#dolgom volt

[paranoidonkontroll]

Nem hasonlítom többé a belsőm mások külsejéhez

[messy-caramelgum]

Barkóczi Noémi - Dolgom volt

Becsukom az ajtót

Kifújom a levegőt

Bocs, hogy nem jöttem előbb

Dolgom volt

Láttam, hogy hívtál

De nagy volt a zaj

Aztán kiment a fejemből

Dolgom volt

Építek egy világot, ami rég összedőlt

Kergetek egy álmot, amit egy idegen szőtt

Húzom, csak húzom a drága időt

Húzom, csak húzom le magamról a bőrt

Becsukom a szemem

Nézem magam

Már tényleg hiányoztam

De dolgom volt

A repülő üzemmód

Aktiválva van

Elrepít a mélybe, hol

Dolgom van

Építek egy világot, ami rég összedőlt

Kergetek egy álmot, amit egy idegen szőtt

Húzom, csak húzom a drága időt

Húzom, csak húzom le magamról a bőrt

[ajtostolahazba]

Ezt most kiírom magamból, mert szarul vagyok és mivel senkit nem akarok terhelni a szarjaimmal, leírom ide, elvégre ez az én blogom vagy mi.

Az elmúlt egy év életem legrosszabb, legnehezebb, de egyben legszebb éve is volt. Kezdődött tavaly augusztusban a lányom válásával, ami engem jobban megviselt, mint őt, mert kurva nehéz volt kussban, a pálya széléről végig asszisztálni. Mert ez az ő élete, az ő döntésük, ők voltak benne, nekem az a dolgom, hogy elfogadjam, támogassam. Erre egy hétre szakadt meg az a 20+ éves barátság, amit azóta sem tudok hova tenni, de elfogadtam. Kurvára meggyászoltam, rengeteg munkám van benne. És októberben jött apu... Egy életmentő műtét, majd egy diagnózis, amit senki nem akar hallani soha. A karácsonyi covid majdnem elvitte, de összekapartuk, elkezdtük a kemót. Jól ment. Jól volt. Májusban voltak nálam utoljára. Az a nap olyan szép volt! Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, olyan önfeledt volt, olyan boldogok voltak itt! Akkurátusan fotózok mindent, minden alkalommal megörökítem a pillanatot. Annak a napnak a képe itt van kint. Úgy van bennem, meg ha most árnyeka is önmagának. Eleinte magamnak se mertem bevallani, de dokumentálni akartam mindent... Nem tudom mikor leszek abban az állapotban lelkileg, hogy egyszer sorba szedjem, időrendben..nem merem még, nem akarom. Egy hullámvasút ez az év, 3 hetes etapokban számolunk, mert 3 hetente kap új kezelést. Én viszem. Ritkán a tesóm is, de ő valahogy távol akarta tudni ettől magát, amiért haragudtam előbb, ma már megértem. És valahol hálás vagyok, mert 3 hetente olyan mély és intenzív volt a kapcsolatom apával, mint előtte soha. Mindent megbeszéltünk. Tényleg mindent. Nem volt semmi tabu. A legjobb barátom lett, a cinkostársam. Mindent kimondtam. Hogy mennyire szeretem, hogy milyen nehéz lesz, ha majd nem lesz, és azt is, hogy ha úgy érzi belefáradt, és nem bírja tovább, akármilyen nehéz is, az ő döntése és tiszteletben tartom. Miattam ne csinálja, ha ő maga már elfáradt.

Tegnap hazamentünk. Apa napok óta csak alszik, csont és bőr, iszonyat gyenge. Az étvágya hullámzó, de az elméje penge. Tegnap egész nap ébren volt. Kibotorkált segítséggel a konyhába, amikor ettünk, délután a lábtartós fotelben ült végig. Amikor anyuval meg a tesómmal kimentünk a temetőbe, ő Gwendivel maradt. Beszélgettek, nevettek.. Aztán este sikerült belediktálni meg egy szelet vajas kenyeret, szőlővel, dinnyével. Mielőtt elindultunk a temetőbe, bementem hozzá, hogy apa, indulunk, Gwendi itt lesz, sietünk. Jó legyél, rosszat ne halljak!😊 és megöleltem azt a törékeny testet és azt kérdezte: miért vagy hozzám ilyen jó?-mert szeretlek apa. Nagyon szeretlek! És este beszélgettünk és boldog volt. Fáradt, de nagyon boldog.

Ma sokkal gyengébb volt. Nyugtatom magam azzal, hogy elfáradt tegnap , hogy sok volt neki ( mert tényleg sok volt), de amikor anya azt mondta ma, hogy mondott valamit, teljesen elvesztettem a nyugodt kontrollt. "Olyan szép ősz van. Sétálok egyet".. Nem tud járni már...

Halálra vagyok remülve. Rettegek, hogy mikor csörren meg a telefon, mikor ér véget végérvényesen a gyerekkorom. De hátha csak túlreagálom. Mert minden pillanata tiszta, olyan okos és művelt, és a teste ugyan lassú, de az agya most is vág.

Szóval itt tartunk most. Mindeközben nyilván beletenyerelt az életembe egy betegség is, de valaki azt mondta, a sok keserűség miatt nem véletlenül lettem epebajos...nem tudom. Itt ez a látszólag erős és rendíthetetlen nő, aki vagyok, és kurvára félek. Minden nap ajándék, de még annyira szeretnék egy kis időt!

Az apukámmal...:(

[ciganyolga]

rohadjak meg

Basszus, majdnem egy éve vagyok már szülési szabadságon (milyen béna kifejezés ez amúgy, mintha végig, due date-től óvódáig szülnél, pedig hálisten azért nem). Az volt a tervem, hogy másfél évet leszek kábé itthon, az tök sok, azalatt mindent kitalálok.

