#azért pánikolok

[drakvuf]

nálatok megjelenik a kilencedik nagy ő hogyvolt a dashen? mert én kurvára nem látom

[mirabellomonferrato]

CERTIFICATO Dl ATTRIBUZIONE DEL CODICE FISCALE

mármint olasz adószám igazolás

Megérkezett. Ami nagyon fasza, kb innnentől nincs visszaút csak komoly veszteségek árán, de miért is tenném? Mondjuk, mert a bérlőm, akit nagyon kedvelek, belengette, hogy lehet, hogy nyár végén kiköltözik mert továbbmegy, más országba? Ami azt jelenti, hogy neki vissza kell adnom a kauciót, vagy lelakhatja, amire most nincs igazán pénzem. És másik albérlőt kell keresnem. Rendeset, megbízhatót. De mikortól, azt még nem tudom, így meg nem könnyű. Meg az is újabb szerződés, újabb 50 000 Ft közjegyző. Nem jött jókor. Nekem, bármilyen furán hangzik, azért eléggé ki van számolva a pénzem hónapról hónapra. Az, hogy próbálkozom dolgokkal, nem jelenti azt, hogy hegyekben áll a lóvé. És tudok pánikba is esni. Még nem estem, még bizakodom benne, hogy megoldom, mert meg szoktam oldani. Gyorsan átgondolom a lehetőségeimet, meg amikkel nekem tartoznak. Majd utána pánikolok.

Az olaszok meg nyár végére mondták, hogy kb akkorra lesz meg minden hivatalos dolog (energetikai tanúsítványok, földmérői felmérés) akkor zajlik majd az adásvétel, úgyhogy addig nagyon nincs miről írnom. Nem is baj, ha kifizettem majd az előleget, onnantól az a jó minél később kell fizetnem minden mást. Náluk nincs „foglaló”, előleg van.

Olasz adószám... olyan vicces, de közben azért tök menő érzés. Mint amikor megtartasz egy menükártyát egy világhírű étteremből.

[weanda]

Megbántam, hogy megszülettetek

Nem emlékszem hány éves voltam, amikor ez a mondat elhangzott. De emlékszem, hogy én és a bátyám az ágyon ültünk, fogtuk egymás kezét és összehúztuk magunkat. Sötét volt a szobában, a másik helységből szűrődött át a fény. Nem láttam a szüleimet, és ha a közelünkben voltak is, nem emlékszem másra, csak a jelenlétükre és halvány árnyékokra.

...

A mostani karácsony ennek az emléknek a fekete fényében telik.

A utóbbi években a családom tagjai egyre jobban eltávolodtak egymástól (és tőlem). Ha együtt töltünk egy kis időt többnyire jól viselkedünk, de azért mindig vitatkozunk vagy megsértődünk egy kicsit. A rokonaimmal bármikor beszélek, inkább negatívumokat mesélnek egymásról és az életükről, mint pozitívumot. Vagy csak megvonják a vállukat és azt mondják, nem történt semmi különös. A jó emlékek elenyészőek. Ilyenkor mindig eszembe jut a tinédzser énem, aki a depressziós, szorongásos, önbántalmazásos és evészavaros szenvedésen többnyire átlendülve azt várta, hogy egyedül élhessen, hogy végre össze tudja kaparni magát és egészséges, tisztességes életet biztosítson magának. A vitázós családomból való (nagyjából) kilépéssel és a toxikus, bántalmazó kapcsolatom után végre sikerült is megteremtenem magamnak az életet, a nyugalmat, a fejlődésem és a sikerem. Erre mindig büszke leszek!

A múlt héten volt egy jó napom a munkahelyen. Aztán valahogyan eszembe jutott ez az gyerekkori emlék, hogy a létezésem nem kívánatos és meg sem kellett volna születnem. Ezzel a gondolattal mentem délután vásárolni, majd csalódottan hazajöttem és rájöttem, hogy nagyon szomorú vagyok. A mellkasomba megült a bánat, az arcom nehéz lett és mozdulatlan. Néhány órával később a testvérem írt nekem, hogy vita volt a családomban és újra elhangzott ez a mondat ... ! Felhívtam őt, beszélgettünk, próbáltam megvigasztalni őt. Hallgattam, ahogy elmeséli az egész sztorit én pedig szipogtam és a könnyeimmel küzdöttem.

