#belső parancs

[ugysenemez]

Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának

Nagybecsű akadémikus urak!

Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést majomelőéletemről.

Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el majomelőéletemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak, mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul ez a kísérlet, ha netán makacsul ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett. Éppen a minden makacsságról való lemondás volt a legfőbb parancs, melyet magamnak adtam; én szabad majomként hajtottam fejem az igába. Ily módon azonban mind megközelíthetetlenebbek lettek az emlékek is. Ha eleinte, már amennyiben az emberek akarják, lehetséges lett volna még a visszatérés ama nagy kapun át, melyet az ég boltoz a föld fölé, hajszolt, űzött fejlőd��sem által e kapu mind alacsonyabbá és szűkebbé vált; jobban s bezártabbnak éreztem magam az embervilágban; csendesült a múltamból utánam süvítő vihar; ez ma már csak sarkamat legyező léghuzat; és az a messze lyuk, melyen át jön, s melyen át én jöttem egykor, olyan kicsi lett, hogy ha erőm s akaratom lenne rá egyáltalán, hogy visszafussak, a bundám leszakadna, míg odaérnék. Őszintén szólva, bármily szívesen hozakodom is elő efféle hasonlatokkal, őszintén szólva: az önök majomelőélete, uraim, már ha egyáltalán hagytak maguk mögött ilyesmit, nem lehet távolibb önöktől, mint tőlem az enyém. Ám, földönjáróknak, mindnyájunk sarkát csiklandozza valami: a kis csimpánzét éppúgy, mint a nagy Achillesét.

Szűkebb értelemben azonban válaszolhatok talán kérdésükre, sőt igen szívesen teszem. Az első, amit megtanultam, ez volt: kezet adni; a parola nyíltságot tanúsít; manapság azután, pályafutásom csúcspontján, amaz első parolához járulhat még az egyenes szó is. Az Akadémia számára semmi jelentős újdonságot nem mondok majd, s messze elmaradok attól, amit várnának tőlem, s amit legjobb akarattal sem mondhatok el - mindazonáltal nagy vonalakban utalhatok arra, hogyan hatolt be az emberiségbe s gyökerezett meg ott egy hajdanvolt majom. Ám az itt következőkből a legjelentéktelenebb apróságot sem mondhatnám el bizonyára, ha magamban tökéletesen bizonyos nem volnék, s ha pozícióm a civilizált világ nagy varietészínpadain rendíthetetlenné nem szilárdult volna.

Az Aranypartról származom. Idegenektől szerzett értesülésekre vagyok utalva a tekintetben, hogyan fogtak el. A Hagenbeck cég vadászexpedíciója - a cég főnökével egyébként azóta jónéhány üveg finom vörösbort meg ittam - ott lapult a parti bozótban leshelyén, amikor este a falkával inni futottam. Lövés dördült; én voltam az egyetlen, akit eltaláltak; két golyó ért.

Az egyik az arcomat; könnyű seb volt; maradt azonban utána egy nagy, kiborotvált piros sebhely, amelynek undorító, egyáltalán nem hozzám illő, valójában majom kitalálta nevemet köszönhetem: Rőtpéter; mintha a rég kimúlt, itt-ott ismert, Péter nevű betanított majomállattól csupán az arcomon levő piros folt különböztetne meg. Ezt csak úgy mellesleg.

A másik lövés csípőm alatt ért. Ez súlyos volt; következménye, hogy még ma is bicegek valamelyest. Legutóbb ezt olvastam ama tízezer szélkótya valamelyikének cikkében, akik az újságokban nyilatkozgatnak rólam: majomtermészetem mindmáig sem tűnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogy ha látogatóim jönnek, előszeretettel tolom le nadrágomat, hogy a golyó ütötte lyuk helyét megmutassam. Egyenként kellene ellőni a fickó valamennyi ujjacskáját, mellyel a tollat fogta. Bizony az előtt tolom le a nadrágomat, aki előtt akarom; nem lát ott senki mást, mint jól ápolt bundát, és egy - válasszunk itt az adott célra valami megfelelő kifejezést, mely azonban félreértést ne okozzon -, egy bűnös lövés okozta sebhelyet. Minden olyan nyilvánvaló; titkolni semmit sem kell; ha az igazságról van szó, minden nagylelkű lény leveti a túlfinomult modort. Ám ha ez a firkász tolná le a nadrágját, ha látogatója érkezik, hát bizonyára más látványt nyújtana, és a józan eszének tulajdonítom, hogy meg nem teszi. De akkor engem is hagyjon békén a finomkodásával!

Ama lövések után - és voltaképpen itt kezdődnek emlékezéseim - ketrecben ébredtem a Hagenbeck gőzös fedélközén. Nem négyfalú rácsketrec volt ez; három fal inkább egy ládához erősítve; tehát a láda alkotta a negyedik falat. Az egész alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy egyenesen állhassak, és keskenynek, hogy leülhessek. Ezért behajlított, örökké reszkető térdekkel guggoltam, méghozzá - mert eleinte valószínűleg nem akartam, hogy bárki is lásson, és szerettem volna, ha örökké sötétben vagyok - a láda felé fordulva, miközben a rács rúdjai hátul a húsomba vágtak. Vadállatok elhelyezésére, legalábbis az első időkben, ezt a módot tartják a legcélszerűbbnek, és mai tapasztalataimmal nem tagadhatom, emberi szempontból csakugyan joggal.

Akkoriban azonban nem gondoltam erre. Életemben először nem volt menekvés; legalább is előre nem; előttem ott volt a láda, deszka deszka mellett. A deszkák között akadt ugyan egy hosszú rés, melyet felfedezvén boldog és esztelen vonítással üdvözöltem, ám ez a rés korántsem volt elég még csak a farkam kidugásához sem, és egész majomerőmmel sem tudtam kitágítani.

Mint később elmondották, szokatlanul csekély zajt ütöttem, amiből arra következtettek, hogy vagy hamarosan kimúlok, vagy, ha sikerül az első kritikus időt átvészelnem, igen jól idomítható leszek. Átvészeltem ezt az időt. Tompa zokogás, fájdalmas bolhakeresés, kókuszdió fáradt nyalogatása, a láda falának ütögetése fejemmel, nyelvöltögetés, ha valaki a közelembe jött - ezek voltak első foglalatosságaim új életemben. Mindeközben azonban ez az egyetlen érzés: nincs menekvés. Ma már persze csak emberi szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is következésképpen, ám ha a hajdani majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalább egy irányban van emlékezéseimével.

Addig, ugye, annyifelé indulhattam mindig, s most semerre sem. Megrekedtem. Ha odaszögeznek, szabad mozgásomat azzal sem korlátozzák jobban. Mindez miért? Kapard véresre a lábujjaid közét, úgy sem jössz rá az okára. Nyomd magad hátul a rács rúdjához, hogy szinte kettéhasít, úgy sem. Nem volt menekvésem, teremtenem kellett mégis, mert anélkül nem élhettem. Örökké ez a ládafal - menthetetlenül elpusztultam volna. De Hagenbecknél a majmoknak a ládafal jut - így hát megszűntem majomnak lenni. Tiszta, szép gondolatmenet ez, melyet valahogy a hasammal ötölhettem ki, a majmok ugyanis a hasukkal gondolkoznak.

Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb értelmében használom ezt a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való szabadság nagy érzésére gondolok. Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem kívántam sem akkor, sem most a szabadságot. Mellesleg: a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek között. És amiképp a szabadság a legmagasztosabb érzések közé számít, úgy a megfelelő megtévesztés is a legmagasztosabb. Gyakran láttam fellépéseim előtt a varietékben ilyen-olyan művészpárokat működni fent a trapézon, a kupolában. Lengtek, hintáztak, ugrottak, egymás karjába repültek, egyikük a hajánál fogva tartotta a másikat a fogai között. - Ez is emberi szabadság! - gondoltam -, szabad akaratból végzett mozgás. - A szent természet megcsúfolása! Kő kövön nem maradna a majomtársadalom harsogó nevetésétől effélék láttán.

Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem; még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni! Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.

Ma világosan látom: a nagy belső nyugalom híján sohasem szabadulhattam volna. És csakugyan, talán mindazt, amivé lettem, annak a nyugalomnak köszönhetem, mely ott a hajón az első napok múltán eltöltött. A nyugalmat viszont alkalmasint a hajón levő embereknek köszönhettem.

Vannak jó emberek, mindenek ellenére. Még ma is szívesen emlékezem súlyos lépteik dördülésére, mely annak idején ott visszhangzott félálmomban. Az volt a szokásuk, hogy mindent rettentő lassan csináltak. Ha meg akarta dörzsölni a szemét valamelyikük, úgy emelte fel a kezét, akár a lengő terhet. Tréfálkozásuk durva volt, de szívből jött. Nevetésükbe mindig veszélyesen hangzó harákolás vegyült, mely azonban nem jelentett semmit. Örökké volt valami kiköpnivalójuk, és nem számított nekik, hova köpik. Folyton panaszkodtak, hogy bolháim átugrálnak rájuk; de sose voltak rám igazán dühösek ezért; jól tudták, hogy szőrömben bolhák tenyésznek, és a bolhák ugrálósak; belenyugodtak. Ha nem voltak szolgálatban, olykor félkaréjban körém telepedtek; alig szóltak, csak odamordultak egymáshoz; ládákon végigdőlve pipáztak; térdüket csapkodták, ha csak mozdultam egyet; és néha fogott valamelyikük egy botot, s megcsiklandozott, ahol kellemes volt számomra. Ha ma meghívnának, utazzam azon a hajón, bizonyára elutasítanám a meghívást, de éppoly bizonyos, hogy nem csupán kellemetlen emlékeim fűződnek ahhoz a fedélközhöz.

A nyugalom, melyre ezeknek az embereknek a körében szert tettem, mindenekelőtt visszatartott bármiféle szökési kísérlettől. Ma visszatekintve úgy látom, mintha legalábbis sejtettem volna, hogy találnom kell menekvést, ha élni akarok, ám ezt a menekvést nem szökés által érhetem el. Már nem tudom, lehetséges volt-e a szökés, ám azt hiszem, igen; majmok számára mindig lehetséges a szökés. Mai fogaimmal már a közönséges dió felroppantásakor is vigyáznom kell, akkoriban azonban csak idő kérdése lett volna nyilván, hogy az ajtó zárját átharapjam. Nem tettem meg. Ugyan mit nyertem volna vele? Alighogy a fejem kidugom, elkapnak megint, és még rosszabb ketrecbe zárnak; vagy óvatlanul más állatokhoz, teszem azt az óriáskígyóhoz menekültem volna, és ölelésében adom ki párám; vagy ha sikerül felszöknöm a fedélzetre, és átvetnem magam a korláton, egy darabig himbálózhatom az óceánon, s aztán megfulladok. Kétségbeesett vállalkozás.

Nem számítgattam így, ember módra, ám környezetem hatására úgy tettem, mintha ekképp számítgatnék. Nem számítgattam, viszont mindent a legnagyobb nyugalommal megfigyeltem. Láttam föl-alá járkálni ezeket az embereket, mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok; gyakran úgy tetszett, mintha csak egy ember volna. Ez az ember vagy ezek az emberek tehát akadálytalanul közlekedtek. Magasrendű cél derengett fel előttem. Senki sem ígérte, hogy ha olyan leszek, mint ők, felhúzzák a rácsot. Efféle, nyilvánvalóan képtelen fordulatokkal kapcsolatos ígéretet nem tettek. Ha viszont sikerrel járunk, az ígéret is megszületik utólag, épp ott, ahol korábban hiába vártuk. Mármost ezekben az emberekben nem találtam semmi különösebben vonzót. Ha az imént említett szabadság híve vagyok, biztosan az óceánt választom ama menekvés helyett, mely ezeknek az embereknek a bánatos pillantásában mutatkozott meg számomra. Persze, már régebben figyeltem őket, mielőtt efféle dolgokra gondoltam volna, sőt épp a felgyülemlett megfigyelések vittek azután egy bizonyos irányba.

Olyan könnyű volt utánozni az embereket. Köpni már egy-két nap múlva tudtam. Kölcsönösen egymás képébe köpködtünk akkor; annyi volt csak a különbség, hogy én tisztára nyaltam utána az arcom, ők a magukét nem. Pipázni úgy pipáztam, mint egy öregember; s hogy a hüvelykemet is beledugtam a pipa fejébe, az egész fedélköz ujjongott; csak az üres meg a tömött pipa közötti különbséget nem értettem sokáig.

A legtöbb bajom a pálinkásüveggel volt. Gyötört az a szag; teljes erőmmel kényszerítettem magam; de hetekbe telt, míg végre sikerült legyőznöm magam. Ezt a belső vívódásomat az emberek érdekes módon komolyabban vették, mint különben bármit rajtam. Emlékezetemben sem különböztetem meg ezeket az embereket, volt azonban egy, aki mindig eljött, egymagában vagy társaival, éjjel-nappal, a nap legkülönbözőbb szakában; odaállt az üveggel, és tanított. Nem értett engem, meg akarta fejteni létem rejtélyét. Lassan kihúzta az üvegből a dugót, aztán rám pillantott, hogy lássa, értem-e; megvallom, egyre vadabbul, dúlt figyelemmel néztem; emberek közt ilyen tanulót senki tanító nem lel a föld kerekén; miután a dugó kint volt, szájához emelte az üveget; én, pillantásommal, akárcsak ő, egészen a gégémig; bólint, elégedett velem, és szájához emeli a flaskót; én, fokozódó megértésem fölötti elragadtatásomban, vinnyogva vakarózom széltében-hosszában, ahol érem; örül, szájánál a flaskó, húz belőle; én türelmetlenül és kétségbeesetten utánozni akarván, összerondítom magam ketrecemben, megint csak az ő nagy megelégedésére; s most az üveget messzire nyújtva magától, jókora lendülettel újra szájához emeli, s tanszándékkal túlzón hátrahajolva egy hajtásra kiissza. Elernyeszt a roppant vágyakozás, nem követhetem immár, ernyedten lógok a rácson, míg ő, az elméleti oktatást befejezvén, hasát dörzsölgeti, s vigyorog.

Most kezdődik csak a gyakorlati képzés. Nem merített-e ki már az elmélet is túlságosan? De igen, túlságosan kimerített. Sorsom része ez is. Mégis, ahogy csak tudom megragadom az odanyújtott üveget; reszketve szedem ki dugóját; ahogy sikerül, fokozatosan új erőre kapok; emelem az üveget, alig másképp már, mint az eredeti kép; számhoz viszem, és - undorral hajítom el, undorral, bár már üres, csak a szag tölti meg, undorral dobom a földre. Tanítóm szomorúságára, a magam még nagyobb szomorúságára; sem őt, sem magamat nem engesztelem ki azáltal, hogy az üveg elhajítása után sem feledkezem meg a kifogástalan hassimogatásról és vigyorgásról.

Nagyon gyakran végződött így a tanítás. És tanítóm becsületére legyen mondva: nem volt rám mérges; olykor odanyomta az égő pipát a szőrömhöz, míg valahol, ahova csak nehezen értem el, perzselődni nem kezdett, de aztán ő maga el is oltotta jóságos nagy kezével; nem haragudott rám, belátta, hogy vállvetve harcolunk a majomtermészet ellen, s enyém a nehezebbik szerep.