Írok egy regényt, vagy legalább a Rotyipók történetei mesekönyv sorozatot (elkezdtem egyébként), gecigazdag leszek a kötéseimből (ehhez egy pulcsit kb. 200ezerért kéne adnom, valaki? egy eredeti Olgát? vagy többet?), vagy megvilágosodok, hogy mit kell csinálnom szoftvermarketingelés helyett (veteményes, cuki kávézó saj��t sütikkel, KÓCSING!), vagy ha ezek nem, akkor legalább elvégzek valami menő tanfolyamot (ezt is elkezdtem), amivel még menőbb szoftvermarketinges lehetek, mikor majd visszamegyek.

Mert mindenki tudja, hogy a dolgozni visszatérő gyeses anyukák mindenhol koloncot jelentenek, akiket valahova be kell suvasztani, úgyhogy rettegek előre, hogy kapok valami szirszar feladatot nemannyiért, amit persze elvállalok, mert azért nagyon hiányoznak a burzsoá dolgaim, amiket a techszektoros fizummal csinálhatok, de a gyeddel nem.

Szóval azt gondoltam, eddigre már meglesz a terv. De nagyon szarul állok.

Amikor a végsőkig sikerül nyomasztanom magam azzal, hogy nem hozok ki többet az itthonlevésből, ami amúgy elvileg arra van, hogy a kisfiúval legyek és mókázzunk, semmi másra, akkor vissza kell emlékeznem, hogy egyébként mindenképp akartam volna szünetet - kreatív szabadságot, ja - és az volt a B terv, hogy ha nem kapom be a legyet, akkor minimum 2 hónap sabbatical. Na hát milyen jól végigszoronghattam volna azt is, hogy nem hozom ki a legtöbbet az időből, amit azzal akartam tölteni, hogy lófaszt se csinálok. Egy másik országban, máshol lófaszt se csinálni ugyanis legit, mert az nyaralás.

Másrészt amikor meg azon mélázok, hogy á, de nem lelkesítenek már azok a problémák, amik a jelenlegi melóhelyen várnak, akkor meg a bennem élő zen Olga azzal jön, hogy de az miért baj? Persze, hogy leszarom, hogy mennyi lesz az MRR, meg kimegy-e az email kampány időben, de nem lehet, hogy ez az egészséges, és az eddigi úristen inkább itt ülök este 9-ig, mert ez annyira fontos hozzáállás volt a szar? Már megtanultam, hogy lehet azon is aggódni, hogy leesett a kisfiú a kanapéról vagy hogy fosik, és ezek azért perspektívába helyezik az őszi upsell email kampányt. Ami ha nem megy ki kedden, csak csütörtökön, mi lesz? Éjjel az ajtómon fognak dörömbölni az upgade-elni vágyó felhasználók, hogy hol van már az email a kedvezménnyel, te kurva?

Volt az ex munkahelyemen egy kollégánk, a Gábor, aki például már nem állt neki data breach-es hírhez kommentárt írni a PR-nak pénteken 2-kor, mert 4-kor neki a családdal mennie kellett a Tesco-ba. Mindig is a Gábor volt a munka attitűd példaképem, de nem töltöttem vele elég időt, azt hiszem, hogy el tudjam tanulni. (Hát, mindig később jött és korábban ment, ugye...).

Dehát gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, meg főleg ebben az országban, akinek bűntudata van, ha egy percig is nem rohad meg. 20 év megrohadás után IS. Légyszi, hadd rohadjak meg nyugdíjig, ami majd 3 zsemlére lesz elég, szóval utána is még.

Azt már egész jól megtanítottam magamnak a terápián, hogy a megrohadás nem egyenlő szerelem, de lehet, hogy van ezzel még dolgom.

[sztivan]

boldog majdnem autómentes életem

gyakran nagyon tudom sajnálni azokat, akiknek az időbeosztását vagy életszervezését annyira megnyomorította a béna 20-21. század, hogy kénytelenek autót tartani, meg valahol azokat is, akik ezt úgy internalizálták, hogy még el is magyarázzák, hogy ez nekik jó. igazából tök egyszerű nagyrészt nélküle is

Budapesten belül autóban szerintem utoljára akkor ültem (már az ilyen "gyere, elviszlek", aztán udvariatlan volna nemet mondani dolgokon kívül), amikor a háromnapos lányomat hoztuk haza a kórházból a születése után, ami azért valljuk be, nem egy túl gyakori élethelyzet. minden mást meg tudok oldani normális időben biciklivel vagy bringa-vonat kombóval - kb negyedórára van vasút, onnan gyorsan bent vagyok a cityben. néha kíváncsiságból megnézem a reggeli csúcsban, hogy a ház-munkahely (Pestszentlőrinc-Óbuda) közti távot autóval nagyjából ugyanolyan, néha kicsit hosszabb időre mondja az útvonaltervező, mint ahogy bringával vagy bicikli-tömegközlekedéssel odaérek. nyilván ehhez kellett az is, hogy amikor ide költöztünk, akkor úgy néztünk házat, hogy a legközelebbi kötött pályás közlekedési lehetőségtől gyalog tíz percen belül legyen

