#bűz | Explore Tumblr posts and blogs

labjegyzet · 1 month ago

Text

Olvass bele a Megfojtott virágok szerzőjének legújabb könyvébe!

David Grann sodró erejű, fordulatos és az utolsó oldalig izgalmakat tartogató tudósítása az emberi természet mélységeiről és a történelem egy alig ismert epizódjáról.

Előszó

A napkorong volt az egyetlen elfogulatlan tanú. Több napon át figyelte, hogyan hánykódik az a különös dolog az óceánon, hogyan dobálják ide-oda a könyörtelen hullámok, a szél. Megesett, hogy majdnem nekicsapódott egy-egy zátonynak, ami az egész történetnek véget vethetett volna. Ám valami módon – talán a sors akarta, ahogy azt később néhányan megjegyezték, vagy egyszerűen csak szerencse dolga volt – besodródott egy keskeny öbölbe Brazília délkeleti partjánál, és néhány ott lakó felfigyelt rá.

Az ötven láb hosszú és tíz láb széles (kb. 15 méter × 3 méteres) csónakféleség úgy festett, mintha előbb fadarabokból és vászonfoszlányokból összetákolták, majd pedig szétverték volna. A vitorlák szétszakadtak, a keresztrúd elhasadt. A tengervíz beszivárgott a hajótestbe, amelyből átható bűz áradt. A közelebb merészkedő bámész helybeliek nyugtalanító hangokra lettek figyelmesek: a hajón harminc ember zsúfolódott össze, a testük csontsovány, a ruha nagyrészt lefoszlott róluk. Hínárszerűen gubancos, sótól fakó hajuk és szakálluk alatt alig lehetett kivenni az arcvonásaikat.

Néhányan annyira le voltak gyengülve, hogy feltápászkodni sem tudtak. Az egyikük nemsokára kilehelte a lelkét. Volt azonban valaki, aki mintha a vezetőjük lett volna, és aki emberfeletti akaraterővel felállt, hogy bejelentse: mind hajótöröttek, és egy brit hadihajón, Őfelsége Wager nevű hadihajóján szolgáltak.

Angliában hitetlenkedve fogadták a hírt. A Wager kétszázötven tiszttel és matrózzal a fedélzetén 1740 szeptemberében indult el Portsmouthból egy hajóraj kötelékében, hogy titkos küldetést teljesítsen a brit–spanyol háborúban: el kellett fogniuk a „minden óceánok hadizsákmányának” számító, kincsekkel megrakott spanyol gályát. Dél-Amerika legdélibb pontja, a Horn-fok közelében hurrikán csapott le rájuk, és a raj többi hajóján azt hitték, hogy a Wager a fedélzetén tartózkodó összes tengerésszel elsüllyedt. Kétszáznyolcvanhárom nappal azután, hogy a hajót utoljára látták, a legénység túlélő tagjai a csodával határos módon felbukkantak, mégpedig Brazíliában.

A hurrikán alatt Patagónia partjainál, egy elhagyatott sziget közelében hajótörést szenvedtek. A tisztek és a matrózok nagy része meghalt, nyolcvanegy túlélő azonban tengerre szállt a részben a Wager roncsaiból készített, hevenyészett bárkán, amelyen annyian voltak, hogy mozdulni is alig tudtak. Útjuk során fenyegető tengeri viharokat, szökőárakat, jégviharokat, földrengéseket kellett kiállniuk. A megpróbáltatások következtében több mint ötvenen életüket vesztették, és mire a megmaradt legénység három és fél hónap múlva elérte Brazíliát, már mintegy ötezer-ötszázötven kilométer volt mögöttük – nem sokan vannak, akik ilyen hosszú utat tettek meg a tengeren hánykódva. Az egekbe magasztalták őket a leleményességükért és a bátorságukért. Ahogy a csoport vezetője megjegyezte: nehéz elhinni, hogy „az emberi természet képes elviselni mindazon szenvedéseket, amelyekben részünk volt”.

Fél évvel később egy másik csónak is partra vetődött – hóviharban ért földet Chile délnyugati részén. Még az elsőnél is kisebb volt, egy fatörzsből vájt lélekvesztő, amelyhez a vitorlát takarók maradványaiból öltötték össze. A csónakkal érkező három túlélő állapota még az előző csapaténál is riasztóbb volt. A félmeztelen, csontig soványodott férfiak aszott testén hemzsegtek az élősködő rovarok. Az egyik matróz félrebeszélt, az egyik társa szerint „szinte eszét vesztette”: „nem emlékezett a nevünkre… de a sajátjára sem”.

Felépülésüket követően a három hajótöröttet visszaküldték Angliába, ahol megdöbbentő vádakkal illették Brazíliában partra szállt társaikat: nem hősök azok, hanem zendülők. Ezután mindkét oldal részéről vádaskodással és visszavágásokkal terhes vita bontakozott ki, amely során világossá vált, hogy miután zátonyra futottak a szigetnél, a Wager tisztjeinek és legénységének a legszélsőségesebb körülményeket kellett kiállnia. Az éhezéssel és a fagyos időjárással szembesülve létrehoztak egy őrhelyet, és megpróbálták újjáéleszteni a haditengerészetnél megszokott rendet. Ám a helyzet romlásával a Wager tisztjei és matrózai – a felvilágosodás állítólagos apostolai – egyre mélyebbre süllyedtek a hobbesi elfajulás állapotába. Egymással hadakozó klikkek alakultak ki, fosztogattak, sorsára hagyták, megölték egymást. Voltak, akik a kannibalizmustól sem riadtak vissza.

Angliába visszatérve a két csoport vezetőit és a szövetségeseiket beidézte az Admiralitás, hogy hadbíróság előtt feleljenek a tetteikért. Az eljárás elindítása azzal fenyegetett, hogy nemcsak a megvádoltak rejtett természetét fedi fel, de a civilizáció terjesztőjének szerepében tetszelgő birodalomét is.

A vádlottak közül többen is megjelentették nagy feltűnést keltő – és mérhetetlenül ellentmondásos – beszámolójukat az ügyről, amelyet az egyikük „sötét és szövevényes” történetnek nevezett. A filozófusokra, Rousseau-ra, Voltaire-re és Montesquieu-re is hatással voltak az expedícióról készült jelentések, ahogy később Charles Darwinra és a tengerek krónikásainak két legnagyobbikára, Herman Melville-re és Patrick O’Brianre is. A gyanúsítottak legfőbb célja az Admiralitás és a közvélemény befolyásolása volt. Az egyik túlélő megfogalmazott egy szöveget, amelyet ő maga „hű beszámolónak” nevezett, és ebben kijelentette: „lelkiismeretesen ügyeltem rá, hogy egyetlen olyan szót se használjak, amely ne lenne igaz; hisz képtelenség lenne bárminemű hamissággal élni egy olyan leírásban, amely a szerző jellemét hivatott igazolni.” A másik csoport vezetője a saját krónikájában azt állította, hogy az ellenségei „hiányos történettel” álltak elő, amely „a legnagyobb rágalmakkal feketített be minket.” Ünnepélyesen megfogadta: „Sorsunk az igazságon áll vagy bukik; ha az igazság nincs az oldalunkon, akkor semmi sem segíthet.”

