#idősebbférfi

[abaratomlanya]

I. Fejezet

Sophie

  Sophie eddig minden nyarát Korzikán töltötte. Békességben az anyjával és az apjával, Hugoval. Az apai nagyszülei itt éltek, ahogyan előtte több nemzedéke is a családnak. A kertben pedig egy mauzóleum emlékeztetett erre minden arra járót. Nem szólt másról az élet, mint a napsütésről, henyélésről, és ,hogy apjával körbejárták a citrom ültetvényeket, amelyekről az év többi részében helyi bérmunkások gondoskodtak, Hugo rendszeres utasításai alapján. Apja nagyon büszke volt örökségére, az ósdi villára, a sziklapartra, a termőföldre és ezer meg egy történetre és emlékre a múltból. Mára az egykor terebélyes családból csak ő és a lánya maradtak. Fiúgyermek híján, pedig a családnév is el fog tűnni idővel.

  Viszont idén Sophie édesanyja nem tartott velük. Hugo és közte nem csupán a szerelem, hanem a tisztelet is elmúlt. Már egy évvel ezelőtt is látni lehetett, hogy csak marják egymást, de még egy évig vergődtek a házasságban. Húsz évig voltak házasok, fiatalon nem lehetett őket szétválasztani, mára egy szobában is képtelenek voltak meg maradni. Ahogyan az idő rajtuk is elmúlt, úgy fogyott el minden, ami valaha összekötötte őket. Hugo irodalom professzor és író volt, felesége pedig a könyvkiadójánál dolgozott. Így nem csupán a tulajdonaikon kellett megosztozniuk, hanem a férfinak új ügynökséget kellett keresnie. Nem, mintha lett volna bármi is kiadásra készen, hosszú évek óta terméketlen volt az írásban.

Így, hogy ne csupán ők ketten legyenek a házban, Hugo meghívta rég nem látott gyermekkori barátját és annak feleségét a villába. A tervek szerint Sophie és az apja az egész nyarat Korzikán töltötte volna. Az anyja új ügyfelével és annak siker könyvével turnézta körbe Európát. Igazi modern nő volt, mindig tele programmal, nadrágkosztümben és kezében mindig csörgő telefonnal.

Korzikára vonattal jöttek. Sophie ahogyan hallgatni szokta az egyenletes zakatolást, szinte mindig végig aludta a több órás utat. De nem most, mellette az apja már régóta aludt, kezéből a földre esett egy Verne könyv. A lány felvette, és Hugo mellé helyezte, majd nesztelenül kiosont a kabinból a folyosóra. Az ablakok mind le voltak húzva, hogy a nem működő klímát helyettesítsék. Az embernek szinte bele fájdult a feje, ahogy a vonat tört előre a szélben. Sophie megkereste a kiragasztott térképet, hogy legközelebb meg tudja a hangosbemondótól, hogy merre felé járnak. Nem nagyon tudott kiigazodni a déli városok nevei között. Bármelyiket is hallotta volna, számára az jelenhetett volna a céltól 10 vagy akár 60 kilométernyire eső települést is. Fáradt volt, tegnap búcsú bulit tartottak neki a barátai, legalábbis az a néhány, aki volt neki, hiszen egész nyáron nem fog velük találkozni. A következő év pedig az utolsó lesz a gimnáziumban. Sophie nem nagyon tudta, hogy mihez szeretne kezdeni az életben. Nem is tudta elképzelni, hogy tizennyolc évesen kell megterveznie az egész életét. Hiszen szinte nem is élt még, minden tapasztalat híján volt. Szeretett rajzolni, de mindig is képtelen volt komolyan venni, az apjához hasonló művészeket. Hogyan is teheti fel valaki az egész életét arra, hogy író vagy festő lesz. Hiszen mi van ha félúton kiderül, hogy csak egyetlen egy igazi mű élt az emberben, a többi pedig csak erőltetett próbálkozás. Nem mindenki Michelangelo vagy Hemingway. Nyilvánvaló volt a számára, hogy az apja nem egy zseni, ő maga pedig végképp nem volt az. Emellett  nem tudta elképzelni, hogy igazi művészek élhetnek a mai modern világban, ahol van internet és bankkártya. Képtelen ötlet, hogy a következő Tolkien vagy Mozart okostelefonnal a kezében mászkál. Sophie szemében ez egész világ, annyira kisszerű volt.

[abaratomlanya]

II. Fejezet

Sophie

Az apja még korábban lejött, hogy kitakarítsa a házat, de szemmel láthatóan elég gyatra munkát végzet. A villa már jó rég elveszítette a régi fényét az időjárásnak és az idő múlásának köszönhetően. Sophie szobája egy piros keretes ágyból és néhány öreg szekrényből állt. Leheveredett az ágyra, hogy olvasson, de szinte rögtön elnyomta őt az álom.

