#az igazi rocksztár

[pitkinofficial]

Az igazi rocksztár az első próbán meghal...

[filmszeresz]

FILMSZERÉSZ TOP 100 TÉVÉSOROZAT - 72. Vastyúk is talál szeget

Monty Pythonék is lesznek a listán (elárulom, hogy a Top 10-ben), úgyhogy a L’art pour l’art-nak is itt a helye. Formabontó volt a tévésorozatuk, még úgy is, hogy az angol vonal már jóval előttük szétfeszítette a tévés kereteket. És ez a csapat mindig is egyedibb volt a Holló színháznál. Sőt, ez volt a titkuk: hogy a poénjaik háromnegyedét csak nálunk lehetett és lehet igazán érteni. És nem csak azért, mert saját szkeccsekből dolgoztak (és dolgoznak - hiszen most is aktív a társulat, más felállásban). Odavolt értük az ország; tinikoromban a szilveszteri házibulit is az új epizódhoz időzítettük. (Egyenetlen időközönként gyártottak friss részeket, de voltak évek, amikor több műsort is készített - készíthetett - a csapat.)

Jó a show ritmusa, öntörvényűek és szemtelenek a betétek, a főszám, vagyis az alaposan és szándékoltan groteszkre rajzolt Besenyő család - sokszor az egész részen átívelő - mindennapjai számos félnaponta idézett örökbecsű beszólással ajándékozták meg a magyarokat. A dalokról és a versekről már nem is beszélve. (Úristen, volt olyan időszak, amikor milliós nézettséget lehetett csinálni a tévében abszurd VERSEKKEL, ízlelgessük ezt még egy kicsit szerintem…)

A diavetítéses Winnetou-sorozat és Pandacsöki Boborján rekordjai verhetetlenek; Besenyő Pista bácsi annak a szerethető bunkónak a tükörképe, aki egyszerre gondolja magát kolbászfoltos Paulo Coelhónak és bajszos-műbőrkabátos Hofi Gézának. Evettke és Tompika bátran vállalta a nyilvánvalót, hogy igenis egy gyerek is lehet iszonyú idegesítő; a nagypapa igazi rocksztár és vén kujon - de a többieknek se kell átcsöngetni a szomszédba pár deka viccesre karikírozott gyarlóságért.

És még a széria vége felé is tudtak klasszikusokat írni és forgatni: például a Pörölycápák SC–Kovács Jenőné focimérkőzés közvetítése szerintem fantasztikus.

Mutatom a csodás főcímet 1993-ból.

[meg-megbanom-ezt]

Mindenki megnyugodhat, végül jól ment az előadás és sikerült NEM énekelni, bár a kenyai srácot nem tudtam überelni, ő egy igazi ROCKSZTÁR (pedig ő sem énekelt, csak irigylésreméltóan energikusan és lelkesen beszélt)

Köszi, agy

Na szóval, másfél óra múlva phd beszámolót kell tartanom, csak az a szar, hogy makacsul egy dal megy a fejemben. És nem is akármilyen dal, hanem az Internacionálé. :( Szóval köszi, agy. Bár ami azt illeti, valahol bátorítónak érzem, mert bárhogy is sikerül az előadás, semmi sem lehetne annál rosszabb, mintha elkezdenék énekelni, és pláne az Internacionálét.

[holvagymilan]

Jó, hát akkor fogunk élni

I.

Nyolc férfi áll egy dombtetőn némán. Mind egy irányba néznek. Körülöttük rovarok zsongása, hatalmas fák, teaültetvények és egy egyszerű, vakolt téglaépület, ami ha Magyarországon lennénk, bizonyára kisiskola lenne Gencsapátiban egy alig működő, rekedt csengővel. Este hét van, napnyugta. Ilyenkor vonul át a majomcsalád a dzsungel szélén. Ezt nézi némán a nyolc férfi. Jól ismerik már ezt az átvonulást, ahogy a kert többi rendszeresen visszatérő jelenségét is. Az óriáshangyák útvonalát a rozsdás kertkapun, a gekkó búvóhelyét, a lefolyócsőbe bújt béka esti közléskényszerét. A világ egy kertté szűkült, a kert egy világgá tágult, minden apró részlete láthatóvá és jelentőssé vált. Mint amikor gyerekként az utcasarokig tartott a megismerhető világ határa. Felnőtt férfiak vizsgálják közelről a pókhálóba akadt harmatcseppet, az ujjukat nyújtják segítségül a levelet cipelő hangyának. Az elmúlt kilenc nap minden pillanatát ugyanabban a térben töltötték ők nyolcan. Mégsem együtt élnek itt. Nem néztek még egymás szemébe, nem hallották még egymás hangját, (bár ezt néha megpróbálják elképzelni a fejükben folytatott párbeszédek közben).

Most hajnali négy van, csenddé válik a gong utolsó rezdülése, a hálóteremből egy gyéren világított, egyszerű fehér szobába botorkálnak át, ahol összekulcsolt lábakkal elhelyezkednek a nekik kijelölt matracokon. Ilyenkor valami időtlen csend csorog végig a padlón, és elég valószínűtlennek tűnik, hogy bármi létezik ezen a csordogáláson kívül. Egyszer csak egy rekedt, mély, páli nyelvű monoton kantálás önti el a termet. Bár a napok múlása már jóideje jelentőségét vesztette, ez a kantálás, vagy inkább az előtte beálló mozdulatlanság mégis valamiféle referenciapontként szolgál. Ettől kezdve tíz órán át meditálnak majd, ebből három órát mozdulatlanul. Néhány rövid szünet szakítja csak meg a napot, amit főleg sétával, evéssel, mosással töltenek. Írni, olvasni, zenét hallgatni nem lehet. Menthetetlenül be vannak zárva a fejükbe. A nyolc férfi egyike én vagyok. Vipassana központ, Kulim, Malajzia, 2020, január.

