#befejezetlen

[without-you-way]

A miénk egy befejezetlen történet.

[allsecretthought]

Csak nézel ki a fejedből. Már nem látod értelmét kibogozni a gondolataidat. Annyira kusza az egész. Több gondolatfonál befejezetlen. Van amelyik éppen csak elkezdődött. De már érkezik is a következő. A levegőben lógnak. Körül vesznek. Beborítanak. Rád telepednek. És ezek nem a jófajta gondolatok. A nyomasztó, frusztráló, fájó gondolatok halmozódnak. Egyre csak gyűlnek, mint dögre a keselyűk. Feletted köröznek várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak.

B.R.

[angelofghetto]

befejezetlen történetek

Mikor épp sokáig nincs senki... mikor már végképp megfeneklett egy kapcsolat... vagy talán mikor már mindenkiben csalódtunk, és fogynak körülöttünk az emberek, visszagondolunk a nyitva hagyott történeteinkre, a lehetőségekre, amikkel nem éltünk.

A srác, aki rosszkor jött, mert még túlságosan fájt az előző szakítás, vagy a másik, akivel olyan jót lehetett beszélgetni, de nem kértük el egymás elérhetőségeit, vagy akivel szemeztünk a buszon, vagy akivel az első randin úgy váltunk el, hogy majd talizunk még, de valahogy mégsem került rá sor, és csak sok vacak randi múlva jövünk rá, hogy kár volt elengedni.

Már nem is tudom, melyik pszichológus mondta, hogy nincs olyan, hogy nagy Ő, hogy Igazi. Legalább egy tucat olyan ember jön az ember életében, akiből lehet igazi.

Magamban ezt úgy gondoltam, akkor találom meg a "másik felemet", ha bárkit tennék mellé, mindig őt választanám. Erre meg szokták kérdezni, hogy jó, de mi van, ha két embert egyszerre szeretsz. Azt mondtam erre, hogy akkor egyik sem igazi, mert az igazit onnan ismerni meg, hogy bárkit mellé tennék, mindig őt választanám.

Aztán jön az élet, és kiderül, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint gondoltuk. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden okkal történik, mindenki okkal/feladattal lép az életünkbe, és nekünk is dolgunk van másokéban.

Karmalottó. Néha egy pillanat, egy mondat, egy összenézés, egy véletlen esemény fenekestől felforgathatja az életünket. Kérdés, hogy észrevesszük-e, hogy nyitottak, bátrak, szabadok vagyunk-e.

Ez egy ilyen film. Szeretem az ilyen filmeket férfiakról és nőkről. A közeledős-távolodós, sétálós-beszélgetős, néha nagyokat hallgatós filmeket. Eltemetettnek hitt emlékeket hoz elő, kapcsolatok, szerelmek be nem teljesített lehetőségét, amelyek ott maradnak a levegőben, mint egy vessző, egy felvitt hanglejtés, ami után többé senki nem akarja befejezni a mondatot.

[haw-duck]

24.11.13. (befejezetlen)

Egy lépés előre, aztán egy hátra és mégegy oldalra...

Ilyen tempóval lépek át mindig a holnapra.

Nem körülöttem forog a világ, mert akkor figyelnék a mondatra

Mi a szád elhagyja, és engem terel a sötét oldalra.

[boldognaklenni-01]

(Befejezetlen) Hiány

A csontjaimba belemar a kín

Minden sejtem hiányol.

Az agytekervényeimen megragadsz

Mint örök ragtapasz.

Számolom a napokat

Hétfőket, keddeket.

Bebörtönözve

Visszafogni vágyódó testemet.

Anna S.

[devilson19]

Befejezetlen

Nem akarok tvt nézni, nem akarok zenét hallgatni, nem akarok enni, nem akarok beszélni, nem akarok érezni..

Aludni akarok, örök csendet és nyugalmat akarok

Aludni, Aludni, Aludni akarok..

Dühöngeni akarok, ordítani akarok, inni akarok, élni akarom..

Nem akarok semmit, mégis mit akarok?

