#édesanyám

[csakcsiga]

Sok embert tisztelek vagy nézek fel rájuk különböző tudásuk, tehetségük vagy kiemelkedő tulajdonságuk miatt. De igazán példaképek vagy hősöm csak egy van.

Lehet ez túl nyálas vagy kicsit "anyuka pici fiás”, de nekem édesanyám a hősöm!

Nála jobb embert nem ismerek. Ismerem persze a rossz tulajdonságait a gyarlóságait, de mindezek értelmét veszti amint arra gondolok, hogy kezeli őket.

Sose láttam még ennyire jószívű embert, aki néha felmerülő előítéletei dacára is mindenkit türelemmel és szeretettel kezel legyen az bárki.

Felnőtt egy alkoholista apa és egy folyamatosan dolgozó a szeretetét kimutatni képtelen édesanya mellet. Le élt 20x évet egy pszichológiai bántalmazó kapcsolatban, amiből képes volt kitörni. Végig csinált egy elhúzódó válást, ami közbe a tulajdon családja a volt férjének (édesapám) adtak igazat és támogatták, ezek az emberek kitagadták és elhordták fűnek fának. Majd végül pervesztesként kénytelen volt elviselni nem csak az anyagi terheket de a megaláztatottságot.

Egy rossz szót nem hallottunk tőle se édesapánkról se az ő vagy a saját családjáról.

Az egész hercehurca közben ő felnevelt 3 fiú gyereket tisztességgel, visszaült az iskolapadba 30+ évesen és sikeres újra érettségi után most 54 évesen másoddiplomás nőnek mondhatja magát egyedül a közvetlen családjából.

Felépített egy karriert, a munkahelye és közössége nagyra becsült tagja. Beleszeretett egy özvegy (végetlenül körülményes, de hatalmasszívű) férfiba, akinek segített és folyamatosan segít a kamasz fiait felnevelni. Végtelen türelemmel és szeretettel áll a két unokájához és rengeteg időt igyekszik velük tölteni. Minden hülyeségünk ellenére nem csak elvisel minket, de bármikor ott van, ha kell és mindenét odaadná, ha szükség lenne rá kérés vagy kérdés nélkül.

Számtalanszor esett már pofára, gáncsolták ki, tört össze darabokra, de Ő mindig felállt.

És én most dühös vagyok és félek.

Félek mert újra olyan helyzetbe kerülhet, ahol ismét meg kell küzdenie a világgal. És nem tehetek semmit, hogy az esetleges sérüléseitől megvédjem.

És végtelenül dühös vagyok mert ennyi küzdelem és szenvedés után pont Ő nem szolgált erre rá. Érthetetlen számomra, hogy megint miért neki kell ezeket elviselnie.

Sokat gondolkodtam mostanában, hogy hogy tudnám elfogadni azokat a dolgokat, amiken nem tudok változtatni úgy, hogy közbe ne fagyjak meg és legyek tehetetlen olyan dolgokkal szemben, amiken viszont tudnék változtatni.

De azt hiszem itt az ideje kihúzni megint a saját seggemből a fejem és megtenni mindent, amit tudok. Saját magammal szemben, hogy megfélően tudjak támogatni és ott lenni, ha szüksége. Tanulni attól, aki annyit segített és annyi mindent átélt mégis a legerősebb maradt.

A hősök érdemlik meg igazán a legnagyobb támogatást!!!

