#hiszek benne

[sosemfelejtemhogymasraisvagytal]

Úgy kezdtem veled, hogy nem akartam kapcsolatot.

Most a miattad kialakult érzéseim teszik nehezzé a mindennapjaim.

[xszerelmes-lelekx]

Soha nem győzködök senkit ,hogy engem válasszon. Ha úgy gondolja hogy talál valami jobbat máshol akkor menjen csak, rajta. Nem vagyok tartalék. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ragaszkodjak valakihez, aki nem biztos benne hogy engem akar. Hiszek a szabadságban az igazságban az érzésekben.

[mirabellomonferrato]

Ne hazudjak nektek

Leginkább ez a dolog vetődött fel bennem tegnap, hogy: a) csak a szépet, romantikusat, vicceset, érdekeset, inspirálót, szívmelengetőt meséljem el. b) mondjak el mindent őszintén és viseljem el, hogy a problémákra, amiket tudok, majd sokan még elmondják, hogy hát ez kurvanagy probléma, és ezzel a halálba idegesítetek majd. c) .... hát nem fogalmazódott meg bennem cé.

Még mindig imádom ezt a házat. Amikor meglátom a kerítést meg a picike kertet a ház előtt, akkor olyan szeretetet érzek, ami nehezen megfogható. Van nekem lakásom amit én vettem, van otthonom, van birtokom, szóval nem ilyen "enyém" meg "újdonság" vagy "életem első ingatlanja" érzés. Amikor új ember nézi meg (most épp a nagynéném), mindig elmondom, hogy TUDOM, hogy rengeteg munka lesz vele, meg tudom, hogy itt gáz meg ott jajj, meg amott jujj. de én ezt vállaltam, ez telt a pénzemből, és az adott keretek közt ez lett a szerelmem. Szóval beletenném a munkát, az életem, dolgoznék rajta, hogy szebb meg jobb legyen és élvezem az együtt töltött időt.

Térdeltem hosszú szoknyában, cickókidobós felsőben a kövön (mert eredetileg ügyintézni indultunk :D) és ástam és ástam egy gödröt a padlólap alatt. És röhögtem, hogy leszarok mindent, a szoknyát, a bajt, a teljesen elmebeteg dolgot, hogy ez nekem jó, itt térdelni és ásni a házam padlóját. Talán éppen azért mert ezer dolog szól ellene, hogy jó lenne.

Nade kezdem az elején. A házat imádom, beugrottunk, hogy csak lecuccoljuk a szerszámokat, mert áram nincs, aztán megyünk valamerre.

A kert tiszta vadszőlő, egy hónapja kiszedtük (a többesszám engem meg B-t jelenti, a baráti házaspár férfi tagját), mostnara megint nagyon "szépen" kinőtt, fut-szalad mindenfelé. A szomszéd lenyesegette a hozzá átkúszó ágakat és oktatólag odabaszta a lépcsőnkre. Ehhez még tudni kell, hogy egyik oldalon 150 centis kőkerítés választ el minket a szomszédtól (mindig ez volt az álmom), a másik oldalon a szomszéd 2 méterrel lejebb van, mint mi, a kerítésen átkúszó vadszőlő neki túl sok gondot azért nem okoz és korábban nem nyesegette. Arról nem is beszélve, hogy a szomszéd ház egy igazi rom, félig összedőlve és nagy mennyiségű lommal. (az a baj, hogy barátságos vagyok, de nem egy barátkozó típus. És ezzel ezt el is rendezte. ) Amúgy nagyon szép ház lehetett a romos valamikor régesrég. csakhát... :D

A felső teraszon volt egy félméteres nagyon rozoga napette fényvédő tetőcske. Na azt a vihar vagy az öregség, elvitte, leszakította. Az leszedtük. Probléma 1: hova teszük a sittet, a használhatatlan anyagokat ÉS a két hónapja az udvaron (van kis hátsó udvarka) eresz alá hordott kazalnyi vadszőlőt? Valójában rengeteget röhögtünk a külünböző ötleteken és egyelőre a zöldhulladék bűnözés tűnik a legjárhatóbbnak, hogy bezsákoljuk irdatlan építási zsákokba és a tetőboxban elfuvarozzuk a határba, ahol kitesszük a zsákból. Pár nap alatt így elhordogatjuk. (jajj, bevadszőlősítjük az autóút szélét. :( :() A sittet meg gyűjtögetjük amíg konténernyi nem lesz a munka.

Meg kéne persze tudni, hogy itt hova teszik a zöldhulladékot. Komposztálni nincs értelme, mert annyira falanyi a kert, hogy nem vesz fel annyi komposztot, amennyit kitermelünk. Eladásra meg kevés :DDDDD

Na persze kinyitottunk minden ablakot, körbejártam, még mindig imádom, még mindig akarom, de én amúgy is ilyen elköteleződős vagyok. Ha eldöntöttem valamit, akkor ezerrel hiszek benne és szeretem, akkor nem gondolkodom többet másban.

