#fogság

[ertem-miert-nehez]

És mi van, ha a fogság

nem is a ketrec,

hanem a rések a rácson?

[izraelinfo]

Krumplileves a német fogolytáborban

Krumplileves a német fogolytáborban

Mi hajtotta az önkénteseket? Nagyjából fél évvel a második világháború kezdete előtt, 1939. március 11-én lépett életbe az 1939. II. (honvédelmi) törvény. Magyarországon ezzel létrejött a munkaszolgálat intézménye. A Magyar Honvédségben szolgáló zsidók jogai csorbultak. A jogelvonással a honvédségben szolgáló zsidókat korlátozott jogú kisegítő alakulatokba osztották, közvetetten a német…

[surrounded-by-psychopaths]

Az egyik legveszélyesebb dolog egy emberben az, ha nem ismeri önmagát. Ha majd megismered, és el tudod fogadni önmagadat akkor tudsz adni másoknak magadból.

- Adèle Dan: Angyali fogság (Démoni ketrec-sorozat 2.)

[valianthumanoidangelpainter]

Mindenki azt mondja az idő gyógyít

De még ennyi idő után is a lelkem ordít

Miért nincs válasz arra hogy mégis mennyi idő

És miért nem mondják hogy ehhez nem kell más csak erő

Hányszor akartad vissza tekerni

És minden újból átélni

Hányszor akartad megállítani

És örökké egy helyben maradni

Az idő nem gyógyít hanem bánt

És minden alkalommal magával ránt

Az idő tönkretesz

Hülyeség az hogy mindent helyretesz

Az idő egy örökkévalóság

A hely amiben megéled az pedig csak egy fogság

Szeretni valakit életed végéig

Majd őt kívánni mindig éjféltől éjfélig

Az idő gyűlöletet kelt

A szemed pedig könnycseppel megtelt

Olyannal lenni akit szeretsz

De ő az akit legbelül temetsz

Azt hinni hogy minden jó lehet

Ez csak egy nagyon ritka eset

Ölelni, csókolni míg teheted

És érezni hogy mennyire szereted

Majd felfogni azt hogy gyűlölöd is

Rájössz hogy ez már nem csak egy fázis

Elhidegülsz és feladod

Vissza emlékszel hogy ez volt a tegnapod

Rettegni attól hogy mi jöhet még

De biztos lenni abba hogy belőle már tényleg elég

Remélni hogy a visszaesés szóba se jöhet

De àrnyéka minden percben csak téged követ

Szereted de utálod egyben

De mégis róla írsz ebben a percben

Ezt teszi az annyira dicsért idő

Azt üzeni minek ide jövő

Bàrcsak ne múlna az idő

Egyszerűen bárcsak ne lenne olyan hogy idő

Talán sokkal könnyebb lenne nélküled

És ezt a hülyeséget még elis hiszed

Ő mindig is ott lesz a szívedben

Minden szeretetben és gyűlöletben

Félig elengedve de mégis tartva

Reménykedsz hogy nézel még mosolyogva a napra

[csacskamacskamocska]

1000.

Tegnap gondolkodtam rajta, hogy az 1000. poszt az miről is szóljon, aztán ma reggel turkáltam a draftban, ahova az érdekesebb cikkeket meg gondolatfoszlányokat szoktam ledepózni, hogy majd később átrágom, és ott találtam Sebestyén Eszter pszichológus írását a bántalmazó kapcsolat ketrecéről. Nagyon hosszú, szerintem keveseknek lesz hozzá türelme, úgyhogy elébiggyesztek egy rövidebb, saját gondolatmenetet. Visszanézve az elmúlt 4-10 évet, azt hiszem végigmentem egy ilyenen. Még mindig vannak bennem kérdések, és még mindig keringek a kékszakállú herceg várában. Mégis, ha visszanézek, egyszerre érzem magam győztesnek és legyőzöttnek. Nagyon sokat tanultam, amit nélküle nem tanulhattam volna meg. Jobbá tudtam válni, pedig változhattam volna rosszabbá, keserűvé, motiválatlanná és cinikussá, de valójában közelebb vitt önmagamhoz, a valós önmagam elfogadásához. A saját lágyságom, lobbanékonyságom, naivitásom és optimizmusom elfogadásához. Nem olyan vagyok mint anyám, sem nem olyan mint a saját ideáljaim, sem Logan vetített képe. Vagyok, aki vagyok, akár kell valakinek, akár nem. Lehet továbbmenni. Hosszú ideig feszültünk egymásnak, mindketten meg akartuk mutatni a másiknak, hogy milyennek látjuk, hogy milyen „valójában”. Pedig egyikőnk sem olyan. Hogy a türelem meg az idő végül szül-e bármi „igazit” arról fogalmam sincs. Semmihez sem szeretnék csupán a beletett idő miatt ragaszkodni, de semmit sem szeretnék kukába dobni csupán azért mert volt vele fájdalom.