[dioskailacs]

volt egy barátnőm, aki soha az életében nem vállalt felelősséget semmilyen tettéért és soha nem kért semmiért bocsánatot. ha felhoztam valamit, ami fájt nekem, vagy megbántott, mindig volt magyarázata, hogy ez miért volt, és mindig én voltam az érkézetlen fasz, amiért képtelen vagyok megérteni őt és elfogadni úgy ahogy van. én pedig évekig hittem neki, és ha ő bántódott meg valamin, akkor bocsánatot kértem, amire persze mindig az volt a válasz, hogy a bocsánatkéréseiddel tele van a padlás. nagyjából tíz év után kecmeregtem ki az agymosásból, amiben addig voltam, és mikor megszakítottam vele a kapcsolatot, mondtam a pszichológusomnak, hogy bár soha nem tudhatom, milyen szörnyű lehetett neki gyerekkorában, mégiscsak szar, hogy így bánik másokkal. erre mondta a pszichológusom, hogy de hát maga pontosan tudja, hogy milyen volt a barátnőjének gyerekkorában, mert maga ugyanazt kapta tőle, amit ő a szüleitől. és akkor ez hatalmas megértés volt nekem, meg utána szembe kellett néznem azzal, hogyan épített le szép lassan az évek alatt és formált át olyanra, ami az ő érdekeit szolgálja, aztán amikor már túl sokat lázadoztam, amikor már problémássá váltam, elkezdett másokat behálózni (sikeresen), hogy mindig legyen valaki, aki körberajongja, és hát mindig van is, mert ilyenek a nárcisztikusok. na de a lényeg ebből, hogy azt volt ebben a legnehezebb feldolgozni, hogy én engedtem, hogy egy másik ember a saját igényeire tréneljen be úgy, hogy magamat maximálisan cserbenhagyom és semmilyen határt nem húzok, mert megtanultam a saját igényeim mindig a sor végére tartoznak. és ez egy viszonylag lájtos sztori, de ezek alapján bőven el tudom képzelni, milyen nehéz lehet egy olyan bántalmazó kapcsolatból kimászni, mind fitikailag, mind mentálisan, mind lelkileg, ami mondjuk párkapcsolati vagy szülő-gyerek, mert kívülről könnyű látni a mintákat, de aki ott van bent, az addig lett agymosva és manipulálva és idomítva arra hogy a saját igényei kifejezése bűntudattal és szégyennel társuljon, amíg már ez válik a normálissá, és amíg nincs valamiféle külső nagyon erős ellenpélda, addig általában fel sem merül az emberben, hogy vele milyen kegyetlenségek történnek. persze erre is hallottam már, hogy csak a nyomorult akaratgyenge emberekkel lehet ezt megcsinálni (és régen itt el is hallgattam volna mert hát ugye én is az vagyok és igen, aki nyomorult az megérdemli hogy bármit megcsináljanak vele), de ma már visszakérdeznék, hogy na de az elkövető milyen jogon teszi ezt meg a nála gyengébbel?

Having compassion and empathy for others doesn’t mean that you should tolerate disrespect and bad behavior. You can have compassion for others while also setting boundaries. If not, you’ll not only end up hurting yourself, but making other people more important than you. You’re important too. You need compassion too.

[stickalittle]

Anyám főz rám.

