#emberek ágak

[csoori]

Talán meg kellene szeretnem valakit újra, lélegzetét, fapapucsa zaját a lépcsőházban s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik. Elmúlna közben egy év, elmúlna kettő s visszatérnének hozzám a hangok, akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából, tányérok hangja, országok hangja, párkányt rugdaló esőké, a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása s levélke-hangok súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk: emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

— Csoóri Sándor, „Emberek, ágak” (részlet)

[lilcantina]

Kedves dolgok, amik lehet hogy néha eszembe jutnak majd és halványan hiányozni fognak:

A kilátás a parkra és a medencékre, ahol a törzsvendégek a kismedencében capybarálkodnak egész nap a söreikkel.

Az éjszakai macskabagoly huhogás és a termálkút csobogása ahogy behallatszik az ablakon.

Az első havazás a parkban, a ledbetlehem és a karácsonyi csillámtraktor felvonulás.

Ahogy télen a lekopaszodó ágak között átkukucskált a templom.

A fagyizás utáni parkban ücsörgés.

A kedves kuckós otthon amit a nagy üres fehér visszhangzó kockából varázsoltunk apránként a semmiből.

Nem kedves dolgok amiket alig várom hogy magam mögött hagyjunk:

A forgalom zaja az ablak alatt, különös tekintettel a hajnali fél ötkor elszáguldó csattogó üres kamionokra, amik miatt többször ébredtem arra, hogy omg valaki nekiment a háznak.

A házunk előtt dudáló emberek - nem tudom miért valami helyi dolog lehet, máshol nem csak itt dudálnak ha nincs kint senki akkor is, naponta legalább négyszer ötször de miért?

Az ablak nélküli fürdőszoba, ahol nem szárad a törölköző de boldogan virágzik a penész. És egyáltalán a lakásban a penész.

A városban majdhogynem többségnek számító kisebbség akik miatt sosem érezhettem komfortosnak egy egyszerű bevásárlást sem.

A bal oldali szomszéd síró tacskója mellé újonnan beköltözött jobb oldali szomszéd ordítva kennelhez nem hozzászokó babavizslája.

Az a huszonöt darab nyomorult lépcső ami annyira rossz szögben és magasságban van valahogy hogy az ember kétszer meggondolja lemenjen-e ha fel kell jönni utána.

A magányossag és ismeretlenség érzése ami még egy év után is sokszor velünk volt, amikor nem volt kihez szólni egymáson kívül hetekig.

A nagy fehér visszhangzó kocka amivé visszacsupaszítottuk a lakást, mielőtt átmegyünk az új helyre amit majd lassan apránként a semmiből egy kuckós otthonná varázsolunk.

[kaoszkutato]

@momentumofficial, amikor Jon Stewart azon értetlenkedik, hogy hogyan történhet ez meg, hogyan vehetik be emberek a média hazugságát, ami szerinte amerikában elképzelhetetlen, akkor azért finoman emlékeztetni kellett volna a Capitolium ostromára.

A populista autokraták legnagyobb esélye ugyanis éppen az, hogy még az amúgy tájékozott emberek is hajlamosak bemagyarázni maguknak, hogy ilyen csak mással fordulhat elő. Pedig két éve még az volt a valóság, hogy sámánok verték szét a törvényhozás épületét, amikor elvesztette a világ legnagyobb hatalmát az a korrupt, hazug autokrata, akiről nem lehetett megmondani, hogy ez valóban ő, vagy csak egy paródia:

Őket sem a választók bölcsessége mentette meg, sőt még a hatalmi ágak sem tudtak ellenállni a populizmus erejének, és az elektori biztosíték sem működött, amit pedig oly' sokan kommenteltek reménykedve a karikatúra alá:

Egyetlen szerencséjük az volt, hogy náluk benne van az alkotmányban a két ciklusos limit, így amikor igazán kezdtek eldurvulni a dolgok, akkor még a republikánusoknak is mérlegelniük kellett, hogy ennek legkésőbb 3-4 év múlva vége, és akkor majd nekik is el kell számolniuk a döntésükkel.

A véleményvezéreknek nem eltartott kisujjal és mű-borzongással kellene beszélniük a populista autokráciá(k)ról, hanem a veszély valódiságát felismerve és ismertetve kellene felkészülni ellene. Amíg lehet, addig kell mindenhol bevezetni a kétciklusos limitet, és elejét venni propagandagépezetek kialakulásának. Az utóbbi megfoghatatlannak tűnik, pedig egyszerűen definiálható: az anyagi forrásokat és a propaganda hatékonyságát kell korlátozni. Praktikusan a közpénzek média-felhasználását kell limitálni, és olyan sajtótörvényt kell alkotni, hogy a helyreigazításnak ne csak pénzbeli bünti legyen a következménye, hanem a sértett számára felületet kelljen biztosítani. A propagandát ez a két - amúgy teljesen semleges - feltétel tudja ellehetetleníteni: ne álljon rendelkezésükre korlátlan anyagi forrás, és ne alakíthassanak ki ��thatolhatatlan, hazug médiabuborékot.

Ahol ezek bevezetésére még konszenzus van, ott ezt meg kell tenni, ahol pedig már nincs, ott ezt a szövetségi rendszerek követelményeként (pl. EU-tagság) kell forszírozni. Az van ugyanis, hogy a populizmus olyan, mint a rák: ha nem fogják meg az elején, akkor utána már késő lesz, önpusztító módon felzabálja a gazdatestet.

@momentumofficial minden nagyon jó! 🤷🏻‍♂️ amikor egy külföldinek is érthetetlen ez az egész

[mostanaban]

Sánta Miriám: A csertölgyek

A napokban egyszer úgy feküdtem le, hogy miután bevettem az orbáncfű kapszulát, és elkezdett szétolvadni a gyomromban, éreztem a megbocsátást. Nem tudom, hogy mikor és hogyan alakult ki bennünk az, hogy bizonyos érzületeinkhez jelentéseket társítunk. Mostanában, amikor heves szívveréssel ébredek, nem azt mondom, hogy biztos ez vagy az, hanem hogy: hirtelen magas kortizol van épp.

Tehát lefeküdtem, és szétáradt bennem a megbocsátás. Hihetetlenül jó érzés volt, és így neveztem el. De a megbocsátás, azt hiszem, mégsem csak egy érzés. Az érzések jönnek-mennek, néha kilencven másodpercig, amíg minimum ki kell bírni őket, néha napokon keresztül lüktetnek, ciklikusan. Akkor tudtam, hogy ez csak egy érzés, és valahova mélyebbre kell majd ássak, mert valami erősebb majd újból felül fogja írni.

Így is történt, másnap kezdődött újra a túlgondolási ciklus, a forgatókönyvek gyártása, az elképzelt szituációk, a perlekedés a fejemben, az önmagam hergelése magam ellen, amit a legnehezebb kívülállóként szemlélni. Ugyanonnan jönnek elő ezek a mély sérelmek, mint ahonnan előjön az, ami felülírja a „megbocsátás érzését”. Ez is olyan, mint a gyász, nem az, amit tanítottak róla: a megbocsátás sem egyből jön, hanem hullámokban, míg végül elnyel és kisimul. Sosem felejted el, de már csak a tenger tudata marad. Este (melyik este? Bármelyik, ami úgy maradt félbe, mint kétezerhúsz márciusa) lefekszem a telefonommal, mint egy rendes millennial. Még mindig fel-felröhögök diszkréten a @thisisafleshprison nevű, nagyon kreatív és sokak számára sokatmondó mémoldalon, ahol az „I must check in with my bad news rectangle” szlogent olvastam. Fekszem oldalt a rossz hír-téglalapommal és szép dolgokat nézek. Gabi Abrão, vagyis @sighswoon storyjait nézem, aki egy brazil-amerikai lány, és épp Hawaii szigetére költözött egy apró házba. Ahogy kisétál a tengerpart fele, a képernyőn megjelenik egy homokos ösvény, a földön pálmafák k��regdarabkái, öreg ágak, kövek, törmelék. Nem hallom, hogy mond-e valamit, mivel sosem nézem hangosan a storykat. Több képsorból áll, az egyiken azt kéri tőlünk, hogy ahogy megyünk a tenger felé, képzeljük el, hogy az, amit nagyon kívánunk, ott legyen a fák között, az út végén, ahonnan kezdődik a tenger. Elképzelem azt, amit a leginkább szeretnék, de könny szökik a szemembe. Egyrészt azért, mert amit kívántam, annak kevés az esélye, másrészt meg Gabi egy digitális mágus, egy szelíd, hullámos hajú mágus, aki tudja, hogy mind két lábon járó, üvöltő kis egók vagyunk. Aztán elalszom.

A terapeuta azt magyarázza, hogy majd egy képet kell megjelenítenem a fejemben. Amikor progresszív ellazulást érek el a testemben, amint már annyiszor tettem, csak épp nem így, megjelenik a kép a fejemben. Természetesen az a kép, amit láttam a Gabi storyjában. Sajnos nem nyugtat meg, könny szökik a szemembe, de nem tudom már elhessegetni és nem is akarom, miért akarnám, jöjjön, nem érdekel, bőven volt elég fájdalom bennem az utóbbi időben, mit nekem még egy kicsi. Aztán átalakul a kép, kicsit vibrál, kicsit átlényegül, ott is van meg nincs is, és vége a gyakorlatnak. Ugyanonnan jött ez is, ahonnan az előző felülírások. Szándékosan nem írtam beidegződést, pedig valaki igazán feltehetne egy storyt a limbikus rendszerről. Ja, hogy a limbikus rendszer nyomja meg a gombot, hogy storykat gyártsunk a homloklebenyben? Az egész világ egy nagy Instagram.

Párszor még átesem néhány túlgondolós story-sessionön. Egyik este nagyon sötét gondolataim támadnak. Elkezdek objektív módon a halálnemeken gondolkodni. Vajon honnan szereznek kötelet az akasztáshoz és mi az, ami egy embert megbír? Az interneten a nyugati világ kiretusálja az akasztottakat a hírekből, nem jelennek meg találatok a tettekről, csupán indiai, kambodzsai, thaiföldi találatok vannak. Szép nők száriban lógnak a kötelen, alattuk kis sárga gyerekszék.

Hatalmasat sírok. Megnyugszom. Meglepődök magamon. Mi a fene irányítja ilyenkor a hormonháztartást? A román rendőrség? Hát meglátszik! Megállapítom, hogy sötét gondolataim voltak, csak így tárgyilagosan. Biztonságban voltam végig, de az egyedüli menekülési útvonalam éppen az, amiből menekülni próbálok, vagyis a fejem. Teljesen meg vagyok hülyülve, azt hiszem.

Várok az optikusnál. Szemvizsgálatra jöttem, jól fogna egy szemüveg a sok képernyő előtt üléshez. Míg várok, fölfedezek egy storyt, amin belgrádi belvárosi épületek között süt a kilencvenkilenc százalékig teli hold. Megnézem a fotó készítőjét, szép szerb lány. Végigfutom a képeket, valami melegség, otthonosság, spontaneitás áramlik felém. A régi, eklektikus házak és lakások kacatjai, féltve őrzött kincsei, a balkáni langymeleg, a csertölgyek rettenetes zöldje. A lánynak (@anaako​) vannak kiemelt témájú story-láncai is, ezeket későbbre hagyom. Nincs szükségem dioptriára, de szűrős lencsére annál inkább.

Kora este van, mély nyomást érzek az alhasamban, elnehezedem és oldalra fekszem a rossz hír-téglalapommal a kezemben. Megnyitom a szerb lányt, és végignézem a dolgait. Kolumbia, 188 héttel ezelőtt. Az mikor volt, te jó isten? Aztán: valahol a szerb falvak között. Ez a lány olyan, mint én, mondom. Megsimogatja a kecskét, beletapos a sárba, de megnézi a művészettörténeti lexikont is, felfigyel a rácsok közt a fényre, verset olvas, végigsimítja a tárgyakat, van vizuális humora. Minden egyes story egy mikrofilm: az is, amint eltűnik a macska farka a sötétben a lépcsőn, és az is, amint marokkói fiúk lengetnek lapos, frissen sült kenyereket a sivatagi bazárban. 2018-ban? Az most volt. Az egy régi világ. Az, ami 2018-ban volt, azt adottnak vettük, és most az a legtávolabbi. Könnyebb most az elmúlt évtizedekre gondolni, mint mondjuk 2018-ra, amikor láttuk az emberek arcát. Eszembe jut a bánsági kirándulásom és a Duna melletti csertölgyek, hatalmas tömött koronájukkal, a rekkenő hőségben a langyos szél, a szúrós füvek. A lány storyja valahol Szerbiában, ami egy külön világ. Belgrád, hatalmas metropolisz, iszonyúan szennyes levegővel, monarchia-beli épületeivel, amelyek belülről ékszerek, kívülről lövedéknyomokkal teliek. Sokan igen jól keresnek, vagy igen jól keresnek feketén. A művészvilág is. Méltóságteljesek a szerbek és mindenütt elvannak. Nagyon szimpatikus ez nekem. Sokáig a szerbeken gondolkodom és szeretném elmondani ennek az ismeretlen lánynak, hogy kedvelem és oda megyek, ahova visz. A falusi storyk közül megakad a szemem egyen: szép színes szőttes a fűben, rajta három filctoll, vázlatok, könyv. Mellett fák, olyan zöld minden, szinte kiált. Érzem, ahogy ott vagyok, beszívom a levegőt, meztelen talpam alatt a fű, az elvadult kert végében cirpelnek a tücskök, szöcskék.

Sánta Miriám

A szerző felvételei

[traveldiaryofani]

Vad Borneó

Borneó az indonéz szigetvilágban helyezkedik el, Földünk harmadik legnagyobb szigete. Három ország osztozik területén, Malajzia, Indonézia és Brunei. Malajziához Sabah és Sarawak államok tartoznak, melyek a sziget északi részén fekszenek. Sarawak állam fővárosa Kuching, ide érkeztem június 15-én, szombat reggel. Ledobtam a cuccom a hostelben, és egy könnyű ebéd után rögtön az orángután rezervátum felé vettem az irányt. A rezervátum valójában a dzsungel egy védett része, ahol az elárvult és megmentett orángutánok biztonságban és zavartalanul élhetnek. Nincsenek kerítések, ketrecek, teljesen vadon élnek a dzsungelben, csak a napi két etetés során jönnek elő. Ha olyan kedvük van. Ugyanis még a rezervátumban is szerencsésnek kell lenni, hogy láthassuk őket. Mivel mentett orángutánokról van szó, hozzászoktak az emberek közelségéhez, így ha a kitett banán elég csábító és előjönnek, akkor igen közelről lehet őket megfigyelni. Én elég szerencsés voltam, mert a kb. 30 ott élő orángután közül hatot láthattam. Köztük egy kis bébit az anyukájával és egy hatalmas, kifejlett hímet is, őt csak biztonságos távolságból persze.  Kivételes élmény volt természetes  környezetükben, rácsok nélkül megcsodálni őket. És amikor elfogyott a banán, ők is eltűntek a sűrű lombok között.

