Életemben kétszer ültem taxiban.
Amíg ezt leírtam, belémnyilallt, hogy lófaszt, csak úgy látszik, hogy erősen szelektív a memóriám: 1978-ban a kerepesi úti Főtaxi (kockás) sofőrje voltam, 3 hónapig. Aztán megjött a levél, papíron, postával, hogy fölvettek a Hungarocamionhoz. 16 hónap garázsszolgálat után már mehettem is Iránba-Irakba, fasza volt, a háború kellős közepén, erről majd írok még, bár nem hiszem, hogy bárkit érdekel.
Az első taxizásom még a 80-as években volt, már az első maszekok egyikénél voltam, gyűlölt és szeretett Opel Olympiám nem indult, így maradt a taxi. A sofőrnek be nem állt a szája, egész addig, míg megérkeztünk a 450-es Scaniához, 13,5-ös Schmitz póttal, és mondtam, hogy itt vagyunk. Az ember végre elhallgatott.
De csak rövid időre.
-Hová lesz a menet?
-Csak ide, Zaragoza alsó.
-és Főnök, nem volna egy kis nyugatnémet márkája? Átveszem.
A második, és eddig utolsó, a dán határon volt, Flensburgban, ez már 2010-es évek. Lerakás közben leestem a pótról, szilánkos bokatörés.
10 perc múlva kint volt a rohamkocsi, 20 perc múlva a műtőasztalon feküdtem, büdösen, izzadtan.
Megvolt minden, aminek meg kellett lennie, már csak Ulrike kérdéseire kellett válaszolnom, hogy milyen színű gipszet szeretnék? Volt pink, tengerészkék, lazacszínű, erdőzöld, óceánhab-fehér, almapiros. Egy visszafogott éjkéket választottam, aminek a csodájára jártak aztán az érdi rendelőintézet sebészei, mikor 4 hét múlva leflexezték rólam.
Taxi ki a vasúthoz. Aztán volt egy vonatozás haza, 2 nap, amiből fél nap volt a német szakasz, a többi a cseh, szlovák, magyar.
Azonban a Battyhányi téri droszton a nyári melegben nyitott ablakokkal ülő taxisok illata még mindig az orromban van, az egymásra szervül 10-15 wunderbaum, volt ott kókuszos, fenyős, málnás meg a faszom tudja milyenes.
Ezt csak azért, hogy ne csupa böjtecsabás meg orbános szar legyen a desen
Az elmúlt hét konyhatündérkedései között van vegán kókuszos keksz (ami csak egy pürésített banán meg kókuszreszelék keveréke kisütve), házi majonéz (egyszer és soha többé, egy óra volt bazdmeg), konfitált fokhagyma és csípős savanyított fokhagymagerezdek.
Sose gondoltam volna, hogy ekkora hobbi lesz nekem a sütés-főzés, de elképesztő jó csinálni új dolgokat. (A konfitált fokhagyma életem másodikja, a többi mind vadonatúj.)
Esti gépen repültünk Isztambulig, onnan hajnalival tovább Jakartáig, úgyhogy az időeltolódással és a nem alvással együtt nem a csúcsformában kezdtük el a kalandot.
Jakartában viszont rögtön a sült tápiókalisztes (aci goreng) árusba futottunk bele…
És előtte az ondel-ondelnek nevezett figurába, aki Jakarta őslakosainak, a betawi népcsoportnak az ünnepi maskarája, kicsit úgy, mint nálunk a sonkácoknál a busó…
Az ondel-ondel erőteljes arab jellegű zenére járja az utcákat, némi aprópénz reményében…
Később egy kis világbajnok kecske- és csirkeszaté, lotonggal és marhahúsos madurai levessel,
Illetve egy kis bambuszban gőzölt kókuszos édesség volt a menü.
Utánna pedig csak fáradt vánszorgás a környékbeli utcák színes kínálata között, egészen az ágyig…
Reggelire volt egy spenótos-banános-zabpelyhes smoothie aztán ebédre egy nagy adag tonhalas-vörös pestós durum spaghetti most meg este még egy répás-ananászos-kókuszos smoothie.
Its a bjutiful day
Mi Twitter, Tinder, Tumblr az örökkévalóságon keresztül. Beszédes
a szöveges üzenetek a keze ügyéből szállnak ki, adathullámok ömlenek ki
a koponyáinkon keresztül. Minden négyzetcentiméter oxigén túlcsordul
banki PINS-ekkel, jóganadrágos lányokkal, a frekvenciákkal
bálna kiáltások. A digitális felhők hemzsegnek szelfiktől és esőtől
videók a kókuszos garnélarák főzéséhez. Szépia szűrt
a fényképek vér-agy gátakat keresnek. Kívül
ablakaink fa gyökerei vezetékekké és madarak trillázóvá fejlődnek
énekelje el a világot elektromosan. Minden este Facetime-tökéletesen csókolózunk
üvegajkait lefekvés előtt, és mondd ki legőszintébb imáinkat mindennapjainkba
blogok. Bejárjuk a világot képernyőről képernyőre avagy mell
inkognitóban mellre. A legrövidebb távolság között
az otthon és a munka egy TV-epizód. Minden óra húsz dalból áll.