A lyuk a padlón... hú az most nagy fejfájást okoz. Szóval az van, hogy nagyon nagyon valószínűleg a bejövő vízcső repedése vagy valami hibája miatt van felázva a külső homlokzat. Mert csak egy jól behatárolható részen, és ott viszont másfél méter magasan. Amikor bent megbontottuk B-vel a vízóra körüli részt, akkor úgy tűnt, hogy a külső fal vizes a csőnél, ez adta a gyanút, hogy ez lehet a hiba oka. Alatta a pince nem vizes, a téglákat nem ette meg az idő, nem salétromos (ez a nem nem 100%, csak én megméregettem kis műszerrel a házat mindenhol, és ott speciel nem mutatta, hogy vizes lenne.) Nade a padló! Régi, de nem antik kőpadló van a házban. Az hagyján, hogy a falak hullámosak minden irányba, ilyesmire nem adunk, így szeretjük. A padló viszont foglalkoztatott minket, hogy hogy a fenébe lehet egy kőpadló ilyen, mintha egy vastag tésztába belenyomkodnád az öklödet és a felszíne tök hullámos lesz. Én láttam sokfélét, de még nagyanyám földes padlója se volt ilyen. Kiemeltük az egyik törött padlólapot, és megbontottam alatta a... hát alatt volt egy kb 4 cm vastag nem beton, de valami szilárdnak tűnő dolog. Majd némi föld, majd egy picit szilárdabbnak tűnő dolog, de valójában az is föld, majd homok, homok, de sajnos nedves. Alatta pince van, szóval ez a nedves homok, ez a feltöltés amit áztat valahonnan valami. Még csak olyan 30 centi mélységű a lyuk, és nem tudom valójában mit keresek, inkább csak valami információt, hogyha beszélek egy hozzáértővel, és kérdez dolgokat, tudjak válaszolni. Amiket nem akartam: Betonozni. Új padlót lerakni. Egyelőre azt sem tudom, hogy honnan ázik, miért és mi a megfelelő eljárás. Volt egy olyan gondolat, hogy szépen visszatemetjük a lyukat amit kiástam (bár én mondtam, hogy ültessünk bele virágot :D) és soha többet nem beszélünk a dologról, áttolva a problémát a következő generációnak. Mi meg élünk az amúgy hangulatosan hullámos kőpadlóval.

Kicsit utánanéztem, ez az egyik legszarabb rábaszás, amikor nincs lebetonozva az aljzat. Én nem tudom, hogy átérezni nem tudom a dolog komolyságát vagy tényleg olyan ez, mint a szerelem, hogy akármekkora fasz a másik, az ember addig szerelmes, míg rá nem dől a korhatag, ingatag ház. :D

Na, jól nem csináltam fotót a lyukról. Pedig szép! Kevesen büszkélkedhetnek ilyennel a kecójukban! :D

Majd holnap. :)

addig nézegessetek üdítő macskafotót:

meg a kertet a vadszőlőburjánzással, ami egyszer nagyon szép lesz, majd és akkor majd emlékezzetek rá. :D

[havaria]

Köszi-köszi a jókívánságokat, felajánlásokat! Dóri mindenben segít, jó kezekben vagyok. Nem hiszek a csíben, reikiben, karmában, mindenhatóban, de az így vagy bárhogy kapott támogatás nagyon-nagyon jólesik és érzem, tudom hogy segít is. Köszi nagyon.

Pacsi mindenkinek aki épp benne van, és salute azoknak, aki mar túl vannak rajta. Túl leszünk rajta mi is.

Az elmúlt hetekben sok embernek kellett elmondanom, hogy mi van. A legnehezebb az anyám volt, aki az apját, a férjét, tesóit és a masik fiát is így vesztette el. Nyilván ő vette a legjobban a kanyart. A legtöbb közlésnél azt a taktikát követtem, hogy az első mondatban tisztázom, hogy rák, a másodikban, hogy hpv, tehát csak az ilyen promiszkusz morális sérültekkel esik meg, de velük nem, a harmadikban, hogy nem tudnak segíteni a gyógyulasban, max azzal, ha végzik a dolgukat, ahogy eddig. Itt hagyok időt kérdezni, válaszolok, majd azonnal témát váltok, ezzel felodva a zavartságukat. amiért a legtöbben nagyon hálásak.

Sajnos a magyar mikroblogger társadalom nem lesz ilyen szerencsés. Itt mostantól rákospornó lesz. Switch over or stay tuned!

Tegnap lement a sugár premierje. Amikor feltették a maszkot, kiderült, hogy a készítése óta eltelt két hétben még kissebb lett. Mintát nyom az arcbőrömbe a rácsozat, ahogy felrakja az asszisztens és lecsavarozza az asztalra. Ez nyilván nem tett jót a paniknak. Xanax ide vagy oda, szólnom kellett, hogy vegyék le mielőtt elkezdhették volna a kezelést. Erre bejött a doktormő és kedvesen de nagyon hatarozottan rábeszélt, hogy ezt most muszaj lesz végigcsinálni, mert a sugár kéz a kézben megy a kemóval. Meggyőzött. Annyi kedvezményt kaptam, hogy a két alsó csavart nem tették be az asztalba, így a nyakamon nem volt akkora nyomás. De ami igazán megmentett, hogy a korábban olvasottakkal ellentétben nem tíz-tizenöt, hanem mindössze öt perc volt az egész. Szólt közben valami popzene. Egy szám véget ért, de masodik már nem. :)

Ma már ket xanaxot fogok bevenni.

[csacskamacskamocska]

Naiv lennék? ;)

Idealista, azt elismerem. Naiv vagyok, mondta tegnap a barátnőm. „benned az a jó, hogy mindent elhiszel” – mondta egyszer Logan. Szóval biztosan van benne valami. naiv: hiszékeny, ártatlan, gyanútlan, tapasztalatlan.