Késői gyerek vagyok, úgyhogy édesanyám idős asszony. Már egyedül él, nehezen mozog, és ahogy észrevettem, abban éli ki az élet "örömét", hogy főz rám. Ehhez eléggé ragaszkodik, hiába mondom neki, hogy inkább pihenjen többet, mert nála egész napos tevékenység egy-egy főzés. Úgy gondolom, azért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy engem ellásson főttétellel (több dobozzal is pakol), mert ettől érzi magát nélkülözhetetlennek, ettől érzi azt, hogy még szükség van rá az életben, hiszen valakire főznie kell. Persze nekem is könnyebb, hogy csak benyúlok egy-egy dobozért a hűtőbe, és van mit ennem, de kicsit menzás menü feelingem van ettől, hogy nem azt eszem, amit választok, hanem készen kapom a menüt, amit a "szakácsnő" megfőzött. Szerencsére jól főz, és nem mindig ugyanazokat főzi, hanem szeret kísérletezni, új recepteket kipróbálni főzős újságokból, így változatos a menü, a hagyományos (pörkölt)ételektől kezdve a különlegességekig. Csakhogy ha éppen mást ennék, akkor is ezt eszem, mert persze nem dobunk ki ételt, én így szocializálódtam. Én is szeretek főzni (és állítólag tudok is), úgyhogy én is szívesen készítenék többször ételt magamnak, vagy néha inkább csak úgy feldobnék egy-egy pácolt húst meg zöldséget a grillre, vagy pizzát a pizzasütőbe vagy csak összeállítanék egy joghurtos salátatálat, mert éppen ahhoz van kedvem, de akkor is inkább megeszem az anyám által pakolt milánóit (amiket olyan mennyiségben állít elő, hogy csak a harmadik-negyedik napra fogy el). Oké, le is fagyaszthatnám, de akkor meg a huszadik mélyhűtőt vehetném a fagyasztott ételeknek. Általában vasárnaponként vagyok édesanyámnál, így legkésőbb csütörtökre minden elfogy, tehát két napom marad a héten arra, hogy kiéljem a magamra főzés örömét. Tudom-tudom, addig örüljek, amíg ő él, és főz rám. Ez is igaz. Ezért soha nem mondanám el neki, hogy én is szívesebben főznék magamra többet, mert attól félek, hogy ezt úgy értelmezné, hogy nincs szükség az ő munkájára, így nélkülözhető lett, ezt pedig nagyon nem szeretném. Úgyhogy nem mondok neki semmit, csak kiírom ide a blogomra.

[hicapacity]

Édesanyám történészként, életének utolsó éveiben, az egyházak és az állam kapcsolatának vizsgálatával foglalkozott, elsősorban az @Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában kutatható dokumentumok alapján. Ezek hivatalos leiratok voltak, részben az állami és az egyházi vezetők közötti, részben az egyházakon belüli viszonyokról. Utóbbiak póriasan a különböző rendű, rangú, beosztású egyházi személyek (fel)jelentései voltak főnökeikről, beosztottjaikról, vagyis egymásról, Isten földi szolgálóiról, hittársaikról és híveikről; Életvitelükről, szokásaikról, politikai nézeteikről, szexuális orientációjukról, beszélgetéseikről, külső kapcsolataikról. Édesanyám nagyon sok munkát fektetett a kutatásba, aztán egyszer csak, egyik-napról a másikra azt mondta, hogy befejezi ezt a munkát. Amikor megkérdeztem, hogy miért döntött így, akkor azt mondta, hogy azért, mert annyi aljasságot, elvetemültséget, gonoszságot, árulást olvasott az elmúlt években ezekben a dokumentumokban, hogy egyszerűen megundorodott ettől az egész témától. Úgy vélte, hogy az emberi aljasság elég színes palettáját látta már az életben, számtalan árulás szemtanúja és áldozata volt a maga mögött hagyott hetven évben, de amit itt olvas az túlságosan tömény és elvetemült ahhoz, hogy a hátralévő éveit ezek tanulmányozásával töltse. Az undorához nyilván hozzájárult, hogy ezeket az jelentéseket olyan emberek írták, akikben híveik feltétlenül megbíztak, akikre legféltettebb titkaikat rábízták, akik a felebaráti szeretet, tisztesség, becsület és szolidaritás felkent szószólói voltak. És akikről egymás után kiderült, hogy a legaljasabb, legpitiánerebb, ócska kiszolgálói egy rendszernek, amelyben az egyszerű hívőket kirekesztik, megalázzák, rejtőzködésre kényszerítik. És miközben a templomba járók vállalták hitüket és az ezzel járó megpróbáltatásokat, vallási elöljáróik együttműködtek a diktatúra működtetőivel, akár híveiket is feljelentve. Természetesen akkor is működtek bátor, tisztességes, híveiket védő és szolgáló papok, de túl sok volt közöttük, aki nem így tett.