De micsoda diadal aztán mind neki, mind nekem, amikor egy este, bámuló nagy sereg előtt - talán valami ünnepély volt, gramofon szólt, egy tiszt sétált el az emberek között -, amikor ezen az estén egy óvatlan pillanatban felragadtam a ketrecem közelében felejtett pálinkásüveget, és a társaság egyre fokozódó figyelme közepette annak rendje és módja szerint kiszedtem a dugóját, számhoz vittem és habozás vagy fintor nélkül, megrögzött iszákos módjára, kerekre tágult szemmel, lüktető torokkal csakugyan mind egy cseppig kiittam; az üveget már nem kétségbeesett, de művészi mozdulattal elhajítottam; s elfelejtettem ugyan a hasam megsimogatni; ehelyett viszont, mert nem tehettem másként, mert valami erre ösztönzött, mert érzékeim bódultan kavarogtak, minden teketória nélkül "Hahó!"-t kiáltottam, emberi hangokban törtem ki, e kiáltással az emberi közösségben termettem, és a visszhang: - Halljátok, beszél! - valósággal csókolgatta verejtékben úszó testemet.

Ismétlem: nem az emberek utánzása csábított; azért utánoztam őket, mert menekvést kerestem, nem más okból. Azonkívül is: ez a győzelem még nem sokat jelentett valójában. Hangom nyomban cserbenhagyott; hónapok múlva tért csak vissza; ráadásul a pálinkásüveg iránti viszolygásom még erősebb lett. De az irányt egyszer s mindenkorra megjegyeztem.

Amikor Hamburgban átadtak az első idomítónak, hamarosan rájöttem, két lehetőségem van: az állatkert vagy a varieté. Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erőd, hogy a varietéba kerülj; az a menekvés; az állatkert újabb rácsos ketrec csak; ha odakerülsz, elvesztél.

És tanulni kezdtem, uraim. Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk, kíméletlenül. A magunk kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk. A majomtermészet bukfencet hányva hanyatt-homlok menekült belőlem, úgyhogy első tanítóm maga csaknem majommá lett tőle, nemsokára abba kellett hagynia tanításomat is, ideggyógyintézetbe került. Szerencsére hamarosan kiszabadult.

Sok tanárt pusztítottam, sőt egyszerre többet. Amikor már biztosabb voltam képességeimet illetően, a közvélemény figyelemmel kísérte haladásom, jövőm felderengett, magam fogadtam tanítókat, leültettem őket öt egymásba nyíló szobában, és egyszerre tanultam mindőjüknél, szüntelen egyik szobából a másikba ugrálva.

E haladás! Ahogy a tudás sugarai mindenfelől betörtek az ébredő agyba! Nem tagadom, boldoggá tett. Bevallom azonban azt is: nem becsültem túl magam, már akkor sem, hát még ma. E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát. Önmagában véve ez semmi talán, annyiban viszont mégis valami, hogy segített kikerülnöm a ketrecből, s lehetővé tette számomra ezt a sajátos menekvést, az emberét. Ahogy mondani szokás: belevágtam a sűrűjébe. Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani.

Ha most végigtekintek fejlődésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok. Zsebre vágott kézzel, borosüveg az asztalomon, így, félig fekve, félig ülve nézek ki hintaszékemből az ablakon. Ha látogatóm jön, fogadom, ahogy illik. Impresszárióm az előszobában; ha csengetek, jön és meghallgatja, mi mondanivalóm van. Majdnem minden este előadás: sikerem jóformán fokozhatatlan. Ha késő éjszaka bankettekről, tudományos társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében ott ég ugyanis az idomított állatok eszelőssége; ezt csak én látom, és nem bírom elviselni.

Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki se mondja, hogy kár volt a fáradságért. Egyébként nem vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak; önöknek is, nagybecsű akadémikus uraim, jelentést adtam csupán.

Tandori Dezső fordítása

[zeneegyenmeg]

Rendben lesz minden, ha éneklünk róla

Belső Parancs: Hét szoba, Szerzői kiadás, 2016

Költőből zenész vagy zenészből költő? – teszi fel a kérdést a contextus.hu szerkesztője/újságírója a Belső Parancs első lemezének beharangozójában. Ahhoz, hogy ez a kérdés az olvasó számára is értelmet nyerjen, el kell mondanunk azt, hogy a Belső Parancs az irodalmi és zenei berkekben egyaránt jól ismert Toroczkay András egyszemélyes zenekara, vagy ahogyan az angolok mondják: one-man-band.

Jómagam korábban inkább (vagy kizárólagosan) irodalmárnak gondoltam Toroczkayt. Ennek az az egyszerű oka, hogy csak olvastam – és nem hallgattam, nem is ismertem – őt. Olvastam éleslátó kritikáit, versesköteteit (Napfényvesztés, A labirintusból haza), amelyekben a látás mikéntjének szintén fontos szerepe van. Aki forgatta ezeket a könyveket, tudja, miről beszélek. Ugyancsak élvezettel olvastam a Magvetőnél megjelent Búcsú Éhestől c. novelláskötetét (regényét?) is… És már akkor észrevettem – na, persze nem volt nehéz –, hogy a szerző szereti a nagy formákat: a hosszúverset, a novellaciklust etc. Ugyanígy, ha zenét ír, akkor is nagyobb szerkezetben gondolkodik, nem tiszavirág-életű slágerekben, hanem mondjuk lemez-tetralógiában. A Belső Parancs itt tárgyalt első kislemeze, a Hét szoba ugyanis a Kiegyenlítődés című tetralógia első része. (Kérdésünkre a szerző elárulta, hogy más úton a következő, amelynek címe Külső kényszer lesz.)

Jó ideje írok lemezkritikákat, koncertbeszámolókat, így jól tudom, hogy a művészek azt szeretik a legkevésbé, ha a zenéjüket valami máshoz, korábban hallotthoz hasonlítgatják. Most, ahogy a jegyzeteimet pásztázom, újra és újra megakad a szemem a magamhoz intézett apró betűs parancson: „gondolkodni a hatásokon”. Megakad rajta a szemem, de azzal a lendülettel el is hessegetem a gondolatot. Igazából sokat törtem a fejem azon az elmúlt napokban, miként lehetne megragadni ezt a problémát, de mindannyiszor arra jutottam, hogy meddő dolog a Hét szoba esetében a hatásokat feltérképezni, illetve néhányat azok közül kiemelni, megvizsgálni – pontosabban annyi értelme van ennek, mint gulyáslevest kanalazva arra törekedni, hogy egymástól izoláltan érzékeljük a zeller, a sárgarépa, vagy a vöröshagyma ízét.

Szóval, Toroczkay András kislemezén is jól összefőttek az ízek, elvegyültek a hatások, és együtt egy olyan kombót adtak ki, ami a Belső Parancs és a Hét szoba.

Ami első hallgatásra nekem egyszerre volt üdítő és zavaró, az az eklektikusság. Szinte alig találni közös nevezőt a dalok között, és egy kicsit sántít a logika is, miszerint minden dal egy szoba a hétből, hiszen valójában nyolc dal van ezen a kislemezen (igaz, A család boldog című lemeznyitó dal „összenőtt” a Süteményevéssel). De tudják mit? Fogadjuk most el, játszásiból, hogy ez a szervezőelv. Minden dal egy szoba, amelyek ajtaját a dalszerző egymás után nyitogatja ki a hallgatójának – pontosan úgy, ahogyan a Kékszakállú herceg nyitja ki a vár szobáinak ajtait Judit kérésére. A koncepció (a dalok sorrendje) pedig épp azért jó, mert a hallgató minden kinyitott ajtó, minden meghallgatott zeneszám után tudni akarja, mit rejt a következő szoba, mit tudhatunk meg általa a szerzői énről, és mit önmagunkról.

Jelen idejű helyzetjelentések ezek a dalok. Nem tartalmaznak értékelést, nem vonnak le nagy ívű konklúziókat, csak bemutatnak egy éppen aktuális állapotot. Ahol pedig még ezt sem teszik meg, ott egy virtuális vállrándítás kíséretben csak ennyit mond a dalbeszélő: „Majd megértem, hogyha véget ér”. Az imént idézett mondat egyébként az Atom című dalból származik, ami a kislemez legszűkszavúbb szerzeménye (az instrumentális Lila Kenguru Büfé után). S bár én szeretem a jól megírt, kissé filozofálgatós dalszövegeket, ez a szám szűkszavúsága ellenére is betalált nálam. Talán épp azért mert két ténymegállapítása („Majd megértem, hogyha véget ér. Én nem változom, csak a föld forog.”) hihetetlenül tág horizontot ad az értelmezés számára. A dal egyik lehetséges üzenetét így foglalhatnánk össze a legegyszerűbben: a benne-lét az objektivitás ellenében hat, ezért egy helyzetet, állapotot akkor érdemes kiértékelni, ha már kívül, illetve túl vagyunk rajta.

Más természetűnek tekinthető A család boldog c. Belső Parancs-szerzemény, amelynek fontosságára abból is következtethet az olvasó, hogy lemezajánlónk címét épp ennek a dalnak a szövegéből kölcsönöztük. A megnyilatkozás („Rendben lesz minden, ha éneklünk róla.”) értelmezhető ars poeticaként is, amely minden valószínűség szerint nem csak az elkövetőjére érvényes. Hiszen a legtöbb zenész számára valóban ezt jelenti a dal: önterápiát, az öngyógyítás lehetőségét. Elhagyott a babám, írok egy dalt. Az emberek nem értenek meg, és máris ölemben a gitárom. Stb. Egy kicsit nagyképűnek értékelhetik a következő kijelentést, de eme cikk írója azon a véleményen van, hogy nem élt igazán az, aki nem tapasztalta meg életében legalább egyetlen egyszer azt, amint zenévé transzformálódik a fájdalom.

A dal tartalma szöges ellentétben áll a címével, mert amíg a cím a családi idillt idézi meg, a szöveg sokkal inkább egy traumát mutat be, amely a család mindennapjainak a része, ott verdes föl-le, faltól falig a családi intim szférában: „A konyhánkban táncol / Egy eltévedt lepke. / Meg kell majd ölnöd / Vagy elengedned”. Ebben a mondatban benne van a változás/változtatás igénye is, illetve az is tisztán kiolvasható, hogy az elbeszélő én a másik féltől várja a probléma orvoslását, miközben ő maga a múltba menekül, amelynek lenyomatai, tárgyiasult formái a kekszes dobozban őrzött fényképek. Ez a titokzatos (hiszen nem tudunk meg róla valójában semmit) családi trauma a refrén utáni második részben egy újabb képet is kap: „A kertünk végéből / Felénk tart az alkony”. A kertnek igencsak gazdag irodalma van, és e költői képhez rendre a boldogság, egzotikum jelentése tapad (lásd. Hieronymus Bosch: Gyönyörök kertje, Csáth Géza: A varázsló kertje). Leegyszerűsítve a képet tehát, itt ismételten azt olvashatjuk (pontosabban hallhatjuk) ki, hogy árnyék vetül az önfeledt családi boldogságra. Hosszasan lehetne még időzni A család boldog sorai fölött, elemezni például azt, hogy mit is jelent ebben a kontextusban a gyerekzsúr („a gyerekzsúrnak vége”), de félő, hogy ezzel már az értelmezés kereteit feszegetnénk. Arról nem is beszélve, hogy elvennénk a jövőbeli hallgatótól a szöveg értelmezésének, további költői képek felfedezésének és megfejtésének örömét. Így azzal zárnánk ezt a hosszúra sikerült gondolatfutamot, hogy A család boldog – akárcsak a Tudod, ez a város – egy nagyon jól megírt szövegű dal. Szövegépítkezése egy kicsit emlékeztet a Kispál és a Borz dalaira; Lovasi Andrásnál látni ilyen szépre csiszolt képeket, ilyen gondosan becsomagolt mondanivalót. Remélem, Toroczkay András nem veszi zokon tőlem ezt a párhuzamot.

És ha már egyszer megemlítettük a Tudod, ez a várost, időzzünk el egy másodpercig ennél a szerzeménynél is. Ha jók a megérzéseink (értelmezői kvalitásaink), ez a dal áll a legközelebbi rokonságban az album címével, hiszen főhősének, én-elbeszélőjének mindenféle fényes szobák ajtaját nyitó kulcsok vannak a birtokában: „Mennyi kulcsom van nézd ami csak nekem nyit ki / Mennyi ajtót ami csak nekem fénylik / És az üvegek mögött / Csak én nevetek / Mi ez a határ ahol még jó lehetek / Mi ez a fal ami most elválaszt tőletek”. De annak ellenére, hogy az én-elbeszélő birtokában van ezeknek a fényes ajtóknak, és a mögöttük rejlő talányoknak, ugyanúgy örök magányra ítélt, mint a korábban már említett Kékszakállú.

Hangzásvilágánál, hangulatainál fogva a szerény cikkíró melankolikus albumnak tartja a Hét szobát, de ha ki kellene választani a számok közül a legvidámabbat, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy a Tudod, ez a város a legbulizósabb Belső Parancs-dal. Hallgassák majd meg kellő figyelemmel!

És hallgassák majd meg a Fekszem melletted, a Kísérlet, Süteményevés, a Lila Kenguru Büfé című dalokat, illetve a Paranoidot, a közismert Black Sabbath-szám átiratát is, melyekről inkább a helyhiány miatt, mintsem esztétikai megfontolásból nem írtunk.

Visszatérve a cikkünk elején idézett kérdésre („Költőből zenész vagy zenészből költő?”): Toroczkay Andrást én nem is tudom másképp látni, mint zenész-költőt, aki nem egyikből vedlett át a másikká, hanem eredendően mindkettő, és az alkotás pillanatában hol az írói, hol pedig a rock ’n’ roll energiák szabadulnak fel benne, esetenként pedig a kettő együtt. Pár hónapja, amikor megkérdeztem tőle, „hogy vagy, Tocó?”, ennyit válaszolt: „kurvajól, írtam hat verset, felvettem gitárrészeket, nagyon produktív napom van”. Mit is kívánhatnánk mást neki az írásunk végén, mint sok, eseményteljes, produktív napot. Az olvasónak pedig kellemes zenehallgatást, eredményes botorkálást a Hét szobában.

Barlog Károly

[tudatieletmatrix]

Migránsok kényszerítették a Balaton partjára

Balatonszemesen rekedt a parton Csenge. (Ella másodszülött lelke). Szemtanuk szerint egy gyapjas alakváltó horda csalta tőrbe az ősi magyar keresztény vízi istenség borját: Csengét. Az egykori Pannon-tenger szülöttje, a Belső Földi álmából felkeltve érkezett a felszínre 5 ezer ciklusnyi meditációt követően.

A Dobogói-Négyek egyértelműen lokalizálták a támadás eredetét, melyre a parancs az északi tájak galléros boszorkánymesteri tanácsától érkezett. Egyenesen a félszemű Herold adta parancsba ezt a galád cselekedetet, mely nem csak az egész MAGyarság, de a világi civilizáció ellen elkövetett bűn is a szívcsakrán átszivárgó epszülöni kirezgések manipulánsáért folyó harc közben. A négyek tanácsa egy asztrális védőhálót emelt Balatonszemes köré 10 kilométeres sugárban, melyen belül megkezdődött a vadászat a gyapjas ivadékok után.

Csenge állapota továbbra is kritikus, a gömbrúna erejével megtámogatva próbálják a sprituális szaktekintélyek visszaállítani a csakraáramokat lelke fényében. A beavatkozás idejére teljes asztrális blokádot és szükségállapotot hirdetett ki a Dobogói-Négyek és arra kérik a lakosokat, hogy ne hagyják el otthonaikat ezekben a kritikus órákban.

