#délután

[tuntetesinfo]

[the-bagira]

...minden út Uránvárosba vezet

[efemerra]

(Le)hulló virágszirom

Reggel az erkélyemre szállt egy szirom. A maga pirosas pompájában kitündökölt a számból áramló füstfelhőn át. Aztán délután alább hullott a korlátról a talajra egy árnyék mögé burkolózva. Mintha csak a fény elől bújdosna el magányában. Most, este ott vacog a sarokban egyedül… Pirosas pompában, bár már szélfútta viseltesen. Ott ragyogott magában az éj leple alatt a számból kiáramló füstfelhőn át…

[mwagneto]

ez pont olyan mint a vezetői engedély a carson coma által dt (de tényleg)

[drakvuf]

én: mi a faszért vagyok már megint fáradt, hát nem csináltam ma semmit

szintén én reggel:

[yesterdayoncemore9]

Szerelem délután / 1972

[bocikashitposting]

Tegnap délután nem tudtam eldönteni, hogy megszűnt-e a beszédértésem vagy a csávókám az ablak alatt tényleg nem ordít ki egy értelmes szót sem...

már megint artikulálatlanul üvöltözik valaki az utcán 👍

[ciganyolga]

unfriend

Egyébként elkezdtem januárban egy kreatív írás kurzust, mint gondolom, a gyeses anyukák 60%-a, és az volt az egyik feladat, hogy írjunk novellát egy barátság felbomlásáról egy árulás miatt, és akkor csomót gondolkodtam, hogy a felnőtt barátságok általában milyen unalmas módon szakadnak meg.

Mennyivel izgalmasabb lenne, ha most is úgy intéznénk a konfliktusokat, mint általánosban. Például amikor tizenkét évesen az Edinával a napköziben nagyon megpicsáztuk egymást. Nem emlékszem már, mi volt az a nyilván nagyon fontos dolog, amin összevesztünk, csak arra, hogy a betonos pálya mellett, a nyárfák alatt egymásnak esve lökdössük, ütjük és karmoljuk egymást, és olyanokat üvöltözünk, amiről 94-ben tudtuk, hogy nagyon csúnyát jelent. Például leprás, éces. (Jó hát te biztos sokkal szofisztikáltabb tizenkét éves voltál.)

Aztán másnap délután az Edina anyja odajött a kultúrba, ahol épp a színjátszó kör próbája zajlott, ahová én természetesen jártam. Egyszercsak hallom ám a kulisszák mögött, hogy mondja az Ildikó néni, hogy “hol van a Cigány Olga?”. Kimentem a színpadra, hogy hát itt vagyok, az Ildikó néni pedig a nézőtérről osztott ki, mint valami elégedetlen rendező, elég abszurd volt az egész, ahogy ott állok fent egyedül a fényben, mellkasomra szegett állal, ő meg lent a nagy nézőtéren egyedül, és egyik kezét csípőre téve, a másikkal hadonászva, kissé előredőlve ordít vagy tíz percig, hogy az Edina tele van véraláfutással és mit képzelek. Én meg vörösödő fejjel próbálom visszafojtani a röhögést, mert sajnos a kis kamasztestem válasza ez volt ezekre a helyzetekre. Egyébként nem tudom, az Edina hogy mesélte el ezt otthon, de az Ildikó néni előadásából teljesen úgy lehetett érteni, hogy én megvertem a szegény kis Edinát. Pedig nem vertem meg, hanem verekedtünk, kölcsönösen. Csak én nem vagyok kékülős, meg nem rinyáltam otthon róla a sebeimet mutogatva, milyen gyerekes dolog már ez.

Természetesen két nap múlva ismét barátnők voltunk, felesleges volt az Ildikó néninek ez a balhéja. Bár ez mind semmi ahhoz képest, amikor évekkel később az Edinával szakított az első szerelme, a Győző (fú de irigy voltam, hogy az Edina smárolt a Győzővel), és az Ildikónéni állítólag átment a Győzőékhez megmondani, hogy az Edinával márpedig nem lehet szakítani. (De.)

Mondjuk muszáj is volt zöldágra vergődni ezekben az ügyekben, hiszen másnap mentetek suliba, aztán ott bámultátok egymást, ilyen körülmények között csak ideig-óráig van az embernek kedve geciskedni.

