#befejezetlen

[without-you-way]

A miénk egy befejezetlen történet.

[allsecretthought]

Csak nézel ki a fejedből. Már nem látod értelmét kibogozni a gondolataidat. Annyira kusza az egész. Több gondolatfonál befejezetlen. Van amelyik éppen csak elkezdődött. De már érkezik is a következő. A levegőben lógnak. Körül vesznek. Beborítanak. Rád telepednek. És ezek nem a jófajta gondolatok. A nyomasztó, frusztráló, fájó gondolatok halmozódnak. Egyre csak gyűlnek, mint dögre a keselyűk. Feletted köröznek várva a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassanak.

B.R.

[angelofghetto]

szakmai ártalom

Nem tudom, a pszichológusok hogyan hallgatnak egy beszélgetést egy társaságban, vagy a dokik el tudnak-e vonatkoztatni a látható testi tünetektől szembejövő emberek vonatkozásában, vagy megszólal bennük a szakmai reflex, és egyből diagnosztizálnak.

Nálam ez amolyan becsípődés. A lányom nem hajlandó velem ruhaboltba menni, mert mindig lebeszélem, ha hibát látok a kivitelezésen, de őt ez idegesíti, mert csak azt nézi, hogy jól áll-e neki, amit felpróbált. Én meg gyakran nem a ruhát veszem meg, hanem a benne rejlő lehetőséget, azt, amilyenné majd átalakítom. Ettől ő kivan.

Van ez a film, amit egyébként imádok, A csábítás elmélete. Klasszikus példa, hogy a zárójelenetben nem tudom nem észrevenni, hogy a raglánvonalon nem egyeznek a vízszintes csíkok, és hogy bicepsz magasságban is az egész ujja egy centivel lejjebb van szabva. Ráadásul én a kabát alját a sötétebb résszel kezdeném az aljánál, mert az jobban lezárja a kabátot alul, a világos résszel kicsit befejezetlen. Szóval ezt ritkán tudom kikapcsolni. Régen úgy hívták az ilyenféléket, hogy szakbarbár :)

És akkor ide illik a történet, amit egyszer talán már feltettem ide:

A család krimit néz. Kiéleződik a feszültség a cselekményben, lassan nyílik az ajtó, bejön egy férfi szürke öltönyben, a fejét még nem látjuk... ez az a perc a film végén, mikor végre kiderül, ki a gyilkos. És ebben a felfokozott pillanatban...

Én: - Úristen, milyen rondán van bevarrva ennek a zakónak az ujja! Mindenki: - ANYAAAAAAAA !!!

[boldognaklenni-01]

(Befejezetlen) Hiány

A csontjaimba belemar a kín

Minden sejtem hiányol.

Az agytekervényeimen megragadsz

Mint örök ragtapasz.

Számolom a napokat

Hétfőket, keddeket.

Bebörtönözve

Visszafogni vágyódó testemet.

Anna S.

[devilson19]

Befejezetlen

Nem akarok tvt nézni, nem akarok zenét hallgatni, nem akarok enni, nem akarok beszélni, nem akarok érezni..

Aludni akarok, örök csendet és nyugalmat akarok

Aludni, Aludni, Aludni akarok..

Dühöngeni akarok, ordítani akarok, inni akarok, élni akarom..

Nem akarok semmit, mégis mit akarok?

Talán, csak

[csakszavak]

Még, hogy a szív megszakadása csendben, hangok nélkül történik… A lüktető szívverésed a torkodban hangosabb, mint a szádon kiejtett szavaid. De mégsem elég hangos, hogy elnyomja a kavargó gondolataid zaját. Ezernyi befejezetlen, kósza gondolatfoszlány. Némelyik a lelkedet tartja, akad viszont, ami az őrületbe kerget. Két “jobb lesz ez így!” és “minden rendben lesz!” közötti “most mi lesz??!”. A külvilág zajai sem jutnak át ezen a hömpölygő belső viharon. Még azt sem hallod meg, mikor valaki közvetlen melletted a neveden szólít. Csak, ha már megrázza a vállad, és fürkésző szemekkel kérdezi; “Hé, minden oké? Nem feleltél a kérdésemre. ” A szív igenis hangos, mikor megszakad. Üvölt, ordít a fájdalomtól. De csak az hallja meg, aki érzi is.

[xszerelmes-lelekx]

A mi történetünk egy befejezetlen történet..remélem, egyszer sikerül folytatnunk

[drakvuf]

"Puzsér Róberttel például szívesen megmérettetném magam. Aput már annyiszor a szájára vette, hogy lenne mit elrendeznünk a ringben. Elég tenyérbemászó pali."

na még a végén zámbó krisztián rajongó leszek

[heypetraa]

ÜDVÖZÖLLEK ÚJRA A FEDÉLZETEN!

Lassan kerek egy éve lesz, hogy kiköltöztem Dubaiba, és tudom, hogy az utóbbi időben nem írtam ide semmit, higgyétek el én tényleg akartam, körülbelül négy befejezetlen bejegyzés várakozik itt, de nem volt kapacitásom rájuk, sőt abban sem vagyok teljesen biztos, mi az, ami titeket érdekel, és ebből mi az, amiről valójában tudok mesélni. De erről majd később..