[nemzetinet]

Titkos vatikáni szabályok vonatkoznak a gyerekekkel rendelkező papokra

Titkos előírások vonatkoznak azokra a papokra, akik tisztasági fogadalmuk ellenére gyermeket nemzenek – írta honlapján a New York Times (NYT) című amerikai napilap helyi idő szerint hétfőn.

Vincent Doyle ír pszichoterapeuta, akinek apja egy katolikus pap volt, elmondta a New York Timesnak: saját szemével látta a dokumentumot, amikor Rómába utazott az ügyben.

“Megerősíthetem, hogy valóban léteznek ezek az irányelvek – ismerte el az amerikai lapnak Alessandro Gisotti vatikáni szóvivő. “Egy belső dokumentumról van szó” – fűzte hozzá.

A szóvivő szerint a vonatkozó szabályzat a gyermek védelmén alapul. Az irányelvekben azt javasolják a gyermeket nemző papoknak, hogy hagyják ott a klérust, és teljes mértékben szenteljék magukat szülői kötelezettségeiknek – magyarázta Gisotti. Azonban egyházi szakértők szerint ez inkább ajánlás, mint kőbe vésett parancs.

A katolikus papoknak tisztasági fogadalmuk értelmében tartózkodniuk kell a nemi élet minden formájától. Azonban a kléruson belüli szexuális visszaélésekről szóló hírekből kiderült, hogy a papok sokszor szegik meg ezeket a fogadalmakat. Ennek ellenére a katolikus egyház nem hajlandó fontolóra venni a cölibátus évszázadokra visszatekintő hagyományának felszámolását vagy – más keresztény egyházakhoz hasonlóan – választhatóvá tételét.

A cölibátus hagyománya a 12. században kezdett el kötelezővé válni, bár néha még a legmagasabb szinteken sem tartották be. Rodrigo Borgiának – a későbbi VI. Sándor pápának – például számos gyermeke született.

Doyle Coping International néven támogató szervezetet hozott létre, amely segít, hogy a papok gyermekei megbirkózhassanak a szégyenérzettel, egymásra találhassanak, és kapcsolatot teremthessenek apjukkal. A Coping International titkos, online csoportjának összesen mintegy 50 ezer tagja van a világ 175 országában – árulta el a pszichoterapeuta, aki 28 éves koráig keresztapjaként ismerte vér szerinti apját.

“Ez a következő botrány” – vélekedett Doyle. A katolikus papok gyerekei “ott vannak mindenhol”.

A gyermekek szexuális zaklatását övező botrányok után a katolikus egyház jó híre újabb csorbát szenvedett: Ferenc pápa néhány hete elsőként elismerte, hogy katolikus papok apácákat molesztáltak és erőszakoltak meg. A pápa szerint több erőfeszítést kellene tenni ezekben az esetekben. Csütörtökön négynapos nemzetközi konferencia kezdődik Rómában az egyházat érintő szexuális visszaélésekről.

MTI

Titkos vatikáni szabályok vonatkoznak a gyerekekkel rendelkező papokra a Nemzeti.net-en jelent meg,

[kincsesfuzet]

🇭🇺 Észrevettétek, hogy a dolgok néha mennyire egyszerre történnek? Nem mindig misztikus az egybeesés, de van, amikor a jelek annyira hirtelen érkeznek és annyira megszólítva érzed magad, hogy nem tudsz elmenni mellettük. Például ha a semmiből öt nap alatt egyszerre öt különböző forrás ajánl egy sorozatot, akkor rákeresek arra a sorozatra. Ha hét nap alatt hétszer akad meg a szemem különböző helyeken ugyanannak a könyvnek a címén, beleolvasok. És ha három nap alatt hárman is arra bíztatnak, hogy fogadjam el a kihívást és kövessem a kíváncsiságomat, nos… az kíváncsivá tesz. 🙂

Hello Kaland!

Via blogján a legnépszerűbb rovatok közé tartoztak a heti kihívások, amik arra bíztattak, hogy lépj ki egy kicsit a komfortzónádból, csinálj valami újat, rázd meg egy kicsit magad.

A kihívásokból született az Urban:Eve blog szellemiségét tükröző, igazi “Viás” Hello Kaland online tanfolyam, ami egy tudatos úton végigvezetve segít változtatni a hozzáállásodon: egy kicsit bátrabbá, vállalkozóbbá, tudatosabbá, kíváncsibbá válnod.

“Most arra kérlek, hogy képzeld el egy pillanatra, milyen lenne az az élet, amiben belső ellenállás nélkül ki mered próbálni a dolgokat, amiket elterveztél?” – Írja Via a Hello Kaland bemutatkozó oldalán. “Milyen lenne egy olyan élet, amiben mersz kíváncsi lenni? Amiben képes vagy engedni a maximalizmusodból? Amiben megengeded magadnak, hogy hibázz? Amiben van bátorságod élni?”

“A Hello Kaland egy 13 héten át heti 2 kihívásra épülő multimédiás online tréning, amiben segítek neked kimászni a komfortzónádból és eszközöket adok a külső-belső környezeted felfedezéséhez, hogy lépésről lépésre elindulhass egy olyan élet felé, amit nap mint nap kalandként élhetsz meg — akár jól érzed most magad a bőrödben, akár totál káosz minden körülötted.”

Hétfőig lehet jelentkezni az online tanfolyamra, és a három hónapos kaland kitart majd egész nyáron. Ha felkeltette az érdeklődéseteket vagy többet szeretnétek tudni, feltétlen kukkantsatok el a tanfolyam honlapjára!

GISHWES – Greatest International Scavenger Hunt the World Has Ever Seen

A húgom nagy Odaát rajongó lett az elmúlt hónapokban, és persze talán már tudjátok rólam, hogy én is nagyon könnyen behúzható vagyok bármilyen fandomba :), így nem csoda, hogy az instagram feedem megtelt Odaátos színészekkel.

Így találkoztam Misha Collins éves kincsvadászatával, ami egy nagyszabású, nemzetközi csapatjáték, ami emlékek és élmények gyűjtésére hív, és a mókás vagy épp bizarr feladatok mellett kedvességre, jótékonyságra, jócselekedetekre is indít, így például olyan vicces Guiness rekordok mellett, mint a legtöbb mókás kalapban pózoló ember vagy a hulahop karikán átugró leghosszabb emberlánc, olyan világrekordokat is elhódított, mint a legtöbb ölelésről készült online fotóalbum vagy a legtöbb apró kedvességre sarkalló verseny.

Aki szeretne idén csatlakozni ehhez a bolondos kincsvadászathoz, további információkért kukkantson el a GISHWES (Greatest International Scavenger Hunt the World Has Ever Seen) honlapjára.

Több mint egy könyv

Keri Smith munkáival először Dórinál találkoztam, akit például gyönyörű fotósorozatok elkészítésére motivált Keri Smith egy könyve. A How to be an Explorer of the World arra indít (és ad teljesítendő kihívásokat), hogy nézz más szemmel arra a világra, a szűk környezetedre, amiben élsz, míg a Nyírd ki ezt a naplót például arra hív, hogy tekints a könyvre szent tárgy helyett alkotóműhelyként, és szó szerint nyírd ki, tépázd meg, gyötörd meg a könyvet, miközben az alkotás örömét átélve a romjaiból létrehozol valami újat.

Keri Smith egy könyve tehát mindig több, mint egy könyv, és a Több mint egy könyv ezt már a címében is bátran hirdeti. 🙂

A Több mint egy könyv (This is Not a Book) egy kihívásgyűjtemény, ami részben a Nyírd ki ezt a naplóthoz hasonlóan arra kér, hogy tépj ki, vágj ki, firkálj össze, hasznosíts újra oldalakat a könyvből, részben pedig arra hív, hogy nézz túl a napló oldalain és csinálj valami mókásat – vagy épp nézz befelé és beszélgess el önmagaddal.

Mi lehet ez a könyv?

“Egy báb. Egy tiltakozás. Egy forradalom. Egy műszaki berendezés. Egy válasz egy kérdésre. Egy vita. Egy mikrokozmosz. Egy fejtörő. Egy tudományos kísérlet. Egy parancs. Egy figyelemelterelés. Egy hamis nyom. Egy fortély. Egy megváltozott nézőpont. Egy ideológia. Egy emlékmű. Egy mém. Egy környék. Egy idővonal. Egy látványosság. Egy ajándék. (…)”

És még sok más.

A könyv több mint száz kihívást tartalmaz, így még ha minden napunkat kalandosan szeretnénk is élni, akkor is bőven kitart erre a nyárra.

Az én nyári kalandom ez a könyv lesz – ha szeretnétek követni a kalandjaimat, instagramra egészen biztosan kiposztolom őket, de lehet, hogy a blogon is fogtok még látni gyűjteményt a kihívásokra adott válaszaimból.

Ha ti is meg szeretnétek osztani a kalandjaitokat, használjátok a #többmintegykönyv címkét, a határontúli kalandorok élményeit pedig a #thisisnotabook címke alatt böngészhetitek.

Ti milyen kihívásokat választotok erre a nyárra, hogy tegyetek egy kis utazást a komfortzónátok szigetén túlra?

[ENGLISH VERSION]

🇬🇧 Do you know the feeling, when there are suddenly a lot of signs in your lives, pointing in a certain direction? Don’t think of anything magical (actually, I think of these signs more of inner signals – ways of my brain trying to tell me something), but when I here five times in five days about a TV series, I look into it. When the title of a book catches my eyes seven times in seven days, I sure want to read more about it. And when three times in three days there is someone who calls me to accept the challenge and follow my curiosity, it sure makes me curious. 🙂

Here are the mentioned three challenges that can help you to step out of your comfort zone and shake up your summer.

Summer adventures with Via

One of my favorite Hungarian bloggers, Via launches her life-improving online course of summertime challenges.

Bad news, it’s in Hungarian only, but good news, if you like her worldview of changing your life in simple, little, everyday ways, she also has an English blog and you can also follow her everyday adventures on her bilingual instagram account.

GISHWES – Greatest International Scavenger Hunt the World Has Ever Seen

Since my sister became a big Supernatural fan, my feeds naturally filled up with Supernatural content – this is how I got to know more of sweet Misha Collins, including his big annual scavenger hunt. The event is open internationally for teams and individuals (sorted into teams with other soon-to-be-friends) and part of its challenges are crazy, fun and bizarre, but other challenges are sweet, kind and hearthwarming.

If you want to be the part of such summer adventure, let’s check gishwes.com .

This is Not a Book by Keri Smith

The books of Keri Smith are actually never just books. For example, How to Be an Explorer of the World is a non-usual tourist guide for your surrounding world, while Wreck This Journal is an artists’ workshop where you can explore and exercise your creativity.

This is Not a Book is something similar: it is a collection of challenges made for pushing you out of your comfort zone.

As I was gifted with this book, my summer challenges will include prompts from This is Not a Book. You can follow my adventures on my instagram, and of course you can the adventures of others under the hashtag #thisisnotabook.

What will be your summer adventures out of your comfort zone?

Kihívások nyárra – Summer challenges 🇭🇺 Észrevettétek, hogy a dolgok néha mennyire egyszerre történnek? Nem mindig misztikus az egybeesés, de van, amikor a jelek annyira hirtelen érkeznek és annyira megszólítva érzed magad, hogy nem tudsz elmenni mellettük.

[aretsorozat]

55.epizód ZENDÜL A ZÉNEK

1/4.

Janka néni átalakít. Zendül a zének, zendül a tolf. Benjamin ismét raporton.

Pubé Nagyúr péniszben nyomul. Bérgyilkos a szomszédom? (A réti változat.)

 NA LÁTJA, EZT JÓL LÁTJA…

 - Na és akkor, tisztelt Marczina úr, ez lenne itt az előadóterem.

- Értem, csókolom.

- Meg afféle aula.

- Világos.

- Meg egy olyan stúdió színpad is, vagy mi.

- Úgy tetszik érteni, az is ebben a kis teremben?

- Probléma?

Marczina körülnéz a Túró panzió földszinti helyiségében, ami volt már társalgó, ebédlő, söröző, kisvendéglő, ám mostanság csak egy jókora alapterületű szalon, kizárólag magánhasználatra, ahol Janka nagyságos asszony tengeti a hétköznapijait. Ám ennek most vége, úgy döntött, nem vár tovább EZEKRE. És pályázgatni se hajlandó EZEKHEZ, hogy adjanak már neki végre egy iskolát, vagy iskola nyitásához alkalmas épületet az Angolkisasszonyok projektje megvalósításához. Minek várjon? Amikor az Erőss Jonatán által csodálatosan megfogalmazott és korrekten okadatolt pályázatokat sorra elutasítják. Persze, Janka tudja ám, honnan fúj a szél. Nem csókosa EZEK közül senkinek, tehát nincs mutyi, nincs összekacsintás, csúszópénz, hogy a fene vitte volna el ezt a régi új világot. Bár maradt volna Liptószentmiklóson a csaknem kétmilliárd forintjával. Azok bezzeg megbecsülték volna őt. Ehelyett itt rohad el a lenézettségtől, a magánytól a liptói túróról elnevezett villában?

Hát nem!

Ha EZEK nem adnak, majd nem is kapnak.

Hát megalapítja ő ezt az Angolkisasszony projektet a saját pénzén. Janka nem is érti, miért várt eddig. Mire? Tapsra? EZEKTŐL ugyan várhatja. Magániskola lesz. Limitált tanulói létszám, annál is limitáltabb tantestület és személyzet.

Elitképző úrinőknek. Ez a cél, ami el is érhető ezek nélkül.

Na tehát.

- Ha ez az óhaja, nem probléma.

- Tudja, a vőlegényem a neves musicalszerző.

- Csakugyan?

- Erőss Jonatán. Ismeri?

- Ó…hát személyesen nem, de…

- A műveit nyilván.

- Hogyne…Le is töltöm a gépemre még ma este, ami a mestertől

fent van, hogy újra…

- Ha nem sikerülne, a Margit és a nyulakat DVD-n oda tudom adni.

- Jaj, nagyon hálás lennék! – Marczina útnak ez egyre kínosabb, mivel halvány fogalma sincs, ki az a szerző, aki ennek a rémületes vénasszonynak a vőlegénye.

Ám azt reméli, ezzel azt a témát le is tudták, és ha a tárgyalás végén csakugyan kap egy DVD-t, hát van az a szerződés, ami miatt majd meg is dicséri a művet.

- Esetleg máris valami elképzelése?

- Mármint a nyulakkal kapcsolatban?

- A három az egyben funkcióval, mérnők úr.

- Ja! – nevet fel Martzina, ám Janka nem nevet vele, inkább hűvösen fürkészi.

Ebből arra következtet az építész, muszáj valamit villantania.

- Nos, így hirtelen… Hogyne, lehet ez a terem stúdió színpad. aula és előadó egyben. Miért ne? Hiszen az alapvető funkciója hasonló, nemde. Így első körüljárásra nyilván amott lehetne egy kisebb színpad, amit majd a professzorok is használhatnak, arra mintegy felhágva. Itt lent meg attól függ, mire rendezzük be.

- Ennyit magamtól is ki bírtam ám találni.

- Ó, hogyne, asszonyom. De az én dolgom, ugyebár, az ön álmainak kivitelezése. Szabad kérdeznem, az iskola bentlakásos lesz?

- Naná.