Mostmeg van cset meg nagyvárosban is éltek, megnyomsz egy gombot, aztán kész, Olga elhagyta a beszélgetést. Ha szerencséd van, akkor nem is találkoztok soha többet. És senki anyja nem fog ott állni a munkahelyed recepcióján (figyeled, hogy a színjátszózást a dolgozáshoz hasonlítom?), hogy te csak ne lépegessél ki a csetből.

[tuntetesinfo]

ahang akció ma

[the-bagira]

szerda délutáni kaland

[ajtostolahazba]

Rákthread, apáról.

Pénteken volt 2 hete, hogy megkapta az új kemót, ami már a 3. verzió, de végre CT után ült össze az onkoteam. Pénteken kapta. Szombaton semmi, vasárnap semmi, hétfőre totális lerobbanás, semmi étvágy,nem érzett ízeket, napi 20 órát feküdt, aludt. Gyenge volt, elesett, de a legfőbb, hogy olyan mértékű depresszió lett úrrá rajta, hogy teljesen kiborultam. Ez után kerestem pszichológust, kedves, szimpi, kérdez, figyel...azt hiszem fogunk tudni együtt dolgozni. A lényeg, hogy eltelt 2 hét, elfogyott a pontosan kiszámított post kemó gyógyszer, és apa jól van! Visszatért az étvágya, mocorog( vagyis tesz-vesz), alig fekszik, nem fullad annyit, jól alszik, az életkedve is jó, pozitív a hozzáállása...szóval talán alakulgat Pénteken este küldött fotókat (megtanulta ezt is, hogy a mobil milyen hasznos). Mielőtt átküldte nem szólt, hogy mit küld, sokként ért, hogy 1 délután alatt kihullott az összes haja. Ő azt mondta: végre, sokkal hamarabb várta. Közölte, hogy innentől mindenki bekaphatja, ő nem titkol semmit, badass lesz, kendőt köt. És élvezi! Rengeteg munkám van a szakemberrel, én ezt a hullámvasutat nem kezelem jól, hogy egyik nap halálra váltan, fuldokolva beszél, most meg happy optimista. A -33kg nagyon meglátszik, de most megint a hullám tetején vagyunk. 3-áig most pihentetés, regenerációs időszak, jókat eszik, molyolgat a műhelyben. Múlt héten vittem nekik egy okos tv-t, ráfüggtek a Netflixre, darálják a sorozatokat, kinyilt nekik a világ! Oyan büszke vagyok, hogy az okostelefon után megint van vmi, ami kihívás szellemileg, és gond nélkül megugorják. Az apukámnak ma van a névnapja. Most el tudom hinni, hogy még van rengeteg időnk! 😊 itt egy kép róla, hogy mindenki, aki azt hiszi az élete szar, merítsen erőt ebből a 78 éves vagány pasiból, hogy ezredjére is feláll, mert élni akar!

Szeretlek apa, boldog névnapot!❤️

[gyogyitsmegmarika]

Az kórházi tapasztalatokrúl

Múlt péntek óta próbálom megfogalmazni az egészségügyben szerzett legfrissebb tapasztalatokat, de egyrészt nem tudom, hogy csak én vagyok szarházi borúlátó, meg nem tudom, mennyire kellene örülnünk, hogy egyáltalán kaptunk ellátást.

Anyámnak nőgyógyászati műtéte volt tegnap. Az okokkal most nem szeretnék senkit traktálni, mert nem is annyira relevánsak, inkább az ezt megelőző élmények azok.

Leszögezem, a családban hálistennek egy-két sürgősségi beavatkozástól eltekintve nincs kiterjedt kórházi tapasztalat, senki nem tudja, hogy kell felkészülni egy tervezett műtétre, így értelemszerűen szépen követtük az orvosok, asszisztensek, ápolók instrukcióit.

Az előzetes képalkotó vizsgálatok, konzultációk nagyjából sikeresen lementek, az utolsó mozzanat a pénteki altatóorvosi konzultáció volt, ahova én vittem anyámat. Következnek zanzásítva az átélt élmények. SOTE nőgyógyászati klinika, amiért elvileg hálásak lehetünk, mert nem egy sima kórház.

A 9:40-es időpontra prompt érkezünk, 10:00-ig nem történik semmi

Az egész elkövetkező folyamat alatt összesen legalább nettó egy órát vártunk szükségtelenül, például mert az ajtón lévő utasítást követve nem kopogtunk

Mindehol kötelezően elvárják, hogy kinyomtatott papírként vigyünk minden dokumentumot, EESZT ide vagy oda. Ha nincs papír, nincs ellátás.

