#jó bezárva lenni

[spraystory]

Tehervonatos

Ahogyan már korábban írtam, az évezred elején volt egy “íratlan megállapodásunk” a nyugatit járató writerek között, miszerint mi (GRW stb) inkább a váci, szobi vonalat járattuk, míg mások pl a TDF az irsai vonalon tevékenykedett. Így hát 2000 - 2001 körül meglehetősen sokat jártunk Szobra. Egyik ilyen alkalommal Banx-el és Metax-al indultunk el, szokás szerint régi jó kék vonatot festeni és ekkor esett egy megmosolyogni való kalandunk ami máig élénken él bennem és szerintem a többiek is emlékeznek rá. Ahogyan az lenni szokott, a helyszínen türelmesen, csendben vártunk hogy a yard lenyugodjon, a vonatok huzigálását befejezzék hogy mi ott hátul nekiláthassunk a festésnek. Szokás szerint, előtte még a vonaton keresztülmenve, a túloldalra is kinéztünk, hogy meggyőződjünk róla, ott is minden rendben van-e? A yard természetesen mindig máshogy nézett ki, mindig máshogy álltak a vonatok. Ezúttal, a mi egyetlen, legszélén álló régi kék személyvonatunk mellett, az összes többi vágányon csak tehervonatok álltak, így közvetlenül melletünk is. Mint általában a vidéki, kisvárosi rendezőkben késő éjjel, itt is síri csend és teljes nyugalom volt. Ahogyan a nyitott vonatajtóban álltunk és figyeltünk, közvetlenül a mellettünk álló dobozos tehervagonból, irdatlan dörömbölés hallatszott. Mintha valami erősen ütné, döngetné belülről, a tehervonat konténerkocsijának a belső falát. A hangok egyre erősödtek, majd elhalkultak, mintha elfáradtak volna. Aztán megismétlődött de ritkább dörömböléssel. Majd csak egy-két nagy ütés és így tovább, rendszertelen zajokkal. Mi lehet ez? Mi csinálja ezt? Egészen olyan volt mintha valaki vagy valami direkt döngetné a fémfalakat, ott az éjszaka csendjében valahogy túl élő volt az egész. Találgattunk, hogy csak nem valamiféle emberek vannak oda bezárva és így jeleznek? De miért nem kiabálnak? Vagy valami állat van bent és az dörömböl? De akkor a járkálását miért nem halljuk? Az egész elég freak volt és természetesen fogalmunk sem volt róla mi lehet ez - legalább is én még megannyi vonatkaland ellenére sem hallottam ilyesmit. Egy darabig hallgattuk csendben, de mivel a nagy hangokra sem jött senki hátra, így nekiláttunk festeni. Később szerintem már nem is figyeltünk a hangokra. Egyébként ez is olyan idegesítő szitu volt amikor nem tudtuk befejezni a cuccokat, a szerelvényt elkezdték kihúzni, mi meg szaladtunk mellette a legfontosabb vonalakat még behúzni de aztán elengedtük. Szóval hatványozottan fura este volt. Teltek az évek. A tehervonat-festést akkoriban az én környezetem - engem is beleértve -  nem tartottuk sokra. Valahogy úgy voltunk vele, hogy amíg van igazi vonat addig nem kell teher, azt nem látják annyian, azt te se látod soha újra, meg az gagyi, legál, meg ilyenek. Ma már természetesen nem így látom, de mivel akkoriban nem foglalkoztunk teherekkel, így nem is mászkáltam sokat köztük, így aztán nem is ismertem ezt a világot. Arra emlékszem, mennyire oldotta a hangulatot ha trainfestés közben eljött egy teher a túloldalon. Olyankor hosszú időre, akkora hangzavar keletkezett hogy végre fel lehetett rázni a kannákat vagy odaszaladni a másikhoz megbeszélni, kivel mi van, ki hol tart? Bő tíz év és rengeteg kaland után, a 2010-es években szembejött velem Bill Daniel 2005-ös, elképesztően jó dokumentumfilmje a “Who is Bozo Texino?”.  A rendező 16 éven át forgatta és az amerikai  “Moniker” kultúrát, a tehrevonatokon utazó és azokat többnyire krétával firkálgató hobók és csavargók világát mutatja be. A film első másodpercei síneket, a teheryard fényeit mutatják és mindenféle ott hallható hang megy alatta, recsegés, kattogás, meg ilyesmi ipari hangok. És azok a hangok is. Azonnal eszembe jutott a régi kalandunk és rögtön felismertem hogy épp ezeket a zajokat hallottuk akkor. Itt már nekem is egyértelmű volt hogy a fém kattogását hallom de akkor és ott ezt sokkal erősebben, valóságos dörömbölésnek hallottuk. Így kellett rájönnöm hogy semmiféle ember vagy állat nem volt bezárva sehova, csak a szerelvény adja ki ezeket a kattogó, döngető hangokat.

1. “Who is Bozo Texino” video elején a Hangok 0:24-0:35

2.kép : befejezetlen vonatunk Nikon, Banx, Dsin (Metax) 2001

3,4.kép : egyik kedvenc saját cuccom Nikon, Tish - Szob 2001

5.kép : kevés teher cuccom egyike amiről fotóm is van (kb 2009)

[titkosnaploamimegseolyantitkos]

Szeptember 19. - este

Most nem voltam pár napig, az ok, mondhatni, prózai: azt hittem, minden sínen lesz, jól voltam, családoztam, szóval voltak pillanatok, órák, amikor úgy voltam vele, hogy hát lehet, már nem is jövök vissza, háthiszen szuper minden. Úgyhogy írásra se lesz szükségem.

Na, hát ez eddig tartott.

Beindult az üzem, tárgyalgattam, eladtam magam, meg a portékát, satöbbi, koccintottunk is majdnem, holnap már álltam volna neki, aztán jött délután a telefon, hogy hát de személyesen nem azt beszéltük meg, ami aztán le lett írva. Csúnya félreértés, sokan gondoltunk sokfélét, elindult a “dekimondtaezt” c beszélgetés, nekem meg elborult az agyam, és hát megtörtént, ami mindig. Ezúttal legalább nem beszéltem csúnyán.

Nem tudom - ha szakmai dolgokról van szó, teljesen okésan lehet velem beszélgetni, viszont amint kívül kerülünk ezen, és a kiahibás, kivolt, ővoltnemén dolgok következnek, egyszerűen eldurran az agyam. Abban a pillanatban, amint kívül kerülünk a portékán való gondolkodáson. Azon, hogy az mitől lesz jobb, mitől lesz érdekesebb, hogyan maxoljuk ki. Ahogy arra kerül a szó, hogy egymásra kellene mutogatni, meg hasonló faszságok, begörcsölök és elborulok. Sajnos megint megtörtént, úgyhogy holnap továbbra is a fióknak fogok dolgozni.

Nyilván ettől bezuhantam megint.

Miért vagyok ilyen?! Ezek szerint tényleg bennem van a hiba. (?) Hogy lesz így valaha állásom, ha már az első konfliktust se tudom kezelni? Minderre megérkezett a családi reakció: beszéljek a szakemberrel, akihez járok. Ennyi, pont. Mármint pár görcsölős kör után, nem rögtön, de azért megérkezett. Innen pedig eljutottam oda, ahova mostanában elég sokszor: kezd kurva szar lenni, hogy itthon senkit nem érdekel a munkám, az, hogy mit csinálok - ezért le is szoktam arról, hogy beszéljek róla -, de mostmár nemcsak ez tabu, az is a nembeszélünkróla c. dobozba került, ami a munkám körül zajlik. Például, ha szétszorongom magam, mert egy hülye paraszt voltam megint, ami kurvára ijesztő és kurvára bànom, és tényleg, mi lesz így?!

Elhangzott a kérdés, miért vagyok olyan csöndes, teljes őszinteséggel tudtam azt a választ adni, hogy

“Hàt mit mondjak.”

Tényleg, mit. Nem beszélhetek a kedvenc témámról (munka), de mostmár arról is csak limitáltan, hogy min szorongok éppen. Másról meg nem tudok, tényleg, őszintén, mi a faszról beszéljek, az időjárásról? Ma először jutott eszembe, persze elég hamar el is vetettem, hogy hát így kurva szar élni.

Egyszerűen azt érzem, hogy vannak falak, amik körém vannak húzva, vonalak, amiket nem léphetek át. És hát innen egy lépés csak a fő kérdés: mégis minek vagyok abban amiben vagyok. Bezárva.

Mindegy, megbeszéltem saját magammal, az agyamban, csendben - vicces, valószínűleg gyerekkoromban is ezt csinálhattam, ezért voltam mindig “a saját világomban”. De mostmár nagyon nem jó magammal beszélgetni. De majd holnap megbeszélem a szakemberrel, akihez járok, ugye.

Nem tudom, jó lenne egyszerűen csak jól lenni, és kurvára unom már, hogy ez nem törtènik meg, és hogy nem értem, miért.

MIT AKARSZ TŐLEM ÉLET?

A kommunikációs defektemre (ez milyen szépen hangzik) mindenesetre tényleg megoldást kell találni.

Történetet most nem írok, majd talán holnap. Most túl szomorú vagyok ahhoz, hogy folytassam az előzőt.

[zitates-things]

Be vagyok zárva de mégis örülök, nem kell néznem a megjátszos embereket...

[diogenesz2020portugal]

A macskatartás szabályai a macskák szemszögéből:

NEManya blog 1) Minőségi zaba Normális kaját kérek. Olyat, ami minimum 40% húsból van és gabonamentes. Nem színezékkel, meg ízfokozóval telenyomott szar. NORMÁLIS KAJA. A Whiskast, Kitekatot, Felixet meg nyeld le te! 2) Sosem lehet retkes a szaroda! Te ürítenél egy olyan fajanszba, amiben áll a trutymó? Nem? Na, én sem. Ha meg igen, akkor rohadt igénytelen vagy. Én nem vagyok. Úgyhogy nem érdekel, mennyire vagy fáradt egy kemény munkanap után, menj ki a kisboltba töltényért, mert tudod, hogy szól a mondás: tiszta cicavécé, rendes ház. 3) Nem érdekel, mit mond a Klári a Facebookon Ha furán viselkedek, levert vagyok, nem kell a MINŐSÉGI kajám sem és esetleg eddig meg nem lévő tüneteket produkálok, ahelyett, hogy az élet iskolájában doktorált és Facebookon praktizáló „dokikat” kérdeznéd, vigyél el inkább egy rendes orvoshoz. Nem tudom elmondani, hogy mi a bajom, mert… most figyelj, sokkoló lesz: NEM TUDOK BESZÉLNI! 4) Nincs olyan, hogy "túl későn", vagy "túl korán" Ha játszani szeretnék, vagy szeretetpercekre vágyom, elvárom, hogy ott legyél nekem. Munka előtt, vagy után is. Jaaa, hogy nincs kedved? Leszarom. Te akartál engem. Én nem akartalak téged. Tegyél boldoggá! 5) Ne üss meg! Ha azt akarod, hogy ideggyenge nyomi legyek, nevelgess csak pofonokkal nyugodtan, de én a helyedben nem tenném. Ugye, milyen jó, amikor mindenki boldog, elégedett, kiegyensúlyozott és amikor nem csapkodom szét a szemgolyódat? Na, akkor te se csapkodj engem. Nem vagyok hülye, értem, mit nem szabad, csak nem érdekel. Jaaa, hogy neked ez nem tetszik? Akkor te nem akarsz macskát tartani. 6) Nem érdekel, hogy a Katinak meg a Józsinak nem tetszik, hogy a kanapén ülök Ha vendégeket vársz és esetleg olyanok érkeznének, akiket zavar a jelenlétem, van egy ötletem: ne várd őket. Én voltam itt előbb. Én vagyok otthon. Majd ha alóluk szitálod a kulát, meg nekik nyomsz le féreghajtót a torkukon, akkor lehet véleményük. Addig is ők csak vendégek, szóval nem szeretnék kizárva, bezárva, vagy egyéb módokon traumatizálva lenni, csak mert valaki nem szimpatizál a szőrös kis seggemmel. 7) Nem, nem szeretem, ha a gyereked a fülemet húzza Én sem húzom az övét és ha lenne befelé forduló hüvelykujjam, valószínűleg akkor sem tenném, mert nem vagyok szadista. A gyereknek pedig tanítsd meg, hogy ő se legyen az, ha már akartad. Cserébe lakhat velünk. Na jó, talán még kedvelni is fogom, de ezt neked nem kell tudnod, elég lesz, ha mi ketten tudjuk majd. 8) Nincsenek anyai/apai örömeim Ivartalaníttass a faszba, kevesebb gondod lesz neked is, nekem meg nem lesz semennyi sem. Nem akarunk kangörcsölni, nem igényeljük a cicapélót sem, amúgy is tök kellemetlen az egész, nem tudom, ti mit másztok egymásra folyton akkor is, ha a nőstényeitek nem tüzelnek. Undorító. Kölyköket sem akarunk, nem is érdekelnek minket, csak azért neveljük őket, mert nem vagyunk fészekhagyóak, mint a teknősök. Egyébként pár éven belül nem is emlékeznék rá, hogy az a tag a saját fiam, mert addig tart a memóriám és semmiféle különleges kapcsolat nem lenne köztünk. Olyannyira nem, hogy ha ivarosan hagysz, meg is hágjuk egymást, mert nem emlékszünk rá, hogy AZ A SAJÁT GYEREKÜNK. Ocsmány, ugye? Na, akkor menjünk az orvoshoz! 9) Ne adj nekem a narkódból Túl drágák nekem a mogyorónyi veséim, a májam is jó lenne, ha legalább tíz évig működne, szóval megköszönném, ha nem gyilkolnád le a rohadt paracetamoloddal. Nem kell a szirupos Panadol sem, ha fáj valamim, hagyjál az elszázadolt tablettáiddal. Említettem már az orvost arra az esetre, ha beteg lennék? Igen? Na, ez azért van, mert őt kellene felhívnod, ha fájdalmaim vannak, ahelyett, hogy bedrogoznál. 10) Rakj hálót az ablakra! Hidd el, én is azt gondolnám, hogy tökéletesen tudok egyensúlyozni a hetedik emeleti erkélyed korlátján, mert egy beképzelt majom vagyok. Viszont nekem az a mentségem, hogy az evolúció nem tette lehetővé, hogy felmérjem a lezuhanás lehetőségét, de neked mégis mi a mentséged rá, hogy egy felelőtlen hülye vagy? Ja, hogy semmi. Valóban. Szóval vigyázz rám, légyszi, ha már akartál. Hálózd be az erkélyt, az ablakot, csinálj nekem