Aztán a rendszerváltás után, ahelyett, hogy az egyházak szembenéztek volna pártállami múltjukkal és kivetették volna soraikból az összes, az állampárt titkosszolgálati szerveivel együttműködő fő- és alpapot - jól bevált magyar szokás szerint - mindent besöpörtek a szőnyeg alá, és a dolgok ugyanúgy mentek tovább. Az egyházakban kialakult hierarchia változatlan maradt, ugyanazok, ugyanabban a beosztásban vezették tovább az egyházi intézményeket, akik néhány hónappal korábban még jelentéseket írtak paptársaikról, híveikről.

Mindez gyakran eszembe jut. Például valahányszor arról olvasok, hogy miféle újabb és újabb tíz és százmilliárdokat juttat a magyar állam Kiss-Rigó László katolikus püspöknek, akinek a pártállami titkosszolgálatokhoz fűződő bensőséges viszonyáról Krisztián Ungváry munkássága nyújt kimerítő képet.

Legutóbb pedig akkor jutott mindez eszembe, amikor a Balog Zoltán püspökkel szemben jogos kritikát megfogalmazó adjunktust kirúgták a Károly Gáspár Református Egyetemről, nem titkoltan azért, mert nem értett egyet azzal, hogy Balog nem mondott le püspöki tisztségéről azután, hogy kiderült, ő járt közben annak érdekében, hogy kegyelmet kapjon a pedofiliát elkövető intézményigazgatónak falazó tanár.

És persze pontosan tudjuk, hogy Balognak nem ez volt az egyetlen, saját hitét, egyházát eláruló cselekedete.

És ha körbe nézünk a magyar egyházak háza táján nap mint nap szembetalálkozunk hasonló árulásokkal. Legutóbb az érdi evangélikus lelkész fejtegette teljes meggyőződéssel hívei előtt, hogy a holokauszt a zsidók megérdemelt büntetése volt Jézus keresztre feszítése miatt. Nem kell magyaráznunk, hogy ez a legsötétebb antiszemita toposzok egyike, amelyért minden tisztességes országban azonnali hatállyal elbocsátanak egy lelkészt.

De említhetnénk a magyar állam által bőséges adományokkal kitömött kalotaszegi járás esperesét is, aki szerint „élve kiherélni, a lyukaikba égő parazsat tenni, megnyúzni, felnégyelni” – ilyen sorsot szánna a párizsi olimpiai megnyitó résztvevőinek. Túl a megnyilvánulás embertelenségén, micsoda perverz gondolatok. Nem létezik, hogy egy egészséges gondolkodású embernek eszébe jut embertársa "kiherélése, lyukaiba égő parázs elhelyezése, megnyúzása, felnégyelése". Ilyen képzetek csak egy beteg gondolkodású és lelkületű ember fejében villannak fel. Ez csak az elmúlt néhány nap termése.

S miközben ők és hozzájuk hasonló Istentelenek háborítatlanul rombolják híveik lelkét, az ellenük szót emelőket egymás után távolítják el az egyházakból.

Aztán egyszer talán újra akad egy történész, akik elkezd kutakodni, hogy hogyan és miként juthattak a magyarországi egyházak olyan mély erkölcsi válságba, hogy híveik helyett az államot, Isten helyett világi uraikat szolgálják teljes odaadással.

VM

[viking84chef]

Profi önéletrajz

1971-ben születtem, vasárnap, Kórházban. Születésemkor apám álmos, az orvos részeg volt, így mindketten végigaludták a jeles pillanatot. Szüleim egyszerű, kétkezű emberek! Édesapám édesanyám férje, édesanyám édesapám felesége. Mindketten házasok.

Csodagyereknek tartottak. Már másfél évesen el tudtam számolni háromig. Valószínű, hogy ebben a szülői gondoskodás is komoly szerepet játszott. ("Azonnal fejezd be! Háromig számolok!")

A falusi gyerekek teljesen átlagos életét éltem: foci az utcán, polgárpukkasztás és titkos bunkerek kiépítése a homokozó közepén. Homokozóbeli pajtásaimtól az iskolakötelesség választott el.