//Dubai (és a világ talán egyetlen?) 7 csillagos (!!!) hotele a Burj Al Arab, a kép forrása: Gabriella Vanstern//

Igazából rengeteget dolgozom, szinte folyamatosan úton vagyok, általában ki sem pakolom a bőröndjeim, csak a szennyes helyett rakok be új ruhákat.  Szerencsére nagyon sok érdekes helyre jutottam el eddig is, hellyel-közel amikor csak volt időm és energiám el is hagytam a hoteleket, szóval ha pl egy adott helyről szeretnétek hallani (bár nyilván én max 24 órát tartózkodom ott, szóval az amit ennyi idő alatt látok, tapasztalok az elég limitált) akkor szóljatok mert nagyon szívesen. Mostanra már arra is rájöttem, hogy igazán Európába szeretek menni, ott lényegében bárhová, de sokkal biztonságosabban érzem magam, mint mondjuk Ázsiában. Nyilván ennek a fő oka, hogy Európán és a UAE-n kívül még mindig nincs mobilnetem, ami azért valljuk be, nem árt, ezen dolgozom (légyszi akciózzák le a Flexiroamot). Félre ne értsetek, semmi gond Ázsiával, az ottani országokkal (van egy pár), vagy az ottani emberekkel, általánosságban borzasztó udvariasak, kedvesek és vendégszeretőek, a hotelek brutál szépek, fantasztikus az ellátás, a természeti adottságokról (esőerdők, vulkánok, tengerpartok, nemzeti parkok, vagy akár ezek kellős közepén a felhőkarcolókról) ne is beszéljünk. Nemsokára Thaiföldre utazom, de nem rég jártam a Fülöp-szigeteken, és Indonéziában is megfordultam már párszor. Sri Lanka nagy vágyam, remélem hamarosan összejön, illetve Vietnám és Szingapúr is vár még.

Az Egyesült Államokba nekem még nincs vízumom, (amit őszintén nem bánok) így oda én nem repülök egyelőre. Ha az arab (Perzsa-öböl menti) országok érdekelnének, oda csak turnaroundként repülünk, azaz jövünk megyünk, el sem hagyjuk a repülőt, ennek ellenére volt szerencsém szolgálatot teljesíteni szaúd-arábiai, kuvaiti, jordániai, iráni járaton és hamarosan a Bahrainbe tartó is felkerül a listára. Törökországot külön megemlíteném, bár az kicsit arrébb van, de Isztambul talán az egyik leghosszabb turnaroundunk, közel 5 óra csak odafelé, és úgy emlékszem már meséltem, hogy ez volt a második supy járatom, de alig várom hogy oda turistaként ellátogassak. Reméljük ez is összejön a közeljövőben. Afrikába mostanában nem nagyon küldtek, majd megyek márciusban Algériába, de volt már járatom Mauritiusra, Kenyába, Ghánába, Elefántcsontpartra, illetve Dél-afrikai Köztársaságba. Egyébként az egyik lakótársam Fokvárosból származik, elég menő.

Indiába leginkább csak jövünk-megyünk, a 9 városból azt hiszem csak két helyen van layoverünk, Chennaiban és Kolkattában (ahova nagyon várom, hogy visszatérjek, mert mostmár van ismerősöm aki ott lakik, képzeljétek még egyetemről, amerikanisztikáról és Shreya meg is ígérte, hogy szeretettel körbe vezet ha arra járok). Egyébként az indiai utakkal az én egyedüli problémám a boarding, mert hogy nem tudom mi van mindig ezekkel a járatokkal, de hogy mindenki hatalmas csomagokkal, NORMÁL BŐRÖNDÖKKEL (nem ám cabin-size, kis 55x38x20 méretűvel, neeeeem) érkezik, nyilván lehetetlen ekkora és ennyi mindennek helyet találni a hat rackben, egyszer le is sérültem, amikor egy iszonyú nehéz bőröndöt próbáltam beljebb tolni, ami nyilván meg se mozdult, ellenben a jobb kezem/tenyerem megcsúszott és a hüvelykujjam teljesen hátratört. Mármint szerencsére nem tört el, bár reccsenni reccsent, csak megzúzódott, és ilyen stabilizáló kesztyűt kellett hordanom, meg persze nem dolgozhattam amíg teljesen meg nem gyógyult. Na de szóval, ha te utasként olvasod ezt, kérlek, sőt inkább nagyon-nagyon szépen kérlek, az ég szerelmére, csak annyi cuccot hozz a fedélzetre amire valóban szükséged van, belefér a légitársaság paramétereibe, és ha egy kicsit is segíteni akarsz rajtunk akkor annál még kevesebbet, mondjuk csak egy hátizsákot… (:

//Eldugott, privát kert a Kensington Parknál, Londonban, Nothing Hill városrészben, február végén//

Az Egyesült Királyságba viszonylag gyakran, havi egyszer biztosan repülök, rengeteg járatunk van Londonba, ha összeadom a 3 repteret, akkor nagyjából napi 10 fölött. Bár nem panaszkodom, már egészen otthonosan mozgok a városban, illetve volt szerencsém Manchesterhez, Newcastlehöz, illetve Glasgowhoz is már. A legtöbbet amúgy Varsóba, és Párizsba repültem eddig, de ha azt kérdezitek melyik a kedvenc desztinációm, habozás nélkül Budapestet fogom mondani. Hogy melyik a kedvenc járatom, arra nem tudok konkrét választ adni mert nincs ilyen, egy csomó minden közre játszhat, a járat időpontja, az utasok profilja (mert nyilván nem mindegy, hogy a 90%-uk kisgyermekes család akik már túl vannak egy 14 órás Ausztrália – Dubai járaton, vagy nászutas párok, esetleg munkás emberek akik évek óta most térnek először haza meglátogatni a családjukat, vagy zarándokcsoportok, esetleg egy helyi businessman aki csak elugrik az adott országba egy megbeszélésre, vagy egy csapat futballszurkoló, akik a katari vb-re érkeznek) na, szóval értitek. Természetesen egyikkel sincs így probléma, de minden járat más, minden ember más, minden járaton más és más kollégával dolgozom együtt, akikkel előtte félórával találkozok életemben először. Az biztos, hogy nagyon jól kell tudni alkalmazkodni minden helyzethez, ahhoz hogy sikeresen tudjam végezni a munkám.

