#lehetetlenszerelem

[abaratomlanya]

I. Fejezet

Sophie

  Sophie eddig minden nyarát Korzikán töltötte. Békességben az anyjával és az apjával, Hugoval. Az apai nagyszülei itt éltek, ahogyan előtte több nemzedéke is a családnak. A kertben pedig egy mauzóleum emlékeztetett erre minden arra járót. Nem szólt másról az élet, mint a napsütésről, henyélésről, és ,hogy apjával körbejárták a citrom ültetvényeket, amelyekről az év többi részében helyi bérmunkások gondoskodtak, Hugo rendszeres utasításai alapján. Apja nagyon büszke volt örökségére, az ósdi villára, a sziklapartra, a termőföldre és ezer meg egy történetre és emlékre a múltból. Mára az egykor terebélyes családból csak ő és a lánya maradtak. Fiúgyermek híján, pedig a családnév is el fog tűnni idővel.

  Viszont idén Sophie édesanyja nem tartott velük. Hugo és közte nem csupán a szerelem, hanem a tisztelet is elmúlt. Már egy évvel ezelőtt is látni lehetett, hogy csak marják egymást, de még egy évig vergődtek a házasságban. Húsz évig voltak házasok, fiatalon nem lehetett őket szétválasztani, mára egy szobában is képtelenek voltak meg maradni. Ahogyan az idő rajtuk is elmúlt, úgy fogyott el minden, ami valaha összekötötte őket. Hugo irodalom professzor és író volt, felesége pedig a könyvkiadójánál dolgozott. Így nem csupán a tulajdonaikon kellett megosztozniuk, hanem a férfinak új ügynökséget kellett keresnie. Nem, mintha lett volna bármi is kiadásra készen, hosszú évek óta terméketlen volt az írásban.

Így, hogy ne csupán ők ketten legyenek a házban, Hugo meghívta rég nem látott gyermekkori barátját és annak feleségét a villába. A tervek szerint Sophie és az apja az egész nyarat Korzikán töltötte volna. Az anyja új ügyfelével és annak siker könyvével turnézta körbe Európát. Igazi modern nő volt, mindig tele programmal, nadrágkosztümben és kezében mindig csörgő telefonnal.

Korzikára vonattal jöttek. Sophie ahogyan hallgatni szokta az egyenletes zakatolást, szinte mindig végig aludta a több órás utat. De nem most, mellette az apja már régóta aludt, kezéből a földre esett egy Verne könyv. A lány felvette, és Hugo mellé helyezte, majd nesztelenül kiosont a kabinból a folyosóra. Az ablakok mind le voltak húzva, hogy a nem működő klímát helyettesítsék. Az embernek szinte bele fájdult a feje, ahogy a vonat tört előre a szélben. Sophie megkereste a kiragasztott térképet, hogy legközelebb meg tudja a hangosbemondótól, hogy merre felé járnak. Nem nagyon tudott kiigazodni a déli városok nevei között. Bármelyiket is hallotta volna, számára az jelenhetett volna a céltól 10 vagy akár 60 kilométernyire eső települést is. Fáradt volt, tegnap búcsú bulit tartottak neki a barátai, legalábbis az a néhány, aki volt neki, hiszen egész nyáron nem fog velük találkozni. A következő év pedig az utolsó lesz a gimnáziumban. Sophie nem nagyon tudta, hogy mihez szeretne kezdeni az életben. Nem is tudta elképzelni, hogy tizennyolc évesen kell megterveznie az egész életét. Hiszen szinte nem is élt még, minden tapasztalat híján volt. Szeretett rajzolni, de mindig is képtelen volt komolyan venni, az apjához hasonló művészeket. Hogyan is teheti fel valaki az egész életét arra, hogy író vagy festő lesz. Hiszen mi van ha félúton kiderül, hogy csak egyetlen egy igazi mű élt az emberben, a többi pedig csak erőltetett próbálkozás. Nem mindenki Michelangelo vagy Hemingway. Nyilvánvaló volt a számára, hogy az apja nem egy zseni, ő maga pedig végképp nem volt az. Emellett  nem tudta elképzelni, hogy igazi művészek élhetnek a mai modern világban, ahol van internet és bankkártya. Képtelen ötlet, hogy a következő Tolkien vagy Mozart okostelefonnal a kezében mászkál. Sophie szemében ez egész világ, annyira kisszerű volt.

[justanothergirl]

"Elképzeltem minket együtt."

-ahh.lehetetlen