- És akkor nyilván odafent lesznek a kisasszonyok hálótermei.

- Ott.

- Ebédlő, tanulószoba, ilyesmi?

- Az ebédlőt a konyhával egyben, a tanulószobát meg két-három háló egybenyitásával gondoltam.

- Szóval amolyan amerikai stílusú konyha?

- Olyasmi.

- No és hány kisasszonyt óhajt majd itt…?

- Talán tucatnyit.

- A mindenit! Hoznám is a lányomat! Bár, gondolom, nem lesz olcsó.

- Van egy lánya, mérnök úr?

- Nincsen, csókolom, de ha lenne…

- A tandíj nem lesz orcátlanul drága. Sőt! A rászorulóktól nem is kérek.

- Ön máris egy szent, csókolom.

- Csak várja ki a végét!

- Rendben, kivárom.

Janka végigméri a kis köpcös, kopasz, rosszfogú, de aggályosan elegánsan

öltözött urat, vajon gúnyolódik-e vele. Aztán úgy dönt, ha azt merészeli is, egyelőre még nem döntötte el, hogy alkalmazza vagy máris kirúgja-e.  Az így beállt csöndben Marczina úr ismét körülnéz a szalonban. Halálosan drága búrotok a röhejes gagyikkal keveredve. Amúgy patyolat tisztaság és valami rejtélyes wunderbaum illat, mintha nem egy kihalt szalonban állna, hanem egy autóban ülne a kétezres évek elején, amikor ez a légfrissítő a reneszánszát nyögte.

- Nos. Az összes belső átalakítás, szigetelés, tisztasági festés, gépészet meg

minden így együtt? – kérdez rá egyenesen Janka.

-A stúdió színpadot is teljesen felszerelve óhajtja?

- Az mit jelent magánál?

- Hangosítás, világítás, ahhoz netán öltözők.

- Öltöző nem kell, ahhoz ott lesz a konyha.

- De az nem étkező is lesz egyben, meg akkor, előadás esetén büfé?

- Akkor… a személyzeti vécé?

- Nem lesz kicsi?

- Paraván!

- Remek ötlet.

- Na látja. Így nagyjából menyi lesz és mikor lesz készen?

- Úgy érti, mindennel?

- Úgy.

- Az attól függ, mikor kezdhetünk.

- Tőlem a jövő héten.

- És ön addig?

- Addig én átköltözök a vőlegényemhez.

Ó, jaj, szegény. És már tud róla?-  gondolja Marczina úr, ám dehogy mondja.

- Annyira még ne tessék sietni, mert van még egy másik munkám.

- Ezt mikor kezdi?

- Talán a jövő hónap végén?

- És mennyi lesz?

- Azt…így nem, de kiszámolom.

- Körülbelül.

- Kezét csókolom, garantálom magának, hogy az ár nem fog fájni.

- Mért, azt honnan tudja, hogy nekem mi fáj?

- Nem tudhatom, de kegyed kifogástalan úrinőnek látszik.

- Na látja, azt jól látja.

                                                 O

    ZEN DÜL A ZÉNEK!

 És miközben mi morzsolgatjuk itt a Réten a majdnem mindig ugyanolyan, tehát végül is dög unalmas hétköznapjainkat, a negyvenezer kékseggű ördögök pokoli

tábora minden idők legnagyobb tolf-centrumává alakult át! Kérem szépen, nem kevesebb: tizenhét, azaz tizenhét minden igényt kielégítő tizennyolc tűzoltó vödrös pálya! Ahol kell, mesterséges buckákkal, tócsákkal, tövises bokrokkal, bokaficamító, álságos gödrökkel! A tűzoltó vödrök direkt bádogból kikalapálva, Ferrari- vörösre festve, a vad vörösön keresztben neon-sárga csíkozás.

A zászlórudak másfél méter magasságban lobogtatják a háromszög alakú, kékseggű rémpofát ábrázoló zászlócskákat. De a palacsinta sütő- bőr kislabda kényszer megoldásnak is leáldozott ám. A Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs kemény utasítására egy szürke nap kora délutánján negyvenezer teniszütőt és egymillió teniszlabdát hozott ki a központból a trén, harminc négy ló vontatta társzekéren. Minden harcosnak egy ütőt! – szólt a parancs, és úgy is lett.

De bizony olyan üdvrivalgás fogadta a Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs eme gesztusát, hogy az még a Mennybe is felhallatszott (volna), ha a Hell Combat

programja tartalmazna olyat. Ám állítólag a játék végén csak egy kétszárnyas, boltíves kapu van, mögötte meg a nagy semmi. Bár ezt egyedül még csak Kisbabos látta, ám ő nem mesélt erről, inkább gyorsan elköltötte a fődíjat, avagy az egymillió forintot. Igazán nem sok, ha azt nézzük, hogy a játék eddig is milliárdokat hozott a Hell Combat tulajdonosának és forgalmazójának, és nem forintban. Hogy ki az? Tudjuk. MI TUDJUK, ugye?

Na és akkor a Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs ismét díszszemlét parancsolt,

az ember ízingeket meg az kínzóoszlopok elé kérette. De most nem megkötözve, hanem csak úgy lazán, civilből álldogáljanak ott, amíg be nem jelenti a negyven

ezreknek, hogy a

TOLF MOSTANT��L NEM TILOS, HANEM KÖTELEZŐ!

A szövetségi kapitány Kelen Béla mesteredző bajtárs, akinek a kérései parancsok, és aki kizárólag neki, a fővezérlőnek alárendelt személy

És akit nem tolfozáson kapnak edzés időben, az lesz megszégyenítve, lefokozva, véresre korbácsolva és ismételt mulasztás esetén kibelezve.

Edzésidő: reggel hattól este hatig, délben fél órás ebédszünet.

A negyvenezer kékseggű ördög hadseregénél fegyelmezettebb, lelkesebb alakulatot a Pokol még nem látott. De az semmi: még a Föld se. A tizenhét tizennyolc vödrös pálya tizenkilenc nap alatt készült el. És nem ám holmi grafikai programként, amiből aztán elég a kontrol cé, kontrol vé, hanem izzasztó fizikai munkával és tényleg. Mintha csak nem is egy rafináltan tökéletesre megalkotott játékprogram részei lennének, hanem húsvér kékseggű ördögök egy igazi senki földje közepén egy reménytelenül bűzlő haditáborban.

Na és aztán a tolf napok. Amikor negyvenezer kékseggű ördög üt negyvenezer

teniszütővel egymillió teniszlabdát! Na, kérem, ahhoz kell ám logisztika, azt megszervezni, hogy a negyvenezres lelkes buzgalom ne torkoljon káoszba, a káosz veszekedésbe, az meg vérfürdőbe. Hiszen mégis csak vérmes, gyilkolásra teremtett kékseggű ördögökről van szó.

Futás. Gimnasztika. Gyakorlás egy vödörre tíz méterről, húszról fel százig.

Ebből a célból sürgősen le kellett még gyártani négyezer gyakorló tűzoltó vödröt, és felosztani egy négyszer tíz kilométeres területet, szaknyelven gyakorlóteret, ahol is a kékseggűek tízes csoportokba osztva üthetnek és guríthatnak. Ezek után kora reggeltől késő délutánig pengett a húr, szállt a labda, zendült a nóta, szállt az élet. Boldogság volt ott, kérem, ahol eddig az unalom

váltakozott a kilátástalansággal, hogy mikor mehetnek már végre rá a haramiákra, be az erdőbe, gyilkolni és legyilkoltatni.

És lassan megfogalmazódott ám az is, hogy ki kéne írni az Első Negyvenezer Kékseggű Bajnok kupát, és egy-két héten belül elkezdeni a selejtezőket.

Gondoljunk bele! Ahhoz is kell ám idő, amíg a negyvenezer jelentkezőből kialakul mondjuk egy 128-as főtábla…

Kelen úr nem győzi Ditkéje fülébe sugdosni, hogy talán egész életében nem volt annyira boldog, mint itt, a Pokolban. Özv. Huszárné pedig ugyanezt a Béla fülébe. És bizony Dénes úr is csak a Gitta meg a gyerek után sóhajtozik, már amikor van erre ideje, mint az edzőtábor intézője, ügyvezetője és versenyigazgató.

Egy, csak egy ördög nem ragadott a kezébe ütőt egyszer se. Kitalálhatják, hát persze, maga a Fővezérlő Főaltábornagy bajtárs az. Ő a sátrában ül, mint mindig. És számára újabban zen az ének. A teniszütőket és labdákat hozó társzerek egyikében ugyanis találtak a számára is egy csomagot. Egy alprogramot. Hogy ki küldte, ez nem derült ki, de valószínűleg a fővezérlő bajtárs jóakarója. A program egy rövid ismertetőt tartalmaz a zen buddhizmusról. A főbajtárs egyszeri, gyors futtatás után is rádöbbent, ezt a vallást neki találták ki. És ha nem ő lenne a galaxis egyik legbrutálisabban vérszomjas seregének hadvezére, akkor simán el tudná képzelni az életét,

meditálással eltöltve. Na és amíg ezek ott kint tolfoznak, addig ő miért is

ne tűzhetné ki magának ama zazent, hogy:

 Nem basztok át

Ha hagyom, hogy legyen

Az útjába nem állok.

                                        O

 ÚGY IGAZ, AHOGY ÉN ITT ÜLÖK!

 Benjamin most viszont karikás szemmel, eléggé álmosan és másnaposan

dülöngél be Godfrid Virginiához.

- Ott se voltam, csókolom.

- Ó, jaj.

- Tényleg, nem kamuzok.

- És azt megtudhatnám, hol nem volt ott, kedves Benjamin?

- Ja, akkor sehol.

Hát ez így kezdetnek nem is volt rossz…- gondolja minden HR-esek fénylő gyöngyszeme, Gotfrid Virginia. Arra ugyan kíváncsi lenne, hogy az ifjú kolléga hol nem volt ott, hanem inkább sehol se volt, ami egy éjszaki árufeltöltő esetében nem annyira kitűntetett helyszín, és akkor most mit titkolnak előle, de úgy dönt, ezt ráér később is kideríteni.

- De mért nem ül le? – kérdezi az fiatalembert inkább.

- Mert akkor elalszok.

- Ezer bocsánat. Úgy véltem, ha hajnal hatkor végez itt, kora délutánra kialussza magát.

- Még le se feküdtem.

- Ajaj. Akkor álmos lehet.

- Nem gáz, kibírom.

- Semmi közöm hozzá, de elárulná, alvás helyett mit csinált?

- Megint felvételizik a csajom.

- Nem mondja. És hová?

- Színész akar lenni.

- Ajajaj.

- Én is pont ezt mondtam neki.

- Mert?

- Baromi jó nő, okos, kedves meg minden, de színésznőnek…

- És ezt megmondta neki?

- Ő kérte, hogy hallgassam meg a verseit.

- És megtette?

- Hát ne?

- És nem?

- Hát nem.

- Mert maga ért hozzá, Benjamin?

- Ahhoz értek, hogy versmondás közben is megdugnám őt, vagy sem.

- Úgy érti, míg a verset mondja?

- A vágyat értem, csókolom.

- Ó. Azt hiszem, értem. Viszont lehet, hogy nem túl bölcs dolog ilyesmit

mondania a szíve hölgyének.

- Mért?

- Mert megsértődik?

- Azt tette. Mi meg akkor nekiálltunk sörözni a haverommal.

Meg telefonálgatni.

- A barátnőjének?

- Nem, egy kilencvenes számot. De nekünk ingyen van.

- Ó.

Godfrid Virginia nem nagyon érti, hogy ez a végképp bizalmas közlés

hogy is tartozna rá. Az semmi, de Benjamin se érti, miért ennyire laza ezzel

a nővel. Bár ami azt illeti, valahol kedveli ezt a negyvenes, karót nyelt, viszont professzionálisan kisminkelt, és főnemesi eleganciával öltözködő szépséget.

Mármint hogy kedveli meghökkenteni. Egész jó szórakozás. És lehet, hogy

Virginia is élvezi, azért hívatja be magához mindig?

- De remélem, nincs berúgva- most meg aggodalmaskodik.

- Este tízre toppon leszek, csókolom.

- Rendben. Ebben az esetben természetesen a magánügye.

- Ja. És kegyed hogy van mindig?

- Én?

- Ma is nagyon elegánsnak tetszi lenni.

- Én? Hát…köszönöm…- Nézd már, lehet, hogy az alapozó alatt elpirult? – Mondtam is otthon a muternak, Julcsi, ez a Gotfríd Virginia, ez aztán mindig egy tipp-topp.

- Ezt mondta az anyjának?

- Ja.

- De mért mond neki meg ilyet?

- Mert újabban egy lyukas mackó nadrágban és egy XXXL-es pólóban

szambázik a lakásban. Engem amúgy nem zavar, de az öcsém szólt be neki, anyu, de rongyi vagy.

- Rongyi?

- Tök jó szó. Ha az anyád rongyi/ a csajod meg zokni/ te meg lehetsz gatya/

így élni de fasza/- rögtönöz Benjamin egy rappet, amitől Virginia enyhén eltátja a száját és az ifjúra mered.

- Úgy érti, hogy így szeretne élni?

- Én? Ja, nem. Így élni nem fasza.

- Komolyan szót kéne váltanom magával?

- Ki vagyok rúgva?

- Ha nem akar itt dogozni, miért nem lép ki?

- Anyám miatt. Fogadott velem, hogy három napot se bírok ki.

- Azon már túl van, tehát nyert.

- Jé! Tényleg.

- Nézze, Benjamin. Az anyukájának abban igaza van, hogy el kell végre döntenie, merrefelé indul a nagybetűs életben.

- Csak nem beszélt vele?

- Minden anya ezt mondja a fiának.

- Maga is?

- Nekem…még nincs gyerekem.

- De majd lesz?

- Ejnye, nem rólam van szó!- és Virginia megint elpirul a sminkje alatt, ám ez most nem az a pirulás, amit netán zavart mosoly követ. Benjamin felméri ezt, és hogy a kínos pillanatot megszakítja, széket ragad, és mégis inkább leül, és úgy dönt, még egy kevés őszinteséggel sikálja el a szituációt.

- Az a baj, hogy még mindig fingom sincs. Már hogy mi leszek, ha nagy leszek.

Mert világhírű rapper már aligha. Mivel annyira már nem érdekel. Aztán ott volt a tájfutás, de az a hajó már régen elment, a ködkürtjét se hallom. Bölcsész nem leszek, mert ahhoz alulművelt vagyok, tudósnak meg hülye. Van az a vállalkozásunk szex-telefonnal, de annak a hasznát már lenyúlja az ügyvédünk. A Hell Combat tesztjátékosa se lehetek, mert azt meg a muter nem engedi. Különben meg tök jó lenne, ha engem is beszippantanának, azt akkor én is beállhatnék a nagyerdő mélyében zsiványnak.

- Ennyi?

- Túl sokat pofáztam?

- Nem, Benjamin, megtisztel a bizalma.

- Maga végül is elég jó arc, kedves Virginia…

- Ezt külön köszönöm. Egy kávé?

- Kösz, nem. De magénak hozzak a gépből?

- Abból isten mentsen!

- Azt csak igya a plebs?

- Ugyan! Csak nekem a kávé az egyetlen „káros” szenvedélyem.

- Jó magának… - és Benjamin úgy néz a tőle húsz évvel idősebb asszonyra, oly megfáradt tekintettel, mint egy aggkor felé hajló vén vadkan, aki rég túl van már mindenen és akinek az élet színpadán immár csak a meghajlás, meg a taps van hátra.