//Dubai Marina reggel, napfelkelte után, februárban//

Dubaiban az élet pedig egyszerre nagyon menő, és ugyanakkor egyáltalán nem annyira fényűző, hanem inkább magányos. Bár, mint tudjátok, már meglátogatott kint Anyukám, szintúgy Zsani barátnőm, illetve összeteszem a két kezem, mert szuper kis társaságunk alakult ki itt a szálláson a többi magyar lánnyal is. Meg kell említsem Bettit és a lányát Larát, illetve Anettékat Abu Dhabiban, akikhez bármikor fordulhatok, mehetek látogatóba, olyanok ők nekem itt, mint egy pótcsalád. Aki követ instagramon az láthatta, hogy a szállás, ahol Dubaiban vagyok, mondhatni jelenleg a legfőbb problémám, többek között amiatt, hogy úgy egy órányira van a belvárostól, szinte már nem is Dubaihoz, hanem az északról szomszédos emirátushoz tartozik. Ezt még tetőzi az iszonyú forgalom, vagyis, más szóval a dugó, amiben napi szinten szabályosan órákat töltök. De nem akarok itt elégedetlenkedni, mert tudom mennyire szerencsés vagyok, illetve már most elkezdtem szépen berendezni a szobámat, otthonosabbá tenni. Februárban végre beruháztam egy asztalra és székekre az erkélyemre, azóta már egy bambusz kerítést is feleszkábáltam rá, mi több vannak már szobanövényeim is (uh szurkoljatok hogy életben tudjam tartani őket), reméljük a kanapé is meg lesz nem sokára, ezenkívül azt hiszem már csak egy darálós kávéfőzőre vágyom. Na jó meg egy kocsira... De visszatérve Dubaira, az idő mesés, nem azért írom, hogy irigykedjetek, de január végén már a tetőn napoztam 29 fokban, hát fel lehet ezt ép ésszel fogni?! Próbálom élvezni tényleg az időt, mert hamarosan beköszönt az emirátusoki nyár, ami esküszöm nem embernek való.

//Az erkélyem, itt még a kerítés nélkül//

Na de nem mintha olyan sok időm lenne ám itt napozgatni, főleg mostanában, mert egyszerűen a maximum havi óraszámot repülöm, nemcsak én, mindenki, rengeteg a járat, ráadásul teltházzal, nem tudom hogy és miből, na nyilván semmi közöm más pénztárcájához, illetve nekem csak jó, mert addig van munkám, amíg kereslet az utazásra, szóval nagyon helyes, tessék csak jönni-menni a világban, de hogy higgyétek ám el, hogy erről az oldalról is fárasztó. Nyilván tudtam, hogy az lesz, mindenki mondta, sőt szerintem a repülésről automatikusan mindenki erre asszociál, (amellett hogy milyen menő). Nemrég láttam pl egy videót, ahol a pilóta magyarázza hogy az emberi test repülés közben 3 óránként 1,5 liter folyadékot veszít, (nyilván ezt is tudtam, csak nem így számszerűsítve…) basszus bele se merek gondolni mennyire lehetek akkor dehidratált, persze iszom én a vizet a járat közben is, amikor csak van időm, de ugye gondolhatjátok milyen ez, közel 600 utas esetén.

Ennek ellenére továbbra is imádok repülni, ha megkérdeznétek a kollégáimat a nagyobbik százalék – velem együtt - biztos a kisebbik gépünket preferálja, hiába ide a double-deck (két szint), mondjuk úgy, hogy a boeing sokkal "crew-barátabb". De, imádom pl amikor valaki először utazik velünk és rácsodálkozik mindenre ahogy besétál, iszonyú örömöt tud okozni amikor valami lehetetlen dolgot mégis csak sikerül megoldanom/megoldanunk, de azt még jobban szeretem, amikor valami apróságot csinálunk, csak egy picit figyelmesek vagyunk, tényleg semmiség, max néhány perc az életünkből, de olyan hálásak tudnak lenni érte az emberek. Képzeljétek tavaly volt például egy utasom, egy csajszi, aki amúgy amsr videókat készít youtubera, és már évek óta követem is, és annyira megörültem neki amikor megláttam a járaton, bár nem abban a kabinban dolgoztam, ahol ő ült, de igyekeztem így is ránézni amikor csak az időm engedte. Na a lány, Viki nem régiben csinált erről is egy videót, amiben beszámolt, hogy mennyire jó élmény volt neki. Ilyenkor azért tényleg megerősödik bennem, hogy oké, jó helyen vagyok, és szeretettel tudom csinálni a munkám. Egyébként egyszerűen élmény olyan emberekkel dolgozni, akik hasonlóan gondolkoznak mint én, segítőkészek, kedvesek, csinálják a dolgukat. Van, hogy tényleg annyira gördülékenyen megy a csapatmunka, annyira jó a hangulat a crew között, hogy hiába volt fárasztó az adott járat, mindenki hálás, hogy oké, megcsináltuk, és közben egy kicsit meg is ismertük egymást. Nyilván minden munkahelyen vannak problémák, olyan nincs, hogy minden tökéletes legyen, hát akkor el tudjátok képzelni milyen ez amikor tizen x vadidegent összeraknak, hogy tessék itt van 400 ember (akiknek meg ott vannak a saját problémáik, élettörténetük, egészségügyi állapotuk, és nagy valószínűséggel már eleve fáradtak és nyűgösek), vigyétek el őket a világ másik felére, de úgy ám, hogy mindenki elégedett legyen. Valahogy néha azt érzem, hogy ez a világ legkönnyebb és egyben legnehezebb munkája. Mert amúgy tényleg nem nehéz, semmi olyan nincs elvárva, ami ne lenne a munkaköri leírásom része, vagy ne tudnám, hogyan kell megcsinálni.