Bár korábban is tudtam, hogy ő is emlékszik erre az estére, erre a mondatra, most jöttem rá, hogy itt bent mélyen a szívében ő is érzi azt amit én. A mélységes fájdalmat és ürességet, ami felemészt. Azóta nem tudok kimászni ebből a veremből, amibe a régi gyermek-énemnek is a fél életem arán sikerült csak kikecmeregnie.

Idén, ahogy korábban bármikor, a karácsonyt a családommal fogom tölteni. Már ez előtt a történet előtt is feszült voltam a dolog miatt, de ezután már abszolút elvesztettem az irányítást az érzelmeim felett. Csak a viselkedésemen tudok állítani, ahogy másokkal beszélek, ahogy megjátszom magamat, ahogy felveszem a karikaturisztikus mosolygós álarcot és úgy csinálok, mintha minden rendben lenne.

Már a tesómnak is feltűnt, hogy szarban vagyok. Hogy nem vagyok beszédes, laza és önfeledt. Csöndes vagyok, nem tudok az emberek szemébe nézni. Többnyire senkiébe (maximum erőltetem, hogy normálisnak tűnjek). Alig viselem el pár ember közelségét, érintését. Hányingerem van, nem nagyon érzek éhséget, sem a hideget (Fázós vagyok, de az egyik nap kb. nulla fokban, orkánban és havasesőben lementem a boltba a karácsonyi vacsorához bevásárolni egy pólóba és egy szimpla szövetkabátba. És nem éreztem semmit). Alig ittam 1-2 pohár kávét vagy vizet egész nap, a bőröm az ajkam száraz, mar a szomjúság és sokat szédülök. Fáradt vagyok és mentálisan teljesen kimerült.

Régóta nem voltam ilyen állapotban. És most félek. Szorongok. Pánikolok. Kívül síri csend, belül minden idegszálam retteg. Elvesztettem az erőm, amit felépítettem magamban és ez ijesztő.

[rpskbeylchahjd]