Ne maradjatok benne olyan kapcsolatban, ahol bántanak, megaláznak, manipulálnak, semmibe vesznek, kihasználnak és fájdalmat okoznak!

Ne bántsatok másokat, ne manipuláljatok, ne játszmázzatok és ne használjátok ki más figyelmét, szerelmét, gyengeségeit!

Törekedjetek jó dolgokra!

És akkor alant a cikk...

Sebestyén Eszter Az érzelmi fogság és a szabadulás

A legtöbb mérgező, bántalmazó kapcsolatból nem könnyű menekülni. Nem azért, mert pisztolyt szegeznek az ember fejéhez. Nem azért, mert konkrét életveszély fenyeget. És mégcsak nem is azért, mert annyira jó lenne benne maradni.

Az érzelmi fogságban láthatatlan rácsok fognak közre, és láthatatlan lánc húz vissza. Láthatatlan kötél fojtogat. Láthatatlan pórázzal irányítják előbb-utóbb minden lépésem.

Csakhogy ebbe a láthatatlan rácsokból felépülő ketrecbe nem úgy kerülök bele, hogy egyszer csak bezárnak. Hanem, hogy szépen lassan zárnak be. A rácsok egyesével kerülnek be, nem egyszerre. A póráz szépen lassan veszi át az irányítást a lépések, döntések fölött, és centiről centire lesz egyre rövidebb. A kapcsolat szépen lassan válik börtönné. Mire felfogom, hogy miben is vagyok, már kapkodni kell a levegőért. Érzem már egy ideje, hogy valami nem jó, hogy folyamatosan szorongok, szenvedek, érzem, hogy egyre rosszabb a közérzetem, hogy egyre kevésbé merek dönteni bármiben, mert csak arra gondolok, mit fog szólni. Mikor elkezdek vágyni a ketrecen kívülre, akkor fogom fel teljes valójában, hogy egy ketrecben vagyok. Akármerre lépnék, csak rácsokat látok.

Ekkor tudatosul, hogy akármilyen irányba mozdulnék, fájni fog. De a mozdulatlanságba meg beleőrülök. Ekkor tudatosul, hogy innen nem lehet csak úgy kisétálni. Mert eddigre már nagyon sok mindent elvettek tőlem, ami kellene a szabaduláshoz.

Ekkor fogom fel, hogy nem lehet fájdalom nélkül szabadulni, mert meg fognak próbálni visszahúzni. Manipulálni. Minden eszközzel. Meg fogják próbálni elmagyarázni, miért érdemlem azt a ketrecet. Miért érdemeltem, hogy bántsanak. Vagy hogy miért jó nekem abban a ketrecben. Mert fel fogom fogni, amitől egész életemben féltem, hogy ha kívülre vágyok, büntetés lesz. Ha kívülre vágyok, utálatot, megvetést, bosszút fogok kapni. Még többet, mint eddig. Ha kívülre vágyok, kitaszítanak, kirekesztenek, támadnak.

Ha kívülre vágyok, végképp megfosztanak mindentől. Nemcsak a szeretetet vesztem el, hanem annak az illúzióját is, hogy valaha szerettek. Hogy valaha jelentettem valamit.