kiülőt, mit bánom én. Mint mondtam, én nem akartalak téged. Persze ettől még lehetünk jóban. Csak vigyázz rám! Szóval hogy is szólt az a mondás? Ja, igen: boldog cica, rendes ház. NEManya

[szeretnekonmagamlennimagamatadni]

Szemetes a léleknek

Azt a történetet mesélem magamnak, hogy...:

- “apa miattam fog boldogtalanul meghalni, mert nem mondtam el neki a véleményemet az ivásról neki, ami talán megoldás lenne a számára. És most nem tudja, és nem is fogja tudni, amíg el nem mondom neki.

DE:

Én félek elmondani neki, és lehetséges, hogy kényszer lenne... Mert szeretnék segíteni neki, de már egy ideje magamban tartom, és nagyon kellemetlen érzés és kelletlen súlyt azért cipelni, mert: “el kell mondanom neki!!!”

Mert azt a történetet mesélem magamnak, hogy...:

“Én leszek a hibás, ha miattam fog meghalni boldogtalanul, mert ÉN nem mondtam el neki, ami lehet, hogy megoldás lehet számára, és ezért a halála után MEGINT ÉN leszek a HIBÁS, a ROSSZ, A KELLETLEN, a MEGBOCSÁTHATATLAN HIBÁT ELKÖVETŐ BŰNÖS!

És azt a történetet mesélem magamnak, hogy:

“SENKI SEM fog szeretni, SENKINEK Sem leszek elég jó, SENKI nem fog velem ebédelni, majd a halál lesz az enyhítőm,

Majd azt gondolom, hogy:

de nem fogok öngyilkos lenni, de beletelni egy időbe, hogy megbocsássak magamnak.”

Azon kapom magam, hogy félek. Félek, hogy ez bekövetkezik, félek, hogy ez a nap, pillanat eljön. Tudom, hogy meg akarom védeni magam, és szeretném, hogy az emberek szeressenek, de ez félelem. Vagyis csak egy történet, de nem a valóság. És különben is:

Arra gondoltam, hogy szabad szeretnék lenni.

Azt a történetet mesélem magamnak, hogy:

Holnap azzal a gondolattal kelek, hogy: “A Fenébe is! Nem akarok bezárva lenni kényszerrabként ebbe a börtönbe! Ma igen is úgy döntök, hogy: A-Aaaaaaaa!!! Én biz nem leszek már rab! Én igen is szabad leszek!!!”

Vagy hogy hangzik az a történet, hogy:

“Én nem adom fel a boldogságomat, nem áldozom fel a kényszer, a félelem, a harag, a megfelelési kényszer oltárán! Én igen is szabad leszek, mert most nincsen fontosabb annál, hogy MOST BOLDOG LEGYEK.-mondom, majd meditálok egy másik történeten:

“Szabad vagyok, és az is maradok. Megőrzöm a szabadságomat., megőrzöm magam szabadként. Körbenézek. Mosoly van az arcomon: igazi, őszinte, szívből jövő. Belső mosoly. Kívülre ragyog. Szabad madár vagyok.”

Bizalomcsomag:

Bármi is történik majd, én mindenképpen megbocsátok magamnak.

És bármi is történik, bárhogyan is döntök, bárhogyan is történnek majd a dolgok, én mindig itt leszek magamnak, és a barátaim is, és a az összes szerettem. A teknősök is :). Na, ott az a mosoly! :) És milyen vidám! :)

Tisztábban látó csomag:

Apa a saját életét éli, amit ő alakít.

Ha elmondom a véleményem,  akkor is ő dönti el, hogy mit kezd vele

idézet: “A szabadság nem az, hogy azt csinálod, amit szeretnél, hanem, hogy nem kell azt csinálod, amit nem szeretnél.”

Megbocsátás csomag:

Még nem bocsátottál meg magadnak.

Arra jöttél rá, hogy azért mondta, hogy: “nem tud mértéket tartani, és szerinted a teljesen 0 nem jó”, és azt, hogy szerinted, mert kétségbe volt esve talán, de biztosan el volt veszve, legalábbis úgy gondolta, és azért mondta, hogy sztem, hogy: “SEGÍTSEK MÁR!!!” Törődésre, figyelemre, kedvességre, segítségre, támogatásra, elfogadásra, stb.-re volt szüksége. És most azt kívánom, hogy: “Bárcsak mondtam volna valamit!” azért, mert szüksége volt segítségre, és én szeretnék segíteni neki. És azokat a történteket mesélem magamnak, hogy:

“Ezért rossz vagyok”

“Ez miatt nem fognak szeretni engem az emberek”

“Ez miatt lesz és fog boldogtalan lenni apa”

“Ez miatt boldogtalan apa”

“stb.”

Szóval dühös vagyok, és jó szeretnék lenni mások szemében, és ezt összekötöm azzal, hogy: ha elmondom, akkor jó vagyok, ha nem, és amiért nem mondtam el, ezért rossz vagyok”

Pedig ez nem igaz.

Mert akkor azért nem mondtad el a véleményed, mert:

arra gondoltál, hogy igaza van, és te már elmondtad a véleményed (bár nem a mostanit (habár lehet, hogy azt is megemlítetted tippként.)), és nem akartál talán nagyon belemenni, mert már eleged volt abból, hogy agyalsz, azokból a gondolatokból, hogy: “mi lesz, ha... ?”, amelyek már kényszerdöntésekre sarkalltak, és aztán elmúlt, elment, vége lett, TÚLÉLTED, de nem túlélni akartál, hanem megértést szerettél volna kapni, támogatást, bizalmat, szeretetet, szabadságot, jelent, boldogságot, más történetet, történeteket, kérdéseket, gondolatot, gondolatokat. Egyszerűen mást, és nem azt a fogdád tele félelemmel, stresszel, rettegéssel, kényszerrel, börtönnel magadban, benned, lelked körül.

Talán úgy is gondoltad, hogy már mindent elmondtál.

Szóval nem akartál neki rosszat. Egyáltalán nem az volt a szükségleted. Neked sem az. Senkinek sem az. Soha.

Hát akkor bocsáss meg magadnak! Kérlek! Szeretlek!

Új kezdet csomag:

Kinyílik, ha már megbocsátottál önmagadnak.

[ka-steve]

Priv kérdés, co-createljetek velem pls, onlline brainstorming. 

Szóval a helyzet az, hogy nekem május elején le fog járni a malajziai vízumom, ergo el kell hagynom az országot. Ha gondolnám, akár egyből jöhetnék vissza, és kapnék újat, ámde most külföldiek nem léphetnek be az országba, szóval mégsem. Jelenleg április 14-ig van teljes lockdown, akinek ez idő alatt jár le a vízuma, az eddig maradhat, de ugye ez még akkor sem segít rajtam, ha meghosszabbítják a lockdownt, mert vissza utána sem fognak engedni. 

Természetesen nem egyedül leszek ebben a helyzetben, szóval simán lehet, hogy a kormány kitalál valami egyszerűsített belföldi vízum-hosszabbítást, és akkor minden jó, de tegyük fel, hogy nem, és menni kell. 

Hova érheti meg menni, ahova 1) egyáltalán valószínűsíthető, hogy beengednek külföldieket május elején, még ha két hét házikaranténba is zárnak, de nem közösségi karanténba, mert egy thai börtönben huszassával összezárva lenni most elég öngyilkosság lenne 2) némileg fel vannak készülve a járványra, és létezik egészségügy, szóval ha beüt a ménkű, akkor is van esély a túlélésre még veszélyeztetett csoportbeliként is és 3) meg lehet fizetni az odautat és az ott élést, ami tudom, hogy relatív, de jelenleg a kecóm és kajám is olcsóbb mintha Budapesten élnék, mondjuk ilyen debreceni árszínvonal.

A 3. azért érdekes, mert magamtól mennék Szingapúrba vagy Hong Kongba, de még koronavírusos árak mellett sem igazán tudnánk bármit bérelni, pedig aztán napi 24 órában lennénk bezárva egy gyufásdobozba, és egyébként a megélhetés egyéb költségei (kaja) is megfizetethetlenek. Taiwannal szemezek még, de tökre nem vágom az ottani árszintet és életet (nincs valakinek ott kontaktja?), mindenesetre ők elég felkészültek mindenre. DK-Ázsiában Malajzián kívül más nem igazán jön szóba ha nem kizárt, hogy helyi kórházba kerül az ember, mert én örülök, hogy Burmában még nincs egy regisztrált fertőzött sem, de valamiért nem bízom ebben a számban és az ezt produkáló egészségügyben. Európába jó eséllyel lehetetlen lesz eljutni, meg őszintén szólva amíg nem látom, hogy ott bárhol elkezdik érdemben kezelni a helyzetet, addig Európába biztonsági okokból nem mennék, bár nagyon furcsa ezt most leírni. Mondjuk ha Bukarest tényleg tol egy full tesztelést, akkor oda igen, az amúgyis király hely, de akkor meg nyilván ők nem engednének be külföldiként. Afrika egy pár hónapra most teljesen kiesik, pedig ugye ez a kontextus: csajomnak lett új melója Egyiptomban, a vízumom lejártakor költöztünk volna, csak aztán pont jött a járvány, szóval most még azt sem tudjuk, mikor tud szerződést aláírni, nemhogy mikor tudnánk oda átcuccolni, szóval valahol addig kéne átvészelni. Ott van még a távol-kelet és Óceánia is, Dél-Korea, Japán, Új-Zéland, mindegyik érdekel, de mindegyik elég drága és fél/szigetországként elég esélyes, hogy egy hónap múlva teljes izolációval mennek minden külföldit kizárva. 

Tippeket, véleményeket szívesen fogadok, kicsit relevánsabb ez most, mint egy “hova menjek nyaralni” kérdéskor.

[hanselbeck]

Csak egy kis pánikroham - Vigyázzunk egymásra mentálisan is!

A napokban többektől is hallottam a szűkebb-tágabb környezetemben, hogy pánikroham jött rájuk és ennek időzítése talán nem is annyira véletlen, éppen a járvány második hullámát éljük, megint lezártuk az országot és rekordokat döntenek a számok. Mivel a mentális egészség a koronavírus járványtól függetlenül egyébként is fontos, beszélni róla pedig nem képezheti tabu tárgyát, gondoltam elmesélem a saját sztorimat és nekem mi segített kikeveredni ebből a fullasztó, szívrohamot szimuláló élményből. 

Ha nem érdekel a hosszú felvezetés, tekerj az írás aljára a konklúzióért.

Bár Twitteren gyakran elég élesen és karcosan tudok fogalmazni embertársaim szellemi teljesítményét illetően, mikor közéleti tém��król van szó, de ez részemről a teátrális hatás elérését szolgálja. Aki ismer személyesen, tudja jól rólam, hogy mennyire szívemen viselem az emberek sorsát és fontosnak érzem, hogy valamit adjak legalább az online térben a közösségnek, ami ha csak kicsit is, de segít nem csak a vírus, de a mentális megpróbáltatások kivédésében is. 