Pestről vidékre szinte mindig rendben vagyok vonattal vagy busszal. a kivétel, amikor kénytelen vagyok valakihez bekéredzkedni autóba, az, amikor este van vidéken dolgom, és már nem lehetne normálisan hazaérni tömegközlekedve, de szerencsére ebből is egyre kevesebb van. igazából csak egy kis előre tervezésre van szükség ehhez, hogy kényelmesen tudjuk csinálni

a gyerekekkel Budapestről kimozdulva teljesen egyértelműen a tömegközlekedés a nyerő. lehet, hogy kicsivel hosszabb, mint az autóban, de rengeteg csodálatosan jó időnk volt úgy, hogy vonaton fel-le sétáltunk, megnéztük az étkezőkocsit, boldogan elvoltunk, sokkal jobban élvezték, mint amikor régebben néha párszor autó gyerekülésében kellett unatkozniuk órákon keresztül. külföldre menet ugyanezért eszembe sem jutna autóba bekényszeríteni őket. Pesten belül pedig megcsináljuk úgy a dolgainkat, hogy amíg még nem tudnak egyedül menni mindenhova, addig összeszervezzük, mi dolgaink vannak itthontól távolabb, de hát életképesek, nem pusztulnak bele némi bkv-zásba

[dendre]

Pitchfork Annual Tippmix 2024

Ahogyan az már régi hagyomány, a dallista után, albumlista előtt szánt szándékkal eltalálom a könnyen belőhető, pontosan mégsem meghatározható év végi picsfork top 10-et.

Még sose sikerült 10/10-re (a top 10-ben lévő lemezeket kell eltalálni, nem a pontos helyezéseket), mert bármennyire is kiszámítható az internetek zenemagazinja, azért mindig van egy kis csavar. 

"Idén folytatódott az elmúlt években szokásos gyalázatos lemaradásom (lemezhallgatás, zenei világ követés, tippelési hatékonyság). És szinte sorminta, hogy annyi dolgom van, hogy szinte véletlenül veszem észre, hogy megint kikerült a kislemezes lista, tippelni kell. Jó, azért idén is ránéztem néhány naponta az új megjelenések miatt a Pitchforkra, és azért hallottam is ezt-azt. De nagyon hasraütésszerűen fogok tippelni, őszintén szólva fel is merült, hogy hagyom a fenébe."

Írtam tavaly, 2023-ban, és írhatnám idén is ugyanezt. Azt látom, hogy a vezetőségváltás, átszervezés után a Pitchfork egy identitásvesztett magazin, teljesen ad-hoc a dalos listájuk. Azt is látom, hogy borzalmas a dalos lista, hogy alig választottak rá elviselhető zenét, hogy az év slágerei gyalázatosak Sabrina Carpentertől nem is mondom meddig, mert senki kedvencét nem akarom gyalázni (kivéve ezek szerint a Sabrina Carpenter-eseket). Szóval aligha lesz olyan kiszámítható az idei albumlista, mint szokott lenni, tehát még annyira sem várom, hogy eltaláljam, de nem akartam megszakítani ezt a szép hagyományt.

A lista:

Cindy Lee: Diamond Jubilee

Charlie xcx: Brat

MJ Lendermann: Manning Fireworks

Jessica Pratt: Here In The Pitch

Waxahatchee: Tigers Blood

Vampire Weekend: Only God Was About Us

Still House Plants: If I don’t make it, I Love You

The Smile: Wall Of Eyes

Magdalena Bay: Imaginal Disk

Mount Eerie: Night Palace

Biztos lesz a 10-ben valami tuti hülyeség, de lövésem sincs milyen 7.2-esre értékelt lemezt kaparnak elő, a Mannequin Pussy és a Mount Eerie között vacilláltam még. És a Nala Sinephro: Endlessness lehet a nem is annyira sötét ló. "Gondolom nem fogsz eltalálni túl sokat" - hangzott el most, utalva arra, hogy a dalos listán nagyon sok mindent nem ismertem, úgyhogy ennek fényében, az esélytelenek nyugalmával, jónapot! Nálam mi az év lemeze? Nem tudom! A Pet Shop Boys-ot megvettem vinylen is. Meg a Beth Gibbonst is. Meg Kim Gordont is. A Cassandra Jenkinst meg tervezem.

Tippeljen más is, ha van kedve!

Az előzmények:

a 2023-as tipp és a végeredmény (6/10)

a 2022-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2021-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2020-as tipp és a végeredmény (8/10)

a 2019-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2018-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2017-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2016-os tipp és a végeredmény (8/10)

a 2015-ös tipp és a végeredmény (8/10)

a 2014-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2013-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2012-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2011-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2010-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2009-es tipp és a végeredmény (9/10)

a 2008-as tipp és a végeredmény (9/10)

a 2007-es tipp és a végeredmény (7/10)

meg volt a 2010-es évek tipp és végeredmény (5/10) :(

meg volt ez a félévtizedes hülyeség, ami ilyen lett (7/10)

meg volt a hatvanas évek, ami ilyen lett (7/10)

és volt az utólagos 1998, ami ilyen lett (6/10).

[soupergoulash]

Spontán Kékes

🇭🇺 ma reggel amikor felkeltem megláttam az Időképen, hogy a Kékestetőn 10 cm hó van. Mivel nem volt jobb dolgom mára tervezve, hirtelen úgy döntöttem felkeredek és kiélvezem a havat. Egyáltalán nem csalódtam a látványban: 🇬🇧 today when I woke up, I checked the snow report, which said there's 10 cms of snow up at Kékestető. Since I didn't have anything better to do for today, I decided to embark on a journey there to check it out for myself. I wasn't disappointed with what I saw:

Eléggé ködös volt az idő amikor megérkeztem / The weather was quite foggy when I arrived :

Volt pár hóember is! / There were snowmen too! :D :

A téli erdő csodaszép volt / The winter forest looked gorgeous :

A köd viszont eléggé horrorfilmessé varázsolta a hangulatot / But the fog made it look like I was in a horror movie :

Sietnem kellett mert kezdett sötétedni, és a köd is sűrűbb lett / I had to hurry up cause it was getting dark, and the fog got thicker too :

Ezután már nem csináltam képet, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy minél gyorsabban érjek le Mátrafüredre. Sajnos a szürkület utolért, a végén már a telefonom lámpájával közlekedtem. / I didn't take any more pictures after this one, I was too busy hurrying down to the village of Mátrafüred. However, dusk caught up to me soon enough, and I had to navigate the last part with my phone's light.