//Anett gyönyörű fotója a kislányáról és rólam, a Pálmán. Amúgy szuper képeket készít, itt megtaláljátok: Thru my eyes//

A legnehezebb része számomra továbbra is az, hogy távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, hiányoznak és lemaradok dolgokról. Szerencsére januárban meg volt az első szabadságom, így otthon voltam majdnem két hetet, utó/pótkarácsonyoztunk és még a szülinapomat is megünnepeltük, ennek apropóján voltunk a Vígszínházban a családdal, egy csomó mindent sikerült elintéznem, Szegeden is töltöttem egy kis időd, szóval igazán feltöltődve tudtam visszatérni a munkába. Ettől függetlenül alig várom mikor mehetek legközelebb, nem akarom elkiabálni, mert annyi minden közbe jöhet még addig, tudjátok ez olyan, hogy majd akkor hiszem el, ha már landolt a gép Pesten, de hogyha minden igaz, nyáron is lesz alkalmam hazamenni, és talán jövőre a szülinapomat ismét otthon fogom tölteni. Jó így, hogy lehet ennyire előre tervezni, bár mondjuk most épp pl nem tudom mikor és hova repülök legközelebb, ilyen is van, ez most épp az izgi része a munkámnak.

//Szülinapi-hazaérkezős bulim Szegeden, csupa-csupa jó emberekkel, köszönöm hogy eljöttetek (na meg Ivettemnek a szervezést)!//

Szerintem most itt elbúcsúzok, nagyon szépen köszönöm mindenkinek az érdeklődést, jól vagyok, ne aggódjatok értem, jelentkezem amint tudok, Ti pedig vigyázzatok magatokra!

És így a végén megköszönném ha válaszolnátok az alábbi kérdésre:

Szeretettel Ölellek Titeket innen 36,000 feetről,

Petra

[csenguuusz]

Amióta nem vagy , nem érdekel már az , ha meghalok. Mert akkor veled lehetek , együtt lehetünk , oda fent. Még mindig nem tudom felfogni , hogy elmentél. Annyira fáj. Teljesen összetörtem. Próbálok jobban lenni , hisz tudom , hogy te sem ezt akarnád , hogy mindig szomorkodjak , mindig is szeretted a " nyerítéseim ". De egyszerűen felemészt a hiányod. Fáj bele gondolni abba , hogy többet nem fogsz írni nekem , nem fogunk beszélgetni , nem foglak látni , és még az a kis remény is elveszett , hogy esetleg egymás mellett éljük le az életünket..

Szeretlek. Mindig is szerettelek. Sosem tudtam rajtad túl lenni , hiába voltak kitérők..

És tényleg egy befejezetlen történet maradt a miénk.

Annyira bánom , hogy nem fordítottam arra több időt , hogy veled legyek. Hogy erősködjek , hogy találkozzunk , beszélgessünk. Ilyenkor tanulja meg csak igazán az ember értékelni a dolgokat.

Akkor űrt hagytál magad után , hogy az hihetetlen.

Elképzellek , ahogy ülsz egy felhőn , és cigarettázol , Hell a kezedben , közben figyelsz és vigyázol ránk.

Bárcsak itt lennél még mindig velünk , hidd el , mindent másképp csinálnék..

Aznap , mikor beszélgettünk a kapuban , mondanom kellett volna neked valami olyat , amitől nem mész el nyaralni , és itthon maradsz. Nem gondoltam volna , hogy az lesz az utolsó beszélgetésünk.

Hiányzol. Mindig is hiányozni fogsz. Nyugodj békében , édesem.

[a-lufim-tartalma]

Mint egy levél, mi

Sose lett elküldve,

Egy történet,

Minek sose lett vége.

#befejezetlen #hogyan tovább #így érzek # egyedül# mit tegyek

[t02l07t12]

Megszerettem a magányos sétákat, amik közül néhány tényleg hihetetlenül magányos. Legalább megtanultam, hogy vannak utak, amiket tényleg egyedül kell megtenni.

Már képes vagyok egyedül is programként megélni a Balaton parton üldögélést, mert tudod, egész nyáron ezt csináltam, és most biztos haragosan tajtékzik; szinte hallom a mólónak csapódó hullámokat, pedig most nem vagyok ott.