A következő két napot a városban töltöttem. Kuching egy hangulatos, kb. 600 ezer fős város, a Sarawak folyó partján fekszik. Neve malájul macskát jelent, így a városban rengeteg macskás szobor, falfestmény és szuvenír található, sőt, még egy macska múzeum is, amit lelkes cicabarátként persze nem hagytam ki (nagyon furcsa és vicces volt). A városnézés után pedig következett a lényeg, amit a legjobban vártam, amiért Borneóra mentem: három éjszaka és négy nap a sziget legváltozatosabb és legrégibb nemzeti parkjában, ahol jó eséllyel figyelhetem meg a vadvilágot igazi valójában.

A Bako Nemzeti Park kis területű, de flórája és faunája rendkívül gazdag és változatos. A Borneón őshonos vegetáció majdnem minden típusa megtalálható itt. Tengerpart, mészkő és homokkő sziklák, mangrove erdő, esőerdő és a magasabb részeken alacsony cserjések teszik változatossá a tájat. A nemzeti park egy félszigeten fekszik, kizárólag vízi úton lehet megközelíteni. A csónak a Bako folyó torkolatán keresztül a Dél-kínai-tengeren jut el az öbölbe, ahol a nemzeti park bázisa található. A központi épület mögötti táborban lehet szállást foglalni, a faházak egyszerűek, balatoni tábor feelingjük van. Szóval ide érkeztem és itt töltöttem négy napot. A központi épülethez érve két tábla fogadott. Az egyik a krokodilokra figyelmeztet és tiltja a tengerben való fürdést, sőt sétálgatni sem szabad a vízhez túl közel. Mivel fogalmam sem volt róla, hogy élnek erre krokodilok, eléggé megilletődtem. A másik tábla a vadállatok lehetséges támadására hívja fel a figyelmet, és leszögezi, hogy a park semmiféle felelősséget nem vállal az esetleges mentális vagy fizikai sérülésekért. A mosolyom itt már nem volt őszinte. Aztán a becsekkoláskor elmondták, hogy mielőtt a dzsungelbe indulok, a túranaplóba be kell írnom az indulás időpontját és a választott túraösvény számát is. Azért, ha estig nem érnék vissza, tudják merre keressenek. Hm, egyre jobb. A faházra kitett szabályzat szerint ne aludjunk nyitott ablaknál, ne járkáljunk mezítláb, sötétben ne mászkáljunk egyedül... Szóval mindezek után, a sok utasítást és jótanácsot megfogadva, a lehető leglogikusabb dolgot csináltam. Elindultam egyedül túrázni a dzsungelben. A jól bejáratott Miért ne? mottómat most nem emlegettem annyira, mivel elég sok érv szólt a dolog ellen, úgyhogy jött a másik: ha már idáig eljöttem, csak nem hagyom ki. Egyszer élünk, nem?

A nemzeti park területén jelenleg nyolc járható túraösvény fut, a legrövidebb 1,4 km, a leghosszabb 5,8 km. Az ösvények mindegyike karbantartott, színekkel jelölt, jól követhető. És viszonylag forgalmasak, főleg a rövidebbek, mivel a parknak napi szinten sok látogatója van. Ezért is mertem egyedül nekiindulni. És nem bántam meg, mert életem legjobb túra élménye lett. A saját tempómban, saját kedvem szerint sétáltam, sokszor megálltam hallgatózni, figyelni, csendben voltam, halkan lépkedtem. Eleinte picit ijesztő volt, de inkább az ismeretlen terep miatt, ilyet még sosem csináltam korábban. Minden ágreccsenésnél, lombsusogásnál azt mondogattam magamban, hogy nyugi, csak egy mókus volt. És az esetek többségében amúgy tényleg mókus volt. Mindig figyeltem, hova lépek, nehogy telibetaláljak egy kígyót, igazából ez volt az egyetlen valós veszély. Ezen a részen nem élnek nagymacskák vagy más, emberre veszélyes ragadozók, ezért emiatt nem féltem. Fantasztikus volt az egész. A hihetetlenül hangos ciripelés végig körülvett, néha már fülsüketítő volt. Rengeteg különleges növényt láttam, orchideákat és más epifitákat, rovarevő kancsókaféléket. Gyönyörű, tenyérnyi pillangók repkedtek a fák között. A mangrove erdő talaján számtalan rák serénykedett. Az éjszakai túrán (ami vezetett volt, csoportban) láttam repülő makit, skorpiót és hatalmas pókokat (fúj). De a legnagyobb élmény az volt, amikor az itt élő legkülönlegesebb és legritkább állatot, a borneói nagyorrúmajmot sikerült megfigyelnem. Ez a főemlős kizárólag Borneón őshonos, a Bako Nemzeti Parkban alig 300 példányuk él. Két napon is láttam őket, mindkét találkozás lenyűgöző volt. Egyedül haladtam csendben az ösvényen. Addigra már rájöttem, hogy a hangos lombsusogásnak és ágrecsegésnek örülni kell, mivel ez azt jelenti, hogy majmok ugrálnak fáról fára a közelben. Majdnem olyasmi hangot kell elképzelni, mintha egy hatalmas T-Rex közeledne a dzsungelen keresztül. A nagyorrúmajmok nagytermetűek, egy kifejlett hím akár a 20 kg-t is elérheti, így nagy hanggal jár, amikor az ágak között közlekednek. Mivel családokban élnek, mindig többen mozognak együtt. Láttam, ahogy egymás után ugrálnak, elidőznek egy kényelmesebb ágon, eszegetnek, vakaróznak... Én meg csak álltam és tátott szájjal bámultam, szinte remegtem az izgalomtól. Leírhatatlan élmény természetes élőhelyükön látni ezeket a különleges állatokat, ráadásul úgy, hogy tényleg a szerencsén múlik az egész. Eleve picinek érzed magad a hatalmas és félelmetes dzsungelben, de amikor látod őket, akkor fogod fel igazán, hogy ez itt az ő birodalmuk, itt ők vannak otthon és te csak egy alkalmi vendég vagy, aki ha elég szerencsés, pár pillanatra betekinthet a különleges világukba. És ez olyan érzés, amit tényleg nem tudok szavakba önteni.

A nagyorrúmajmokon kívül láttam közönséges makákókat, amik tényleg közönségesek. Pofátlanul sompolyognak az ember körül, és minden lehetséges alkalmat megragadnak, hogy kajához jussanak. Tehát kirabolnak. Saját szememmel láttam, ahogy egy kislány kezéből kikaptak egy zacskó chipset, kibontották és pillanatok alatt magukba tömték. Az ezüstös langurok aranyosak voltak és félősek, ők nem jöttek olyan közel. Egyszer végül majdnem ráléptem egy kígyóra, aztán egy varánusz sétált el mellettem. Különösen viccesek voltak a hatalmas orrú vaddisznók, valahogy nem tudtam összeegyeztetni a dzsungelt és a tengerparton turkáló vaddisznók látványát. Az utolsó napon már a csónakban ülve egy bordás krokodilt is láttam, éppen kúszott bele a vízbe, pont a csónakunk irányába, félelmetes volt.

A Bako Nemzeti Parkban töltött négy nap alatt végigmentem mind a nyolc túraösvényen, összesen kb. 20 km-t sétáltam. Ép bőrrel megúsztam, igazából semmi félelmetes nem volt benne, és ismét életreszóló élményekkel gazdagodtam. A komfortzónám pedig még tágabb lett. Megjártam Borneót, alig hiszem el, hogy kimondhatom ezt a mondatot. Szerencsés vagyok.

[homregeszet]

Május 18. a Múzeumok Világnapja

Keats: Óda egy görög vázához

Oh tünt derűk arája, íme még Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend S mesélsz: füzérid közt rajzos regék Lágy dalnál édesebb lejtése leng, Oh, lombdiszed köz mily legenda él? Mily istenségek, vagy mily emberek? Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj? Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek? Őrültet űznek? vagy harc sodra kél? Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?

Édes a hallott dal, de mit a fül Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd! Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül Lelkembe ritmusát, mely csupa csend! Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt Örökre szól s örök a lomb a fán! S te, vad szerelmes, kinek ajakad Bár oly közel, édes célt mégsem ér, Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér, Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!

Oh, boldog lombsor, el nem száradó, Melynek a tavasz búcsút sohsem int, Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó, Fújván örök sipod szived szerint, S oh, százszorosan boldog szerelem, Örökre hév s örök örömre kész, Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még! - Mily más a bús, halandó gyötrelem, Melytől a szív megundorúl s nehéz S a nyelv kiszárad és a homlok ég...

Mily áldozatra gyűl emitt a nép? A zöld oltár elé szent pap vonat Szelíd üszőt, amely bődülve lép S borítja lágy szőrét virágfonat. Mily apró város az, mely halk habok Partján, vagy békés várövű hegyen Tárt utcákkal e jámborokra vár? - Oh, kicsi város, néped elhagyott S közülük hírt regélni nem megyen Csöndedbe vissza soha senki már...

Oh, antik karcsuság, szelíd ivek, Márványfiúk s lányok kecses köre, Oh, sűrü ágak, eltiport füvek, Oh, formák csöndje, anda gyönyöre Az öröklétnek: hűs pásztormese! Ha rajtunk múlás űli már torát, Te megmaradsz s míg új jajokkal ég Az új kor, nékik is zengsz, hű barát: "Igaz szépség s szép igazság! - sohse Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...

Fordította: Tóth Árpád

[nemzetinet]

Több tagállamban is veszélyben vannak az uniós alapjogok

A jogállamiság megsértése és a gyűlöletbeszéd ellen emelt szót az alapvető jogok helyzetével kapcsolatban strasbourgi plenáris ülésén az Európai Parlament – közölte szerdán az uniós parlament sajtószolgálata. A képviselők többsége szerint több tagállamban is veszélyben vannak az uniós alapjogok.

A tájékoztatás szerint a 390 szavazattal, 153 ellenszavazat és 63 tartózkodás mellett elfogadott, az uniós alapjogok helyzetéről szóló, a 2017-es esztendőt összegző nem törvényerejű parlamenti állásfoglalásban a képviselők felszólították az uniós intézményeket, értékeljék a jogállamiság tiszteletben tartását a tagállamokban, és ítéljék el, hogy egyes tagállamokban korlátozzák a szólásszabadságot, továbbá megsértik a bevándorlók és menedékkérők alapvető jogait.

Az állásfoglalásukban a képviselők arra ösztönözték a tagállamokat, hogy a nemzetközi védelemért folyamodók számára könnyítsék meg a humanitárius vízumok kiadását. Rámutattak, több tagállam megsérti a bevándorlók és menekültek alapjogait többek között azzal, hogy nem biztosít számukra hatékony hozzáférést a menekültügyi eljárásokhoz, vagy a visszatérési határozat meghozatala után nem adnak egyértelmű tájékoztatást a jogorvoslati lehetőségekről.

A képviselők arra figyelmeztettek, hogy néhány tagállamban “banalizálják” a gyűlöletbeszédet. A képviselők határozottan elítélték a szélsőjobboldali mozgalmak terjedését, és hangsúlyozták, az unióban fel kell lépni az antiszemitizmus és az iszlamofóbia terjedése, és a leszbikus, homoszexuális, biszexuális, transznemű és interszexuális emberek megkülönböztetése és megbélyegzése ellen. Az Európai Parlament amiatt is sajnálatát fejezte ki, hogy nem történt jelentős előrelépés a nemzeti romaintegrációs stratégiák céljainak elérése terén.

A képviselők határozottan elítélték egyes tagállamok azon lépéseit, amelyek gyengítik a hatalmi ágak szétválasztását és az igazságszolgáltatás függetlenségét. Bírálták az EU hatástalanságát az uniós értékek súlyos és tartós megsértése elleni fellépés terén. A jogállamiságot rendszeresen és pártatlanul, objektív kritériumok alapján minden tagállamban ellenőrizni kell – hangsúlyozták.

Elítélték a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságának egyre gyakoribb korlátozását. Az uniós parlament aggodalmának adott hangot az újságírókat a tagországokban fenyegető erőszak és nyomásgyakorlás miatt. Az állásfoglalás végezetül a nőkkel szembeni erőszak és hátrányos megkülönböztetés minden formáját is elítélte – közölte az uniós parlament.

Gál Kinga fideszes EP-képviselő az MTI-hez eljuttatott közleményében kijelentette, nyomásgyakorlási eszközzé vált az EP uniós alapjogi jelentése.

Az EP belügyi, állampolgári jogi és igazságügyi szakbizottságának (LIBE) fideszes alelnöke kijelentette, a jelentés elfogadhatatlan, mivel hatáskörén túlterjeszkedve arra ösztönzi a tagállamokat, hogy könnyítsék meg a humanitáriusnak nevezett migránsvízumok kiadását, hozzanak létre legális migrációs útvonalakat Európában, támogassák a Földközi-tengeren tevékenykedő civil szervezetek hajóinak tevékenységét, amelyek tömegesen szállítják Európába a kimentett illegális migránsokat. Ugyanakkor elítéli azon tagállamokat, amelyek nem fogadnak be területükre illegális bevándorlókat – hangsúlyozta Gál Kinga.

Tőkés László fideszes EP-képviseló közleményében bírálta az unióban “igen gyakran használatos kettős mérce alkalmazását”.

Példaként említette Magyarország és más kelet-közép-európai tagországok esetét, amelyektől szigorúan számon kérik a jogállamiság tiszteletben tartását, sőt kötelezettségszegési eljárások sorát indítják ellenük, miközben a nyugati országok szinte teljes mentességet élveznek ebben e tekintetben.

Több tagállamban is veszélyben vannak az uniós alapjogok a Nemzeti.net-en jelent meg,

[trafohouse]

„Akkor ti informatikusok vagytok?” // Implausible Works a Kolorádón

A Trafó nyáron kikapcsol, de idén két fesztiválra, a Kolorádóra és a Bánkitóra is kimentünk/kimegyünk. 

A július 12-15. között tartó Bánk még előttünk van, az idén kétéves Kolorádó pedig június 7. és 11. között már lezajlott.