Ha kiszabadulok, akkor fogom fel teljes mértékben, miből szabadultam. Akkor áll össze, hogy börtönöztek be. Akkor áll össze, hogy épültek fel a rácsok egyesével. Hogy épültek le a védekezési próbálkozásaim szintén egyesével. Hogy fosztottak meg a méltóságomtól. Hogy távolítottak el saját magamtól, a saját érzéseimtől. Hogy épülhetett fel az a rendszer, az a kapcsolati háló, amiben én nem számítottam. Soha. Hogy próbálták meg uralni a gondolataimat, a döntéseimet. Hogy építették fel azt, hogy az én szempontom nem szempont. Hogy az én érzésem nem valós. Nem jogos. Hogy próbálták meg eltorzítani a valóságészlelésem. Hogy lettem egy eszköz. Hogy tanítottak arra, hogy ne higgyek a saját érzéseimnek. Hogy próbálták meg elfogadtatni azt, hogy a másik igénye, érzése legyen az első, a legfontosabb. Hogy próbálták meg elérni, hogy vele empatikusabb legyek, mint saját magammal. Hogy képeztek arra, hogy csakis és kizárólag a másik igényeihez, érzelmeihez, elvárásaihoz próbáljak meg igazodni, és tanuljam meg figyelmen kívül hagyni a sajátom. Hogy kellett amöbaként olyanná formálódni, amilyen éppen az ő hangulati, érzelmi állapotának a legkényelmesebb. Hogy lett az egész kapcsolatban uralkodó az ő szempontrendszere. Az ő valósága. Hogy épül minden arra, hogy csakis ez legyen a mérvadó. Az igazodási pont. Mindennek az alfája, és omegája, hogy ő mit gondol, mit érez, mit fog szólni. Kezdetben még jutalom járt, és elismerés, ha sikerütl az igazodási ponthoz igazodni, ha az ő kényének-kedvének eleget tudtam tenni. Akkor azt éreztetették, hogy legalább valamire jó vagyok. Majd ez a jutalom is szépen fokozatosan elmaradt. A büntetések viszont egyre durvábbá váltak. Ahogy büntették a lázadási, kitörési kísérleteket. Ahogy büntették az őszinteséget. Ahogy megtorolták az egyet nem értést, az ellenkező gondolatokat.

Így akartak egy bábuvá formálni.

Ezt felismerni kegyetlenül fáj. Egy darabig. Vérzik és sajog az egész lélek. És ami a legfájdalmasabb, hogy a fájdalomnak örülni kell. Mert a fájdalom azt jelenti, hogy még nem vagyok bábu. Hogy még nagyon is érzek. Hogy az érzéseimet nem sikerült meggyilkolni. Hogy még lehet szabaddá válni. Még nincs késő. Mert még nem tudott megtörni. Még nem tudott elvenni mindent. Még nem tudtam azonosulni a saját bántalmazómmal. Még nem tudtam elfogadni az elfogadhatatlant. Még nem tudott a foglyává tenni. Még nem tudta a lakatot rázárni a ketrecemre. Még az ajtó, ha résnyire is, de nyitva van. Van választási lehetőségem. Van döntésem. Van önérzetem. Van erőm.

A szabadulás után egy darabig nem érzem a szabadság édes ízét, amire vágytam. Mert egy darabig még a senkiföldjén bolyongok. Illúziók, kapaszkodók nélkül. Elveszetten.

De ahogy a rácsok szépen lassan kerültek körém, úgy szépen lassan elkezdem őket lebontani. Egyesével. Ahogy a méltóságomtól lépésről lépésre próbáltak megfosztani, úgy adom vissza magamnak, lépésről lépésre. Ahogy tiltották és büntették az érzéseimet, úgy én most engedélyt adok nekik. Mindegyiknek. A haragnak, fájdalomnak, csalódottságnak, kétségbeesésnek, félelemnek. Ahogy egyre nagyobb teret építettek a másik valóságának a lelkemben, úgy azt én kezdem el elszántan és tudatosan zsugorítani, és egyre nagyobb teret adni a saját valóságomnak. Ahogy fokozatosan tették igazodási pontnak a másik szempontrendszerét, úgy én fokozatosam teszem azzá a sajátomat. Egyre nagyobb érvényt és létjogosultságot adok a saját nézőpontomnak, a saját érzéseimnek, egyre empatikusabb leszek saját magamhoz.

Ahogy ezeket lépésről lépésre meg tudom tenni, úgy bizonyosodok meg arról, hogy nem tudtak bábuvá tenni, és már soha nem is fognak tudni. Úgy veszi át a szégyen helyét az önérzet, és a büszkeség. Úgy kezdem el a saját magamban való hitet visszanyerni. Úgy leszek egyre szabadabb. Egyre erősebb.

Úgy haladok az érzelmi fogságból az érzelmi szabadság felé. Úgy lesz egyre édesebb a szabadság íze. Lépésről lépésre.