Kezdésnek egy idősebb ápoló gügyögő, didaktikus módon közli, hogy dehát itt nincs friss labor meg EKG. Kérdezzük, igen, és? Dehát az kell. Nagyszerű, és ezt honnan kellett volna tudni? Hát azt ő nem tudja. Oké, mit lehet csinálni? Hát azt ő nem tudja.

Megkérdezik, miért vagyunk itt. Nézünk zavartan, és szembesülünk azzal, hogy az időpontra hívott betegből senki nem készült fel, és a beteg saját elmondása alapján akarnak képbe kerülni.

Altatóorvosi konzultáció: ugyanazt kérdezi meg újra és újra, köztük azokat a dolgokat, amiket előtte a folyosón az asszisztense már megkérdezett. Konfliktuskerülő, ám rettegő és kétségbe esett anyám felveti, hogy erre már válaszolt. Válasz: hát ne legyenek már ilyenek, hát mikor, kinek? Itt lépek be, hogy a maga mellett ülő zöld köpenyes fekete hajú hölgynek 12 perccel ezelőtt.

Konzultáció véget ér. Kérdezzük, hogy akkor hétfőn a műtét az hogyan, mikor, hova. Hát azt ő nem tudja. Akkor ki tudja? Kérdezzük meg az orvost. Melyiket, mert van négy? Azt ő nem tudja. Elérhetőséget kaphatunk az orvosokhoz? Hát azt nem lehet. Tehát? Nagy szemekkel nézés.

Hiányzó labor és EKG - hol tudjuk ezt beszerezni péntek délután? Hát azt ők nem tudják. De úgy mégis? Hát talán ide és ide menjünk az épületben, és ott esetleg, de EKG-t valószínűleg senki nem tud a házban.

Négy különböző osztályon járunk, ahova az egyikből küldtek a másikba, mindenhol nagy szemekkel nézés, hogy hát ők ebben nem tudnak segíteni, de menjünk ide meg oda.

Amikor anyámnak érthetően a fasza tele lett, és kétségbe esett, egyszer csak a telefonügyeletben lévő tesóm elér valakit, valakinek az asszisztensét, aki elirányít bennünket egy minden bizonnyal szupertitkos nőgyógyászati laborba egy kavéautomata mögött jobbra.

A hivatkozott laborban a világ legtündéribb, ~60 körüli laboros nővére vár bennünket, és tíz perc alatt elintézi a vérvételt, vizeletet, EKG-t.

Ha ezzel a nővel nem találkozunk egy kb véletlen folytán, anyám nem kapja meg a viszonylag kurvafontos onkológiai műtétet.

A laboros hölgy elmondja, hogy egyébként a nap folyamán bárki - elsősorban az első állomáson az altatóorvos - akivel találkoztunk, két perc alatt a megfelelő helyre tudott volna irányítani, és elintézni mindezt, csak mivel ez nem kötelességük, szarnak bele.

A nap jelszava az volt, hogy senki nem tud semmit, semmiről. Tetézve azzal, hogy a mi kurva anyánkat, amiért nem tudjuk csuklóból, mit kell csinálni egy műtét előtt. És ezt leereszkedően, megalázóan éreztetve is.

Jellemző stratégia a teljes folyamat során, hogy ha ellentmondasz vagy a nemtetszésedet fejezed ki, a veled szemben álló érezhetően úgy próbálja tekerni, mintha te erőszakos lennél, hogy adott esetben eltávolíttathasson. "Maga most felemelte a hangját." "Ön most fenyegetően beszél velem". Mintha valahol rögzítve lenne, hogy védeni tudják a seggüket, és közben ökölbe szorul az agyam, mert kedvem lenne tényleg fenyegetően beszélni velük, mert mindenki úgy csinál, mintha egy kibaszott kegy vagy jutalom lenne, hogy anyám egészségügyi ellátást kap.

A végén a lelkünkre kötötték, hogy vasárnap az otthon, EESZT-ből kinyomtatott leleteket vigyük be fizikai formában vasárnap. Az indokra már nem figyeltem.

A leletek nem érkeztek meg vasárnapig az EESZT-be, csak egy üres ambuláns lap. Vasárnap újra vért vettek tőle.

Mi a kurva isten fasza történik itt, és mi a fasz baja van az embereknek?

Arról már nem is beszélve, hogy az egész klinikán hetek óta egész nap zavartan tévelygő embereket látunk, akik keresik a megfelelő rendelőt, de amikor útbaigazítást kérnek, senki nem tud semmit.