A Nagykovácsiban felhúzott Kolorádón a Trafó Bálna helyszínre érkezőkkel és a pénteki program kitalálóival, az Implausible Works tagjaival – Szécsényi-Nagy Loránddal és Szekeres Ágnessel – beszéltünk. Mit keresnek kedves angolok Ricsárdgír pólóban a trafós helyszínen, és hogyan szól bele a jövőnkbe valami, ami legközelebb a 2001: Űrodüsszeiához áll? Az Augmented fictiont korábban smART! sorozatunk keretein belül mutattuk be, a Kolorádó után pedig az FKSE Stúdió Galériájába is továbbvittük.

Fotó: Kolorádó

 A Kolorádó tavaly óta a nyár első, stabil jele kezd lenni. Ide kiszakad minden valamit magára adó érzékeny lelkű pesti, meg a Vittulát belülről is ismerő külföldi. A fesztivál egyik legnagyobb előnyeként kiemelt erdős helyszín, a Juliannamajor cserkészpark újra elszippantotta a már körúton kívülről is érkezőket.

A Kolorádót tavaly a Toldi, a Fogasház, a Lärm és a Kolor tengelyről érkező szervezők „pesti fesztivál budai hegyekben” szlogenbe tömörítették bele, elég találóan. A közeget egyszerre jellemezheti egy 30-40 fős, kullancsriasztó spray-ben ázó színházlátogató keménymag, egy hajnalban egyértelmű boldogságot hozó minőségi kolbászos kaja, vagy a szegény, betonhoz szokott budapesti gyerekeknek térképen nagy X-szel kiemelt, hajnali léleknyalogatóként üzemelő tábortűz is.

  A néhány gyerekbetegséggel még rendelkező fesztivál több fronton újított tavalyhoz képest, amiben fontos szerepe volt a nappali programok erősödésének is. A cserkész lehetőségeket – íjvadászat, számháború, túra –, a foci- és röpikupákat, a jógás flow-kat, a fákra ragadt frizbiket és a délelőtti slacline-ozásokat idén kiegészítették a „nappali kultúra” címszó alatt futó programok is.

  Volt például Hajnalrázás Cserepes Gyulával, Mandalás elmélyedés az erdőben Somó Dáviddal (ezt a hanginstallációt nálunk legutóbb a JazzaJ ötödik szülinapján láthattátok), kemény családi viszonyok boncolgatása a Dollár Papa Gyermekeivel, törzsi freejazzelés Porteleki Áron vezényletével vagy asztronautaként bolyongós csillezős meditáció Szabó Verával és Daoud Dániellel.

A Trafó Bálnában 3+1 program ment a fesztivál alatt: Vadas Tamara Zsófia és Gryllus Ábris Krund Ni Ovel performansza installációval együtt, az Implausible Works munkája, utolsó nap pedig Kele Fodor Ákos Echolália installációi. 

Alien és a jövőnk formálása

  Az Augmented fiction / Kiterjesztett fikció installációban kiállított képek – vagyis markereket tartalmazó kódok – előtt okostelefont tartva a képernyőn általunk irányított vizuális tartalmak jelennek meg. Valahogy így lehet leírni a történéseket, de inkább valamikor nézzetek meg egy bármilyen AR (augmented reality, vagyis kiterjesztett valóság) tartalmat.

 Implausible Works: Megmutatom, hogyan tudjátok megnézni. Ezek a kis képek mind elindítanak egy-egy három dimenziós virtuális tartalmat, amik vagy hangreaktívak, vagy a képernyőt megérintve hoznak elő dolgokat. fesztiválozó 1: Hú, ez tiszta teniszpálya. IW: Úgy kell mozogni, hogy a marker benne legyen a kameraképben. Az érintés-reaktívak a pirosak, a hangreaktívak meg a kékek.  fesztiválozó 1: A hang mit jelent? Ha én most fütyülök, akkor más lesz? IW: Igen. fesztiválozó 2: Oké. Most akkor ezzel bejött az a plusz effekt, aminek be kellett jönnie, hogy megjelentek ezek az oszlopok? IW: Igen. fesztiválozó 1: És mi itt a cél? IW: Hmm... Hogy élvezd. fesztiválozó 2: Valami sztoritellinget is kéne látnom, vagy azt nem? IW: Ezek mind kis mikrovilágok, szubjektív érzeteket sejtetnek. fesztiválozó 1: Prrrrrrrrrr, eeeeee, víííííííí... fesztiválozó 2: Akkor ti informatikusok vagytok? IW: Ketten csináljuk. Ági építész, én multimédiaművész vagyok.

 Trafó blog: Miért sci-fikből indultatok ki?

 Szekeres Ágnes: A kiterjesztett valóság médiuma gyerekkorunkban még scifi volt, most viszont mindenféle okoseszköz képes ezt a technológiát működtetni. Adta magát, hogy közvetlenül az ötlet forrásából, azaz a tudományos fantasztikum világából merítsünk.

  Szécsényi-Nagy Loránd: A kiterjesztett valóság mostanra valósággá vált. Mindenkinél ott vannak azok a készülékek, amikkel ablakot lehet nyitni a virtuális valóságra. A régi Csillagok háborújában láttunk először hologramot, a VHS-ek elmosódott képei vannak bennünk. Ezeknek a töredékeknek és emlékeknek az összességéből ragadtunk ki morzsákat, amikből összeállítottuk az installációk hangulatát. Mindenkinek mást idézhet elő, más-más történetté állhat össze egy-egy kép.

 ,

Közel egy éve kezdtük közös erővel feszegetni ennek a médiumnak a határait. Az érdekelt minket, milyen interakciós lehetőségek rejlenek benne? Hogyan lehet új lehetőségeket kihozni a technológiából? Például mi történik, mikor a 3D-ben megjelenő dolgokat effektív fizikai behatással a valóságban is elkezdjük egymás mellé rakosgtani? A markerek nyitják meg a virtuális valóság kapuját – mi lesz, ha több markert rendelek egymáshoz, és új kölcsönhatások jönnek létre?

  TB: Hogyan hozzátok létre ezeket a munkákat?

  SZÁ: Szinte folyamatosan gép előtt ülünk. A 3D modellezés és a program fejlesztése párhuzamosan zajlik. A koncepciót együtt dolgozzuk ki, majd Lóri bepötyögi a kódokat, én pedig az installálásért és a megjelenésért felelek. Ezt az installációt például folyamatosan fejlesztjük. Szeretnénk sok ember reakcióját megfigyelni, mert érdekes számunkra az, hogy ki hogyan viselkedik ebben a félig virtuális, félig valós térben.

  SZNL: Alapvetően sok minden érdekel minket, főleg az időalapú művészeti ágak és az interaktív installációk. Mostanában azonban legtöbbet a kiterjesztett valósággal foglalkoztunk.

  TB: Milyen reakciókkal találkoztok általában?

  SZÁ: Nagyon sok az érdeklődő és pozitív reakció. Mindennap találkozhatunk kiterjesztett valósággal, de általában online linkeket kapunk, vagy épp rövid háromdimenziós animációkat. Itt viszont hatással lehetünk a virtuális világra, és ezt nem sok helyen tapasztalhatják meg egyelőre az emberek.

  TB: Mennyire érzitek utópisztikusnak azokat az elképzeléseket, amikben folyamatos kiterjesztett valóságban élünk? (Mint például ebben a kissé para videóban).

  SZÁ: Kérdéses, hogy milyen szemléletben fejlesztik eszközeinket és a rajtuk futó tartalmakat. Ha nem lesz kikapcsgomb például, vagy kevesebbnek érzi magát az, akinek nincs ilyen eszköze, akkor számomra inkább disztópia.

  TB: Mennyiben pozitív számotokra egy ilyen jövőkép?

  SZNL: Ebben a műben egy hétköznapi felhasználásában viszonylag friss médium lehetőségeit kutattuk. A scifik bennünk kialakított lenyomatait dolgoztuk fel, így létrehozva egy virtuális-valós játszóteret. A kiterjesztett valóság technológiája önmagában nem rossz vagy jó – esetleg a szándékok mögötte.

  bn

[csendespercek]

Jézus bejárta a városokat és a falvakat mind, tanított a zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget. Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Ekkor így szólt tanítványaihoz: "Az aratnivaló sok, de a munkás kevés: kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába."

Mt 9,35-38.

A SZEDERSZÜRET IDEJE

Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet. (Mt 28,19)

A vadszeder betakarítása nem egyszerű feladat. A nyári nap hevében érnek meg a szemek, olyan helyen, ahol kevés az árnyék. Ha megérnek, és nem szedjük le őket idejében, akkor nem lesz mit szüretelnünk. Az is lehet, ha egyik nap kimegyünk leszedni az érett szemeket, de otthagyjuk az éppen pirosodókat másnapra, akkor ezeket leginkább már csak a madarak fogják megenni. Aztán ott vannak a tövisek. Mindig úgy tűnik, hogy a legszebb és legérettebb szederszemek az alján találhatók, ahová csak a tövises ágak között lehet benyúlni. De megéri szenvedni értük. Mennyire hasonló az emberek tanítvánnyá tétele a szederszürethez! Nem könnyű munka. Isten nem mindig a nekünk alkalmas időben indít bennünket. Akkor hív, mikor minden kész az aratásra. Lehet ez egy szomszéd, aki nemrégen műtéten esett át, vagy egy fiatal anya az út szélén, aki éppen lerobbant a kocsijával. Isten lehetőségeket helyez el az életünkben, amikor szeretetünket elhinthetjük a későbbi aratás reményében. Készek vagyunk belevetni magunkat a munkába a "szederföldön", amikor az aratás Urának hívása elhangzik?

Imádság: Atyánk, nyisd meg szemeinket, hogy meglássuk a köztünk élő szükségben lévőket. Adj nekünk bátorságot és hajlandóságot, hogy válaszolhassunk a te hívásodra. Ámen.

Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. (Mt 9,37) Kim Sisk (Oklahoma, USA)

IMÁDKOZZUNK A GAZDÁLKODÓKÉRT!

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Földi László a likvidálás jogáról

New Post has been published on https://zarojel.hu/foldi-laszlo-likvidalas/

Földi László a likvidálás jogáról

[vc_row][vc_column][vc_column_text]

Pár nappal ezelőtt délután egyszerre éreztem magam letaglózva, felháborodva, és szörnyű időkre emlékeztetve. Ugyanis véletlenül – tallózva a napi sajtó hírei között – elolvastam a három biztonságpolitikai szakértőnek nevezett kormány-propagátor egyikének – Földi László  –  nyilatkozatáról szóló tudósítást.

[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtZWxzJUM1JTkxLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMTQwMzUyMjM4NSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”147765″ img_size=”800×600″ add_caption=”yes” alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1507525739858background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtbSVDMyVBMXNvZGlrLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMjg4MDI1NTU4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][vc_column_text]

Földi László elszabadult

Az ECHO-nak nevezett, bulvárnál is rosszabb tévében mondott el természetesen a mindennapos demagógia tárgyát képező menekültkérdéssel kapcsolatban rémképeit.

Azt mondta elsőként: most háború van. Mit is jelent ez a fogalom? Clausewitz szerint „a politika folytatása más, erőszakos eszközökkel”. A Magyar Értelmező Kéziszótár ezt írja: „államok vagy társadalmi csoportok között hadseregekkel vívott, fegyveres harc”. A diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon  címszavának első mondata így hangzik:„két állam fegyveres összeütközése”. Sem az ENSZ, sem az EBESZ, vagy a NATO, esetleg más térségi integráció nem állapított meg ilyesmit. Legfeljebb az észak-koreai diktátor, esetleg elszólással (ami gyakori) Donald Trump mondhatott ilyet. Nevezett nyilatkozó mindezek felettinek érezve magát, egy sajátos jelenségre fogta rá, hogy a háború. Azért, hogy utána a harciasnál is mélyebb, uszító kijelentéseket tegyen, miszerint ilyen esetben jogos a törvényeken felüli „likvidálás”, más szóval gyilkolás, mészárlás, önkényes kivégzés és hasonló rémtettek. Egyszer egy kollégájától már hallottunk hasonlót, amikor a menekültek elleni  sortűz-ről beszélt.[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtaGFybWFkaWsteiVDMyVBMXIlQzMlQjNqZWwlMjAtLSUzRSUwQSUzQ2lucyUyMGNsYXNzJTNEJTIyYWRzYnlnb29nbGUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBzdHlsZSUzRCUyMmRpc3BsYXklM0FibG9jayUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjI0MzU2OTg4NzgyJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJhdXRvJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRSUzQyUyRmNlbnRlciUzRQ==[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

 Nézzük a kijelentés szerinti ellenségképet!

Földi László szerint természetesen a menekültekről  szól a dolog. A beszélőt nem zavarja, hogy a menekültek  ma hazánkat nem is érintik, de a jelenséget belpolitikai érdekből naponta hangoztató kormányszemélyek és -irományok nem csak összevonják a terrorizmussal, de a migráció fogalmát is primitivizálják. A szülőföldjüket elhagyók egy része a helyi konfliktusok, a politikai üldöztetés, a klímahelyzet, az ivóvízhiány elől menekül, életét – köztük döntő részben családjuk és gyermekeik életét – menteni akarva. Másik csoportjuk a gazdasági bevándorlók, akik több csoportba oszthatók. Tőkéjüket mentve, gazdagabb élet felé (lásd letelepedési kötvények), másik csoportként a valamivel stabilabb élet- és munkalehetőséget keresve, és végül, akik az éhhalál-közeli állapotból, a minimális megélhetést keresik. A fenti „szakértő” nyilatkozó szerint, ezek lennének a háborús ellenségek – fegyverek nélkül, könyörögve jobb sorsukért. És a másik ellenség azokból a segítőkész emberekből tevődik össze, akik megértik a migránsokat, segítik és befogadják őket. De a fő ellenséget szerinte azok a civil, jogi, karitatív nemzetközi és hazai civil szervezetek képezik, akik az elesetteket – hivatásuknak megfelelően és az emberek által felhatalmazva – támogatják. Ezeket a „kollaboránsokat” szerinte „nem visszük bíróságra, hanem kiiktatjuk” (azaz legyilkoljuk).