Létünk kaotikus eseményeiben mindannyian összefüggéseket – jelentést – keresünk. Feltúrjuk nyers emlékképeinket, válogatunk, szépítünk, törlünk. A végén a saját történetünk hőseként jelenünk meg – ez teszi lehetővé, hogy együtt éljünk mindazzal, amit tettünk… vagy nem tettünk.

Ezek a férfiak azonban úgy hitték, szó szerint az életünk múlik azon, amit elmesélnek. Ha nem állnak elő egy meggyőző történettel, akkor ott találhatják magukat a hajó vitorlarúdjának végén, felakasztva.

1. fejezet

Az elsőtiszt

A tengerészek nem csak a hajóládájukat hozták magukkal a fedélzetre, minden férfinak megvolt a maga nyomasztó története. Egy megvetően visszautasított szerelem, egy eltitkolt börtönbüntetés vagy egy kikötőben hátrahagyott, zokogó, terhes feleség. De lehetett akár hírnév és vagyon utáni sóvárgás vagy halálfélelem is. Ebből a szempontból a raj zászlóshajójának, a Centurionnak az elsőtisztje, David Cheap sem különbözött a többiektől. A negyvenes évei elején járó, jól megtermett, hosszú orrú, átható pillantású férfi menekülni próbált – a fivére elől, akivel az örökségükön marakodtak, az őt hajszoló hitelezők elől, az adósságai elől, amelyek lehetetlenné tették, hogy megfelelő hitvest találjon magának. Cheap a szárazföldön kudarcra ítélt embernek tűnt, olyannak, aki képtelen elnavigálni élete váratlanul felbukkanó zátonyai között. Amikor azonban a végtelen tengereket járta, háromszögletű kalapban, távcsővel a kezében, egy brit hadihajó tatfedélzetén, csak úgy áradt belőle az önbizalom, amelybe egyesek szerint némi gőg is keveredett. Menedéket jelentett számára a hajó fából ácsolt világa – a haditengerészet merev szabályai és a tenger törvényei által határolt világ, de legfőképpen a férfiak viharedzett közössége. A fedélzeten hirtelen kristálytisztává vált minden, és világosan látta, mit akar tenni. Legújabb posztjával számos kockázat járt együtt – a fertőző betegségektől a vízbe fúláson át az ellenség ágyútüzéig –, mégis pontosan azt nyújtotta Cheapnek, amire vágyott: lehetőséget, hogy végre busás jutalomhoz jusson, előbbre lépjen, kapitány lehessen a saját hajóján, és a tenger egyik urává válhasson.

A gondot az jelentette, hogy az istennek sem tudott elszabadulni a nyavalyás szárazföldről. Ott rekedt Portsmouth kikötőjében – kész átok! – a La Manche csatorna mellett, és lázas, ám hiábavaló igyekezettel próbálta útra kész állapotba hozni a Centuriont. A száznegyvennégy láb hosszú és negyven láb széles (kb. 44 méter × 12 méter), masszív, fából ácsolt hajó a dokkban horgonyzott. A fedélzeten úgy hemzsegtek az ácsok, kátrányozók, árbócmesterek és asztalosok, akár a patkányok (amelyekből szintén nem volt hiány). Lármás kalapálás és fűrészelés. A hajójavító műhelyt körülvevő macskaköves utcákon összetorlódtak a zörgő taligák és lóvontatta szekerek, teherhordók, házalók, zsebtolvajok, matrózok és szajhák. Időről időre felsüvített egy fedélzetmester sípja, mire a matrózok előbukdácsoltak a kocsmákból, elbúcsúztak régi vagy új kedveseiktől, és sietve az indulni készülő hajó felé vették az irányt, hogy megússzák tisztjeik ádáz kirohanásait.

1740 januárjában Nagy-Britannia épp a haderejét készült mozgósítani a rivális birodalom, Spanyolország ellen. Cheap kilátásai egy csapásra sokat javultak, amikor a Centurion kapitányát, George Ansont, aki alatt szolgált, az Admiralitás hajórajparancsnokká nevezte ki, és utasításba adta, hogy öt hadihajóját vezesse a spanyolok ellen. Az előléptetésre senki sem számított. Anson egy jelentéktelen vidéki földesúr fiaként nem rendelkezett pártfogókkal, nem akadtak olyan személyek, akik megolajozták volna a gépezetet, akik – finoman fogalmazva – „egyengették” volna az útját, hogy feljebb jusson a ranglétrán, és ezzel segítse a saját embereiket is. Az ekkor már negyvenkét esztendős Anson tizennégy évesen állt be a haditengerészethez, és majdnem három évtizeden át szolgált úgy, hogy egyetlen nagyobb akciót sem vezetett, és sosem sikerült kifognia jelentősebb haszonnal járó megbízatást.

A magas termetű, hosszúkás arcú, magas homlok�� férfi távolságtartó benyomást keltett. Kifürkészhetetlen pillantású kék szeme volt, és bizalmas barátai társaságán kívül csak ritkán nyitotta ki a száját. Egy politikus ezt jegyezte meg a találkozásuk után: „Anson szokás szerint keveset beszélt.” Anson a leveleiben még ennél is szűkszavúbb volt, mintha kétségbe vonta volna, hogy a szavai képesek kifejezni azt, amit tapasztal vagy érez. Egy rokona így írt róla: „Nem szeretett olvasni és írni, levelet tollba mondani pedig még kevésbé, és e nemtörődömségnek tűnő tulajdonságai miatt… sokan rosszindulattal szemlélték.” Egy diplomata később azt a szellemes megjegyzést tette Ansonról, hogy tudatlan a világot illetően, mert „körülhajózta ugyan, de benne sosem élt”.

Az Admiralitás azonban meglátta Ansonban azt, amire Cheap is felfigyelt a parancsnoksága alatt töltött két év során: a kiváló tengerészt. Anson uralta a fából ácsolt világot, és ami legalább ennyire fontos: ura volt önmagának is – még óriási nyomás alatt is megőrizte a hidegvérét és rendíthetetlenségét. Egy rokona ezt mondta róla: „Nagyra tartotta az őszinteséget, a becsületet, és ettől sosem tért el.” Cheap mellett volt egy alacsonyabb rangú, tehetséges tisztekből és pártfogoltakból álló kisebb kör, amelynek tagjai a kapitány kegyeiért versengtek. Az egyikük később elmondta Ansonnak, hogy többel tartozik neki, mint a tulajdon apjának, és bármit megtenne, hogy „méltó legyen a kedvező véleményre, amelyet róla kegyeskedett formálni”. Ha Anson sikeresnek bizonyul új szerepében, a hajóraj parancsnokaként olyan helyzetben lesz, hogy azt nevez ki kapitánynak, akit csak akar. Cheap, aki eredetileg a másodtisztje volt, most már a jobbkezének számított.