[nemazakinekhiszed10]

A fogság nem bűn.

Annak vagyunk rabjai, mit hagyunk, azzá vállni.

Homályosan világítanak az utca lámpáinak fényei,

Csendes az eső éjszaka, nem olyan mint nappal.

Ahogy a tiszta eget ostromolják az esőfelhők,

Úgy a lelkem is megrekedt benned,

Halványan ugyan,

De mikor elmegy az áram és már csak gyertyával tudsz fényt adni a szobának,

Ezt a mélységet őrzöm meg veled.

A tiszta lélek hi�� ábránd,

Mintha a szemfedőt is csak megszokásból húznám magamra éjjelente, pedig az a naptól véd.

A napoktól amik egyre gyorsabban jönnek el, bármennyire is állítanám meg őket.

Pedig minden egyes reggel, egy újabb orchidea nyílik ki az asztalomon, amit hetek óta nem öntöztem.

Érintetlenül áll, én csak csodálom.

Tudom, hogy ott van, vágyik rám, a figyelmemre, hogy túlélje.

A csiripelést hallgatom épp, ami beszűrődik még a kicsiny réseken a szobámba,

Olyan hangosak, azt hitetik el velem, hogy nem vesznek tudomást rólunk, önmaguk.

A szívem zakatol, összeszorul a mellkasom minden lélegzetemnél,

Szomorúság apró darabjait ízlelgetem nyakig betakarózva egyedül.

Rab vagyok a szabadban,

Nincs határa a teremnek,

Nekem mégis az a kis üvegnyi elzárt, érintetlen semmiség kell, ami a tiéd.

[szottesfolditanyak]

A női szentek, misztikusok és más efféle szerzetek többnyire szívósak és kemények mint az acél, ugyanakkor nem kevésszer bírnak valami egyszerre éteri és egyben földönálló humorérzékkel. Antikváriumban került a kezembe egy rövid életrajz Ward Máriáról, bearanyozta a napomat. (Walter Nigg  -  Az erős asszony) Kell némi felvezetés elé a hangulat miatt. (Mary Ward, Anglia, 1585 - 1645.) ‘Szt. Anasztáz napján Máriának egy eddig ismeretlen élményben volt része, amelyet saját szavaival kell bemutatnunk: „Május 2.-án, kb. 10 órakor történt velem valami, amit nem értettem és soha nem tudtam megmagyarázni. Társaim közt ültem és azzal voltam elfoglalva, hogy a nővérek használatára Szt. Ferenc-kötelet készítsek. Minden kötélhez, amit csináltam, elmondtam halkan a Lorettói litániát, hogy aki majd a kötelet viselni fogja, ne kövessen el súlyos bűnt. Amit átéltem, az olyan volt, mintha Istentől indult volna ki, és olyan erővel ragadott meg, hogy szinte semmivé váltam. Saját erőm elhagyott, és semmi mást nem éreztem magamban, csak azt, amit Isten vitt végbe. Nekem nem maradt más teendőm, mint egyszerűen szemlélni azt, aminek általam végbe kell mennie. Nagyon szenvedtem, mert ez a hatalom messze fölülmúlta erőimet. De nagy vigaszomra volt annak fölismerése, hogy Isten tetszése szerint föl akar használni. Közben világossá vált, hogy nem Szt. Klára rendjében kell maradnom, hanem valami mást kell tennem, de hogy mi az és milyen természetű dolog, azt nem láttam és nem tudtam kitalálni. Csak annyit fogtam föl, hogy valami jó az és Isten akarata szerint való. ... ... De az, amit itt mondok, nagyon messze áll attól, ami abban az órában lezajlott. Sem engem nem elégít ki, sem azt nem fogja kielégíteni, aki majd olvassa. Egészen isteni volt, és annyira hatalmába kerített, hogy szinte semmivé lettem, mintha visszazuhantam volna a nemlétbe; erőm elhagyott, és nem éreztem semmi más tevékenységet, csak amit Isten vitt bennem végbe."

...