Talán, csak

[csakszavak]

Még, hogy a szív megszakadása csendben, hangok nélkül történik… A lüktető szívverésed a torkodban hangosabb, mint a szádon kiejtett szavaid. De mégsem elég hangos, hogy elnyomja a kavargó gondolataid zaját. Ezernyi befejezetlen, kósza gondolatfoszlány. Némelyik a lelkedet tartja, akad viszont, ami az őrületbe kerget. Két “jobb lesz ez így!” és “minden rendben lesz!” közötti “most mi lesz??!”. A külvilág zajai sem jutnak át ezen a hömpölygő belső viharon. Még azt sem hallod meg, mikor valaki közvetlen melletted a neveden szólít. Csak, ha már megrázza a vállad, és fürkésző szemekkel kérdezi; “Hé, minden oké? Nem feleltél a kérdésemre. ” A szív igenis hangos, mikor megszakad. Üvölt, ordít a fájdalomtól. De csak az hallja meg, aki érzi is.

[xszerelmes-lelekx]

A mi történetünk egy befejezetlen történet..remélem, egyszer sikerül folytatnunk

[drakvuf]

"Puzsér Róberttel például szívesen megmérettetném magam. Aput már annyiszor a szájára vette, hogy lenne mit elrendeznünk a ringben. Elég tenyérbemászó pali."

na még a végén zámbó krisztián rajongó leszek

[heypetraa]

ÜDVÖZÖLLEK ÚJRA A FEDÉLZETEN!

Lassan kerek egy éve lesz, hogy kiköltöztem Dubaiba, és tudom, hogy az utóbbi időben nem írtam ide semmit, higgyétek el én tényleg akartam, körülbelül négy befejezetlen bejegyzés várakozik itt, de nem volt kapacitásom rájuk, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, mi az, ami titeket érdekel, és ebből mi az, amiről valójában tudok mesélni. De erről majd később..

//Dubai (és a világ talán egyetlen?) 7 csillagos (!!!) hotele a Burj Al Arab, a kép forrása: Gabriella Vanstern//

Igazából rengeteget dolgozom, szinte folyamatosan úton vagyok, általában ki sem pakolom a bőröndjeim, csak a szennyes helyett rakok be új ruhákat.  Szerencsére nagyon sok érdekes helyre jutottam el eddig is, hellyel-közel amikor csak volt időm és energiám el is hagytam a hoteleket, szóval ha pl egy adott helyről szeretnétek hallani (bár nyilván én max 24 órát tartózkodom ott, szóval az amit ennyi idő alatt látok, tapasztalok az elég limitált) akkor szóljatok mert nagyon szívesen. Mostanra már arra is rájöttem, hogy igazán Európába szeretek menni, ott lényegében bárhová, de sokkal biztonságosabban érzem magam, mint mondjuk Ázsiában. Nyilván ennek a fő oka, hogy Európán és a UAE-n kívül még mindig nincs mobilnetem, ami azért valljuk be, nem árt, ezen dolgozom (légyszi akciózzák le a Flexiroamot). Félre ne értsetek, semmi gond Ázsiával, az ottani országokkal (van egy pár), vagy az ottani emberekkel, általánosságban borzasztó udvariasak, kedvesek és vendégszeretőek, a hotelek brutál szépek, fantasztikus az ellátás, a természeti adottságokról (esőerdők, vulkánok, tengerpartok, nemzeti parkok, vagy akár ezek kellős közepén a felhőkarcolókról) ne is beszéljünk. Nemsokára Thaiföldre utazom, de nem rég jártam a Fülöp-szigeteken, és Indonéziában is megfordultam már párszor. Sri Lanka nagy vágyam, remélem hamarosan összejön, illetve Vietnám és Szingapúr is vár még.

Az Egyesült Államokba nekem még nincs vízumom, (amit őszintén nem bánok) így oda én nem repülök egyelőre. Ha az arab (Perzsa-öböl menti) országok érdekelnének, oda csak turnaroundként repülünk, azaz jövünk megyünk, el sem hagyjuk a repülőt, ennek ellenére volt szerencsém szolgálatot teljesíteni szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, iráni járaton és hamarosan a Bahrainbe tartó is felkerül a listára. Törökországot külön megemlíteném, bár az kicsit arrébb van, de Isztambul talán az egyik leghosszabb turnaroundunk, közel 5 óra csak odafelé, és úgy emlékszem már meséltem, hogy ez volt a második supy járatom, de alig várom hogy oda turistaként ellátogassak. Reméljük ez is összejön a közeljövőben. Afrikába mostanában nem nagyon küldtek, majd megyek márciusban Algériába, de volt már járatom Mauritiusra, Kenyába, Ghánába, Elefántcsontpartra, illetve Dél-afrikai Köztársaságba. Egyébként az egyik lakótársam Fokvárosból származik, elég menő.

