#dolgom volt

[paranoidonkontroll]

Nem hasonlítom többé a belsőm mások külsejéhez

[messy-caramelgum]

Barkóczi Noémi - Dolgom volt

Becsukom az ajtót

Kifújom a levegőt

Bocs, hogy nem jöttem előbb

Dolgom volt

Láttam, hogy hívtál

De nagy volt a zaj

Aztán kiment a fejemből

Dolgom volt

Építek egy világot, ami rég összedőlt

Kergetek egy álmot, amit egy idegen szőtt

Húzom, csak húzom a drága időt

Húzom, csak húzom le magamról a bőrt

Becsukom a szemem

Nézem magam

Már tényleg hiányoztam

De dolgom volt

A repülő üzemmód

Aktiválva van

Elrepít a mélybe, hol

Dolgom van

Építek egy világot, ami rég összedőlt

Kergetek egy álmot, amit egy idegen szőtt

Húzom, csak húzom a drága időt

Húzom, csak húzom le magamról a bőrt

[ajtostolahazba]

Ezt most kiírom magamból, mert szarul vagyok és mivel senkit nem akarok terhelni a szarjaimmal, leírom ide, elvégre ez az én blogom vagy mi.

Az elmúlt egy év életem legrosszabb, legnehezebb, de egyben legszebb éve is volt. Kezdődött tavaly augusztusban a lányom válásával, ami engem jobban megviselt, mint őt, mert kurva nehéz volt kussban, a pálya széléről végig asszisztálni. Mert ez az ő élete, az ő döntésük, ők voltak benne, nekem az a dolgom, hogy elfogadjam, támogassam. Erre egy hétre szakadt meg az a 20+ éves barátság, amit azóta sem tudok hova tenni, de elfogadtam. Kurvára meggyászoltam, rengeteg munkám van benne. És októberben jött apu... Egy életmentő műtét, majd egy diagnózis, amit senki nem akar hallani soha. A karácsonyi covid majdnem elvitte, de összekapartuk, elkezdtük a kemót. Jól ment. Jól volt. Májusban voltak nálam utoljára. Az a nap olyan szép volt! Rengeteget beszélgettünk, nevettünk, olyan önfeledt volt, olyan boldogok voltak itt! Akkurátusan fotózok mindent, minden alkalommal megörökítem a pillanatot. Annak a napnak a képe itt van kint. Úgy van bennem, meg ha most árnyeka is önmagának. Eleinte magamnak se mertem bevallani, de dokumentálni akartam mindent... Nem tudom mikor leszek abban az állapotban lelkileg, hogy egyszer sorba szedjem, időrendben..nem merem még, nem akarom. Egy hullámvasút ez az év, 3 hetes etapokban számolunk, mert 3 hetente kap új kezelést. Én viszem. Ritkán a tesóm is, de ő valahogy távol akarta tudni ettől magát, amiért haragudtam előbb, ma már megértem. És valahol hálás vagyok, mert 3 hetente olyan mély és intenzív volt a kapcsolatom apával, mint előtte soha. Mindent megbeszéltünk. Tényleg mindent. Nem volt semmi tabu. A legjobb barátom lett, a cinkostársam. Mindent kimondtam. Hogy mennyire szeretem, hogy milyen nehéz lesz, ha majd nem lesz, és azt is, hogy ha úgy érzi belefáradt, és nem bírja tovább, akármilyen nehéz is, az ő döntése és tiszteletben tartom. Miattam ne csinálja, ha ő maga már elfáradt.

Tegnap hazamentünk. Apa napok óta csak alszik, csont és bőr, iszonyat gyenge. Az étvágya hullámzó, de az elméje penge. Tegnap egész nap ébren volt. Kibotorkált segítséggel a konyhába, amikor ettünk, délután a lábtartós fotelben ült végig. Amikor anyuval meg a tesómmal kimentünk a temetőbe, ő Gwendivel maradt. Beszélgettek, nevettek.. Aztán este sikerült belediktálni meg egy szelet vajas kenyeret, szőlővel, dinnyével. Mielőtt elindultunk a temetőbe, bementem hozzá, hogy apa, indulunk, Gwendi itt lesz, sietünk. Jó legyél, rosszat ne halljak!😊 és megöleltem azt a törékeny testet és azt kérdezte: miért vagy hozzám ilyen jó?-mert szeretlek apa. Nagyon szeretlek! És este beszélgettünk és boldog volt. Fáradt, de nagyon boldog.

Ma sokkal gyengébb volt. Nyugtatom magam azzal, hogy elfáradt tegnap , hogy sok volt neki ( mert tényleg sok volt), de amikor anya azt mondta ma, hogy mondott valamit, teljesen elvesztettem a nyugodt kontrollt. "Olyan szép ősz van. Sétálok egyet".. Nem tud járni már...

Halálra vagyok remülve. Rettegek, hogy mikor csörren meg a telefon, mikor ér véget végérvényesen a gyerekkorom. De hátha csak túlreagálom. Mert minden pillanata tiszta, olyan okos és művelt, és a teste ugyan lassú, de az agya most is vág.

Szóval itt tartunk most. Mindeközben nyilván beletenyerelt az életembe egy betegség is, de valaki azt mondta, a sok keserűség miatt nem véletlenül lettem epebajos...nem tudom. Itt ez a látszólag erős és rendíthetetlen nő, aki vagyok, és kurvára félek. Minden nap ajándék, de még annyira szeretnék egy kis időt!

Az apukámmal...:(

[ciganyolga]

rohadjak meg

Basszus, majdnem egy éve vagyok már szülési szabadságon (milyen béna kifejezés ez amúgy, mintha végig, due date-től óvódáig szülnél, pedig hálisten azért nem). Az volt a tervem, hogy másfél évet leszek kábé itthon, az tök sok, azalatt mindent kitalálok.

Írok egy regényt, vagy legalább a Rotyipók történetei mesekönyv sorozatot (elkezdtem egyébként), gecigazdag leszek a kötéseimből (ehhez egy pulcsit kb. 200ezerért kéne adnom, valaki? egy eredeti Olgát? vagy többet?), vagy megvilágosodok, hogy mit kell csinálnom szoftvermarketingelés helyett (veteményes, cuki kávézó saj��t sütikkel, KÓCSING!), vagy ha ezek nem, akkor legalább elvégzek valami menő tanfolyamot (ezt is elkezdtem), amivel még menőbb szoftvermarketinges lehetek, mikor majd visszamegyek.

Mert mindenki tudja, hogy a dolgozni visszatérő gyeses anyukák mindenhol koloncot jelentenek, akiket valahova be kell suvasztani, úgyhogy rettegek előre, hogy kapok valami szirszar feladatot nemannyiért, amit persze elvállalok, mert azért nagyon hiányoznak a burzsoá dolgaim, amiket a techszektoros fizummal csinálhatok, de a gyeddel nem.

Szóval azt gondoltam, eddigre már meglesz a terv. De nagyon szarul állok.