A „soros hálózat”

A fenti névvel jellemzett intézmények ellenségként történő definiálása egyben a jogállami kultúra teljes tagadása is, ami nem újszerű ma hazánkban. A civilek, az intézmények, a mozgalmak, a tudományos műhelyek, a jogvédők – az egész polgári szféra – ugyanis a modern demokráciákban a hatalmi ágak egyikét képezik. A civil kontroll, a nyilvánosság, a nem kormányzati média ugyanis a fékek és ellensúlyok egyik legfontosabb eleme. Az ellenük való roham ilyen eldurvult formája, likvidálásuk kilátásba helyezése a kemény, totális diktatúra vonása. A fenti szöveg e részének olvasása során érzelmeimben és tudatomban egyaránt megjelent a több mint fasiszta nácizmus, a sztálini rendszer Berija vezette gaztetteinek sorozata. Mindez tovább tetőzi országunk nemzetközi elszigetelődését, polgáraink félelmét.

Vajon meddig süllyedhet még a kormányszócsővé degradálódott „biztonságpolitika”-i csoport – és ezen belül Földi László – szakmailag, morálisan, köpönyegforgatásban? Remélem, hiszem, már nem sokáig!

Forrás: Gépnarancs, szerző:

Deák Péter

a MTA hadtudományok doktora, c. egyetemi tanár

Kapcsolódó cikk

Elég a mellébeszélésből: aki Földi kijelentése után is fideszesnek érzi magát, az vallja, hogy embert ölni dicsőség

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWZvcm1hdCUzRCUyMmF1dG9yZWxheGVkJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1jbGllbnQlM0QlMjJjYS1wdWItMjYyOTc0ODI4MzY3MjUxMCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtc2xvdCUzRCUyMjc4NjkzOTM4ODQlMjIlM0UlM0MlMkZpbnMlM0UlMEElM0NzY3JpcHQlM0UlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjAlMjhhZHNieWdvb2dsZSUyMCUzRCUyMHdpbmRvdy5hZHNieWdvb2dsZSUyMCU3QyU3QyUyMCU1QiU1RCUyOS5wdXNoJTI4JTdCJTdEJTI5JTNCJTBBJTNDJTJGc2NyaXB0JTNF[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[pulzusspiritus-blog]

Horrormix - 3. rész

„A mesékben minden benne van: mindaz, ami volt, és mindaz, ami még lehet.” /Boldizsár Ildikó

 Ginger rohant, ahogyan csak bírt. Szinte nem is figyelte, merre halad. Pontosan tudta, a következő kanyar után egy magasan kiálló, krumpli alakú gyökér következik, majd rögtön utána több kisebb, amikre nem kellemes ráesni, szóval csak óvatosan az ugrálással. Sokszor járt már az erdő ezen részén fényes nappal, amikor nem volt ilyen sietős a dolga, és nem is követték.

Azonban most éjszaka volt, 24 óra állt rendelkezésére célja megvalósításához, és az a hátborzongató érzése volt, hogy már jó ideje a nyomában van valami.

Egy pillanatra hátralesett a válla fölött, és gyanúja rögvest meghatványozódott. Sűrű, áthatolhatatlan köd gomolygott mögötte, és rémületére minden lépésnél egyre közelebbinek hatott. Szinte érezte, ahogy a ki-kinyúló karszerű felhődarabok a hátát piszkálják. Próbált még gyorsabban rohanni, de már ereje végét járta. Ugyanakkor, ötlött fel benne, az úti célja sincs már messze. Ezzel a gondolattal mozgósította nem létező tartalék energiáit, és szaladt tovább.

Ha lett volna ideje, elgondolkozik, mi is lehet mögötte. Ginger eddig a napig azt hitte, találkozott már az erdő minden lényével, de ez a valami új volt. Érezte, ha hagyná, hogy utolérje, szörnyűség történne. Ez nem egyszerű köd, az biztos. Annál sötétebb, sűrűbb, és mintha saját akarata volna.

Csak még pár méter! A lány már érezte a mocsár jellegzetes szagát, és kezdett a növényzet is átalakulni. Egyszerre megtorpant. Egyenesen beszaladt egy fákkal körülzárt apró tisztásra. Bármerre nézett, szinte falként záródó törzseket látott. Az egyetlen kijárat amerről jött, de ott már kezdett begomolyogni a köd. Zsákutca. Legalábbis annak, aki nem néz föl. Ginger feje fölött olyan sűrűn összenőttek az ágak, hogy könnyűszerrel fel lehetett kapaszkodni rajtuk, mint egy létrán, majd átkúszni a természetes fal fölött, és már bent is van szeretett mocsarában.

Nem tudta, miért, de Ginger biztos volt benne, hogy a köd oda nem fogja  követni. Gyorsan felhúzta hát magát a fal tetejére, s  kifulladva, egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lerogyott egy nagyobb ág tövébe. Vett pár mély lélegzetet, majd lepillantott. Azon a ponton, ahol néhány másodperce még ő állt, most sötét felhőtömeg volt. A lány végignézte, ahogy a gomolyag betölti az egész tisztást.

„Most jöhetett rá, hogy meglógtam előle”- gondolta Ginger, mikor a valami elkezdett haragosan örvényleni. Ahogy egyre dühödtebb lett, a színe is megváltozott. Először egészen sötétszürke, majd vöröses árnyalatot öltött, és halkan morajlott. Eszeveszetten kavargott, de ahogy a lány sejtette, az ágak fölé már nem jött utána.

Ennyi elég is volt, majd később foglalkozik vele. Ginger a fal másik oldalára fordult, és leugrott.

Végre a mocsárba jutott. Ez volt az erdő legrégebbi része, tehát a legizgalmasabb is. Évszázadok óta változatlanul és változtathatatlanul. Több helyen  régi romos épületeket lehetett látni, melyeket még akkor emeltek, mikor az emberek azt hitték, vissza tudják szorítani a vizet. Potyára, hiszen egy-két éven belül a természet visszahódította a területet, akárhogy próbálták is megakadályozni.

Aki bemerészkedett ide, csak csónakkal tudott közlekedni. Azzal sem messzire. Kivéve Gingert. Ő tudta, hol a legsekélyebb a víz, ismerte, melyik fűcsomóra lehet rálépni anélkül, hogy beszakadna. És ott voltak még a lápok jellegzetességei, az úszó szigetek is. olyan sűrűn összenőtt vízinövények, hogy egy ember súlyát elbírták, és ide-oda lehetett hajókázni velük.

Épphogy csak befogadta a táj látványát, jól ismert hűvös szellő csapta meg a lány arcát. Mennyire hiányzott ez már!

- Három, kettő, e…-kezdte.

- Szia Ginger!- trombitálta a fülébe kedvenc szellembarátja.

- Hahó Keelin!- válaszolt. – Hol hagytad magad?

- Itt jövök mögöttem!

Ginger átnézett a szellemlány gyomrán, és valóban. Ott jött maga mögött. Ginger felnevetett. Ezért szerette ennyire a mocsarat. Ez volt  az egyetlen hely, ahol a különböző anyagok miatt az elhunytak teste konzerválódott. Így tehát nem számított, hogy Keelin már háromszáz éve halott, a szelleme mellett a zombi alakja is visszajárt. Ez utóbbi kicsit lassabb és együgyűbb volt, mint fénykorában, de persze ugyanolyan szeretetreméltó.

- Ma hogyan haltál meg?- mosolygott Keelinre Ginger. Kevés szellemnek nem ismerte a történetét, és közéjük tartozott a barátja is, aki minden alkalommal, mikor megkérdezte, más történetet mesélt el.

- Tényleg Ginger?- nézett rá unottan. – Nem emlékszel? Hisz tudod, hogy villám sújtott a fába, amelyikről egy ártatlan kismacskát próbáltam megmenteni, és lezuhantam.

Ekkor ért oda a zombi-Keelin. Szeretett rákontrázni önmagára, ezért most is átvette a szót:

- Nem is egy cica volt, hanem öt. És nem is egy fáról mentettem le, hanem egy egész erdőről! És nem…

- És nem villám csapott le, hanem egy meteorit- fejezte be Ginger és fejcsóválva elcöccögött egy sort kedvenc gyerekdalából.

- Egyébként mit csinálunk ma?- kérdezte szellem-Keelin, miközben zombi-Keelin vizes haját kezdte fésülgetni. Nagyon kényes volt arra, hogy mindkét önmaga a lehető legjobban nézzen ki. Ez szellemként könnyű, de az élőholtak valahogy mindig összepiszkolják magukat.

- Arra gondoltam, meghosszabbítanám ezt a szellemekkel-beszélős képességemet. Hiszen tudod, hogy Chad mindig csak egy napra engedi meg.

Chad, Ginger főnöke volt, egyúttal az erdő, és a közepén álló kísértetkastély tulajdonosa. Megvolt az az adottsága, hogy szót értsen a különböző lényekkel, és ha Ginger elvezetett hozzá  épségben egy turistacsoportot, egy-egy napra adott neki némi természetfeletti energiát, hogy ő is tudjon társalogni a rég elhunytakkal. Az már csak ráadás volt, hogy ilyenkor szemei világító fehérre váltottak, ami zseblámpának sem utolsó.

- Mhm, és ezt hogy gondolod?- meresztette rá mind a négy szemét Keelin.

- Nos - nézett el bizonytalanul Ginger a víz fölött – követem a lidércfényt, aztán…

- Aztán jól elbolyongsz egy-két hétig, és a végén csatlakozol hozzám – szellem-Keelin zombi-Keelinre pillantott. – Ne haragudjak magamra, de nem mindig szórakoztató, hogy ketten vagyok. Te meg – nézett vissza Gingerre – még szinte semmit nem éltél. Hagyd azt a lidércfényt, inkább piszkáljunk fel néhány vízitündért. Olyan szép, amikor mérgükben úgy szikráznak!

Ginger sóhajtott.

- Ha te nem jössz velem, majd jön más, de ezt mostakkor is megpróbálom. Egy nap múlva vissza kell mennem, addig pedig tudok vigyázni magamra.

Ezzel otthagyta a morgolódó Keelint, és egyenesen a mocsár sűrűje felé indult. Már fel is derengett előtte az első kis tűzcsóva, ahogy a víz fölött halványkéken pislákolt, és lassan továbblebegett. Ginger tudta, ha utoléri, eltűnik, és valahol messze újra fellobban. Kell lenni egy trükknek, hogy maradásra bírja, de eddig nem jött rá, akárhogy is törte saját és barátai fejét.

Háta mögül hangos csapkodást hallott. Remek! Zombi-Keelin úgy döntött, vele jön. Szegényke többször lépett a kis szigetecskék mellé, mint rájuk, de azért elég gyorsan tudott így is haladni.

Ahogy elhaladtak egy régi romos ház mellett, Ginger megállt egy pillanatra.

- Riley, itthon vagy? – szólt be halkan.

Először senki nem felelt, majd egy ló feje tűnt fel az egyik ablakmaradványban. Szeretett a falakon belül lenni, megvédte a széltől. Ugyan senki nem tudta, mi szüksége van egy szellemlónak ilyen védelemre, de nem is firtatták.

Ginger várt. Ha a paripa itt van, nem lehet messze Riley sem. Az ő történetüket ismerte. A férfi pár száz évvel ezelőtt kalandor bajvívó volt. Járta az országot és egy szál karddal megküzdött bárkivel, aki ki mert állni vele. Sosem harcolt életre-halálra, pedig talán jobb lett volna. Egyik ellenfele ugyanis sértésnek érezte legyőzetését, és néhány cinkosával egy éjszaka meggyilkolták. De nem érték be pusztán vele, lovát is megölték, és mindkettőjüket a mocsárba dobták. A lovat nem igazán zavarta a környezetváltozás, Riley viszont néha szó szerint fűbe-fába belekötött, úgy hiányzott neki a tusázás.

- Kardélre hánylak!- hangzott a ló mögül a harci kiáltás, majd előtűnt a férfi is. Szellem-Riley volt az. Zombi-Rileyval és a lovával ritkán lehetett találkozni, mindig hadakozni jártak valamerre.

Ginger mint mindig, most is elcsodálkozott a férfi külsején. Beteg humora lehetett a gyilkosának, hogy hosszában kettévágta. Rosszabb napjain Riley alig tudta egyben tartani magát, folyton elcsúszkáltak a szervei.

- Á, Ginger!- örült meg a férfi. – Milyen jó hogy jössz, kicsit szét vagyok esve – és illusztrálásképp mutatóujjával visszapöccintette helyére egyik veséjét. – Miben állhatok szolgálatára, ifjú hölgy? – szertartásosan megemelte nem létező kalapját. Egyik legnagyobb fájdalma volt, hogy azt a merénylői nem dobták utána mikor megölték. Szerette azt a kis tökfödőt, na.

- Riley, mit tudsz a lápi manóról?

A férfi volt az egyik legidősebb halott, akit a lány ismert, sokszor segítette már ki a bajból korábban is, mivel mindent és mindenkit ismert a környéken. Ámmost tanácstalannak tűnt. Szórakozottan megvakargatta a máját, úgy válaszolt:

- Ismered a legendát, Ginger. Csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van. De mivel senki nem érte még utol, nem tudom, hogy működik a dolog. Egyébként mire kéne neked?

- Nem érdekes – válaszolt a lány. – Megmondom, ha megtalálom. Esetleg csatlakoznál?

Riley a fejét csóválta.

- Ne haragudjon, kishölgy, nem áll szándékomban vég nélküli útra indulni- ezzel fogta magát, pontosabban összefogta magát és visszalibegett a házába. Csak egy kicsi, halványzölden világító gyomordarabka jelezte, hogy ott volt.

Ginger a lóra nézett:

- Te sem jössz, Doris?

A ló felnyerített, megrázta nagy fejét, majd, mint egy durcás kisgyerek, elvonult. Az ablakon csak ennyi látszott: Doris eleje, szünet, Doris vége. Szegénykémet anno keresztbe vágták. Biztos túl nagy munka lett volna hosszában, tekintve, hogy elég nagy állatról van szó.

Ginger elhúzta a száját az ötletre. Miért is  jut ilyesmi az eszébe?

Már indult volna tovább, amikor hirtelen egy gondolat hasított a fejébe.

- Keelin!- fordult a zombihoz. – Miért nem jön ki soha Doris a házból?

- Miért? Miért? – vonogatta vállát. – Biztos fázik.

- Fázik…- a lány egy pillanatra elgondolkodott. – Fázik! Hát persze!

Sietve elkezdett kotorászni a zsebeiben. Most utálta, hogy millió zseb van a kabátján, és sose tudja, mit hova tett.

- Mit keresel? Mire gondolsz? Rájöttél valamire?- zombi-Keelin nyugtalanul tapicskolt körülötte.