Éjjelente nyugodtabban alszom el a vihar zajára vagy szimplán a szélre, mint a semmi végtelen csendjére, amibe néha beleugat egy kutya vagy belebőg egy tehén. Tudod, a falu apró zajai, mert hogy itt semmi nem változott, és azt is csak néha érzem, hogy évről évre nagyobb a csend.

Olykor kevésbé fájnak dolgok, és képzeld, könnyebben teszem túl magam az új csalódásaimon. Bár az is lehet, hogy ez csak a látszat, és ugyanúgy emésztenek belülről, mint a régiek. Néha már fel sem tűnik.

Mióta utoljára beszéltünk, pontot teszek a történetek végére; most épp az iskolás éveimmel teszem ezt, legalább ez ne legyen egy befejezetlen történet.

Már máshova járok dolgozni, közelebb merek engedni más embereket is és hagyom, hogy szeressenek, hagyom, hogy szeressek.

Néha véletlenül más helyeken kötök ki, mint amit elképzeltem, de már képes vagyok élvezni a káoszt.

És képzeld, néha, de csak nagyon ritkán, amikor csendesek az éjszakák vagy egyedül ülök valahol...

Néha még eszembe jutsz. És ilyenkor mindig, mindig beszélek Hozzád gondolatban.

T. L. T.

[tukrok-eneke]

A Koi Halak Útja

A falakat te emelted, de nem azért, hogy a világtól védd magad. Nem a külvilág zajától, a minket körülvevő kusza eseményektől próbáltál menekülni, hanem közénk építetted fel őket. Csendben, türelmesen, észrevétlenül. Nem volt hirtelen, nem volt fájdalmas. Olyan természetességgel formálódtak közöttünk ezek a láthatatlan válaszfalak, mintha mindvégig ott lettek volna.

Ahogy a napok teltek, a falak egyre magasabbra nőttek, de soha nem mondtad ki őszintén, miért. Én próbáltam átlátni és átjutni rajtuk, megérteni a csendben rejlő titkot, amit csak te ismertél. Tudtam, hogy nem a helyszín volt az oka, nem is a mi összetört lelkünk, ami mindennap újra meg újra küzdött az élethez való kapaszkodással. Tudtam, hogy a volt barátnőd volt az, aki minden pillanatban ott állt a falak mögött, árnyékként, amit soha nem tudtál elengedni. Ő volt az a húr, amelyik mindent feszesen tartott, összekötött, még akkor is, amikor már régen meg kellett volna szakadnia. A hétvégén, amikor arra kértelek, engedd le ezeket a válaszfalakat, még ha csak egyetlen estére is, megtetted. Egy röpke pillanatra átláttunk egymás lelkén, a falak eloszlottak, mintha soha nem is léteztek volna. Az érintésed, a csókod, az az egyetlen pillanat, amikor közelebb voltál hozzám, mint valaha – akkor minden valóságnak tűnt. De tudtam, hogy nem tart örökké. Talán már akkor éreztem, hogy ez csak egy illúzió, egy törékeny, ideiglenes világ, amit egy szívdobbanás alatt ismét eltüntetsz majd. Te visszaépítetted a falakat, most még szorosabbra, még magasabbra. Mégis, ott volt benned valami, ami már nem lehetett az enyém. Ott hagytam a lelkem egy darabját benned, és te is hagytál egyet nálam. Ez volt a mi titkunk, amit senki más nem érthet meg. Tudtam, hogy soha nem leszünk együtt úgy, ahogy álmodtam.

Az ég és a föld csak akkor ér össze, ha mindkettő megtagadja saját lényegét, de mi nem vagyunk képesek erre. Két lélek, akik annyira hasonlítanak, hogy szinte ijesztő. Talán ezért is volt közöttünk ez a láthatatlan harc, ez a távolság, ami soha nem tűnhet el igazán. Az elengedés mindig magában hordoz valami csodát. Egyfajta tiszta pillanat, amikor rájössz, hogy a másik embernél maradt valami belőled, és te is őrzöl egy részt abból, aki valaha volt. Ezért most újra meg kell tanulnom járni, létezni nélküled, a lelkem egyik fele nélkül. De tudom, hogy neked sem lesz könnyebb, mert az a részem örökké benned marad. Ott lesz minden éjjel, minden nappal, és soha nem ad neked békét. Motoszkálni fog, forogni és kívánkozni, vissza akar majd térni oda, ahová való – hozzám. Minden napkeltében ott leszek a gondolataidban, ott fogok élni minden napnyugtában is. És néha talán elhiszed, hogy képes vagy elfelejteni, hogy sikerül túllépni rajtam. De tudom, hogy akkor, amikor legkevésbé számítasz rá, új erőre kap majd az a darabom benned, és visszatér hozzád minden bizonytalanságod, minden kétséged. Az el nem mondott szavak, az el nem kezdett történetek mind újraélednek majd, és nem hagynak nyugodni, amíg vissza nem térhetek oda, ahová tartozom – hozzád. A mi történetünk soha nem lesz egyszerű. Talán nem is lesz vége soha, mert mi mindig ott leszünk egymásban. A részeink, amiket hátrahagytunk, örökké mozgatnak minket, befejezetlen körforgásként.

Talán egy napon, amikor már mindketten másik életet élünk, eszünkbe jut majd ez az egyetlen este, amikor nem voltak falak, csak mi ketten. És talán akkor majd megérted, hogy a lelked azon darabja, amit akkor nekem adtál, soha nem veszett el. Csak várt, hogy visszataláljon hozzád.