Indiába leginkább csak jövünk-megyünk, a 9 városból azt hiszem csak két helyen van layoverünk, Chennaiban és Kolkattában (ahova nagyon várom, hogy visszatérjek, mert mostmár van ismerősöm aki ott lakik, képzeljétek még egyetemről, amerikanisztikáról és Shreya meg is ígérte, hogy szeretettel körbe vezet ha arra járok). Egyébként az indiai utakkal az én egyedüli problémám a boarding, mert hogy nem tudom mi van mindig ezekkel a járatokkal, de hogy mindenki hatalmas csomagokkal, NORMÁL BŐRÖNDÖKKEL (nem ám cabin-size, kis 55x38x20 méretűvel, neeeeem) érkezik, nyilván lehetetlen ekkora és ennyi mindennek helyet találni a hat rackben, egyszer le is sérültem, amikor egy iszonyú nehéz bőröndöt próbáltam beljebb tolni, ami nyilván meg se mozdult, ellenben a jobb kezem/tenyerem megcsúszott és a hüvelykujjam teljesen hátratört. Mármint szerencsére nem tört el, bár reccsenni reccsent, csak megzúzódott, és ilyen stabilizáló kesztyűt kellett hordanom, meg persze nem dolgozhattam amíg teljesen meg nem gyógyult. Na de szóval, ha te utasként olvasod ezt, kérlek, sőt inkább nagyon-nagyon szépen kérlek, az ég szerelmére, csak annyi cuccot hozz a fedélzetre amire valóban szükséged van, belefér a légitársaság paramétereibe, és ha egy kicsit is segíteni akarsz rajtunk akkor annál még kevesebbet, mondjuk csak egy hátizsákot… (:

//Eldugott, privát kert a Kensington Parknál, Londonban, Nothing Hill városrészben, február végén//

Az Egyesült Királyságba viszonylag gyakran, havi egyszer biztosan repülök, rengeteg járatunk van Londonba, ha összeadom a 3 repteret, akkor nagyjából napi 10 fölött. Bár nem panaszkodom, már egészen otthonosan mozgok a városban, illetve volt szerencsém Manchesterhez, Newcastlehöz, illetve Glasgowhoz is már. A legtöbbet amúgy Varsóba, és Párizsba repültem eddig, de ha azt kérdezitek melyik a kedvenc desztinációm, habozás nélkül Budapestet fogom mondani. Hogy melyik a kedvenc járatom, arra nem tudok konkrét választ adni mert nincs ilyen, egy csomó minden közre játszhat, a járat időpontja, az utasok profilja (mert nyilván nem mindegy, hogy a 90%-uk kisgyermekes család akik már túl vannak egy 14 órás Ausztrália – Dubai járaton, vagy nászutas párok, esetleg munkás emberek akik évek óta most térnek először haza meglátogatni a családjukat, vagy zarándokcsoportok, esetleg egy helyi businessman aki csak elugrik az adott országba egy megbeszélésre, vagy egy csapat futballszurkoló, akik a katari vb-re érkeznek) na, szóval értitek. Természetesen egyikkel sincs így probléma, de minden járat más, minden ember más, minden járaton más és más kollégával dolgozom együtt, akikkel előtte félórával találkozok életemben először. Az biztos, hogy nagyon jól kell tudni alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz hogy sikeresen tudjam végezni a munkám.

