#dettre gábor | Explore Tumblr posts and blogs

kavinton-munkalap-blog · 8 years ago

Text

Tűcsere | Merre tart a magyar drogfilm?

Droghelyzet van, súlyosabb, mint valaha, de készülő drogfilmünk nincs. Sajnos egyre többen törődnek bele, hogy sikerült kriminalizálni és szőnyeg alá söpörni az egyik legsúlyosabb problémát.

In: FILMVILÁG, 2016. augusztus

Miért nem készül nálunk manapság drogfilm? Készülhet-e ma egyáltalán drogfilm? Ha igen, mire kell koncentrálnia? A szerre, a használójára, esetleg a társadalmi miliőre? A megannyi kérdéstől könnyen elbizonytalanodhat az ember: egyáltalán létezik olyan, hogy drogfilm?

Rövid számvetést követően máris elhagyható a kérdőjel: igen, létezik. Ha nem is klasszikus zsáner, de bizonyos szempontok szerint körülírható és definiálható mozgókép. A cselekmény rendszerint a szer, vagy - sokkal inkább - a szer használója köré épül, objektív formájában a belőtt, felszívott, elszívott anyagot, szubjektív kiadásában az érrendszer, a nyálkahártya gazdájának motivációit, döntéseinek mozgatórugóit, sorsát, életét vizsgálja kívülről, belülről, alulról, felülről, a szerző érzékenységének, a celluloidra szánt kvázi-valóság mélységének megfelelő módon és mértékben. Kapargathatja a felszínt, végezhet lelki mélyfúrást, tarthat iskolai előadást és még szórakoztathat is. Kinek a pap, kinek a papné, másnak a pszichoterápia vagy a gyógyszeres kezelés. Kurzusa válogatja.

Dettre Gábor: Felhő a Gangesz Felett (2002)

A hazai filmfinanszírozás rendszere (annak résztvevőivel együtt) gyökeres változásokon ment keresztül az elmúlt években, ami már most érezteti hatását a teljes magyar mozgóképkultúrára vonatkozóan. Lehet bizakodni, de aggódni ugyanúgy. Az elég gyorsan kiderült, hogy a film, mint művészet háttérbe szorul a tervek szerint előbb-utóbb tömegeket a mozikba csábító, a gyártóknak busás hasznot hozó „közönségbarát�� filmekkel szemben. A nézettséget (és a vele járó profitot) piedesztálra emelő filmpolitika mellett érdemes-e ma bármilyen támogatásban reménykedni egy összekaristolt leépülés-történetet a néző elé szánó alkotónak, alkotásnak?

Mégis, hogyan hozhatna százezres nézőszámot egy szétlőtt vénájú, akaratgyenge, leépült narkós sztorija? Sehogy. Akkor meg minek támogassuk? Hogy a művészet és a szociális érzékenység egy komoly filmes hagyományokkal bíró metszéspontjáról van szó? Kit érdekel? Úgyis minden évre jut valamilyen évforduló, ezek kapcsán kiélhetik művészi hajlamaikat a nem is ebben a világban élő, elvarázsolt auteurök. A heroin, a narkó viszont nekik sem téma, a sport legyen a szenvedélyed.

Dér András: Kanyaron túl (2002)

Különben is, elmondtak már mindent, amit lehetett, elkészült egy Kanyaron túl vagy egy Felhő a Gangesz felett, sőt a fiatalabbak szemszögéből is körbejárták már a kérdést, a filozofikusabb hangvételt megütő Dealer díjat is kapott Berlinben, vigyoroghattunk a (szemlefődíjas!) Fekete kefén, ha meg valaki nosztalgiázni akar, az kaparjon elő magának egy Xantust vagy egy Árnyékszázadot a VHS-ei közül, hátha nem szakadt még el a szalag. Mindezzel párhuzamosan: a heroin lassan teljesen eltűnik az utcáról, a lecsón meg a spurin is rég túl vagyunk, a fű meg ott van mindenhol, a városi lakosság nagy része szív, minek azzal külön foglalkozni? Hogy manapság hétvégéről hétvégére bombázzák magukat dizájnerekkel a középiskolások? Ehhez idő kell, míg reagálunk rá, nem megy ez az egyik napról a másikra! Hogy a kati meg a gina évek óta pörög? C-lista?...

Tény: a pontos rálátás a hitelesség nélkülözhetetlen kelléke. Valóban időre van szükség. Ugyanakkor: ha oktatófilm készülhet a gina néven elhíresült, azóta már százfelé mutálódott vegyület veszélyeiről, akkor egy West Balkán-tragédiát, vagy egy szimpla, hajógyári-szigeti péntek estét körbejáró nagyjátékfilm miért nem? Talán maguk az alkotók sem mernek belevágni, előre sejtvén, hogy az ötlet úgyis megvalósítatlan marad?