Igen, ha magamat látom belül, hogy ki vagyok, akkor valóban egy kislány vagyok, aki hatalmas szemekkel bámulja a világot és mindenre rácsodálkozik, mindenek örül, és ha megijesztik, akkor fut. A világ minden része a „játékom”, a számlák befizetése, a takarítás, a szülés, kapcsolatok, mind egy érdekes történés az életemben. Ha nem befolyásol semmi, akkor minden csak olyan, mintha egy megfordított esernyőben utaznék az áradó patakon. Még élünk, hát nem csodás ez? Ha szeretek valakit, olyan sokáig kitartok, makacsul, senkire se hallgatva, ahogy a gyerekek ragaszkodnak a dolgaikhoz. Nem dobunk ki semmit, se törött, se szakadt, se semmit, amit szerettük, mert benne van az összes ragaszkodásuk, az utolsó fecnijében is. Magunkat őrizgetjük, az érzelmeink emlékét. Nem tudom, hogy a felnőttség az lenne, hogy az ember finnyás, gúnyos, kekec, rosszkedvű, elégedetlen? Hogy utálja az életét, bizalmatlan, rugalmatlan, lusta és érdektelen minden? Hogy nem tud szeretni és nem is hisz benne, hogy mások valódi jó kapcsolatban élnek? És abban sem, hogy ő is élhetne szeretetteljes kapcsolatban?

A bennem élő gyerek az, aki azt mondja, hogy még van elég idő, tanulni, megcsinálni dolgokat, jó kapcsolatban élni. Telik az idő, már érzem, de nem sóhajtozni kell, hogy elmúlt, hanem csinálni, jókedvvel azt, amit az ember szeret, amiben örömét leli.

Örülök, hogy visszataláltam magamhoz, és hálás vagyok a sorsnak, hogy sokféle szenvedést, tragédiát, amikről hallok, azt nekem nem kellett megtapasztalnom. Az én nehézségeim azért tűnnek könnyűnek, mert már túl vagyok rajtuk, ami van éppen, azt meg igyekszem megoldani. És megoldom, hiszek benne, hogy képes vagyok rá.

Naiv vagyok a párkapcsolatokban, naiv vagyok a férfiakkal kapcsolatban? Hát, ez bizony lehet. :) De megengedhetem magamnak, mert nem lettem se alkoholista, se megkeseredett, se férfigyűlölő, se aszexuális, se végtelenül bizalmatlan, se reményvesztett – bármin is mentem keresztül. Talpra álltam, és megyek tovább. Új bizalommal az életben.

Idealista, az vagyok. Kibaszottnagy idealista. :D És persze simán lehet, hogy akik „felnőtt kapcsolatot szeretnének, egyenrangú kapcsolatot, komoly kapcsolatot”, azoknak nem kell a gyermeki lelkesedés meg öröm, a könnyedség érzése ahogy a problémákat megoldom, mintha játék lenne. Ez bizony sajnos igaz lehet. Hogy ha nem látszik a verejték, nem érződik a kétségbeesés, akkor nem tűnök komolynak, nem tűnök felnőttnek. Az is igaz, hogy mikor elfutok dolgok elől, akkor engem már nem lehet utolérni :( Valószínűleg bosszantó is lehetek néha. :( És sokszor, nagyon sokszor nem hisznek nekem, mert nincsenek bizonyítékaim dolgokra, csak érzések, benyomások, magam sem tudom mikből összeálló „lámpások”, összefüggések csúcspontjai. És az értelmetlen vagy igazságtalan szabályokat megkerülöm néha. És néha varázslattal oldom meg a feladataimat. Szeretek elbűvölni másokat, és elhitetni, hogy van jobb világ. Hogy észre kell venni a jó dolgokat, mert ez az egy tyúkszaros élet��k van, és tényleg rengeteg miden rajtunk múlik, hogy mire figyelünk, mikkel rakjuk tele. Amikor azt mondják naiv vagyok, kisgyereknek érzem magam, aki nem elég jó, aki kevesebb, mint a felnőttek. Akinek tragédiákat kéne megélnie, mint másoknak, hogy felnőjön – végre – miközben én meg annak örülök, hogy végre megint önmagam vagyok. Ha ilyen vagyok, hát ilyen. Naiv, álmodozó. :)

[viking84chef]

Eddig Ateistának vallottam magam..... Ezek után át gondolom ha ez tényleg elfogadott..

"Köztudott, hogy Einstein több

amerikai egyetemen tartott előadást, ahol is

egy rendszeresen visszatérő kérdés, amit a diákok leginkább feltettek neki, az az volt, hogy

"Hiszel Istenben?"

És ő mindig ugyanazt válaszolta:

"Én Spinoza Istenében hiszek."

És azok, akik nem olvastak Spinoza-t,

nem értették Einstein válaszát.

Spinoza egy holland filozófus, akit a 17.századi filozófia három legnagyobb racionalistája közül az egyik volt a francia Descartes és a német Leibnitz mellett.

Itt van Spinoza pár bölcsessége, amivel Einstein is azonosulni tudott:

"Isten azt mondaná:

Hagyd abba a szüntelen imádkozást, és önmagad ütlegelését!

Szeretném, hogy elmenj a világba és élvezd az életed.

Szeretném, ha énekelnél, szórakoznál és élveznéd mindazt, amit neked készítettem.