//Dubai Marina reggel, napfelkelte után, februárban//

Dubaiban az élet pedig egyszerre nagyon menő, és ugyanakkor egyáltalán nem annyira fényűző, hanem inkább magányos. Bár, mint tudjátok, már meglátogatott kint Anyukám, szintúgy Zsani barátnőm, illetve összeteszem a két kezem, mert szuper kis társaságunk alakult ki itt a szálláson a többi magyar lánnyal is. Meg kell említsem Bettit és a lányát Larát, illetve Anettékat Abu Dhabiban, akikhez bármikor fordulhatok, mehetek látogatóba, olyanok ők nekem itt, mint egy pótcsalád. Aki követ instagramon az láthatta, hogy a szállás, ahol Dubaiban vagyok, mondhatni jelenleg a legfőbb problémám, többek között amiatt, hogy úgy egy órányira van a belvárostól, szinte már nem is Dubaihoz, hanem az északról szomszédos emirátushoz tartozik. Ezt még tetőzi az iszonyú forgalom, vagyis, más szóval a dugó, amiben napi szinten szabályosan órákat töltök. De nem akarok itt elégedetlenkedni, mert tudom mennyire szerencsés vagyok, illetve már most elkezdtem szépen berendezni a szobámat, otthonosabbá tenni. Februárban végre beruháztam egy asztalra és székekre az erkélyemre, azóta már egy bambusz kerítést is feleszkábáltam rá, mi több vannak már szobanövényeim is (uh szurkoljatok hogy életben tudjam tartani őket), reméljük a kanapé is meg lesz nem sokára, ezenkívül azt hiszem már csak egy darálós kávéfőzőre vágyom. Na jó meg egy kocsira... De visszatérve Dubaira, az idő mesés, nem azért írom, hogy irigykedjetek, de január végén már a tetőn napoztam 29 fokban, hát fel lehet ezt ép ésszel fogni?! Próbálom élvezni tényleg az időt, mert hamarosan beköszönt az emirátusoki nyár, ami esküszöm nem embernek való.

//Az erkélyem, itt még a kerítés nélkül//

Na de nem mintha olyan sok időm lenne ám itt napozgatni, főleg mostanában, mert egyszerűen a maximum havi óraszámot repülöm, nemcsak én, mindenki, rengeteg a járat, ráadásul teltházzal, nem tudom hogy és miből, na nyilván semmi közöm más pénztárcájához, illetve nekem csak jó, mert addig van munkám, amíg kereslet az utazásra, szóval nagyon helyes, tessék csak jönni-menni a világban, de hogy higgyétek ám el, hogy erről az oldalról is fárasztó. Nyilván tudtam, hogy az lesz, mindenki mondta, sőt szerintem a repülésről automatikusan mindenki erre asszociál, (amellett hogy milyen menő). Nemrég láttam pl egy videót, ahol a pilóta magyarázza hogy az emberi test repülés közben 3 óránként 1,5 liter folyadékot veszít, (nyilván ezt is tudtam, csak nem így számszerűsítve…) basszus bele se merek gondolni mennyire lehetek akkor dehidratált, persze iszom én a vizet a járat közben is, amikor csak van időm, de ugye gondolhatjátok milyen ez, közel 600 utas esetén.

Ennek ellenére továbbra is imádok repülni, ha megkérdeznétek a kollégáimat a nagyobbik százalék – velem együtt - biztos a kisebbik gépünket preferálja, hiába ide a double-deck (két szint), mondjuk úgy, hogy a boeing sokkal "crew-barátabb". De, imádom pl amikor valaki először utazik velünk és rácsodálkozik mindenre ahogy besétál, iszonyú örömöt tud okozni amikor valami lehetetlen dolgot mégis csak sikerül megoldanom/megoldanunk, de azt még jobban szeretem, amikor valami apr��ságot csinálunk, csak egy picit figyelmesek vagyunk, tényleg semmiség, max néhány perc az életünkből, de olyan hálásak tudnak lenni érte az emberek. Képzeljétek tavaly volt például egy utasom, egy csajszi, aki amúgy amsr videókat készít youtubera, és már évek óta követem is, és annyira megörültem neki amikor megláttam a járaton, bár nem abban a kabinban dolgoztam, ahol ő ült, de igyekeztem így is ránézni amikor csak az időm engedte. Na a lány, Viki nem régiben csinált erről is egy videót, amiben beszámolt, hogy mennyire jó élmény volt neki. Ilyenkor azért tényleg megerősödik bennem, hogy oké, jó helyen vagyok, és szeretettel tudom csinálni a munkám. Egyébként egyszerűen élmény olyan emberekkel dolgozni, akik hasonlóan gondolkoznak mint én, segítőkészek, kedvesek, csinálják a dolgukat. Van, hogy tényleg annyira gördülékenyen megy a csapatmunka, annyira jó a hangulat a crew között, hogy hiába volt fárasztó az adott járat, mindenki hálás, hogy oké, megcsináltuk, és közben egy kicsit meg is ismertük egymást. Nyilván minden munkahelyen vannak problémák, olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, hát akkor el tudjátok képzelni milyen ez amikor tizen x vadidegent összeraknak, hogy tessék itt van 400 ember (akiknek meg ott vannak a saját problémáik, élettörténetük, egészségügyi állapotuk, és nagy valószínűséggel már eleve fáradtak és nyűgösek), vigyétek el őket a világ másik felére, de úgy ám, hogy mindenki elégedett legyen. Valahogy néha azt érzem, hogy ez a világ legkönnyebb és egyben legnehezebb munkája. Mert amúgy tényleg nem nehéz, semmi olyan nincs elvárva, ami ne lenne a munkaköri leírásom része, vagy ne tudnám, hogyan kell megcsinálni.