Amikor a végsőkig sikerül nyomasztanom magam azzal, hogy nem hozok ki többet az itthonlevésből, ami amúgy elvileg arra van, hogy a kisfiúval legyek és mókázzunk, semmi másra, akkor vissza kell emlékeznem, hogy egyébként mindenképp akartam volna szünetet - kreatív szabadságot, ja - és az volt a B terv, hogy ha nem kapom be a legyet, akkor minimum 2 hónap sabbatical. Na hát milyen jól végigszoronghattam volna azt is, hogy nem hozom ki a legtöbbet az időből, amit azzal akartam tölteni, hogy lófaszt se csinálok. Egy másik országban, máshol lófaszt se csinálni ugyanis legit, mert az nyaralás.

Másrészt amikor meg azon mélázok, hogy á, de nem lelkesítenek már azok a problémák, amik a jelenlegi melóhelyen várnak, akkor meg a bennem élő zen Olga azzal jön, hogy de az miért baj? Persze, hogy leszarom, hogy mennyi lesz az MRR, meg kimegy-e az email kampány időben, de nem lehet, hogy ez az egészséges, és az eddigi úristen inkább itt ülök este 9-ig, mert ez annyira fontos hozzáállás volt a szar? Már megtanultam, hogy lehet azon is aggódni, hogy leesett a kisfiú a kanapéról vagy hogy fosik, és ezek azért perspektívába helyezik az őszi upsell email kampányt. Ami ha nem megy ki kedden, csak csütörtökön, mi lesz? Éjjel az ajtómon fognak dörömbölni az upgade-elni vágyó felhasználók, hogy hol van már az email a kedvezménnyel, te kurva?

Volt az ex munkahelyemen egy kollégánk, a Gábor, aki például már nem állt neki data breach-es hírhez kommentárt írni a PR-nak pénteken 2-kor, mert 4-kor neki a családdal mennie kellett a Tesco-ba. Mindig is a Gábor volt a munka attitűd példaképem, de nem töltöttem vele elég időt, azt hiszem, hogy el tudjam tanulni. (Hát, mindig később jött és korábban ment, ugye...).

Dehát gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, meg főleg ebben az országban, akinek bűntudata van, ha egy percig is nem rohad meg. 20 év megrohadás után IS. Légyszi, hadd rohadjak meg nyugdíjig, ami majd 3 zsemlére lesz elég, szóval utána is még.

Azt már egész jól megtanítottam magamnak a terápián, hogy a megrohadás nem egyenlő szerelem, de lehet, hogy van ezzel még dolgom.

[sztivan]

boldog majdnem autómentes életem

gyakran nagyon tudom sajnálni azokat, akiknek az időbeosztását vagy életszervezését annyira megnyomorította a béna 20-21. század, hogy kénytelenek autót tartani, meg valahol azokat is, akik ezt úgy internalizálták, hogy még el is magyarázzák, hogy ez nekik jó. igazából tök egyszerű nagyrészt nélküle is

Budapesten belül autóban szerintem utoljára akkor ültem (már az ilyen "gyere, elviszlek", aztán udvariatlan volna nemet mondani dolgokon kívül), amikor a háromnapos lányomat hoztuk haza a kórházból a születése után, ami azért valljuk be, nem egy túl gyakori élethelyzet. minden mást meg tudok oldani normális időben biciklivel vagy bringa-vonat kombóval - kb negyedórára van vasút, onnan gyorsan bent vagyok a cityben. néha kíváncsiságból megnézem a reggeli csúcsban, hogy a ház-munkahely (Pestszentlőrinc-Óbuda) közti távot autóval nagyjából ugyanolyan, néha kicsit hosszabb időre mondja az útvonaltervező, mint ahogy bringával vagy bicikli-tömegközlekedéssel odaérek. nyilván ehhez kellett az is, hogy amikor ide költöztünk, akkor úgy néztünk házat, hogy a legközelebbi kötött pályás közlekedési lehetőségtől gyalog tíz percen belül legyen

Pestről vidékre szinte mindig rendben vagyok vonattal vagy busszal. a kivétel, amikor kénytelen vagyok valakihez bekéredzkedni autóba, az, amikor este van vidéken dolgom, és már nem lehetne normálisan hazaérni tömegközlekedve, de szerencsére ebből is egyre kevesebb van. igazából csak egy kis előre tervezésre van szükség ehhez, hogy kényelmesen tudjuk csinálni

a gyerekekkel Budapestről kimozdulva teljesen egyértelműen a tömegközlekedés a nyerő. lehet, hogy kicsivel hosszabb, mint az autóban, de rengeteg csodálatosan jó időnk volt úgy, hogy vonaton fel-le sétáltunk, megnéztük az étkezőkocsit, boldogan elvoltunk, sokkal jobban élvezték, mint amikor régebben néha párszor autó gyerekülésében kellett unatkozniuk órákon keresztül. külföldre menet ugyanezért eszembe sem jutna autóba bekényszeríteni őket. Pesten belül pedig megcsináljuk úgy a dolgainkat, hogy amíg még nem tudnak egyedül menni mindenhova, addig összeszervezzük, mi dolgaink vannak itthontól távolabb, de hát életképesek, nem pusztulnak bele némi bkv-zásba

[dendre]

Pitchfork Annual Tippmix 2024

Ahogyan az már régi hagyomány, a dallista után, albumlista előtt szánt szándékkal eltalálom a könnyen belőhető, pontosan mégsem meghatározható év végi picsfork top 10-et.

Még sose sikerült 10/10-re (a top 10-ben lévő lemezeket kell eltalálni, nem a pontos helyezéseket), mert bármennyire is kiszámítható az internetek zenemagazinja, azért mindig van egy kis csavar. 

"Idén folytatódott az elmúlt években szokásos gyalázatos lemaradásom (lemezhallgatás, zenei világ követés, tippelési hatékonyság). És szinte sorminta, hogy annyi dolgom van, hogy szinte véletlenül veszem észre, hogy megint kikerült a kislemezes lista, tippelni kell. Jó, azért idén is ránéztem néhány naponta az új megjelenések miatt a Pitchforkra, és azért hallottam is ezt-azt. De nagyon hasraütésszerűen fogok tippelni, őszintén szólva fel is merült, hogy hagyom a fenébe."

Írtam tavaly, 2023-ban, és írhatnám idén is ugyanezt. Azt látom, hogy a vezetőségváltás, átszervezés után a Pitchfork egy identitásvesztett magazin, teljesen ad-hoc a dalos listájuk. Azt is látom, hogy borzalmas a dalos lista, hogy alig választottak rá elviselhető zenét, hogy az év slágerei gyalázatosak Sabrina Carpentertől nem is mondom meddig, mert senki kedvencét nem akarom gyalázni (kivéve ezek szerint a Sabrina Carpenter-eseket). Szóval aligha lesz olyan kiszámítható az idei albumlista, mint szokott lenni, tehát még annyira sem várom, hogy eltaláljam, de nem akartam megszakítani ezt a szép hagyományt.