8 fejezet

Egyedül várakozom nem sok idő múlva eljön az időpontom ideje . Nézem a telefonomon az időt . Órát nem vettem fel mert amúgy sincs nem hordok órát pedig egy ideje gondolkozom a vásárlásán megtetszett egy óra amihez csatlakoztatni tudom a telefonomat és mérhetem a pulzusomat király lesz.Bekísérnek egy modern magán klinikán elmondhatom a bajomat hogy miert halasztok évek óta miert nem tudom folytatni a tanulmányaimat bárhogyan is akarom rávenni magamat arra hogy mostmár kezdjem el az egyetemet egyik felem sír a másik nevet .Megbeszéltük az orvossal a dolgokat megint kaptam időpontot a következő terápiára nem akarok vissza esni nem akarom hogy olyan legyen mint a korház előtt nem akarok bizonyítani nem akarok semmit sem ami egy szar érzés mert ha elkezdem csinálni az elmaradt dolgaimat hirtelen megszűnik bennem valami ez ùton folytatódik.Azt érzem hogy az emberek szeretnek azért aki vagyok aztán eszembe jut hogy szerethetnek azért is aki lenni szeretnék tehát azt az embert akivé válhatok.Egyedül fekszem kiváltottam a vényre kapható gyógyszereim . Nem csinálok semmit nyár van 27 fok kicsit esős kicsit borús olyan amilyen szeretem és jó nekem anyám főz egy kis lecsót eszem a belőle forró finom és enyhén csipős ez történik a párommal is lehetnék de nem vágyom társaságra egyedül szeretnék lenni teljesen nagyra vágyom és tágasra egy kis változásra ahol kiteljesedhetek felkellhetek reggel 6 kor nézhetem ahogy feljön a nap és egyedül lehetek láthatom az eső cseppeket ahogy a tetőn csurognak átlátszó látom az eget a Penthouse emeleti szobájából elalszom fent akarok maradni de annyira megnyugtató pedig bármit csinálhatnék fürödhetek semmi érdekeset csak ennyit csinálok megfürdök hozom a cuccaim egy pár dolgot hogy lejátszam magamba a történteket és azon gondolkozom anyámmal milyen a viszonyom egy időben mindig csak ezt kérdezték nem azt hogy velem mivan hanem hogy anyám jól van e stb ami engem vérig sértett mert a barataim akiket állitólag annak nevezhetek csak azzal voltak elfoglalva hogy ő hogy van de az hogy én hogy vagyok az a kérdés elmaradt vagy nem kérdezték mert nem érdekli őket a lelki állapotom szerintem ez is oda vezetett hogy kórházba kerültem mert nem érdekelték és az állítólagos barataimnak fontosabb volt ő mint én . Nem hogy a szülinapomra nem írtak de úgy érzem eltűntek a barataim persze a számaim is mert amikor ugye megkerdeztek és csak ezt így úgy gondoltam hogy kitörlöm az összes számomat hiszen úgy is csak anyám érdekli őket nem én anyámnak pedig tudnak irni facen mert a legérdekesebb ebben az egészben az hogy faceről is töröltem az olyan embereket akik csak azzal voltak elfoglalva hogy milyen a viszonyom vele hagy legyen már az én személyes dolgom abban az időben sokat veszekedtem vele a nézetein nem egyeznek nem érti amit sokszor mondok és írok pedig másoknak az érthető vagy fura és közönséges vagy nem látja egyszerűen felidegesít de elköltözni tovabbra se tudok ami engem idegesit hogy ninvs itthon antidepresszáns csak ebben tudok kapaszkodni mert barataim csak nagyon kevés de nem is van 1 db azok közül mert a régiek nem szólnak hozzám ezért mert kiosztottam anyámat mert elegem van nem lát nem hall és nem érti amit mondok hiába forgatom a szavakat és probálok megértetni vele bármit annak az ellentétjét csinálja most is ajánlottak egy fèl èves nyelvi képzést elhataroztam érteni akarom amit mondanak a külföldiek is de eddig is èrtettem szóval egész pontosan beszélni szeretnék megtanulni úgy mint most írok angolul is így jussanak eszembe a szavak nyelvizsgázhassak és léphessek egy nyelvi szintet fél év alatt simán megvan. Holnap próba órára megyek. Ideges vagyok ès pánikolok bekell vennem este egy nyugtatót képes legyek helyt állni hiszen én akartam túl lenni pár dolgon nyelvizsga , érettségi de egyiktől jobban félek mint a másiktól.

[stukkeruva2000]

Kicsit hagy buziskodjak ide :D Lesznek kurva szar napok tudom, akkor is próbálok higgadt lenni majd ( ha tudok)