A tizenegyedik nap reggelén borzasztó meleg volt. Feloldódott a némaság, és bár senki sem érezte kifejezetten, hogy szükség lenne szavakra, vagy hogy elmondható még bármi tíz nap közös csenden kívül, mintegy gyakorlásként beszélni kezdtünk. Főleg a békáról és a majmokról volt szó, meg hogy kinek hányadik napon sikerült néma röhögéstől remegő ajkak nélkül kibírnia a néha valóban egy haldokló vén dohányos kecske utolsó szavaira emlékeztető kantálást. Micsoda egyszeri közösség ez! Valami életre szólót osztottunk meg egymással, és aztán soha többé nem találkozunk így együtt. Akárcsak egy hajnali metróút.

Elszálingózott lassan mindenki. Indultak az előre foglalt buszok, kompok, repülők. Nekem nem volt tervem. Úgy éreztem le kell még ülnöm egy kicsit a fűbe. Volt, hogy minden világos volt, és volt, hogy semmi sem volt az. De ez nem is számított igazán, mert mindkét állapotból egyértelműen arra jutottam, hogy nincsenek is azok a helyek, ahova a buszok, kompok és repülők mennek, és hogy csak megszűnni van értelme. De ez után a tíz nap után már azt is tudtam, hogy igazából annak sincs, ezért ültem hát le a fűbe. Mondták, hogy semmi baj, csak majd csukjam be magam után a kaput. Aztán valamiért mégis ők csukták be; előttem. Két órával később másztam ki. Átküzdöttem a bringát a kerítésen, és elindultam. Akárhová.

Harminc kilométer után egyszerűen megállt a lábam. A sátor felállította magát egy elhagyatott, vaksötét játszótéren. A fejlámpa fényében a fákon mindenhol majomszempárok villogtak, mint a szavanna magányos állata köré gyűlő türelmes keselyűk szemei. Tudtam, hogy arra várnak, hogy visszavonuljak a sátorba és áttúrhassák a táskáimat. Igazából nem álltam távol tőle, hogy önként nyújtsak át nekik mindent magammal együtt. Felhívtam Pankát, egy raktárajtóból fél órán át néztem az esőt szótlanul egy indiai biztonsági őrrel, akitől végül kaptam egy darab kartont, hogy rakjam a sátor alá, talán nehezebben ázik be. Képtelen voltam nekikezdeni az esti meditációnak. Elképesztően kimerült voltam, de tudtam, hogy nagyjából minden azon múlik, hogy aznap hogyan alszom el. Leültem a sátor előterébe, kopogott ez eső a ponyván. Vettem egy nagy levegőt, felnéztem a majmokra, és félig nekik, félig magamnak szánva kijelentettem, hogy

jó, hát akkor fogunk élni.

Mire föl ez a fenenagy drámaiság? Ez a leroskadva távolba nézés? Majmoknak sóhajtozás? Ahhoz, hogy ez megérthető legyen, azt hiszem beszélnem kell egy kicsit Buddháról. És mielőtt túl magasra szaladnak azok a szemöldökök, ez nem valamiféle hippi megtéréstörténet lesz. Istenbizony nem fogok batikolt nadrágokat hordani.

 II.

Siddhattha Gotama egy király fiaként született. Élete első 29 évét korlátlan jólétben, India kegyetlen valóságától teljesen elzárva élte le. De tényleg, saját beszámolói alapján, igazi rocksztár élet volt ez, C.B.e. (Chuck Berry előtt) kb. 2500 évvel. Nők, pénz, féktelen bulik. Valami mégis hiányzott. Egyszer egy laza vasárnap délutánnak induló kocsikázás megváltoztatta az életét. Aznap ugyanis látott négy olyan dolgot, amit eddig soha, vagy legalábbis, amikre eddig nem figyelt fel. Egy öreg embert, egy beteg embert, egy halottat, és egy meditáló aszkétát. Tehát gyakorlatilag szembesült azzal, hogy az elmúlás és a szenvedés mennyire elkerülhetetlen és mindennapi része az életnek -az ő életének is- és ezzel együtt azzal is, hogy vannak emberek, akik keresik erre a megoldást. Amúgy nem hiszem, hogy ez egyetlen kocsiút alatt esett ez le az öreg Gotamának, de gondolom így könnyebb volt mesélni. Lényeg, hogy rájött, hogy meg akarja találni a szenvedés okait, és ezzel együtt arra is, hogy ehhez el kell húznia a palotából, úgyhogy letolta a haját, otthagyta a családját, és aszkétának állt, és közben rengeteget meditált. A legnyomorúságosabb körülmények között, éhezve élt egy darabig, de ez sem vitte sokkal közelebb a megoldáshoz, úgyhogy arra gondolt, hogy a válasz valószínűleg nem a szélsőségekben van. Ehhez képest nem sokkal később húzott egy elég szélsőségeset, leült egy fügefa alá, és megfogadta, hogy addig nem áll fel onnan, míg meg nem találja a szenvedés okait. Mivel megtapasztalta, hogy kőgazdag rockszárként és egy marék rizsen élve is pontosan ugyanannyira szar volt minden, arra jutott, hogy a boldogság hosszútávon nem igazán függ a külső körülményektől, ezért a válaszokat inkább önmagán belülről várta. És erre feltett mindent. Nem lepődnék meg, ha itt most néhányan ciccegni kezdenének, hogy jó, persze, nyilván mindenkinek van valami baja, de azért kőgazdagon mégiscsak jobb minden, mert azért nagyon nem mindegy, hogy azon kesergünk, hogy le kellett mondani a barcelonai utat, vagy hogy a hajléktalanszállón ellopták az utolsó löncskonzervünket. Pedig eléggé mindegy. Mert hogy van az emberi természetnek egy olyan alaptulajdonsága, hogy dolgok, amik először hatalmas örömöt okoztak, egy idő után alapvetésekké válnak, illetve, ha számunkra (már) alapvetésnek számító dolgokat vonnak meg tőlünk, szenvedni fogunk. Ebből kifolyólag egy löncskonzerv pontosan ugyanakkora örömet tud okozni mint egy repjegy, illetve ezek elveszítése ugyanakkora bánatot.