A lista:

Cindy Lee: Diamond Jubilee

Charlie xcx: Brat

MJ Lendermann: Manning Fireworks

Jessica Pratt: Here In The Pitch

Waxahatchee: Tigers Blood

Vampire Weekend: Only God Was About Us

Still House Plants: If I don’t make it, I Love You

The Smile: Wall Of Eyes

Magdalena Bay: Imaginal Disk

Mount Eerie: Night Palace

Biztos lesz a 10-ben valami tuti hülyeség, de lövésem sincs milyen 7.2-esre értékelt lemezt kaparnak elő, a Mannequin Pussy és a Mount Eerie között vacilláltam még. És a Nala Sinephro: Endlessness lehet a nem is annyira sötét ló. "Gondolom nem fogsz eltalálni túl sokat" - hangzott el most, utalva arra, hogy a dalos listán nagyon sok mindent nem ismertem, úgyhogy ennek fényében, az esélytelenek nyugalmával, jónapot! Nálam mi az év lemeze? Nem tudom! A Pet Shop Boys-ot megvettem vinylen is. Meg a Beth Gibbonst is. Meg Kim Gordont is. A Cassandra Jenkinst meg tervezem.

Tippeljen más is, ha van kedve!

Az előzmények:

a 2023-as tipp és a végeredmény (6/10)

a 2022-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2021-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2020-as tipp és a végeredmény (8/10)

a 2019-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2018-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2017-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2016-os tipp és a végeredmény (8/10)

a 2015-ös tipp és a végeredmény (8/10)

a 2014-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2013-as tipp és a végeredmény (7/10)

a 2012-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2011-es tipp és a végeredmény (6/10)

a 2010-es tipp és a végeredmény (8/10)

a 2009-es tipp és a végeredmény (9/10)

a 2008-as tipp és a végeredmény (9/10)

a 2007-es tipp és a végeredmény (7/10)

meg volt a 2010-es évek tipp és végeredmény (5/10) :(

meg volt ez a félévtizedes hülyeség, ami ilyen lett (7/10)

meg volt a hatvanas évek, ami ilyen lett (7/10)

és volt az utólagos 1998, ami ilyen lett (6/10).

[iwannapushthebutton]

37 éves leszek idén. 35 éves voltam, amikor kezdtem azt érezni, hogy valami gebasz van. Még egyáltalán nem tartok ott az életben, ahol már egy csomó más barátom, és képtelen vagyok előremozdítani magamat. Jártam coachingra, de minden, amit a coach mondott idegenül hangzott és semmilyen képet nem tudtam kivetíteni magamról a jövőbe (és azóta sem). Kb. ekkor ébredtem rá, hogy sok tekintetben hónapról-hónapra élek már több, mint egy évtizede, és bár TUDOM mit kellene tennem, hogy tovább lépjek, ha erre gondolok ürességet és tompa fájdalmat érzek. Ekkor találkoztam az ADHD-val. Nyilván tiktok meg ilyen-olyan faszom videókban és elég sok dologgal tudtam azonosulni. Gondoltam járjunk a végére. Nagy nehezen kaptam egy beutalót a háziorvosomtól a Semmelweisre, ahol miután jelentkeztem, közölték, hogy akkor másfél év múlva visszaszólnak, addig legyek türelmes. (Egy barátomank egyenesen azt mondták - most már kicsit azt gondolom cinikusan - hogy "addigra hátha elmúlik). Én türelmesen vártam. Közben szerencsésen kibekkeltem pár impulzív dührohamot (elkezdtem figyelni mennyire kezdek különféle dolgokban mentálisan kifáradni és igyekeztem elmenni szabira, amint a fáradás első jeleit érzékeltem) és igyekeztem minél jobban utánaolvasni a dolognak.

Minél többet tudtam meg az ADHD-ról annál inkább kellett észrevennem, hogy nagyon sok ADHD-s idegesít és egyáltalán nem tudok velük azonosulni, viszont az AuHD (vagy AuDHD) emberekkel annál inkább, és ha erről beszéltem, akkor a környezetem némileg még jobban meglepődött vagy megrökönyödött. A családomtól eleve semmilyen támogatást nem kapok ezzel kapcsolatban, a párom pedig nagyon szkeptikus, de ezért nem tudom hibáztatni, mert én is eléggé az vagyok.

Kb. egy év után kezdtem gyanakodni, hogy nem fognak hívni, szóval néztem fizetős vizsgálatokat, és elkezdtem spórolni (legalább erre, ha már egy nyaralást nem tudok megszervezni és rendesen félrerakni rá). Sajnos igazam is lett. Idén januárban volt két éve, hogy írtam a klinikának. Szóval megkezdtem a fizetős cuccot.

A hely, ahova jelentkeztem, több lépcsőben folytatja le a vizsgálatot és több lépcsőben is kell fizetni, és a pszichiáter hölgy az első alkalomnál mondta, hogy ha úgy tűnik minden oké, akkor ne fizessem be a többi részt mert, ők sem akarnak feleslegesen lehúzni. Mondtam, hogy jó - de nekem fontos lenne tudni, hogy van-e dolgom ezzel, mert ha nincs, akkor valamilyen más pszichológiai segítségre van szükségem. Kedvesen végig csinálta az első interjút és amikor mondtam, hogy gyerekkoromban voltam párszor pszichiáternél, aki FIMOTAságot (Figyelem-,Mozgás- és Tanulás-zavar) állapított meg nálam, akkor megállított,és közölte, hogy az az ADHD. Amivel a családom egyáltalán nem foglalkozott, miután kaptam gyógyszert, az amúgy nagyon nem szimpatikus pszichiáter bácsitól, és attól állítólag durván bezombultam. A szüleim elég pszichológia tagadók, amúgy.

Innentől kezdve a pszichiáter hölgy elkezdte mondani, hogy akár át is ugorhatunk a diagnózis többi folyamatán és mi lenne ha pszichoterápiával folytatnánk (mivel van munkám és önfenntartó vagyok, valószínűleg gyógyszeres kezelésre nem lenne szükség amúgy sem). Mondtam, hogy nekem viszont fontos lenne a diagnózis, tekintve, hogy a gyerekkori leleteimről semmim sincs. A rendelő pedig már rég bezárt Kispesten (akárcsak a mozi, ami vele szemben volt). Pláne fontos lenne a diagnózis, ha az Au résszel is foglalkoznak. Hát... ők azzal nem foglalkoznak sajnos, csak az ADHD-val. Itt maradtunk abban, hogy akkor átgondolom és jelentkezem.