Kommunikatív alkatnak tartom magam. Angolul, németül nem beszélek, de egy gyorstalpaló tanfolyam elvégzésére bármikor vállalkozom. Általános iskolában tanították a orosz nyelv rejtelmeit (több, de inkább kevesebb sikerrel). Nem voltam a Nyelvtanárnő kedvence, órán is mindig háttal kellett ülnöm a padban...Aztán, hogy teljes legyen a káosz a fejemben átraktak egy angol csoportba, ezt a traumát a mai napig nem sikerült kihevernem.

A középiskolás évek nagy hatással voltak rám. Először a sör hatott rám, aztán a röviditalok, végül már a lelkifröccs sem.

Az "akasztott" emberen kívül rengeteg szakmában kipróbálhattam magam...

Egyszer műtőssegédként is tevékenykedtem, szőrtüsző gyulladásom volt, helyi érzéstelenítés után ébren követhettem a beavatkozást,és én adhattam oda az operáló orvosnak a szikét.

Egyéb eredményeim:

- 2. helyezés az sörivó/palacsintaevő versenyen

- alacsony vércukorszint

-elfogadható vérnyomás

- néhány jó barát

vezetői tapasztalat:egy online videójátékban harcoló klánok parancsnoka voltam.

Bármilyen munka érdekel amibe kipróbálhatom magam, leendő munkaadómhoz hűséges leszek, ezt alátámaszthatom a 3 éves t-mobil előfizetésemmel is!

Szívesen csatlakoznék gipszkartonos csapatba.

:) ;)

[prokee]

Beszélgetünk a leánygyermekkel, ki hány országban járt már, és azzal kell szembesülnöm, hogy csak kettővel vezetek (Dánia és Hollandia amúgy, mert mindkettőnknek megvolt Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Ausztria, Svájc, Lichtenstein, Olaszország, Monaco, Franciaország, Spanyolország és Andorra, ja, meg nyilván Németország).

Közben eszembe jut, hogy nekem máig megszokhatatlan, hogy úgy kelünk át határokon, hogy néha fel sem tűnik, úgy kell keresgélni a táblákat, hogy kiderüljön, egy új országba értünk.

Nyilván ebbe belejátszik az is, hogy első külföldi utazásaimon még konrét géppisztolyos határőrök álltak sorfalat Bad Schandau pályaudvarán a vonat mellett, előtte meg agresszív, állig felfegyverzett szlovák határőrök ugrattánk ránk a szájkosaras kutyát a fülkén belül.

Na meg persze az is, hogy az útlevél elkészültekor édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy olyan fotó kerüljön bele, amin igazi jól fésült, rendezett Stasi-ügynökhallgatónak nézek ki, miközben a való életben meg nagyon nem ez volt a helyzet. Okozott is gondot mindem egyes útlevél-ellenőrzésnél, hogy másvalaki papírjaival próbálok utazni, de aztán végül minden alkalommal ártalmatlannak ítéltek, és továbbengedtek.

Csatolva az útlevél-fotóm, illetve a diákigazolványomhoz készített kép, aminél nagyon határozottan kikötöttem, hogy mindenképp én magam szerepeljek rajta.

[csakcsiga]

Csak annyit mondok rakott krumpli!

[munchausenparokaja]

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilométer, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

[diogenesz2020portugal]