Már az elején egy apró kitérővel fontos megjegyeznem, hogy nem vagyok sem pszichológus, sem pedig pszichiáter, de van némi tapasztalatom a témában és igazából mindig is érdeklődtem amolyan lelkes amatőr szemlélőként a szakirodalma iránt és jártam is egy időben pszichológushoz, mert nincs az a könyv ami tükröt tud tartani magam elé. Nem azért jártam oda, mert megoldandó mentális problémáim voltak, hanem mert az életem egy meghatározó szakaszában kellett valaki, akivel úgy is beszélgethettem, ahogyan irányomba elfogult barátokkal vagy családtagokkal nem lehet, kellett a tükör amibe belenézhettem. Na meg mert mindig bennem volt a kíváncsiság milyen egy pszichológussal beszélgetni és igazából marha jó élmény volt. Zsebbe nyúlós, de jó élmény. Viszont azt többször visszahallottam a környezetemből, hogy ne verjem nagy dobra, utalva ezzel arra, hogy ez még mindig tabu téma. Nem kéne annak lennie, ahogy általában véve a mentális, lelki egészségről való diskurzusnak sem.

A pánikroham, szorongás és a pánikbetegség nem egymással azonos fogalmak és amiről most írni fogok pár sort az kifejezetten a pánikrohamra fókuszál a saját esetemen keresztül. Ehhez nem árt tavaszig visszamenni az időben: Ekkor már tudtuk, hogy itt van Európában a koronavírus járvány, láttuk a képsorokat Kínából és a hozzájuk tartozó magyarázatok sokszor erősen cenzúrázottak voltak, így nem lehetett igazán felmérni, hogy mekkora a baj. A sajtó valahol ott kapcsolt világvége hangulatra, amikor Olaszországot lezárták. Fékevesztett, önkontrolljuktól megszabadult újságírók üvöltötték tele az étert a saját pánikjukkal, mintha egy zombi apokalipszis küszöbén állnánk.

Én egy elég racionális, analitikus, tudományorientált embernek tartom magam és az adatok, nyers statisztikák böngészése nem állt összhangban azzal az apokaliptikus hangulattal, ami a sajtóból áradt. Persze, baj van, nyakunkon egy járvány ami több embert fog elvinni, mint az influenza, vannak veszélyeztetett szeretteim, de attól még magától a vírustól nem féltem. Attól már sokkal inkább, hogy ha mi is lezárunk mindent, akkor egy számomra különösen nagyon fontos személlyel két különböző városban rekedünk és nem tudni meddig fog ez az állapot tartani. 

Aztán eljött a nap: Magyarország is bezárkózott én pedig az első home office napomhoz keltem fel reggel. Nyilván a munka nehezen ment, mert a rá következő hétvégén terveink voltak, amik ki tudja mennyi időre elhalasztódtak, mérges voltam, ideges voltam és gyűlöltem ezt az “új világot”, amiről senki sem tudta akkor megmondani meddig fog tartani. Tavaszias délelőtt volt és kint kávéztam a teraszon, olvasgattam a híreket és szembejött egy olyan, hogy az előrejelzések szerint a lezárás eltarthat akár 2 évig is. Nyilván egy clickbait címadás volt (köszi 444, basszátok meg), de megfagyott az ereimben a vér, hogy én egy hetet sem bírok ki bezárva, nemhogy 2 évet. A cikkből persze kiderült, hogy nem 2 évig leszünk bezárva, de több kisebb-nagyobb lockdown és szabad időszak fogja váltani egymást, ahogy a járvány egyes hullámai azt megkövetelik vagy engedik. Attól még a címet megpillantó hidegrázós érzést nehéz volt kitörölni.

Nagyon rámült ez a hangulat, még mindig csak kora délután volt, megint kint kávéztam és úgy éreztem csak vánszorog az idő és még mindig nem voltak válaszok arra, hogy meddig kell még így élni az életet. Valami kúszott fel a gyomrom felől a torkom irányába. Lassan, nagyon lassan. De betudtam ezt csak simán idegességnek, miért is ne lennék az, mindenki más is az a világon. Inkább csak dolgoztam és közben zenét hallgattam, de egyre erősödött ez a “valami nincs rendben” érzés, de még mindig elkönyveltem annak, hogy miért is lenne rendben bármi, most állt feje tetejére az élete nagyjából mindenkinek. 

Este volt, letettem a munkát és nem bírtam rendesen lekötni magam, próbáltam macskás videókat nézni, telefonon és üzenetben beszélgetni, videojátékozni, Netflixezni, de azt éreztem, nem bírok a seggemen maradni. Egyre erősödött egy “sötét” érzés, mintha egy hideg barlangba lennék bezárva ami elkezd összenyomni. Egyre erősebben görcsben volt a gyomrom és csak fel-alá mászkáltam, egyre hiperaktívabb módon. Kezdtem azt érezni, hogy egyre nehezebb levegőt venni, sőt mintha nyomná is valami a tüdőmet. Kimentem a friss levegőre, de ott sem bírtam meglenni, bejöttem, de ott sem volt jó, mint egy ketrecbe zárt kutya úgy éreztem magam. Ez ment 2-3 órán át és minden apró kis lépésekkel lett egyre rosszabb, a tüdőm már kifejezetten fájt és elkezdtem egyre erősebben szívdobogást érezni. Hideg víz az arcomba, két percig kicsit jobb, majd kezdődik újra. 

Éjjel már egyre inkább úgy éreztem, hogy a szívem mindjárt kikalapálja magát a helyéről, itt fog nekem szétrobbanni. Már egyre jobban kapkodtam a levegő után és azt éreztem elájulok lassan, mert minél mélyebben vettem levegőt, annál fullasztóbb volt. Megbeszéltem magammal, hogy szívrohamom lesz ha így folytatódik, sőt talán már éppen az van. Elővettem egy vérnyomásmérőt és megmértem: 

Vérnyomás: Mint egy egészséges 30 éves férfié Pulzus:  Mint egy egészséges 30 éves férfié  Megmértem újra. Aztán újra. Aztán megint. Az értékek mindig ugyanazok voltak, tökéletesen rendben volt minden, nyugalmi és enyhén emelkedett szint között mozgott, DE NEM FOGTAM FEL! Csak azt tudtam hajtogatni, hogy el fogok ájulni, kapkodok a levegő után, fáj az egész mellkasom és mindjárt szívrohamom lesz. Aztán eszembe jutott, hogy ha tüdőgyulladás miatt fáj az egész mellkasom és hátam, akkor az lázzal együtt jön, megmértem magam: 36,4 °C és még egy tucat másik méréssel is nagyjából ennyi jött ki, kicsit sem voltam lázas, még hőemelkedésem sem volt, DE NEM FOGTAM FEL a kapott értékeket.

Ezt ment még sokáig, szerintem egy bő 2 órát simán eltöltöttem így (vagy legalábbis tűnt annyinak), közben megmértem legkevesebb 30 alkalommal a vérnyomásom és a lázam felváltva és 30 alkalommal volt tökéletesen normális, de nem jutott el az agyamig. Csak menekülni akartam ebből a kibaszott félelmetes állapotból. Mentőt kell hívnom, de ha felhívom őket és azt mondom fáj a tüdőm meg légszomjam van, szkafanderesek visznek be a Covid osztályra. Na ettől csak rosszabb lett.

De már annyira halálfélelmem volt, hogy betárcsáztam a mentőket és már majdnem megnyomtam a hívás gombot, de gondoltam jobb még egyszer ellenőrizni a vérnyomásom: Megint tök normális. Feltettem végre valahára magamnak a kérdést: Mi a bánatos tökömért lenne szívrohamom, ha eddig megmértem több tucatszor és semmi baja a vérnyomásomnak?  Abban a másodpercben minden elszállt. Kaptam levegőt, nem fájt semmim és a szívrohamot utánzó érzés sem volt már. Egyetlen csettintéssel távozott minden. Leesett végre. Feltettem végre magamnak a kérdést, ami a pánikroham önmegsemmisítő gombja volt. 

Egy pár napig még eléggé kába voltam az élmény miatt, nagyon kifárasztott fizikai és mentális értelemben is. Az a “sötét” érzés többször visszatért kicsiben, de már inkább csak az generálta, hogy nem akartam megint rohamot. De tudtam mi okozza ezt és így csírájában tudtam elfojtani. Tudatosan legyintettem rá, hogy “haver, tudom mit akarsz megint” és az elmém felfogta, hogy tudatában vagyok a trollkodásnak és minden újabb próbálkozásnál már az elején visszavonulót fújt. Nem tudok rá jobbat mondani, mint trollkodás, mert ez tényleg az a saját elméd által és ha ennek már kellően tudatában vagy, tudsz rá kicsinyítő jelzőket aggatni, hogy még inkább kicsorbítsd az élét.

Rádöbbenés az irracionalitásra 

A pánikroham nem a valóság, de elhiszed róla. Annyira valódinak tűnik, hogy valódiként éled meg és egyszerűen bármit, de tényleg bármit megtennél, hogy a pániknak engedelmeskedve elszaladj. Ha tudsz. Ez egyfelől egy evolúciós képesség, hiszen ha jött az oroszlán, akkor a falu népe pánikba esve mentette a bőrét ahogy éppen tudta, ez egy hasznos reakció, kivéve ha nem létezik az oroszlán. 

Nem csak a gyenge ember eshet bele egy pánikrohamba, ennek ehhez semmi köze. Lehetsz te bármilyen racionális és talpraesett ember a tudatos szinteden, ha a tudattalanban megbújó félelmeidnek a kellős közepébe talál bele valami. A roham pedig pont addig tart, amíg rá nem döbbensz arra, hogy nem létezik az oroszlán, nincs igazából szívrohamod és nem fulladsz meg (ez a két leggyakoribb kamu tünet pánikroham alatt, de bármi más is felütheti a fejét: hidegrázás, izzadás, szédülés, remegés, émelygés, egészen szép arzenálja van). 

Fontos az irracionalitásra való rádöbbenés és ehhez sokaknak külső segítség kell, amikor egy orvos vagy mentős mondja a szemébe, hogy nincs semmi fizikai probléma. Ezzel sincs semmi gond, segítséggel megtalálni a leállító gombot nem szégyen vagy gyengeség, főleg ha először élsz át ilyet az sokkal inkább csak szerencse kérdése sikerülhet-e egyedül. De pont azért írtam le ennyire részletesen a saját esetemet, hogy ha éppen te leszel az, akin ezek a sorok egyszer majd segítenek, már megérte.

A pánikrohamot bármi kiválthatja és az én legerősebb félelmeim között ott van a szeretett személy elvesztése, nagyon nem viselem jól a bezártságot és a tehetetlenség érzését, mikor a kezem hátra van kötve és nem tehetek semmit a fejem felett átcsapó hullámokkal szemben, még csak meg sem próbálhatom. A kijárási tilalom és a világ felborulása ezeknek pont a kellős közepébe talált be jó nagy dózisban. De nem vagyunk egyformák, mindenkinél más és más dolog vált ki egy ilyen szélsőséges reakciót és nem árt ha akad némi önismereted, hogy mi az ami nálad erre képes lehet, akkor tanulsz meg uralkodni felette, nem pedig a pánik rajtad. 

Ha pedig gyakran élsz át ilyen reakciókat (akár sokkal kisebb intenzitással), akkor érdemes felkeresned egy szakembert, mert valószínűleg nem találod a saját lelkedben azt az apró kirakós darabot, ami segít visszavenni az irányítást. 

A járvány alatt pedig néha kérdezzünk rá barátainknál, szeretteinknél, hogyan érzik magukat. Nem lehet beülni kávézókba, este 8-ra haza kell érni, ahogy a dolgok kinéznek ennél is szigorúbb szabályok is a pakliban vannak és ez az időszak mindenki számára megterhelő. Némi figyelem és törődés mindenkinek jól esik és a panaszkodást most ne valami magyaros néplélekben megbújó pesszimizmusnak fogjuk fel. Kimondani, hogy szarul vagyunk nem bűn. Beszélni a mentális megpróbáltatásokról pedig nem gyengeség vagy tabu, mégis így kezeljük, amit az a társadalmi elvárás vált ki, hogy a fültől-fülig mosoly csak választás kérdése. Szarul lenni nem okvetlenül jelent mentális problémát, én is egy egészséges embernek tartom magam, viszont az elfojtásokkal könnyen odáig fajulhat bármi.