[kunzsuzsi]

Emléked: befejezetlen melléknévi igenév;

Olyan vagy, mint a csend egy koncert után, érzem, hogy ott vagy, de semmi nem utal rád. Olyan vagy, mint egy pillanat, amelyikről nem tudom eldönteni, hogy örökre megtartom vagy kitépem magamból. Continue reading Emléked: befejezetlen melléknévi igenév;

[darkravenhun]

eletem legszebb pillanatai, hetei, oráiként, egy befejezetlen legszebb tortenetkent amin ha csak rajtam mulna helyrehoznam es megtobbet hoznek ki belole egy eleten at…de sajnos nem csak rajtam mulik es nem latom ugy hogy lenne barmi eselyem is de nem adom fel barmennyi idobe is kerul ha egyedul maradok is nekem nem fog kelleni senki mas tobbet

“És te ,hogy meséled el ha kérdezik?”

— (via norislife)

[heypetraa]

Az első évem légiutas-kísérőként

Sziasztok!

Tudom hónapokkal ezelőtt volt utoljára bejegyzés, és azóta is annyit ígérgettem nektek, hogy fogok jelentkezni, de csak befejezetlen írások sokasága sorakozik posztolatlanul a gépemen. Éppen a nyári szabadságomból repültem vissza Dubaiba, amikor elkezdtem ennek a bejegyzésnek a megírását. Képzeljétek volt szerencsém majdnem két teljes hetet Magyarországon tölteni a nyár folyamán. Igyekeztem mindenkit és minden programot belesűríteni, de nyilván ilyenkor a család az első, úgyhogy elnézésetek kérem, ha esetleg nem tudtuk összehozni a találkát. 

Hát szia pici Lilo, örülök, hogy végre találkoztunk ♥︎

Úgy érzem sikerült feltöltődnöm és kipihentem magam, ettől függetlenül utána nem volt könnyű visszarázódni a mindennapokba... Dubai sem hiányzott a közel 45-50 fokos hőségével, és bár a repülés igen, de a vele járó fáradtság és előre tervezés... nem igazán. Sokan hallhattátok, hogy március-áprilisban kórházba kerültem, gyomorproblémákkal, állítólagos bakteriális fertőzéssel, és egy jó hónapig nem is dolgozhattam, mivel az infúziótól kialakult egy vérrög a jobb karomban. Eléggé megviselt ez az időszak, de most már jól érzem magam mind lelkileg, mind fizikailag is. (Vérhígítót ugyan továbbra is szednem kell, a kis vérr(d)ög egyellőre hű társam, és nem tágít...)

Július 2-án „ünnepelhettem” az első évfordulóját annak, hogy elkezdtem repülni. Durván saccolva 990 órát voltam a levegőben az elmúlt egy év alatt. Ha jól számoltam 35 különböző városban jártam, legtöbbször eddig a budapesti járatot csináltam (összesen 9-szer), majdnem ennyiszer jártam Londonban is, csak más reptereken (Heathrow, Gatwick, Stansted), a dobogó legalsó fokán pedig Varsó és Párizs osztozik 5-5 alkalommal. Nekem továbbra sincs vízumom az USA-ba így oda nem repülök. Legalább 35 oda-vissza járatot is csináltam a közelebbi repterekre, ott magasan Mumbai és Delhi vezet, őket Isztambul és Ammán követi. Képzeljétek az a durva, hogy szinte a legtöbb járaton már én vagyok a rangidős, vagyis aki legrégebb óta dolgozik turistaosztályon. Ez mondjuk magával vonja azt is, hogy a járatok 90%-án a galleybe (konyhába) vagyok beosztva, nincsen ezzel semmi baj, de mondjuk néha-néha szeretek csacsogni az emberekkel a kabinban, aztán erre ilyenkor nincs igazán lehetőség. Plusz attól függően, hogy mennyire tapasztalt a többi munkatársam (és mennyire segítőkészek), mennyire rövid a járat, illetve akad-e bármi komplikáció, lehet, hogy végül 2x annyit dolgozok mint a többiek, arról nem is beszélve, hogy nyilván ilyenkor a felelősség is nagyobb rajtam. Nem mondom, hogy ez életem legkönnyebb éve volt (bár ha a kiköltözésemtől számítjuk akkor lassan már másfél évnél járunk), de nem bántam meg. Nagyon sokat tanultam és változtam ez idő alatt, ebben biztos vagyok. Továbbra is örülök, hogy itt lehetek, repülni nagyon szeretek, annak ellenére, hogy soha ennyit és ilyen fáradt még nem voltam. Azt hiszem a legjobb része a munkámnak nem is az utazás (bár kétségkívül az is) hanem, milyen hihetetlen élettörténeteket lehet hallani, főleg egy-egy hosszabb járaton, illetve mennyi érdekes emberrel találkozni. A legnehezebb része (a fáradtság és a "minden-megszervezése" mellett persze) pedig az, hogy minden alkalommal másokkal kell együtt dolgoznom, és sokszor nehéz megtalálni a közös hangot a kollégákkal.