Ansonhoz hasonlóan Cheap is a tengeren töltötte az élete nagy részét, bár e fáradságos hivatást eleinte inkább elkerülni szerette volna. Ahogy azt a drámaíró és tudós lexikográfus Samuel Johnson megfogalmazta: „Senkiből sem lesz tengerész, aki elég leleményes ahhoz, hogy börtönbe kerüljön; mert hajón szolgálni épp olyan, mint börtönben lenni, azzal a különbséggel, hogy itt fennáll a vízbe fúlás veszélye is.” Cheap apjának jelentős birtoka volt a skóciai Fife megyében, és rendelkezett egy olyan címmel – Rossie második földesura –, amely a nemesség benyomását keltette, habár nem igazán biztosított ennek megfelelő jogokat. A családi címeren díszelgő mottója így hangzott: Ditat virtus. „Az erény gazdaggá tesz.” Az első feleségétől hét gyereke született, és amikor az asszony halála után újranősült, a második hitvese még hat gyermeket szült neki – ezek egyike volt David.

1705-ben, amikor David a nyolcadik születésnapját ünnepelte, az apja kecsketejért indult, és holtan esett össze. A hagyomány szerint a legidősebb fiú – David féltestvére, James – örökölte a vagyon javát. Így hányták-vetették Cheapet az erők, amelyek felett nem volt hatalma egy olyan világban, amely elsőszülöttekre és a náluk fiatalabb fiúgyermekekre, vagyonosokra és nincstelenekre oszlott. A helyzetet tovább rontotta, hogy a mostanra Rossie harmadik földesurává vált James gyakran megfeledkezett a féltestvéreire hagyott juttatás kifizetéséről – úgy tűnt, egyes vérségi kötelékek fontosabbak voltak másoknál. David kénytelen volt munkát keresni, és tanonc lett egy kereskedőnél, de így is egyre több adósságot halmozott fel. Ezért 1714-ben, amikor betöltötte a tizenhetedik évét, elszökött és beállt tengerésznek. A döntést a családja üdvözölhette, mivel a gyámja ezt írta a bátyjának: „Minél előbb tűnik el, annál jobb lesz önöknek és nekem is.”

Mindezen kudarcok után Cheapen mintha egyre inkább úrrá lettek volna felgyülemlő vágyai, és még eltökéltebben akart változtatni azon, amit ő maga „keserves sorsnak” nevezett. Távol az általa ismert világtól, az óceánon, ahol csak magára számíthat, a természettel való küzdelemben talán sikerül bizonyítania, hogy mit ér, dacolni a tájfunokkal, legyőzni az ellenséges hajókat, megmenteni társait a vésztől.

Ugyan megkergetett néhány kalózt – köztük a félkezű ír Henry Johnsont, aki tüzelés közben a karcsonkján támasztotta meg a puskát –, ám ezek a korai tengeri utak jórészt eseménytelenül zajlottak. Elküldték az Antillákra, ami a betegség réme miatt a legrosszabb fajta megbízatásnak számított a haditengerészetnél. A szörnyű sárgaláz. A véres hasmenéssel járó dizentéria. A csonttörő dengue-láz. A kiszáradással fenyegető kolera.

Cheap azonban kitartott. Ez talán semmit sem jelent? Mi több, elnyerte Anson bizalmát, és a ranglétrán feljebb lépve elsőtiszt lett belőle. Ebben kétségtelenül az is segíthette, hogy a kapitányához hasonlóan Cheap is lenézte a léha tréfálkozást, amit „üresfejű locsogásnak” tartott. Egy skót lelkész, aki később jobban megismerte Cheapet, azt mondta róla, hogy Anson azért emelte maga mellé, mert a megítélése szerint „józan és okos férfi” volt. A hajdani kétségbeesett, eladósodott fiatalembert már csak egy lépcsőfok választotta el a vágyott kapitányi pozíciótól. Amikor kitört a háború a spanyolokkal, életében először igazi csatába indult.

A spanyolokkal folytatott háború annak a sosem szűnő helyezkedésnek az eredménye volt, amelyet az európai hatalmak a birodalmuk kiterjesztésének érdekében folytattak. Azért versengtek egymással, hogy minél több területet hódítsanak meg vagy vonjanak ellenőrzésük alá, s így kihasználhassák és monopolizálhassák más országok értékes természeti kincseit és kereskedelmi piacait. A folyamat során számtalan őslakos népet igáztak le és pusztítottak el. Azzal a kijelentéssel igazolták a könyörtelen önérdeket – beleértve a függést az Atlanti-óceánon folyó, egyre nagyobbra duzzadó rabszolga-kereskedelemtől –, hogy valami módon a „civilizációt” terjesztik a föld tudatlanságban leledző országaiban. Spanyolország már régóta meghatározó birodalmi szerepet játszott Latin-Amerikában, az amerikai keleti partvidéken több gyarmattal is bíró Nagy-Britannia azonban mind nagyobb befolyásra tett szert, és eltökélte, hogy megtöri riválisa hatalmát.

1738-ban az angol parlament elé idézték Robert Jenkinst, egy brit kereskedelmi hajó kapitányát, aki a beszámolók szerint kijelentette, hogy egy spanyol tiszt megtámadta kétárbócos vitorlását a Karib-tengeren, megvádolta azzal, hogy cukrot csempész a spanyol gyarmatokról, majd levágta a bal fülét. Jenkins állítólag bemutatta az üveget, amelyben ott ázott a lemetszett testrész, és „ügyét az ország elé tárta”. Az incidens feltüzelte a parlamentet és a pamfletírókat, minek következtében a közvélemény véres megtorlást követelt – fület fülért –, valamint némi zsákmányt is. A konfliktus a „Jenkins füle” háborúként híresült el.

A brit hatóságok hamarosan azzal a tervvel álltak elő, hogy meg kell támadni a spanyol gyarmati jólét központját, Cartagenát. A perui bányákban kifejtett ezüst jelentős részét ebből a Karib-tenger partján található latin-amerikai (ma Kolumbiához tartozó) városból szállították felfegyverzett konvojokban Spanyolországba. A brit offenzíva – egy Edward Vernon admirális vezetése alatt álló, száznyolcvanhat hajóból álló óriásflottával – a történelem addigi legnagyobb tengeri ostromát ígérte. Volt azonban egy másik, jóval kisebb léptékű katonai művelet is, és ezzel Anson parancsnokot bízták meg.