Zárásnak egy kép a helyi karácsonyfáról / For the final picture, the local Christmas tree :D

[csakcsiga]

Ez egy elég hullámzó hangulatú nap volt.

Jó korán keltem, mostam elmentem a gyógytornászhoz és megbeszéltük hogy fogjuk helyre rakni a derekam(elég faszán).

Utána sütöttem az 1000 fokos lakásba, ráadásul az első piskótát elbasztam így kezdhettem előttről. A lényeg hogy másodikra sikerült.

És most volt egy iszonyatosan kiábrándító találkozóm egy régi ismerősömmel. Nem hogy pozitívat de még informatívat nem említett meg. Én nem vagyok egy ilyen hurrá optimista csávó és nagyon szívesen meghallgatom mások gondjait de az, hogy csak ömlik valakiből a végtelen negatívitás... Eleve úgy kezdte, hogy még le se ültünk de megjegyezte milyen drága ez a hely(ő választotta) és így nem is lehetett lelőni csak mondta és mondta...

1,5 órát bírtam az utolsó fél órába tényleg elgondolkodtatam, hogy én vagyok-e az ennyire szar ember de én ezt nem bírom. Ugyan nem volt semmit dolgom de szerencsére elmentem mosdóba én addig gyorsan rendeztem a számlát és udvariasan füllentetem.

Inkább hazajöttem és mivel volt bepácolva husi meg tzatziki a hűtőbe inkább csináltam házi pitát és össze dobtam egy gyrost és sok fröccsöt, ezek után kell!!!

[paranoidonkontroll]

Belépés csak engedéllyel Ha tudod ki vagy, hát meséld el

[500album]

Bob Dylan - Blood On The Tracks (1975)

Ahogyan korábban már írtam Joni Mitchell kapcsán, kicsit tartottam ettől a lemeztől, de összességében kellemes csalódás volt. Illetve itt is az a helyzet állt elő, hogy egy olyan előadóval van dolgom, akit nem igazán ismerek, és rögtön a 15. albumával kezdem a sort, szóval így nehezen helyezem kontextusba.

Amit eddig hallottam Dylantől, azok mind a korábbi munkásságából való, gitározós, szájharmonikázós nagy megfejtések voltak, és ez az a hangzás, amivel őt azonosítom, és ami miatt nem is éreztem soha késztetést, hogy jobban beleássam magam a zenéjébe.

Amikor hallgatom ezeket az albumokat a listáról, főleg ha olyanról van szó, amit egyáltalán nem vágok, akkor közben mindig utánaolvasok. Most is így tettem, és annak ellenére, hogy tényleg nem volt rossz élmény a lemez sem, a hozzá kapcsolódó infókat érdekesebbnek találtam.

Az egyik ilyen, hogy Dylan az album legelső nyers változatát megmutatta néhány zenész barátjának, többek között a Crosby, Stills & Nash hármasnak is, amiből az utóbbi azt mondta a dalok meghallgatása után, hogy "He's a good songwriter ... but he's no musician." IGEN! Köszi Graham Nash, hogy megerősítettél ebben a gondolatban, ha te mondod, akkor így is van! Nekem is mindig ez volt az érzésem, hogy Dylan inkább egy költő vagy ilyen slammer (bocs Bob, nem akarlak megsérteni ezzel), akinek a zene csak másodlagos, harmadlagos dolog, ezért nem is fordít rá annyi figyelmet.

És ennél az albumnál is így volt - a dalokat először a szokásos akusztikus eszköztárral vette fel Dylan, és így is akarta megjelentetni, de aztán eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha raknának mögé rendes zenekart. Az első próbálkozás a korábbi gitárosával volt, aki ezt mondta a dalokról: "They all began to sound the same to me; they were all in the same key; they were all long. He was sort of pissed off that I didn't pick it up." IGEN! Köszi Mike Bloomfield, nekem is ugyanez volt a benyomásom, miközben hallgattam.

Aztán megpróbálkoztak egy másik zenekarral, akiket két nap után elküldtek, mert nem tudták tartani a tempót Dylannel meg a munkamódszereivel, miszerint "Sometimes he will have several bars, and in the next version, he will change his mind about how many bars there should be in between a verse. Or eliminate a verse. Or add a chorus when you don't expect." IGEN! Köszi Phil Ramone, pont ilyennek képzeltem eddig is ezt a csávót!

Végül két különböző csapattal, két helyszínen, sokszori nekifutásra, de csak összeállt az a verzió, ami megjelent. És számomra is ez tette fogyaszthatóvá az egészet, hogy nem csak a gitározós, szájharmonikázós (amit amúgy nem is szeretek!) sztíló megy 51 percen keresztül, hanem ennél gazdagabb a hangzás.

A Lily, Rosemary and the Jack of Hearts volt az egyetlen dal, amit skippeltem kb két és fél perc után, mert megláttam, hogy még hátra van belőle hat és fél, és hát sajnos ezt a hillie-billie-dixieland-bendzsós hülyeséget nem bírom. :(

Viszont a You're a Big Girl Now kifejezetten tetszett, még az is lehet, hogy máskor is fogom hallgatni.

Congratulations, you are marked safe from your first ever Bob Dylan album! Ja, és várom a filmet, állítólag a kis Timothée nagyot alakít benne.

[diogenesz2020portugal]

“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?”