//Anett gyönyörű fotója a kislányáról és rólam, a Pálmán. Amúgy szuper képeket készít, itt megtaláljátok: Thru my eyes//

A legnehezebb része számomra továbbra is az, hogy távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, hiányoznak és lemaradok dolgokról. Szerencsére januárban meg volt az első szabadságom, így otthon voltam majdnem két hetet, utó/pótkarácsonyoztunk és még a szülinapomat is megünnepeltük, ennek apropóján voltunk a Vígszínházban a családdal, egy csomó mindent sikerült elintéznem, Szegeden is töltöttem egy kis időd, szóval igazán feltöltődve tudtam visszatérni a munkába. Ettől függetlenül alig várom mikor mehetek legközelebb, nem akarom elkiabálni, mert annyi minden közbe jöhet még addig, tudjátok ez olyan, hogy majd akkor hiszem el, ha már landolt a gép Pesten, de hogyha minden igaz, nyáron is lesz alkalmam hazamenni, és talán jövőre a szülinapomat ismét otthon fogom tölteni. Jó így, hogy lehet ennyire előre tervezni, bár mondjuk most épp pl nem tudom mikor és hova repülök legközelebb, ilyen is van, ez most épp az izgi része a munkámnak.

//Szülinapi-hazaérkezős bulim Szegeden, csupa-csupa jó emberekkel, köszönöm hogy eljöttetek (na meg Ivettemnek a szervezést)!//

Szerintem most itt elbúcsúzok, nagyon szépen köszönöm mindenkinek az érdeklődést, jól vagyok, ne aggódjatok értem, jelentkezem amint tudok, Ti pedig vigyázzatok magatokra!

És így a végén megköszönném ha válaszolnátok az alábbi kérdésre:

Szeretettel Ölellek Titeket innen 36,000 feetről,

Petra

[angelofghetto]

szakmai ártalom

Nem tudom, a pszichológusok hogyan hallgatnak egy beszélgetést egy társaságban, vagy a dokik el tudnak-e vonatkoztatni a látható testi tünetektől szembejövő emberek vonatkozásában, vagy megszólal bennük a szakmai reflex, és egyből diagnosztizálnak.

Nálam ez amolyan becsípődés. A lányom nem hajlandó velem ruhaboltba menni, mert mindig lebeszélem, ha hibát látok a kivitelezésen, de őt ez idegesíti, mert csak azt nézi, hogy jól áll-e neki, amit felpróbált. Én meg gyakran nem a ruhát veszem meg, hanem a benne rejlő lehetőséget, azt, amilyenné majd átalakítom. Ettől ő kivan.

Van ez a film, amit egyébként imádok, A csábítás elmélete. Klasszikus példa, hogy a zárójelenetben nem tudom nem észrevenni, hogy a raglánvonalon nem egyeznek a vízszintes csíkok, és hogy bicepsz magasságban is az egész ujja egy centivel lejjebb van szabva. Ráadásul én a kabát alját a sötétebb résszel kezdeném az aljánál, mert az jobban lezárja a kabátot alul, a világos résszel kicsit befejezetlen. Szóval ezt ritkán tudom kikapcsolni. Régen úgy hívták az ilyenféléket, hogy szakbarbár :)

És akkor ide illik a történet, amit egyszer talán már feltettem ide:

A család krimit néz. Kiéleződik a feszültség a cselekményben, lassan nyílik az ajtó, bejön egy férfi szürke öltönyben, a fejét még nem látjuk... ez az a perc a film végén, mikor végre kiderül, ki a gyilkos. És ebben a felfokozott pillanatban...