„A nyilatkozatom megjelenése után sokan együttérzésüket fejezték ki felém, miután megismerték a tényeket. Ezt köszönöm és egyúttal jó látni azt, hogy egyre többen rájönnek a kegyelmi ügyem miatti hisztéria valós hátterére. És nem dőlnek be a keresztény irgalom fogalmát és a kegyelem intézményét nem ismerő bosszúszomjas, istentelen gyűlölködőknek, akiknek már a két tisztességes hölgy szerintem nem indokolt lemondása sem elég, hanem ócska, álságos lejárató propagandával most már mindenkit besároznának, aki nem az ő szekerüket tolja, és azokat szolgálják, akiknek a pedofília elleni és szexuális torzítás elleni gyermekvédelem soha nem volt fontos, sőt ahol lehetett azt akadályozták.” „Végül elmondtam, hogy nagyon sajnálom a kegyelmi döntés miatt a köztársasági elnök asszonynak és a volt igazságügyi miniszter asszonynak is le kellett mondania az inkvizíciós és igaztalan médiahisztéria hatására, továbbá az engem ismét besározó médiakampány hatására elgondolkodom azon, hogy visszaköltözöm Erdélybe, ahol felmenőim is hozzá hasonló, köztiszteletben álló pedagógusok voltak és ahol idős édesanyám él. Felháborítónak tartom, hogy a csahos média már szülőfalumban is rossz híremet kelti és megpróbálja megosztani a helyi közösséget, akik ezt úgysem fogják hagyni.”

[boldognaklenni-01]

Felnőtt.

Van valami őrülten fura ebben a szóban. Ha ránézek és tovább lapozok valójában nincs sok jelentőssége. Azonban, ha elgondolkozok rajta egyszerűen csak nem értem.

Talán kapálózok ennek a szónak a mélyében. Földre esek, és a padlón figyelem a gyerek és tinédzser koromnak az apró porszemeit.

Mert én nem tudom mikor nőttem fel. Talán abban a pillanatban, mikor húsz évesen a csomagjaimat pakoltam be anya barátjának az autójába? Vagy talán mikor befejeztem a tanulmányaim? Amikor utoljára mentem ki a haverokkal megnézni a focimeccset? Vagy amikor a párommal töltött esték fontosabbá váltak a részegen, saját hányásomban fetrengő estéimtől? Vagy talán akkor mikor a gondjaim miatt éjszakánként forgolódtam és alig tudtam elaludni?

Huszonhárom. Ennyi éves lettem idén, de még mindig elsírom magam amikor cuki cicás videókat nézek. Vagy amikor boldog születésnapot énekelnek nekem.

Felnőttnek lenni egészen pontosan nem tudom mit jelent. Nem tartozom a tinédzserekhez, viszont úgy igazán a felnőtteknek sem.

Az biztos, hogy ha őrült dolgot készülök elkövetni, kétszer, nem is, háromszor átgondolom. Megfontolttá váltam.

Viszont a cuki cicás zoknit ugyanúgy felveszem és mikor hazajövök édesanyám még mindig azt mondja: “ülj le gyerek, majd én megcsinálom”.

Néhány dolog azonban biztos; már sokkal inkább az érdekel, hogy belül mi történik. Már nem az a legnagyobb gondom, hogy nincs mit felvennem a buliba. Vagy, hogy a kiszemeltem nem ír vissza nekem. Már nem a harcot, sokkal inkább a békét keresem. Már nem azzal hívom fel anyát, hogy jöjjön értem a buliba, hanem hogy van egy új mosógép és egyszerűen nem értem,hogy melyik lyukba mit kell tenni.

Sok apró dolog elgondolkoztatott.

Hogy hiányzik-e? Igen. Hiányoznak azok az idők, mikor nem kellett a problémákkal foglalkoznom. Azokkal az igaziakkal. Mikor valaki mindent megoldott helyettem, vagy az, hogy önfeledt és szabad voltam. Hogy 6 napig sátorban aludtam egy fesztiválon, vagy hogy a legjobb barátnőmmel majd hogy minden este együtt aludtunk.

Természetesen minden hiányzik az akkori életemből, de őszintén el kell fogadni, hogy ennyi volt. Az évek telnek és ha nem is akarsz, de felnősz. Pontosan ezért kell minden pillanatot a szívedbe zárni. Biztosan lesz második felvonás meg harmadik. Mindig új fejezetek az életben. De azt amit akkor és ott átéltél, azok az érzések nem lesznek már ugyanolyanok.

Mert hát igen, felnőttél.