- Elmondom, mit találtam ki magának, Benjamin. – Godfrid asszony vár egy kicsit, Benjamin hátha megteszi azt az elemi gesztust, hogy visszakérdez, ám a fiatalúr beéri azzal, hogy kissé megemeli a szemöldökét.

- Nem kéne éjszakai műszakban dolgoznia. – A kissé felemelt szemöldökök felett a homlok ráncolódik.

- Remélem, nem liszt érzékeny.

- Nem tudok róla.

- És szereti a péksüteményt?

- Ja.

- A frissen sült kenyér illatát? Hát annál nincs meghittebb, istenibb!

Vagy a kalácsé! Ó, jaj, ha nem kéne folyton fogyókúráznom, egy ültő helyemben meg tudnék enni egy vekni kenyeret, vagy egy egész fonott kalácsot!

Benjamin egyre gyanakvóbban fürkészi az asszonyt, mire akar kilyukadni.

- Nahát, csak azért kérdem, mert a mesterpékünk inast keres.

- Az Antarax bácsi?!

- Ismeri?

- Naná, megpróbált megölni.

- Magát? Antarax úr?

- Nem szándékosan és közvetve. Talán tetszik rá emlékezni, három éve, augusztus huszadikán az elsózott Rét kenyerével.

- Akkoriban én még a győri telephelyünkön dolgoztam.

- Szóval amúgy győrinek tetszik lenni?

- Amúgy nem.

- Három éve bizonyos oknál fogva rám öntötték egy platós teherautóról

az összes kenyeret, hátha megpusztulok tőle.

- Nahát! Ezt majd elmeséli nekem egyszer?

- Munkaidőben bármikor, szívesen.

- Nos, azért tán nem jönnék be esete tíz után…

- Pedig szuper király ám a hangulat.

- De nem is lenne rá szükség, ha beállna pékinasnak.

- Legyek pék?

- Bár ha Antarax úr meg maga közt…

- Á, arról ő tényleg nem tehet. És én akkor is hittem neki, hogy nem ő sózta

el a rét kenyerét. Talán inkább az űrcsótányok tették.

- A kik?

- Ők a megbízott csillagközi megfigyelőink, hogy már elég értelmesek vagyunk-e, hogy felvegyenek a klubba. De sajnos nem.

- Már megint hülyéskedik.

- A Réti Füzeteket se tetszik olvasni?

- Mert ott beszámoltak róla?

- És amit abban leírtak, abból minden szó úgy színigaz, ahogy én itt most ülök, csókolom.

Gotfrid Virginia megnézi magának, hogy ül a széken Benjamin.

Hát eléggé dülöngélve, bizonytalanul.

                                       o

  SZERESS ENGEM! MÉRT NEM SZERETSZ?!

 - Hígafos!

- Lökjed, Pubé.

- Te! Arany haverom! Te! Tudod te, hogy neked milyen aranyos, kis formás

feneked van?

- Ezt nekem így még senki nem mondta…

- Te! Mint egy érett alma! Hallod? Gyere ide, hadd harapok belé!

- Juj!

- Jöszte!

- Ne már!

Hígafos első pribék úgy látja, ennek most a fele se tréfa, elhátrál a Pubé Nagyúr, alias Bélafing elöl, és a nehéz, hosszú fémasztal mögé húzódik, amit roskadásig pakoltak a péniszfa gyümölcséből készített étkekkel. Tízliteres lábasokban péniszleves, ragu, pörkölt vagy gulyás, tálakban pástétom, fasírt, pénisz bécsi,

kirántott pénisz, no és persze a péniszkrém, amivel az őrület elkezdődött.

Mármint Bélafing őrülete, aki megkóstolta a gríz nép szent gyümölcsét, noha minden más csíznek erősen tiltotta azt, és bölcsen tette. Mert amit eme gyümölcs vele művelt, hát annál jobbat a legfőbb kínzómester se tudna legtalálékonyabban perverz pillanatában se kitalálni. A péniszfa gyümölcse. Ami a szirénekre és a cettaúrra nem hatott. Pubé Nagyút viszont a második lenyelt falat után nem képes a zabálást abbahagyni. És miközben eszik, és puffad, és ürít, és zabál tovább, és még inkább puffad, és hiába ürít, és hiába van a csíz hím vasból, miszerint képes szinte bármilyen halálos bajból regenerálódni, már vagy háromszor akkora széltében. Csupa büdös háj, a pórusain kicsorgó dögszagú zsír.  Ha nem csíz lenne, régen nem élne. Szétrobbant volna, mint a Kisgömböc.

És ez még nem elég, de közben a folytonos, a szörnyűséges, a kielégületlen, mert kielégíthetetlen nemi gerjedelem! Persze Bélafing könnyedén növeszthetne nemi szervet magának. De minek tenné, ha nincs mire, mibe, kire használnia, és nem is tudja, hogyan kéne. Hiszen, mint tudjuk, a csíz hímek millió éve klónozással, keltető kádakban szaporodnak.

- Hígafos!

- Na, mi kéne? – kérdezi az első pribék az asztal mögül, viszonylag biztonságban. Az már szinte tuti, hogy Bélafing őt üldözőbe már nem veszi, mivel nem képes rá. Uszkve hétszáz kilós tömege, mint valami gigász által odatrottyantott, bűzös kupac, terpeszkedik és folyik az Űrbéka konyhájának

közepén. A főszakács pribék és a kuktái nem győzik őt a szaglószerveiket

eltakarva kerülgetni, miközben éjt nappallá téve főzik neki a péniszfa gyümölcséből készült ételeket. No és közben muszáj a raboknak, a személyzetnek, és persze a nagyra becsült sziréneknek és a cettaúrnak is.

- Éhes vagyok, szépségem!- Bélafing gerjedelmében átbucskázik a vágy túloldalára, és sírva fakad. – Adjál ennünk!

- Ott van előtted, zabálj!

- De azt szeretném, hogy te etess meg!

- Etessen a halál!

- Mért beszélsz így velem? Nem szeretsz?

- Nem!

- Mért nem?

- Dögölj már meg!

Hígafos ezzel kisiet a konyhából. Bélafing hiába szólongatja, hátra se

néz. Bajlódjanak most a kukták vele. Jól megszívta a „nagyúr”, mi?

Nos, igen. Ennek a baromarcú szarkeverőnek annyi. Nem sokáig élvezhette mesteri aljasságai gyümölcsét. Azt az egyet meg kell neki adni, az gyönyörű volt, ahogy Szadó Nagyurat megbuktatta és lapátra tette. No de amit azután művelt… Ebből is látszik, hogy az, aki színtisztán aljas és gyáva, még nem feltétlenül alkalmas vezetésre. Ahhoz még, az előző kettő mellé, más karakter vonások is kellenek. Karizma? Hogy képes legyél elhitetni a többivel, hogy te vagy a legkülönb, mindenben a legjobb, és a tetejébe még tiszteljenek is, és pont azért, mert tudják, micsoda egy gátlástalan, kegyetlen gazfickó vagy?

Akinek máson átgázolni annyi, mint most becsoszogni a parancsnoki szinten, a nyakig érő vízben a szirénekhez? Még annyi se?

Hígafos Nagyúr?

Hogy hangzik?

Szarul.

Ezt a Hígafost el kell felejtetnie a legénységgel. De mi legyen helyette?

Vegye fel a Magasföldyt- ő a benne lakozó egykilós kiszerelésű, öntudatra ébredt pokoli húskonzerv. Akivel neki személy szerint nincsen sok baja.

Magasföldy úr ugyanis Hígafos agyának amygdala pontján ücsörögve gőgösködik, és csak időnkénti dühkitöréseit kell valahogy kontrollálnia.

Nem, amaz alak nem érdemli meg, hogy Nagyúrnak szólítsák.

De a nevén még ráér töprengeni. A kérdés, hogy alkalmas-e a főkínzó mester, kapitányi posztra, vagy ő maga is hetek alatt belebukik, és mehet a lecsóba, mint Bélafing. És akkor eme tűnődésből is látszik, hogy Hígafos egyáltalán nem annyira hülye, mint amilyennek Bélafing látta őt, és ami alapján kiválasztotta az első pribéknek.

                                                o

 ELSATNYULT NEMZEDÉK

 - Jaj, Bimbó úr! Azért, most nem azért! De hogy én hogy megszívtam!

- Nézzünk oda, de elkenődtünk, Ugribug úr.

- Csodálja?

- Azt nem tudhatom, amíg el nem mondja, mi a baj.

- Á, nem akarom zavarni.

- Dehogy nem akar.

- Pedig nem.

- Akkor mivégre reppent ide?

- Hát nem azért.

- Hanem csak úgy?

- Csak úgy.

- A Rétről ide a szurdokig csak úgy idereppent.

- Csak.

- Vándorsólyom maga, vagy városi veréb?

- Gúnyolódjon csak, Bimbó úr, megérdemlem!

- Na, szálljon ide mellém, csipegessen!

- Dehogy akarom megenni maga elől.

- Jut kettőnknek is.

- Hát…köszönöm. Arany szíve van magának, Bimbó úr.

Bimbó úr csak cincog egy mélyet, és a bajszát meglebbenti, nem kell a hízelgés. Ugribug leszáll az egér mellé, és csipeget a madáretető alá kiszórt kukorica darából. Ezt ugyan nem nekik tálalta fel Laci bá’ korán reggel, midőn a turistaházból kilépve körülnézett, és úgy döntött, ma is inkább jótékonykodik, tehát madarat etet, és majd holnap seper. Laci bá’ ugyanis rájött, hogy ez a munkabeosztás néha beválik. Ha etet és nem seper, akkor az udvari szemét a turistaház, a Pántlikás Lada Szentély és kiépített szalonnasütők környékén valahogy magától eltűnik, amire nekilátna. Persze azt is tudja, hogy a csodatévő angyalt Matyinak hívják, mivel kilát a büfé ablakából, midőn Kovács úrral

a reggeli előtti, közbeni és utáni söröket megissza.

- Igen jófajta, friss darálás ez, Bimbó úr…

- Ha maga mondja…

- És azt tudta, hogy a tengeri még gyógynövény is, nem csak úgy finom?

- Nem tudtam.

- A bibéje például húgyúti problémákra.

- Nem mondja.

- De, de. Hólyaghurut, vesekő. Sőt, még köszvényre is!

- Mi egerek ritkán vagyunk köszvényesek.

- No persze, maguk rágcsálók, tehát kevés húst esznek, alkoholt pedig

végképp nem isznak…

- Mert maguk verebek…?

- Á, azt úgy mi se.

- Akkor a köszvény nekünk nem probléma, ugye…

- Viszont a hajszálgyökerei!

- Azokkal mi van?

- Jó koszorúérre, elrágcsálva.

- Na, ezt elújságolom az apósomnak.

- Ugye? És a szappanja ránctalanító hatású.

- Ezt meg mondjam az asszonynak?

- Ha nem sértődik meg.

- Ettől mért sértődne?

- Mit lehet azt egy nősténynél tudni? A veréb jót akar, erre az megsértődik, hogy például: úgy, tehát öreg és ráncos vagyok?

- De maga mi mindent tud a kukoricáról, Ugribug!

- Ó, hát a kukák közt annyi ismeretterjesztő anyaghoz is hozzájuthat az, akit amúgy érdekel a műveltség. Maga, Bimbó úr, el nem képzelheti, mi mindent ki nem dobnak ezek a lakótelepi népek. Könyvet például.

- No és abba mikor vág bele, amiért kiröppent hozzám?

- De hát tényleg csak barátságból…

- Mert ha megint az űrlényei üzennek magával Lápi úrnak…

- Á, abba, úgy látszik, belenyugodtak.

- Nofene. De kapja fel még azt az utolsó szemet, ne már ott hagyjuk!

- Egye csak meg maga.

- Á, maga a vendég.

- Én még felreppenhetek az etetőhöz, ha…

- Az igaz. Akkor elrágcsálom én.

- Kedves egészségére, Bimbó úr!

Bimbó egér nekilát az utolsó szem kukoricadarának. Ugribug veréb kissé félrehajtott fejjel elnézegeti. Megvárja, amíg a falatot lenyeli, aztán az erőltetett kedélyessége bizony, mint kártyavár, omlik össze.

- Hát aztán csak kidobott, Bimbó úr.

- Kicsoda, Ugribug úr?

- Hát az asszony, ki…

- Ki?

- Ki.

- De hogy?

- Mint macskát szarni?

- Na, a macskát, még mint hasonlat se emlegessük!

- Igaza van, bocsánat.

- De mért dobta ki? Csak nem a ránctalanító kukorica krém miatt?

- Á, dehogy. Azt mondta, egyre cikibb neki, hogy megszólják a szomszédok.

Mert hogy bérgyilkos vagyok, azaz csak leszek, ha végre megölöm valahogy azt a Hartai nevű gazt. Szerencsére Jobbágyot már nem kell.

- Azért?

- Á, azt mondta, nem azért. Hanem mert amióta az űrpolipoknak dolgozok, egy elviselhetetlen, idegbeteg veréb lettem. Mindenbe belekötök, mindenért üvöltve csipogok, semmi se jó nekem, és ami a legrosszabb: a szexuális libidóm a nulla felé késztet.

- Szóval azért.

- Még csak nem is azért. Hanem mert itt akarom hagyni a Földet és beállni a polipok közé űrlénynek.

- Ez mondjuk tényleg elég aggályosnak hangzik.

- Mért?

- Már megbocsásson, de mit keres egy városi veréb a csillagok között?

- És a hal? A skorpió? A rák, a bak, az oroszlán?

- Ebben magának van igaza. De ezért…?

- Még csak nem is ezért, hanem mert nem vihetem magammal.

- Mármint az asszonyt űrpolipnak?

- Ja.

- Nem kertelek barátom, ha ennyi lenne a rovásomon, engem is kirúgna a feleségem. Az összes. És meg is érdemelném.

- Tudom én, hogy megérdemlem.

- És most mi lesz magával?

- Elbúsongok magamnak ágról ágra, akár egy városi zsivány?

- Szegény Ugribug.

- Ugye? Bimbó úr! Ha nagyon megszorulnék, adnának maguk nekem

politikai menedékjogot? Itt, a Mágikus Erdei Királyságban?

- Nézze, ha üldözik, bár egymagam nem dönthetek, de majdnem biztos.

- Ezek az űrpolipok nem akarják elhinni, hogy nem születtem gyilkosnak.

- Nem is verebek dolga az.

- Ükükük nagybátyám, a tyrannosaurus rex, neki persze nem lenne gond…

- De hol van maga attól?

- Hát az az, Bimbó úr! Elsatnyult nemzedék. Azok vagyunk mi.

    AZ IKREK BESZÉLGET

 - Én leszek Káin, te meg Ábel.

- Akkor majd bömbölve jól elbujdoshatsz.

- Nem baj, de előtte téged agyoncsaphatlak egy kővel.

- Akkor én leszek Káin.

- Késő. Már én vagyok.

- De én eggyel mindig előbb leszek.

- Már nem lehetsz, mert én vagyok.

- De úgyse csaphatsz agyon, mert anya megvéd.

- Ő se vigyázhat rád mindig.

- Apa igen.

- Ő se.

- Akkor…meg úgyis erősebb leszek, mint te.

- Nem lehetsz erősebb, mert Káin az erősebb.

- Már mért?