Én: - Úristen, milyen rondán van bevarrva ennek a zakónak az ujja! Mindenki: - ANYAAAAAAAA !!!

[csenguuusz]

Amióta nem vagy , nem érdekel már az , ha meghalok. Mert akkor veled lehetek , együtt lehetünk , oda fent. Még mindig nem tudom felfogni , hogy elmentél. Annyira fáj. Teljesen összetörtem. Próbálok jobban lenni , hisz tudom , hogy te sem ezt akarnád , hogy mindig szomorkodjak , mindig is szeretted a " nyerítéseim ". De egyszerűen felemészt a hiányod. Fáj bele gondolni abba , hogy többet nem fogsz írni nekem , nem fogunk beszélgetni , nem foglak látni , és még az a kis remény is elveszett , hogy esetleg egymás mellett éljük le az életünket..

Szeretlek. Mindig is szerettelek. Sosem tudtam rajtad túl lenni , hiába voltak kitérők..

És tényleg egy befejezetlen történet maradt a miénk.

Annyira bánom , hogy nem fordítottam arra több időt , hogy veled legyek. Hogy erősködjek , hogy találkozzunk , beszélgessünk. Ilyenkor tanulja meg csak igazán az ember értékelni a dolgokat.

Akkor űrt hagytál magad után , hogy az hihetetlen.

Elképzellek , ahogy ülsz egy felhőn , és cigarettázol , Hell a kezedben , közben figyelsz és vigyázol ránk.

Bárcsak itt lennél még mindig velünk , hidd el , mindent másképp csinálnék..

Aznap , mikor beszélgettünk a kapuban , mondanom kellett volna neked valami olyat , amitől nem mész el nyaralni , és itthon maradsz. Nem gondoltam volna , hogy az lesz az utolsó beszélgetésünk.

Hiányzol. Mindig is hiányozni fogsz. Nyugodj békében , édesem.

[a-lufim-tartalma]

Mint egy levél, mi

Sose lett elküldve,

Egy történet,

Minek sose lett vége.

#befejezetlen #hogyan tovább #így érzek # egyedül# mit tegyek

[t02l07t12]

Megszerettem a magányos sétákat, amik közül néhány tényleg hihetetlenül magányos. Legalább megtanultam, hogy vannak utak, amiket tényleg egyedül kell megtenni.

Már képes vagyok egyedül is programként megélni a Balaton parton üldögélést, mert tudod, egész nyáron ezt csináltam, és most biztos haragosan tajtékzik; szinte hallom a mólónak csapódó hullámokat, pedig most nem vagyok ott.

Éjjelente nyugodtabban alszom el a vihar zajára vagy szimplán a szélre, mint a semmi végtelen csendjére, amibe néha beleugat egy kutya vagy belebőg egy tehén. Tudod, a falu apró zajai, mert hogy itt semmi nem változott, és azt is csak néha érzem, hogy évről évre nagyobb a csend.

Olykor kevésbé fájnak dolgok, és képzeld, könnyebben teszem túl magam az új csalódásaimon. Bár az is lehet, hogy ez csak a látszat, és ugyanúgy emésztenek belülről, mint a régiek. Néha már fel sem tűnik.

Mióta utoljára beszéltünk, pontot teszek a történetek végére; most épp az iskolás éveimmel teszem ezt, legalább ez ne legyen egy befejezetlen történet.

Már máshova járok dolgozni, közelebb merek engedni más embereket is és hagyom, hogy szeressenek, hagyom, hogy szeressek.

Néha véletlenül más helyeken kötök ki, mint amit elképzeltem, de már képes vagyok élvezni a káoszt.

És képzeld, néha, de csak nagyon ritkán, amikor csendesek az éjszakák vagy egyedül ülök valahol...

Néha még eszembe jutsz. És ilyenkor mindig, mindig beszélek Hozzád gondolatban.

T. L. T.

[tukrok-eneke]

A Koi Halak Útja

A falakat te emelted, de nem azért, hogy a világtól védd magad. Nem a külvilág zajától, a minket körülvevő kusza eseményektől próbáltál menekülni, hanem közénk építetted fel őket. Csendben, türelmesen, észrevétlenül. Nem volt hirtelen, nem volt fájdalmas. Olyan természetességgel formálódtak közöttünk ezek a láthatatlan válaszfalak, mintha mindvégig ott lettek volna.