De eddig tetszik ez az oktatás.... kurvára kell figyelni, kurva nagy türelem kell hozzá. De mikor te tanítasz valakit nulláról egy autót kezelni, ami ráadásul a többi jármű között lavírozik... és már nyolcadszor magyarázod hogy fejfordítás, mert jön a holttérben az ufo, jedi, motoros, időutazó. Akkor el fogjuk csapni, persze mindezt úgy hogy élvezze is akinek oktatod és meg is maradjon benne. Pl ma kiscsávónak magyaráztam, láttam gamer pólóban van. Mondom berohansz valahova hova nézel, csak előre? kikempelnek a sarokból mint a szemét. Azóta úgy figyel mint az állat maga mellé kanyarodásnál. Persze tudatósítani is kell, hogy itt nincs respawn ha hibázol. Azért kell kurvára figyelni. 20 éves lány, kicsit izgul mindig de amúgy imádom. Ő nem átvett hanem én oktatom nulláról. De indulás után egyből váltja a kettest, és mondom neki hogy úristen bárcsak mindenki ilyen lenne... :D Majd félúton, megijed, mondja hogy most szétesett... Semmi pánik, nagy levegő azért vagyok ott hogy figyeljek segítsek szusza, együtt megoldjuk... valami nem oké, lassítunk, kérdezünk nem rohanunk elmagyarázom, ha kell félreállok. Higgadtan, és bazdmeg tükörből úgy betolat a két autó közé hogy néhány nagypofájú záróvonalon előzgetős is megirigyelné. Ha mellévált, pörgeti stb.. nem kell ordítani, valahogy elsütni, hölgyem felszállunk repülő ez stb...?! Lassan engedjük a kuplungot, majd tartjuk.. nagyon jó, zseniális és már következő indulásra meg is ragad. Nah és ugye az óra végén... Amikor kiszállnak, és nem rettegnek hanem izgulnak persze kicsit de látszik az az arcukon hogy kurvára élvezték az egészet. Nem pedig úgy mennek haza hogy soha többet nem ülök autóba. Ráadásul mindent magyarázol nekik, és megragad. Tehát tudod hogy ha majd kimennek a forgalomba nem fognak elcsapni, nem kell félteni a családodat. Nah mikor látod az arcukon, hogy úristen ez jó volt. Ez a vezetés nem is rossz dolog. Nah ezért az egyért éri meg ez az egész. Senkit nincs jogom bírálni, de kicsit azért sírok legbelül mikor mondjuk átadnak 2 tanulót aki 12 óra vezetés után nem tud váltani meg egyenesen menni, de olyanról hogy ülésbeállítás stb.. szó se volt másnál. Érdekes módon 2 óra alatt megértették a váltóhasználatot. De viszont tőled elvettek 12 órát... ilyenkor kicsit én is pánikolok hogy a faszba fogjuk ezt bepótolni. Mert egy kicsit szívemen viselem az összes sorsát. De mindegy kemények leszünk megoldjuk. Mindegy, szóval ezek ilyen közös sikerélmények de nekem mindenféleképpen az, hogy a tudásomból át tudok adni másnak és nem rettegve fog közlekedni, hanem odafigyelve biztonságosan. Nah egyenlőre ezért éri meg <3 De nyugi még pár hónap és biztos lesz kurvára kiakadós poszt is :D Majd bedarál az egész.. de egyenlőre még nem. Szóval ennyi.. lapozz tovább.

[erdelyileanyka]

Lesz ez még jobb is

Pánikolok az egyetemtől, de azért már azt bizonygatom magamnak, hogy ha februárig nem javul a helyzet itthon, én a második félévet garzonlakásból kezdem (amire persze fogalmam sincs, honnan lesz pénzem)

[onsieluenkeli]

Hát, nekem is nehéz egy hétvégém volt.

Sok éve már, hogy nem jött elő ez a tipusú, (a net miatti) szorongásom. 😣 Már teljesen elszoktam tőle, és egy kicsit sem hiányzott.

Nem tudom melyik a rosszabb.

Azt látni, amikor seggfejek gyűlölködnek mindenhol.

Vagy azt, amikor mások sunnyogva az életedbe Trollkodnak bele, és a döntéseidbe...

Nekem az utóbbi az elviselhetetlen.

Ilyenkor félek, stresszelek, kattog az agyam, nem tudok dönteni, pánikolok, hülyének érzem magamat, és állandóan azt is, hogy tévedek.

Képzeld el, hogy életed filmjét néznéd meg 📺 egy hűvös kis szobában, egy kényelmes fotelban belehuppanva. Lehetetlen elvárásaid nincsenek, és nem fantáziálod túl sem. Csak szeretnéd nézni. És egyszer csak azt veszed észre, hogy egyre többen, és többen nyomulnak befelé hívatlanul abba a kicsi szobába. Ismeretlenek, és ismerősök is. És belepofáznak, veszekszenek, vitatkoznak, spoilereznek, kioktatnak, kritizálnak. Anyósok, Apósok, Karenek... Tönkretesznek mindent. És képzeld el, hogy ha már egyszer volt egy hasonló kudarcod, mindig félni fogsz attól, hogy újra megtörténhet veled.

Régen nagyon sokat segítettem a Nagynénémnek abban, hogy hogyan használja helyesen a Facebook-ot, de már ÉVEK óta elengedtem. (Hihetetlen, tudom).