[korpos]

1.

rossz kedvem van, ezért feljöttem tumblrre, régen is ezt csináltuk azt hiszem.

igazából nincs semmi különös apropója hogy írom ezt a bejegyzést, tbh nem is tudom miért kezdtem el. viszont jól esik, jól esik valami újat csinálni. újat... mintha nem ezt csináltam volna évekig. :D de azóta már minden teljesen más, úgyhogy lenne miről mesélnem, de nem hiszem, hogy fogok, mert talán senkit nem érdekel. viszont annyit elárulok, hogy újabban imádok picsogni, szóval ez a poszt is azért születik meg!

szóval a helyzet az, hogy totál nem egyedi módon, de gyűlölöm ezt a kialakult helyzetet. habár mindig is egy introvertált embernek gondoltam magam, teljesen más, ha nem a saját döntésedből kell bezárkóznod. még akkor is, ha ez kind of a lételemed (kis túlzással). tehát mint az emberek 99%-a kétezer húsz március és áprilisában, én is megzakkanok itthon. ez sok mindent eredményez, legfőképp szorongást, szar gondolatokat és sóvárgást a régi életem után. a régi életem alatt a vidékit értem, amikor még nem laktam Budapesten. annyira klappolt otthon minden, olyan ügyesen helyt álltam mindenben, olyan ügyesen szerettem magam, olyan ügyesen foglalkoztam magammal, imádtam a kis házikómban élni a hatalmas kerttel, imádtam hogy nekem vannak a legjobb barátaim a Földön, imádtam mamáéknál ücsörögni minden harmadik nap. még dolgozni is imádtam a kedvenc kávézómban, bár voltak ott is nehéz napok, de komolyan szokott hiányozni. ebben az egészben az a szar, hogy a régi életemből egyetlenegy dolgot hiányoltam akkoriban: Budapestet. és ahogy megkaptam Budapestet, vele együtt a szerelmet, mostanra jöttem rá hogy itt nem klappol minden. nem azért, mert nem jó itt, hanem mert még nem alakult ki az életem. fél évig egy olyan lakásban éltem ahonnan alig vártam, hogy elhúzhassak, nem nagyon akadtak barátaim, sulin kívül igazából nem is nagyon foglalkoztam mással, csak azzal, hogy minél kevesebbet legyek “otthon”. szerencsére volt hova mennem, de nagyon sok időmet felemésztette az, hogy nem a megfelelő környezetben vagyok, és mivel lételemem a rágódás, ezért nem volt könnyű a helyzetem. nemsoká egy hónapja, hogy új lakásba költöztem a szerelmemmel. Ákosnak hívják. a lakás miatt kicsit visszatért a hitem a budapesti életembe. amikor megtaláltam ezt a lakást, akkor éreztem először a felköltözésem óta, hogy az élet újra jó hozzám. igazából pont az álom-kerületemben sikerült lakást (szóismétlés) találnom, nem is akármilyet, ráadásul baromi jó áron. egyetlen hátulütője, hogy kicsit sötét, de az sem annyira vészes, és mindenért kárpótol hogy 2 perc sétára van a Duna-part és konkrétan egy utcára a várnegyed. mi is majdnem a várnegyed vagyunk, de mi már pont nem. ó, és biciklivel 10 perc a Margit-sziget, a kedvenc helyem Budapesten!! még csomagolásmentes bolt is van kerékpárral megközelíthető helyen, úgyhogy tényleg nagyon hálás vagyok ezért a lakiért. viszont akármilyen szipiszupi és szép, itt is rossz bezárva lenni.

az egész helyzetben az zavar a legjobban, hogy nincs semmi motivációm semmihez sem. de úgy tényleg. nem főzök, nem tanulok, nem csinálom az arcápolási rutinomat és a többi. jelenleg a távoktatás&karantén depresszióm ott tart, hogy többet alszom mint amennyit ébren vagyok. és akkor a rossz gondolatokról ne is beszéljünk, amikor beforgok minden apró-cseprő dolgon, hogy mi értelme van az életnek ha meghalunk és netovább, meg hogy mi van ha rossz ember vagyok, meg hogy haza akarok menni, miért nem tanulok zenét, miért nem hallgattam Rita nénire, hiányoznak a növényeim, a macskáim, a barátaim, mamáék, keresztanyuék, az Ákossal töltött idő otthon, és az, hogy rendben legyen az életem. nagyon nehéz elindulni, ha nincs starter pack. otthon kurvajó starter packem volt. volt egy házam, amiben benne volt 19 évem, voltak növényeim, macskáim, barátaim, biztonságérzetem, otthonom. most kicsit úgy érzem, nincs otthonom, és ettől féltem mindig a legjobban. nincs otthonom, mert eladtuk a házat, ami az otthonom volt 21 évig. 

aztán meg lehet én gondolom túl. hogy őszinte legyek sokkal jobban érzem magam most, hogy ezeket kiírtam magamból, talán ma nem sírva alszok el.

viszont hogy egy kis jóról is beszéljek: valamelyiknap sminkeltem és meglepődtem, de iszonyatosan jól sikerült! annyira visszahozta a kedvem a kreatív sminkekhez, hogy másnap meg is rendeltem a morphe x james charles palettát, lol. húsz nap is lehet mire kihozzák, de most már nincs mit tenni, csak várni. szívből remélem hogy nem esik baja a szállítás során, az eléggé rosszul esne. 

a másik jó, hogy a csoporttársaimmal a hajnalokig tartó beszélgetéseknek köszönhetően nagyon szoros lett a kapcsolatom. remélem, ez így is marad, mert nagyon jól érzem magam velük. ezért is várom nagyon, hogy vége legyen ennek a szarnak, mert talán ők lehetnek az új barátaim, akiket hiányoltam a felköltözésemkor.

a harmadik jó, hogy karantén elején megvettem a sims 4-et valami 70%-os leárazással. igazából erre azért volt szükség, mert amit leszedtünk ncore-ról Ákossal all-in-one pack nem futott a macen amióta kijött a catalinás frissítés, és mivel november óta nem írtak hozzá catalina-fixet, így azóta nem tudtam vele játszani. szóval megvettem, és megvettem az egyetemes kiegészítőt is 50%-os leárazással (ami azt hiszem még mindig tart amúgy, ha valakit érdekel). úgyhogy pro és kontra is van a dologban, mert bár nincs meg az összes kiegészítőm, de így tuti megy a gépemen és folyamatosan frissül - és nem utolsó sorban játszhatok a kedvenc játékommal!!!

tanulság nincs, konklúzió nincs, ezeket csak úgy jólesett kiírnom magamból. elnézést ha kaotikus ez a bejegyzés, vissza kell még szokni ehhez. de talán ez a fejemben is segít rendszerezni a dolgokat. lehet kicsit később letörlöm, who knows, de az is lehet hogy fent hagyom és updatelem a dolgokat a magam szórakoztatására. viszont még van egy csomó házim, úgyhogy ideje megint órákig youtube videókat nézni és simsezni, majd konstatálni, hogy már megint nem alszom és szörnyű lesz reggel felkelni. lehet még nézek egy kis orange is the new blacket is.

így telnek hát a napjaim. már nincs annyira rossz kedvem.

[isten-halott]

Az orosz vírus

Dél-Alföld, 1955.

- Az oroszok - suttogta Mihály.

Ketten hajoltak hozzá egészen közel, Jézsi és Jolán. Csendben hallgatták, mit hord össze az osztálytársuk, akinek a véleményére egyébként nem sokat adtak. Megrögzött hazudozó volt ugyanis.

- Az oroszok miatt vagyunk bezárva? - kérdezte Jézsi. - Mit akarnak az oroszok egy egész falunyi gyerekkel?

- Az apám mondta mindig, hogy a párt nem enged semmit, meg hogy miattuk nem szabad még beszélni se, hát, valaki nyilván beszélt közülünk, és most összeszedtek minket, hogy megtalálják, ki volt az.

- Jó, de mit beszéltünk? - kérdezte Jolán. - Én ugyan semmit se mondtam.

- Hát, a jó öreg géplakatos nem tudta kijátszani a rendszert! - Jézsi nevetett. - Akkor jobb, ha mi sem próbálkozunk.

Mihály nem mondott semmit, csak igazgatta a túlméretezett szemüvegét, mint mindig, amikor ideges volt. Ott is hagyták mind a ketten, de mihelyt Jézsi visszament a sarokba, hogy tovább faragja a mogyoróbokor ágából készülő botját, Jolán mellé ült, és tovább kérdezősködött.

- Mi van, ha tényleg igaza van? A Rozál férje besúgó, mindenki azt mondja, a Mihály apja meg állandóan szidta a pártot...

- Hagyj már ezzel a baromsággal te is, a Mihály apja meglépett, disszidált Amerikába, ez fáj neki. Mi azért vagyunk itt, mert betegség van. A felügyelőkön mindig maszk van, nem jönnek hozzánk közel, ha nem muszáj. Nem mennek soha haza, pedig a Rozinak most született gyereke, férje is van.

- De milyen betegség, Jézsi, hát miért nem jön a doktor házhoz, miért nem kapunk oltást? Betegséget otthon is lehet kezelni. Nem is vizsgál minket senki!

- Nem tudom és nem is érdekel – felelte Jézsi, majd a bicskája hegyével lehántolta a körbevágott, vékony kéregdarabot.

Vacsora volt, a védőnők csináltak mindent: ők főztek, ők terítettek meg, és evés közben mindenkinek a hónalja alá dugtak egy lázmérőt. Megkérdezték, folyt-e bárki orrából vér, és a válasz immár tizedik napja ugyanaz volt: nem. A karanténná alakított művelődési házba hetven gyereket zsúfoltak be, mindössze tíz felnőttel. A gyerekek legfiatalabbika hat, legöregebbike tizennégy éves volt. Nem mondtak nekik semmit, csak azt, hogy megfigyelés alatt lesznek most egy rövid ideig, és hogy minden rendben van.

Káposztát ettek, annyicska hússal, hogy néhány gyerek tányérjára nem is jutott belőle. Szaft nem volt, csak híg, fűszeres lé. Mihály kanala elmerült benne, majd ahogy kihúzta belőle, lassan visszafolyt róla a szürkés színű étel.

- Miér' nem eszel? - kérdezte Jézsi teli szájjal. - Megsértődtél, mi? Majd dúsítasz egy kis uránt, aztán lenyugszol.

- Egy hülye paraszt vagy, attól még, hogy apád a vasmű igazgatója - kiabálta Mihály -, egy fostos kis senki vagy, és ha lenne urán, igenis tudnám dúsítani házilag, mert az én apám megmutatta, hogy kell! Álljon bele a szaros botod a szemedbe!

Folytatta volna még, de sápadt szemeibe könnyek gyűltek. Ki nem folyt onnan egy csepp se, de csillogott a neonfényben a szemzuga, mint a pára az ablaküveg alján. Jézsi megsajnálta, és már épp bocsánatot kért volna, mikor Mihály nagy levegőt vett, és enyhén remegő, de korához képest öblös hangján hozzátette:

- Röhögjél csak apámon, de te is tudod, hogy a te anyád is őutána sír! A fél falu megbaszta!

Jézsi úgy pattant fel a hosszú padról, hogy kis híján az összes rajta ülő gyerekkel együtt felborította azt. Átnyúlt az asztalon, de mire mellmagasságban megragadta Mihály pulóverét, ott termett mögöttük két védőnő és könnyedén szétválasztották a vézna fiúkat.

Mindenkit visszatessékeltek a fekhelyeikhez, de Mihály, mint egy óvodás, kézen fogva húzta maga után a szép és magas Rozit, hogy segítsen neki átvinni a paplanját és a párnáját a terem másik végébe, minél messzebb Jézsiéktől. Rozi sokkal jobban félt, mint a többi védőnő, de annyira megsajnálta a félárva kis Mihályt, hogy még egy puszit is adott a homlokára, csak ne szipogjon tovább.

Jézsi le se vette róluk a szemét, úgy súgta oda Jolánnak:

- Ma este kiszököm, megnézem, mi van a faluban. Kiderítem, mi ez.

- És én veled megyek – mondta Jolán.

Mikor úgy vélték, már mindenki elaludt, először Jolán, majd kicsivel később Jézsi is megindult a mellékhelyiség felé. Jézsi kinyitotta az ablakot, és átlendült annak másik oldalára. Onnan segített kimászni a különösen sovány, gyenge lánynak. Szinte elvesztek a párás fűben, aminek friss illatát hideg, éjszakai szél vitte kerttől kertig. A bokrok száradó leveleit futkározó egerek rázták, a gyerekek lépteinek hangját pedig szinte teljesen elnyomta a tücsökciripelés.

- Ne haragudj Mihályra – suttogta Jolán. Nem is törődött azzal, mit mond, csak beszélni akart, mert ő még sosem szegett meg semmiféle szabályt és a bűntudattól lassan kényszerképzetei lettek. Jézsi azonban nagyon is ki akarta adni magából mindazt, amit napról-napra el kell fojtania, és ha lányok vették körül, valahogy mindig megeredt a nyelve. A lányok szép kis szíveibe elfér az ő bánata is, minden, amit mond, általuk meghallgatásra kerül. A fiúkban nem lehet bízni - gondolta -, azok olyanok, mint a tükör: bármit mutatsz feléjük, ellened fordítják.

- Tudom, hogy anyám átjárt a Mihály apjához. Nem is egyszer... én nagyon félek, hogy egyszer majd visszajön, és akkor anyám otthagyja apámat, és én leszek a Mihály testvére...

- Ez nem fog megtörténni, nem jön vissza. Ez nem úgy működik.