Vranik Roland: Fekete kefe (2005)

Dér András, az Árnyékszázad és a Kanyaron túl író-rendezője szerint elsősorban a fiatal filmesek dolga lenne, hogy az aktuális problémákra reflektáljanak. Igaz, huszonéves gyermekein keresztül hall ezt-azt ezekről a szerekről, de ez már rég nem az ő világa - szerencséjére. Egyébként is, a drog nem csak a köznyelvben kábítószereknek nevezett anyagokat jelenti. Ugyanígy kóros függőséghez vezethet a túlzott internethasználat - árulja el Dér, hogy mi az, amit manapság inkább érdekesnek tart, és amivel szívesen foglalkozna nagyjátékfilmben.

Jogos. A viselkedési és egyéb természetű addikciók hasonlóan fontos (és feldolgozatlan) kérdések, arról meg aztán végképp ne beszéljünk, hogy a WHO adatai szerint Magyarország élen jár az alkoholhoz köthető halálesetek tekintetében. Ahelyett, hogy szembenéznénk az elkeserítő ténnyel, főzzünk inkább otthon pálinkát. Dérre visszatérve: a rendező filmjeiben mindig az emberrel, a drogossal foglalkozott. Számára a legfőbb anyag nem az anyag, hanem a használója. Mégis, mit kezdene egy zombimód működő főhőssel, akinek egyetlen célja van: minél jobban szétcsapni magát. Csak úgy. Buliból. Hol vannak már a Pauer Henrik-féle anyagosok? Egy képzeletbeli panoptikumban, a Ternyák Zoltánok vagy a Hazai Attilák mellett.

Xantus János: Rocktérítő (1988)

Apropó, Hazai! Miközben áll a kamera, a könyvesboltok polcain drogtörténetekről szóló hullám söpör végig, jóllehet, ezek szinte kivétel nélkül a leszokásról, a megtisztulásról szólnak. Sikersztorik. Így Kubiszyn Viktor Drognaplója vagy Szabó Győző Toxikomája. Előbbi szerző ráadásul nem csak az anyagtól tisztult meg, de bűnös gondolataitól is - Isten által. Piros pont a mai drogpolitikát (vagyis az e címen futó semmittevést) nézve.

Dértől távol áll, hogy az aktuális kurzus preferenciáival foglalkozzon, de a spiritualitást (legyen az bármilyen nemű vagy kötődjön bármihez) a droghasználat kihagyhatatlan összetevőjének tartja. Egy Kubiszynéhez hasonló tisztulástörténetet inkább színpadon dolgozna fel, mint gyöngyvászonra vetítve. Úgy érzi, az ilyesmire már nem vevő a moziba járó közönség. Igaza lehet: popcorn mellé nem passzolnak a fecskendők, vagy a kőrealistán bemutatott megvonási tünetek. Ha valahol, akkor a tévé képernyőjén látná viszont az effélét, ehhez viszont a közt szolgáló közszolgálatra volna szükség. A kereskedelmi tévé zsákutca. Képzeljük csak el: a jópofa show-műsor fröccsöntött foteljában a szertől megszabadult drogos, a meglepetésvendégek között egy steril tű, egy pakett heroin és a drogpolitikáért felelős államtitkár. Viccnek is, hallucinációnak is rossz.

Xantus János: Rocktérítő (1988)

Más oldalról közelít a téma felé Géczy Dávid, aki néhány évvel ezelőtt Szabó Győző könyvét vitte volna filmre, ha nem kerül át más kezébe a terv. Azóta sem hallottunk róla, pedig a Toxikoma annyira filmesre sikerült, hogy nem is kellene sokat dolgozni az adaptálásán. A főhős egyébként nem szereti a drogfilmeket, hazugnak tartja őket. Jogos a kétely. Hogyan lehetne visszaadni a visszaadhatatlant, elérni az elérhetetlent? Megjeleníteni a Kubiszyn által Zónának nevezett valamit, amit csak a szer használója ismerhet.

Géczy kisfilmjeiben alapvető fontossággal bírt a kísérletező vizualitás, ami kiemelkedő szerepet tölthetett volna be a filmben. Bármilyen erősek is legyenek a dialógok vagy a jelenetek, mindezt a képi világ foglalja tetszetős keretbe (lásd: Félelem és reszketés Las Vegasban), és ez volt az a terület, ahol az alkotópáros meg kívánta reformálni a magyar drogfilmes hagyományokat. Filmtechnikai kísérletek, a MOME hallgatóinak bevonása a látványvilág kialakításába - hogy csak néhányat említsünk füstbe ment tervek közül.