Azt a feladatot kapta, hogy öt hadihajóval, egy háromárbócos felderítő naszáddal és úgy kétezer emberrel hajózzon át az Atlanti-óceánon, kerülje meg a Horn-fokot, „fogja el, süllyessze el, gyújtsa fel vagy egyéb módon semmisítse meg” az ellenséges hajókat, és gyengítse meg a spanyol uralmat a Dél-Amerika csendes-óceáni partjától a Fülöp-szigetekig terjedő területeken. A brit kormány azért főzte ki ezt a tervet, mert így kívánta elkerülni, hogy olyan színben tűnjön fel, mintha támogatná a kalózkodást. Pedig a dolog lényege egyértelműen a rablás volt: egy termésezüsttel és több százezer ezüstpénzzel megrakott spanyol gálya elfogása. Spanyolország évente kétszer küldött ilyen gályát – nem mindig ugyanazt a hajót – Mexikóból a Fülöp-szigetekre selyemért, fűszerekért és egyéb ázsiai árucikkekért, amelyeket aztán Európában és az amerikai ikerkontinensen adtak el. Ezek a tranzakciók döntő fontosságú kapcsolatokat jelentettek az ország globális kereskedelmében.

A feladatot végrehajtó Cheapet és a többieket aligha avatták be a hatalmasok terveibe – őket a zsákmányból rájuk jutó rész vonzó kilátása kecsegtette. A Centurion huszonkét éves káplánja, Richard Walter tiszteletes később beszámolót állított össze az útról, és ebben így írt a gályáról: „nem volt ennél csábítóbb zsákmány az egész földgolyón”.

Ha Anson és az emberei sikerrel járnak – vagy ahogy az Admiralitás fogalmazott: „ha Isten áldása kíséri fegyvereinket” –, akkor folytatják világ körüli útjukat, majd hazatérnek. Ansont az Admiralitás ellátta egy titkos kóddal és a rejtjelkulccsal, hogy írásos üzeneteiben ezeket használja, és egy tisztségviselő figyelmeztette, hogy a küldetést „a legtitkosabb, leghatékonyabb módon” kell végrehajtania. Mert különben megeshet, hogy Anson hajóraját elfogja és megsemmisíti egy nagy spanyol armada, amely már gyülekezik Don José Pizarro parancsnoksága alatt.

Cheap a leghosszabb – elképzelhetőnek tűnt, hogy akár három évig is távol lehet – és a legveszélyesebb útjára készült, de a tengerek egyfajta kóbor lovagjának látta magát, aki „az óceánok legpazarabb hadizsákmányának” nyomába ered. És akiből útközben akár kapitány is lehet.

Tartott azonban attól, hogy ha flottájuk nem indul útnak időben, akkor egy olyan pusztító erővel találhatják szemben magukat, amely még a spanyol hajóhadnál is veszélyesebb: a Horn-fokot körülvevő viharos tengerekkel. Nem sok brit hajósnak sikerült a fok megkerülése, mivel ott rendszerint orkánerejű szél fújt, a hullámok harminc méter magasra is felcsaphattak, és a hullámvölgyekben nehéz volt időben észrevenni a jéghegyeket. A tengerészek szerint a túlélésre a legjobb esély akkor mutatkozott, amikor a déli féltekén nyár volt, vagyis december és február között. Amikor Walter tiszteletes erre a „lényegi fontosságú elvre” utalt, azt is elmagyarázta, hogy télen nemcsak ádázabb a tenger, és fagyosabb az időjárás, de kevesebb a napfényes óra is, ami pedig szükséges a feltérképezetlen partvonal észleléséhez. Mindezen okokból kifolyólag, jelentette ki, az ismeretlen part körülhajózása „különösen szörnyű és félelmetes”.

A Centurion és a raj más hadihajói – beleértve a Gloucestert, a Pearlt és a Severnt – 1739 októberétől, vagyis a háború kezdetétől Angliában rekedtek, és arra vártak, hogy a következő útjuk előtt megjavítsák és felszereljék őket. Cheap tehetetlenül figyelte az idő múlását. Eljött 1740 januárja, aztán el is múlt. Ahogy a február és március is. Már majdnem fél év telt el azóta, hogy hadat üzentek Spanyolországnak, de a hajóraj még mindig nem állt készen az indulásra.

Pedig micsoda impozáns haderő lett volna! Ezek a speciális hadihajók az emberi elme legnagyobb leleményei közé tartoztak: fából ácsolt, lendületes várak voltak, amelyeket a szél és a vitorlázat repített az óceánokon. Megalkotóik kettős természete tükröződött bennük, mivel ezeket a hajókat arra tervezték, hogy az öldöklés eszközei legyenek, emellett azonban otthonok is voltak, amelyekben tengerészek százai éltek egy családként. A hullámokon lebegő halálos sakkjátszmákban ezeket a figurákat vetették be a világ minden részén, hogy megvalósítsák a XVI–XVII. század fordulóján az észak-amerikai angol gyarmatosításban főszerepet betöltő államférfi, Sir Walter Raleigh elképzelését: „Aki a tengereken uralkodik, az uralja a világ kereskedelmét; aki a világ kereskedelmét uralja, az rendelkezik a világ vagyonával.”

Cheap tudta, hogy a Centurion micsoda kiváló hajó. Gyors és erős, nagyjából ezertonnás, és ennek megfelelően az Anson rajába tartozó többi hadihajóhoz hasonlóan három magas árbóca volt keresztvitorlázattal – fagerendákkal, amelyekről aláhullottak a felgöngyölt vitorlák. A Centurionon egyszerre akár tizennyolc vitorlába is belekaphatott a szél. A lakkozott, fénylő hajótörzs festett farát aranyozott dombormű díszítette: görög mitológiai alakok, köztük Poszeidón. A hajóorron egy csaknem öt méter magas, élénkvörös oroszlánt ábrázoló, fából faragott orrdísz emelkedett a magasba. Az építők azzal növelték az ágyúsortűz túlélésének esélyét, hogy a hajótestet két réteg deszkapalánkkal erősítették meg, így bizonyos pontokon több mint 30 centiméter vastag volt. A hajón több, egymás felett elhelyezkedő fedélzet volt, amelyek közül kettőnek mindkét oldalán ágyúsor helyezkedett el – a fenyegető, fekete csőtorkolatok négyzet alakú lőrésekből meredtek ki. Anson egyik pártfogoltja, a tizenöt esztendős tengerészkadét, Augustus Keppel azzal kérkedett, hogy más hadihajónak „a világon semmi esélye sincs” a nagyszerű Centurionnal szemben.