-Anna S.

[kiforditom-szetszedem]

Első tálkozásom a demokráciával és egyben első nagy csalódásom is 1990 tavaszán történt. Románia épp túl volt egy véres puccson, amit akkor forradalomnak hívtak, s a látszat miatt ki kellett írni egy szabad választást is. A választásra jogosultak 86%-a szavazott, de akkor számomra, egy kilenc éves gyerek számára nem is ez volt a lényeg.

Elmagyarázta édesanyám, hogy most fogják megválasztani az ország elnökét, szabadon. Akire többen szavaznak, az lesz az elnök.

Én meg voltam győződve, hogy édesapámnak reális esélyei vannak az államelnökségre, hisz a szomszédságban sokan ismerik s legalább a mi utcánkban BIZTOS, hogy rá szavaznának.

Felvilágosítottak, hogy az ország tele van ilyen utcákkal, s van amelyik hosszabb mint a miénk.

Amilyen gyorsan jött a remény, hogy apámból elnök lesz, úgy el is illant. Így történt, hogy a mi tágabb "utcánkban", Hargita megyében a parasztpárti Ion Rațiu kapta a szavazatok háromnegyedét, mert a templomban erre bátorították a népet, de mivel egyéb tágabb utcákban mást gondoltak az eltérő felekezetű templomokban, így Iliescu lett az elnök, s nem apám.

[emlekeimkonyvtara]

Bele halok ha elveszítem édesanyám

[tibberg]

Édesanyám elkezdett festeni amikor nyugdíjba ment. A lakása már mint egy festőműhely, mindenhol képek, állványok, festékek. :) Vicces hazamenni oda, ahol felnőttem, nagyon megváltozott a lakás. Most megint kaptunk tőle 2 új festményt, még nincsnek felszerelve egyelőre. Az egyiken szülötte városom Szeged. Nem modern festmények de szerintem nagyon ügyes. Általában mindenki portrékat kér tőle, meg ilyen megrendelései vannak, hogy fessen egy olajképet a kedves kutyájáról meg hasonlók. Tök szívesen csinálja. Hozzám közelebb állnak a fenti képek, nyilván ezért kaptuk meg pont ezeket a festményeket. Volt most egy kiállítása is Budapesten, kellett jópár új és nagy képet fessen, de végül szegény nem adott el egy képet sem, pedig elhúzták az orra előtt a mézesmadzagot, hogy majd hogy s mint adja majd el sorban a festményeket. Sajnálom, mert szívvel csinálja.

[meg-megbanom-ezt]

Pletyka rovatunkban ma (avagy Best of Édesanyám n+1)

Az egyik általános iskolai osztálytársam, I., éppen ma házasodott, amiről mindketten értesültünk is facebookon, mert mindkettőnknek ismerőse. A következő beszélgetés zajlott le édesanyámmal:

Anyám: de I. végig veletek járta a nyolc osztályt? Én: hátööö... már nem emlékszem, de biztos. Anyám: na, csak hogy nem úgy bukott-e hozzátok? Én: nem volt olyan rossz tanuló! Annyira jó sem, de nem volt rossz tanuló. Anyám: ... Én: vagy várjál, nem ő is ötödiktől járt hozzánk, mint az sz-iek? Nem ők is Sz-en laktak? Anyám: neeeem, hát ők harmadikban költöztek ide A-ról, az öccse M-mel [öcsémmel] járt egy osztályba! Én: *már röhögve* de Anya, miért engem kérdezel, ha TE ÚGYIS TUDOD?! :D Anyám: hát... jó, de csak azt akartam, hogy rajta van-e a tablótokon? Én: mittudomén, erre már nem emlékszem... biztos!

[csakcsiga]

Édesanyám: Na akkor Ping-pongozzunk!

Én, öcsém, édesanyám unokatestvére: de hát szakad az eső és durván bever a teraszra.

Édesanyám: nem érdekel.

És tényleg