Szóval Gotama a fügefa alatt készen áll arra, hogy vagy megtalálja a szenvedés okait, vagy ott helyben meghaljon. Végül egy kicsit mindkettő megtörtént. Nem halt meg, de Gotama helyett Buddha állt fel a fa alól, ilyesmi tanulságokkal: A természet alapvető törvénye az, hogy semmi sem állandó. Minden, ami létrejön, elmúlik, és aztán újra létrejön. Mi viszont képtelenek vagyunk ezt elfogadni, ha valami jó az életünkben, görcsösen ragaszkodunk hozzá, és szenvedünk attól, ha elveszítjük (már pedig ez elkerülhetetlen) ha pedig valami rossz az életünkben, azért sóvárgunk, hogy múljon el (márpedig elkerülhetetlenül el fog ez is).  De ugyanígy szenvedünk attól, ha vágyott dolgok nem történnek meg az életünkben, vagy attól, ha megtörténnek olyanok, amiket nem akarunk, hogy megtörténjenek. Márpedig az újdonságok alapvetéssé válásából az is következik, hogy mindig új vágyott dolgokra van szükségünk ahhoz, hogy ugyanazt az örömet érezzük, mint mikor először jutottunk hozzá valamihez. A boltból frissen kihozott csillogó iPhone kezdeti óvatos képernyőportalanításaiból menthetetlenül repedt kijelzőjű flegma asztalrahajítások lesznek. Egyszerűen így működünk. (Erről Harari szerint például amúgy valószínűleg az evolúció tehet, ami a fajfenntartást előnyben részesíti a tartós boldogsággal szemben, ezért nyújt múló, majd újra vágyandó örömöket az ehhez kapcsolódó cselekedetekhez. Nagyon boldog, és nagyon rövid életű faj lennénk, ha egyetlen szeretkezés után egy életre kielégülnénk, vagy egyetlen étkezés után örökre elmúlna az éhségünk.) Így viszont nem nagyon van más választásunk, mint hogy születésünk pillanatától vágyódások és ragaszkodások által hajszoltan szenvedve rohanjunk végig az életen a halál felé, amelynek elkerülhetetlenségét az életünk túlnyomó részében ügyesen elfelejtjük. És ha mindez nem lenne elég, a végtelenségig reprodukáljuk önmagunkat, hogy legyen ki fenntartsa ezt a hajszát. Szuperül hangzik, nem?

Ezzel a felismeréssel elkezdett körvonalazódni egy ok-okozati lánc Gotamában, amelyet aztán szépen szemenként visszafejtett a legelemibb eredőkig. Én ezt a láncot most fordítva írom le, mert így talán könnyebben érthető. Ez az írás itt ideiglenesen olyanná válik, mint egy marginális nyelvésztanulmány és Coelho szerelemgyereke, de hát mit van mit tenni:

Ahol anyag és energia (vagy nevezzük akárhogy: test/forma és lélek/tudat/szellem) találkozik ott érzékelésnek kell lennie, létrejön a hat érzékterület (szem, fül, orr, nyelv, test, tudat). Ezek az érzékek pedig érintkezni fognak a világ dolgaival. Ahol ilyesfajta érintkezés van, ott testi érzeteknek kell keletkezniük. Ahol pedig testi érzetek vannak, ott reakciónak, vágyódásnak, ragaszkodásnak vagy  elutasításnak kell lennie, ezekből pedig előbb-utóbb szenvedés lesz. Helyben vagyunk. Szóval minden, ami létrejön, szenvedni fog. Egyszerűen úgy vagyunk programozva, hogy a testi érzeteket a tudatunk egy része rögtön jóként vagy rosszként azonosítja, és azonnal reagál rájuk. A jó érzetekre vágyódással, ragaszkodással a rosszakra elutasítással. Ez a bekategorizálás és a reakció az esetek nagy részében egyáltalán nem a tudatos szinten történik meg, sőt, a testi érzetek közül is csak a legnyilvánvalóbbakat, legintenzívebbeket érzékeljük a tudatos szinten. Minden látvány, illat, hang, tapintás, íz és gondolat, testi érzetet vált ki belőlünk, csak általában túlságosan el vagyunk foglalva ahhoz, hogy felfogjuk ezt, illetve folyamatosan változó ingerek akkora áradatának vagyunk állandóan kitéve, hogy ezt egy edzetlen elme amúgy is képtelen lenne követni. Gotama egyébként egyenesen azt állítja, hogy kizárólag a (tudatos vagy tudattalan szinten) érzékelt testi érzetektől szenvedünk, nem a körülményektől. Nem a gyásztól érezzük rosszul magunkat, hanem a mellkasunkat szorító érzettől, ha dühösek vagyunk akkor a hő és feszültség érzetétől szenvedünk, ha pedig jó dolgok történnek velünk, kellemes testi érzeteket érzünk, és aztán mikor ezek elmúlnak, a hiányuktól szenvedünk.