... Ha ez így megy, gondolta, kockára kerül az intézmény jóváhagyása. Meghányta-vetette magában a teendőket, és 1615 elején kérelmet nyújtott be V. Pál pápához. Ebben kifejtette, hogy “a maga módján a női nemnek is kell valami rendkívülit tennie a kor általános nyomorúságában.” Beadványára érkezett ugyan válasz, de a kért jóváhagyást nem kapta meg. Így egy idő után arra az elhatározásra jutott, hogy elmegy Rómába és személyesen adja elő ügyét a pápának. De abban az időben hallatlan vállalkozásnak számított egy nőnek Rómába menni. Az utat ugyanis gyalog kellett megtenni.

...

... Amikor a dékán karhatalommal fenyegette, azt válaszolta, hogy ezzel kár fáradni, nem volna hozzá illő ellenállást tanúsítani. És hozzáfűzte: „Készségesen megyek olyan fogságba, amilyenbe csak akarják, minél szégyenletesebb, annál jobb. Vétség nélkül nem nehéz szenvedni." De mivel egészsége meg volt támadva, azt megengedték, hogy egy laikus nővér elkísérje és ápolja. Ward Máriát — ahogy egyszer megjósolta —kocsival átvitték a klarisszákhoz, s itt a kolostor egy félreeső szárnyában bezárták abba a szobába, amelyben addig a haldokló tüdőbeteg nővérek tartózkodtak. A levegő fertőzött volt, az ablakok nagyrészt deszkával voltak beszögezve. Az ajtót beláncolták, és előtte két klarisszanővérnek kellett éjjel-nappal őrködnie. A derék klarisszáknak roppant kellemetlen volt, hogy egy eretnek tartózkodott a házukban, akivel egyáltalán nem volt szabad beszélniük. Annál jobban meglepte őket, hogy Mária „alázattal, szelíden, bátran és olyan nyugalmat sugárzó arccal lépett be, hogy már a puszta rátekintés is tiszteletet és áhítatot keltett." Fogsága idején Máriát a szentségektől is eltiltották, eretnekként nem vehetett részt a szentmisén. A fogság volt a mélypont Ward Mária életében, lejjebb már nem süllyedhetett. Őt, aki hazájában mindent megtett a katolikus hit fönnmaradásáért, a szakadárok közé sorolták.  Végezetül idézzünk mozgalmas életéből egy érdekes esetet. A dühöngő angliai üldözések idején Ward Mária váratlanul azt mondta társainak: „Személyesen meg akarom látogatni a canterbury érseket." Az anglikán érsek, George Abbot a katolikusok fanatikus ellensége, semminek nem örült volna jobban, mintha Ward Máriát elfoghatta volna, aki szerinte „több kárt okozott hat jezsuitánál." A fiatal Ward Máriának váratlan gondolata támadt, hogy fölkeresi az érseket. Társnői ezen az ötleten megütköztek, de ismerték Máriát, tudták, hogy amit a fejébe vesz, attól semmiféle földi hatalom el nem térítheti. Ward Mária tehát azon nyomban elindult Lambethba az érseki rezidencia felé. El is jutott George Abbot érsek kihallgatási terméig. Itt azonban közölték vele, hogy az érsek úr őméltósága nincs otthon. Erre odalépett az ablakhoz, és a gyűrűje gyémántjával belekarcolta nevét az ablaküvegbe, hogy a maga sajátos módján otthagyja névjegyét.‘

[napitarot]

10.18.

Mire számíthatok és mi a napom fő motívuma. (Leegyszerűsítettem, mert ezt még könnyebben tudom olvasni.)

Holnap lehetőség nyílik arra, hogy a megfelelő áldozathozatallal, feltételezem, hogy anyagi természetű ellenértékkel, amit egyébként fájna kiadni, eljuthassak ahhoz, hogy egy bizonyos témában közelebb juthassak a cél eléréséhez, felvállalhassam önmagam, még ha ez mások számára butaság is.

Fő motívum

Itt is a lendület látható, jövőt megalapozó céltudatos cselekvéssel. Úgy tűnik, beérik a munka gyümölcse.

Lófasz se történt.

Viszont ha az alábbiakat veszem alapul:

Akkor az van, hogy több ismerősömnek is írtam, hogy megkérdezzem, hogy vannak. Továbbá azt is tisztáznom kell magambam, hogy hol vagyok a párkapcsolatomban, a világban.

Változástól való félelem, kényszer, túlbiztosítás. Több rend, struktúra, szilárdság. Hát az elkélne.

Fogság, megrekedtség. Mely életterületen? Hát a párkapcsolatomban, a terveimben. Szinte minden területen meg vagyok rekedve. És ez a párkapcsolatban élés miatt van.