Grecsó Krisztián

[stickalittle]

Hát nagy ötlet volt, hogy a helpdeskbe bekerült a hibajegyekhez a rendszergazdák elérhetősége is.

Szerverüzemeltetőként az időm nagy része most arra megy el, hogy a helpdeskeseket megkerülve a júzer engem hív fel, és el kell neki magyarázgatnom, hogy a saját gépén történt jelszóváltoztatás után miért zárolódik ki folyamatosan a rendszerből, és hiába állítom, hogy a mobilja zárolja, ott van a logokban, ő akkor sem hiszi el, pedig még a telefonja típusát is megmondom, őt akkor is győzködnöm kell, mert nem tudja elképzelni, hogy a kibaszott telefonja blokkolja a belépését, amikor azon csak az e-mail fiókja van felvéve egy fél éve, de amúgy nem is használja, és ezzel eddig nem volt baj, meg különben is a céges hálózatba nem tud belépni, nem a telefonba. Hát kösz, hogy ilyenekkel kell foglalkoznom, amikor nem ez a dolgom. Persze mosolyogva csinálom ezt is, ha kell, nyugodtan rá lehet a fizetésemre pakolni érte egy komolyabb összeget, de ingyen miért kell helpdeskes feladatot csinálnom? Na, kösz. A munkahelyi telefont mindjárt szépen lehalkítom, aztán nyugiban foglalkozom a saját dolgommal. Mondjuk, lehet, hogy könnyebben venném ezeket az eseteket, de reggel már felbasztak a munkahelyi fideszesek a "szar, ami van, de Orbánon kívül nincs kire szavazni, és különben is, más is lopna" szöveggel.

[sztivan]

A tizedik ironman!

Finoman szólva is nehezített felkészülésem volt: ugye onnan kezdődött a történet, hogy tavaly szeptemberben egy szép reggelen ottmaradtam a kanapémon, a gerincem egyik porckorongja bemondta az unalmast. Gyógytornák, rehabilitáció, november végén tudtam először kimenni kocogni, és még utána is jó sok vizes masszázskúra és gyógyfürdőzés jött, szegény családom csodálatos volt, hogy ezt az egészet bele tudtuk logisztikázni a mindennapi életünkbe, a cikkeim olvasói pedig nem tudták, hogy egy csomó szép írás a magyar gazdaság helyzetéről úgy készült el, hogy közben a szerző épp térdelt a kanapéja előtt, mert máshogy nem bírta a dereka. Csak rendeztem magam, a tavasszal már teljesen úgy tudtam edzeni, mint ha nem lett volna semmi baj, majd amikor már minden rendben volt, a Nagyatád előtti utolsó nagy bringás edzésemen, két és fél héttel a verseny előtt egy akkorát estem, hogy nem voltam képes visszaülni sem a biciklire. Azzal nyugtattak, hogy biztos nem törés, talán csak zúzódás és akkor a verseny hetében talán már terheletlen állapotban nem fog fájni. Három nappal Nagyatád előtt megkaptam az engedélyt, hogy ha úgy meg tudom csinálni, hogy nem teszek sok terhet a jobb karomra, amire estem, akkor nem ártok magamnak, és meg is lehet. De nyilván minden időeredményről szóló célomat el kellett engednem, az egyetlen célom annyi lehetett, hogy szintidőn belül hozzam be magam.

Az úszáson az első nagyjából 50 méter volt elég rossz, ott még velem volt a majré, elég lesz-e a karom arra, hogy végigcsináljam egyáltalán. Aztán úgy voltam vele, csak nyugalom, próbáltam már korábban, menni fog az. Ballal rendes kartempó, jobbal kicsi, ballal rendes, jobbal kicsi, és ennyit kell csak 3800 méteren át. És onnantól, hogy fejben ezt rendeztem, rendben is volt a dolog. Nyilván nagyon lassú lettem, 1:58 alatt csináltam meg az úszást, de mindvégig tudtam az első ötven métere után, hogy rendben leszek. Az első bójáig fejben segített az, hogy ott maradtam még más emberek között, úgyhogy tudtam, hogy nem vagyok reménytelenül lassú, onnan pedig már bójáról bójára számoltam, hogy időarányosan a szintidőn belül tartom magam úgy is, hogy nem kell majd pánikolva rohannom a depóban. Ha már a jobb kezem nem volt az igazi, most cserébe az egyik legjobb nyílt vízi navigációmat hoztam le, úgy érzem, tényleg sikerült egyenesen mennem. Nem lett fényes, de ebben a helyzetben tényleg semmi mást nem akartam az úszástól, csak a szintidőt.

A 180 km bringán először az volt a feladatom, hogy a karjaimat kicsit lerázzam, miközben azért haladok is. Ez nagyjából a bevezető 60 km végére sikerült is, bár azért volt vele dolgom rendesen, de az után már egész kényelmesen tudtam a kezeimet használni (a bal is fáradt ugye, mert arra ment több terhelés). Ezen a részen a terveimhez képest elég jól tudtam haladni, Gyékényestől Nagyatádig 2:23 alatt értem el (mínusz 80 másodperc jóváírás egy sorompónál, azt később leszedték az összidőmből, de nyilván sokat nem számít). Utána a négy 30 km-s kiskör úgy nézett ki, hogy 1:14 - 1:14 - 1:21 - 1:26, amin látszik, hogy csúnyán belassultam.