Ugyanakkor ezeknek a vízi járműveknek a megépítése, javítása és felkészítése a legjobb esetben is herkulesi munka volt, háború idején pedig kifejezetten kaotikussá vált. A világ legnagyobbjának számító brit királyi hajóépítő műhelyek megteltek hajókkal: léket kapott hajókkal, félig elkészültekkel, hajókkal, amelyeket meg kellett rakni, vagy amelyekből ki kellett rakodni. Anson hajói a kikötő „roncstelepnek” nevezett részén horgonyoztak. Bármilyen modernnek tűntek is a vitorlázatukkal és gyilkos fegyverzetükkel, nagyrészt egyszerű, romlandó anyagból készültek: kenderből, vászonból, de legfőképpen faanyagból. Egyetlen nagy hadihajó megépítéséhez legalább négyezer fára volt szükség, vagyis 40 hektárnyi erdőt kellett érte kivágni.

A faanyag jó része kemény tölgy volt, ám abban is kárt tettek a viharok és a mindent felőrlő tenger. A Teredo navalis – egy vöröses színű, akár 30 centinél is hosszabbra megnövő hajóféreg – képes volt átrágni magát a hajótörzsön. (A hajóférgek – amelyek valójában kagylók – miatt Kolumbusz két hajót is elvesztett az Antillákra tartó negyedik útja során.) A termeszek és a szúk kárt tettek a fedélzetekben, az árbócokban és a kabinok ajtajában. A hajó favázát egy gombafajta kezdte ki. Samuel Pepys, az Admiralitás titkára, híres naplóíró 1684-ben döbbenten fedezte fel, hogy több új, még építés alatt álló hadihajó máris elkorhadt, és „az a veszély fenyeget, hogy még a kikötőben elsüllyednek”.

Egy tekintélyes hajóács szerint az átlagos hadihajó mindössze tizennégy évig volt használható, és hogy ennyit kibírjon, ahhoz minden nagyobb útját követően gyakorlatilag újjá kellett építeni, új árbócokra, új burkolatra, új vitorlákra és kötélzetre volt szükség, hogy elkerüljék a katasztrófát. 1782-ben a száznyolcvan láb (kb. 55 méter) hosszú Royal George – egykor a világ legnagyobb hadihajójának számított – a teljes legénységgel a fedélzetén Portsmouth közelében horgonyzott, amikor víz árasztotta el a hajótestet. A hajó elsüllyedt. A baleset okát vitatták, de egy jelentés szerint „a faanyag általános korhadása” miatt következett be a tragédia, amelyben a becslések szerint kilencszáz tengerész vesztette életét.

Cheap tudomást szerzett róla, hogy a Centurion ellenőrzése során a hajóknál megszokott hibákra bukkantak. Egy hajóács jelentette, hogy a hajótest faburkolata „nagyon szúette”, ezért le kell bontani és ki kell cserélni. Az orrnál található előárbócban egy 30 centiméter mély korhadt üreget találtak, és Anson feljegyezte a hajónaplóban, hogy a vitorlákat „igencsak megrágták a patkányok”. A raj másik négy hadihajója is hasonló gondokkal nézett szembe, emellett minden hajóra fel kellett rakodni többtonnányi élelmiszert és egyéb készleteket, beleértve úgy hatvannégy kilométer kötelet, mintegy 1400 négyzetméternyi vitorlavásznat és egy egész gazdaságra való háziállatot: csirkét, disznót, kecskét és marhát. (És milyen nehéz volt felterelni az állatokat a fedélzetre! Egy brit hajóskapitány felpanaszolta, hogy a tinók „nem kedvelik a vizet”.)

Cheap könyörgött a haditengerészet irányításának, hogy sürgessék a Centurion felkészítését. Ám ahogy a háborús időkben gyakran megesett, az ország jelentős része harci lázban égett, de az emberek mégsem akarták megfizetni a hadakozás árát. A haditengerészet az összeomlás szélére került. Cheap nem volt a legkiegyensúlyozottabb természetű ember, a hangulata úgy változott, akár a széljárás, ráadásul ott rekedt a szárazföldön, mint valami aktakukac! Egyfolytában azért zaklatta a hajóépítő műhely tisztviselőit, hogy cseréltessék ki a Centurion sérült árbócát, szerintük azonban egyszerűen csak meg kellett azt toldozni. Cheap levelet írt az Admiralitásnak, amelyben kikelt „az effajta szokatlan érvelés” ellen, és a tisztviselők végül beadták a derekukat. Ám közben még több időt vesztettek.

És hol volt a hajóhad korcsa, a Wager? A többi hadihajóval ellentétben nem csatára, hanem kereskedelmi célokra készült, egy úgynevezett „kelet-indiai” hajó volt, mert abban a térségben kereskedett. Jelentős rakomány szállítására tervezték, ezért ormótlan volt, teknő alakú, egy százhuszonhárom láb (kb. 37,5 méter) hosszú csúfság. A háború kezdetén, amikor a haditengerészetnek újabb és újabb hajókra volt szüksége, csaknem négyezer fontért vásárolták meg a Kelet-indiai Társaságtól. Ezek után a Portsmouthtól vízi úton mintegy százharminc kilométerre, északkeletre található Deptfordban állomásozott, a Temzére épült királyi hajóépítő műhelyek egyikében, ahol komoly átalakuláson ment át: a kabinjait lebontották, a törzs falába réseket vágtak, és felszámolták egy lépcsőházát.

A munkát a Wager kapitánya, Dandy Kidd felügyelte. Az ötvenhat éves férfi – állítólag a hírhedt kalóz, William Kidd leszármazottja – tapasztalt, ugyanakkor babonás hajósnak számított: különféle előjeleket olvasott ki a szélből, a hullámokból. Csak kevéssel korábban nyerte el azt, amiről Cheap álmodott: egy saját hajót. Cheap nézőpontjából tekintve Kidd kiérdemelte az előléptetést, nem úgy, mint a Gloucester kapitánya, Richard Norris, akinek az apja, Sir John Norris nagy hírű admirális volt; Sir John segített a fiának pozícióhoz jutni a hajórajban, megjegyezve, hogy „a túlélőknek kijut majd a csatából és a vagyonból is”. A Gloucester volt a flotta egyetlen hajója, amelyet nagyon gyorsan megjavítottak, ezt egy másik kapitány fel is panaszolta: „Három hetet vesztegeltem a kikötőben úgy, hogy a hajón egy szeget sem vertek be, mert Sir John Norris fia elsőbbséget élvez.”

Kidd kapitánynak is megvolt a maga története. Ötéves, ugyancsak Dandynek elnevezett fiát bentlakásos iskolában hagyta, anyátlanul. Mi lesz vele, ha az apja nem éli túl a hajóutat? És Kidd kapitány máris aggasztó ómeneket tapasztalt. Hajónaplójában feljegyezte, hogy új hajója kis híján „átfordult”. Lehet, hogy „ferde”, figyelmeztette az Admiralitást – így nevezték azokat a hajókat, amelyek dőlése eltért az optimálistól. A hajótestet ballaszttal kellett megrakni, hogy ne forduljon fel, ezért a fedélzeti nyílásokon át több mint négyszáz tonna nyersvasat és zúzott követ engedtek le a tátongó, sötét, nyirkos hajófenékbe.