Miradouro of Santa Luzia kilátóteraszán, Lisszabonban

Nyáron, Londonban, a Hyde parkban, ami meglepően tiszta és rendezett

Na de hagyj meséljek még egy kicsit ezekről a TÉNYLEG CSODÁLATOS helyekről ahol megfordultam. Az volt a célom erre a nyárra, hogy minél több észak-Európai desztinációt csípjek meg, hiszen ott most van jó idő, nem télen. Azt hiszem elég szerencsés vagyok, ugyanis kaptam Hamburgot, Stockholmot, Koppenhágát és Amszterdamot is, egyedül Oslo nem jött össze a listáról, de ami késik nem múlik! Nagyon tetszik mennyire modern felfogásúak az emberek (egész Észak-Európában úgy általánosan), mennyire tiszta minden, és hogy ennyire vigyáznak a környezetre. Koppenhágában tulajdonképpen mindenki biciklivel jár, és autóból is csak elektromosat láttam. Stockholmban jártam az Avicii „múzeumban”, ahova már évek óta szerettem volna ellátogatni, lesz majd külön poszt róla, mert ígértem. Legközelebb meg remélem összejön az ABBA múzeum.

Így néz ki a nyár Koppenhágában

Képeslapok a Mamáimnak Hamburgból

Nemcsak Koppenhágában, Amszterdamban is rengeteg bicikli(s)t látni

Aztán voltam Ausztráliában is kétszer, most már nemcsak Sydneyben hanem Melbourneben is. 2 napot töltöttem Afrika legnyugatibb országában Szenegálban, igazán különleges hely, magamtól oda valószínűleg nem jutottam volna el sohasem. Mivel viszonylag hosszabb időt töltöttünk ott, így voltunk egy szervezett túrán idegenvezetővel, méghozzá egy emberek által kagylóból összehordott (és lakott) szigeten (Fadiouth, ha valakit érdekel), elképesztő milyen körülmények között élnek emberek, és micsoda boldog és nyugodt, és a szó pozitív értelmében egyszerű az életük. Nemrégiben Johannesburgben (Joburgként is hallhattátok már) voltam Dél-Afrikában, ezelőtt ott még csak Durbanben illetve Fokvárosban jártam. Hallomásból úgy tudom ez viszont nem a legbiztonságosabb helyek egyike a világon, én nem hagytam el azt a lakókörnyéket, ahol megszálltunk... nos, mert nem ajánlják. Európában nyugodtan lehet menni vakvilágnak (bár ott is vannak érdekes helyek, erről mindjárt), de ahol még külön is figyelmeztetnek minket, nekem nincs mindig elég bátorságom, hogy egyedül csak úgy neki induljak, próbálom kerülni a bajt, mert amilyen szerencsés vagyok még a végén megkéselnek. Félni azért nem félek, csak óvatos vagyok. De arra is rájöttem az elmúlt év alatt, hogy minden városnak megvannak a kevésbé „fancy” negyedei, (úgy kell ezt elképzelni, mint ahogy Budapesten is ott van pl a hírhedt Hős utca, vagy a Keleti pályaudvar környéke). Tehát összegezve nincs olyan város (vagy akár azon belül egy adott kerület), amelynek ne lennének nagyon kellemes, illetve, elkerülendő részei, utcái.

Alkonyat Sydneyben 250 méter magasból

Onnan tudod hogy Ausztráliában jársz, hogy ennyire nem egységes az építészet, ez itt például Melbourneben készült

Naplemente Afrika legynyugatibb partján július elején

A kagylóból felépített sziget; Fadiouth , ha elkezdenénk lefelé ásni, még 9 méter mélyen is kagylókat találnánk. Manapság körülbelül 10 ezer ember él itt, és csak egyetlen fahidcska köti őket össze a kontinenssel. Ez itt a temető, ahol évszázadok óta megférnek keresztények és muszlimok egymás mellett.

Fadiouth főtere, ahol egy 800 éves majom-kenyérfa (baobabnak is hívják) áll, amely a helyiek életének a központja. Úgy tartják, hogy az ősapák szelleme benne él, ezért hozzá imádkoznak szerencséért, egészségért és sikerért. Egyébként Szenegál népességének 97%-a muszlim, ez az egyetlen falucska ahol a többség keresztény katolikus, de mint látjátok az ősi spiritualitások is tovább élnek.

Vitorláskikötő az egyik Seychelle-szigeten

Ugyanakkor tényleg „kinyílt a világ” számomra, rengeteg hely van a listámon, ahova a közeljövőben tervezek menni, és nem is csak crewként, hanem civil emberként. Egyrészt a 24 óra amit általában eltöltünk 1-1 városban nem mindig elég, sokszor a hotel a reptér mellett van és onnan bejutni a központba, vagy az adott nevezetességhez/ másik városba igencsak időigényes, azt pedig nem tehetem meg, hogy nem vagyok úgy mond „fit-to fly” magyarul eléggé kipihent a visszaútra, azt meg pláne nem, hogy ne érjek vissza a hotelbe időben. Szóval egyrészt tényleg elkezdtem élvezni milyen előnyökkel jár a stewardess lét, nyilván kedvezményesen repülhetek (a legtöbb légitársasággal), a stand-by jegyek például olcsóbbak, viszont lehet, hogy a járat előtti utolsó pillanatban derül csak ki, hogy felférek-e az adott gépre. Szóval azért tervezni-szervezni kell, pláne mert a cégnél nagyon komoly legalitások vannak, meg van szabva, hogy a műszakom előtt minimum hány órával kell visszaérkeznem a UAE-be, ha pedig lemaradok egy járatról, vagy az késik, az természetesen nem mentség. De el sem tudjátok képzelni mekkora szabadságot jelent például az, hogy reggel 8-kor landolok Dubaiban, és ha van lehetőségem, akkor a reptérre rohanva foglalom a jegyet az aznap délelőtti 10:30-as budapesti járatra.