A hőség kegyetlenül megdolgozott, az utolsó nagyjából negyven kilométerre totálisan elfogytam. Kétszer történt meg az utolsó kiskörön, hogy pár percre leültem az árokpartra pihegni, egyiknél sem úgy éreztem magam rosszul, hogy ájulás fenyegetett volna, de tudtam, hogy össze kell kapnom magam ahhoz, hogy valami értékelhetőt hozzak. Emberkínzás jellegű volt nagyjából 140 km után, volt pár olyan része a pályának, ahol durván beszorult a hőség, nagyjából olyan lett az érzés, mint ha forró levegőt szívnék be. Főleg úgy, hogy bármilyen jó is volt az új kiskör (az elkerülő úttal ellentétben itt még árnyékos részek is voltak például), az, hogy Taranyban a fordítónál a régi segesdivel ellentétben nem volt locsolás vagy kulacscsere, nagyon fájdalmassá tette, a 30 km-k utolsó harmadára szinte mindig elfogyott vagy felforrt az összes kulacsom. Azt tudtam, hogy szintidőn belül neki tudok kezdeni a futásnak, abban nem voltam biztos, hogy azt fogom-e tudni rendesen csinálni.

(ó, igen, ki volt az okos ember, aki a tizedik ironmanjén a bringás szemüvegét bent felejtette a depóban?)

És aztán ahogy nekiindultam a megmaradt 42 km futásnak, szinte egyik pillanatról a másikra rendeztem magam. Tényleg mint ha új verseny kezdődött volna. Lassú voltam, de stabil - 7:20-7:40 közti kilométerek voltak úgy 25 km-ig, onnan lassultam valamennyit még a végére. Szinte azonnal beállt egy alacsonyan tartható, az edzéseimnek tökéletesen megfelelő pulzus, ami nem is akart elszaladni, és nagyjából 15 km-től majdnem a célig olyan stabilan állt, bármit is csináltam, hogy néha azt néztem, nem az órám romlott-e el. Érzésre teljesen rendben voltam mindvégig a futáson, amin nagyon csodálkoztam a bringázás után, és persze végig locsoltam magam jeges vízzel, de jött az eredmény, pár órával korábban el sem tudtam képzelni, hogy nem szenvedve, hanem fáradtan, de jó érzésekkel fogom lenyomni az ironman utolsó öt és fél óráját.

15:40 lett a vége, aminek bármikor máskor nem örültem volna, de ilyen előzmények után most nagyon boldoggá tett. Kiadtam magamból mindent, amit ki lehetett, ez most ennyire volt elég. Őszintén mondom, hogy elégedett vagyok ezzel. Kicsit szimbolikus, hogy a két leggyengébb időeredményem az első és most a tizedik, de hát vannak pillanatok az életben, amikor nem feladni kell a célokat, hanem újratervezni őket, és akkor egész csodálatos dolgok kijöhetnek belőlük.

és persze: jól írták a nevem!

[konyvekkozt]

pápa

óvodásként lettem szemüveges. az óvónők szóltak a szüleimnek, hogy szerintük nem látok. valóban nem láttam, legalábbis jól biztos nem, szemüveges lettem. az anyám kitalálta, hogy olyan szemüveg kell nekem, aminek a szára a lencse aljától halad hátra. pont úgy nézett ki, mintha fordítva lenne rajtam. és pont emiatt csúfolt mindenki. utáltam ezt a keretet, de az anyám mindig talált az optikában ilyet, így még alsóban is ilyet hordtam

a szemüveg drága dolog, egyre ritkábban lett új pápám és egyre inkább megszoktam a világot homályosnak és karcosnak

pár hete tőlem teljesen szokatlan módon pápában aludtam el, éjjel ráfeküdtem és menthetetlen lett a szára. semmi baj, gondoltam. elővettem az előzőt, aminek a kerete törött el. hiába javítottam korábban pillanatragasztóval, újra eltörött, a kolléga, aki vállalta a ragasztást, összekente ragasztóval a lencsét. de itt sem estem kétségbe, elővettem a még korábbi pápámat. ez konkrétan annyira karcos volt, hogy azt sem hittem el, hogy kilátok rajta

ez volt az a pont, mikor beláttam, új pápa kell. begaloppoztam egy optikába, s mint egy kocsmában, közöltem, hogy pont olyat kérek, mint az előző volt. a hölgy szelíden mondta, hogy talán mégse így legyen, mérjük be a szemem. két munka közt voltam, szaladtam dolgozni, mondtam, hogy nekem ennél fontosabb dolgom van. szerencsére újra ajánlotta a dolgot, így puffogva belementem. bepattantam az optometrista székébe, felhívva figyelmét, hogy dolgozni szaladok. semmit nem várva ültem ott, pont ugyanúgy próbáltam megfejteni a pacákból, hogy milyen betűk lehetnek, mint a mindennapokban. mert én nem látom a buszon, hogy melyik vagy hova megy, csak mikor már teljesen előttem van. nem messziről vadászom az akciókat a boltban, hanem közelítve. és én ezt elfogadtam. évek óta így van, azt gondoltam, nem lehet máshogy. és akkor a hölgy mondta, hogy kipróbál valamit. csinálja - gondoltam én. és akkor, ott láttam. a vonal alatti második sort is LÁTTAM, élesen. elsírtam magam és kérleltem, hogy ez a csoda ez az új pápámba is kerüljön át

heteket vártam a pápámra. minden nap többször eszembe jutott a látás élménye. minden nap nézelődtem és tippelgettem, milyen távolságról látok majd hirdetéseket, más lesz-e olvasni

a pápám megérkezett. sokkal élesebben látok, mint eddig bármikor. és főleg sokkal jobban megtanultam, hogy kell próbálni minden újat, hinnem kell, hogy a meglévő rossz nem örökre rendelt, hanem van kiút, fejlődés

óriási kincs van az orromon minden nap. és azóta is sok esetben eszembe jut az a teljes katarzis, mikor még a székben ülve a vizsgálati pápával először láttam élesen

két dioptriát romlott a szemem. el tudjátok képzelni, mit jelent ez, mennyivel láttam kevesebbet a világból?!?! ne legyetek buták, keressétek a jobbat - mindenben -, mert sokszor van jobb