Fuhh. Szóval. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel, de nekem ez már így elméleti szinten is széjjelrobbantotta az agyamat. De az első nagyobb lépés afelé a majmos incidens felé mégis az volt, amikor úgy kb. a hatodik napon elkezdtem a saját bőrömön tapasztalni ezt. Csaknem hatvan óra csendes befelé figyelés után eléggé kiélesednek az ember érzékei a legapróbb testi érzetekre is, és megtapasztaltam azt, hogy egy-egy átfutó emlék vagy gondolat hányféle apró tűvel képes szurkálni, hogy mennyire egységként működik a testem és a lelkem. Mindezt úgy, hogy addig a pontig senki sem mondta, hogy ilyesminek történnie kellene, nem számítottam rá, fogalmam sem volt a fent leírtakról, nem azért történt mert vártam, hogy meg fog történni. És ez a kulcsa az egésznek. Ez a sajátbőr. Rengetegszer futott már végig rajtam a rádöbbenés libabőre valami olyasmit olvasva, amin keresztül kicsit jobban megértettem saját magam, vagy a világot, de egészen más szintű döbbenet a tapasztalás mint a megértés. Egy nagyon pontos tájleírás a Grand Canyonról szemben a végtelen mozdulatlanság élményével, egy fotó egy ajtón belépő lányról, szemben az eleve elrendeltség tehetetlen gyönyörével.

Oké. Szóval ez tényleg van. Aki él az érez, aki érez az reagál, aki reagál az szenved. Hogy lehet ebből kijönni? Melyik ponton lehet megszakítani a láncot? Nem érzékelni csak úgy tudok, ha vagy a világ összes dolga, vagy én szűnök meg. Egyik sem szuper megoldás, főleg, hogy csak úgy megszűnni nem igazán lehet, mert ugye a természet törvénye az, hogy minden, ami létrejön elmúlik, majd újra létrejön, amíg létezik az azt fenntartó energia. Az energia jelen esetben pedig a tudat maga, amit meg pontosan az ilyesfajta ragaszkodások és egyéb reakciók tartanak fenn. Például a ragaszkodás ahhoz az izéhez, ami itt ücsörög keresztbe tett lábakkal és Énnek hívja magát. Ó, édesf*szom. Ennek az izének az elengedésével még a valóságban való kételkedés nagy bölcsei, Descartes és Morpheus is bajban lenne, aztán hol vagyok én hozzájuk képest? Emlékszel mikor mondtam, hogy nincs kanál Neo? Na, az van, hogy te sem vagy amúgy. Ha ezt megtapasztalod -nem megérted- megtapasztalod, akkor véget vethetsz ennek a folyamatos újrakeletkezésnek, és hát mindenkinek ez a célja nem? Nem? Őőő.

Csak úgy hipp-hopp megszűnni nem lehet tehát, és a világ összes dolgát sem lenne könnyű elpusztítani, így hát testi érzetek mindenképpen keletkezni fognak. Abbahagyhatjuk viszont a folyamatos reagálást, azaz a vágyódást, ragaszkodást, utálatot, elutasítást. Ha elég érzékennyé tesszük az elménket a legapróbb testi érzetek megfigyelésére, teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy minden, ami történik velünk, azt testi érzeteken keresztül érzékeljük és dolgozzuk fel, és minden érzet -kellemes vagy kellemetlen- elmúlik előbb-utóbb. Megjelenik és elmúlik, újra és újra. És újra. És mi értelme van hát kapaszkodni valami olyanba, ami természeténél fogva időleges? Egyszerűen nem nyerhetünk ebben a folyamatban, ha folytatjuk a folyamatos reagálást, előbb-utóbb szenvedni fogunk. Ha tehát megtanítjuk az elménket megfigyelőnek maradni mindennel, ami történik bennünk, elvágjuk a szenvedés üzemanyagforrását és ezzel a tudat folyamatos keletkezésének energiaforrását. Ha elég kitartóak vagyunk, felszínre hoztunk és átprogramoztunk minden vágyódásunkat, utálatunkat és ragaszkodásunkat, a tudatunk nem tud többé létrejönni. Nem szenvedünk többé. Felszabadultunk. Bingó.

Összeállt minden. Ott ültem, és értettem. Éreztem. Megfigyeltem, objektív voltam. Világos minden. Egy napig eufóriában sétálgattam a kertben. Megvan. De aztán úgy járt ez is mint minden. Elmúlt. Megérkeztek a kérdéseim. Mert tök oké az egy óra mozdulatlanság során jelentkező pokoli hátfájással szemben objektívnek maradni. Tudni, hogy elmúlik, megfigyelni, hogy tényleg. De ugyanezt kellene csinálnom minden mással is? Hogy lehet így izgatottan jövőt tervezni? Mikor kurvára tökmindegy, hogy mi lesz, mert egyrészt elmúlik majd, másrészt meg ha olyan szuperül megy majd ez a kívülről nézés és objektivitás, akkor úgyis édesmindegy, hogy mi van, és ha ennek most tényleg komolyan nekimegyek, márpedig úgy volt, akkor az én elmémnek pontosan ugyanolyan nyugalomban kell mosolyognia akkor is, ha megnyerem a lottót, vagy ha ellopják az egyetlen pár cipőmet egy maláj farmon. Akkor viszont minek csináljak bármit? Kurvamindegy. Miért legyek én tisztességes, kérdezte Attila. Minek menjek bárhova? Minek legyen hobbim? Gondolataim? Világképem? Hogy lehet így szeretni? Szerelmesnek lenni? „Szia, Milán vagyok, érzékelek egy késztetést, hogy azonnal leteperjelek, de ne izgulj, elmúlik majd, mint mi mindannyian. Találkozunk még? Az se baj, ha nem.” Hogy ne kötődjem az anyámhoz? Önmagamhoz? „Heló majmok. Van kedvetek lejönni? Az se baj ha nem, én viszont most leülök ide egy kicsit.”