Ne menj többé be azokba a sötét, hideg templomokba, amelyeket magadnak építettél, és ne mondd, hogy ők az én házam.

A házam a hegyekben van, erdőben, folyókon, tavakon, tengerpartokon.

Ott lakom, és ott kifejezem a szeretetemet irántad.

Hagyd abba, hogy engem okolj többé a nyomorult életedért, soha nem mondtam, hogy bármi baj van veled, vagy hogy bűnös vagy, vagy hogy a szexualitásod rossz dolog.

A szex egy ajándék, amit neked adtam, és amivel kifejezheted a szereteted, az extázisod, az örömöd.

Tehát ne engem hibáztass mindenért, amit elhitettek veled.

Hagyd abba az állítólagos szentírások olvasását, amiknek semmi közük sincs hozzám, mert az idők során emberek eltorzították azokat.

Ha nem tudsz meglelni a napfelkeltében, a tájban, a barátaid tekintetében, a gyermeked szemében - egy könyvben sem találsz meg!

Bízz bennem és ne kérdezgess engem,

hogy hogyan tegyed a dolgaidat.

Csak halld meg az érzéseidet és tedd, amit érzel. Az vagyok Én benned.

Hagyd abba, hogy félsz tőlem.

Nem ítélkezem feletted, nem kritizállak, nem haragszom és nem akarlak megbüntetni.

Én Tiszta Szeretet vagyok.

Hagyd abba, hogy bocsánatot kérsz, mert nincs mit megbocsátanom.

Ha elfogadsz engem, a hibák kiigazíttatnak, nincs bűn.

Ha én teremtettelek téged, feltöltöttelek szenvedélyekkel, szabadsággal, örömökkel, boldogsággal, érzésekkel, szükségletekkel, következetességgel, szabad akarattal...

... Hogy hibázthatnálak, ha reagálsz valamire, amit beléd raktam?

Hogyan büntethetnélek azért, mert olyan vagy, amilyen vagy, ha én vagyok az egyedüli, aki teremtettelek?

Vagy, aki vagy.

Olyan vagy, amilyennek megteremtettelek.

Gondolod, hogy létre tudnék hozni egy olyan helyet, ahol elégethetem az összes gyerekemet, akik az örökkévalóság végéig rosszul viselkednek?

Milyen isten tenne ilyet?

Felejts el minden parancsolatot, törvényt, ezek olyan dolgok, amik manipulálnak, kontrollálnak téged, és csak bűntudatot keltenek benned.

A béke, a szeretet, a szabadság már most a tiéd.

Boldog életre szántalak.

Az élet van, a halál pedig nem létezik.

Tiszteld a társaidat, és ne tedd azt, amit nem akarsz magadnak.

Csak annyit kérek, hogy figyelj oda az életedben, hogy az éberség legyen az útmutatód.

Legyél jelen az életedben.

A múlt elmúlt, a jövő nem létezik, csak a most a tiéd.

Ez az élet nem próbatétel, nem útközbeni lépés, nem próba.

Velem minden helyzet tánc a réten.

Ez az élet az egyetlen dolog itt és most létezik, és csak erre van szükséged.

Teljesen szabaddá tettelek, mindenki nyer és nem veszít, senki nem hord megkülönböztető jelölést.

Teljesen szabadon teremthetsz az életedben mennyet-jót, vagy poklot-rosszat.

Élj úgy, mintha ez lenne az egyetlen esélyed az örömre, hogy élvezd, szeresd, létezz.

Ne bánj semmit.

Élvezd a lehetőséget, amit adtam neked.

A földi lét illúzió, a csodás valóság csak utána jön. Ahol örök a béke, arany fény uralkodik és tiszta szeretet vesz körül.

Biztos lehetsz benne, hogy nem kérdezem meg, hogy helyesen vagy rosszul viselkedtél-e?

Amit kérdezni fogok: Tetszett? Jól érezted magad? Neked mi tetszett a legjobban?

Mit tanultál?

Ne higgy többé bennem; a hit feltételezés, találgatás, képzelgés.

Nem akarom, hogy higgy bennem, azt akarom, hogy érezz engem, amikor megcsókolod a szeretteidet, amikor betakarod a kislányodat, amikor simogatod a kutyádat, amikor fürdőzöl a tengerben, amikor sétálsz az erdőben.

Ne dicsőíts többé, szerinted ilyen

egomániás isten vagyok?

Mondj inkább köszönetet.

Hálásnak érzed magad?

Bizonyítsd be azzal, hogy törődsz magaddal, az egészségeddel, a kapcsolataiddal, a világgal.

Fejezd ki az örömöd, mert ez a módja, hogy dicsőíts engem.

Hagyd abba a dolgok bonyolítását, és ne papagájként ismételd, amit tanítottak.

Az egyedüli biztos dolog, hogy itt vagy,

hogy élsz, és hogy a világ tele van csodákkal.

Mire kellene neked még több csoda?

Miért kell annyi magyarázat?

Ha MAGadon kívül keresel engem, nem találsz meg.

Találj meg legbelül MAGadban, mert ott dobbanok veled együtt.

Ott vagy pontosan, ahol lenned és tenned kell.

Teljesedj ki!

És Hazaértél hozzám."

Utazás a lelkem körül -

[csaksodrodom]

Nem hiszek benne, hogy valaha is rendeződik minden, és lehetek még boldog. Az élet eddig sem kímélt... Mégis megnyugvást ad a tény, hogy bármikor véget vethetek az életemnek, ha már tényleg nem bírom tovább....