[annaszemete]

nem szoktam ilyet ide, de

hosszú nyafogás arról, hogy elegem van a gyereknevelésből, és utálom, hogy milyen szülő lettem

nehezített pálya, hogy másfél hete beteg vagyok, és szüleimnél is voltunk néhány napot, ahol kb unlimited screentime és édesség van, ami ugye remek hatással van mindenki idegrendszerére, főleg az adhds fiaméra

szóval néhány hete leültem a gyerekekkel arról beszélni, hogy mi motiválná őket a rendrakásra, főleg fiamat, mert szó szerint gázolunk a szobájában a legók és a játékok között, és a padló minden egyes négyzetcentiméterén van valami, és állandóan rátaposunk valamire, és hiszek benne, hogy a rendezetlen környezet tényleg terheli az idegrendszert, és túlingerli, hogy minden szarral tele van a szoba. próbálom leszarni, de tényleg, két hónapja nem tettem rendet a szobájában, de közben tudom, hogy ebből úgysem "tanul" semmit, ez nem így működik, hogy jól van, majd rájön magától. tudom, hogy ez neki sem jó, de egyedül nem tudja megoldani, segíteni kell neki, és meg kell tanítani neki bizonyos life skilleket, hogy majd jól funkcionáló felnőtt legyen belőle. de ez most jelenleg úgy néz ki, hogy időnként rendet rakunk valamennyire, majd ő egy délután alatt szétbassza, és érted, sziszifusz legalább a jó levegőn görgette a sziklát a hegy tetejére, de próbált volna minden nap rendet rakni a legók között.

szóval együtt kitaláltuk, hogy beépítjük a rendrakást az egyik létező jutalmazási rendszerünkbe (ha jól sikerült a reggeli készülődés, akkor kapnak egy mosolygós fejet, és 10 mosolygós fej után közös otthoni mozizás van otthon popcornnal, igen, akár hétköznap, és meg lehet enni a vacsit a tv előtt, őrület, imádják). szóval nem büntetek, hanem jutalmazok, mert adhds gyereknél ez működik, oké. írtam egy listát mindkét gyereknek személyre szabva, ami részletezi, mit jelent a rendrakás: játékokat dobozba bebaszni, dobozokat a helyére betenni, szemetet kivinni a szobából stb, öt pontból áll az egész. nem azt várom, hogy rendezetten pakoljanak össze, hanem azt, hogy ne a földön legyen minden, hanem a nagy tárolódobozokban, szóval tényleg csak meg kell fogni és bedobni, na.

megbeszéltük, hogy ez tarthatónak tűnik-e, van-e kérdés, oké, ez jó lesz.

na aztán a hetünk eleve tök szar volt, post-nagyszülő szindróma, és a késleltetésre való képesség teljes hiánya. iskola után de most azonnal menjünk fagyizni, de most azonnal akarok édességet, menjünk boltba, és vegyünk VALAMIT, ha nem veszünk fagyit, akkor itthagyom a táskát az utca közepén stb és még csak 10 perce szedtem őket össze a suliból érted.

közben szereztem hangosmeséket, ruminit, doktor proktort stb, mert kiderült, hogy szeret mesét hallgatni pl autózás közben is, és hát logikus, mert inger, érdekes, és elviselhetőbb tőle az unalmas minden más. szóval szereztem könyveket, ráapplikáltam az egyik telefonra, ami közös használatú, utánanéztem, hogy milyen appokat ajánlanak lejátszásra, letöltöttem, importáltam, kipróbáltam, remek. az volt az ötletem, hogy hallgathat hangosmesét rendrakás közben, milyen jó lesz, így legalább lesz benne valami buli, valami érdekes, hú mekkora zseni vagyok baszki. én is szívesebben csinálom a házimunkát podcast hallgatás közben.

csütörtökön direkt elmentem értük korán, hogy legyen idő mindenre, hazafelé erről beszélgettünk, hogy akkor ez a mai program, legyen rendrakás, hadd adjak érte mosolygós fejecskét. hát ő inkább mégsem akar rendet rakni, mármint úgy evör, beszélgetünk erről tovább, hogy azért ez nem így működik, akkor lesz csak családi mozizás, ha volt rendrakás stb. oké, de kettő mosolygós fejet kér érte, ami tudod mit? fair enough, tényleg nagy feladat a rendrakás, boldogan adok érte két fejet, hát jól van. oké, de nem ma akar rendet rakni. inkább holnap. vagy majd hétvégén. majd vasárnap. kezd kurvára elfogyni a türelmem, tényleg rugalmas vagyok, de ehhez most ragaszkodom, hogy ez ma történjen meg. sőt, hangoskönyvet is szereztem hozzá, nem próbálod ki? nem, kizárt dolog, nem lesz tőle jobb, bele sem akar hallgatni.