A munkások végigrobotolták a telet – a feljegyzések szerint az egyik leghidegebb angol tél volt –, és a Wager már készen állt az útra, amikor Cheap elkeseredetten értesült arról, hogy rendkívüli dolog történt: a Temze befagyott, a folyó vize a két part között vastag, feltörhetetlen, csillogó jéghullámokká dermedt. A deptfordi hajójavító műhely egyik hivatalnoka tudatta az Admiralitással, hogy a Wager az olvadásig moccanni sem tud. Két hónapba telt, mire a hajó kiszabadult a jég fogságából.

Májusban az öreg kereskedőhajó végre hadihajóként hagyhatta el a deptfordi műhelyt. A haditengerészet az ágyúk számától függően sorolta be a hadihajókat, és a Wager a maga huszonnyolc ágyújával a hatodik – a legalacsonyabb – osztályba került. A névadással Sir Charles Wager, az Admiralitás hetvennégy esztendős első lordja iránti tiszteletüket mutatták ki, de a név eredeti jelentése, a „fogadás” is megfelelőnek tűnt, hiszen mindannyiuk esetében az életük volt a tét.

Miközben a révkalauz végigkormányozta a Wagert a kereskedelem központi útvonalán, a Temze emelkedő és apadó vizén, a hajó elúszott a Karibi-térségből beérkező, rummal és cukorral megrakott kereskedőhajók, a Kelet-indiai Társaság ázsiai selymet és fűszereket szállító hajói, valamint az Északi-sarkról visszatérő bálnavadászhajók mellett, amelyek bálnazsírt hoztak a szappangyártáshoz és a lámpaolaj-készítéshez. Miközben ezeket kerülgette, a Wager gerince fennakadt egy homokpadon. Hogy épp itt fusson zátonyra! De hamarosan sikerült kiszabadulnia, és a hajó júliusban végre megérkezett Portsmouth kikötőjéhez, ahol Cheap is megnézhette. A tengerészek mindig alaposan szemügyre vették az elhaladó hajókat, megcsodálták elegáns íveiket, és könyörtelen megjegyzéseket tettek csúfabb vonásaikra. Bár a Wager ránézésre már egy büszke hadihajó körvonalait idézte, nem tudta letagadni korábbi énjét sem, és Kidd kapitány könyörgött az Admiralitásnak, hogy bármilyen késő is, festessék és lakkoztassák le a törzsét, hogy úgy ragyogjon, mint a többi hajó.

Július közepére már kilenc véráldozat nélküli hónap telt el a háború kezdete óta. Cheap biztosra vette, hogy amennyiben a hajóraj azonnal útnak indul, még a déli félteke nyarának vége előtt eljutnak a Horn-fokhoz. Csakhogy a hadihajók legfontosabb „hozzávalója” még mindig hiányzott: a legénység.

A tengeri út hosszúsága és az eltervezett partraszállási hadműveletek miatt Anson rajának minden hadihajóján a szokásosnál nagyobb létszámú legénységre és több tengerészgyalogosra volt szükség. A négyszáz fős állományú Centurionnak például nagyjából ötszáz emberrel kellett kihajóznia, és a Wageren is kétszázötven tengerészt akartak elhelyezni – ez a rendes létszámnak majdnem a duplája volt.

Cheap csak várta és várta, hogy megérkezzen a legénysége. A haditengerészet azonban kifogyott az önkéntesekből, és Nagy-Britanniában nem volt kötelező sorozás. Robert Walpole, az ország első miniszterelnöke felhívta a figyelmet arra, hogy a kevés tengerész miatt a haditengerészet hajóinak a harmada használhatatlannak számít. – Ó, tengerészek, tengerészek, tengerészek! – kiáltott fel egy megbeszélésen.

Miközben Cheap más tisztekkel hadakozott, hogy elég embert szerezzen a flottába, újabb aggasztó hírt kapott: az eddig összeverbuvált tengerészek sorra betegedtek meg. Lüktető fejfájás, sajgó végtagok, mintha bizony összeverték volna őket. A súlyosabb eseteknél voltak egyéb tünetek is: hasmenés, hányás, megpattant vérerek és negyvenegy fokot meghaladó láz. (Ez delíriumhoz vezetett, vagy ahogy egy orvosi értekezés fogalmazott: „a beteg láthatatlan dolgok után kapkod a kezével”.)

Voltak, akik már a tengerre szállás előtt meghaltak. Cheap csak a Centurionon legalább kétszáz beteg és több mint huszonöt halott tengerészt számolt össze. Magával hozta a hajóra ifjú unokaöccsét, Henryt is, hogy hajóstisztjelöltként részt vegyen az expedíción… mi lesz, ha életét veszti az út során? A mindig rendíthetetlen Cheap egészsége – ahogy ő maga fogalmazott – szintén „igen gyenge lábon állt”.

A pusztító ragály oka a ma tífuszként ismert „hajóláz” volt. Abban az időben senki sem tudta, hogy a betegség egyfajta bakteriális fertőzés, amelyet tetvek és rágcsálók terjesztenek. Az összetoborzott, mosdatlan legénység mocsokban zsúfolódott össze a hajókon, és a halálos betegség hordozójává vált emberek az ágyúsortűznél is komolyabb fenyegetést jelentettek.

Anson utasította Cheapet, hogy a betegeket azonnal szállíttassa a Portsmouth közelében lévő Gosport ideiglenes kórházába – azt remélte, hogy még az indulás előtt fel tudnak épülni. A hajórajban szolgálók létszáma még mindig messze volt attól, hogy teljesnek legyen mondható. A kórház azonban olyan zsúfolttá vált, hogy a betegeket a környékbeli fogadókban kellett elszállásolni, ahol orvosság helyett jobbára italhoz jutottak, és néha három beteg osztozott egyetlen ágyon. Egy admirális megjegyezte: „Ebben a nyomorúságos helyzetben igen gyorsan elhullanak.”

Miután a toborzás békés módszerei kudarcot vallottak, a haditengerészet az Admiralitás egyik titkára által „erőszakosabbnak” nevezett stratégiához folyamodott. Felfegyverzett csoportokat küldtek ki, hogy szolgálatra kényszerítsék a hajósokat, ami gyakorlatilag emberrablást jelentett. Ezek a toborzóbrigádok a kis- és nagyvárosokat járva elkaptak mindenkit, akin bizonyos jelek arról árulkodtak, hogy tengerész lehet: a matrózok jellegzetes, kockás ingét, bő szárú nadrágját és kerek sapkáját hordta; az ujjai maszatosak voltak a kátránytól, amit a hajókon arra használtak, hogy vízállóvá, tartóssá tegyenek szinte mindent. (A matrózokat gyakran nevezték „kátrányosnak”.) A helyi hatóságoknak kiadták a parancsot, hogy „gyűjtsenek be minden csellengő tengerészt, csónakost, dereglyést, halászt és átrakodóhajón szolgáló hajóst”.