Jolán elhalkult. Úgy érezte, mintha hatalmas pókok másznának fel a lábán, be a hálóinge alá. Abban a pillanatban, hogy Jolán félelmében megfogta Jézsi kezét, felkapcsoltak tőlük nem messze néhány kültéri lámpát. Már elértek az iskoláig – úgy hallották, oda zárták be a falu többi gyerekét, azokat, akik nem fértek el a művelődési házban. A lámpákat ismét leoltották, de ez a villanásnyi fény elég volt nekik arra, hogy az iskola udvarán megpillantsanak valamit. Egy nagy kupacnyi földet hordtak a füves udvarra, a sár, a fű, és valami édeskés, mégis keserű dolog szaga keveredett a levegőben.

- Jézsi, le fogunk bukni! Ki fognak jönni megint! - nyöszörgött Jolán, de Jézsi meg sem hallotta. Befutottak a bokrok közé, hangosan gázoltak át a susnyáson. Jolán sírni kezdett.

- Eresszél, tiszta vér a lábam, megvágta az akác!

Jézsi eleresztette, és maga mögött hagyva a kis koloncát rohant tovább. A földkupachoz érve a sápatag éjszakai holdfényben kirajzolódott egy sebtében megásott gödör is, onnan jött a különös, szúrós szag, amiről Jézsi ösztönösen tudta, hogy valami nagyon rossznak kell lennie. Több százezer év örökölt tapasztalata végül megtorpanásra késztette. Felülemelkedett a dühén és a Mihály iránt érzett gyűlöletén is, de ahhoz nem volt elég, hogy visszafordítsa. Egészen a peremig ment, és először azt hitte, anyagba csavart, vékony csöveket ásnak el valamiért, mert mindenféle irányba meredeztek egymásra dobált, formájukban hasonlónak tűnő kacatok. Csakhogy ezek nem kacatok voltak. Jézsi letérdelt, még közelebb hajolt. Egyiken mintha ing lett volna, a bolyhos anyag meg egy kislány hajához hasonlított. A csöveknek hirtelen ujjai nőttek, meg lábfejei; papucsos lábfejei.

- Jézsi, jönnek! - hallotta maga mögött Jolán hangját, aki egyszerre próbált kiáltani és suttogni.

Ismét felkapcsolták a villanyt. Két védőnő jött ki, talicskára pakolt testekkel. Maszk és kesztyű volt rajtuk, de még így is hallani lehetett a tiszta, csöndes éjszakában a jajgatásukat.

- Egy nap alatt, egy nap, hát mit fogunk mondani... ezek itt maradnak, itt, ebben a gödörben?

- Itt hát, én nem hiszem el, hogy ez ránk nem veszélyes! Vigyed már innen, mindjárt jönnek az Istvánék vissza ásni.

A talicskát toló megindult előre, de még visszanézett a társára.

- Ha ez ránk átterjed, Irén...

Jézsi még egyszer belenézett a gödörbe. Az egyik lány keze nyílegyenesen meredt az ég felé, mintha jelentkezne. Megfogta az ujjait, a bőre nyirkos volt és hideg. Észrevette, hogy a szája nyitva van, és azt is, hogy a nyaka egy vaskos lábú kisfiú combjai közé szorult. A fiún még rajta volt a nadrág, és annak a zsebéből egy matyóhímzéses szövetzsebkendő kandikált ki. Jézsi kirántotta onnan, és belegyömöszölte az apró fekete lyukba, ami nem rég még egy szájacska volt. Ettek, nevettek és csacsogtak vele. Aztán az öklébe gyűrte az egész zsebkendőt, mintha attól félne, hogy a gyerekek kitépik a kezéből. Beszaladt a bokrok közé, és mire a védőnő odaért a tömegsírhoz, már mindketten messzire jártak.

- Mi volt az? - kérdezte Jolán.

- Semmi, siessünk vissza. Ne fogd meg a kezemet.

Olyan gyorsan futották le a művelődési ház és az iskola közötti távot, mint még senki azelőtt. A mellékhelyiségben megálltak egy kicsit, térdükre támaszkodva fújtattak, Jolánnak a tüdeje is sípolt.  Összerogyott, és a hideg csempén ülve, fulladozva sírt a félelemtől. Azt akarta, hogy Jézsi segítsen neki fölállni, és szerette volna megölelni a fiút, de  mire a szeme hozzászokott a helyiség sötétjéhez, Jézsi már nem volt sehol.

Magára hagyta Jolánt, hogy minél előbb megtalálja Mihály ágyát, hangosan trappolt be a szobába. Mindenkit felébresztett, de ez már nem nyűg volt számára, hanem cél. Mihály vörös, duzzadt szemekkel, arcán értetlen kifejezéssel meredt a semmibe, félig ülve. Már megjöttek a védőnők is, amikor Jézsi megtalálta őt, és felkapcsolták a villanyt. A kába Mihály szájába tömte a matyóhímzéses zsebkendőt, aki egy pillanat erejéig csámcsogott rajta félálomban, mintha nem is zavarná, hogy ott van, és csak azután köpte ki. Rozi megragadta Jézsi alkarját, de amikor látta, hogy az meg sem mozdul, tanácstalanná vált.

- Jézsi, ugye nem akarsz megint verekedni? - kérdezte tőle. - Mihálynak van elég baja.

- Lesz is – felelte Jézsi. - Lesz még mindannyiunknak bőven baja.

[birobrosindahouse]

Minden nap 1 réteggel kevesebb! Hétfő, kedd és szerdai képek sorban. ☀️☀️☀️ Nagy áldás most, a járvány idején ez a jó idő, így sokkal könnyebb “bezárva” lenni! 🙏

[mercsuh]

szokásos két heti posztom 😅

csak az ágyamon, sehol máshol nem lógnak szívesen 😄💖

Szergej, a fekete, nem túl szociális macska, sőt, igazából egyáltalán nem az a bújós típus. Ádám, a lakótársam, mindig mondja, hogy nem érti, hogy hozzám miért ragaszkodik ennyire, hogy állandóan ugrál az ajtómra is, hogy bejöhessen, engedi, hogy felvegyem, és magától jön hozzám. egyébként én sem értem, de nagyon örülök neki, és nagy a szerelem köztünk, az biztos. 🥰😻

ma pedig az volt, hogy, hát, igazából sírtam délután, és itt feküdt az ágy végében, de ahogy rákezdtem, egyből jött oda hozzám, dorombolt, befeküdt az ölembe és odanyomta a kis orrát az államhoz. 😭 nem volt jó kedvem, és egyedül akartam lenni, ezért megfogtam és kiraktam a szobából, bezárva az ajtót előtte, de egyszerűen nem hagyta magát. kapart, nyávogott, ugrált a kilincsre állandóan. visszaengedtem, és egyből jött vissza az ölembe. mondjuk tény, addigra már én is csak szipogtam, mert - és tudom, hogy ezredjére mondom, de - nem lehet mellette, mellettük szomorú az ember. ennyire még nem tapasztaltam, mint ma, de ez mindent vitt. a végén már rendesen nevettem, hogy milyen egy kis hülye. mert az amúgy. de hihetetlenül megszerettem, meg a másik kettőt is, persze, de Szergej a nagy nagy nagy szerelem. 🐈🖤

[pont--pont]

.. I. 

..üres a város.

Konkrkétan egy maroknyi ember cselleng benne, de a fejüket elnézve ők sem tudják mit keresnek itt. 

Az internet miatt már szinte lehetetlen szellemesnek lenni, de örülök hogy ez van.

99% százalék, hogy nem lesz munkám, mert egy turisztikai cél vendéglátóipari egységben dolgozom, próbaidőn, egy pozícióban, amire vagyunk 5-en. És elég volt rá 3 a karácsonyi főszezonban. 

Üres a város.

Ady, Remarque, Camus, egyedül sétálok.

Alapvetően ennél jobb ürügy vagy indok nem is jöhetett volna.

30-ig meg akartam írni, az is mindjárt meglesz, már nekiálltam, gettem gattam. 

De végre minden összeállt. 

Csóró vagyok, ismét munkanélküli, nemsokára és minden zárva van. 

Mindenki bezárva.

Szóval ez vagyok én most, az hogy ez miből indul és hogyan lett.

Most épp kibámulok a kihalt Vörösmarty térre, és törölgetem a poharakat. 

Hogy úgy tűnjön jó hogy itt vagyok.

Két hónapja nem dugtam és ha bele gondolok nem is akarok túlzottan. 

Most kicsit abba az állapotba vagyok, mint amikor pár éve sok lett a jóból, és végül sikerült leállni azzal az érvvel, hogy “most arra költök, hogy 45 perc feszkó után, 2 órán át úgy heppizzek, hogy utólag nem emlékszem és még a boldogság érzése se marad meg, mert eleszi a szinti másnap?!”

Szóval ezen az alapon leálltam az emberi kontakttal is. 

Túl sok hűhó semmiért. 

0314

[aranysziv]

ez most hosszú lesz, kihányom a szavakat, mert ki kell hánynom őket, nem maradhatnak bennem. ún. Merci-monológ. és ehhez a kijelentéshez nekem fényre van szükségem. várj, felkapcsolom a lámpát.

mint a tenisz zokni és a sztepp cipő. ugyan mindkettő lábra illik, de együtt, nos, nem mutat jól. ez volt az egyik kulcsmondat, visszhangzik a fejemben néha.

egyébként mostanában sok filmet néztem. sokfélét, volt, hogy psycho horrort, meg akciót, fantasyt is, de főleg szerelmes filmeket, limonádékat, amiket te utálnál. amiket amúgy láttam már vagy ezerszer, ha nem is most, de még gyerekként. sírok is rajtuk, a rekordom eddig az, mikor a második percben sikerült a zsebkendőért nyúlnom. 120 másodperc, ennyi kellett. vicces, mert a jelenetben nem történt semmi, csak a lány felszállt a metróra, és szomorú volt, nagyon, és én megláttam benne magamat, ahogy munka után hazajövök, mert nincs kedvem másokkal lenni, másokkal beszélgetni, és ott voltam, bezárva a tévébe. csak hosszabb hajam volt, és más volt a nevem. minden más stimmelt.

azért nem vágyok más társaságára, mert nincs erőm úgy tenni, mintha minden rendben lenne. félek, hogy ha belenéznek a szemembe, tudni fogják, és akkor védtelen vagyok. szívem szerint az ünnepekre sem utaznék haza, csak itthon lennék, és nem csinálnék semmit. az első pár napban arra sem volt kedvem, hogy a legalapvetőbb feladatokat elvégezzem. az ajándékok vásárlása is egy tortúra volt, de azon még csak-csak túljutottam. aztán napokig csak szerteszét hevertek a lakásban, de nem tudtam venni még arra sem a fáradtságot, hogy becsomagoljam őket. végül kényszer hatására ugyan, de az is meglett. napokig nem takarítottam, nem vittem le a szemetet, a mosatlan bögréktől és tányéroktól semmit sem lehetett letenni a pultra a konyhában, különben is utálok mosogatni, de az elmúlt hetek csak rátettek erre egy lapáttal. de volt jobb is! a fürdőszobában kiégett az utolsó villanykörte is, és napokig ócska megoldással varázsoltam minimális fényt a zuhanyzáshoz, fogmosáshoz, mert nem volt kedvem munka után még a boltba sem menni, venni két izzót. inkább voltam sötétben, és amikor megfeledkeztem róla, hogy nincs fény, és automatikusan a kapcsolót nyomtam befelé menet, de nem lett világos, minden alkalommal újra csalódott lettem, és aztán eszembe jutott, hogy tényleg.

de vannak pillanatok, amikor mégis jó, hogy van mellettem valaki, még ha csak kis időre is. a jégkorcsolyázást kifejezetten élveztem. a fényeket látva, a zenére elsuhanni az emberek mellett és nevetni, nevetni, nevetni. hihetetlen volt, nagyon szeretek korizni, ez a legjobb a télben mindig, mondtam neked is. és aztán a mozi is, tegnapelőtt. veled is voltunk régebben azon a helyen, de próbáltam nem erre gondolni, hanem csak arra, hogy ezek a filmek tavaly tavasszal és nyáron, amikor ugyanígy nem beszéltünk, kihúztak a gödörből, bármilyen nevetséges. hogy a szuperhősök történetei segítettek nekem abban, hogy újra lángra gyúljon bennem a remény. hogy ezek talán már nagyobb komfort filmek, mint bármelyik szerelmes film, és hogy mennyire vártam konkrétan ezt, és hogy vajon mi fog történni, ahh, annyi kérdésem volt. aztán amikor egyszerre hördült fel a tömeg, és üdvrivalgásban tört ki mindenki, hogy az mennyire melegséggel töltötte el a szívemet, pedig ez csak... egy film. még egyszer: csak egy film.