Ginger végre megtalálta, ami után kutatott: egy doboz gyufát és egy kis gyertyát. Egy szellemekkel teli erdőben gyakran semmit nem ért a zseblámpa (mivel ami elromolhat, azt el is rontják), ezért sokszor vagy fáklyát, vagy gyertyát hozott magával. Mivel a fáklyáját elhagyta futás közben, maradt a gyertya. Gyorsan meggyújtotta, és várt. Közben megmagyarázta Keelinnek:

- Tudod, mi az egyetlen dolog, ami hiányzik a mocsárból? A fény, a tűz. Itt mindig hideg, nyirkos az idő, még Doris is érzi. Ha jól sejtem, nagyon rég nem érzett erre senki igazi meleget…

De fölösleges volt magyarázni. Ahogy meggyulladt a gyertya, azonmód megelevenedett a mocsár is. Keelin tágra meredt szemmel bámult a lángba, Riley és Doris kijött a ház elé, a környező fák (illetve a bennük lakó tündérek) mind közelebb hajoltak. A szél úgy felerősödött, hogy Gingernek nagyon kellett vigyázni, nehogy elaludjon a gyertya. Úgy fodrozódott körülöttük a víz, hogy egy-egy hullám felcsapott a lány térdéig. Egy pillanat alatt annyi kísértet gyűlt össze körülöttük, hogy már át sem lehetett látni rajtuk. Mind az apró lángot nézték, kapkodtak felé, közben izgatottan sutyorogtak.

Gingernek sem kellett sokáig várni. A gyertya kanóca mellett apró, halványkék, lángoló hajú kis manócskák jelentek meg, hol belerepültek a pici tűzbe, hol csak keringtek körülötte, de ugyanúgy megbabonázta őket is, mint a szellemeket.

- Lidérckék! – sóhajtott föl Ginger mögött az időközben megérkezett szellem-Keelin. A lány csak bólintott, úgy elbűvölte őt a kis kék manók tánca.

Egyikőjük, egy különösen torzonborz, letelepedett Ginger kézfejére, onnan nézte a gyertyalángot. A lány hozzáfordult:

- Nem tudod, kicsi lidérc, hol találom a lápi manót?

A lángocska ráemelte fényszemét, egy pillanatig hezitált, majd aprót bólintott. Kis jelzőszikrát küldött a társainak, mire mind egy kupacba gyűltek. Ginger felállt, hogy ha elindulnak, követni tudja őket. De semmi nem mozdult. A lány értetlenül nézett rájuk. Együtt egy labda méretű tűzgolyót alkottak, összekapaszkodva keringtek a víz fölött, és semmi jelét nem mutatták, hogy bármerre is mennének.

Ginger egyszerre a homlokára csapott. Hogy nem jött rá rögtön?! Gyorsan letérdelt a szigetecske szélére, és a víztükör színe fölé hajolt. Számított a váratlanra, mégis meglepődött, hogy nem a saját arcát látja viszont.

- Szervusz, Manó! – köszönt a felszín alól rátekintő, hófehér szakállú tisztes öregúrnak. – Nem hittem, hogy szó szerint kell venni a „csak a lidércfény tudja megmutatni, hol van” részt. Azt hittem, elvezetnek hozzád, vagy idehívnak, nem pedig tényleg megmutatnak…

- Jól van, jól – az idős manó beszéd közben szórakozottan babrált a szakállával. – Furcsa, hogy mind milyen rég ittvagyunk, és még senkinek nem jutott eszébe, hogy nem csak követni lehet minket, hanem hívni is. Nem vagyunk mi olyan rosszak!

- Ami azt illeti…- Ginger egy jelentőségteljes pillantást vetett Zoera. Ő volt az a  kísértet, aki hetekig követte a lidércfényt a mocsár belsejébe, míg végül belevezették egy örvénybe. Még mindig kicsit elfogta a szédülés, ha a halálára gondolt.

- Igen, az csúnya volt – ismerte be a Manó, és meghúzta a szakállából kötött masni két szárát. – De unatkoznánk, ha néha nem jönnének új szellemek.

Erre többen felmorrantak. Nem mindenki volt feltétlenül hálás szellem, illetve zombi létéért, bár nem nagyon hozták szóba. Ginger megköszörülte a torkát:

- Ömm, tehát Manó! Arra lennék kíváncsi, tudsz-e arról valamit, hogy tudnám meghosszabbítani ezt a fehéren világító szemes dolgomat?

- Vagyis hogy neked is korlátlan képességed legyen beszélgetni velünk, akárcsak Chadnek? – az öreg kibontotta szakállát, és új műbe kezdett. – Két lehetőséged van. Az egyikre már biztos rájöttél: vagy legyőzöd Chadet és biztos helyre rejted, ahogy ő tette pár hónapja Mrs. Buval, vagy… - itt megállt, mert elkészült a szakállából horgolt hintaszékkel, és kellett egy kis idő, hogy remekét megcsodálja.

- Eddig nem túl szívderítőek a lehetőségek- sürgette Ginger. – Mi a másik mód?

- Az pedig, hogy maguk a szellemek hagyják jóvá a kérésed, és rajtuk keresztül éred el, amit szeretnél.

A lány felderült.

- Hát ez nem olyan bonyolult! Majd a barátaim segítenek.

Körülötte több kísértet is elkezdett bólogatni, hiszen kedvelték, mint egyetlen embert, aki néha csak úgy meglátogatja őket. A manó viszont a fejét rázta, s ezzel újra tönkretette szakállát.

- Nem rájuk gondolok, hanem minden szellemre – elmosolyodott. – Nem szó szerint persze, hisz senki nem várhatja el, hogy felkeresd a legutolsó kis hegyi falucska kísértetkéit, de az itt lévő szellemek közül minden fajtának bele kell egyezni. És ha jól sejtem – húzta össze a szemét – nemrég pont találkoztál egy csapattal, akik nem igazán kedvelnek.

- A köd? – Ginger megrémült. – De mit tudnék velük kezdeni? Ha a közelükbe megyek, nem is tudom, mit csinálnának.

- Látod, ezt én sem tudom – a Manó most apró fejszét, sörétes puskát, guillotine-t formázott szakállából. – De vagy elnyered a jóindulatukat, vagy Chaddel kezdesz valamit – megvonta sűrű haja alá rejtett vállát, majd kinyúlt a vízből és két ujjával megcsippentve a gyertya lángját, eloltotta azt. És ahogy kialudt a fény, eltűntek a lidérckék, s az ő kék lángjuk nélkül eltűnt az öreg manó is.

Ginger felállt. Körbenézett a szellemtársaságon. Nem félt. Sikerült megtennie a célja felé vezető első lépést, amit eddig soha senki másnak. Miért ne sikerülne a következő is? A Keelinekre nézett. Elvégre, megvan a megfelelő segítsége.

 [Borsó]

2014

[nemzetinet]

Ennyi elég volt a centrális erőtérből

Napokkal a választás előtt még zavaros a helyzet. Az ellenzéki pártok a Jobbik kivételével még egymással küzdenek, de nem programvita folyik, hanem pozícióharc. Pedig a másik oldalon a vásárhelyi vereséggel megjelent a bukás réme. Orbán Viktor riadót fújt, próbált erőt mutatni. Hol máshol, mint nemzeti ünnepünkön – majd nagypénteki rádióinterjújában. A következő négy évre már nem a „folytatjuk” a jelszó, hanem az „elégtételt veszünk”. A fenyegetést el is kezdte beélesíteni, kétezer honfitársunkon már ott a célkereszt.

Innentől a választóké a döntés, akiket eláraszt a Fidesz-propaganda, ám akik ennek ellenére érzik – sokan tudják is –, hogy az ország válsággal néz szembe.

Alaptézisem: a hatalmi-pénzügyi rezsim összeomlása látótávolságba került. Történelmi választás közeleg.

A társadalomnak elege lett a centrális erőtérből. Kiderült, hogy a Kötcsén kilenc éve meghirdetett program csak egy bizonyos pontig volt megvalósítható többé-kevésbé demokratikus keretek között. A jogállam felszámolását, az illiberális rendszer elindítását, a vagyonok újraelosztását, a korrupció állami szintre emelését eleinte erős, ám apránként gyengülő ellenállás mellett meg tudta csinálni a rezsim. Az apátia és a félelemkeltés fékezte, eddig le is fojtotta az elszegényedéssel, az alávetettséggel járó feszültségek felszínre jutását. A rezsim veszélyérzetét tompította, hogy a kivándorlás feszültségoldó szelepként működve elfedi a lakosság tűrőképességének romlását. Úgy látszott, a sok-sok milliárd forinttal szított gyűlölködés révén gond nélkül megoldható a NER további működtetése. Ez tévedés volt.

Kritikus szakaszba érkeztünk. E szakasz fő vonása a lakosság, a tömeg tűrőképességének zuhanása. Ennek a jeleit érzékeli a hatalom. Orbánnak még választási győzelem esetén is számolnia kellene azzal, hogy a rezsim tartalékai kimerülőben vannak. Az uniós pénzek koncentrált lehívása, a gazdaság átmeneti élénkítése, a növekedés látszatának távlatos kivetítése múlékony trükk. Az orbáni rezsim lényege – csak a hatalom és a pénz – széles körben érzékelhető. A despota megnyilvánulások nem takargathatók többé propagandaparavánokkal.

http://mno.hu/

A választási kampány nem rendszerszerűen ugyan, de máris felszínre hozta a rezsim bűneit. Jelzésszerűen: az ország jövőjének aláásása (oktatás, innováció, külkapcsolatok); a lakosság nagy részének nyomorba döntése (szociális és adópolitika); a jogállamiság felszámolása (szabadság, egyenlőség, autonómia, hatalmi ágak függetlensége, szubszidiaritás); a gazdaság tönkretétele (leszakadás a régióban, a versenyképesség zuhanása, a korrupció kormányszintre emelése); a morál annullálása (hazudozás, nepotizmus); nemzetközi elismertségünk lerombolása.

A romlásnak van egy személyes komponense is. Orbán Viktor nehezen kivívott nemzetközi presztízse erodálódik. Európában a szélsőjobb pajzsra emeli – de ez pirruszi győzelem. A meghatározó hatalmi centrumok – Németországban Angela Merkel, Franciaországban Emmanuel Macron – leírják. A NATO-ban Vlagyimir Putyin bábjaként kezelik. Az ENSZ-ben idegen test. Mindez tovább erősíti az orbáni hatalom keleti orientációját.

Mindezek ellenére sem biztos, hogy az autokrata kormányzás megbukik április 8-án. Egyrészt segíti fennmaradását a torz szisztéma. Másrészt az ellenzék meghatározó pártjainak már évekkel ezelőtt ki kellett volna lépniük a NER keretrendszeréből, és az Európai Unió értékrendjével harmonizáló stratégiával, vízióval kellett volna nyitniuk az értelmiség, az ifjúság, a lakosság egésze felé. Régen fel kellett volna nyitniuk az emberek szemét – segítve a társadalmi ��gyek iránti érdeklődés és az aktivitás kialakulását. Kifejezésre juttatva a közgondolkodásban a nemzet igazi érdekeit és értékeit, közelíteni a nyugatos szemléletet, a másik oldalon tudatosítani a rezsim nemzetrontó jellegét. A mostani kampány ezen a téren sokat tesz, még nem tudjuk, hogy nem szaladtunk-e ki az időből.

De akár igen, akár nem, számomra így is, úgy is bizonyosnak látszik: a NER sokáig már nem működtethető. Az Európai Unióban nem. Orbán Viktorral nem. Miért? Számos okot említhetnék, de hadd vessek fel egyetlen aktuális ügyet, amely messzire vezet.

Emmanuel Macron francia elnök a közelmúltban bejelentette, hogy április 17-én indul az Európa jövőjéről szóló lakossági vita huszonhat országban. „Az egyetlen ország, amely nem kíván részt venni ebben, Magyarország” – ironizált Macron. Számunkra ez igen súlyos kérdéseket vet fel. Ha formálisan közelítek, nyilvánvaló: Orbán Viktornak nem vállalható, hogy a lakosság összevesse a magyar kormány „nemzeti konzultációit” egy igazi, szabad, nyílt kérdésekkel lebonyolított, valóban súlyos problémákat felvető konzultációval. Ahol nem a látszatteremtés, a manipulálás a cél, hanem félmilliárd ember jövőjének végiggondolása. A Macron-féle konzultáció a mi XXI. századunkról is szól. Hiszen felmerül, hogy a kormánynak van-e víziója az EU és benne Magyarország jövőjéről. Ha van, azt miért nem ismerjük? Miért nem akarjuk egy európai vitában érvényesíteni? Ha nincs, miért nem dolgozzuk ki? Fontos lenne felmérnünk, hogy az érdekeinken alapuló elgondolások miként viszonyulnak a többi tagország törekvéseihez! Másfelől: a mindig nemzeti megközelítést hangsúlyozó, szuverenitásra koncentráló, az EU alapvető értékeit mellőző magyar álláspont nemzetközi összevetésben vajon mit ér? Az ország leszakadását eredményező magyar politikát hazánk lakossága tolerálja-e még? Nyilvánvaló: a macroni vita a rezsim vesszőfutásához vezetne nálunk, ezért vállalhatatlan számára. E vázlatos felsorolásból is kitűnik: az EU így is, úgy is válaszút elé állít bennünket.

Ezen politikai kérdések mögött a XXI. század alapvető társadalom- és gazdaságstratégiai folyamatai húzódnak meg. A globalizáció erősödése, az „ipar 4.0,” a digitalizáció gyökeres változásokat hoz nemcsak a termelőszférában, hanem a szolgáltatásban, az igazgatásban, összességében a mindennapi életben is. Magyarországnak súlyos kérdésekkel kell szembenéznie, ha nem akar balkáni állammá válni Európa közepén.

Az oktatás terén a lemaradásunk szinte reménytelen. Hosszú ideje megyünk szembe a kívánatos iránnyal, pedig már régebben is hatalmas hátrányban voltunk. Azonnal átfogó intézkedéseket kellene kidolgozni, minden párttal elfogadtatva a társadalmi szerződést, amelynek értelmében az oktatás abszolút prioritást kap, és a rendszer csak a közösen kijelölt irányokban építhető tovább. (Így tettek a finnek 1968-tól a Liinamaa-egyezmény nyomán.)

A kutatás-fejlesztés terén szerencsésebb helyzetben vagyunk: még őrizzük évtizedek alatt kivívott presztízsünket (a NER ellenére), de itt is késésben van a minőségi váltás. 2018-tól sürgető a nemzeti innovációs rendszer felállítása a kor színvonalán, az uniós átlag elérése a K+F támogatása terén, az egyetemi és vállalati K+F priorizálása.