Egy tengerész később beszámolt arról, hogy épp Londonban volt, amikor egy idegen megkopogtatta a vállát, és ráreccsent: – Melyik a hajód – A matróz tagadta, hogy hajón szolgálna, de kátrányos keze elárulta. Az idegen belefújt a sípjába, és szinte azonnal megjelent a különítménye. A tengerész így írta le az eseményeket: „Hat vagy nyolc bandita ragadott meg, hamar kiderült róluk, hogy erőszakos toborzóbrigád. Miközben sietve átvonszoltak több utcán, a járókelők átkokat szórtak rájuk, és együttérzőn szóltak hozzám.”

Az erőszakos verbuválást végző bandák sokszor csónakba szálltak, és a látóhatárt fürkészve a kikötő felé tartó kereskedelmi hajókat kerestek – ezek jelentették a legígéretesebb prédát. Gyakran olyan embereket kaptak el, akik távoli tájakról tértek haza, és már évek óta nem látták a családjukat. Figyelembe véve, hogy milyen veszélyekkel járt a rájuk váró újabb hosszú út a háborúba, arra is volt esély, hogy sosem látják viszont a rokonaikat.

Cheap összebarátkozott John Campbell-lel, a Centurion egyik ifjú tengerészkadétjával, aki korábban egy kereskedelmi hajón szolgált, s így került a toborzók markába. A banda megszállta a hajóját, és amikor Campbell észrevette, hogy egy idősebb, síró férfit vonszolnak magukkal, előlépett, és felajánlotta, hogy átveszi a helyét. A toborzók vezetője megjegyezte: „Inkább egy lelkes legényke, mint holmi pityergő férfi.”

Ansont állítólag annyira megérintette Campbell hősiessége, hogy kadéttá nevezte ki. A legtöbb tengerész azonban elképesztő tettektől sem riadt vissza, hogy elkerülje a „testrablókat”: meghúzták magukat a hajófenék szűk rekeszeiben, a lajstromkönyvben halottként tüntették fel magukat, illetve elhagyták a kereskedelmi hajót, mielőtt beértek volna egy nagyobb kikötőbe. Amikor egy erőszakos toborzóbrigád 1755-ben egy tengerészt üldözve körülvett egy londoni templomot, egy újság beszámolója szerint a matróz felvette „egy idős hölgy hosszú köpenyét, csuklyáját, főkötőjét”, és ebben az álcában sikerült egérutat nyernie.

A verbuválók markába került tengerészeket a „kirakóhajóként” ismert kis vízi járművek rakterében szállították el – ezek lebegő börtönként működtek, a fedélzeti nyílásokon rács volt, és muskétával, bajonettel felszerelt matrózok őrködtek rajtuk. Egy tengerész így emlékezett vissza: „Abban az egérlyukban töltöttük az egész napot és a rá következő éjszakát is, szorosan egymás mellé kucorodva, mert ahhoz nem volt elég hely, hogy kényelmesen leüljünk vagy felálljunk. És milyen szánalomraméltó állapotban voltunk, mivel többen tengeribetegek lettek; volt, aki öklendezett, mások dohányoztak, és sokakat annyira megviselt a bűz, hogy eszméletüket vesztették, mert nem kaptak levegőt.”

Ha a családtagok tudomására jutott, hogy a toborzóbrigádok elkapták egy rokonukat – fiút, fivért, férjet vagy apát –, gyakran azonnal odasiettek, ahonnan a kirakóhajók útnak indultak, azt remélve, hogy megpillanthatják szeretteiket. Samuel Pepys a naplójában leírja, hogyan gyűltek össze az erőszakkal besorozott matrózok hitvesei a londoni Tower közelében levő rakparton: „Még soha életemben nem tapasztaltam a szenvedély olyan természetes kifejezését, mint ezeknél a zokogó asszonyoknál, akik odaszaladtak az egymás után beérkező csoportokhoz, hogy a férfiak között a férjüket keressék, megsirattak minden útnak induló hajót, arra gondolva, hogy a hitvesük talán a fedélzetén lehet, s addig bámultak utána, amíg a holdfénynél még kivehető volt. Bánatuk hangja szíven ütött.”

Anson hajórajában is sok erőszakkal besorozott férfi volt. Cheap feljegyzései szerint legalább hatvanöten kerültek a Centurionra; bármennyire visszataszítónak találta is a kényszertoborzást, szüksége volt minden egyes tengerészre. A vonakodó áldozatok az első adandó alkalommal dezertáltak, ahogy azok az önkéntesek is, akiket balsejtelmek gyötörtek. A Severnről egyetlen nap leforgása alatt eltűnt a legénység harminc tagja. A Gosportba küldött betegek között rengetegen kihasználták a lazább felügyeletet, és elszöktek – ahogy egy admirális megfogalmazta, „kereket oldottak, mihelyt képesek voltak mászni”. Összesen több mint kétszáznegyven ember ugrott meg a hajórajból, köztük a Gloucester káplánja is. Amikor Kidd kapitány kiküldött egy toborzóbrigádot azzal, hogy szerezzenek újabb tengerészeket a Wagerre, még a bandából is meglépett hat ember.

Anson kiadta az utasítást, hogy a flotta a portsmouthi kikötőtől valamivel távolabb horgonyozzon, hogy a hajókról ne lehessen kiúszni a szabadságot jelentő partra. Egy hajón rekedt tengerész e gyakran alkalmazott taktika miatt írta a feleségének: „Ha száz guinea lenne a vagyonom, azt is megadnám, ha kikerülhetnék valahogy a partra. Minden éjjel csak fekszem a fedélzeten… Semmi remény, hogy eljussak hozzád… tegyél meg mindent a gyerekekért, és Isten segítsen téged is, meg őket is, míg haza nem térek.”

Cheap hitte, hogy egy jó tengerész „becsületes, bátor… tettre kész”, ezért kétségkívül megdöbbentette, hogy miféle emberek kerültek a hajójára. A helyi hatóságok tisztában voltak a kényszertoborzás népszerűtlenségével, ezért gyakran megesett, hogy átadták a verbuváló bandáknak a nemkívánatos elemeket, akik rendszerint nyomorúságosan festettek – bár az önkéntesek sem voltak jobb állapotban. Egy admirális a következő szavakkal írta le a kényszertoborzott matrózok egy csoportját: „Csupa himlős, ótvaros, sánta, görvélykóros vagy egyéb maródi London kórházaiból, akik csak arra jók, hogy betegségeket terjesszenek a hajókon; ami pedig a többit illeti, zömében tolvajok, betörők, a Newgate-be való börtöntöltelékek, London minden mocska.” Majd így fejezte be: „Az összes eddigi háború során nem került hozzám csapat, amely ennyire alkalmatlan alakokból állt volna, rövidre fogva: annyira szörnyűek, hogy megfogalmazni sem tudom.”