- Mert én csaplak agyon téged.

- Az még nem azt jelenti.

- De.

- Nem.

- De. Mert meg van írva.

- A szentírás azért nem mindig szentírás, öcsém, ennyit már

tudhatnál.

- De.

- Mondom, hogy nem.

- Akkor…meg hagyjál békén! Úgyse te mondod meg, hogy mi leszel.

- De.

- A genetikád, az mondja meg. És a nevelésed. Meg a vakszerencse.

- Akkor utállak a legjobban, amikor okoskodsz.

- Azt hiszed, én nem utállak?

- Azt.

- Pedig de. Csak én jó srác vagyok, és nem mutatom.

- Akkor meg képmutató vagy, és nem jó srác.

- Minden jó srác képmutató.

- Na látod, most egyetértünk.

És az ikrek viszonylag békeségben legalább öt percig elbugyognak Veronika pocakjában. Aztán, ha másért nem, hát puszta unalomból megint rákezdik.

- Hallod?

- Nem.

- Mit nem?

- Semmit.

- Mit nem semmit?

- Dugulj el, nem vagyok rád kíváncsi.

- De várjál már!

- Nem!

- Mi lenne, ha te lennél Romulus én meg Rémus?

- Kicsoda?

- Rémus.

- Legyen neked egy farkas az anyád, nekem jó lesz a sajátom.

- Mert és azt honnan tudod, hogyha megszülettünk, nem tesznek minket

is lapátra?

- Ezt hogy érted?

- Elrabolnak, megtagadnak, kosárba raknak és a folyóba dobnak, netán lehajítanak a Gellért-hegyről…

- Onnan nem hajítanak.

- De.

- A Taigetoszról. A Gellért-hegyről nem.

- Most te okoskodsz. Ahelyett, hogy itt és most megesküdnénk egymásnak, mint két jó testvér, hogy mi aztán együtt tűzön-vízen át, és megalapítjuk újra Rómát!

Rómát is!

- Meg még mit, te kis hülye?

- Ketten együtt? Akármit! Legyőzhetjük az időt, a teret, a betegséget, a halált.

- Csak ennyi?

- Más most nem jut az eszembe.

- Még meg se születtél, és máris szegényes a fantáziád.

- Gazdagabb, mint a tiéd. Te csak bunkóskodni tudsz.

- Ezért leszek én Káin és agyonváglak egy kővel.

- Aztán bömbölve elbujdoshatsz.

- És? Attól még belőlem lesz az emberiség.

- Mi van?!

- Gondolkodjál már, öcsém, te nem lehetsz semminek az ősapja.

Te halva vagy.

- Attól még lehetek.

- Hogy?

- Úgy, öcsém, hogy azt mondom: nem ér.

- Azt nem mondhatod.

- Mért?

- Mert halva vagy!

- De én már előtte kimondom, nem ér.

- Nem baj.

- Erre te azt nem mondhatod, mert az se ér.

- De az ér!

- Nem.

- De.

- Anyúúúúú!

[coffeeptry]

A magyar vérnarancs

Megérett a nemzet fája Narancsszínű gyümölcsöt Mit verítékkel gondoztunk És múltunk könnye öntözött

Termést hozott hosszú munkánk Itt van földünk ékessége S reméltük hogy vele jő majd Törött lelkünk békessége

De mi bújik narancs alatt A gazda valós szándéka Narancsszín kabátba bújva A múltnak vörös árnyéka

Savanyú ízt hagy a szájban A magyar földnek narancsa Hiába is exportálnánk Egyik nép sem akarja

A narancsimport tilos már Új törvényünk neve Parancs Piacon csak ezt találni Magyaroknak magyar narancs

Messze földön híres lett már A magyar földnek termése Erről írnak mind a lapok De senki nem kér belőle

Riasztó a véres benső A régi ismerős zamat Mert csak a külső változott A belső ugyanaz maradt

[colrp]

a teazsúr

Amint a barokk körmondatba csomagolt bocsánatkérésnek vége szakadt, a teremre idegőrlő csend telepedett. A lord a hercegnő előtt kétrét görbülve pihegett, a két cseléd hasonlóképpen feszült meg, az ajtóban álló inas jobb ötlet híján haptákba vágta magát, Harvey pedig vigyázhatott, hogy a nagy némaságban nehogy kihallatszódjon gondolatbéli szitkozódása. Észben kellett tartania azt is, hogy arisztokrata álcában még egy ilyen helyzetben is kötelessége volna megőriznie a hidegvérét. Mégis, minden erőfeszítése ellenére ugyanúgy bele akart fulladni a feszültségbe, akár a két szolgáló, hiszen közrendűekként egyformán rettegték a monarchia (avagy az alsóház szavaival élve a kleptokrácia) hatalmát. Nem olyan dolog a behódolás, amiről az alattvalóként kezelt polgár egyik pillanatról a másikra leszokik csupán azért, mert volt mersze magára ölteni egy drága köpenyt. Miközben a fiú farkasszemet nézett a parkettával és a hercegnő ítéletére várt, Lady Gemma egy az inas felé intézett utasítással törte meg a csendet. Szűkszavúsága nem ébresztett reményt Harvey-ban, így az lemondóan behunyta szemeit, és csak akkor nyitotta fel őket újra, amikor cipősarkak közeledő koppanását hallotta. Alig bírt hinni a fülének, ahogy a kékeszöld ruha szegélyével szembe találva magát meghallotta a minorban megszólaló zongoradalt. A nagyhercegnő ekkor úgy mentette fel vendégeit, mintha az ő egysoros szövege is a kottába volna írva, margóján a mezzo-piano utasítással. Amikor felegyenesedett, Harvey még mindig belső válságát élte, hiszen a hercegnő továbbra sem biztosította elnézéséről. Mégis, ahogy a fiú megpillantotta a mosolygó arcot, gallérjának szorítása felengedett kissé. A hölgy - a lány - porcelánbőrét nem barázdálták a felháborodás redői, de az újdonsült trónörökös pengeéles tekintetéből sütő ellenszenv sem köszönt vissza arcáról. Bár a nagyhercegnőt ábrázoló portrékon, miniatűrökön, bélyegeken és érméken Harvey számtalanszor találkozott már egy ehhez megszólalásig hasonlító arccal, mégis olybá tűnt, mintha Lady Gemma és a portréin trónoló úrihölgy két teljesen különböző személy volnának. Míg az üres tekintetű képmásokon inkább a hercegnő fejedelmien tündöklő smaragdfülbevalóira helyeződött a hangsúly, addig a valóságban smaragdszemei csillogtak élénkebben. Bár az ezüsttallérokon körvonalazódó vonások az udvar emlékeztetőiül szolgáltak, szemtől szemben egyértelművé vált, hogy a hercegnő több, mint a monarchiát megtestesítő alakok egyike - már azok számára, akik képesek voltak felismerni, hogy valahol az etikett és a neve toldalékai alatt rejtőzik egy hús-vér lány is. Úgy tűnt, a baklövés kimenetelét árgus szemekkel figyelő pufók cseléd nem volt egyike ezen személyeknek, ugyanis amikor a fiatalember ajkai természetes válaszként szintén mosolyra húzódtak, az asszony megbotránkozva pillantott a hercegnőre, és ábrázata annál is tovább nyúlt, amikor Lady Gemma arcán nem látott felháborodást. A szolgálóasszony mindezek után legalább négy tonna aranyat és három inast várt volna engesztelésképp a lord részéről, aki ehelyett vette a bátorságot arra, hogy visszamosolyogjon a hercegnőre. Szerencsétlen nő az arcából ítélve vagy a mai fiatalság modorán nem tudott túljutni, vagy azon hüledezett, vajon mi fog történni az állásával, ha a nagyherceg fülébe jut mindez. A beszéd formális joga továbbra is a nagyhercegnőt illette, így Harvey megvárta, míg Larkin is bemutatkozik, és ő maga csak ezután bocsátkozott ismét formaságokba. - Mi pedig hálásan köszönjük vendégszeretetét, Felség. - hajtott újból fejet tisztelete jeléül, bár tekintetét mindvégig a hercegnőn tartotta. A diplomatikus szavak egész meggyőző természetességgel hagyták el a száját, de így is hallatszott, hogy Berlath sivár jégmezői adták kiejtése élét. Mivel Vernon köztudottan maga is északi szerzet volt, ez voltaképpen még kapóra is jött. Ahogy a királykisasszonyt szemlélte - már amennyire azt a jómodor engedte -, igyekezett elhelyezni őt egy skatulyába, mint azt jó szokása tartotta. Filozófiája szerint a legtöbb ember beleillett egy egész élesen körülhatárolható kategóriába: mindegyiknek másképp lehetett a kedvében járni, és mindegyik más csalira harapott. Ha egyszer az ember kipuhatolta a másik "fajtáját", abban a pillanatban már tisztában volt a gyenge pontjával is, onnantól kezdve pedig igazán nem volt nehéz kicsalogatni a zsebéből a pénzt. Bár a hercegnőtől az udvar elvárta, hogy udvariasság és formaságok vastag rétegei mögé bújjon, volt olyan erőteljes a személyisége, hogy az így is átütött az álcán. Lady Gemmának szinte már azt sem volt türelme megvárni, míg az inas elszavalja azt a királyi hosszúságú nevét: látszott rajta, hogy unja a rutint, amit az udvar írt elő számára. Vajon annyira vágyódik odakintre, a való világba, mint Emmett vágyódik idebentre, a palotába? Másodjára a hercegnő az előrébb lépő társalkodónőt mutatta be, és ahogy a shakh nő tekintete rátalált a Harvey-éra, utóbbi agyában forogni kezdtek a fogaskerekek. - A hölgy valóban elbűvölő - hízelgett a fiú, hátha ezzel nyer egy-két másodpercet. Pillanatokon belül el kellett döntenie ugyanis, hogyan volna udvarias köszönteni a nőt, aki tulajdonképpen cseléd volt csupán, a hercegnő mégis nemesi előtagot toldott a neve elé. Lady Jhidra mandulavágású szemeiben valamiféle mindentudó megértés tükröződött, miközben elnéző mosolyával megemelte jobb kézfejét, hogy Harvey a szívében valódi hálával nyomhasson rá csókot. A társalkodónő minden bizonnyal abban a hiszemben nyújtott támogatást, hogy a fiatal mágus talán tapasztalatlanságából adódóan zavarodott bele az etikettbe - pedig ha tudta volna, hogy egy szélhámost segít a trükkjeiben, keze fonákját valószínűleg inkább egy csattanós pofonra használta volna. Lady Gemma végül további udvarias szavakkal körített intést tett a szalon díványai felé. A fiúknak természetesen meg kellett várniuk, míg a hölgyek helyet foglalnak, és csak ezután ülhettek maguk is asztalhoz. Azonban mielőtt még így tehettek volna, újabb fürge inas tűnt fel Lord Vernon mögött - egy lenyalt hajú fiatalember, aki nagyjából vele egykorú lehetett. - Hadd akasszam fel a köpenyét, uram! - szólt, és már nyúlt is a lord válla felé. Harvey megadóan engedte, hogy a legény a háta mögé oldalazzon, majd legombolja róla a palástot, melyet két drágakő erősített a mellényéhez. Még szerencse, hogy a flaskát azóta már kivette a belső zsebből. - Szeretné, hogy a belsejét megvarrjuk, mire az Úr végez a teájával? - kérdezte az inas, miközben előkerült Harvey háta mögül. Emmett fejét felkapva a legényre emelte tekintetét, és annak kezében felmutatva látta, hogy a köpeny belső szaténbélésén hatalmas metszés éktelenkedik. Majd' megállt benne az ütő, ahogy szemei előtt lepergett az aznap éjjel, amikor Vernon csapatát a legénység lopott fegyvereikkel, kisebb-nagyobb dulakodások árán a hajó fenekébe terelte. Minden bizonnyal ekkor keletkezhetett a palást vágott sebe is, elvégre a lord nem adta nemesi becsületét egykönnyen. - Ó - tátogta Vernon a sérült anyagra meredve, majd torkát köszörülve, hamis határozottsággal a legényre bólintott. - Igen, az nagyszerű volna, köszönöm. Az inas engedelmesen elmasírozott, és végre az urak is helyet foglalhattak. A devoni palota szalonjának díványa volt a legpuhább ülőalkalmatosság, amit Harvey hátsója valaha is ért, mégis igen kényelmetlenül érezte magát benne, hiszen olyan feszesen kellett trónolnia rajta, ahogy azt tőle, mint lordtól elvárhatták. Mindeközben Lady Gemma hálálkodása továbbra sem ért véget, és minél hosszabbra nyúlt az udvarias szabadkozás, Harvey annál inkább azt kívánta, bár olyan ellenszenves lett volna számára a két nő, mint a király vagy a herceg, hiszen úgy sokkal könnyebb lett volna kirabolni őket. Már szinte valóban azt kívánta, bár meggyógyíthatná szegény gazdag lány édesapját, hiába volt az még nála és Larkinnál is nagyobb tolvaj. Harvey-nak egyébként nem voltak különösebb gyengeségei a nők, ha lopásról volt szó, de az ő sajátos erkölcsi kódexébe belefért egy-két kivétel és ellentmondás. - Megtisztelnek minket bizalmukkal, Felség. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy a Királyi Felség segítségére lehessünk. - biztosította a hercegnőt szándékairól. Nem érezte úgy, hogy Lord Vernon kiiktatásával valóban megfosztaná egy utolsó mentsvártól, hiszen nem hitt benne, hogy a világon bárki olyan erők birtokában lett volna, amelyek visszahozhatnák az öreget a halálból, és ez alól Vernon meg a többi szélhámos Hókuszpók sem volt kivétel. Harvey hálás volt a hercegnőnek, amiért nem kérte számon a palásttal kapcsolatban, és kár is volt előre örülnie, mivel amint elhallgatott, Lady Jhidra visszaterelte a szót a megmagyarázatlan rejtélyre. - Mondja, Lord Vernon; mi történt a palástjával? - kérdezte. Ominózus mosolyából Harvey kiolvasta, hogy a nő számítóbb személy volt Lady Gemmánál. A tolvajt az sem lepte volna meg, ha Jhidra inkább testőrként, mint társalkodónőként működött volna a hercegnő oldalán. Mindenesetre igazán kezdett elege lenni ebből a sok shakh agyafúrtságból, és magában vissza is vonta a gondolatot, miszerint Jhidra nem érdemelné meg, hogy ő és Larkin kirabolják. - Nos, ez egy hosszú történet... - dőlt előre a csészéje felé nyúlva, és elengedett egy nevetésfélét. - Ne várasson, Mylord, kérem! Furdalja az oldalam a kíváncsiság. - vágott közbe Jhidra, mire Harvey keze megtorpant a levegőben. Hogy a burkolt parancs élét tompítsa, a nő ekkor udvarias nevetésbe kezdett, és a visszaülő Lord Vernon természetesen köteles volt bekapcsolódni. Legfőképp a két fiatalember voltak azok, akiknek nem állt érdekében, hogy ismét kínos irányt vegyen a beszélgetés, így Harvey-nak nem volt választása, mint csillapítani Jhidra kíváncsiságként álcázott gyanakvását. Lord Vernon vetett egy pillantást először a hercegnő, majd Larkin felé, és ismét nevetett egy sort. - Rendben van. - Végig a hercegnőhöz beszélt, mert tudta, hogy nem illett volna magánbeszélgetést folytatnia a társalkodónővel. - Ez azonban - figyelmeztetem Kegyed - valóban egy hosszú történet. Nem szeretném rabolni Felséged idejét... - Az Urakra rengeteg időt szántam, amikor megterveztem Lady Gemma délutánját. - Valóban megtisztelő Kegyed részéről, Lady Jhidra, de ez igazán egy hosszú, hosszú történet - szabadkozott Harvey nyájas vigyorral, és Lady Jhidra válaszul kényelmesebb helyzetbe helyezkedett, mint aki készen áll egy hosszú, hosszú történetre. Mivel Harvey nem engedhette meg magának, hogy újabb csalódást okozzon a nagyhercegnőnek, kénytelen volt engedni a hölgy nyomásának. Segítségkérő pillantást vetett Larkin felé, azonban ezt a csorbát talán még ő sem tudta volna kiküszöbölni, ezért Harvey sóhajtott egyet, és ismét Lady Gemma felé fordult. - Ahogy Felséged óhajtja - hajtott fejet feszült mosollyal. Tulajdonképpen inkább Lady Jhidra óhajtotta így, de Lord Vernon időpontja akkor is a nagyhercegnőhöz szólt, és így is kellett viselkednie. - Devon felé menet támadás ért bennünket. - bökte ki végül, akár egy sajnálatos vallomást. Szünetet tartva engedte, hogy a döbbenetes információ leülepedjen hallgatóságában, és addig megpróbálta kitalálni, hogyan tovább. - Kalózok. Igen, kalózok voltak, és megpróbálták kifosztani a hajónkat. Megfenyegettek, hogy ha nem adjuk át minden vagyonunkat, lekaszabolnak. De az én... botomnak, és barátom hősiességének köszönhetően megmenekültünk. Igaz, Ed? Meséld el a Felségnek, hogyan menekültünk meg. - folytatta, majd hátba vágta Larkint, mintha kardforgatói tehetségéért gratulálna - Larkin azonban tudhatta, hogy Harvey csak át tervezte adni neki a szót. Mivel a kalózok a regénybeli testvéreikhez képest egy kissé unalmasabb formájukban ugyan, de rendszeresen terrorizálták az Északi Tenger kereskedőhajóit, ez nem is volt olyan légből kapott ötlet. A kalózok Északon ugyanúgy néztek ki és ugyanolyan hajókon szelték az óceánt, mint bármely más tengerész legénység, azzal a különbséggel, hogy pisztolyaik is voltak, amikkel meglepték az embert a saját fedélzetén, és még a ruháit is lelopták róla. Nagyjából úgy, ahogy Harvey, Larkin és a többi matróz tette aznap éjjel Lord Vernonnal.