És azóta töprengek azon, hogy mi legyen. Egyfelől elkezdtem végre azt az utat, amire már egy ideje vártam, és az önismeret új szakaszába léphetek. De míg mondjuk azt a dolgot viszonylag gyorsan el tudtam fogadni, hogy ADHD-s vagyok, az Au rész teljesen idegen nekem és fogalmam sincs mit kezdjek vele. Szóval ez lenne most a fontosabb és ezt kivizsgáltatni is kurva sok pénzbe kerül, mert az Au Alapítvány ingyenes várólistái is ugyanolyan hosszúak, mint a Semmelweiss-é. Ugyanakkor nekem is elegem van abból, hogy egy csomó ember dobálózik az ADHD-val és biztos vagyok benne, hogy ez sértő azokra nézve, akiknek ez tényleg megnyomorítja az életét, és nem szeretnék ezek közé a faszfejek közé tartozni. Ha pedig van ADHD-m, akkor szeretném, hogy ennek biztos tudásával képviselhessem az érdekeimet. Egy AuHd ismerősöm régóta mondja, hogy diagnózis nélkül is szívesen várnak az ADHD közösségek, de eléggé félek így odamenni, mert pozőrnek és fake-nek érezném magam. Ugyanakkor jó lenne minél több olyan emberrel találkozni, akinek van ilyen megélése és tanácsot kérni és beszélni velük. Most inkább hajlok arra, hogy végig csináljam az egészet, de nem akarok hazudni, felmerült bennem az is, hogy a pénzt, amit a folyamat felfüggesztésével megspórolnék azonnal azokra a tetkókra fordítanám, amiket már régóta magamra akarok varratni. :D

DISCLAIMER! Nyilván a fentebbi szövegben nem írtam le minden "tünetemet" (például azokat, amik végig kísérték az életemet) csak azokat, amik végül rávettek, hogy elkezdjem ezt az utat. amúgy ilyen is ritkán van, hogy ennyit írjak magamról.

[troger]

(énblog, kéretik nem elolvasni)

látszólag nem jövök ki a főnökeimmel, munkaadói oldalról nézve biztos én vagyok a problémás eset, pláne hogy nem csak a főnökökkel, hanem rendre egy-egy kollégával is konfliktusba keveredek

az én oldalamról pedig csak nehezen viselek olyan dolgokat, mint a kiabálás, egyenrangúaktól a parancsolgatás, főnököktől is, ha a hangnem tiszteletlen, manipulációs kísérletek, ld. gaslighting, ígéretek nem betartása, főnökök esetében a mondanivalóm teljes figyelmen kívül hagyása

illetve egy pontig elviselem őket, csak kifelé nyuhodtan reagálom le őket, aztán egyszercsak túlcsordul nálam a pohár (nép., vulg.: "tele lesz a tököm az egésszel"), megmondom, hogy a fent felsoroltakat nem tűröm tovább (kerülve a személyeskedést, a történésekre koncentrálva, úm. "ez a viselkedés számomra mindenképp, de szerintem bármely munkahelyen elfogadhatatlan"), amire kirúgnak

február végén lejár a próbaidőm: kirúgnak, vagy új munkaszerződést kapok és maradok fixen a nagybani piacon - ahogy eddig ígérték

ma a would-be főnököm, aki eddig naponta nyalt és szopott, hogy milyen szuperül csinálom a dolgom, és köszöno, és hát wow, mennyire örül, hogy (õnszántamból! lelkesen) itt vagyok megharagudott rám (szerencsére csak elköszönt és gyorsan lerakta a telefont), amiért eleve nem voltam hajlandó egy második szombatot is dolgozni (amire a jelenlegi szerződésem nem kényszerít, szemben a fix kollégákkal; "de hát megbeszéltük! de hát én már akkor is nemet mondtam, csak nem vetted komolyan)"; kivételesen, csak ezt az egy szívességet tedd meg légyszi, nincs, aki megcsinálja helyetted, stb amire az alattvalójának már szerdán nemet mondtam, ami ezek szerint egyszerűen süket fülekre talált, mert ma

hiába mentem betegen dolgozni (torok- és fejfájás, izzadás, hidegrázás, köhögés-tüsdzögés), amikor minden normális ember beteget jelent, orvoshoz megy, kiíratja magát, aztán jól otthon marad, a fónöknek egész nap máshol volt dolga, végül be se jött, ahogy egy fix kolléga szintén nem, úgyhogy a jelenlevőkre több munka maradt egy rohadt szeles napon, amikor a szemét mindenfelé száll, és kergetni kell...

nem volt egy vicces nap

szóval amikor a nap végén telefonon elmondtam a főnöknek, hogy egyébként is más terveim voltak szombatra (a többieknek eddig minden második szombaton kellett bejönni, ez most borulni látszik, mert múlt pénteken ketten kiléptek, és én vagyok az egyetlen új ember), de most még beteg is lettem, úgyhogy nem is tudok holnap bemenni, mert az ugye azért nem elvárás senkivel szemben, hogy betegen dolgozzon

na erre köszönt el azzal, hogy akkor menj orvoshoz, szia, és rakta le hirtelen

előtte elhangzott még, hogy "légyszi csak most az egyszer, kivételesen tedd már meg ezt a szívességet", illetve "nem tudom, mennyire lehetsz beteg, ha ma dolgozol"

hétfőn (ha meggyógyultam) megbeszéljük a továbbiakat

az alattvaló, aki szerda óta úgy csinál, mintha viccelnék, és a végén mégis bejövök majd szombaton, legalább nem mulasztott el jobbulást kívánni, de olyan gyorsat, hogy holnapra már kutya bajom se legyen, mert szükség van rám 🤷

amúgy mindezt minimálbérért

szerintem itt sajnos a főnök stratégiája ütött vissza, ami szerint húzogatja előttem a mézesmadzagot, ígérgeti, hogy fel fog venni, szopja fszomat, hogy milyen jól dolgozom, de ezt nem pihenéssel jutalmazza, hanem még több munkával és manipulatív kommunikációval,miközben engem minél tovább limbóban tart

én meg kiállok az igazamért, és nem felejtem el, hogy még nem főnököm, és ha így folytatja, nem is lesz

***"

a másik sztori, amiről a személyes lehetőség elmaradása miatt sajnos hosszú emailt kell neki, mint esetleg leendő feljebbvalómnak írnom még a hétvégén, egy kollégáról szól, aki már három alkalommal problémásan viselkedett velem szemben, ami egyrészt a zaklatás irányába halad, másrészt nyilvánvalóan van valami baja velem, amit fel kéne oldani valahogy

plusz erre jön még rá, hogy

(dobpergés 🥁)

ezt a csókát helyettesítem már 3 hete, amíg szabin volt, és ő még nem tudja, hogy én maradok a gépen, őt pedig lefokozzák gyalogosnak, aki majd helyettesíthet, ha beteg vagyok, no meg minden 2. szombatot is megkapja a volán mögött, de alapvetően gyaloggalopp a buli

ugyanis azt még nem sikerült tudomására hozni, hogy szarul dolgozik (nem az én szavaim), és ki akarják rúgni, mert gyalog sem dolgozik jobban (szintén így hallottam az egykori helyettestől)

nekem ez is csapatvezetői inkompetenciáról árulkodik, fair elbánásnak nem nevezném

robbanékony a srác, ennyi nekem már kiderült, valamint nem szeret dolgozni, csak másokat irányítana legszívesebben

szóval kész a pukaporos hordó, kezemben egy öngyújtó

***

és most jön a lényegi kérdés:

ha hétfőn jobban vagyok,

a) orvoshoz menjek és írassam ki magam még egy pár napra (ma csak 2-ig voltak, f5-ig dolgoztam), és gyógyuljak tovább itthon

b) dolgozni menjek, nemcsak az ego kielégítése, hanem professzionális céljaim bebiztosítása miatt is, ti. hogy vegyenek fel fixre