[angelofghetto]

Kérdezzük meg az erdőt, hogyan tartja vissza a vizet! A természet mindig megoldotta valahogyan. Aztán jött a nagyonokos ember, aki "jobban tudta". Ez volt a vég kezdete.

A kanyargós Tisza régen úgy működött, hogy megvolt a maga árterülete, ahol a tavaszi hóolvadás és nagy esők idején a kanyarulatok között szétterült a víz, lerakta a hordalékát, és a langyoskásabb sekélyesben a halak szívesen ívtak nagy számban. A helybéliek úgy halásztak, hogy a mederhez közel sűrűn botokat vertek le hosszú sorokban, és mikor a víz visszavonult, az ivadékok átfértek a réseken, de a nagy halak fennakadtak, és kosárba lehetett őket szedni onnan. A víz visszahúzódásával a talaj is megújult a növények számára, egészen a következő áradásig. A Nílusról is tanultuk töriből, hogy az áradásai tartották termékenyen Egyiptomot.

Ha az ember segít a természetnek, a természet sokszorosan fizeti vissza.

Aztán szabályozni kellett a Tiszát. Miért is? Mert kellett a földterület, még az árterek is, hogy az osztrák hadseregnek élelmezésül szánt marhacsordáknak legyen hol legelni. Akkor gátak közé szorították a folyót, hadd menjen onnan a víz. Ehhez modernebb időkben víztározókat építettek, szabad felületű duzzasztott vizeket visszatartva. Nem látom be, a nagy szabad vízfelület, ami annál inkább párolog, minél melegebb van, miért tartaná meg jobban a vizet, mint az erdőségek, tele növénnyel. Kérdezzük meg az erdőt, miért van bennük még a legmelegebb nyárban is sokkal hűvösebb. Nem a sorra-oszlopra ültetett erdőt, hanem a lencse alakú kerek erdőt, ami organikusan nőtt, és ahol minden fa, bokor, aljnövény mind a maga dolgát végzi, és mind magában rejti a vizet.

Új koncepció kell. Vajon miért nem hiszek benne, hogy ez a mostani központosított garnitúra képes lesz épkézláb ötlettel előállni? Kitalálom: baromi sok uniós pénzből feltúrnak majd termőföldeket (aszerint, hogy épp melyik kiskirályt akarják megtömni pénzzel), öntenek egy baromi nagy betonteknőt, és majd abban poshasztanak valami vizet, amire nagy táblákon kiírják, mennyire dübörög a gazdaság. A főelvtárs szobájában meg majd szétosztják a túlárazásokat és az innen-onnan kispórolt pénzeket.

Kihagytam valamit?

[ujra-hittem-neked]

Bár azt gondolnád és éreznéd amit én.

Legszívesebben felhívnálak, hogy tudd itt vagyok, hogy tudd szükségem van rád.

De hiszek a sorsba, hiszek benne, hogy visszatalalunk egymáshoz a megfelelő időben.

[nitta86]

Ezt inkább külön bejegyzésben írom mert már kezdett nagyon hosszú lenni az előző.

Nekem a BDSM kezdetekben még több autonómiát jelentett a végefelé viszont azért is volt megkönnyebbülés kijjebb kerülnöm a BDSM közösségből, mert akkor már inkább korlátozta az autonómiámat.

Ez azért volt így, mert otthonról azt hoztam a szexszel kapcsolatban, pl. anyám is azt tanította nekem, hogy az hogy vannak szexuális vágyaim az erkölcstelen, meg ne nagyon legyenek erről elképzeléseim, de ha komoly kapcsolatom van akkor viszont kötelességem szexelni akkor is ha nincs kedvem, különben ne csodálkozzak ha elhagynak és mindenki ujjal mutogat majd rám, hogy nem tudok senkit se megtartani.

Ehhez képest mennyire felszabadító volt már hogy lehetnek vágyaim, sőt ezek változhatnak is, és elvárás hogy az aktuális vágyaimat fel tudjam sorolni, tudjak róluk beszélni és a kapcsolat kezdetén megnézzük mi a közös metszet, mi az amit mindketten szeretnénk, de azokat se kötelező utána csinálnunk, bárki bármikor leállíthatja a dolgot. Csodálatos volt.

Szóval kezdetben nagyon boldog voltam a BDSM-mel, de közben érdekelt a feminizmus is, pont az autunómia iránti vágyam miatt. Aztán jöttek mindenféle feminista csajok és felülről megmagyarázták, hogy én áldozat vagyok és ezt nem élvezhetem és ők majd jól megmentenek. Én meg mondtam nekik, hogy pont ők csorbítják az önrendelkezésemet és nem kell megmenteni, de nem értették.

Feministaként mondom, hogy ez egy hiba, attól még hogy nem értesz egyet valakinek a döntésével attól még az ő döntése, persze véleménye bárkinek lehet, de azt diplomatikusan is ki lehet fejteni.

De végül továbbléptem az egész BDSM dolgon akkor amikor már korlátozott. Az előző bejegyzésemben említett erős csoportkohézió is korlátozott néha. De ez utóbbi meg nehéz és a modern ember dilemmája, hogy akkor most szabadok legyünk és magányosak? Mármint vannak barátaim, de soha többet nem lesz olyan összetartó közösségem. persze azért még hiszek benne, hogy létezik olyan összetartó baráti kör, ami közben elég teret is enged az egyének számára.