[zarojel-hu-online-hirmagazi-blog]

Vágó István: Orbán Viktor tegnapi...

New Post has been published on https://zarojel.hu/vago-orban-viktor/

Vágó István: Orbán Viktor tegnapi...

[vc_row][vc_column][vc_column_text]Orbán Viktor keddi beszéde a nemzeti konzultáció záróeseményén – sietőseknek egy percben összefoglalva.

  [/vc_column_text][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtZWxzJUM1JTkxLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMTQwMzUyMjM4NSUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_single_image image=”129986″ img_size=”800×600″ alignment=”center” onclick=”link_image” css=”.vc_custom_1498627401594background-image: url(https://www.zarojel.hu/wp-content/uploads/2017/04/small_header_bg-1.png?id=4336) !important;background-position: 0 0 !important;background-repeat: repeat !important;”][vc_column_text]

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kevés a hús a csonton, Schmitt Pál alkotmányozó köztársasági elnökünk, mostani polgári, nemzeti és keresztény kormány, mi nem úgy vagyunk sikeresek, ahogy mások szeretnék.

Globális elit, lelkület, külső támadás és belső ármány, stop Brüsszel, stop migránsok, stop Soros, a Gondviselés elsuhanó köpenyének szegélye, éberség, kilóg a lóláb, őrült ötletek csimborasszója, Magyarország nyakába varrni.

  [/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtbSVDMyVBMXNvZGlrLXolQzMlQTFyJUMzJUIzamVsJTIwLS0lM0UlMEElM0NpbnMlMjBjbGFzcyUzRCUyMmFkc2J5Z29vZ2xlJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwc3R5bGUlM0QlMjJkaXNwbGF5JTNBYmxvY2slMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLWNsaWVudCUzRCUyMmNhLXB1Yi0yNjI5NzQ4MjgzNjcyNTEwJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1zbG90JTNEJTIyMjg4MDI1NTU4OCUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtZm9ybWF0JTNEJTIyYXV0byUyMiUzRSUzQyUyRmlucyUzRSUwQSUzQ3NjcmlwdCUzRSUwQSUyOGFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTNEJTIwd2luZG93LmFkc2J5Z29vZ2xlJTIwJTdDJTdDJTIwJTVCJTVEJTI5LnB1c2glMjglN0IlN0QlMjklM0IlMEElM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlM0MlMkZjZW50ZXIlM0U=[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_column_text]

Schulz, Merkel, Soros…

Schulz elvtárs lebőgés elé néz, magyarellenes epeömlések, csendes ima Angela Merkel győzelméért, a multikulti dugába dőlt, birodalmi központ, parancs, nem tisztelik a mi kultúránkat, identitáskérdés, nemzeti konzultáció, teljes konszenzus, meg kell védenünk, elsöprő támogatás, Brüsszelt meg kell állítani, migránsból a magyarok egy darabot se, szabadon kószálni, a terrorizmus trójai falova, a többségük nem akar dolgozni, brüsszeli királyság.

Soros magát felsőbbrendűnek képzelő magyar, humanitárius blabla, emberek millióin átgázolva, szerecsenmosdatók, maffiahálózatot működtető spekuláns, kidőlt a liszt, filantróp blabla, liberális hablaty, Soros ad utasítást, hajbókolnak előtte, az antiszemita kártyát visszautasítjuk, zsidó polgártársaink közössége a kormány védelme alatt áll, nem az elismerésért és a háláért tesszük, Soros mindent el fog követni, úgy táncolnak, ahogy ő fütyül, mi a magyar emberek oldalán állunk, Brüsszellel és Sorossal szemben.

Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!

Forrás: Vágó István[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row][vc_row][vc_column][vc_raw_html]JTNDY2VudGVyJTNFJTNDc2NyaXB0JTIwYXN5bmMlMjBzcmMlM0QlMjIlMkYlMkZwYWdlYWQyLmdvb2dsZXN5bmRpY2F0aW9uLmNvbSUyRnBhZ2VhZCUyRmpzJTJGYWRzYnlnb29nbGUuanMlMjIlM0UlM0MlMkZzY3JpcHQlM0UlMEElM0MlMjEtLSUyMFBvc3QtaGFybWFkaWsteiVDMyVBMXIlQzMlQjNqZWwlMjAtLSUzRSUwQSUzQ2lucyUyMGNsYXNzJTNEJTIyYWRzYnlnb29nbGUlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBzdHlsZSUzRCUyMmRpc3BsYXklM0FibG9jayUyMiUwQSUyMCUyMCUyMCUyMCUyMGRhdGEtYWQtY2xpZW50JTNEJTIyY2EtcHViLTI2Mjk3NDgyODM2NzI1MTAlMjIlMEElMjAlMjAlMjAlMjAlMjBkYXRhLWFkLXNsb3QlM0QlMjI0MzU2OTg4NzgyJTIyJTBBJTIwJTIwJTIwJTIwJTIwZGF0YS1hZC1mb3JtYXQlM0QlMjJhdXRvJTIyJTNFJTNDJTJGaW5zJTNFJTBBJTNDc2NyaXB0JTNFJTBBJTI4YWRzYnlnb29nbGUlMjAlM0QlMjB3aW5kb3cuYWRzYnlnb29nbGUlMjAlN0MlN0MlMjAlNUIlNUQlMjkucHVzaCUyOCU3QiU3RCUyOSUzQiUwQSUzQyUyRnNjcmlwdCUzRSUzQyUyRmNlbnRlciUzRQ==[/vc_raw_html][/vc_column][/vc_row]

[nemzetinet]

Százkilencvenkilenc nap a pokolban: hetvenöt éve kezdődött a sztálingrádi csata

Adolf Hitler, a náci Németország vezetője 1942. szeptember 30-án a berlini sportpalotában tartott beszédében kijelentette, hogy Sztálingrádot el fogják foglalni, és soha többé senki nem űzheti majd el a városból a németeket. Ekkor még egyértelműen úgy tűnt, hogy a nagyjából egy hónapja elkezdett dél-oroszországi hadművelet gond nélkül illeszkedni fog a náci hadsereg által bő egy éve megkezdett Barbarossa hadművelet győzelmeinek sorába, és csupán egy apró lépés lesz a keleti állam leigázásának folyamatában. Se a menetelő katonák, se a tábornoki kar és a politikai vezetés, se az ellenfél nem sejtette, hogy a három éve folyó nagy háború az egyik legnagyobb fordulópontjához közeleg.

A Volga jobb partján álló, tizenhatodik században már biztosan létező Caricin városa 1925-ben vette fel a szovjet vezető, Joszif Visszarionovics Sztálin nevét: a legenda szerint az akkoriban itt tevékenykedő későbbi pártfőtitkárnak Vorosilov marsallal együtt kulcsszerepe volt abban, hogy felmentették a várost az orosz polgárháború idején, 1920 januárjában. A névváltásnak pedig talán abban volt kulcsszerepe, hogy ez a város lett a helyszíne a második világháború – egyben a huszadik század és az addigi történelem – egyik legvéresebb, legelkeseredettebb csatájának. Bár Hitler a már említett beszédében még úgy fogalmaz: nem azért erre irányult az 1942 nyarán indított német offenzíva egyik fő csapása, mert a város Sztálin nevét viseli. „Ezt teljes mértékben érdektelen számunkra” – hangsúlyozta a Führer.

A Kelet-Ukrajnából induló, Blau kódnevet viselő hadművelet fő célja ugyanis az volt, hogy a német hadsereg elfoglalja a Kaukázust, és így rátegye a kezét az itt található gazdag olajmezőkre. A terv elfogadását erősítette, hogy a szövetségesek inkább egy Moszkva felé irányuló támadásra számítottak; a német gazdaságnak pedig szüksége volt az olajra. A fő csapásirányoktól kissé félreeső, de közlekedési csomópontnak számító Volga menti iparváros, Sztálingrád körülzárása is szóba került: a folyó lezárásával egy csapásra elvághatták a Szovjetunió belső területeit a Kaukázustól és a Kaszpi-tengertől, áttételesen pedig az iráni korridoron keresztül érkező amerikai hadianyagtól is. A némi késlekedés után június 28-án meginduló hadművelet során végül Hitler személyes közbenjárására az eredeti terveket felülírva július 13-án két részre osztották a Dél Hadseregcsoportot, amelynek B csoportja Maximilian von Weichs tábornok irányításával a Volga és Sztálingrád felé indult – immár azzal a céllal, hogy elfoglalják a várost.

A Blau hadművelet jól indult: júliusban és augusztusban a németek 625 ezer foglyot ejtettek, hétezer tankot, hatszáz tüzérségi eszközt és négyszáz repülőgépet szereztek vagy semmisítettek meg, és hatalmas területeket foglaltak el, bár a déli szovjet erőkre azok visszavonulása miatt nem tudtak döntő csapást mérni. Augusztus 21-én náci zászló lengett az Elbrusz hegyen, a Kaukázus legmagasabb csúcsán, Baku pedig már elérhető távolságba került az A sereg számára. Az eredeti terv felülírása és a hadsereg két részre osztása azonban hosszú távon megpecsételte a hadművelet sorsát: időt engedett a szovjeteknek arra, hogy felkészüljenek az ellenállásra Sztálingrádban, miközben elvonta a megfelelő erőt attól, hogy bármelyik kitűzött célt teljesítsék. A B hadseregcsoport a város körüli komoly küzdelmek után augusztus 23-án érkezett meg Sztálingrád elővárosaiba, kétfelől körülzárva azt: innentől csak a Volgán keresztül érkezhetett a szovjet erősítés.

Sztálingrád ekkorra már másfél hónapja készült a totális háborúra. Elkezdtek csapatokat irányítani a környékre, még Szibériából is érkeztek katonák; az erődítésekben és a harcokban is nagy számban vettek részt nők. Július 28-án Sztálin kiadta hírhedt, 227-es sorszámú rendeletét. „Néhány ostoba ember a fronton azzal nyugtatja magát, hogy visszavonulhatunk kelet felé: sok területünk, sok földünk, sok emberünk van, és mindig lesz nekünk elég kenyér. Ezzel csak a fronton mutatott becstelen magatartásukat akarják igazolni. Ez a beszéd hamis beszéd, és csak az ellenségeinknek használ” – szögezi le a parancs, majd kifejti, hogy az „Anyaföld” miért nem veszíthet több területet. „Itt az ideje megállítani a visszavonulást. Egy lépést sem hátrébb! Ennek kell lennie az új fő jelszavunknak” – jelenti ki a parancs.

Az ennek érdekében foganatosítandó lépések drákói szigort vezettek be a fronton. Aki engedély nélkül visszavonulást rendel el, az hadbíróság elé állítandó. Büntetőszázadokat kell felállítani, ahová a gyávaságot tanúsítókat áthelyezik; ezeket az egységeket aztán ott vetik be, ahol a biztos halál vár rájuk. A rémhírterjesztőket helyben agyon kell lőni. Minden hadseregben létre kell hozni olyan jól felfegyverzett egységeket, amelyeket a bizonytalanságot mutató egységek mögé kell helyezni. Feladatuk, hogy a visszavonulókra tüzet nyissanak. A német győzelmekről is őszintén valló parancsot nem hozták nyilvánosságra a lakosság számára, de a Vörös Hadsereg minden egységének felolvasták. A kivételesen szigorú, tulajdonképpen halálos csapdát létrehozó rendelkezéseket a visszaemlékezések szerint sokan inspirálónak találták, egy történész Churchill beszédéhez – „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” – hasonlította a hatását. A terror szerepéről azóta is nagy vita van a csatával foglalkozó történészek között.

http://mno.hu/

A városból ezzel párhuzamosan nem evakuálták a civileket, viszont az itt tárolt gabonát, haszonállatokat és vasúti kocsikat átszállították a Volga túlpartjára. A német repülők júliusi megérkezésekor így négyszázezer civil volt a városban, miközben már akkor sem volt elegendő élelem. A Luftwaffe gépei rendkívül veszélyessé tették a volgai utánpótlást: július végén többtucatnyi szovjet hajót süllyesztettek el vagy tettek működésképtelenné. A német csapatok megérkezésekor, augusztus 23-án a Luftwaffe bombázása óriási tűzvészt okozott a városban, ezreket megölve füstölgő romhalmazzá változtatta az épületek jelentős részét. A városba történő szeptember eleji visszavonuláskor a Sztálingrádot védő szovjet hatvankettedik hadsereg csupán kilencven tankkal, hétszáz ágyúval és húszezer emberrel rendelkezett.