mégis ugyanúgy sírtam, mint otthon, de közben a mellettem ülő pulóverébe csimpazkodtam, és szorítottam az anyagot, és lélegzetvisszafojtva néztem a vászont és arra gondoltam: bárcsak beszélhetnék veled erről, amit most látok, amit érzek. mint mindig, te voltál az első gondolatom. biztosan nem értenénk egyet, te azt mondanád, hogy a főszereplőnek nem így kellett volna cselekednie, hanem ahogy más javasolta neki, de én ellenkeztem volna veled teljesen, mert meg kell mentenünk másokat, ahogy a filmben tette a főhős, még akkor is, ha lemondással járt neki ez. de aztán eszembe jutott az is, amit neked mondtam utoljára, hogy úgy nem megy, ha nem engeded, meg amit régebben "utoljára", hogy nem vagy jó, és elengedtem a pulóvert és letöröltem a könnyeket az arcomról. éreztem, ahogy elmosódott a sminkem, de még az sem zavart kivételesen. mikor pedig véget ért a film, másra sem vágytam, csak hogy hadd menjek haza. szomorú voltam és kimerült. mint a korcsolyázás után. nem akartam, nem bírtam tovább másra ránézni egyáltalán, beszélni velük, még akkor sem, ha barátok. be akartam zárkózni.

aztán egy utolsó estére össze kellett szednem magam, mert az új irodában, nem messze attól a helytől, ahol mindig üzenetet hagyok neked, a munkatársaimmal volt még egy utolsó, év végi vacsora. féltem, hogy összefutunk az épület környékén, még zenét hallgatni sem mertem. aztán mindenféléről beszéltünk, egyszer az egyikük azt mondta pár pohár bor után, hogy azért nehéz nekem bármit mondani, bármit elmondani, mert akkora lelkem van, mint ide Dorog, és ez bizony ijesztő. nem tudtam, hogy mi lenne erre a megfelelő válasz, és annyit válaszoltam, hogy megszomjaztam, töltök még magamnak egy kis Tréflit, kér-e még. végül mindkettőnknek töltöttem, egyébként ez a kedvencem, hát, ez volt a válasz. egyébként tényleg az. aztán később azt elemezték, hogy kos vagyok, hogy ez a horoszkópom, és hogy szerintük "ez is sok mindent megmagyaráz". igyekeztem nem megsértődni ezen, bár egyébként sem hiszek ebben különösebben. mondtam, hogy hát, tudom, hogy nem vagyok egyszerű eset, de szerintem nem az én jegyem a legérthetetlenebb, ha már itt tartunk. kérdezték, hogy szerintem akkor melyik, és én pislogás nélkül vágtam rá, hogy nyilván az ikrek, hiszen sosem tudod, hogy melyik oldalához beszélsz, vagy ő melyik oldalával beszél hozzád, és az a fajta kettősség igazán az ember agyára tud menni. magamban hozzátettem, hogy a szívére is, de azt már velük nem akartam megosztani. deja vu.

de így utólag: talán csak tényleg olyanok vagyunk, mint a tenisz zokni és a sztepp cipő. megvannak a közös pontjaink, mindig meg is lesznek. de lehet, hogy nem illünk össze, nem passzolunk. persze, ezt talán már sosem fogjuk megtudni miattad, vagyis a döntésed miatt. kíváncsi lennék azért, hogy milyennek kellene lennem ahhoz, hogy úgy... szóval vajon milyen kép él a fejedben rólam egyáltalán. talán ha nem lennék sok, talán ha kevesebb lennék, kisebb lenne a lelkem, és tényleg eljárkálnék másokkal, akkor szeretnél. ha folyton változnék, és állandóan megismernél egy új oldalamat, amit sose unnál meg. hogyha lennék ezer személyiség egyszerre. hogy ne legyen közöm semmihez, ami a valóság, hanem mindig csak a jó legyen velem, mert mindig erre akartál használni: hogy szórakozzunk, hogy ne legyen semmi nehéz, de ez köztünk mindig csak nehéz volt. neked talán nem, mindig ezt mondtad, mert távol tartottál magadtól, de nekem az elmúlt 5 év másról sem szólt, csak rólad. tudom, nem kérted, ne is kezdj bele. de minden szerelmes film azt mondja, hogy jönni fog valaki, akivel nem nehéz, vagy ha nehéz is, hát, majd elérünk egy olyan pontra a történetben, hogy rájönnek mindketten, hogy ami köztük van, az ritka, tudod. hogy azért megéri küzdeni. hogy anélkül csak vagyunk, csak létezünk, de nem élünk igazán. mert kell hozzá a másik, és nem akarunk nélküle élni. minden filmben ez van. hogy aki hibát követ el, rájön arra, hogy az hiba volt. hogy ha eltolták egymást, rájönnek, hogy nem kellett volna eltolniuk egymást. mert ez a bonyodalom, ez a kuszaság mindent és mindenkit csak összezavar, és azzal játszanak, hogy elveszítik egymást. de vajon megéri? a filmek szerint sosem. annyiszor kértelek rá, hogy ne tolj el, amikor utoljára itt voltál, még a búcsúölelésnél is azt kértem tőled, hogy ne tűnj el, de eltoltál, és eltűntél. minden alkalommal kidobtál az ablakon, amikor csak lehetőséged volt rá. és mit csináltam én a függő időben? szeretnéd tudni? vártalak. komolyan, csak... vártalak. amióta ismerlek, Dani, csak vártalak. vártam, hogy megjelensz az ajtómban. vártam, hogy összefussunk véletlenül valahol. vártam, hogy mikor jön meg az eszed, hogy mikor jössz rá, mikor tanulod meg végre a saját leckédet, mikor tanulsz meg megfelelően kommunikálni velem. nem azért, mert különböző nyelveken beszélünk, hanem mert nem tudod elmondani, hogy mi van benned, hogy mit érzel. és folyton féltem. féltem, hogy elveszítelek. kapaszkodtam az emlékeimbe, még akkor is, amikor nem akartam, hogy legyenek közben, mert a kettősség bennem is megvan. de nem azért nem akartam akkor sem, hogy ne legyenek, mert ne szerettelek volna, hanem mert nem akartam, hogy fájjon. ezen a részen a mi filmünkben túl akartam lenni végre, a sok rosszon, és átugrani a jóra. meg akartalak ismerni, mert egyszerűen tudom, hogy bárki vagy, akárki, még ha változol is, az érzéseim irántad sosem. lehet, hogy nem értünk egyet mindenben, sőt, és különböző nyelveket beszélünk, de mit számít ez, ha van egy dolog, amiben hasonlítunk. egy ilyen, egy ennyire fontos dolog.

keserű a gondolat: a tenisz zokni és a sztepp cipő, folyton eszembe jut random ez a négy szó. meg ilyen hülyeségek. mindig bízok abban valamiért, hogy érkezik tőled egy levél. talán pont az ünnepekre. nem tudom, hogy mit írnál benne, bármit, csak valamit. aztán mindig hazaérek a metróval, olyan szomorúan, mint az a lány a filmben, és nincs levél a postaládában. vagy legalábbis nem tőled, max csekkek. és csalódott vagyok, mint, amikor a lámpa nem kapcsolódott fel napokig. nem jöttél, talán nem is fogsz, gyűlölöm ennek a gondolatát. hogy mi van, ha nem tudsz majd rájönni már azokra a nagy leckékre, és még a filmek sem juttatják az eszedbe, mert te nem szereted ezeket a filmeket, nem nézed őket, így nem tudnak tanítani. és ha tanítanának, akkor is ódzkodsz attól, hogy megnyílj nekem, lehet azt hiszed, hogy bántanálak, ki tudja mi fordul meg a nehéz fejedben, de mindenesetre nem látod jól a dolgokat, tisztán. és nem azért gondolom így, mert ettől könnyebb, hanem mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen különleges, amikor egymás közelében vagyunk. nemcsak azok az intim viszonyok, de azok is, hanem, régebben is, mindig, volt köztünk valami láthatatlan fonál, ami összeköt, és amikor közelebb léptél hozzám, vagy véletlenül egymáshoz értünk, az... szóval az ritka, az érzés, ami akkor van. amikor fizikailag is megvalósul. értékes, különleges. tudom, hogy az. akkor sem tudsz ennek az ellenkezőjéről meggyőzni, ha seggfejként viselkedsz is. sokadjára sem, kár a gőzért.

de igen, elfáradtam a küzdésben. és elfáradtam a várakozásban is. mindig ezt mondom, mert már egy jó ideje így is van. lassan itt a karácsony, azt kívánom, hogy bárcsak adhattam volna vagy adhatnék neked ajándékot. hogy bárcsak gondolnál rám te is, mint én rád. hogy amikor meggyújtasz egy gyertyát, a kis lángban látnád a szívemet. folyton kívánok. folyton csak kívánlak. az összes hullócsillag sem lenne elég a kívánságaimhoz, a vágyaimhoz. de ha csak egyet kívánhatnék, csak egyetlen egyet, akkor az az lenne, hogy bárcsak itt lennél. 5 éve mást sem hajtogatok neked, csak ezt. ha felróttam a bűneidet is, az mindig az volt, hogy nem vagy itt, hogy eltűntél, hogy eltoltál. közel voltál pedig az igazsághoz, nagyon közel, mindig egyre közelebb. de mindig rosszul döntöttél. meg kellett volna nézned, hogy milyen az, amikor van rá lehetőséged, amikor megteheted, hogy kidobsz ablakon, de milyen az, amikor nem teszed. amikor a kezedben van az erő, de arra használod inkább, hogy minket erősíts meg. az a szeretet. és erősebb mindennél. de ameddig folyton csak elfutsz mindentől és mindenkitől, még magadtól is, addig mindig gyenge maradsz. és rossz, mert az én szememben te nem vagy gyenge. látom, láttam, hogy mire vagy képes, hogy ki lakozik ott benned. éreztem. és lehet, hogy keveset tudok, és még nekem is van mit tanulni, de mondhat bárki bármit, te is, ebben az egyben biztos vagyok. egy apró emberi szívbe hihetetlenül sok megbocsátás fér. ne legyen hiába. ígérd meg nekem, hogy nem volt hiába. ha más nem, hát legyél azért jó, mert én hiszek benne. mert hiszek benned. és talán nagy teher ez számodra, megijeszt, de a túloldalért megéri, hidd el nekem. bátornak és jónak kell lenned. olyannak, aki igazából vagy, belül, amit éreztem. csak egyszer, egyetlen egyszer hallgass arra, hallgass rám, hadd legyek a szíved hangja. csak most, kérlek.

vigyázzban állsz, ha a fejében jársz, és erővel égsz, ha csak egyetlen percre is magad maradsz, mert sosem tudod hogy elfogadd-e, amit eléd dobott, amit tőle kaptam, azt sosem kértem, és sosem rímelek a jókedvére, egy olyannak, akihez bármi közöm, csak hogy biztos legyen, hogy velem marad. én nem engedem, aki hinni se fél, amit sohase mernék, csak akárkiért, és senki mással, csak egyedül veled, de én egyedül jöttem, és egyedül megyek.

[thecamellie]

5

Kilencszáztizenhárom nap telt el azóta, hogy be kellett látnom magamnak, reinkarnálódtam. Még most is olyan mintha nem lenne valóságos, egy rémálomba csöppentem amiből nem vagyok képes felébredni.

A napok nap nap után ismétlődtek. Mind ugyan azzal telt mint a többi. Alvás, testi és mana edzés, tej ivás, alvás, edzés, ivás, alvás és újra és újra és újra. Őrjítő és idegtépő. Soha véget nem érő körforgássá alakult. Hasonló volt a sötétségben is amit már egyszer átéltem. Újra és újra, erőszakosan végtelen sokszor lejátszva. Voltak napok amikor közel álltam az összeomláshoz. Abba akartam hagyni és nem csinálni semmit a síráson és a kétségbeesésen kívül. A szívem össze szorult, testem fájt, az idegeim sikítottak. Nehézen tudtam magam kordában tartani, erőt venni magamon és folytatni. Éreztem magamban, hogy mikor értem el egy újabb ilyen reményvesztett állapotot. Ahhoz, hogy tudjam folytatni emlékeztetnem kellett magamat miért is harcolok. Csinálhattam volna azt amit minden hozzám hasonló baba tehetett, rohadtul semmit. Pusztán csak lenni és hagyni, hogy az idő kifolyjon a kezemből. Ezt én is jobban élveztem volna.

Ámde nekem nem adatott meg ez a luxus, másra is kellett gondolnom magamon kivűl. Mégha jobb körülmények között is lettem volna, nem egy apró szobába bezárva mint egy állat a ketrecben akkor is erősebb és erősebb akarnék lenni, hogy szabad lehessek. Itt hagyhassam ezt a helyet és megkereshessem a testvéremet bárhol is van ebben a világban. Tudtam, egyszerűen tudtam, hoyg ő is itt van. Ez a leheletnyi gondolat tartott fent a víz felett.