Száz életet éltünk lélegzetvételben, és tíz magányosnak udvaroltunk
nők egy kattintással. Az e-mailek az ég láthatatlan nyomain hömpölyögnek,
versenysport kacsintások és vírusos videók a figyelmünkre. Levegő
pixelekből és egy rádióból áll, amely statikusan fehér. A világé
a digitális szívverés csak akkor lassul le, ha egy halott üres tekintetével nézek szembe
akkumulátor. Egy fiú a metrón pislogás nélkül fürkészi a képemet.
A nők egy pillantással letöltik az arcomat. Egy percet megkínoznak.
Élettartamok szaporodnak minden köröm alatt, és várják, hogy felrobbanjanak.
Angolul(In English):
Modern world
We Twitter, Tinder, Tumblr through eternity. Communicative
text messages fly out of the palm of your hand, waves of data spill out
through our skulls. Every square centimeter is overflowing with oxygen
with bank PINS, girls in yoga pants, the frequencies
whale calls. Digital clouds are teeming with selfies and rain
videos for cooking coconut shrimp. Sepia filtered
the photos look for blood-brain barriers. Outside
the tree roots of our windows develop into wires and birds into trills
make the world sing electric. We make Facetime-perfect kisses every night
glass lips before going to bed and say our most sincere prayers into our daily lives
blogs. We travel the world from screen to screen or breast
breast incognito. The shortest distance between
home and work is a tv episode. Each lesson consists of twenty songs.
We lived a hundred lives in a breath and courted ten lonely ones
women with one click. E-mails flow on the invisible tracks of the sky,
competitive sports winks and viral videos for our attention. Air
consists of pixels and a radio that is statically white. Of the world
the digital heartbeat slows only when I face the blank stare of a dead man
battery. A boy on the subway scans my picture without blinking.
Women download my face with one look. They torture you for a minute.
Lifespans multiply under each of my nails, waiting to explode.
már túl vagyunk a kölyökkel az első napon. most reggel, mikor kiültem a teraszra, ő meg kijött utánam és a lábamhoz feküdt, azon gondolkoztam, hogy tulajdonképpen most vajon ki vigyáz kire, úgy őrködött előttem. annyira cukor, hogy nem tudok vele betelni. amíg olvastam is csatlakozott: kint is, és a kanapén is. a gazdája mondta, hogy el sem akarja hinni. mondjuk én sem. de jól esik, ezek a mi napjaink. és elviszem a Margit-szigetre és játszunk sokat. egyedül a szájkosártól tartok picit, mert azt utálja, és nagyon erősen kell ráhúzni, de végül is csak két metrómegállóra kell elviselnie, többre nem. meg úgyis simizem majd, nem lesz gond. a kókuszos túrórudi nagyon izgatta a fantáziáját, de nem kapott belőle. az ő csemegéje a szárított nyuszifül (nagy bánatomra), mármint tényleg, és látszódik, hogy az egy igazi nyuszi füle volt. egyik szemem sír, a másik nevet, mikor adok neki. de azért adok neki, nagyon szereti.
és még este azért belefért egy randiest is. a kedvenc részem a következő párbeszéd volt, amire mindig emlékezni akarok:
ő: persze, mert most fasírtban voltunk
én: mi nem… mi nem fasírtban voltunk. ez nem csak egy sima, egyszerű fasírt volt. hanem minimum egy wellingtoni bélszín.
ő: *csak néz rám, mosolyog, de teljesen kiégett, aztán a szeméhez kap, megrázza a fejét, mint aki azt mondja, hogy “ez nem lehet igaz”, majd újra rám* gyere ide azonnal
szeretem, hogy meg tudjuk egymást nevettetni a saját hülyeségünkkel. tudtam, hogy sok lesz neki a bélszín, de azt is, hogy nevetni fog. úgy imádom kikészíteni az embereket. de csak így. hogy megrázza a fejét és forgatja a szemét, de szeret. ez a legőszintébb nekem. reggel keltenem kellett, mert jöttem vissza ehhez a kis szeretetgombóchoz, meg neki is menni kellett tanítani, de szerintem ő is csak vagy 2-3 órát aludhatott, én meg még annyit sem. de nem baj, majd a napon magamhoz térek. de most ez így olyan jó. csak nagyon jó.
Ribiszkés kókuszos muffin a süteménybe zárt csoda. Aki szereti a kókuszt, ismerhetjük úgy mint az éden kert ízét, imádni fogja. Ebben a sütiben párosul....