úgyhogy ebből lett az, hogy bezavartam a szobájába, és addig nem jöhetett ki, amíg rendet nem rakott. időnként bementünk, segítettünk, megmutattuk, mit hova, de nem, nincsen addig tv, meg nincsen addig más, és IGEN, AMIT A FÖLDÖN TALÁLOK AZT KI FOGOM BASZNI A KUKÁBA KISFIAM, LESZAROM. Mi, anya, mindent, ami a földön van?? az ágy is a földön van, meg a fotel, meg a szekrény, akkor azt is kidobod??? NE OKOSKODJÁL, TŰNÉS PAKOLNI FIAM BAZDMEG, majd utána bevettem egy xanaxot és csak sírtam

ja, estére rendet rakott

[ruddentropptabornok]

Április 8.

Az Alföldről hazafelé jövet a kocsiban végig 27-28 fokot mutatott a hőmérő, délután háromkor. Ez kb. a május közepi-végi hőmérsékletnek felel meg. Négy hete nincs érdemleges csapadék, magyarán tavaszi aszály van. Az orgona nagyjából elnyílt, ami ugye az "öltözzetek új ruhába, anyák napja hajnalára" sorokból tudhatóan kb. öt hétnyi eltolódás jelent, mert május első vasárnapja lenne az ünnep. Riasztásra mentem, egy nap alatt végzett a monília kompletten a kajszival. Külső fertőzés nem lehetett, rendben ment minden növényvédelmi kezelés. Nem mennék bele a szakmai részletekbe, hogy hogyan függ össze a téli (komoly) fagyok hiánya, és ennek az öt-tíz éve még röhögve kezelt betegségnek a mérhetetlen pusztítása, de a lényeg annyi, hogy a (kajszi) barackosnak vége. Septében összeült a kupaktanács, megszületett a döntés: ősszel jön a láncos, kibasszuk az egészet a picsába. Honap kellett volna a következő esedékes kezelést elvégezni rajta, de nem csináljuk, értelmetlen. Minek, ha kivágjuk pár hónap múlva? Tíz éve tudom, hogy ez lesz, és tíz éve pofázom, hogy bajban vagyunk, de most, hogy az egész klímakatasztrófa hétfő reggel kilenckor egyben rám szakadt, megrogytam. A sírógörcs kerülgetett délelőtt a gyümölcsösben. Öntjük rá a pénzt, a munkát és ez a harmadik év, hogy nincs egy szem termés sem. Nyilván, ha egy vállalkozás három éven keresztül nem termel egyetlen peták bevételt sem, azt be kell szántani. Nálunk ez szó szerint ezt jelenti: láncos lesz és szántás. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat, de most kurvára mellbe vágott. És ez csak az intrója a ránk váró apokalipszisnek. A hazai szántóföldi gazdálkodás még nagyobb bajban van. A kukorica, ami gazdasági értelemben a gerincét képezi az egésznek, négy éve szart sem terem az Alföldön. Gazdálkodó haverokat kérdezve, mindenki veszteséges az elmúlt három évben. Nem sírni akartam, csak ventilálni és elmondani, hogy KURVA NAGY SZARBAN vagyunk mindannyian. TE IS! A kibaszott MAD-MAX-korszak sokkal közelebb van mint hinnétek.

[thisisnotadiehardmovie]

Kaptam a háziorvosomtól codeine-t a makacs köhögésemre. Halványan ismerős volt a név, de csak utólag derült ki számomra, hogy az a hatásmechanizmus lényege, hogy az opiáttól betépsz és a köhögés már nem is zavar. Pontosan ez is történik egyébként, majdnem ugyanúgy köhögök, mint eddig, de be vagyok tépve és sokkal kevésbé visel meg, éjszaka az orrom is vérzett, de az se zavart.

Azért remélem, ha már így benne vagyok, megírom az Alice Csodaországban harmadik részét, bár sajnos valószínűbb, hogy a Bolygók Majmója trilógiát fogom nézni egész délután.