Minden emberi cselekedet visszavezethető valamiféle vágyódáshoz, kötődéshez, vagy ezek ellentétéhez, elutasításhoz, utálathoz. Ezekből farigcsálunk identitást magunknak, ezek mentén határozzuk meg magunkat bármilyen csoport részeként, ezekből lesznek az alapvető mozgató energiáink, céljaink, amikért reggelente képesek vagyunk még metróra is szállni. És ebből tényleg csak szenvedés lehet, mert vagy nem érjük el ezt a célt, vagy ha igen, előbb-utóbb elmúlik, értelmét veszti, vagy rögtön kell valami új, ami iránt lehet sóvárogni. Az emberiség minden „nagy” tette, de istenbizony még a kicsik is, az értelmetlenek, az apróságok is ezekből a vágyakból, sóvárgásokból és csalódásokból erednek. Hát nem pont ugyanannyira kicsinyes a holdraszállás, mint egy barnítóval befújt férfitest a Balaton Soundon? Hát nem pont ugyanaz mozgat egy Salsa tanfolyamot mint a rák ellenszerének felkutatását, az őszi szarvasbőgést, a Fornetti céget, egy marketingest vagy egy hidegburkolót? Akármerre nézek a majmok alatt ücsörögve, ezt a végtelen kicsinyességet látom mindenhol. Az elguruló autókban, a kartont felajánló biztonsági őrben, a raktárban, amit őriz, az őrzésben magában, de még a kartonban és a felajánlásban is. De leginkább önmagamban. Csömöröm van ettől az egésztől mint Franny Glassnak, és próbálom megszabadítani magamat ezektől a hiábavaló hiúságoktól, szánalmas önzőségektől és bízni abban, hogy marad valami ezek nélkül is, hogy az ember több mint egy folyton önmaga képét csinosítgató, kicsinyességek után rohangáló, folyton újraképződő anyag-energia gombóc, de leginkább arra jutok, hogy egy szemernyivel sem több, (micsoda szó az hogy szemernyi?!) és hogyha életek munkája árán megválna a kicsinyességeitől, megválna minden mozgatójától, lényegétől, és többé nem állna fel a majmok alól, mert megszűnne létezni. Emberként legalábbis. Szóval gondolom most választani kell. Kicsinyes szenvedés, vagy kemény munkával elért nemlét?

*

Jó, hát akkor fogunk élni.

Kiterítenek úgyis.

 III.

Csaknem egy év telt el a játszótér és a majmok óta. Egy férfi ül összekulcsolt lábbakkal az új-zélandi óceánparton. Egy órája mozdulatlan. Most kinyitja a szemét, és arra gondol, hogy Buddha vajon miért állt fel a fa alól? Hogy kell itt lennie még valaminek, mert ez így nem jön ki. Arra gondol, hogy ez a valami lehet, hogy Seymour Glass Kövér Hölgye. De igazából fogalma sincs, hogy ki lehet az. Mindenesetre újra és újra leül az óceánpartra.

 ***

Ehelyett az egész helyett itthagyhattam volna ezt a linket.

[hirzilla]

Végre kötélnek állt: így kúrálta ki durva köhögését Nagy Feró http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/blikk/2019/04/08/vegre-kotelnek-allt-igy-kuralta-ki-durva-kohogeset-nagy-fero/?feed_id=24622&_unique_id=5caaf0052452f Sokáig nem akart kötélnek állni, sem ő sem az orvosa nem vette komolyan a köhögést. Pedig főleg a koncertek után már nagyon zavarta ez a kellemetlen állapot. A családja is egy idő után megelégelte, hogy állandóan "ugatja" a Holdat. Végül a fiai egy rokonlátogató erdélyi túrát szerveztek neki. - Azt mondták jön velem az egész család. Na, ez már érdekelt - mesélte el Borsban a zenész, hogyan lett végül is egy igazi családi program a "gyógyüdülésből". Nyolcan vágtak neki a kirándulásnak, végiglátogatták a rokonokat és hosszabb időt töltöttek a gyógyhatású, világhírű sóbányában. - Nem nagyon hittem benne, de tényleg jó hatású volt ez a só - vallotta be a legendás rocksztár, a volt "nagyvárosi farkas". Utána még maradt idejük egy kis jótékonykodásra is, meglátogatták az Angyal tábort és egy nagyobb összeggel támogatták az ott élő árva gyerekeket. (Bors) http://www.blikk.hu/sztarvilag/sztarsztorik/nagy-fero-sokat-kohogott-a-parajdi-sobanyaban-vegre-kigyogyitotta-magat/rq9sdkw

[elefanii]

egy dolog miatt sajnálom, hogy nem lettem rocksztár, mert így nem tudtam interjúkat adni a hammernek

1992: Szia Laci! Egyrészt kösz a Demonstráció rovatban megjelent kritikát, bár jól lehúztál benne (ha-ha), de sokat tanultunk belőle. A Vad Vágyak lemezt egy hét alatt felrántottuk a BumBum Stúdióban, a hangmérnök Tötyi nagyon odatette magát, a hangzás abszolút első osztályú lett. A feeling kegyetlenül átjön, ha berakom, becsukom a szemem és máris a Sunset Stripen vagyok, egy kabrióban, mellettem egy hosszúlábú rock bébivel.... HA meg kinyitom, akkor pedig Kőbányán, a szutyokban (ha-ha).  Rex Riccsi bomba szólókat karcolt fel, egy haverunk pedig  jó cimborája Slashnek, mutatta neki az anyagot, és teljesen elszállt tőle, szóval még az is lehet, hogy a Gunssal koncertezünk hamarosan. Ricsinek egyébként tényleg ez a neve, látnád, hogy rexezik, úgy kezeli a dákót, hogy a csajok elájulnak tőle (ha-ha). A Sing-Singgel indulunk országos turnéra, mindenki készüljön, megb...uk az országot (ha-ha). 