Azért is tettem mert ��gyes volt, és jó szíve is van, szóval annyira nem aggódtam az miatt, hogy majd katasztrófát okoz... És nem érdekelt a netes tevékenysége, kivéve ha konkrétan ő maga nem kért meg rá. Nekem nem az a fontos, hogy milyen idézeteket olvasgat, vagy mi megy ott nála. Rá tartozik, azaz övé.

Már másképp netezek, rég.

Csak egy "ablaknak" használom a Facebook-ot, úgy mint egy böngészőt. És így semmilyen manipulatív játék nem tud tönkretenni :) (Egy Amerikai Aktivista tanított meg rá)

Az van, hogy a Facebook-on keresztül is olvasgatok public oldalakat, írókat, gondolatokat, aktivistákat, híroldalakat, és komment vitákat. Ilyenkor pedig csak gondolkozom, merengek, de semmi több nincsen. A Facebook egyéb funkcióit lesz@rom. Mert én sem szeretem. És sokkalta többet lógok itt a Tumblr-en, vagy a Twitter-en, újabban a Reddit-en, és az egyéb oldalakon... = Ezek a számomra az egyértelműen a pihentetőbb, lazább, és minimalistább helyek. (Régóta jobban preferálom a szelet 🧇gofree-t, mint a Facebook banzájokat, azokat a túl pakolt giccses "ebédlő asztalokat", amelyek tele lehetnek akár romlott, kukacos, vagy lehazudott kajákkal is).

Nem szeretem a Facebook-ot, de muszáj mégis néha azt is használnom arra, hogy ott a viták, a kommentek, az írások miatt körbenézhessek! - Ennyi. (A személyes oldalakra pedig csak akkor nézek rá ha aggódok, vagy okom van rá).

Most a hétvégén a Nagynéném viszont viccből megmutatta miket is művel, és igen, elborzadtam, és hátast is dobtam miatta. 😳 Hááát, olyan lett szegény mint egy Balkáni Nagymama. Esküszöm ő nem ilyen volt régen.

1,5 órán át magyaráztam, magyaráztam, és csak magyaráztam neki. Sajnálom. Lassan 70 éves. Lelkileg sokszoros tragédiákat élt át az elmúlt években. Elvesztette a saját szüleit, a férjét, a legjobb barátnőjét. Lentebb rakta a lécet, és ez látszik is a Facebook tevékenységén. A hirfolyam nála pedig dugig van szeméttel, ócskábbnál-ócskább posztokkal, igénytelen és agypusztító csoport-oldalakkal. Az idős ismerősei telenyomják. = Ez van.

A Messenger-t pedig vagy ezerszer megnézi a barátja miatt, akivel csiki-csuki a kapcsolatuk.

Tudjátok, nem is az akasztott ki hogy mit művel online, hisz értem az okokat, így toleránsabb és türelmesebb is vagyok a hülyeségeire. Hanem inkább az borított ki, hogy miközben például a Hosszú Katinkának próbálok phöppet segíteni, vagy csak írkálok valamit... Közben a saját Nagynéném is rárak a hülyeségekre egy lapáttal, nincsen jól, és ezt bezzeg észre sem veszem!?!? <- Ez ciki. Vér ciki. Szeretem, de ! nem kell komolyan venni Keresztanyát. És milyen sok nagyszülő van hasonlóan cserben hagyva... óh migrén!

Egy felismerés, ami sokat segített.

Ahhoz, hogy értsd, vissza kell ugrani a Flóra terhességéhez. (Tudom, hogy vannak olyanok akik nagyon nem bírják már, de csak így tudok magyarázni, és hidd el, hogy most is csak lazán gondolok rá)

Szóval ott kezdődik az egész történet, hogy ő már hetekkel korábban nekem lesúgta azt, hogy babát vár 🧶 és készül a nagy hírre. Azt akarta hogy tudjam. Nem úsztam meg :) Össze kellett szednünk magunkat, hogy komolyodjunk, felnőjünk, és b@sszus fiatal lányként, várandósan, egy idegen 🇬🇧 országban, jóhogy ő belekapaszkodott mindenbe. Sosem fogom megbánni azt a 9 hónapot, különleges, BÉKÉS, furcsa, és ügyes is volt. Büszke voltam rá, nagyon! Szerintem sokan, rengetegen nem merik annyira magabiztosan venni az első gyereket, és a szülőséget, mint ő. Tényleg elképesztő volt! (Az első hónapban tudtam hogy sikerülni fog. Nagyon hittem benne :).