[rez-angyal]

Kimentem az erkélyre

Igen, már van erkély, ahová kimehetek. Virágot ültettem (vagy valami hasonló), amit már lassan 2 éve próbálok életbentartani - még néhány más növénnyel egyetemben -, több kevesebb sikerrel. (Sikerült pl. mentát gyökereztetni, megnöveszteni méteresre majd megfeledkezni róla és hagyni elszáradni)

Viszonylag gyakran járok ki. Szeretem a kora esti szellőket, nézni a kis cinegéket, néha denevéreket, meg azt a kurvaidegesítő szarkát, aki itt lakhat valahol a kis fészkescsaláddal, csakhát kínozni lehet a recsegő cserregésükkel, pláne, ha éppen migréned van és fáj a levegő is.

Szóval ültetést imitáltam, miközben éreztem valami kellemetlen szagot, már gondolatban az alsó szomszédra szórtam az áldást, hogy itt kell fürdetni a kutyát, hát nemigaz, hogy ilyen büdös van! (nincs is kutya a lépcsőházban)

Van egy kis vödör, amibe a könnyeimet az esővizet gyűjtöm néha viráglocsoláshoz, ebből kifolyólag leginkább csak akkor mozgatom, ha esik az eső és a *megfelelő" csatornázásnak köszönhetően ömlik a víz az ereszen keresztül.

Dolgom végeztével, tudniillik elföldeltem eredetileg egy, de szétosztódott 2 tő, virágot_hozni_nem_hajlandó_mióta_elköltöztem_és még_előtte_magára_is_hagytam_2_hónapig flamingó(ka)t, közelebb húztam az esővizet, hogy életet leheljek immáron a tejfölös vödörbe evakuált Flam.2-be.

Egy kisegér volt ott. Nyilván megijedtem, a negyediken ritkán találkozni velük. De már nem volt ott semmi látnivaló.

Ismét találkoztam a Halállal... az elmúlás bűze beszivárgott az orromba, ismét körüllengte az aurámat, belekapaszkodott és ott maradt, mint a kellemetlenkedő visszajáró vendég, akit sosem látsz szívesen, de mindig meghívja magát. Ott guggoltam, a haldokló kis növényke mellett, hogy akkor most már _ezen_ nincs mit sopánkodni meg megriadni, sietni már felesleges, de cselekedni kell.

Eltemettem. A késő nyári, lemenő nap fényével takartam, az énekesmadarak csicsergésével béleltem a pizzásdobozból rögtönzött kis koporsót. Talán egy apró kis könnycseppet is elmorzsoltam ennek az életnek az alkonyán.

Hazugság lenne, ha azt mondanám, már nem félek a Halállal találkozni. Még akkor is, ha az őszt gyakran tölti nálam.

[drakvuf]

A Város Királynői 1: Paulina és Paulina

Ebben az évben nagyon mennek a prolihergelésre szánt realityk. A TV2 Kőgazdag Fiataljai után, az RTL feltámasztotta Feleségek luxuskivitelbent.

Eredetileg a Viasat 3-on futott a műsor és természetesen nagy rajongója voltam, szóval nyilván érdekel mit csinál az RTL ezzel a formátummal. Kapásból átnevezték A Város Királynőire, ami érthető, mert nem mindenki házas, ahogy az előző évadokban sem volt az. Első szereplőnk Zsuzsi, az üzletasszony.

Maximalistának tartja magát: csak a tökéletes munkát fogadja el. Tehát ő nem csinál semmit. Hamar kiderül, hogy rokonlelkek vagyunk, amikor azt mondja: a pénzt amit megkeresek, szeretem elkölteni. 40 éves, de szeretne minden évvel egyre jobban kinézni. Jaj.

Mivel nem szeret dolgozni, van egy vagon inasa, akik a ház körüli munkát elvégzik, meg itt az anyja is, aki besegít. Anyu nagyon konzervatív és kritikus, ezért aláíratott vele egy megállapodást, hogy mások előtt nem szólhatja le a megjelenését. Van egy férje, de önmagukat szingli házasként írja le. Bár így tényleg Zsuzsi szingli, a férjének éppen van barátnője.

Továbbá van két gyerekük, José Armando és Emilia González.

Zsuzsi szeretne bepasizni, de nem egyszerű, mert csórók a faszik. Azt mondja, ha a randi értéke nem egyenlő a rúzsa árával, akkor nincs miről beszélni.

Betoppan második királynőnk, Violetta, aki meghívja Zsuzsit a szülinapi bulijára. Violetta vállalkozó. Szerény körülmények között nőtt fel, de mindig tudta, hogy egyszer gazdag lesz. Igazságos főnöknek tartja magát, akitől a beosztottjai félnek.

A gardróbjából szerinte a legtöbb nő egész évben fel tudna öltözni, úgy hogy ne kelljen mosnia. Van egy faszija, aki nem borotválja a nyakát és mellette a teniszoktatója fogdossa.

A teniszpályán ismerjük meg a harmadik szereplőnket, Paulinát.

A 31 éves nő, Violettával ellentétben gazdag családba született. Luxusmenedzsmentet tanult és a luxus a mindene. Szabadidejében geci undorító órákat vesz.

Neki is van egy inasa a házimunkára: Zoli, aki a nő szerint bármit megtenne érte.

Paulina anyukájával nyitotta meg Európa első Vakarószalonját.

Bár mindene megvan, sajnos a szerelemben nincs szerencséje. A vőlegénye az esküvő előtt elhagyta. Elmondása szerint sokat bulizott a férfi. Violetta szerint félre is kúrt, amit nem akar elhinni Paulina.