A szociálpolitikában az évtizedes hanyatlás felszámolása nélkül nincs felzárkózás. Ha a programozás, az algoritmusok, a robotika, a digitalizáció térhódítása beszűkíti a munkaerőpiacot, a helyzet tovább romolhat. Mindez gyökeresen új döntéseket igényel a társadalom minden szegletében. Már ma vagy holnap – mert holnapután késő lesz. Meggyőződésem szerint meg kell barátkozni az alapjövedelem valamilyen formájával is. Van vélemény, miszerint a XXI. század végére az emberiség összes áru- és szolgáltatási igénye a munkaképes lakosság 20 százaléka által kielégíthető lesz. A többi 80 százalékkal akkor mi lesz? Magyarországot ez az elsők között fogja érinteni, hiszen a miénk a nyolcadik leginkább globalizált ipar a világon.

A gazdaságpolitikát alapjaiban kell átalakítani. A kis- és a közepes vállalkozások bázisán a magyar ipar újbóli versenyképessé tétele, a magas hozzáadott értéket produkáló technológiák térnyerése, a hatalmi beavatkozásoktól mentes piaci viszonyok létrehozása alapfeladat. Mindez feltétele annak is, hogy az országban létrejöjjön egy erős polgári társadalmi réteg. Polgárság nélkül nincs demokrácia és modern társadalom.

A globális rendszerben működő multinacionális cégek belátható időn belül kész helyzetet teremtenek a robotizációval, az irányítás digitalizálásával. Vagy teljesíteni tudjuk a minőségileg magasabb követelményeket, vagy más országokba mennek. A Suzuki okosgyárrá fejlesztését célzó projekt két éve indult Esztergomban, és 2020-ban fejeződik be. Az Audi, a Mercedes is az intelligens gyártás éllovasai közé tartozik, egyre képzettebb munkatársakra tart igényt. Magyarország akkor lehet továbbra is vonzó, ha a K+F-bázis szerves kapcsolatot épít ki velük.

Magyarország vezetése mindezt veszélyként érzékeli. Úgy vélem, más pártok sem fordítanak kellő figyelmet a jövő kihívásaira és feladataira. A választókat nem „zavarták” mostanában ilyen ügyekkel. Az értelmiség passzív – tisztelet a kivételnek –, vannak, akik igazodnak a hatalom igényeihez, mások hallgatnak. Minden elismerésem az akadémiai bizottságoké, amelyek veszik a bátorságot, és igyekeznek szakmai tudásukat az ország javára érvényesíteni. Elgondolkodtató: napjainkban a középiskolások dacolnak leginkább a hatalommal, fogalmaznak meg igazán fontos, a jövőt meghatározó sorskérdéseket. Szerencsére ez azt ígéri, hogy van remény.

Amennyiben a rezsim ki akarja vinni az Európai Unióból az országot – de akkor is, ha „pusztán” csak sodródunk tovább a periféria felé – mindenképpen kemény intézkedések jöhetnek. Hogy még mindig vállalja-e ezt a reménytelen rendszert a magyarság, vagy fellép ellene, április 8-án kiderül. Nyugat vagy Kelet – ez a kérdés, válasszatok! Magyarország sorsa a tét.

A szerző a Kutatási, Technológiai és Innovációs Tanács egykori elnöke

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018.04.03.

Ennyi elég volt a centrális erőtérből a Nemzeti.net-en jelent meg,

[trafohouse]

„A kiállításaimon nem szoktam fogni a nézők kezét” // Puklus Péter

A Kolozsváron született és a MOMÉ-n diplomázott Puklus Péter saját generációjában elsőként kezdett tudatosan foglalkozni a fotográfia, a szobrászat és az installáció-művészet metszéspontjaival. Műfaji sokszínűsége abban is korán megmutatkozott, hogy számos fotósorozatát művészkönyv-formátumban publikálta. Január 20-a és március 11-e között legújabb műveiből mutat be egy, a Trafó Galéria terére szabott válogatást. A Life Is Techno című tárlat kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy miért nem tartja magát fotográfusnak, mit szeret a húszas-harmincas évek  kísérletező művészeiben, és szóba került a munkáit jellemző önéletrajzi jelleg  is.

Trafó blog: Több interjúdban is nyilatkoztad, hogy a mai művészeknek figyelniük kell a környezetüket és reagálniuk kell a változásokra. Rád mi volt mostanában nagy hatással, ami aztán rányomta a bélyegét a munkádra is?

Puklus Péter: Erre a kérdésre többféle válasz létezik: fontos, hogy milyen folyamatok zajlanak jelenleg itthon a politikai és civil párbeszédben, mennyire csúszott el az egymás mellett létező többféle valóság. Úgy érzem, hogy olyan időket élünk, mikor nem számíthatunk arra, hogy a vezetők feltétlen helyes irányba terelik a jövőt, vagy legalábbis nem tesznek meg mindent érte. Viszont az emberek felismerték, hogy képesek (vagy igazából nincs más lehetőségük, minthogy) a saját kezükbe vegyék a dolgokat – vagy minimum jól hallhatóan hallassák a hangjukat. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a demokratikus keretek között maradva ennek mennyi a gyakorlati haszna, de mindenképpen fontos jelenségről van szó. 

Kicsit mélyebbre lebontva és a saját, személyes környezetemből merítve, fiatal apaként azt tapasztalom, hogy a nők, anyák helyzete nincs helyén kezelve és megfelelően értékelve. És nem utolsósorban ez nyilván életkori, aktuális szituációból is adódik, de szülőként előtérbe kerül a saját szüleimmel való viszonyom is, amire a gyerekek születése előtt nem fordítottam akkora figyelmet. Az a kérdésem, hogy a kapcsolatunk a gyerekeinkkel lehet-e jobb, mint amilyen a szüleink kapcsolata volt velünk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az feltétlen rossz volt, de azért itt is előtör a javítási, fejlesztési igény, ami a társadalmi változások egyik motorja is (lehet).

Puklus Péter: Mit is tanítsak?, 2017

TB: Gyakran hangsúlyozod, hogy alapvetően nem fotográfusnak, hanem fotóval is dolgozó képzőművésznek tartod magad. Mi számodra a fő különbség a két megfogalmazás között, miben más a két gyakorlat?

  PP: A fotográfus terminus eleve determinál egy véges eszköztárat, mely a képalkotó eszközök körének használatával be is zárul. Ezzel ellenétben én abban hiszek, hogy az alkotónak elsősorban az átadandó üzenetre kell koncentrálnia. Ahhoz kell megválasztania azt az eszközt, ami az üzenet megfelelő átadásában őt a legjobban segíti. Ha ez batikolás vagy vers, vagy tánc, akkor az.

  TB: A MOME-n is tartottál kurzust Test és tárgy címmel. Hogy érezted, a kurrens generáció fogékonyabb a művészeti ágak átjárhatóságára, mint mondjuk a te generációd?

 PP: Talán kevésbé kell magyarázni nekik az interdiszciplinaritás fontosságát. Akikkel én találkoztam, bártan nyúltak más médiumokhoz, de nyilván ezt egyéne válogatja, életkortól függetlenül. Tapasztalatom szerint a nyitottság egyáltalán nem az évek számától függ.

  TB: Van egyébként olyan eszköz vagy médium, amit még nem próbáltál, de érdekelne? Ha igen, miért?

  PP: Nagyon érdekel a film, színház, videóklip műfaja, de pár korai kísérletet leszámítva – különböző okoknál fogva – eddig nem tudtam érdemben foglalkozni, vagy egyáltalán tervezni ezekkel. Talán leginkább az izgat, hogy több, különböző hátterű ember hogyan dolgozik együtt egy történet elmesélésén... Mindenképp nagy váltás lenne a műtermi helyzetek egyedülléte után.

  TB: Különösen közel állnak hozzád a húszas-harmincas évek kísérletezőbb művészei, mozgalmai. Mi fog meg bennük?

  PP: Azt hiszem, talán az előbb említett alkotói szabadság magától-értetődősége.

  TB: Elméleted szerint minden emberi, társadalmi vagy személyes probléma visszabontható egy közös nevezőre, egy nagyon egyszerű alapra, akár érzelmi síkon, akár matematikailag értelmezve. Mesélnél erről?

  PP: Van egy olyan elméletem, miszerint a legtöbb dolog, ami velünk vagy körülöttünk történik, végső soron megfeleltethető a rendelkezésre álló néhány többismeretlenes egyenlet egyikének. Ezekben az éppen aktuális szereplők, helyzetek, változók behelyettesítésével megkaphatjuk a megfelelő eredményt. Tudományos szempontból a világunk kémiai vegyületek kisebb-nagyobb halmazaiból épül fel, melyek hosszabb-rövidebb időre különféle, elsősorban fizikai kontextusba kerülnek egymással. Ezen kapcsolatok matematikailag leírhatóak és statisztikailag igazolhatók. 

Ez az elmélet ott hibás, hogy nem számol a tudattal, a szellemmel, a vágyakkal és álmokkal: ami az embert emberré, a művészetet művészetté teszi. De arra jó, hogy segítsen felismerni, hogy két, látszólag teljesen összefüggéstelen esemény mozgatórugói hasonlóak, tehát a várható eredmény is nagy valószínűséggel hasonló lehet. Persze ezt már az ókori görögök is felismerték és írásban ránk is hagyták. Nem tudom, hogy létezik-e olyan történet, amelyben nem szerepel a születés-szerelem-halál hármasából legalább az egyik.

Puklus Péter: Szoptató kalapács, 2018

TB: Tavaly Egy harcos epikus szerelmi története címmel adtál ki egy méretében és komplexitásában is epikus fotóalbumot. Miközben végigjártam a hozzá kapcsolódó kiállítást, azon gondolkodtam, hogy bármilyen tárlat csak nagyon keveset tud átadni a műből, egy fragmentumát. Adódik a kérdés – mennyi és mi fér bele egy tárlatba szerinted?

  PP: Ez nagyon tér és helyzet – végső soron pedig pénzfüggő. Ebből az anyagból pont két éve nyílt egy nagy kiállítás Unsafe to dance címmel a C/O Berlinben, ahol a nagyvonalú költségvetés, a tágas tér és a többfős segítő stábnak köszönhetően azért sokkal több mindent lehetett megmutatni, mint amire ezidáig itthon lehetőségem volt. De azért az is nagyon fontos szempont, hogy a például a könyv teljesen más médium, mint a kiállítás: más a célja, máshogy fogadjuk be, más az utóélete...

 TB: Azért is kérdezem ezt, mert a hazai fotógráfiai szcéna legtöbb alkotójával ellentétben te tisztán a fotógráfia eszközeivel próbálsz narratívát és jelentést alkotni, nincsenek hosszú kommentár jellegű szövegek, pszeudo-megfejtések vagy hasonlók. Szándékosan vagy csak nem érzed  szükségét?

 PP: A kiállításaimon nem szoktam fogni a nézők kezét. Nem vezetem őket végig minden egyes munkánál megállva, a megoldást, értelmezést elmagyarázva. Amellett, hogy minden műnek lehet több mélységű, rétegzett olvasata is, az szerintem nem baj (sőt, elvárható), hogy a néző kicsit használja az agyát és gondolkozzon azon, amit lát. Talán a legfontosabb az, hogy hagyja magát bevonni, bevonódni, beletenni a saját múltját, gondolatait, érzelmeit. Nincsenek egyértelmű jelentések. A végeredmény a nézői aktivitás mértékétől függően változik. De nincsenek rejtvények, elrejtett kis titkok sem...

 TB: Az Egy harcos epikus szerelemi története egy fiktív kelet-európai család perspektívájából kalauzol át a XX. századon. Mennyire volt önéletrajzi ihletésű ez a kiindulópont?

 PP: Alapvetően teljesen, még ha a végeredményen ez szándékosan nem is látszik. Egész pontosan a munkafolyamat egy bizonyos pontján azt a módszert használtam, hogy fogtam két család (a feleségem és a saját családom) egyes, teljesen önkényesen kiválasztott szereplőit, emlékeit, helyszíneit és beledobáltam őket egy képzeletbeli kalapba. Ezt a kalapot jól felráztam és néha belenyúltam, ha inspirációra volt szükségem. A történet tehát leginkább valós alapokon nyugszik, de teljesen fikció.

 TB: Január 19-én nyílik a legújabb, Life Is Techno című kiállításod a Trafó Galériában. Hogyan ajánlanád a tárlatot, mit tartanál fontosnak elmondani róla annak, aki még nem hallott róla vagy a munkásságodról?

 PP: Ez olyan kiállítás lesz, ahol teljesen új, nagyméretű térbeli installációt állítok párhuzamba egy eddig még be nem mutatott fotó- és rajzválogatással, ami talán leginkább az apa-fiú kérdéskörét boncolgatja. Mindennek az építés (mint megannyi dolog metaforája) és az azt megelőző tervezés ad keretet.

 TB: A válogatást a Trafó kiállítóterére szabtad, milyen módon hatott ez a szelekciódra?

 PP: A Trafó nem könnyű kiállítóhely, de nagyon jól lehet játszani a nézőpontokkal és különböző irányokkal a térben. Talán az volt az egyik legfontosabb motorja a munkák elhelyezésének, hogy megfelelő módon lehessen kidomborítani az egyes csoportok közötti kapcsolatot, megtartva az egyéniségüket is. A nézők laza, szellős kiállításra számíthatnak, amit viszont átszőnek a referenciák, utalások és többértelmű megoldások. Abban, hogy egy ilyen válogatás és installáció született, nagy szerepe van a kiállítás két kurátorának, Szalai Borinak és Fenyvesi Áronnak.

 TB: Tervek, álmok, rémálmok?

 PP: Általánosan talán annyi, hogy egyszerűen szeretném folytatni, amit csinálok. A következő nagy lélegzetvételű projekt A hős anya címet viseli, és először idén szeptemberben fogom bemutatni Svájcban a Vevey-i Images fesztiválon, majd nem sokkal utána Budapesten is, a Glassyard Galériában.

 Kollár Bálint

Puklus Péter: Az építész, 2018

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Tiszta Amerika!

New Post has been published on https://zarojel.hu/ez-itt-tiszta-amerika/

Tiszta Amerika!