[paranoidonkontroll]

Belépés csak engedéllyel Ha tudod ki vagy, hát meséld el

[csacskamacskamocska]

Az exek szortírozása

Ez a gondolatkör mindig újra és újra előkerül és mindig újra át kell gondolnom. És persze mindig vitába fullad :D

Az egyik férfitól teljesen normális dolognak tűnik, tiszteli a volt feleségét, a gyerekei anyját, tiszteli az együtt töltött időt, nyíltan felvállalja a saját részét a abban, amiért elváltak és segítőkész jóindulattal adózik a közös múltnak mag a közös gyerekeknek. Meghallgatja az ember és úgy érzi, hogy okés, nekem ezzel nincs dolgom, nem kell tolerálnom semmit, tök okés a dolog. Ha kapcsolatban lennénk, én lennék számára az első, semmilyen hátrányom nem származik a kapcsolatban abból, hogy a másik barátságban van az exével. Mivel jóindulatú ember vagyok, valószínűleg én is segítőkész leszek, egy királynő megteheti.

Van a másik. Sunnyogás, érthetetlen mozgatórugók, és az ex folyamatos hatása ami megjelenik a kapcsolatban. Feszkó mert az ex már megint mit csinált..., mit akar, miben kér segítséget, mit nem tud megoldani a párod segítsége nélkül a saját köreiben a saját párjával. Addig is megőrült tőle amíg együtt voltak és azóta se lett jobb. És nem érted, hogy, ha feszültséget okoz, miért tartja akkor a kapcsolatot? Mi nem lett lezárva? Mi az az érték amiért nem tudja elengedni? Mi az amit az új kapcsolat nem tud megadni és inkább viseli érte a régi terheit?

Van a harmadik. Aki akaratán kívül nem szabadul a korábbi kapcsolat nyomása alól. Mert mondjuk van közös gyerek. Az ember frusztrálódik a másik k��njai miatt, ha szar a kapcsolat, de ilyenkor szabály, hogy a gyerek mindenek felett áll. Csak egy hülye támadja a társa gyerekeit azért, mert járulékos részük a másik szülő. Viszont, lehet a kapcsolattartást szürkeszikla módban csak a gyerekekre korlátozva csinálni. Ami a gyerekeken kívül esik: ne haragudj, ez a te személyes problémád, telefon letesz. Kurva nehéz egy mérgező emberrel muszáj kapcsolatban lenni.

Van a negyedik féle. Utálja az exeit. Megveti, dühös, haragszik, nem tud megbocsátani. Bár ez adja az illúziót, hogy az ember több, mint bármelyik korábbi kapcsolat, de valójában talán ez a legrosszabb. Mert ha nincs konkrét oka a haragnak (megkárosították, feldolgozhatatlanul bántalmazták vagy megalázták) akkor az az ember, aki gyűlöl mindenkit akit korábban szeretett (állítólag) az nem tud szembenézni se a veszteséggel, se saját magával, a saját tettei következményével és szinte 100%, hogy engem is gyűlölni fog. Arról nem is beszélve, hogy a gyűlölet egyfajta kapocs. Amíg gyűlölet van, érzelem van. A nyunyorgó. Nyunyorgónak fogalma nincs mi történik vele. Az exei elhagyják és ő nem is tudja mi történt vele, de mivel olyan kis nyominger megmaradnak valami lötyögés szinten a kapcsolatai mert nincs más neki csak ezek a látszatkapcsolatok. Nem veszi észre, hogy szánják valójában. Amúgy nyunyorgó más nyunyorgókkal lesz kapcsolatban, szóval ez rendben van. Tök vakok.

Jut eszembe egy vicc amit nemrég olvastam:

-- Azt mondta nem érez irántam semmit :( -- Semmit? Szánalmat se?

És láttam olyat is, akiben inkább lenézés van az exei felé. Mivel saját magát se tartja sokra, aki őt szerette az defektes. Hagyja, hogy az exei továbbra is puncsoljanak neki, az arcáról sosem tűnik el a finom megvetés. Megveti az új kapcsolatát is és lenyomja a torkán a régi kapcsolatokat. Nyilván viharok lesznek a kapcsolatban, amik igazolják a megvetését. Nem is érted miért van kapcsolatban bárkivel is.

Valójában, bár a pszichológia azt mondja, hogy a régi párkapcsolatok további fenntartása (szoros együttműködés) rossz hatással van az új párkapcsolatra, az emberek nem tudnak kibújni a bőrükből. Az is fenn tartja a kapcsolatot, aki önző és ki akarja venni belőle azt ami neki hasznos és az is, aki nem akar konfrontálódni, aki nem akar szembesülni saját magával, hiszen amíg a kapcsolat fennmarad, nem kell azt gondolnia, hogy valamit elbaszott, és az is, aki valójában fél a magánytól és kapaszkodik. Belesimul ez szépen az életbe, a többi meg nem oldott nem szembesült dolog közé, és generál újabb problémákat, amit rá lehet terhelni az új társra, kitölti az életet és lehet baszkódni vele.

Amiken az ilyen poszt el szokott bukni: akik érzelmileg felszínes kapcsolatokban szexelnek, ők minden exükkel jóban vannak mert nem számít. Nem is értik mi lenne ezzel a gond. És nincs is vele gond, viszont ők szoktak felháborodni azon, hogy másnak gondja lehet vele mert más meg máshogy éli meg. Akiknek maguknak van egy ragadós exük, azok szintén ki szoktak akadni, mert nem akarják piszkálni a dolgot. Ne piszkálja más se. Azok is kiakadnak mindig, akik a saját énképük szerint jóemberek és ennek bizonyítéka, hogy ha fene fenét eszik, akkor is jóban vannak az exükkel vagy exeikkel, minden más nézet rossz. Azok is kiakadnak, akik teljesen lerendezett múlttal bírnak, évente egyszer akár beszélgetnek is az exükkel, náluk ezt jelenti a "jóban vagyok az exemmel" és nem értik ezzel mi a gond. Na ezzel tényleg nincs semmi gond, ha ezzel gondja van valakinek, na azzal gond van. :)

Ha nem beszélgettem volna ezzel a pasassl az exéről, a házasságáról, a mostani kapcsolatáról, akkor nem született volna ez a poszt. Azért született, mert elmesélte hogy nagyon szoros kapcsolata van a volt feleségével, de neki a mostani párja az első, soha nem tenne olyat amiből a párja úgy érezné, hogy háttérbe szorul vagy a közös időből vesz el. Ha módjában áll segít, mert tiszteli a nőt, aki sokáig az élete része volt. A mostanit meg imádja. Az volt az érzésem, hogy ez így teljesen rendben van. Minden a helyén van. Nem találok rajta fogást. És ezen az érzésen meglepődtem. Hogy ennyi a dolog. Érzed a másik emberben a lerendezettséget, és minden lefogadhatóvá válik.