1994: Súlyos, letaglozó és komor.... Így tudnám jellemezni az új lemezt, a Feltépett Sebeket. Leástunk a belsőnkig,  a lélek legfeketébb bugyraiba, és az ott kavargó érzéseket öntöttük dalokba. Nem egy könnyű lemez, nem egy tinglitangli popfos. Lehet... talán hatottak ránk tudat alatt a seattlei zenekarok, de mondjuk egy Pearl Jamhez vagy Nirvanahoz képest sokkal mélyebbek, súlyosabbak vagyunk. Minket az érzelmek vezérelnek, érted?? Inspirál minket a külvilág, ez a sok mocsok, a magány, meg a többi szarság. Ott van például a Por, ami az egyik legsúlyosabb nótánk, személyes élményekből táplálkozik, volt egy barátunk, de az a kurva drog.... Felfalta... Igen, hát tagcsere is történt, Szopovszki Richárdtól megváltunk, nem érezte át ezt az érzést, nyomja ezt az erőltetetten bulizós, álvidám életet, de mi már ezen túlléptünk. Helyette érkezett  Shadow, a miskolci Éjjeli Esőből, aki aranykezű őserő óriási lélekkel.  Most indul az országjáró körünk, turnénak nem nevezném, mert ez nem egy hagyományos, bebaszós-bulizós út lesz. Azt ígérhetem, ha megnézed a koncertünket, feltépjük a sebeket, és már nem leszel ugyanolyan, mint korábban!

1996 Csőőőő Laci! Gyere, itt egy sör (ha-ha)! Az új anyag a KaPunk egy alapvetően gyors, pörgős, "vissza a gyökerekhez" típusú lemez lett. Tudod én alapvetően punkon nőttem fel, Dishcarge, Crass, Zounds, meg persze a Pistols a fő hatásaim. Ezt a vonalat próbáltuk egy kicsit magyarosítani, beszórni kétszercsípős paprikával (ha-ha). A Green Dayt, meg a Fosspringet én nem tekintem punknak, ezeknek a szaroknak köze nincs az igazi punk feelinhez. Max annyi b...meg, mint a köpésnek a répás rókáshoz (ha-ha). Érted, az van, hogy az embereknek elegük van már a cipőbámulós alternatív nyúlós szarakodásból, és megint az "igazi", élettel teli zenéké lesz a főszerep, ami nem is baj, mert mi is ilyen arcok vagyunk. Sajnos a tagcserét megint nem tudtuk megúszni, a Kurovics Lajos visszament Ózdra, az előző bandájához, mondjuk nem bánjuk.... Savanyú volt, mint az állott p...a. (ha-ha). Most Patkány nyomja a három akkordot, ő korábban a hírhedt óbudai Robbantott Disznókban nyomta, szóval a személyében egy igazi punk legenda csatlakozott hozzánk! Lesz turné is bizony, az Üveges Kutyaszemekkel, meg a Rohadt Körtével túrjuk végig az országot, fekvehányás, üvöltés, és pogóóóó!

1998 "Fénylő kardomon megcsillan a fény / vörösre festi a kiömlő sárkányvér", új albumunk első soraival tudnék válaszolni a kérdesedre, miszerint mi a helyzet velünk.  Magasba emeljük a True Metál zászlaját! Nagyon örültünk a Hangpróbás helyezésnek, bár hogy őszinte legyek szerintem még jobb, vagy inkább hitelesebb lemezt tettünk le az asztalra, mint a Rhapsody. Mindegy, a lényeg az, hogy mi büszkék vagyunk a Fémfenevadra, nagyon jó lett a hangzás, és mindenki izzóan odatette magát. Személyi és zenei nézeteltérések miatt megváltunk Patkánytól, akinek sajnos nagyobb volt a híre, mint a lángja (ha-ha). Nem tudta hozni a szintet, nálunk nem elég a három akkord, kőkemény riffekre, és gyémántszólókra van szükség. Meg is találtuk azt, aki erre képes Baszocky "Killer" Béla személyében, aki nagyon szenvedélyesen teker, képzett, de nem egy fapofa, ha kell, akkor az asztal alá inná magát  Odint is (ha-ha). Igazi jó társra, igazi testvérre leltünk a személyében, mert mi testvérek vagyunk! Falkaként küzdünk egymásért a próbákon, a bulikon. Egy mindenkiért mindenki egyért! A rajongók pedig abszolút értékelik ezt, hogy mi nem adtuk el magunkat, mint a metallica, igen így, kisbetűvel! Jönnek oda a srácok hozzánk, és hozzák a Talicska pólójukat, és előttünk köpik le, tapossák meg. Tudják, hogy mi igaziak vagyunk, szívből játszunk,  a METALÉLRT és a becsületért, és nem a kib.ott pénzért. Nem vagyunk hülye öltönyösök! 

2000 Yo Leslie, mi a kigiri kotta? Igazi bomba hírem van, itt a friss ropogós új lemez, az Egyenesen Bátaszékről! Tudod én mindig is rengeteg hiophopot hallgattam, Public Enemyt, meg Ice-T-t verettem a verdában napestig, miközben krúzoltunk 'szék útjain, és kerestük a kontaktot a riválisainkkal!  Ezek a hatások pedig beszivárogtak a zenénkbe is, így az új dalokban is megjelnik ez a feeling. Nevezheted Rap-Metalnak, vagy ahogy akarod,bár a Nu-Metalt nem érzem helyénvalónak, hiszen bennem ez már ku...a ki....ul régen megvan. Szóval itt nincs semmi új b...meg. Mint tudod Baszoczky Bélát, mikor feltörte a próbatermet, és elvitte az erősítőmet és borra cserélte, kiraktuk. Őrülhet, hogy megmaradt a ki...ott élete, ott álltam a gangemmel a háza előtt, nem sok hiányzott, hogy elszakadjon az anyaba....ó cérna! Nem kerestünk új gityóst, helyette bevettünk egy samplerest DJ Shotgunt, ő nyomatja a riffeket a kib....ott gépből, és elhiheted nekem, hogy olyan kemény, mint a hatnapos sz.r. Valamint csatlakozott hozzánk MC Asaba, nagoyn tehetséges szöveggyáros arc, egyenesen Nigériából. Itt nőtt fel, szóval tud magyarul, teljesn k...jó az összhang. Fullra vagyunk töltve energiával, és készek vagyunk, hogy megvédjük a hoodot, ha érted mire gondolok, és beigázzunk midenkit, akinek nem tetszik a ki...ot pofája! 