[vc_row][vc_column][vc_column_text]A mi jobboldali populistáink is csuklóból hozzák a Trump köreiben elvárt színvonalat. Hiszen az orbáni pártállami propaganda összes szennycsatornájából dőlt az a “tudományos szenzáció”, – tiszta Amerika – amely szerint az UV-sugárzásnál nincs egészségesebb, mindenki tóduljon a napra, és vigye a csecsemőjét is…[/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtZWxzJUM1JTkxLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMTQwMzUyMjM4NSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”131931″ img_size=”800×600″ add_caption=”yes” alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1498575899992background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_column_text]

Túl az Óperencián, vagyis tiszta Amerika

Tudományosnak nevezett kutatóintézet rengeteg pénzből dolgozza ki jelentéseit, amelyek szerint egy atomháborúnak kedvező népegészségügyi hatásai lennének…

Dúsgazdag klinikán buzgólkodnak az “alternatív orvoslás” kutatói, akik pácienseik minden bajára – beleértve a skizofréniát vagy gyerekkori agykárosodásokat – vitamint, vitamint és még több vitamint javallanak…

Erőforrásokkal jól ellátott emberek teljes komolysággal és megint csak hatalmas ráfordítással bizonygatják, hogy nem létezik globális felmelegedés, sőt, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentése okozna súlyos károkat��

Nem szélsőséges szekták kósza vándorkomédiásairól van itt szó, hanem a 2016-ban megválasztott amerikai elnök legbefolyásosabb tanácsadói köreibe tartozó figurákról.

A Magyar Narancs hetilapban Rév István történész a tőle megszokott finom humorral taglalja a szellemi mélységeket, amelyeket a világ legerősebb országának vezető köreiben elértek.

Rév István cikkének címe “Ultraviola” a hazai szellemi nyomorra utal,  különösen az  alcíme: Atombunkerből napsütésre, mert nekünk nem kell már átszelnünk az óceánt, hogy efféle befolyásos, kormányközeli csodabogarakat tanulmányozzunk.  A mi jobboldali populistáink is csuklóból hozzák a Trump köreiben elvárt színvonalat, hiszen az orbáni pártállami propaganda összes szennycsatornájából dőlt az a “tudományos szenzáció”, amely szerint az UV-sugárzásnál nincs egészségesebb, mindenki tóduljon a napra, és vigye a csecsemőjét is…[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtbSVDMyVBMXNvZGlrLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMjg4MDI1NTU4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

„Ha betartjuk a tízparancsolatot, nem lehet semmi baj!”

Az is hasonlóan nagy dobás volt, amikor Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója az ugyancsak lopott pénzből kiadott Magyar Nemzet 2013.november 22-i számában így nyilatkozott:

“Ha betartjuk a tízparancsolatot, nem lehet semmi baj”

– idézi Rév István, majd lendületes körképet ad tragikomikus állapotainkról:

Egy jobboldali pupulista, gyakorlatilag parlamenten kívüli rendszerben lehet az írástudatlan köztársasági elnök, a kézilabdázó rektor, az elmeháborodott egyetemi tanár, a mongolfoltos a nemzeti bank elnöke. Egy ilyen rendszerben minden autonómia anomália, az oktatást, különösen a felsőoktatást megfosztják önállóságától, a vitákat és az azoknak teret adó intézményeket berekesztik. Az ilyen rendszerekben egyszerre virágzik az önkény és az ultraviola.

Amikor az adófizetőktől lopott pénzből működtetett szennylap és televízió a nyár beköszöntével azzal áll elő, hogy mindenki, de különösen a csecsemők akkor járnak a legjobban, ha naponta délelőtt 11 óra és délután 3 óra között naptej nélkül kifekszenek a tűző napra, akkor megint a szakértők kapnak egy nagy pofont.”

A pesti humor ilyenkor azzal nyugtatgatja a pánikba esni hajlamosakat, hogy ne veszítsük el a pesszimizmusunkat, azért ez még nem tiszta Amerika.

Rév István az idézett esszében így elemzi a helyzetet:

A jobboldali populizmus radikális értelmiség- és szakértő-ellenessége nem meglepő: ugyanabból a talajból sarjad, mint a jobboldali populizmus undora a parlamentarizmussal, a demokratikus intézményekkel, a hatalmi ágak megosztásával, a gondolkodás-, a szólás- és a tudományos szabadsággal szemben. A viták, a véleménykülönbségek, a kompromisszumok kényszere lassítja a folyamatokat, a határozott, kompromisszumokat nem ismerő döntéshozatalt, azt, hogy az akarat tort ülhessen az értelem felett. A fékek és ellensúlyok rendszere terméketlen vitákhoz, a szakértelem szereptévesztéshez, a filozofálás szájtépéshez vezet.

Mondom én, tiszta Amerika[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtaGFybWFkaWsteiVDMyVBMXIlQzMlQjNqZWwlMjAtLSUzRSUwQSUzQ2lucyUyMGNsYXNzJTNEJTIyYWRzYnlnb29nbGUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBzdHlsZSUzRCUyMmRpc3BsYXklM0FibG9jayUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjI0MzU2OTg4NzgyJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJhdXRvJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRSUzQyUyRmNlbnRlciUzRQ==[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[trafohouse]

„A szavaink már halott emberek szavainak visszhangjai” // Kele Fodor Ákos

Kele Fodor Ákos költő a magyar kultúrában egyedülálló multimédia műalkotásában újragondolta az elmúlt kétszázötven év időmértékes verselését, és verseihez egy pimasz vitairatot is csatolt. Kilenc tervezőgrafikussal fogott össze, hogy a középkori és barokk hagyományokon alapuló vizuális költeményeit a kortárs graphic design eszközeivel fogalmazzák újra. 

Személyes hangvételű prózaverseit az elektronikus zenei producer Modeóval (Sándor Máté) egy új, kiáltvánnyal bevezetett zenei műfaj keretein belül értelmezték át, s mindennek a Hooh Studio adott olyan egységes vizuális arculatot, mely maga is a költői műalkotás részévé vált. Két tárgy, többszörözött érzékletek, egyazon műalkotás. Könyvinyl. A pénteki Trafós bemutató előtt beszélgettünk vele a hallottak ismételgetésén, ember előtti nyelvekről, kinetikus olvasásról és még sok másról.

fotó: librarius.hu

Trafó blog: 2011 óta dolgozol az Echolálián. Hogyan jött eredetileg az ötlet és mivel telt az elmúlt hat év?

 Kele Fodor Ákos: Most jutott eszembe, hogy az első sorokat 2010 őszén vetettem papírra... de akkor még nem volt meg az átfogó koncepció. Aztán volt egy kiadó, aki vevő volt rá, de évek teltek el, és nem sikerült tető alá hozni, ezért magam kezdtem megcsinálni az egészet.

 TB: Az echolália egy pszichológiai jelenség, a hallottak ismételgetését jelenti. Miért pont ezt a címet adtad a kötetnek?

 KFÁ: Egy félreolvasásból indult: a "halottak ismételgetése" – ezt olvastam egy tudományos cikkben. És végigvittem a gondolatot, ekkor jöttem rá: szavaink már halott emberek szavainak visszhangjai... szóval az ekhóról itt átvittebb értelemben esik szó.

 TB: Mennyire voltak hatással rád a közép- és barokk kori vizuális költemények? Talán utoljára akkor volt ennyire erős vizuális nyelvisége a verseknek.

 KFÁ: Az avantgárd és neoavantgárd is erős volt ebben, de az ókori, középkori és barokk képversek engem jobban megragadtak, alkatilag azok szellemiségéhez érzem magam közelebb – de az Echolália kortárs designja miatt, első pillantásra, ez valószínűleg nem szembeötlő.

  TB: Kik tervezték a grafikai arculatot és hogyan találtatok egymásra? Mi volt a célotok a vizuális elemek kidolgozása során?

KFÁ: Az egyes vizuális költeményeket kilenc grafikus: Bodolóczki Júlia Jula, Borzák Márton, Fekete Miklós, Herr Ágnes, Kiss Zsombor, Mayer Norbert, Serfőző Péter, Simon Péter Bence és Thury Lili tervezte; az egész műre mint tárgyegyüttesre kiterjedő arculatot pedig a Hooh Studio. Eszméletlenül sok portfoliót néztem át, mire megtaláltam az egyes feladatokhoz leginkább megfelelő tervezőket.  Az volt a célom, hogy ne szolgai illusztrációt hajtsanak végre, hanem szerzőtársként legyenek jelen, vagyis a grafika ne a szöveg „ruhájaként" funkcionáljon, hanem egy új műalkotás szülessen. Amúgy az egyes képversek esetében a szövegek mint irodalmi alkotások nem is léteznek, nem láttak önállóan napvilágot – azok nem is művek, csak nyelvi-logikai források.

TB: Mi volt számodra a legnagyobb kihívás a projekttel kapcsolatban?

 KFÁ: A százötven oldalnyi jogi dokumentáció összerakása, és a nagy stáb törvényszerűségeiből adódó, elkerülhetetlenül jelentkező konfliktusok elsimítása. Szóval a menedzseri munka, ami kerekedett belőle, és amire nem számítottam 2011-ben...

 TB: A kötet verseiből készült album hat számának gerincét a családtörténet és a visszhang filozófiája adja. Mesélj erről!

 KFÁ: A fentebb már említett „holtak visszhangját" egy alanyi líra keretei közé helyeztem: egy gyermeki beszélő számol be tragikus családi történetekről, miközben magát és szüleit állatokként látja, melyek viselkedésükkel is „beszédesek", vagyis valami ősi, ember előtti nyelvet visszhangoznak. Ez is a mű mottója: „Létezik egy nyelv előtti visszhangnem."

 TB: Illetve lesz benne egy verstani témájú esszé is, erről mit érdemes tudni?

 KFÁ: Vannak olyan hibák a magyar időmértékes verselésben, amelyekre már kétszázötven éve felhívták egymás figyelmét az irodalmárok, de ezeket azóta sem küszöbölte ki a magyar költészet. Erre hívom fel a figyelmet az értekezésben, illetve a könyvben az egyik versciklus ajánlattétel a hibajavítás mikéntjére.

 TB: Több interjúdban is azt nyilatkoztad, hogy a könyv legkönnyebb befogadásához a kinetikus olvasást ajánlod. Ezt pontosan hogyan képzeljük el?

 KFÁ: Mivel a könyvnek nincs külön front és back borítója, és mert a belív is nagyon dinamikus, forgatni kell, több irányból is olvasható, továbbá a vers a könyv külsejéről „átlép" a lemeztokra, majd a lemezközépmatricákra; újabb és újabb tárgyakért kell nyúlnod olvasáskor. Szóval megmozgat. Ezért kinetikus az olvasmányélmény.

 TB: Miért pont Modeót gondoltad a legalkalmasabb producernek?

 KFÁ: Az ő alkotásai nagyon vizuálisak, egész tájakat festenek meg, továbbá azt éreztem, ő nem pusztán ismeri és uralja zenéje minden hangját, de gondol is róluk valamit, és gondolkodásra is kíván ösztönözni velük. Az én költészetem is oszcillál képiség és fogalmiság között.

 TB: Kiemelted azt is, hogy a magyar elektronikus zenei világban nincs kortárs versfeldolgozás, inkább a régebbi szövegekhez nyúlnak vissza. Szerinted miért alakult így?

 KFÁ: Csak találgatni tudok. Talán az elektronikával való kísérletezés túl neoavantgárd volt? Talán a klubkultúra zenészei fejéből kihullott a költészet mint lehetőség? A rap kielégítette a költészettel való összefonódás vágyát? Vagy lehetek rosszmájú? A kortárs költészet nem ismeri vagy lenézi az elektronikát? Az elektronikuszenei szcéna nem ismeri vagy lenézi a kortárs irodalmat? Nem tudom, nyitott kérdések ezek, lehet, hogy több mozzanat együttes fennállása kellett hozzá.

 TB: Mit mondanál, miért érdemes belefogni egy ennyire komplex projektbe?

 KFÁ: Terra incognitába vezető expedíció, így önismereti tripnek sem utolsó. De a legizgalmasabb látni, ahogy, a művészeti ágak közötti határátlépéssel milyen szorosan járnak együtt művészetszociológiai határsértések, határhelyzetek. Ha zenei albumról kezdesz beszélni, a legtöbb könyvkiadó azonnal visszavonulót fúj – és számos hasonló szituáció. Pedig milyen primitív is valójában: egy könyv meg egy lemez...

 Kollár Bálint

[nemzetinet]

Lovasi: Opportunista buzgómócsingok nyomulnak

Sokak számára mindmáig nemzedéki bálvány Lovasi András zenész, dalszerző, a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag nevű zenekar frontembere. Ha az álmaiból nem is lett kevesebb, az illúziói bizony megfogyatkoztak, és a rendszerváltás óta eltelt évtizedekről is megvan a véleménye. Azt mondja: okosságok helyett az számít igazán, ami hosszabban dolgozik az emberben, vagyis egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás. Lovasi András idén tölti be az ötvenet.

– Az egyik dalában hangzik el a következő sor: „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven, tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.” Ez volt a harmincas Lovasi András tapasztalata. Milyen az ötvenesé? – Az ötven év arra jó, hogy az ember távolinak látja a fiatalkorát, ám ugyanúgy távolinak a végső elszámolás idejét is. Zenészként ebben a korban a legnehezebb jó lemezeket készíteni, mert még nem vagy öreg túlélő, akinél az is érdekes, hogy egyáltalán létezik, hiszen napi szinten csinálod a dolgaidat, de már fiatal sem.

– Milyennek látszik az elmúlt harminc esztendő, ha alkotóként tekint vissza? – Viszonylag egyenes pályát futottam be különösebb hullámvölgyek nélkül, de ha megfordítjuk, csúcsaim sem voltak. Akadt néhány pont, amely áttörte az alternatív nyilvánosság falát, ez történt például a Csinibaba című film idején, de anno a Kispál és a Borz alapvetően mindig szélárnyékban dolgozott. Sajátos piaci szegmensben éltünk, ahol volt saját közönségünk. Csak utólag értem meg, mekkora ajándék, hogy folyamatos érdeklődés mellett írhattam dalokat. Az persze illúzió, hogy ezek a dalok tudnak bármin is változtatni, legfeljebb rajtam.

NévjegyLovasi András 1967-ben született Pécsett. Kossuth-díjas magyar zenész, énekes, dalszövegíró.

– És ha nem csak a zenéről beszélünk? – Egy picit jobban látom már, mi értékes, mi kevésbé abból, ami történt körülöttem. Hogy mi az, amire büszke lehetek, és mire mondhatom utólag: teljes tévedés volt. Sokkal kevesebb már az illúzióm is. Nem az álmaimból lett kevesebb, de az álmok megvalósulásának a hatékonysága miatt megfogyatkoztak az illúziók.