És tudtam azt is, hogy muszáj lesz valahogy befejeznem a veszekedéseket is, muszáj lesz a net tömény bugyraiból a kiutat megtalálnom, és inkább a korrekt online világra koncentrálnom. Ami fontos, ami érdekes, és van/lehet értelme.

Akkoriban még nem nagyon értettem, hogy Trollkodnak velem is sokan. És hogy vannak fanatikusaink. Naponta mentek a sz@rkavarások, a szándékos terelések, a kritikák, a hibáztatások, a párkapcsolatmánia. Minden volt. Egy rohadt reality show. Olyan tipikus megmondóemberek hülyültek komolyan ránk, akik a legszemélyesebb magánéletekben kotorásznak hívatlanul. Eldöntik ki, kit szeressen, ki a jó, a rossz. És mindent tovább gondoltak, még az egyszerű baráti gesztusokat is! Akár az ócska bulvármédia. Áh, szőrnyű volt. Betegh.

És persze nagyon kellemetlen miattuk magyarázkodni... Mind sérültünk.

Mit tettem? Azt, amit hamarabb meg kellett volna tennem... Egyszerűen töröltem őket a szemem elől. Az idegenektől még könnyű volt megszabadulni. Akár egy telefon jogosan dühös eldobása, vagy egy szám kitörlése.

De egyes rokonok, már fájtak. Megadtam nekik az utolsó szalmaszálnyi bizalmat is, majd belefáradtam, és feladtam, és töröltem a szemem elöl őket is. Az elmúlt években pedig soha, egyetlen egyszer sem hiányoztak. Jól döntöttem. Akiket én szeretek, hozzájuk nem kell Facebook.

Azóta most már eltelt jó pár év, és most 2021-ben, visszanéztem. Csak egyszerű kíváncsiságból. Vajon megváltoztak-e? Vajon jobb emberek-e? Vajon élnek-e még? Vajon ott vannak-e még? Vajon befejezték-e?

És egy/két tisztelet a kivételnek, összes többi ugyanolyan mint anno volt. Mintha nem telt volna el X év. Igaz, ritkábban vannak fent, de ugyanaz a sz@rkazmus, ugyanaz a sunyi oltogatás, ugyanazok a bántások, és minden. = Fanatikusok

Egy pillanat alatt elő jöttek nálam a régi érzések, a konfliktus emlékek, és a szorongás.

Például, nekünk is van ilyen Karen típusú seggfejünk! Bezony!

🙄 Olyanok, mint a netes gyűlölködők

Régen naív voltam, és azt hittem, hogy majd "a jó példák hatnak rájuk", de tévedtem. Annyi fény sajnos nem jut át a mély setét fejekbe, mint amennyire szükségük lenne.

Sokan, rengetegen alapból rosszul szocializálódtak, borzalmas élettörténetekkel. Ahhoz hogy egy kicsit is normálisabbak legyenek, 10,20,30,40,50 év lelki sebeit kellene náluk rendbe rakni. Ez pedig lehetetlenség. Az egyik legbosszantóbb bennük az, hogy fogalmuk sincsen arról milyenek, és mit is művelnek. A félelmetes pedig az, hogy magukkal is ránthatnak, és kihozzák a legrosszabb énedet.

Amerikában az aktivisták Fanatikusoknak nevezték el őket, "függők", akik képtelenek abbahagyni ugyanazokat köröket, a tévhiteket, baromságaikat, a cső látást, és az idióta logikázást. Nem bírnak veszíteni, és több sebet elviselni. És félnek a kritikus gondolkozástól, a sokszor fájó igazságoktól, és utálják azokat is akik képesek rá, és esetleg tanulnak, fejlődnek, változnak... Egy Fanatikussal nem tudsz mit kezdeni, és kár az idődet elpazarolni rájuk. Talán, esetleg, egy új függőségre lehetne őket átterelni, de hát az sem a legjobb solution. A fanatikusak mindenhol megtalálhatóak. Ahogyan a politikai oldalakon, úgy lehetnek akár az ismerőseid, a barátaid, sőt még a rokonaid között is! Hisz függeni bármire rá lehet...