A városi környezet nem kedvezett a több fegyvernem szoros együttműködésére alapozó német katonai doktrínának. Heves harcok kezdődtek különböző stratégiai pontokon: a vasútállomáson, a gabonasilónál, a város fölé magasodó Mamajev-kurgánnál, illetve az északi gyárnegyedben, ahol annak ellenére folyt tovább például a rögtön a frontra küldött tankok gyártása, hogy a németek folyamatos nyomás alatt tartották a területet. Ezek a stratégiai pontok gyakran váltottak gazdát. A szovjetek minden arra alkalmas épületet többszintű erőddé alakítottak át, és ha elvesztettek egyet, rögtön megkísérelték friss csapatokkal visszafoglalni. Végső soron öldöklő városi harc kezdődött: házról házra, utcáról utcára, szobáról szobára folyt a németek által „patkányháborúnak” nevezett küzdelem.

Talán a leghíresebb ilyen erődítmény a „Pavlov-ház” volt: a parancsnokáról elnevezett épületet aknamezővel vették körül; szögesdrót akadályt és géppuskafészkeket telepítettek; végül lövészárkokkal kötötték össze a Volgával a területet, hogy be tudják juttatni az ellátmányt. Ide huszonöt katona vette be magát. A Pavlov-házat szeptember végétől november végéig naponta próbálták elfoglalni a németek, sikertelenül; ekkor a szovjet csapatoknak sikerült felmenteniük. Az ilyen és hasonló erődítmények felszámolása miatt a front szárnyait biztosító magyar, olasz és román hadseregnek alig jutott ellátmány és erősítés.

A németek novemberre lassan előrehaladva, a Volgát elérve Sztálingrád jelentős részét elfoglalták, elvágva egymástól a védők nagyobb csoportjait, s a szovjetek már csak egy szűk part menti sávot tartottak. Azonban a szárnyak gyengesége kezére játszott a Vörös Hadseregnek, és Zsukov marsall vezetésével november 19-én végül megkezdték az ellentámadást. Az Uránusz hadműveletben részt vevő hadosztályok északról és délről támadtak a Sztálingrádot ostromló német hadsereg szárnyaira: az átkaroló két csoport négy nap múlva Kalacsnál találkozott. A támadás teljesen felkészületlenül érte a németeket. Sztálingrádot körülzárták; háromszázezer katona rekedt a katlanban, bár ekkor még lett volna esély a kitörésre.

Hitler azonban másképp döntött; talán fejben tartotta szeptemberi ígéretét. Erich von Manstein tábornok azt írta a Führernek, hogy át tud törni a gyorsan kiépülő szovjet kettős gyűrűn; a Luftwaffe parancsnoka, Hermann Göring pedig arról biztosította, hogy légihídon keresztül addig is el tudják látni a Paulus tábornok parancsnoksága alatt álló, körülzárt hatodik hadsereget. A Luftwaffe valójában képtelen volt a szükséges utánpótlás bejuttatására. A következő időszakban pedig egymás után veszítették el a közeli légi bázisokat, miközben Von Manstein kísérlete az áttörésre sikertelennek bizonyult. A két katonai vezető és Hitler hibás helyzetértékelése megpecsételte Paulusék sorsát.

A katonák éheztek és a fáztak, a felmentésre pedig a folyamatosan előretörő szovjetek esélyt sem adtak. Innentől kezdve már csak az volt a cél, hogy a körülzárt erők a Vörös Hadsereg minél több alakulatát kössék le, hogy a Kaukázusból visszavonuló csapatoknak könnyebb dolguk legyen. Januárban fokozatosan elvesztették mind a három városi repülőterüket, így több német gép már nem tudott le- és felszállni. Ez többek között a városban rekedt sebesülteknek volt katasztrofális. A folyamatosan visszaszoruló németeket végül fokozatosan elvágták egymástól, és január 31-én Paulus Hitler határozott parancsa ellenére megadta magát. Február másodikán az utolsó német alakulatok is kapituláltak, Sztálingrád ostroma véget ért.

Tíz- és hatvanezer közé teszik a túlélő városi civilek számát; a németek, akik letették a fegyvert, 91 ezren voltak, és közülük csak ötezren tértek haza később élve a munkatáborokból. Paulust Moszkvába vitték, ahol több náciellenes kiáltványt is szignózott. A katonai áldozatokról nehéz pontos összesítést készíteni. A német oldalon a velük szövetséges magyar, román, olasz és az idecsapódó szovjet csapatokat is beleértve több mint hétszáz-nyolcszáz ezer ember halt meg, sebesült meg vagy esett fogságba, míg ugyanez a szám a szovjet oldalon egymillió fölötti. Sztálingrád gyakorlatilag megsemmisült: a városból csupán füstölgő romhalmazok maradtak.

Ez volt az első nagy vereség, amelyet a németek nyilvánosan elismertek. A hír mind a hadsereget, mind a lakosságot súlyosan megviselte. Hitler hatalomra kerülésének tizedik évfordulóján nem tartott beszédet, Goebbels pedig február 18-án gyújtó hangú szónoklatban totális háborúra szólította fel a német népet. A német oldalról hibás stratégiai és taktikai döntések sorát felvonultató sztálingrádi csata a kortárs sajtóban fordulópontként jelent meg, és hetvenöt év távlatából is nehéz máshogyan értékelni. Bár nem jelenthető ki egyértelműen, hogy a náci Németország itt veszítette el a második világháborút, az biztos, hogy innentől kezdve megfordult a hadiszerencse: a keleti fronton a szovjetek vették át a kezdeményező szerepet, Németország pedig védekezett, majd a hamarosan kétfrontossá váló európai háborúban teljesen elvérzett.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.30.

Százkilencvenkilenc nap a pokolban: hetvenöt éve kezdődött a sztálingrádi csata a Nemzeti.net-en jelent meg,

[nemzetinet]

Rejtélyes megtorpanás: Nolan filmje egyoldalúan mutatja be a dunkerque-i napokat?

A közelmúltban került a magyar mozikba a Christopher Nolan rendezte Dunkirk című film. Annak ellenére, hogy egy kivételesen jó, átélhető világháborús mozit kaptunk, a filmnek van egy gyenge pontja, amelyre nem árt fölhívni a figyelmet. A második világháború elején a Franciaország ellen indított német hadjárat ugyan nem volt különösebb hatással Közép-Európa belső viszonyaira, maga az eseménysor és tanulságai mégis érdekesek, mert jól megvilágítják a Führer gondolkodását, s egyúttal azt is, ahogy az angolok látni és láttatni szeretik a világháború egyes eseményeit.

Nolan filmje nem akar moralizálni vagy igazságot tenni – ez erénye is a filmnek –, de azt az általános tévedést, hogy a németek a légierejükkel akarták megsemmisíteni a BEF-et (British Expeditionary Force), meg sem kísérelte eloszlatni. A Dunkirk valóban izgalmas háborús opusz, amely átélhető módon három szálon (földön, égen, tengeren) futtatja az eseményeket. Nolan kiválóan használta föl a kevés még meglévő, működőképes korabeli harci eszközt, valamint jól keverte a drámai részeket az akciójelenetekkel. Amint egy interjúban elmondta: „Szempont volt az is, hogy a nézőpontok váltogatásával el tudjam érni, hogy a néző ne kapjon pihenőidőt, és a feszültség végig a vászon elé szegezze.” Ezt a célt a rendezőnek kétségkívül sikerült elérnie. Hiányérzete csak annak lehet, aki esetleg utánaolvasott a dunkerque-i eseményeknek, és beleütközött a Hitler által adott háromnapi haladékba, ami lehetővé tette az angoloknak, hogy a BEF zömét hazaszállítsák.

A német véderő 1940 májusában villámháborús lendülettel kerülte meg az áttörhetetlennek tartott Maginot-vonalat, majd kettévágta a francia–angol–kanadai–belga hadsereget, s azok a legnagyobb káoszban voltak kénytelenek Dunkerque (angolul: Dunkirk) üdülővárosig menekülni. A német páncélosok megállíthatatlanok voltak, a város körüli védelmi zóna egyre kisebb lett, így a dunkerque-i strandon szorongó több tízezer, többnyire angol katona drámai körülmények között várta a menekülést jelentő behajózást. Az első világháborús győzelemből fakadó önelégültség a franciáknál olyan felkészületlenséget és gyenge hatásfokot eredményezett, amely az egész francia haderőre érvényes volt, és totális erkölcsi-katonai összeomlásukhoz vezetett. A németek pedig bebizonyították, hogy a kisebb létszámú, gyengébb páncélvédettségű harckocsik jobb műszaki felszereltséggel, magasan képzett legénységgel és kiváló minőségű rádiókkal sokkal hatékonyabbak a harcmezőn, mint azt a szövetségesek gondolták.

http://mno.hu/

A németek gyors közeledése miatt a szövetségesek számára nem sok esély volt a menekülésre, de ekkor váratlan dolog történt: a német páncélosok „állj” parancsot kaptak, amely egyenesen Hitlertől jött. Erre azonban ritkán szokás emlékezni, mert bizony kellemetlen kérdéseket és következtetéseket vet föl.

A Führer 1940. május 23-án Charleville-be, az ideiglenes főhadiszállásra érkezett, hogy tanácskozzon tábornokaival, akik a világraszóló győzelmet már a kezükben érezték. 1940. május 24-én azonban, még a Charleville-ben tartott helyzetértékelés idején Hitler kiadta a 13-as számú utasítását, amelyben elrendelte a német páncélosok megállítását, egyben pedig a Luftwaffének adott lehetőséget arra, hogy a katlanba zárt brit erőket támadhassa. Ezzel viszont az a probléma, hogy a Luftwaffe technikailag és logisztikailag nem állt készen egy akkora feladatra, mint egy szűk helyre zsúfolódó hadsereg megsemmisítése. Ezt a ködös idő, valamint a sziszifuszi munkát végző brit légierő is nehezítette.

http://mno.hu/

Ezzel Hitler is tisztában volt, nem kevésbé a német légierő vezetése. Így Wolfram von Richthofen is, a Luftwaffe tábornoka, akinek főhadiszállása csak 50 mérföldre volt a szorongatott Dunkerque-től, tehát tökéletesen átlátta az angolok reménytelen helyzetét. A híres Vörös Báró unokaöccse szoros telefon-összeköttetésben állt a Luftwaffe vezérkari főnökével, Hans Jeschonek tábornokkal. A tőle kapott magyarázat a páncélosok megállásáról ugyancsak kihozta sodrából von Richthofent, és talán ő fogalmazta meg legjobban a főtiszti karnak a döntéssel kapcsolatos érzelmeit: „Hát mit képzel Adolfchen [Adolfocska, Hitler gúnyneve], meddig szórakozhat még? – ordította beosztottjai előtt. – Jeschonek azt mondja, visszavonta Dünkirchen alól a páncélosokat, hogy megkímélje az angolokat a szégyenletes vereségtől. Miféle baromság ez?”

Charleville-ben is forrtak az indulatok, de nagyon keveset lehet tudni az ekkor ott történtekről. A német hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder a naplójában „fájdalmas veszekedésekről” tesz említést. A lényeget Walter Schellenberg, a német kémfőnök foglalta össze emlékiratában: „Hitler 1940. május 23-án a katonai tanácsadók elkeseredett ellenállása ellenére kétnapos harci szünetet rendelt el. Ezenfelül parancsot adott a német gyors kötelékeknek, hogy vonuljanak vissza a La Bassée-csatornához. Ez lehetővé tette az angolok visszavonulását a Brit-szigetekre. Hitlernek az az állítása, hogy parancsával biztonsági reteszt teremtett a délnyugati francia csapatokkal szemben, minden alapot nélkülözött. … A valódi okokat azonban az ő faji és világpolitikai koncepciójában kell keresni.”

Hitler ugyanis ekkor erősen hitt egy angolokkal kötendő kompromisszumos békében, amire viszont a Churchill-féle háborús kabinettel esélye sem volt. Hitler és a tábornoki kar vitája odáig jutott, hogy május 27-én újra elrendelte a páncélosok előretörését, de addigra az angolok rendkívüli szervezőkészségről tanúságot téve, a Dinamó hadművelet keretében több mint háromszázezer katonát szállítottak át a La Manche csatornán. Ezzel összefüggésben a Führer július 19-én a Reichstagban mondott nagy beszédében békeajánlatot tett Angliának a következő szavakkal: „E történelmi órában lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy még egyszer az Angliában élők józan eszéhez szóljak. Úgy érzem, ezt annál is inkább megtehetem, mert nem legyőzöttként könyörgök valamiért, hanem győztesként szólok a józan észhez. Semmi kényszerítő okot nem látok e háború folytatására.” Churchill a brit parlament támogatásával megvetéssel utasította el ezt az ajánlatot.

http://mno.hu/

A németek, illetve Hitler szándékát a páncélosok megállítása kapcsán az angol katonai szakemberek is fölismerték már a drámai események idején, de később is. A leghíresebb brit katonai teoretikus, hadtörténész Basil Liddell Hart így fogalmazott: „A brit hadsereg Franciaországból való szökését gyakran nevezték Dunkerque csodájának. A német páncélos erők elérték a csatornapartot a brit hadsereg háta mögött, amíg az még mindig mélyen benn volt Flandriában. Elvágták a saját ellátóbázisaitól és a francia hadsereg zömétől, így valószínűnek látszott, hogy a tengertől is elvágják. Azok, akik ebből a helyzetből elmenekülhettek, gyakran töprengtek azon, hogy ez nekik vajon hogyan sikerült. A válasz az, hogy Hitler beavatkozása mentette meg őket, amikor már semmi sem maradt. Egy hirtelen parancs leállította a páncélos erőket, amikor már Dunkerque közelében voltak, és visszatartották, amíg a visszavonuló britek elérték a kikötőt, és kicsúsztak a karmaik közül.”

Mindezt Hart szerint Hitler azért tette, mert „ha az angol sereget foglyul ejtik Dunkerque-nél, az angolok úgy érezhették volna, hogy folt esett a becsületükön, amelyet le kell mosni. Azzal, hogy hagyta elmenekülni az angolokat, Hitler kiengesztelni remélte őket”. Szokatlanul őszinte szavak. Nolan valószínűleg nem olvasta Liddell Hart könyvét, a The Other Side of the Hillt, amely 1948-ban jelent meg.

A közel negyedmillió katonából álló BEF volt Nagy-Britannia egyetlen kiképzett és jól felszerelt hadserege Európában, a másik hadseregük a Távol-Keleten állomásozott. Igaz, hogy a brit katonák mindössze a puskájukat tudták megmenteni, de legalább ők megmenekültek, és ennek tudatában Churchill 1940. június 4-i nagy hatású beszédében látszólag joggal mondta: „Harcolni fogunk a parton, a partra szállási helyeken, harcolni fogunk vidéken és a városok utcáin.” Majd a mikrofonra tette a kezét és hozzátette: „És sörösüvegeket fogunk hozzájuk vágni, mert valójában az az egyetlen, amink van.” A BEF ugyanis teljes nehézfegyverzetét és szállítóeszközeit Flandriában hagyta. Liddell Hart is elismeri könyvében, hogy Anglia 1940 nyarán kiszolgáltatott, védtelen állam volt, a német invázió mégsem történt meg. Nolan tehát egy olyan történelmi akciófilmet készített, amely nagyon egyoldalúan mutatja be az eseményeket. Ha Nolan történetileg hiteles filmet akart volna készíteni, akkor a charleville-i német főhadiszálláson történteket is be kellett volna mutatnia, amennyire lehetséges. Ez nem így történt, ezért a film tévedésen alapuló közvélekedést ismételt meg, látványos elemekkel teletűzdelve.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.12.

Rejtélyes megtorpanás: Nolan filmje egyoldalúan mutatja be a dunkerque-i napokat? a Nemzeti.net-en jelent meg,