És az hogy áldozat voltam e mazochistaként mint az akkori femisita barátnőim mondták? Néha igen, többnyire nem. Kicsit szomorú, hogy a szüleim annyira tönkretettek az érzelmi bántalmazással és az elhanyagolással, hogy csak fizikai fájdalommal együtt tudtam egy ideig megélni a szexet és az intimitást, de abban az időben ebből próbáltam kihozni a legtöbbet, azóta meg továbbfejlődtem, és mindez teljesen rendben van.

[haw-duck]

Te! Akit csak akkor hallanak meg ha kiabálsz, és épp ez miatt érted is mit szeretnék ezzel mondani. Ugyanazzal küzdünk.

Lesz egyszer valaki aki akkor is hallani fog amikor úgy beszélsz, hogy közbe magadat adod.

Legalábbis én még hiszek benne..

[hicapacity]

Vallásosként azt mondani, hogy

- “én csak az istent szeretem, az egyházat és a papokat nem” -  olyan, mintha azt mondanád, hogy szeretem a húslevest, de magát a levét utálom. Abszurd…

- és ha azt mondanák, h “Szeretem a húslevest, de a húst NEM?”   Gyerekkoromban soha NEM ettem meg a levesből a húst.  Szóval ha: “hiszek istenben, de utálom, ki NEM állhatom istent és a hírt, hogy van. A hírt, hogy létezik, és akár még újjá is születhetünk, de csak benne, már ha kellően infantilisek vagyunk ahhoz, hogy benyaljuk ezt a sok sületlenséget, amivel 2000 éve tömi magát egy jó nagy csoportja a vallási szélütötteknek” ez így milyen? Hiteles vagy ez is abszurd? 

[tukrok-eneke]

A Mélység Láncai

A szenvedés mindig a legnagyobb csendben kezdődik. Olyan, mint egy alig észrevehető rezdülés a lélek legmélyén, ahol még nincsenek szavak. Kezdetben egy halk sóhaj, egy árnyalatnyi remegés, amit talán még el lehet nyomni. Ugyanakkor ahogy telik az idő, ez a rezgés fokozatosan erősödik. Mélyebbre hatol, mint egy láthatatlan kezekkel szorító erő, amely belülről fojtogat. Aztán egyszer csak rájövök, hogy már nem tudok elmenekülni. A rezdülésből bilincs lett, a csendből kiáltás, de ezt a kiáltást senki sem hallja.

Ez a sötétség nem az éjszaka nyugtató homálya, nem az a fajta árnyék, ami után hajnal jön. Ez más. Ez az örökké tartó hideg, mely átjárja minden porcikámat, és elnémítja az elm��met. Ott fekszem az óceán fenekén, ahol a víz dermesztően fagyos. A bőrömet csípik a mély sós hullámok, mintha lassan megsemmisítenének. A kezem szabad, de minek? Felemelem őket a felszín felé, hátha valaki észrevesz, de a víz minden szót, minden mozdulatot elnyel. A fény csak halvány emlék, már nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán vágyom rá.

A láncok (vagy inkább kötelek, amelyek a mélybe húznak) egyre szorosabbra fonódnak körülöttem. Eleinte próbáltam harcolni ellenük. Minden erőmet beleadtam, hogy küzdjek. Hittem, hogy ha eléggé akarom, ha kitartok, talán elérhetem a felszínt, újra érezhetem a nap melegét. De most már... most már nem hiszek ebben. A küzdelem csak még jobban felerősítette a fájdalmat. Mintha minden mozdulattal a láncaim (vagy inkább azok az erők, amelyek tartanak) szét akartak volna tépni belülről. Mostanra már nem harcolok, mert tudom, hogy a küzdelem céltalan, csak mélyebbre húzna.

Hittem, hogy majd te segítesz. Azt gondoltam, te vagy az, aki képes leszel kihúzni a mélységből. Te voltál az a Sólyom, akiben láttam a megmentőt, aki talán egy nap alámerül értem, és visszarepít a fénybe. De mostanra rájöttem, hogy ez csak egy illúzió volt. Te nem vagy itt. Nem jöttél le értem. ��s talán soha nem is fogsz.

A hideg mindent elborít, a víz már a tüdőmet tölti meg. Nincs levegő, csak a fagyos tengervíz, ami körbeölel, és lassan elfojtja az utolsó szikráját is annak, amit életnek neveztem. Mégis valami furcsa történik ebben a mélységben. Ahogy a szenvedés lassan átjárja a testemet, belül egy új erő születik. Minden fájdalommal újabb alkotás születik: írások, rajzok, festmények. Ahogy süllyedek, a művészet egyre intenzívebbé válik. Mintha a lélek legmélyén rejlő kínokból virágozna valami tiszta és gyönyörű.

Mégis, minden egyes alkotás egy újabb kérdést hordoz magában: miért? Miért ragadok itt, és miért nem tudom elérni a felszínt? Miért van az, hogy a szenvedés az egyetlen, ami életet tud adni a művészetemnek? Minden egyes festett vonal, minden írott szó egy kiáltás a mélyből. Egy kísérlet arra, hogy elérjem a felszínt, még ha a remény egyre halványabb is.