A kormány úgy igyekezett legalább részben enyhíteni az emberhiányt, hogy Anson hajórajába átirányított száznegyvenhárom tengerészgyalogost, akik abban az időben a hadsereg kötelékébe tartoztak, annak egyik egységét alkották a tisztjeikkel együtt. A tengerészgyalogosokra az a feladat várt, hogy segédkezzenek majd a szárazföldi invázióknál, valamint, ha kell, a tengeren is. Csakhogy újoncok voltak, akik még sosem jártak hajón, és fegyvert is alig fogtak. Az Admiralitás beismerte, hogy „hasznavehetetlenek”. A haditengerészet elkeseredésében drasztikus intézkedéshez folyamodott, és begyűjtött ötszáz hadirokkant katonát a chelsea-i Királyi Kórház tengerészotthonból – ezt a veterán katonáknak szállást nyújtó intézményt a XVII. században alapították „a Korona szolgálatában megvénült, megnyomorodott, beteg” katonák számára. Zömük a hatvanas-hetvenes éveiben járt, reumás, nagyothalló, részben vak férfi volt, akiket rohamok kínoztak, vagy több végtagjuk hiányzott. Figyelembe véve a korukat és gyenge fizikai állapotukat, az aktív szolgálatra alkalmatlannak ítélték őket. Walter tiszteletes szerint „keresve sem lehetett megviseltebb és nyomorúságosabb párákat találni”.

Úton Portsmouth felé csendben kereket oldott a hadirokkantak majdnem fele, köztük egy falábon bicegő katona is. Walter tiszteletes így fogalmazott: „Dezertált mindenki, akinek megvoltak a végtagjai és az ereje is ahhoz, hogy elmeneküljön Portsmouthból.” Anson esdekelt az Admiralitásnak, hogy lecserélhesse a káplánja által „hajlott korú és megromlott egészségű különítménynek” nevezett tengerészgyalogosokat. Ám mivel nem voltak frissen besorozott emberek, amikor Anson elbocsátotta a leggyengébbeket, a felettesei visszaparancsolták őket a fedélzetre.

Cheap csak nézte a hajóra szálló nyomorékokat, akik közül többen olyan erőtlenek voltak, hogy hordágyon kellett a fedélzetre emelni őket. A tengerészgyalogosok rémült arca arról árulkodott, amit a szíve mélyén mindenki tudott: a halálba készülnek. Walter tiszteletes is elismerte: „Valószínűleg mind fájdalmas, hosszan tartó betegségek áldozatául esnek; mindezt azután, hogy tetterős, életteli ifjúságukat a hazájuk szolgálatának szentelték.”

1740. augusztus 23-án, csaknem egyévnyi késlekedés után a háborút megelőző harc azzal ért véget, hogy „minden készen áll az útra” – ahogy azt a Centurion egyik tisztje a naplójában feljegyezte. Anson utasította Cheapet, hogy süttesse el az egyik ágyút – ez adta meg a jelet a hajórajnak a horgonyok felhúzására. A dörrenésre életre kelt a teljes haderő – az öt hadihajó, a Trial, egy nyolcvannégy láb (kb. 19,5 méter) hosszú felderítő naszád, valamint két kisebb teherhajó, az Anna és az Industry, melyek egy darabig elkísérik a rajt. A tisztek előjöttek a szállásukról; a fedélzetmesterek megfújták a sípjukat, és elkiáltották magukat: „Mindenki a fedélzetre! Mindenki a fedélzetre!”; a legénység tagjai rohantak eloltani a gyertyákat, rögzíteni a függőágyakat, megoldani a vitorlákat. Az Anson szemének és fülének számító Cheap körül minden mozgásba lendült, és a hajók is elindultak. Isten veletek adósságbehajtók, barátságtalan bürokraták, végtelen bosszúság! Ideje búcsút venni!

A hajókonvoj az Atlanti-óceán felé tartott a La Manche csatornán, körülötte számos más útnak induló hajó, amelyek mind úgy próbáltak helyezkedni, hogy a szél szempontjából előnyös legyen a pozíciójuk. Több hajó összeütközött, ami megrémítette a legénység tengerjárásban tapasztalatlan tagjait. Aztán váratlanul megváltozott a széljárás, amely szeszélyes volt, akár az istenek. Anson raja nem tudott a szélnek ellenállni, ezért kénytelenek voltak visszatérni a kiindulópontra. Még további két alkalommal próbálkozott, de mindig vissza kellett fordulnia. Szeptember 5-én a londoni Daily Post azt jelentette, hogy a hajóflotta „még mindig a kedvező szélre vár”. Annyi hányattatás után – Cheap hányattatásai után – mintha arra kárhoztattak volna, hogy a kikötőben maradjanak.

Szeptember 18-án, naplementekor azonban a tengerészek kedvező szelet kaptak. Még a legkelletlenebb újonc is megkönnyebbült, hogy végre útnak indulhatnak. A tengeren legalább lesznek feladataik, amik lekötik a figyelmüket, és üldözőbe vehetik az előttük lebegő kísértést: a gályát. A Wager egyik matróza ezt írta a naplójában: „Az emberekben feléledt a remény, hogy hihetetlen gazdagságra tehetnek szert, és hogy néhány éven belül az ellenségeik vagyonával megrakottan térnek vissza a jó öreg Angliába.”

Cheap elfoglalta posztját a tatfedélzeten – a hajó megemelt hátsó fedélzete a tisztek parancsnoki hídja volt, és ott kapott helyet a kormánykerék meg az iránytű is. Mélyen beszívta a sós tengeri levegőt, és az őt körülölelő csodás szimfóniát hallgatta: a hajótest nyikorgását, a húzókötelek csattanását, az orrnak csapódó hullámok loccsanását. A hajók elegáns alakzatban siklottak a vízen, a Centurion szárnyként kifeszülő vitorlákkal haladt az élen.Anson egy idő után elrendelte, hogy a Centurion főárbócára vonjanak fel egy vörös jelzőzászlót, ami azt jelenti, hogy a hajóraj parancsnoka a fedélzeten van. A többi kapitány üdvözlésképpen tizenhárom ágyúlövést adott le – a mennydörgésszerű sortűz után a füst lassan oszlott szét a levegőben. A hajók kiértek a La Manche csatornából – mintha végre világra jöttek volna –, és a mindig éber Cheap láthatta, ahogy végre a homályba vész mögöttük a part, és körülveszi őket a mélykék tenger.

A regényt itt tudod beszerezni!

#beleolvasó #trubadúr #david grann #regény #történelem

0 notes