Hazai Attila, Pohárnok Gergely: Cukorkékség (1999)

A rálátás szükségességét az egyetemen kívülről érkező, a filmezést autodidakta módon elsajátító Géczy is kihangsúlyozza, amikor az aktuális problémák feldolgozatlansága kerül szóba. Ha valaki a dizájnerdrogokról akar hiteles képet mutatni, annak mélyen benne kell lennie a témában. Aki viszont mélyen benne van, az nem valószínű, hogy filmet rendez… Géczy szerint az elmúlt évtized egyik legnagyobb hiánya: senki nem forgatta le a mai 30-as korosztály generációs filmjét, ahogy tette ezt Török Feri annak idején a Moszkva térrel. Kísérletek persze voltak, így a Papírrepülők Szabó Simontól, ami viszont csak egy szűk szubkultúra látlelete. A generáció teljes spektrumát megszólító film elmaradt, amiben ott lehetett volna a bölcsész junkie, a lakótelepi speedes srác, a kokainfüggő yuppie vagy a lecsúszott hernyós. Egymás mellett, párhuzamosan, elvégre a drog nem válogat, mindenhova betüremkedik.

Időközben kijött Reisz Gábor közönségsikere, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amit nyugodtan nevezhetünk generációs filmnek, a drogkérdéssel viszont nem foglalkozik. Reisz szerint alapvetően maradnak ki olyan témák, problémák, amik kicsit is a jelenünkből indulnak ki. Szerinte a filmírás egyik legnagyobb motorja a miért kérdések szüntelen felvetése: miért ilyen a karakter, miért ilyen helyen él, miért ezt a lányt szereti. Ahhoz, hogy hitelesen legyen ábrázolva a jelenkor bármelyik szereplője, ezeket a kérdéseket ugyanúgy fel kell tenni, hogy jól lehessen dramatizálni a történetet. Csakhogy nagyon ritka az olyan magyar film, ami ezt meg is próbálja, és nem egy saját, speciális világot húz fel a története köré.

Fliegauf Benedek: Dealer (2004)

Reisz ugyanakkor hozzáteszi, hogy a VAN Szécsi Pálos musical betéte alapvetően egy befüvezett este lezárása lett volna, végül azonban fölöslegesnek érezte megmutatni azt, hogy a szereplők elszívnak egy spanglit. A rendező fenti mondata csak alátámasztja, hogy mennyire mindennapossá vált például a könnyű drogok használata.

Visszatérve Géczy az összes társadalmi réteget megjelenítő gondolatához: a szempontnak talán a szintén nem tegnap készült Dealer felelt meg a leginkább. Fliegauf Bence méltán elismert munkáját a mai napig a kortárs hazai drogfilm csúcsaként értékelhetjük, ugyanakkor pontot is tesz egy korszak végére. A bemutatott, félresiklott életek ugyan megjelenítik a társadalom különböző miliőit, de a film zsánerét tekintve az elődökre támaszkodik: a Dealer is a pusztulásra koncentrál, és nem bővíti újdonságot jelentő elemekkel a magyar drogfilm műfaját.

Fliegauf sem keveri tehát össze a palettán a színeket, a drog, mint fő motívum mellett nem jelennek meg a krimi, a noir, vagy a thriller vegytiszta stílusjegyei, hogy új oldalról közelítsék meg a mozgókép egyik legrégebbi és örök témáját, mint teszik azt a tengerentúlon vagy közelebb, évek, évtizedek óta. (Meztelen ebéd, Trainspotting, Traffic - hogy három, teljesen eltérő megközelítésű munkát említsünk.)

Fliegauf Benedek: Dealer (2004)

Drogfilmünk tehát volt, és remélhetőleg lesz is, de épp parkolópályán áll. A fontossága megkérdőjelezhetetlen, abban viszont csak bízni lehet, hogy felszínes tanmesék helyett felpörögve, kitágult pupillákkal figyeli és dokumentálja a jelen egyre égetőbb és kezelhetetlenebbé váló problémáit. Végtére is a valóságnál nincs durvább anyag, nem lehet róla leszokni, vagy ha mégis, vége a világnak.

Címlapon: Fliegauf Benedek: Dealer

#riport #dér andrás #géczy dávid #reisz gábor #dettre gábor #fliegauf benedek #xantus jános #vranik roland #felhő a gangesz felett #kanyaron túl #dealer #árnyékszázad #fekete kefe #van valami furcsa és megmagyarázhatatlan #rocktérítő #magyar film #filmvilág

0 notes