Öregek vagyunk. Nincs már senki, akinek ne lenne múltja, számtalan kapcsolata és kapcsolati nyűgje aminek a hatásait cipeli tovább. Vannak azért redflagek, mert pl a narcik szeretik megtartani az összes korábbi kapcsolatukat, kit tudja még miféle hasznot hajthat, de elbizonytalanításra meg arra, hogy te hülye vagy kijelentéseket nyomjon az új partner orra alá, arra tuti megfelelnek. És néha ámulat, hogy más emberek meg rendben vannak.

Vajon bennünk vagy bennük van a megoldás?

[soupergoulash]

Spontán Kékes

🇭🇺 ma reggel amikor felkeltem megláttam az Időképen, hogy a Kékestetőn 10 cm hó van. Mivel nem volt jobb dolgom mára tervezve, hirtelen úgy döntöttem felkeredek és kiélvezem a havat. Egyáltalán nem csalódtam a látványban: 🇬🇧 today when I woke up, I checked the snow report, which said there's 10 cms of snow up at Kékestető. Since I didn't have anything better to do for today, I decided to embark on a journey there to check it out for myself. I wasn't disappointed with what I saw:

Eléggé ködös volt az idő amikor megérkeztem / The weather was quite foggy when I arrived :

Volt pár hóember is! / There were snowmen too! :D :

A téli erdő csodaszép volt / The winter forest looked gorgeous :

A köd viszont eléggé horrorfilmessé varázsolta a hangulatot / But the fog made it look like I was in a horror movie :

Sietnem kellett mert kezdett sötétedni, és a köd is sűrűbb lett / I had to hurry up cause it was getting dark, and the fog got thicker too :

Ezután már nem csináltam képet, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy minél gyorsabban érjek le Mátrafüredre. Sajnos a szürkület utolért, a végén már a telefonom lámpájával közlekedtem. / I didn't take any more pictures after this one, I was too busy hurrying down to the village of Mátrafüred. However, dusk caught up to me soon enough, and I had to navigate the last part with my phone's light.

Zárásnak egy kép a helyi karácsonyfáról / For the final picture, the local Christmas tree :D

[csakcsiga]

Ez egy elég hullámzó hangulatú nap volt.

Jó korán keltem, mostam elmentem a gyógytornászhoz és megbeszéltük hogy fogjuk helyre rakni a derekam(elég faszán).

Utána sütöttem az 1000 fokos lakásba, ráadásul az első piskótát elbasztam így kezdhettem előttről. A lényeg hogy másodikra sikerült.

És most volt egy iszonyatosan kiábrándító találkozóm egy régi ismerősömmel. Nem hogy pozitívat de még informatívat nem említett meg. Én nem vagyok egy ilyen hurrá optimista csávó és nagyon szívesen meghallgatom mások gondjait de az, hogy csak ömlik valakiből a végtelen negatívitás... Eleve úgy kezdte, hogy még le se ültünk de megjegyezte milyen drága ez a hely(ő választotta) és így nem is lehetett lelőni csak mondta és mondta...

1,5 órát bírtam az utolsó fél órába tényleg elgondolkodtatam, hogy én vagyok-e az ennyire szar ember de én ezt nem bírom. Ugyan nem volt semmit dolgom de szerencsére elmentem mosdóba én addig gyorsan rendeztem a számlát és udvariasan füllentetem.

Inkább hazajöttem és mivel volt bepácolva husi meg tzatziki a hűtőbe inkább csináltam házi pitát és össze dobtam egy gyrost és sok fröccsöt, ezek után kell!!!

[500album]

Bob Dylan - Blood On The Tracks (1975)

Ahogyan korábban már írtam Joni Mitchell kapcsán, kicsit tartottam ettől a lemeztől, de összességében kellemes csalódás volt. Illetve itt is az a helyzet állt elő, hogy egy olyan előadóval van dolgom, akit nem igazán ismerek, és rögtön a 15. albumával kezdem a sort, szóval így nehezen helyezem kontextusba.

Amit eddig hallottam Dylantől, azok mind a korábbi munkásságából való, gitározós, szájharmonikázós nagy megfejtések voltak, és ez az a hangzás, amivel őt azonosítom, és ami miatt nem is éreztem soha késztetést, hogy jobban beleássam magam a zenéjébe.

Amikor hallgatom ezeket az albumokat a listáról, főleg ha olyanról van szó, amit egyáltalán nem vágok, akkor közben mindig utánaolvasok. Most is így tettem, és annak ellenére, hogy tényleg nem volt rossz élmény a lemez sem, a hozzá kapcsolódó infókat érdekesebbnek találtam.

Az egyik ilyen, hogy Dylan az album legelső nyers változatát megmutatta néhány zenész barátjának, többek között a Crosby, Stills & Nash hármasnak is, amiből az utóbbi azt mondta a dalok meghallgatása után, hogy "He's a good songwriter ... but he's no musician." IGEN! Köszi Graham Nash, hogy megerősítettél ebben a gondolatban, ha te mondod, akkor így is van! Nekem is mindig ez volt az érzésem, hogy Dylan inkább egy költő vagy ilyen slammer (bocs Bob, nem akarlak megsérteni ezzel), akinek a zene csak másodlagos, harmadlagos dolog, ezért nem is fordít rá annyi figyelmet.

És ennél az albumnál is így volt - a dalokat először a szokásos akusztikus eszköztárral vette fel Dylan, és így is akarta megjelentetni, de aztán eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha raknának mögé rendes zenekart. Az első próbálkozás a korábbi gitárosával volt, aki ezt mondta a dalokról: "They all began to sound the same to me; they were all in the same key; they were all long. He was sort of pissed off that I didn't pick it up." IGEN! Köszi Mike Bloomfield, nekem is ugyanez volt a benyomásom, miközben hallgattam.

Aztán megpróbálkoztak egy másik zenekarral, akiket két nap után elküldtek, mert nem tudták tartani a tempót Dylannel meg a munkamódszereivel, miszerint "Sometimes he will have several bars, and in the next version, he will change his mind about how many bars there should be in between a verse. Or eliminate a verse. Or add a chorus when you don't expect." IGEN! Köszi Phil Ramone, pont ilyennek képzeltem eddig is ezt a csávót!

Végül két különböző csapattal, két helyszínen, sokszori nekifutásra, de csak összeállt az a verzió, ami megjelent. És számomra is ez tette fogyaszthatóvá az egészet, hogy nem csak a gitározós, szájharmonikázós (amit amúgy nem is szeretek!) sztíló megy 51 percen keresztül, hanem ennél gazdagabb a hangzás.