Majd jött egy újabb nap és folytatódott tovább a körforgás. Csak is egy dolognak köszönhetem, hogy számon tudtam tartani a napok folyamát. Nora volt ez a tényező. Kivétel nélkül minden nap bejött és adott inni vagy egy kevés moslékot, amibe nem is akartam belegondolni mi volt. Megettem és könyörögtem a gyomromnak, hogy ne öklendezzem ki. Kellett a táplálék, kivétel nélkül. Akadt egyszer-egyszer egy olyan alkalom mikor Nora értelmesebbnek tűnt mint általában. A tekintete nem volt egy tompa sár kupac, csillogott akár az éjszakai égbolton a csillagok. Haját kifésülte és egy rendezett cofba fogta a tarkoján. Kevésbé rongyos ruhákat vett fel és minthogyha tisztább is lett volna a bőre. Elrejtette a zuzodásait a magas nyaku, hosszú ujjú vászon ingje alatt. Viselkedése ugyancsak kisimultabb lett. Gyengédebben vett a karjaiba, ilyen esetekben egy cumisüvegben zavaros sárgás folyadékot hozott aminek erős csipős íze volt, enyhe gyümölcssel. Biztos vagyok benne, hogy ez törköly pálinka lehet. Leitat nehogy útban legyek ilyenkor bármit is csinál. Az ital végig égeti a nyelő csővemet majd a testemet elönti a melegség. Az utolsó cseppet is megitatja velem, ha akarom ha nem. Pár percig még a karjában tart és figyeli ahogy vergödök és öklendezek. Miután jobban lettem vissza tesz oda ahonnan fel vett majd kimegy a szobából hangosan bezárva az ajtót maga után.

Az első pár ilyen alkalommal az ajtóhoz mentem, hogy hallgatozak. Lépteket hallottam, több mint egy emberét. Valaki meglátogatja Norat. Valaki akinek vastag, magasított talpú cipője van. A lakás egy távolabbi részére mennek így alig tudom kivenni a szavaikat. Atyámnak szólítja Nora, beszélgetésük stílusa udvarias, magaztos és előzékeny. Hangszíne az atyának kellemes simogatás a füleknek, nem túl mély egyenletes férfi hang. Teával kínálják amit minden bizonnyal udvariasságból elfogad, a társalgás minden napi dolgokról szól. Milyen az idő, a munka, ugyan arról az emberekről beszélnek, végezetűl az atya nyugtatgatja, hogy minden rendben lesz. Menjen el a templomba, csatlakozzon a többi hívőhőz mert az Istennő meghálálja a hűséget. Két három óra telhet el összsesen amit sajnos nem tudok végig követni az álmosság miatt. Fél úton elalszok és már csak a távozására ébredek fel. Ahogy végig kísérem a szóváltást nem találok semmi különösebben érdekes információt, ha legalább is a város legolcsóbb pékjére vagy a hitt terjesztésére lettem volna kiváncsi.

Minden egyes ilyen látogatás során a nyelvet is felismertem. Angol volt, mivel nem az angol az anyanyelvem eredetileg így eltartott egy ideig, hogy folyékonyan tudjam követni őket. Az elején is különösnek tartottam, hogy hol érettem mit mondanak a környezetemben és hol nem. Egy ilyen látogatás alkalmával már már épp elaludtam volna a beszélgetésük monoton morajától mikor egy hangos koppanás felriasztott. Szemeim tágra nyíltak és a testem megfeszűlt ahogy motoszkálást halottam amit később erőteljes lépések követtek. Négykézláb iszkoltam az ajtó elől az ágy alá úgy, hogy még ki tudjak látni alóla. Mozdulatlanul vártam. A létek közvetlenül az ajtó elött álltak meg. Csörgés, kattanás és az ajtó halk nyirkorgás kíséretével kinyilt.

Egy pár magasított talpú fehér csizmát láttam meg. Fehér bőrből készült, aminek a talpa lazúr kék volt. Fehér élére vasalt szivarnadrágba bújtatott vékony lábak vitték fel a tekitetemet a combjaiig amíg kiláttam.

Lassan lépett a szobába, halk puffanással teszi egymás után a lábait. Az ágy előtt megállt, pont a lámpa alatt. Lélegzet vissza folytva bámultam a csizmákat. Tudtam, hogy tudja, hogyha ebben a szobában elakarnak rejteni valamit azt csak is az ággyal lehet, mivel nincs más tárgy a helységben. Szinte éreztem a pillantását átsütni a matracon keresztül a hátamra. Égetett egy pontba a hátam közepén. Nem mertem levegőt venni, megmozdulni még remegni is abba hagytam. Megdermedtem, mint egy egér a macska láttán. A szobában uralkodó csend és mozdulatlanság olyan volt mintha ha súlyokat helyeztek volna a testemre minden eggyes elmúlt másodperccel. Izzadság cseppek gördültek le a homlokomról a szemembe, pislogás nélkül tűrtem a sós nedveséget. Szívem türelmetlen ütemben dobogott, a dopártyámban hallottam a vízhangját. Mindenem felforrosodott. Tűz égette a tüdömet is. Szét akart robbani a megterheléstől amit gyakoroltam rá. Súlyos másodpercek teltek el amíg én sem és az atya sem mozdult vagy szólalt meg, majd a csizmák enyhén balra fordultak mintha menni készülne. Akadozó mozdulatokkal emeltem a kezeimet a szám elé, hogy tenyeremet rá szorítva lassú , apró lélegzetett vegyek. De ahogy a mellkasom megemelkedett a tüdőm tágulása miatt a testemre tekert lánc a pecsét gyűrűvel megmozdult. A lánc szemek egymásnak ütödtek egy levegőben szálló toll hangjával. Gyomrom azonnal görcsbe rándult. Istenem, csak ne most hányak! Ezt a hangott egy normális ember hétszentség, hogy nem hallhatta meg. Sav tolult a torkomba mikor a csizmák orra újra irányomba fordultak.

Ezt nem hiszem el...hányni fogok.

- Mind a kettönknek könnyebb lesz ha a segítségem nélkül jössz ki az ágy alól. - szólalt meg. - Nem ezért jöttem, hogy bánsalak és ígérem nem is foglak. Gyere ki onnan, hogy tudjunk beszélni. Nincs sok időnk.

Hangja halk, megnyugtató édesgetés volt. Füleimnek olyan volt akár egy zajos, zsufolt nap után az otthon hangtalan élvezete. Ha nem féltem volna annyira lehet még azt is kejelentettem volna, hogy hiszek neki.

- Kérlek! Nem foglak bántani esküszöm! - kérlelt tovább.

Cikáztak a gondolataim. Miért jött ide? Miért most? Ha nem akar bántani akkor mit akar? Mit akar tőlem? Mit csinált Noraval? Ki ő?

Amíg gondolataim előzőnlöték az agyamat addig ő legugolt, hogy tenyérrel felfelé fordítva megmutassa kezeit.

- Nincs nálam fegyvert. Nem esik bántodásod. Jobban bíznál bennem ha mesélnék magamról?

Válasz nélkül lebegett a levegőben a kérdése.

Az izadtság miatt a ruhám csaknem teljesen nedves lett minta a zuhany alól jöttem volna. A szám megtelt a nyálammal, hoyg bármikor kiöklendezem a pálinkát. Apró rángó mozdulatok lettek úrrá rajtam ahogy izmaim kezdték feladni a harcot a mozdulatlansággal szemben. Hallgatásomat beleegyezésnek vette, mert folytatta: - A nevem Tözge és a Teremtés egyház egyik papja vagyok. A húszas éveim közepén járok és vannak tetsvéreim. A fővárosból jöttem ide, hogy megtaláljalak és beszélhessünk. Majdnem két éve kereslek, de itt rád bukkantam. Távolról is éreztem a manád erejét. Biztos vagyok benne, hogy ebben a szánalmas szobában voltál végig és így fogalmad sincs arról ki is vagy és mire vagy hívatott. Tudok neked segíteni, ha kijössz. Mindent elmagyarázok neked. Kérlek gyere elő.

Lassú mozdulatokkal a gugolásból letérdelt a padlóra miközben jobb kezét az ágya nyújtotta, hogy segítsen kijönni ha úgy határozók.

Elegáns keze vékony légies ujjakba végződött, a körmei alatt egy porszemet sem láttam. A gyűrűsujján egy pecsét gyűrű vastag arany karikája látszott. Ezen kivűl más ékszert nem láttam rajta.

Patthelyzetben voltam. Túl sok mindent tud amit én nem, itt lenne a lehetőségem, hogy informálodjak a világról. Jó lehetőségnek tűnik, de nem bízok benne. Nem tudhatom, hogy mi a tényleges szándéka. Ebben a nyelvben amit beszél sem vagyok biztos, jó pár szó van amit még nem értek teljesen így nehéz a hallásomra támaszkodni. Felmerül bennem a kétely, hogy esetleg félre értem a szavakat. Mindezek mellett túl csalógató volt az ajánlata. Többet kell tudnom, amennyi csak lehet. Tájékozodnom kell, hogy harc képes legyek. Mi lehet a legrosszabb ami történhet? Megöl?

Nagyott nyeltem, hogy a felgyülemlett gyomor savat és a nyálat vissza szorítsam a gyomromba. Erőt kellett vennem magamon, hogy sajgó testemet megmozdítsam. Nem fogadtam el a segítő kezet amit felém nyújtott, az ágy jobb oldala felé guroltam ki. Mikor kint voltam nehézkesen tudtam lábra állni, minden végtagom elgémberedett. Az izzadtság miatt enyhén eltartottam a magamtól a kezeimet és lomha dülöngélő lépésekkel kerültem meg az ágyat.

Az ágy sarkánál elöbb nyakamat nyújtva kilestem oda ahova sejtettem, hogy van.Tözge ugyan ott várt ahol volt, kezeit az őlében pihentette. Teste többi részét fedő ruhái ugyanolyan előkelő volt mint az eddig látottak. Egy hosszított mellkasára feszülő fehér inget viselt ami leért a combjai közepéig. Derekán egy ezüst lánc volt amin egy tenyér méretű és puderkék színű medál lifegett. Nem ponotsan láttam milyen szimbólumok szerepeltek rajta.Egy tucatt kör és égitestek alakját lehetett kivenni. Még ebben a gyér megvilágításban is megcsillant. Ingje felett egy vastag fehér szőrmés kabátot viselt aminek a gallérja az álláig ért. Nem volt össze kapcsolva a kabátja a mellkasán, a karjai is szabadon egy-egy hasítékon voltak kibujtatva. Alkarjain fémből készült vértet viselt, de inkább tűnt úgy, hogy design szerepe volt és nem tényleges védő eszköz. Egészében fehér ruháját kék minták borították. Feljebb haladva arca barátságos volt. Egyenes szőke haja a vállát fésülte, nap sütötte bőre miatt a búzavirág színű szemei csak úgy ragyogtak. Arcán egy leheletnyi ránc sem volt, még sem tűnt egy baba arcú angyalnak. Férfias élek és markáns vonalak miatt egy igazán kellemes férfi arcot láttam. Vastag szőke szemöldök, mandula vágású szemek amik előtt egy részletesen megmunkált fémkeretes szeműveget viselt, egyenes orr, keskeny telt ajkak, karateres állcsúcs amin egy elenyésző mértékű borosta sem volt.

Tekintetünt találkozott ahogy lassan kijelebb bújtam az ágy takarásából. Szemei kitágultak és enyhén az ajkait is eltátótta. Végig nézett rajtam és mikor látta, hogy megálltam nehogy még közelebb menjek hozzá gyorsan rendezte az arcvonásait.

- Szia, pici lány! - köszöntöt óvatosan. - Megtiszteltetés, hogy találkozhatok veled.

Nem szólaltam meg, csak néztem rá.

- Ne aggódj nem hazudtam és tényleg nem bántalak. - felemelte a kezét mintha megakart volna érinteni de észbe kapott ahogy hátrébb léptem és vissza ejtette az ölébe. - Bocsás meg nekem, hogy elragadtattam magam. Hihetetlen, hogy tényleg te vagy az. Most már látom a saját szemeimmel is, hogy nem túlzott. Az egész testedben mint az erek úgy hálozik szét a mana is.

Halk mormogásba kezdett miközben újra és újra végig nézett rajtam.

Feszélyezve érintett ez, de nem akartam, hogy gyengének tűnjek. Kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett, lábaimat megvetettem, hátamat megfeszítettem, államat felemelve össze húzott szemekkel néztem a szemeibe. De ő észre sem véve ezt folytatta a munstrálásomat. Tudni akartam mindent amit csak eltud mondani nekem.

- Hogyan tudsz nekem segíteni? - kérdeztem. Hangom rekedtes volt mivel alig használtam eddig. Artikulálni is nehezemre esett, ennek ellenére érthető volt.

Tekintetünk össze kapcsolodott. Kezeivel önkéntelenül a medált kezdte fogdosni.