Dehogyis adok meg magamnak semmitsenem.

Szóval így az egésznek van értelme.

[ao3feed-snape]

by liliand (Lilian) HU fic originally published on LJ in 2010. Voldemort halála mindent megváltoztat. (Vagy éppen változatlanul hagy?) Főképp Harryt. Meg Perselust. Words: 3216, Chapters: 1/1, Language: Magyar Series: Part 1 of Felejtés Fandoms: Harry Potter - J. K. Rowling Rating: Mature Warnings: Creator Chose Not To Use Archive Warnings Categories: M/M Characters: Harry Potter, Severus Snape, Ron Weasley, Hermione Granger, Albus Dumbledore, Poppy Pomfrey Relationships: Harry Potter/Severus Snape Additional Tags: Post-Traumatic Stress Disorder - PTSD, Trauma, Amnesia, Temporary Amnesia, Post-War, Angst, Altered Mental States, Mental Health Issues, Mental Instability, Hospitalization, Mental Institutions, Romance, Getting Together

[diogenesz2020portugal]

"Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is."

(Radnóti: Hetedik ecloga)

minden este úgy feküdjetek le aludni, hogy újabb egy nappal közelebb kerültünk a NER végéhez

[regenmindenjobbvolt]

1914. augusztus 8-án az osztrák hatóságok mint orosz kémet Lenint letartóztatták, holott Lenin a cár legnagyobb ellensége volt. Kétheti fogság után, miután az osztrák parlament két tagja személyesen kezességet vállalt, a hatóságok kiengedték Lenint a Nový Targ-i börtönből. Mivel a háború kitörése miatt további politikai tevékenysége lehetetlenné vált, 1914. augusztus 28-án elhagyta a Monarchiát és Svájcba utazott. A háború következtében a vasutak túlzsúfoltsága miatt az út 10 napig tartott .Talán sosem tudjuk meg, hogy melyik vasútállomásunkon rostokolt a nagy forradalmár — Vlagyimir Iljics Lenin.

A Hét, 1967. szeptember 24.

[pokolbol-fel-aztan-vissza]

Menekülni akarok előle, de közben azt is akarom, hogy elkapjon.

[ki-nem-mondott-gondolatok]

Ez a sok "mi lett volna, ha" fogságban tartja az embert.

De talán nem is akar szabadulni.

[halalvagyamvan]

[hamaradtamvolna]

Fóbia rabságában

És remegni kezdtem. Bármit is akartam mondani, a torkomat és a hangszállaimat egy láthatatlan kéz szorította össze. Az első könnycsepp már le is futott az arcomon, amit a többiek sietve követtek. El akartam menekülni. Nem akartam, hogy lássák. Soha nem akartam, hogy lássák. Leforgott előttem, hogy az óra végeztével mit fognak mondani. Csak ordítva ki akartam futni a teremből és egy sarokba kisírni magam. Ijesztő volt. Ha levágták volna a kisujjam, nem rázott volna meg annyira, mint ez. A körmeimet a bőrömbe mélyesztettem. Mint mindig, most is fizikai fájdalommal próbáltam oldani a lelki szorongást. Így tudtam egybe tartani magam. Félszemmel az ajtóra néztem: Mi lenne, ha most kirohannék? De nem rohantam ki. Féltem. "Tessék, tessék, nézzék ezt a szerencsétlenséget! Hát nem nevetséges?" Hallatszott a porondmester éles hangja a fejemben. A közönség gúnyosan nevetett. Hátranéztem. A valóságban nem hallattszott a nevetés, mindenkin láttam a meglepődött, komoly álarcot. Tudtam, mit takar. Ha nem lett volna benn a tanár, már sírva nevettek volna. Kétségbeesetten a táblára néztem, majd a kezemre, ami már épp hogy tartotta az írószert. A levegő egyre nehezebben jutott el a tüdőmig és még nehezebben ment ki. Minden egyes szívdobbanásomat éreztem. Mintha bármelyik pillanatban elájulhatnék. Olyan volt, mint egy rémálom. A legrosszabb. Megsemmisülve álltam a szorongás hálójába kötve a semmiség szakadékában.

[envagyokkitalaltszemely]

A természet végül beismerte, hogy tévedett, és miután az utolsó, fogságban élő ember is meghalt, újrakezdte.