A Lily, Rosemary and the Jack of Hearts volt az egyetlen dal, amit skippeltem kb két és fél perc után, mert megláttam, hogy még hátra van belőle hat és fél, és hát sajnos ezt a hillie-billie-dixieland-bendzsós hülyeséget nem bírom. :(

Viszont a You're a Big Girl Now kifejezetten tetszett, még az is lehet, hogy máskor is fogom hallgatni.

Congratulations, you are marked safe from your first ever Bob Dylan album! Ja, és várom a filmet, állítólag a kis Timothée nagyot alakít benne.

[sztivan]

A tizedik ironman!

Finoman szólva is nehezített felkészülésem volt: ugye onnan kezdődött a történet, hogy tavaly szeptemberben egy szép reggelen ottmaradtam a kanapémon, a gerincem egyik porckorongja bemondta az unalmast. Gyógytornák, rehabilitáció, november végén tudtam először kimenni kocogni, és még utána is jó sok vizes masszázskúra és gyógyfürdőzés jött, szegény családom csodálatos volt, hogy ezt az egészet bele tudtuk logisztikázni a mindennapi életünkbe, a cikkeim olvasói pedig nem tudták, hogy egy csomó szép írás a magyar gazdaság helyzetéről úgy készült el, hogy közben a szerző épp térdelt a kanapéja előtt, mert máshogy nem bírta a dereka. Csak rendeztem magam, a tavasszal már teljesen úgy tudtam edzeni, mint ha nem lett volna semmi baj, majd amikor már minden rendben volt, a Nagyatád előtti utolsó nagy bringás edzésemen, két és fél héttel a verseny előtt egy akkorát estem, hogy nem voltam képes visszaülni sem a biciklire. Azzal nyugtattak, hogy biztos nem törés, talán csak zúzódás és akkor a verseny hetében talán már terheletlen állapotban nem fog fájni. Három nappal Nagyatád előtt megkaptam az engedélyt, hogy ha úgy meg tudom csinálni, hogy nem teszek sok terhet a jobb karomra, amire estem, akkor nem ártok magamnak, és meg is lehet. De nyilván minden időeredményről szóló célomat el kellett engednem, az egyetlen célom annyi lehetett, hogy szintidőn belül hozzam be magam.

Az úszáson az első nagyjából 50 méter volt elég rossz, ott még velem volt a majré, elég lesz-e a karom arra, hogy végigcsináljam egyáltalán. Aztán úgy voltam vele, csak nyugalom, próbáltam már korábban, menni fog az. Ballal rendes kartempó, jobbal kicsi, ballal rendes, jobbal kicsi, és ennyit kell csak 3800 méteren át. És onnantól, hogy fejben ezt rendeztem, rendben is volt a dolog. Nyilván nagyon lassú lettem, 1:58 alatt csináltam meg az úszást, de mindvégig tudtam az első ötven métere után, hogy rendben leszek. Az első bójáig fejben segített az, hogy ott maradtam még más emberek között, úgyhogy tudtam, hogy nem vagyok reménytelenül lassú, onnan pedig már bójáról bójára számoltam, hogy időarányosan a szintidőn belül tartom magam úgy is, hogy nem kell majd pánikolva rohannom a depóban. Ha már a jobb kezem nem volt az igazi, most cserébe az egyik legjobb nyílt vízi navigációmat hoztam le, úgy érzem, tényleg sikerült egyenesen mennem. Nem lett fényes, de ebben a helyzetben tényleg semmi mást nem akartam az úszástól, csak a szintidőt.

A 180 km bringán először az volt a feladatom, hogy a karjaimat kicsit lerázzam, miközben azért haladok is. Ez nagyjából a bevezető 60 km végére sikerült is, bár azért volt vele dolgom rendesen, de az után már egész kényelmesen tudtam a kezeimet használni (a bal is fáradt ugye, mert arra ment több terhelés). Ezen a részen a terveimhez képest elég jól tudtam haladni, Gyékényestől Nagyatádig 2:23 alatt értem el (mínusz 80 másodperc jóváírás egy sorompónál, azt később leszedték az összidőmből, de nyilván sokat nem számít). Utána a négy 30 km-s kiskör úgy nézett ki, hogy 1:14 - 1:14 - 1:21 - 1:26, amin látszik, hogy csúnyán belassultam.

A hőség kegyetlenül megdolgozott, az utolsó nagyjából negyven kilométerre totálisan elfogytam. Kétszer történt meg az utolsó kiskörön, hogy pár percre leültem az árokpartra pihegni, egyiknél sem úgy éreztem magam rosszul, hogy ájulás fenyegetett volna, de tudtam, hogy össze kell kapnom magam ahhoz, hogy valami értékelhetőt hozzak. Emberkínzás jellegű volt nagyjából 140 km után, volt pár olyan része a pályának, ahol durván beszorult a hőség, nagyjából olyan lett az érzés, mint ha forró levegőt szívnék be. Főleg úgy, hogy bármilyen jó is volt az új kiskör (az elkerülő úttal ellentétben itt még árnyékos részek is voltak például), az, hogy Taranyban a fordítónál a régi segesdivel ellentétben nem volt locsolás vagy kulacscsere, nagyon fájdalmassá tette, a 30 km-k utolsó harmadára szinte mindig elfogyott vagy felforrt az összes kulacsom. Azt tudtam, hogy szintidőn belül neki tudok kezdeni a futásnak, abban nem voltam biztos, hogy azt fogom-e tudni rendesen csinálni.

(ó, igen, ki volt az okos ember, aki a tizedik ironmanjén a bringás szemüvegét bent felejtette a depóban?)

És aztán ahogy nekiindultam a megmaradt 42 km futásnak, szinte egyik pillanatról a másikra rendeztem magam. Tényleg mint ha új verseny kezdődött volna. Lassú voltam, de stabil - 7:20-7:40 közti kilométerek voltak úgy 25 km-ig, onnan lassultam valamennyit még a végére. Szinte azonnal beállt egy alacsonyan tartható, az edzéseimnek tökéletesen megfelelő pulzus, ami nem is akart elszaladni, és nagyjából 15 km-től majdnem a célig olyan stabilan állt, bármit is csináltam, hogy néha azt néztem, nem az órám romlott-e el. Érzésre teljesen rendben voltam mindvégig a futáson, amin nagyon csodálkoztam a bringázás után, és persze végig locsoltam magam jeges vízzel, de jött az eredmény, pár órával korábban el sem tudtam képzelni, hogy nem szenvedve, hanem fáradtan, de jó érzésekkel fogom lenyomni az ironman utolsó öt és fél óráját.

15:40 lett a vége, aminek bármikor máskor nem örültem volna, de ilyen előzmények után most nagyon boldoggá tett. Kiadtam magamból mindent, amit ki lehetett, ez most ennyire volt elég. Őszintén mondom, hogy elégedett vagyok ezzel. Kicsit szimbolikus, hogy a két leggyengébb időeredményem az első és most a tizedik, de hát vannak pillanatok az életben, amikor nem feladni kell a célokat, hanem újratervezni őket, és akkor egész csodálatos dolgok kijöhetnek belőlük.