Késő este csörömpölésre ébredt. Korábban mindig ő főzött, hiszen az anyja mindig az irodában volt, az apja pedig írt és munka közben tilos zavarni. A szakítás óta Hugo ráébredt arra, hogy az elmúlt éveket az íróasztala mellett töltötte egy kupac üres lappal. Eljött az ideje, hogy összeszedje magát, és ő maga gondoskodjon a lányáról nem pedig fordítva. Főleg, hogyha Sophie egyszer kirepül a fészekből, akkor ne álljon ott tehetetlenül. Nem akarta, hogy a lány egyetem választását befolyásolja az a tény, hogy az apja életképtelen.

Sophie a konyhába érve megdöbbenten tapasztalta, hogy az apja az egyszerű tésztafőzéshez az egész konyhát felforgatta. Minden vizes és paradicsomos volt. Francia létükre szinte mindig olasz ételeket ettek. Hugonak csak egyszer kellett valamit megszeretnie és utána évekig is ragaszkodott hozzá. Az első barátnőjét feleségül vette, mindig ugyanabba a kávézóba, vagy boltba járt, ugyanazt a frizurát viselte az első hajvágása óta, az antik írógépét is csak hosszú évek könyörgése után volt hajlandó lecserélni egy laptopra. A szokások rabja volt. Emiatt is jöttek el Korzikára minden évben. Hugo minden nyarát vidéken töltötte a nagyszüleivel, mialatt a szülei dolgoztak. Itt ismerkedett meg Antonnal. Most, hogy minden a feje tetejére állt, szerette volna ugyanazt a biztonságot érezni, mint annak idején. Ugyanaz a ház, ugyanazok a barátok és ugyanazok a teendők.

- Holnap neked kell kimenni a vonat állomásra Anton és Marie elé.- másnapra Hugo egy szemlét tervezett az ültetvényen, hogy felmérje az állapotokat.

- Azt hittem, hogy csak később jönnek, hogy több időt tölthetünk kettesben. –sokáig nem érkezett válasz. Az apja mindig el volt foglalva nyaranta, de remélte, hogy idén végre másképp lesz. Eddig is inkább a szomszédokkal töltötte az idejét, hiszen az anyja utálta ezt a helyet. Amikor nem panaszkodott, akkor órákon át sütette magát a napon.

- Sajnos, nem lehet, tudod, hogy mennyi munka vár még rám. A téli fagyok nagy kárt tettek a citromokban. A kerítést is újra kell csinálni, a vaddisznók ellen is tenni kell valamit, annyi kárt tesznek a termésben. Arról nem is beszélve, hogy Marie szerkesztő egy irodalmi lapnál, megkértem, hogy nézze át néhány novellámat, hátha ki lehet valamelyiket adni. Rájuk is rájuk fér a pihenés, két éve hunyt el a fiúk, motorbalesetben. Azóta sem tudott helyre rázódni a házasságuk.

- Korábban sosem hívtad meg őket. Nem értem, hogy miért nem tudod ezt a városban elintézni Marieval. Jól meg lettünk volna ketten is a nyáron.

- Ne aggódj, nem maradnak sokáig, főleg Marie nem. Nem tud sokáig elszakadni a munkától. Anton viszont itt is tud dolgozni, tudod ő építész. Magával tudja hozni a munkát.

Időközben, nagy nehezen elkészült az étel. Már neki is fogtak az evésnek, amikor Sophie édesanyja telefonált. Hugo rögtön kivitte a telefont, hogy beszéljenek. A nyitott ablakon át is beszűrődött a veszekedésük zaja. Képtelenek voltak megegyezni a közös értékeiken. Mindezt még megnehezítette, hogy folyamatosan sértegették egymást. Újabb és újabb sérelmek kerültek elő a múltból.

Sophie rendbe rakta a csatatéré vált konyhát, majd visszament a szobájába. A talpa alatt megnyikordult a régi falépcsősor, ahogy felment az emeletre. Elhaladt egy régi ingaóra mellett, amelybe Hugo csak nagy imádságok közepette tudott új életet lehelni. Sophie szobájából közvetlenül vezetett egy ajtó az emeleti fürdőszobába, amely a következő hálóval is össze volt kötve. Egy hatalmas tükör lehetett egykoron a szoba dísze, amelyen viszont mára már megkopott az aranyozott keret. Sophie némán megengedte a csapott és belépett a hideg zuhany alá. Megviselték az elmúlt évek, sosem volt szoros kapcsolata az anyjával, de az volt számára a legnagyobb csalódás, hogy még az apja is felhasználta őt a nő ellen vívott háborújában. Végül lefeküdt a pamut ágyneműre a szobájában, miközben az járt a fejében, hogy régóta nem érezte magát ilyen magányosan.