-Ahogy mondtam a fővárosból jöttem és ahova majd téged is elszállítunk. Mindent próbáltunk megtenni de sajnálatos módon nem állunk még készen, hogy most magammal viheselek. Nem akarjuk felhívni senki figyelmét sem azzal, hogy szemelől tűnsz. - halk csilingelés hallatszott ahogy a medál látszai össze ütköztek ahogy játszott velük. - Ezért is szerettelek volna látni, hogy jelenleg milyen állapotban vagy és hogy tudjunk beszélni. Mivel nem tudsz velem tartani ezért szeretnék neked egy-két tanácsot adni, hogy kibirhasd a fennálló várakozási időt.

Magával akar vinni a fővárosba? Valami rokonom lehet?

- Szeretném, hogy amíg újra nem találkozunk gyakorolnál. Fiatal vagy de már most túl sok erőd van amit nem tudsz használni. Ha nem tanulod meg akkor az testi problémákat is okozhat. Ezért kérlek jól figyelj arra amit mondok. - lassan felemelte jobb kezét a szemembe nézve, hogy jelezze szándékát. Elakartam húzódni, de ellent mondva ösztöneimnek nem mozdultam. Tenyerét mellkasom közepére helyezte, ahol egyre melegebb lett az érintése alatt. - Amit most érzel az a mana áramlás. Az én erőm érinte a benned szunnyadó manát. Minél erősebben koncentrálsz annál melegebb lesz itt. Ezt kell gyakorolnod. A koncentrációt. Tud urálni az erőd, minél jobban megy annál kevesebb ember fog rád szemet vetni és ez biztonságosabb neked. Nézz mélyen magadba és látni fogod a kaotikus darabót ami az erőd forrása. Koncentráj és erősődj meg.

Elvette a kezét a mellkasomról, mielőtt vissza tette volna a helyére ügyetlenül a fülem mögé türte a hajam.

- A szemeid rögtön elárulnak. - mondta. - Ha lehet akkor igyekezz takarni őket.

A szemem? Mi van a szememmel?

- Miért? - kérdeztem.

- Mert a szemeid olyan a akár egy gyémánt. Az ilyen szemmel rendelekzők sorsa rosszra fordulhat ha nem a megfelelő emberek észreveszik.

Nyitottam a számat, hogy még kérdezzek tőle de halk motoszkálás hangjai szürödtek be a szobába.Tözge a fejét az ajtó irányába kapta füllelve pár pillanatig. Úgy itélte, hogy még van egy kis időnk. Gyengéden tenyerébe zárta jobb kézfejem.

- Nem sokat kell már várnod és kiszabadulsz innen, ígérem. Tedd amit mondtam és mindne könnyebb lesz majd. - arcához emelte a kezem, hogy egy alig érezhető csókot leheljen a kézfejemre. - A közelgő viszontlátásig ifjú hölgy.

Elengedve kezemet egy mozdulattal felállt, határozott léptekkel kisétált a szobából és ő is kulcsra zárta vissza az ajtót.

A történtektől gyökeret eresztett a lábam így mikor elhánytam magam megtudtam kapaszkodni az ágy matracában. ­***

Ez háromszázhetvenkét napja történt.

Azóta gyakoroltam azt amit tanácsolt. Magamba sülyedtem és a saját szemeimmel láthattam a bensömben elhelyezkedő kaotikus darabot. Megfoghatatlan látvány volt, a lélegzetem is megállt mikor először megpillantottam. Egy hüvelyknyi nagyságú kristály volt ami a nap színeiben játszott. Gyönyörű.

Úgy gondolom, hogy egy emberhez egy kaotikus darab tartozik. Tözge szavaiban sem volt arról szó, hogy több darabból állna. Egy ember egy kaotikus darab ami az illető erejét rejti magában. Azonban nekem nem egy darab volt, hanem kettő. Két teljesen egy forma kristály.

Még nem jöttem rá az okára miért is van nekem kettő. Ami nem késik az nem múlik.

Ahogy a napok teltek felvettem egy edzési ritmust amit egyre erősebben és erősebben végeztem el.

Tözge nem jött többet látogatni Norat, ami meg látszott rajta. Szemei a szokott tompa pompájukban meredtek ki az üregeiből.

A kilencszáztizenharmadik napon mégis több léptem hallottam egyszerre közeledni a szobám ajtajához. Időm sem volt az ágy alá mászni, mikor az ajtó kivágodott. Egy magas baran hajú nő állt az ajtóban. Hétköznapi arcát elcsúfitotta egy vicsor ami elöntötte a vonásait ahogy meglátott.

- Hát lett még egy. - mondta.

Öles léptekkel közeledett felém. Hátrálni próbáltam sikertelenül. Megragadta a hajam a tarkomnál fogva és magával ráncigált ki a szobából. Ki a lakásból, egy olyan helyre rángatva engem ahol újra értékeltem az isten fogalmát.

[msteabag]

Egy ideje gondolkozom már, hogy írok egy olyan bejegyzést is, ami nem feltétlenül az itteni eseményekről szól, sokkal inkább arról, milyen érzésekkel, nehézségekkel kell megküzdenie az embernek - vagyis hát nekem - ha ilyen messzire költözik az Otthontól.

Talán a sok gyönyörű táj és boldog kép nagyon egyoldalúan mutatja be azt az összetett helyzetet, amiben most vagyunk. Talán még nektek, akik a legközelebb állnak hozzám sem mindig fejezem ki eléggé, hogy nem minden móka és kacagás itt sem - azon túl persze, hogy alapvetően boldogok vagyunk és ez egy csodálatos hely. De persze, hogy ez az élethelyzet ennél több mindent foglal magában és szeretném, ha ti is látnátok ezt.

Elöljáróban azt muszáj leszögeznem, hogy minden nap hálás vagyok, hogy itt lehetek. Tudom, hogy vajmi keveset tettem én személy szerint ezért, úgyhogy mást nem tehetek mint megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, ,,törleszteni” azért hogy ezt átélhetem. Hogy értsétek, mennyire hálás tudok lenni, elmondom, hogy már attól teljesen kivagyok, ha ráeszmélek, hogy tudok járni...ha elmegy előttem a busz és bosszankodnék miatta, inkább arra gondolok, hogy micsoda kiváltságos helyzetben vagyok hogy le is tudom sétálni az utat hazáig. :D Tehát a következő sorokat nagyon nem panaszkodásnak vagy nyafogásnak szánom, egyszerűen gondolatok, amik belevegyülnek a rózsaszín buborékunkba.

1. Messze van mindenki, aki fontos. Hiába van internet és hiába beszélünk rendszeresen írásban is, mégis az az összbenyomásom, hogy kimaradok. Az időeltolódás miatt ,,kétszer kelek”, másodszorra már egyáltalán nem frissen és alig tudok aktívan részt venni az életetekben. Eltolódva válaszolgatunk egymásnak, nagyon kicsi az a sáv, amikor egyszerre vagyunk jelen, inkább monológok váltakozása van, mint instant beszélgetés... Nem vagyok ott a családi találkozókon, nem tudunk beülni egy gyors kávéra, elfelezni még egy gofrit, végigsétálni a gellért tértől a keletiig. Megpuszilni Barkit. Vagy csak hallgatni a nagymamák történeteit.

2. Átmeneti állapotban vagyunk folyton. Tudjuk, hogy itt is köttetnek barátságok és talán jórészt rajtunk áll, hogy mennyire lesznek ezek szoros és tartós kapcsolatok. De nem csak mi tudjuk, hogy átmenetileg vagyunk itt, hanem az itteniek is és ezért talán mindenkiben van egy kis ,,úgyis elmennek” érzés. S mivel egyszer mindent össze kell majd csomagolni, nem nagyon van arra sem késztetésed, hogy pl. lakást dekorálj vagy ruhát vegyél. De erre amúgy sincs már igazán, tekintve hogy mennyire környezetszennyező. ,,Go deeper, not wider.”

3. Nem tudom, mással hogy van ez, de nekünk angolul más a személyiségünk. Alapból szegényesebb szókinccsel operálunk és bele kellett jönni abba, hogy csípőből jöjjenek a válaszok, viccelődésről nem is beszélve. Máshogy hangsúlyozol, más kép jön le rólad amikor megnyilvánulsz...pl. én nem érzem hitelesnek angolul meglepődni vagy örülni valaminek. Ha egy kutyához angolul szólok, mert mondjuk ott a gazdája, akkor az nem szívből jött és nem is igazán éltem át a kutya cukiságát. Nyilván ők is képben vannak, hogy az angol nem az anyanyelved, és ezzel nincs is semmi baj, de határozottan úgy érzem, hogy magyarul színesebb a személyiségem - de mondjuk szorongóbb is. Angolul lazábban lehet beszélni, nem kell körülményeskedni, és nem arról van szó, hogy a mélyebb gondolataimat ne tudnám kifejezni, hanem hogy az egész személyiséged másnak hat, szerintem. Aba szerint nála ez nincs így, de amúgy igen :D

4. Nehéz teljesen átadni magad és élvezni ennyi minden jó dolgot, amikor nem érzed azt, hogy megérdemled vagy hogy eleget tettél azért, hogy te ilyen privilegizált helyzetben legyél. Miért élhetek én ilyen körülmények között, amikor egy négygyerekes anya 3 műszakban próbálja meg eltartani a családját vagy esetleg jobb jövőről mer álmodni a gyerekeinek? Amikor 50 évnyi munka után az öreg néni alig kap valami nyugdíjat? Ezeket én nem tudom annyival elintézni, hogy igazságtalan a világ...Azt hiszem mindannyiunknak, akik jobb helyzetben élünk, fel kéne karolnunk azokat, akik kevésbé szerencsés helyre születtek. Ha mindannyian segítenénk egy kicsit valahol, nem lenne jobb a világ? Nem azért, hogy én bűntudat nélkül élvezzem a jó életet, hanem hogy egyenlő esélyekkel induljon mindenki a jó élet felé.

5. A küzdelem magammal, hogy minden nap tegyek a célomért, hogy van ennek a célnak értelme és el is tudom érni azt. Vannak napok, mikor inkább fel sem akarok kelni, mert kilátástalannak látom a dolgokat. Van, amikor a sok bezárva töltött nap után alig tudom elhagyni a házat a szorongás miatt. Van, hogy minden vágyam társaságba menni, de pánikszerű tüneteim lesznek, ha elindulok. 

Végül most majdnem töröltem az egészet, mert tényleg nem akarok hálátlannak tűnni. Talán a legjobb összegzés erre az, hogy az ember a paradicsomban is ember...ugyanúgy megtalálja az aggódnivalót, ugyanúgy küszködik a boldogságért, ugyanúgy szorong, még ha látszólag semmi oka is erre. És persze az egész nézőpont kérdése is, mert sokkal nagyobb problémák vannak ezeknél, nem gondolom hogy az enyémek egyáltalán fontosak lennének. Általában sikerül a nagy perspektívából néznem a saját dolgaimat, de vannak napok amikor nagyon beszűkül a látótér és igazán meg kell fognod a grabancod és kihúzni magad ebből a negatív spirálból.  Mindezek mellett természetesen imádok itt lenni és megpróbálom minden napból kihozni a legjobbat és minden jót ami itt van, magamba tölteni, hogy vigyek belőle valamit haza, nektek. Csincsi!

[bleeeeehsworld]

anya és apa lehet mikor ezt olvassátok már nem leszek itt. és nem ,nem fiú miatt hanem épp ti miattatok ,nem bírom azt végignézni amit csináltok ,nem bírok itt lenni. próbáltam mindig megfelelni , próbáltam mindent úgy csinálni hogy nektek jó legyen ,de nektek semmi se volt jó. soha nem akartatok megérteni ,soha nem tudtam veletek nyugodtan beszélni mert veszekedés lett belőle. Bármit csináltam nem volt jó nektek , mindig én voltam a rossz. miért nem lehetünk mi az az átlagos család ? én miért nem kaptam meg soha azt az anyai szeretet anya? apa értem én hogy nem vagyok a saját lányod de apa ként szerettelek. más gyerek felét se csinálja meg amit én csináltam mégis megkapják azt a szeretetet amire nekünk is szükségünk lenne.. nekem nem kellene semmit venni csak szeretném azt látni hogy igenis fontos vagyok nektek. vagy tudjátok mit ? nem kell már. mindig azt akartam hogy a kicsik ne így nőjenek fel ,ne azt lássák hogy ti hogy veritek meg a nagyobbakat (mert tudjátok evvel még jobban eltaszitottatok magatoktol ) ,ne azt hallgassák hogy egyfeszt veszekedünk ,de az a baj ti nem veszítek észre ezeket ,ti magatokkal vagytok elfoglalva , meg hogy minket bezárva tartsatok ,de akkor ne csodálkozatok hogy a gyerekeitek pont úgy mint én elfog menni ,mert ti kerestétek magatoknak. remélem én nem ilyen szülő leszek mint ti :)