Talán van ott valaki a hullámok felett, akinek a karja elérhetne hozzám, aki kihúzna. De mostanra már nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e. Talán jobb itt lent, ahol a csend a társaságom. A fájdalom ellenére valami különös békesség születik meg bennem. Minden mozzanat egy újabb alkotás, és minden alkotás egy újabb lépés a mélységben. De meddig tarthat ez? Vajon a művészet megmenthet-e a saját szenvedésemtől, vagy talán éppen ez az, ami tovább mélyíti a láncokat?

Ahogy itt fekszem a sötét vízben, már nehezen találom meg a választ. A világ elhalványul, a fény szinte teljesen eltűnik. Azonban mégis, minden egyes szenvedés újabb csodát eredményez. S talán, egy nap, valaki mégis meghallja a kiáltásaimat. Vagy talán soha.

[csacskamacskamocska]

Egy jó ismerkedős szöveg

kéne, ezen gondolkodtam éjjel. Hogy valójában, részben a tumblis kicsúfolásokból okulva, milyen is egy jó bemutatkozás. Sok hely nincs rá, csak pár mondat. Első változat: Én, én, én!!!!.... Én ilyen vagyok, olyan vagyok, mikkel foglalkoztam, mi érdekel, mit szeretnék még az élettől. Gondolva, hogy a LOVAG jön, érdeklődve nézi a fotómat (amit a barátnőm csinál hamarosan, hogy se túl kihívó, se túl apácás ne legyen, le kell cserélnem a mostanit) szóval lovag jön, hűdehelyes ez a nő, na nézzük, 165 magas (befér a lóba a kocsiba még fekve is) nem túl kövér, nem is deszka és asztamindenit mennyi minden érdekli a keresztesháborún kívül is, hát mivel én is egy ilyen érdeklődő, okos, nyitott lovag vagyok, aki a bádogjára is vigyáz, hát nosza! Beszélgessünk! (tegyük föl, hogy a lovag tud beszélgetni. Arról is kéne írnom, hogy az milyen, aki tud és milyen az, aki azt hiszi, hogy tud, pedig nem) De nem ez történik, hanem jön a 150 kilós segédjegyzőhelyettesalbérlő egértenyésztő lónepper és azt mondja, hogy ismerkedjünk! Jólnevelten reménykedem, hogy hamar rájön, hogy nincs közös jövőnk, de nem jön rá, mert nincs agya. Viszont kitartóan, bár unalmasan tud udvarolni. jajdeszép vagy. Hát mondom, hogy jajdeszépvagy!!!! Második változat: Inkább azt írni mit várok. Pfuj, pfuj, rengeteg elvárás, és mi van cserébe? – mondanák a kritikusok. Az elvárásokkal amúgy azoknak van bajuk, akik nem ugorják meg a lécet. Ha szembetalálkoztam egy olyan szöveggel, hogy bocs, de én csak a nádszál karcsú atomfizikusnőkre indulok be, akik nem idősebbek 25 évesnél, én csak továbblapoztam. Nem vagyok az, haladjunk. Nem váltott ki belőlem semmilyen indulatot. Hát valaki bármiféle elvárásai miért érdekelnének engem, amíg ő maga nem érdekel engem? Keresi a boldogságot, ahogy én is meg mások is. Legyen szerencséje! Az elvárásokkal inkább az a bajom, hogy rém unalmasak és a másik oldalról nehezen megfoghatóak. Légy okos! – mindenki, de tényleg mindenki okosnak tartja magát. Legyen jó humorod – akinek az alpári pinás-segges humorán ötvenen röhögnek, az is viccesnek gondolja magát. Legyél érzelmileg felnőtt – erről is csak utólag tudjuk, hogy nem voltunk azok. Ezek nélkül nem tudok élni. Konkrétan fizikai fájdalmat okoz, ha a másik emberben ezek nincsenek meg. Nem akarok olyanokkal kapcsolatot tartani, akik ezeket nem hozzák kellően magas szinten. Amúgy itt szokott elbukni az ismerkedés. Te butább vagy nálam, te nem érted a viccet és nem tudsz lazulni, te meg nyafogósabb vagy mint én. :( Búcsú. Mint látható, semmi anyagi elvárás nincs. Ami nem igaz. Az ember alapból feltételez és elvár az övével minimum egyszintű egzisztenciát. Hogy a másiknak van egy rendezett élete, egy jövőképe az öngondoskodásról. Harmadik változat: Ez a szerencsejátékos változat, amikor az ember valami roppant kreatív szöveggel áll elő, bízva benne, hogy az ideális partner és kizárólag az ideális partner harap a dologra. Elárulom hogy a kreatív emberek más kreatív emberek kreatív szövegeire nem vevők. Mert a társkereső jobban hasonlít egy áruházi katalógusra, mint egy magazinra. Ki venne meg egy barkácsgépet amihez az a szöveg van, hogy éjszaka nem használható, mert pihennie kell, nyáron vigyük ki a szabadba és tegyük a fűre, időnként pedig engedjük, hogy más barkácsgépekkel találkozzon. stb, stb. Negyedik változat: Elvont szépirodalmi idézet. Szerelemről, halálról, lélekről, szeretetről. Ez szerintem jó. Garantáltan csak érzelgős debileket vonz. Akinek olyan kell, ennél jobb nincs! Ötödik változat: Úgy se. Itt úgyse találom meg, nem hiszek benne, és hasonló rinyálós, nemvállalós, buta szöveg. Tökéletes mágnes az anyáskodóknak ÉS a narcisztikusoknak, pszichopatáknak. A gondoskodók rátapadnak a reményvesztettre, az agresszorok pedig megérzik a vérszagot. A passzív agresszió szagát. Szóval kéne egy jó szöveg, kicsit én, kicsit te, kis kreatív, némi érzelem, némi bölcs belátás.