és persze: jól írták a nevem!

[annaszemete]

időnként nekikeseredek esténként, hogy kevés időm van csak úgy pihenni. tegnap is ez volt, mire lefeküdtek a gyerekek, már fél 9, egy kis olvasás, zuhany, beszélgetés, és már fekszem is.

de közben van egy torz képem is arról, hogy vajon mennyi dolgom van, és az van a fejemben, hogy igazából nincs is sok, szóval mit nyavalygok.

de segíteni szokott, mikor leírom

hogy reggel felkeltem, összekészítettem a gyerekeket az iskolába

hősiesen nem aludtam vissza

összepakoltam, hogy körbe tudjon menni a robotporszívó

meetingeltem egy csomót a macskát ölelgetve (homeoffice ftw)

meetingek között igyekeztem pihenni, olvasni

ma nem kellett főznöm, de már azon agyalok, hogy holnap kelleni fog

elmentem a gyerekekért az iskolába

fejlesztésre vittem őket

onnan haza

a kicsivel még tornáztam

a nagynak megtanítottam a fordított szemet kötni

végiggyilkoltam mindenkit az esti rutinon és letettem aludni

főztem és megpucoltam hat tojás

hallgattam fél óra német nyelvű podcastot

amit nem csináltam: testmozgás, más házimunka

[diogenesz2020portugal]

“Én már nem tudom, vagyis elfeledtem, és akarnom kell emlékezni rá, hogy alig néhány évtizede még nálunk, Magyarországon is szóltak egymáshoz az emberek, tudni akarták, honnan jön a másik, mire vágyik, nyitva voltak az ajtók, feljártunk egymáshoz, a függőfolyosón vagy a kis ház előtt ott volt a hokedli, arra ültek ki az öregek, akik nem is voltak öregek, és mondták, hogy telik az élet, mi a titka a roppanós kovászos uborkának, milyen nóta járja, ki süti legszebbre a szalonnát, hol olcsó a sütőmargarin.

Én már nem tudom, mi lehetett annak a bizalomnak az alapja, hogy bárhol kaptam egy karéj lekváros kenyeret, és az utca tele volt gyerekkel, lábtengóztunk és jártuk a határt, az öregek, akik nem is voltak öregek, dominóztak vagy huszonegyeztek, és valahogy mindig volt min nevetni. El sem tudom képzelni, min lehetett annyit nevetni.

Én már nem tudom, hogy volt, hogy szerettük, vagy ha nem, hát elviseltük egymást, nem kellett kínosan feszengeni a vasárnapi ebédnél, már nem emlékszem, milyen úgy beszélgetni, hogy ha vannak is tabu témák, nincsenek aknák, nem lesz lápos és mérgező a beszélgetés egyik tőzeges szóról a másikra; csevegjünk bármiről: szobafestésről, locsolásról, olvasásról.

Én már nem tudom, milyen az, hagyományról, szokásokról beszélni alanyi jogon, úgy, hogy hiszem, a világ leírható és meghódított, mert a búcsúra hazajön a család és a húszliteres fazékban rotyog a töltött káposzta, és az asztali fehérbor mellett elmeséljük a nagy eposzainkat, mondjuk arról a rémületes inflációról, amikor tönkrement a pengő, és a házra félretett pénzből tata végül egy kenyérvágó kést vett meg egy bilit.

És persze azt sem tudom, honnan vették a régi öregek a derűt, merthogy ezt nem sírva mondták, hanem nevettek, „ma is megvan az a bili”, mondta kacagva tata, pedig nem volt meg, vagy ma nincs meg, ahogy derű sincs, az élet derűje, ami akkor is erősebb volt a türelmetlenségnél, gőgnél, irigységnél, ha nem lett meg a csinos családi ház. Mert volt helyette boldogság, gyerekek, jó szó, és annál nem volt fontosabb.

Úgy hozta az úri dolgom, hogy egy aprócska olasz faluban voltam, amikor itthon megint felizzott a gyűlölet állami ösztökéje, amikor újra irritálni kezdték a magyar emberekben az egyébként is megzavarodott lelket. Próbáltam nem figyelni a hazai híreket, hogy „tudtam-e”, csak ültem, néztem a tengert, és láttam, hogy arrafelé még kiülnek a padra az öregek, akik nem is öregek, dominóznak a tengerparton, nagyot nevetnek a péknél, nem lökik el egymást, nem keresik a konfliktust, nem úgy élnek, hogy azt lesik, min sértődhetnek meg. És nem azért – hiszem, hogy nem –, mert jobb emberek, mint mi. Aztán persze mégis, és mégsem.

Éreztem magamban a kelet-európai rutint, ingert a szorongásra, a félelemre, a türelmetlenségre, „mit lopja a napot?”, „miért nem szól rá a gyerekre?”, „miért nem hozza már?”, de a tenger, a falucska szűk utcái, a mosolygós emberek nem hagyták, minden mozdulat kigúnyolta jól táplált magyar szorongásom. Irigy lettem, bevallom, egészen őszintén irigy. Szeretném én is elhagyni az eredendő sértettségem, ami a Lajtán innen úgy születik az emberrel, mint másutt Ádám és Éva vétke, azt az örökös gyanakvást, hogy engem rá akarnak szedni, meg akarnak károsítani, át fognak verni, megalázó helyzetbe fogok kerülni, és másról sem szól az élet, mint hogy ezekre készülök, és ezeket heverem ki. Mert semmilyen sérelmemre – ahogy az apáméra és az ő apjáéra sem volt – nincs orvosság, jóvátétel, igazság. Ezért mi, magyarok az apróságokat (elénk állnak a sorban, nem engednek át a zebrán) is úgy éljük meg, mintha bedőlt volna a világ, és csak dühöngünk, rágjuk magunkat, pazaroljuk az életet.

Vajon tudtam én valaha bízni, várni? És maga? Maga tudott?

Tudta, hogy bízni, hinni jó dolog, gyógyítja a lelket?

Láttam egy nagyon öreg livornói nénit, járókeretbe kapaszkodva csodálta a tengert, aztán behunyta a szemét, és csak hagyta, hogy simogassa a sós szél. Amikor elfáradt, idős fia és menye visszasegítették az autóba. Néztem az órámat, két és fél percig tartott, mire be tudott ülni az ülésbe. Addig állt a tengeri úton, az egyetlen hegyi szerpentinen a forgalom. Várták, hogy egy idős ember elinduljon haza. Nem dudáltak, nem villogtak, nem mutogattak. Egy idős asszony szerette a tengert. És most hazamegy. Az az idős ember mi vagyunk, a mi múltunk, a mi zálogunk, a mi toleranciánk, a mi szeretetünk.

Ön tudta ezt?”

Grecsó Krisztián