2005 Légy Áldott László! Köszi a hívást, talán utoljára beszélünk...Keserű somorúság fal fel belül, könnyeimen jégeső hegedül. Hát így vagyok, mint ahogy azt a Könnycseppeken megénekeltem... Az érzelmek megérintenek, átjárják életemet, a szomorúság, az egyedüllét, a kitaszítottság érzete határozza meg a napjaim és éjjeleim. Nincs már múlt, és nincs jelen, elvesztettem az életem. Nézem ezt a sok szar divat emós kisgyereket, és nevetnék, ha tudnék még nevetni, hiszen nincs bennük semmi eredeti, semmi őszinte, semmi tiszta. Látom ahogy kétségbeesetten próbálnak felvenni egy álarcot, de attól nem leszel még Igazi Ember, ha oldalra fésülöd a hajad. Én már húsz éve is festettem magam, feketék voltak a körmeim, nálam nem most ütött ez be, én már húsz éve Cure-t meg Christian Deathet hallgattam éjjel a temetőben, mikor ezek még a mecsboxot tologatták. Szóval a Könnycseppek... Az őszintén felszakadó magány halálos fuvallata vezette a kezeimet, miközben a Dalokat írtam az éjszékában, hol társaim egyedül a gyertyák lobogó lángjai voltak. Vajon van értelme az Életnek szerelem nélkül, Laci? Van értelme egyáltalán, vagy inkább engedjek a Kaszásnak, ki csontujjaival rám mutat, mikor összegömbölyödve sírok a sarokban. Mert sokat sírok mostanában, tudod.... Ezek a könnyek vezették hozzánk vissza egy ősi igaz barátunkat, Richard Darkangelt, aki már korábban is muzsikált velünk, mikor még olyan fényesnek tűnt a világ, és tisztának a jövő. Sok csalódás ért mostanában, sok arc akart csapódni hozzánk, kihasználni minket, de ezeket a formákat lepattintottuk. Koncertezni nem hiszem, hogy fogunk, nincs kiért, és nincs minek.  Amit el lehet mondani ezekkel a Dalokal, az nem méltó a magyarországi "klubokhoz". A közönségünk meg van, értő, érzelmes emberek, akiktől távol áll a feneketlen ereszdelahajam. Tőlünk is. 

2017 Üdv Laci! Jó rég nem beszéltünk már, tudom, de hát úgy alakult, hogy már egy ideje kivonultam a zenészi életből, letettem a mikrofont, és helyette egy nagy multinacionális banknál kezdtem el tevékenykedni. Nem is hiányzott a muzsika, úgy éreztem, hogy kicsit kiégtem, de aztán egyszer csak megkeresett valaki, hogy itt a Banda 25. évfordulója, és hogy csináljunk egy igazi nagy bulit! Szóba került a Pecsa, a Barba Negra, de végül úgy döntöttem, hogy egy intim akusztikus esttel ünneplek... Egyedül adtam elő a dalokat, az igazi rajongóknak a Kockás Pinceklubban, és fergeteges volt a hangulat. Bebizonyosodott, hogy nagyon is élnek még mindig a nóták, még mindig sokat mutatnak magukból. A történet még csak most kezdődik....

[ahogyelkepzeltem]

Mytify me

Én rajongó alkat vagyok, de ezt bátran vállalom, teljesen rá tudok csavarodni témákra, sztorikra, van kedvenc focicsapatom kettő is, kedvenc sportolóim, zenészeim, és jó rajongóhoz méltón meglehetős elfogult vagyok velük, még akkor is, ha néha hörgök a teljesítményük miatt.

Egyébként ne tévesszen meg senkit az, hogy van kedvenc csapata, zenésze, zenekara whatever, nem teszi önmagában rajongóvá, az egy szintlépés, ahol csődöt mond a racionalitás, és valami abszolút érzelemvezérelt működés veszi át a helyét. 

Nekem pl. az egyik kedvenc zenekarom a Pink Floyd, de nem vagyok Pink Floyd rajongó. Pedig imádom a zenéjüket, és azon kevesek közé tartoznak akiktől nem egy-egy dalt hallgatok meg, hanem első tracktől az utolsóig albumokat. Pink Floyd rajongó az T haverom például. Ahogy Beatles fan R. 

Én meg Inxs rajongó vagyok, bár nem tudom, lehet-e ilyet állítani, mármint rajonghatsz-e úgy egy komplett zenekarért, ha az egészet igazából az énekes viszi a vállán? Mert a Stonesban pl. oké, hogy együtt léteznek, és nyilván Mick Jagger az Mick Jagger, de még akkor is tudod, ki az a Keith Richards, ha nem vagy Stones fan, sőt talán a többiek nevét is vágod, de azt aligha, hogy ki a tököm az az Andrew Farris. Pedig évekig ott muzsikált Michael Hutchence mögött, sőt alapító tagja volt az INXS-nek. Mégsem vágod. 