Most például láttam egy lányt, akit ismerek is, egyetemet végzett, humán szakon, a mi generációnk, vidéki, és még mindig ott tart, hogy "fogadd örökbe a kiskutyát", vagy a lépcsős idézetek. 8 évvel ezelőtti KATATÓN sz@rokat ismételget, és trash verzióban! <- Horror 🥴

Szóval, 😩 tényleg egy nehéz hétvégét próbálok feldolgozni. És valóban elkeserítő "visszanézni". Egy kicsit sem hiányoznak. Annyi minden történt az elmúlt években, örülök hogy azokon túl vagyok.

Orwell

.

[azongondolkodtam]

nem sokra vagyok tőle, hogy rákeressek a google-n, hogy minek a jele lehet a folyamatos szédülés. A három napja tartó, félelemmel teli érzés, ami akkor is fojtogat, amikor épp nem érzem, várva, mikor jön újra elő megint. nem merek kilépni az utcára, mi van, ha épp a villamoson vagy a metrón üt be a szar, nem merek elmenni az edzőterembe, mert mi van, ha a futópadon leszek rosszul. közben pedig baromra frusztrál, hogy nem mozgok már három-négy napja, ez a hangulatomra is borzasztó hatással van. Pánikolok, mikor hajnalban felébredek és szédülök az ágyban. pánikolok, hogy mi van, ha cukorbetegség vagy inzulinrezisztencia vagy bármi hasonló előjele ez. a sötétben pedig még rosszabb gondolatok jönnek, mi lesz, ha megvakulok? elmebeteg érzés. kezdek becsavarodni, úgy érzem, és ezen a bezártság sem segít.

mindig büszke voltam rá, milyen kibaszottul egészséges vagyok, erre két hónapon belül ez már a második ilyen szarság. nem segít az sem, hogy az orvosok úgy néznek rád, mint vmi pszichocsirkére, neurotikus picsára, akinek nincs jobb dolga, mint kórházba járkálni és bekamuzni mindenféle szívelégtelenséget. (”maga ennek utánalolvasott?!”) 

ezek után nincs kedvem újra segítséget kérni, csak álmodozom róla, milyen jó lenne egy olyan ölelnivaló doktor-robot, mint abban a disney filmben. ami minden ítélkezés nélkül megmondja, hogy mi a baj, akkor is, ha az lelki eredetű.

nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy pszichésen idézem elő ezeket. nem akarok többet pszichológushoz járni, nem látom értelmét, ahhoz pedig nincs kedvem, hogy végigjárva különböző szakembereket, a legjobbat keressem. olyat, akivel őszinte lehetek, és olyat, aki előtt nem kell megjátszanom magam. mint eddig. őszinte csak R.-dal lehetek, de úgy érzem, ő is a kiváltója ennek a kilátástalan időszaknak. kedvetlen vagyok és motiválatlan, és ennek ő is az okozója: nem érzem rajta a lelkesedését semmi iránt, így hiába az enyém, azt is elvesztem lassan, hisz nincs, amiből meríthessek. az pedig, ha csak én vagyok lelkes, lehúz. és elfáradtam. nem tartunk semerre. nincs férjem, gyerekem, nem mintha most akarnék, de nem látom, hogy mikor lenne... időm rá... lehet, hogy nem is akarok? lehet, hogy túl önző vagyok hozzá. most például azért nem lehetek terhes, mert októberben maraton és se nagy hassal, se friss anyukaként nem lehet futni. de nem lehetek terhes azért sem, mert jön B esküvője, ahol koszorúslánynak kell lenni, terhesen azt sem lehet. mindig van valami kifogás. lehet, hogy ez a baj? hogy még magamnak is hazudok, küzdök a társadalmi elvárások és a saját értékrendem és kívánságaim között. ijesztő, hogy még magamat sem ismerem annyira, hogy tudjam, mi a bajom. de ha még tudom is, csak nem merem bevallani, az még rosszabb. 

a picsogásről már nem is beszélve.