Következő versenyzőnk Laura, aki lakberendezéssel és fitness ruhatervezéssel foglalkozik.

Van egy férje, aki a tenyerén hordozza. Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életéből az a gyerek. Elmondása szerint négy éve szeretne már egy kölköt, ha ennek nem valami egészségügyi probléma az akadálya, akkor esetleg megpróbálhatnának dugni. Paulinának bár esküvője nem lesz, a menyecske ruhája megérkezett. Ebben a nehéz élethelyzetben támogatásra van szüksége, ezért elhívja 😍Annát😍, hogy együtt nézzék meg.

A nő neki is elsírja a bánatát, hogy Violetta pont a meg nem tartott esküvője napjára szervezte a szülinapját. 😍Anna😍 szerint bosszúból a menyecske ruhában kéne mennie az eseményre.

😍Apró Anna😍 befektető és az egyik szerelmem. A nő magánrepülővel utazgat, mert megteheti. Nagyon szeret vásárolni és állítása szerint nem egy gépet késett már le emiatt. Izé.

Két dolgot viszont nem tud megvenni pénzért: az egyik egy gyerek, a másik egy igaz férfi szerelme. Vitatható kijelentés, mindenesetre:

"Nem tudom sajnos magamat teherbe ejteni, se megkérni a saját kezem."

Paulina a ruhapróba után hazaugrik anyukájához és neki is elsírja a bánatát. A nő szerint Violetta bunkó-paraszt, amiért a meg nem tartott esküvője napjára esett a szülinapja.

Paulina anyukája amúgy szintén szereplő és őt is Paulinának hívják, hogy semmiképp se legyen egyszerű dolgom. Várom az ötleteket, hogy különböztessük meg őket.

Férje milliárdos, három gyerekük van, de a másik Paulina egy másik házasságból született. Elmondása szerint bár a férje a család feje, ő a nyaka, ami mozgatja. Elárulja nekünk a jó házasság titkát: 2800 km-re laknak egymással a férjétől.

Utolsó szereplőnk, Mónika, akit Violetta szintén meghív a szülinapi bulijára.

Mint kb mindegyik nő, régen ő is modellkedett, most nem derül ki mit csinál, de görög faszija van, aki kurva gazdag és Dinónak hívják. A nő szenvedélyesen gyűjti a táskákat, amiket minden nap meg is simogat. Szerinte 10-12 budai ingatlan kijönne az árukból. "Szerintem annyit ér egy nő, amennyit költenek rá."

Az egyetlen dolog, ami hiányzik az életéből, hogy Dino megkérje végre a kezét.

Paulina Mónikával meglátogatja Laurát, hogy rendes magyar szokás szerint alapozzanak a buli előtt.

Nincs sok idejük jól érezni magukat, mert érkezik Paulina és Paulina. Paulina egyből lehúzza a hangulatot a meg nem tartott esküvőjével és a menyecske ruhájával.

Zsuzsi ledöbben ezen a jeleneten, mert azt hitte jó barátnők Violettával, de ha azok lennének, nem próbálná Paulina magára terelni a figyelmet a nő szülinapján.

Csengetnek. Megérkezik Violetta, aki egyből fel is kérdezi Paulinát, hogy mi a fasz ez, aki rákontráz, hogy mi a fasz az, hogy az esküvője napján szülinapozik.

A feszkót Mónika oldja kicsit, amikor meghív mindenkit a London Fashion Weekre. Elkezdenek falatozni és Laura elárulja, hogyan őrzi meg az alakját: a faszija nem vesz neki nagyobb ruhákat, szóval nincs más választása. Violetta 😍Annával😍 és Mónikával elszalad a mosdóba. 😍Anna😍 szerint támogatniuk kéne Paulinát ebben a nehéz helyzetben, illetve szerinte azok a faszik, akik mindenféle trashműsorról hogyvoltokat írnak, nagyon szexik. Violetta nem ért egyet egyik állítással se és elpletykálja nekik is, hogy Paulina faszija félrekúrt.

Közben az asztalnál maradt lányok arról faggatják Paulinát, hogy szerelmes-e még. Hát persze.

Visszaérkeznek a mosdóból a lányok. Paulina szolidan megkérdezi fosni voltak-e, amiért ilyen sokáig tartott. Nem, csak sminkeltek.

Mónika azonnal megkérdezi Paulinát, hogy tényleg megcsalta-e a vőlegénye. A nő tagadja és jól felbaszta magát azon, hogy már mindenki tudja.

Vágás után már limuzinban száguldunk a szülinapi vacsorára. Megvitatják ki mibe megy a Fashion Weekre. Paulinában elég nagy tüskét hagyott, hogy Violetta elpletykálta a megcsalást. Nem akar koccintani a lányokkal.

A szülinapos Violettát nagyon bántja a dolog és azt mondja Paulina elbassza az estéjét. Zsuzsi a kamerának meg is jegyzi, hogy Paulina teljesen át-of-lájn viselkedik. Violetta elkezdi hangosan sértegetni a hoppon maradt menyasszonyt. Paulina anyukája, Paulina próbálja csitítgatni, de ezzel csak eszkalálja a szitut. A nő hangosan megjegyzi, hogy nem tehet róla, hogy félrekúrt a faszija.

Violetta öt percet ad mindenkinek sajnálni Paulinát, aztán szeretné lezárni a témát. Aztán összekap Laurával is és végül úgy megsértődik, hogy otthagyja a társaságot. Természetesen fizetés nélkül.

Bármiről is írok az első részek mindig a legnehezebbek, mert idő ameddig megjegyzem a szereplők nevét. Szerencsére nincsenek sokan, ráadásul két Paulina is van, szóval egyszerűbb lesz.