– Sikeres lett és a mai napig nagyon eltökélt viszont az a politikai generáció, amellyel egy időben indultak. – 1989-ben nagy kiabálás lett abból, hogy Orbán Viktor bemondta: vonuljanak ki az oroszok. Erre személyesen is emlékszem, a pécsi Szenes klubban próbáltunk éppen, és utána az ott lévő egyetemisták alaposan megtárgyalták ezt a kérdést a szikrázó levegőben. Sokak szerint a miniszterelnök politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok, ahogy ez akkor is történt. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. Minden, ami most történik, benne volt a levegőben már akkor, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy sejtsük, mi lesz, más kérdés, a politika melyik része hogyan reagált minderre.

– Ezt a politikai osztályt remélte a rendszerváltás környékén? – A legszomorúbb tapasztalat talán az, hogy rosszul működik a kiválasztás folyamata, amelynek során a vezetőinket megtaláljuk. A miniszterelnök a képességeivel pedig egyedül van a politikusok között. Ha megnézzük, a volt iskolatársaink vagy egyéb gyerekkori közösségeink tagjai közül kik lettek helyi, regionális vagy országos szinten politikusok, általában elmondhatjuk, hogy van ez az opportunista buzgómócsingfajta, régen ezekből KISZ-titkár lett, most meg ott nyomulnak mindenhol. Amikor az elit nem a teljesítmény alapján választódik ki, pontosabban olyan érdemek alapján történik a kiválasztódás, hogy a folyamat inkább nevezhető kontraszelekciónak, mint szelekciónak, akkor ez marad nekünk.

– Talán a kor is sokkal inkább illúzióromboló lett. – Igen, a magyar történelem utolsó száz évének a legjobb húsz-harminc esztendejét fogtuk ki fiatalon. Most nemcsak a generációmnak fogyatkoztak meg az illúziói, hanem a világnak is. Valószínűleg olyan időszak elé nézünk, amely civilizációnknak nem a legfényesebb periódusa lesz.

– Egy ideje zenészként vagy közszereplőként mintha nem lenne annyira szem előtt. Mer kicsi lenni? – Ha merek, ha nem, hiába mondanám, hogy én szeretném meghatározni a következő korszakot, a 2020-as évek hangzását. Vannak nagy visszatérések a popzenében, de ahhoz, hogy valamit nagyon eltalálj, általában fiatalnak kell lenned. Én is olyan zenéket hallgatok az újdonságok közül szívesebben, amelyeket nálam egy-két évtizeddel fiatalabb emberek követtek el. Érdekes játék lenne végignézni, hogy slágeres harmóniakörök hogyan bukkannak fel sokféle hangszerelésben, stílusban, ezerféleképpen az alatt a lassan száz év alatt, mióta modern könnyűzenéről beszélhetünk. Mondják, hogy egy újszülöttnek minden vicc új. Ez komoly hajtóereje ennek a műfajnak. Nálam is működött. Remélem, és valószínű is, fogok még írni jó dalokat, de nem gondolom, hogy beletalálok majd a dolgok sűrűjébe, egyrészt mert nem érdekel a dolgok sűrűje, másrészt meg semmit nem látok a honi popzene csúcsain, amiért érdemes lenne oda felmászni. Jól érzem magam ott, ahol vagyok. Nagyon sok sértődött embert ismertem meg a pályám során. Van persze, ami nem esik jól, de megsértődni nem ér.

– Mi lehet ennek a sértettségnek az oka? – Tele vagyunk a vélt kudarcaink miatti visszacsatolással. Ez talán sajátos magyar lelkület is. Szeretjük az összeesküvés-elméleteket vagy azt fejtegetni, hogy mi lehettem volna, ha… Pedig ez legfeljebb egy kocsmában működik fél óráig, de utána még a nők is elkezdik unni, senkit sem érdekel. Rendkívül lelombozó a sírva vigadás kultúrája.

 „Azt hiszem, a honi értelmiség sem készült fel erre a politikai szituációra, az illiberális rendszerre. Először is kellenének olyan fórumok, ahol érdemes megszólalni, mert azzal a jó érzéssel tudsz utána felállni, hogy volt értelme” Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet  

– Visszatérve a közéletre, a hazai értelmiség ma sincs túl jó állapotban, mostanában inkább a fásult rezignáltság jellemzi. Mi lehet ennek az oka? – Azt hiszem, a honi értelmiség sem készült fel erre a politikai szituációra, az illiberális rendszerre. Először is kellenének olyan fórumok, ahol érdemes megszólalni, mert azzal a jó érzéssel tudsz utána felállni, hogy volt értelme. A szekértáboroktól függetlenül valamit következetesen képviselő embertípus azért hiányzik a nyilvánosságból, mert aki ilyen lenne, olyan helyzetben találta magát, ha megszólalt, hogy azt kérdezte utána: kinek hiányzik ez? Kinek hiányzik, hogy elmondja a véleményét, majd leszedjék róla a keresztvizet, fizetett trollok tépjék szét, és elbánjon vele a kommunikációs daráló. Amikor először szembesülsz ezzel, először zúdul rád ez a rutinból gyártott mocsok, ki is mondod, hogy van nekem munkám, van életem, csinálom, amíg békén hagynak. El lehet menni belső illegalitásba, meg ténylegesen is el lehet menni. De nagyon nem vonzó ma az, amit a nyakadba kapsz, ha közéleti ügyekben megszólalsz. Kialakult egy olyan új nyilvános beszédmód, ahol már nem a nemzetközi tőke érdekeire kell tekintettel lenni – azt a beszédmódot ugye eltemette már Orbán –, hanem a honi hatalmi háló által engedélyezett közbeszédre, és ha átléped a határt, össztüzet kapsz a nyakadba. És mivel mindenki a saját fenekét félti, rendkívül túlbuzgó is ez a kontroll. Azt látom, hogy akikkel korábban, ellentétes álláspontokat képviselve is, nagyon jókat vitatkoztunk, azokkal csak ülünk, és nincs is miről vitázni.

– Mik voltak személyes vágyai 1989 környékén? – Az ember hétköznapi vágyai nem tartalmaznak politikai konstellációt, sokkal inkább képeket lát, például azt, hogy ül egy szép ház teraszán a gyerekei körében, és társasjátékoznak. Nem véletlen, hogy képekben álmodunk, és képszerűen gondolkodik a művészeti ágak többsége is. Olyan világban kellene élnünk, ahol a politika azzal foglalkozik, hogy minél jobb állapotban legyen az a játszótér, amelyben mi, a köznép játszhatjuk a kisded játékainkat, és ne azzal legyenek elfoglalva, hogy egyenes háttal üljünk a padon, és lehetőleg ne csináljunk semmit, mert azzal csak rongáljuk a játszóteret.

– Az ön világképe változott? – Túl sokat nem. Talán kevésbé hiszek az illúziókban, kicsit egyszerűbben látom a világot. Ilyen értelemben talán konzervatívabb lettem.

– Ismét az egyik dalából idézek: „Istent dicsértem én, részegen.” Józanul mi a helyzet? – Azokat a kérdéseket, amelyek Istenre vonatkoznak, vagy akár Gauguin „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?” felvetését, a mi végre vagyunk a világon témakörét, sokféleképpen meg lehet válaszolni, de nem érdemes úgy, hogy abból üzenetet lehessen csinálni. Van már ennek ipara, Paulo Coelho meg a többi. Ebben a nagy birkózásban a legjobb elfogadni, hogy az ember egyedül van, magára hagyva. Az elmúlt század egyik legnagyobb problémája, hogy azok, akik próbálják a mindenséggel mérni magukat, nem találnak közösséget. Ez nem is baj talán. Az emberi közösségek ugyanis olyan természetűek, hogy inkább preferálják a féligazságokat, adott esetben a hazugságokat, mint az igazságot. Minden olyan megnyilatkozás, amely során az ember próbál okos lenni, és nagy igazságokat kimondani, fals lesz, ha az nem tényleges program benne, amely áthatja az életét. Amikor valaki nem küldetéses, csak próbálja megfogalmazni, hogy éppen mit gondol a világról, az kísérletnek elmegy, de nem több. Rengeteg okosságot olvastam már életemben, amely, akár a pingponglabda, kopogott bennem egy ideig, majd leért, és ezzel vége lett. Ami hosszabban dolgozik az emberben, az egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás. Egy transzparens, példamutató élet sokkal többet jelent nekem is, mint az, hogy valaki mond valami nagyot.

– Mit értsünk helytállás alatt? – A szónak van egy kelet-európai, rossz értelemben vett jelentése, amely inkább a túlélésre vonatkozik. Ám eközben még az életörömnek is jelen kell lennie. Enélkül az életünk sótlan étel, és arról szól, hogy le kell gyűrnünk valamit, majd büszkén meghalni. Pedig az élet öröm forrása is, azt, hogy örülni tudjunk, újra meg újra meg kell tanulnunk. A fiatalkoromra, arra a közegre, amelyből jöttem, ráadásul nem volt jellemző önfeledtnek lenni, és megélni a pillanatot a maga nagyszerűségében. Volt ennek előnye is, de egy kicsit mindig irigyeltem azokat, akik olyan jól hátra tudnak dőlni. Mostanra néha nekem is sikerül már.

 „Néha idegesít, néha mosolygok csak, hogy ma a közönség jelentős része ahelyett, hogy a koncerttel foglalkozna, azon izgul, hogy a képernyőből ne csússzon ki az énekes” Fotó: Máté Péter / Magyar Nemzet  

– Mi kellett ehhez? – Sok kis kanyar. Az ember elindul fiatalon, és előre látja, hogy milyen gödrökbe fog belelépni. Eldöntheti, hogy kikerüli-e őket, végül mégis szinte mindbe belelép. Legalábbis én így tettem. Jönnek a napok, mindig van valamilyen feladat, és közben egyfajta ájultságban élsz. Ez kényelmes, hiszen nem kell arra gondolnod, hogy mi történik veled, vagy távolról nézned magad, csak sodródsz az árral. Ez különösen igaz a zenész szakmájában. Azt vettem észre, hogy egy kicsit mindenbe belemártom magam, egy kicsit iszom, egy kicsit félrelépek, és szánalmas hülye gyerekként élek. Az utolsó tíz évem legfontosabb eredménye, hogy ebből fokozatosan ki tudtam mászni, és következetesen nem így élni. Ez a szembenézés az alap. Utána lehet önfeledtnek, vidámnak lenni. Legtöbbünk élete mégis tele van elhazudott helyzetekkel, és ilyenkor nem marad más, csak önigazolás, felejtés, elfojtás. Az utóbbi néhány évben kicsit úgy érzem magam a popzenei szcénában, mint azok az alkoholisták, akik egyszer józanul mennek le a kocsmába, és így hallgatják végig azokat a dumákat, amelyek részegen még rendkívül szórakoztatóak voltak. Rengeteg tréning és tanfolyam foglalkozik azzal, hogy megtanítson elhinni: fontos vagy, kiválasztott vagy. Pedig nem vagyunk azok, és aki a hab tetején van, politikus, celeb, popénekes, még inkább hajlamos elhinni azt, hogy „Valaki különösen kedveli odafönt”. Majd rájön.

– Ez év novemberében életműkoncertet tart a Papp László Sportarénában. Nem az aréna az önre legjellemzőbb pálya. – Jellemzően azok koncerteznek rendszeresen az arénában, akik valódi sztárkarriert futnak be, kevesebb koncerttel és több médiajelenléttel. Ha nincs mögötted olyan média, ahol naponta forog a neved, nem működik, hogy évente csak egy-két alkalommal koncertezz. Anno a Kispál és a Borz a média hatókörén kívüli senki földjén maradt életben, gyakran évi száz koncerttel. Nem kellett betagozódnunk a meglévő struktúrákba, mert ezek mellett is volt élet. A fiatal zenekaroknak ez az alternatívan létező élet még ma is reménysugarat jelent, de engem már nem úgy érdekel, ahogy akkoriban. Amikor klubban zenélünk, azt ma is élvezem ott, akkor a helyszínen, de egyre többször gondolok arra, mennyivel jobb lenne ezt egy szál gitárral csinálni, kevesebb csomagolással, kevesebb csörömpöléssel.

– Akkor az aréna az új irány? – Nem. Ebből nem lesz éves gyakorlat, talán ha még élek hatvanévesen, újra lesz ilyen. Ez most egyszeri alkalom, jó kihívás, olyan helyzet, ami még nem volt meg korábban. Olyan fórum, ahol az elmúlt harminc évben írt összes dalomból válogathatok. Azt szeretném, hogy legyen egy kedves tempója az egésznek, és mint zenei egész legyen jól összerakva. Nem akarok nosztalgiapogózást, sem azt képzelni, hogy újra húszéves vagyok.

– Jobb, hogy ma a közönség nem ugrál, hanem kameráz? – Néha idegesít, néha mosolygok csak, hogy ma a közönség jelentős része ahelyett, hogy a koncerttel foglalkozna, azon izgul, hogy a képernyőből ne csússzon ki az énekes. Emléket gyűjt. Korábban az ember a színpadon is sokkal bátrabban viselkedett. Amit aznap mondtam, az ott maradt. Ha jól sikerült, ha rosszul. Ritka volt, hogy egy vidéki klubban kiejtett mondat tágabb nyilvánosság elé került, ahol teljesen másképp kezdett el visszhangzani. Sokan már a hangfelvétel-rögzítést is ördögtől valónak tartják, mert a „csak itt, csak most, csak nekünk” örök élménye szűnik meg azzal, hogy lőnek ránk a készülékeikkel, mint a vaddisznókra. Régebben a dokumentáció hiányában születtek a kisvárosi legendák. Azt sem tudjuk, Chopin hogyan zongorázott, de sejtjük, jól. Ugyanakkor nem biztos, hogy baj, ha nem tudjuk összehasonlítani Rubinsteinnel vagy Kocsis Zoltánnal. Az időnek ez a kényszeres nyakon ragadása megint csak illúzió, mert mindnyájan sejtjük közben, hogy azok a felhők, amelyekbe lementjük ezt a rengeteg adatot, abban a pillanatban tűnnek el, ahogy ez a rendszer összeomlik. Vicces lenne, ha látnánk, száz év múlva milyen kevés nyoma marad annak, hogy itt voltunk, miközben azt hisszük, hogy nagyon dokumentáltuk magunkat.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 01. 14.

Lovasi: Opportunista buzgómócsingok nyomulnak a Nemzeti.net-en jelent meg,