kivételesen civilben, egyszerű, halandó utasként

Ugyanakkor Dubaiban sem érzem már annyira elveszettnek magam (így bő egy év után azért ez el is várható), mondjuk továbbra is (a szinte másik emirátusban Sharjahban) lakom, sajnos nem sikerült még elköltöznöm, de amúgy a szobámat egészen megszerettem (update: hagyjuk, mégsem). Bár akármennyire is sikerült a szobát otthonossá tenni, valahogy mégsem érzem az „otthonomnak”. Otthon-otthon az mégis csak Kiskunfélegyháza, de amúgy érdekes, mert az is csak a család miatt. A szobám ugyan még megvan, de szinte az összes cuccom, ruhám kint van már Dubaiban. Sőt a legrosszabb, hogy amikor ott vagyok akkor sem igazán találom a helyem. Mármint mindenki dolgozik, suliba jár, csinálja a dolgát, én meg csak úgy vagyok, igazából haszontalanul lézengek, mert az én életem meg már Dubaiban van. Ami megint nem igaz, mert amúgy alig vagyok ott is, csak amikor nem repülök, de akkor is főzök, mosok, takarítok, bevásárolok (mint minden átlagos ember). De ugyanúgy otthon érzem magam Szegeden is, azért mégis csak ott éltem 6 évig, és mindig jó érzés visszatérni. Szoktam látni, hogy a légiutas-kísérők az instagram biojukban írják, hogy „citizen of the world” (amúgy ettől falra mászok) de közben meg tök igaz, mert tulajdonképpen többet vagyok a hotelekben, buszon, a REPLÜLŐN ugye és a reptereken persze, mint Dubaiban. Megvannak már a bevált kedvenc helyeim a különböző városokban, éttermek, kávézók ahova szívesen megyek, akkor például hogy mit hol vásárolok (Waitrose Nagy-Britanniában, Woolworths Dél-Afrikában (marhahús!!!) és Ausztráliában (széles a vegán választék), Lidl Európában (zöldségek, gyümölcsök, liszt, tészták és nyilván hasonló termékek mint otthon és bár nem kifejezetten a lidlből, de HARISNYA, mert Dubaiban simán kerül kb 5000 Ft-ba darabja, és ugye tudjuk ezek mennyire tartósak), apropó DM Németországban drogériás cikkekért (és szintúgy rengeteg féle vegán cucc), de tudom még sorolni; datolya, magvak, olívaolaj, argán olaj – Algériából és Marokkóból, vagy épp avokádó Kenyából. Otthonról (Mo-ról) vegán sajtot, és tejfölt, csemege uborkát, kolbászt, (igen, nem szabad sertést behozni enyje…de nekem eddig még nem volt problémám belőle) sonkát, ropit, és cerbonás müzli szeletet, mézet, tv paprikát, kávét és természetesen Anyukám főztjét (és péktermékeit) illetve mamám diós-lekváros sütijét szoktam kihozni. Na meg túró rudit a kollégáknak és a lakótársaimnak.

Ez az egyik kedvenc hotelem, Algériában, amely a tengerparton fekszik.

Képzeljétek most például szeptemberre nem kaptam beosztás, „reserve”-ön vagyok, ez azt jelenti, hogy „ugrós” vagyok, és ha valaki lebetegszik, elkésik, vagy valami miatt nem tud menni dolgozni, esetleg kell még ember 1-1 járatra, akkor majd beraknak rá. Szóval lehet, hogy 1-2 órával az indulás előtt fogom megtudni hova is repülök. Szorítsatok értem, hátha sikerül olyanokat megkapni, ahol még nem jártam eddig. Egyrészt ez tök izgalmas, kíváncsi leszek, ilyenem még nem volt sose, ez tipikusan az lesz amikor téli kabátot és fürdőruhát is pakolok a bőröndbe a biztonság kedvéért. Ugyanakkor emiatt nem tudok tervezni se, nem tudom melyik napokon fogok dolgozni, hánytól és meddig, mit és mennyit kell előre főznöm, stb. Legelsőnek Kuala Lumpur, Malajziát kaptam, ahol nagyon jól éreztem magam, szuper csapatunk volt, meglátogattuk a Batu barlangot illetve a Petronas ikertornyokat.

A Batu barlanghoz vezető szívárvány lépcső (272 db lépcsőfok) és a legalább ennyire színes társaságunk (Korina Görögországból, Maria José aki félig ecuadori illetve libanoni, Mariola Lengyelországból, Fatima Marokkóból, jómagam, illetve mellettem jobbra Bethel Panamából)

A lépcsőkhöz öltöztem :)

Azóta csak egy airport standby-om volt, amikor is felöltözve egyenruhába, sminkben, bőröndökkel a munkahelyemen vártam, hogy kihúzzanak egy járatra, ami végül nem történt meg, úgyhogy elég nyugis volt eddig ez a hét. Na de kíváncsian várom mit tartogat még ez a hónap, úgy is fogjátok látni. :) A legjobbakat kívánom mindenkinek, vigyázzatok az egeszségetekre, annál úgy sincs fontosabb! Ígérem hamarosan ismét jelentkezem!

Ui: Sajnálom, hogy a videókat csak youtubeon keresztül tudtam feltölteni, a tumblr nem enged egynél többet per bejegyzés. De legalább rövidek.

Üdv,

Petra