Egyszer régen írtam egy jó szöveget. Kb az volt, hogy olyat keresek, aki legalább azokat meg tudja csinálni, amit én. És felsoroltam, hogy miket csinálok. Többen is azt mondták, hogy nagyon jó, nagyon találó, nyilván kamuprofil, én biztos férfi vagyok. :/

Most akkor tudni kéne, hogy milyen vagyok, mit szeretnék és hogyan lépjek tovább. Nem csinálná meg valaki helyettem? Én meg a beszélgetős résznél beszállnék.

[muhahaa]

Van egy saját disney váram, mert mindig reménykedtem abban hogy mindig minden jóra fordul.

Még most is hiszek benne.

De amit szeretnék, hogy jóra forduljon valahogy nem megy.

Ránézek és csak reménykedek.

[zoeeozzoeeoz]

Most @csacskamacskamocska egyik posztja nagyon előhozta belőlem, az egyik nagyon régi meggyőződésemet. Ő nem erről írt, nem ezt akarta mondani, nem ez volt érzése amit "papírra vetett", de belőlem előhozta ezt a vissza-vissza térő érzést.

Nagyon sokszor úgy érzem, hogy én nem létezem. Pontosabban , sokak számára természetes hogy vagyok, hogy megcsinálok dolgokat, de fel sem tünne, ha én nem lennék, még keresni is csak azért kezdenének el, mert feltűnt nekik, hogy valamit nem csináltam meg, és hogy mikor fogom megcsinálni. Én, mint ember, mint akármi, nem hiányoznék. Önmagamért nem keresnének soha senki. Nem biztos hogy jól tudom megfogalmazni, de igyekszem.

Sok féle képen tudunk szeretni, és kimutatni azt, hogy valakit szeretünk, és fontos nekünk. Mindenkinek már az igénye. Én pl nem hiszek a szavaknak. A szavak hazugok! Jöhetnek őszintén, szívből, de már a következő percben is meghazúttólhatjuk egy tettünkkel. Vagy másnap. Vagy fél év múlva. Vagy 4 év múlva. Nálam nem játszik az sem, hogy apróbb, és kevésbé apróbb ajándékokkal lepnek meg. Vagy csoki és virág. Nálam nem pálya. Ezekkel úgy érzem, megvesznek. Megveszik az érzéseimet. Beléd rúgtam? Nesze itt egy csokor virág meg csoki. Bocs. Kevés? Nesze itt egy aranynyaklánc ilyen -olyan kővel. Bocs. Nálam ez inkább ellenkezőjére fordúl. Ha bocsánatot akar kérni valaki, akkor álljon meg velem szemben, és úgy kérjen bocsánatot. "Hülye voltam bocs, nem akartalak megbántani" Nem kellenek az ígéretek, meg a miértek. Azok csak szavak! És nem kellenek a drága utazások sem, (csak ha a saját részemet én fizetem! ) nem kell a csillogás! Ezek csak álcák, amiket jól a másik fejéhez lehet majd vágni, hogy" elvittelek ide meg oda, meg vettem neked ezt meg azt, te meg elhagysz engem???!!!! " És nem utolsó sorban, fontos ugyan egy kapcsolatban a szex, de ha egy kapcsolatot csak a szex tart össze, akkor ott ette meg a fene! Nem kell hogy kiszolgáljanak. Hogy ajnározzanak.

Nálam az érzelmek a fontosak. Nem kell kimondani naponta ezerszer hogy "szeretlek", csak érezzem. Érezzem egy ölelésből. Hogy nem csak egy "megölellek, mert tudom, hogy szereted", hanem abban az ölelésben akaratlanúl is benne vannak az érzések. És ezeket nem lehet tettetni. Érezni lehet abból is, ahogy beszél rólunk a másik , másoknak. Haverjainak, szüleinek, ahogy kiáll mellettünk, ahogy beszél hozzánk, ahogy reagál a dolgainkra, ahogy hív minket, ahogy figyel ránk. Az apró rezdülésekből, az együtt rezgésből, mindenből. Mindenből, amit felénk mutat, és abból is, amit kifele mutat rólunk. Ezek természetes dolgok, ne lehet őket megjátszani. Nagyon hamar rá lehet jönni, ha valaki megjátsza.

De hogy vissza térjek az eredeti témához, mert nagyon elkalandoztam. Szóval, én a jelenlegi életemben ott tartok, hogy tényleg úgy érzem, hogy senkinek nem tűnne fel a nem létem. Hogy szélmalomharcot vívok nagyon sok területen. Hogy azt gondolom, van aki szeret, alanyi alapon, de nincs olyan, aki önmagamért szeretne. Vagy csak én nem érzem, mert nem egy "nyelvet" kommunikálunk. Hogy megyek előre, lázadok, teszem amit kell, amit elvárnak tőlem, nagyon kis részben megvalósítom saját álmaimat is. Vannak mellettem olyanok is akiknek a mindennapjaiban is "szerepet játszom", de kibaszottúl úgy érzem hogy én senkinek nem vagyok fontos, és senki nem szeret, és senkinek nem tűnne fel ha eltűnnék! És ez most nem ilyen hisztismirtil lázadás, hanem valóban így érzem!