Ahogy a napok teltek, a falak egyre magasabbra nőttek, de soha nem mondtad ki őszintén, miért. Én próbáltam átlátni és átjutni rajtuk, megérteni a csendben rejlő titkot, amit csak te ismertél. Tudtam, hogy nem a helyszín volt az oka, nem is a mi összetört lelkünk, ami mindennap újra meg újra küzdött az élethez való kapaszkodással. Tudtam, hogy a volt barátnőd volt az, aki minden pillanatban ott állt a falak mögött, árnyékként, amit soha nem tudtál elengedni. Ő volt az a húr, amelyik mindent feszesen tartott, összekötött, még akkor is, amikor már régen meg kellett volna szakadnia. A hétvégén, amikor arra kértelek, engedd le ezeket a válaszfalakat, még ha csak egyetlen estére is, megtetted. Egy röpke pillanatra átláttunk egymás lelkén, a falak eloszlottak, mintha soha nem is léteztek volna. Az érintésed, a csókod, az az egyetlen pillanat, amikor közelebb voltál hozzám, mint valaha – akkor minden valóságnak tűnt. De tudtam, hogy nem tart örökké. Talán már akkor éreztem, hogy ez csak egy illúzió, egy törékeny, ideiglenes világ, amit egy szívdobbanás alatt ismét eltüntetsz majd. Te visszaépítetted a falakat, most még szorosabbra, még magasabbra. Mégis, ott volt benned valami, ami már nem lehetett az enyém. Ott hagytam a lelkem egy darabját benned, és te is hagytál egyet nálam. Ez volt a mi titkunk, amit senki más nem érthet meg. Tudtam, hogy soha nem leszünk együtt úgy, ahogy álmodtam.

Az ég és a föld csak akkor ér össze, ha mindkettő megtagadja saját lényegét, de mi nem vagyunk képesek erre. Két lélek, akik annyira hasonlítanak, hogy szinte ijesztő. Talán ezért is volt közöttünk ez a láthatatlan harc, ez a távolság, ami soha nem tűnhet el igazán. Az elengedés mindig magában hordoz valami csodát. Egyfajta tiszta pillanat, amikor rájössz, hogy a másik embernél maradt valami belőled, és te is őrzöl egy részt abból, aki valaha volt. Ezért most újra meg kell tanulnom járni, létezni nélküled, a lelkem egyik fele nélkül. De tudom, hogy neked sem lesz könnyebb, mert az a részem örökké benned marad. Ott lesz minden éjjel, minden nappal, és soha nem ad neked békét. Motoszkálni fog, forogni és kívánkozni, vissza akar majd térni oda, ahová való – hozzám. Minden napkeltében ott leszek a gondolataidban, ott fogok élni minden napnyugtában is. És néha talán elhiszed, hogy képes vagy elfelejteni, hogy sikerül túllépni rajtam. De tudom, hogy akkor, amikor legkevésbé számítasz rá, új erőre kap majd az a darabom benned, és visszatér hozzád minden bizonytalanságod, minden kétséged. Az el nem mondott szavak, az el nem kezdett történetek mind újraélednek majd, és nem hagynak nyugodni, amíg vissza nem térhetek oda, ahová tartozom – hozzád. A mi történetünk soha nem lesz egyszerű. Talán nem is lesz vége soha, mert mi mindig ott leszünk egymásban. A részeink, amiket hátrahagytunk, örökké mozgatnak minket, befejezetlen körforgásként.

Talán egy napon, amikor már mindketten másik életet élünk, eszünkbe jut majd ez az egyetlen este, amikor nem voltak falak, csak mi ketten. És talán akkor majd megérted, hogy a lelked azon darabja, amit akkor nekem adtál, soha nem veszett el. Csak várt, hogy visszataláljon hozzád.

[kunzsuzsi]

Emléked: befejezetlen melléknévi igenév;

Olyan vagy, mint a csend egy koncert után, érzem, hogy ott vagy, de semmi nem utal rád. Olyan vagy, mint egy pillanat, amelyikről nem tudom eldönteni, hogy örökre megtartom vagy kitépem magamból. Continue reading Emléked: befejezetlen melléknévi igenév;