Azt bezzeg, hogy ki volt Hutchence. Na, igen, amellett nehéz elmenni.

Nem volt kérdés, hogy megnézem a Mystify-t, bár volt egy félelmem az egésszel kapcsolatban, amiről már írtam itt korábban a National dallal kapcsolatban, hogy mi van, ha túl mélyre megy? Mi van, ha nagyon meg fog viselni, ha olyat tár fel a rajongásom tárgyából, amit nem tudok kezelni? Meg az is benne volt, hogy a film nélkül működhet a saját narratívám. Olyannak építem fel, képzelem el, amilyennek akarom, és nem kell a részletekkel foglalkoznom. Az enyém marad a rajongásom tárgya, és nem kell osztozni nézőpontokkal, meg más emberekkel. Aztán győzött a kíváncsiságom, és örültem is neki, bár a filmet vasárnap láttam, és még hétfőn este is nagyon szomorú voltam miatta.

Nem kezdem el részletesen leírni, egyrészt azért, mert akit ez az egész INXS mizéria nem érdekel, azt nem fárasztom, másrészt,  Inkei Bence elég klassz összefoglalót írt róla, ha zanzásítva kéritek a sztorit, akkor tessék elolvasni. Én valami másról akarok beszélni, leginkább azért, mert egyrészt nem vagyok kritikus (mármint kritikus vagyok, huhu, de mennyire, csak nem ez a szakmám, mondjuk akár meg is fizethetnének érte), szóval egyrészt nem kritikus vagyok, másrészt rajongó vagyok, és inkább azt osztanám meg, hogy mit tett hozzá ez a film a rajongásomhoz. Mert, hogy hozzátett, nem elvett belőle, és ez máris egy elég nagy érdeme a filmnek. 

Sokan, kollégák, barátok, volt szerelmek emlékeztem vissza Hutchence-ra, és egyrészt egy elég pozitív kép rajzolódott ki róla, és ez szerintem még akkor is stimmel, ha kivonjuk az egyenletből a hozzá közel állók elfogultságát, másrészt volt valami, amit exnőktől kollégákig mindenki egybehangzóan állított: ennek a csávónak jó volt a közelében lenni. Karizmája volt, odafigyelt, reagált, érdeklődött, meg akarta ismerni a környezetét, és közben igazi rocksztár volt abban a kvázi megismételhetetlen Mick Jagger-i értelemben, ahogy csak nagyon kevesen tudnak azok lenni. A fiatalkori videóin egyébként még a mozgása is az öreg Jaggerre hajaz, nem vicc. Annyira a barátaival, meg az akkori csajával akart lenni, hogy elsírta magát, amikor az első amerikai turnéjukra el kellett indulnia, nem vicc. Szóval néztem, néztem és azt éreztem, hogy ó bazdmeg, milyen kurva nagy igazságtalanság ez, hogy előbb meghalt, minthogy láthattam volna. Azt már nem mondom, hogy meg is ismerkedtem volna vele, pedig nagy eszmecsere lett volna irodalomról főleg (főleg,persze), de legalább láthattam volna koncerten. Annyira karizmatikus volt, annyira lehetett érezni, még képernyőn keresztül is, hogy tényleg az az iggggazi rocksztár volt Hutchence, akiből már nem nagyon lesz több. Mármint úgy becsülöm, hogy mondjuk még Lenny Kravitz van, aztán csókolom. Én nagyon bírom ezt a szomszédifú/lány típusú előadót is, aki elprüntyög egy gitárral, de nekem a rocksztár, az ikon,  az többek között a glamúrtól az. A felhajtástól, az egótól, a megfellebbezhetetlenségtől, hogy nem tudod, nem őt figyelni. És midnegy mennyire csendes, egyszerű, vicces, társasági stb...arc a magánéletben, és nyilván a színpadi perszónája sem teljesen független attól, ami a színpadtól függetlenül létezik, de alapvetően nem azért megyek koncertre, hogy olyan valakit nézzek, aki olyan, mint én. Olyat akarok látni/hallani/érezni/tapasztalni, amit máshol még soha nem láttam. És Jagger ilyen, Prince ilyen volt, Bowie ilyen volt, Iggy ilyen, Lenny Kravitz ilyen, és hát ilyen volt Michael Hutchence is. Azt az aurát nem lehet nem érezni, ha kétségeitek vannak, nézzétek meg 91-es koncertjüket a Wembleyben, és érteni fogjátok. Szóval na, nem lehetett nem a hatása alá kerülni, ezt még így posztumusz, filmen nézve is bátran ki merem jelenteni, mondom, rajtam is két napig ült a depi utána, annyira sajnáltam ezt a rém elcseszett történetet. 

Mellesleg...mielőtt még rátérnék arra, hogy mire sarkallt engem ez az egész Hutchence sztori, a nők. Szóval én azt vettem le, hogy volt egy zsánere. Széparcú, tiszta tekintetű, filigrán csajok. Tényleg. Michele, Kylie, Helena, hát könyörgöm. Helena Christensen Michael Hutchence együttállástól csodálom, hogy nem robbant fel az univerzum. Na, szóval volt ez a három nő, és tényleg, én a meglehetősen kritikus, finnyás ízlésemmel is csak azt tudom mondani, hogy oké, well done, tényleg tökéletesek. És bazdmeg akkor összeáll, ezzel a nyomulós, lakossági szőkével tupírozott picsával, hogy tényleg csak a vak nem látta, hogy ennek rossz vége lesz, annyira, de annyira durván kilógott a sorból, és csúnya is lett a vége na. Egyébként meglehetősen tipikus eset, hogy tud a EvilPinaPower győzedelmeskedni egy csávón, akinek alig hallhatóan, de mégis tiktakolt egyet a biológiai órája, hogy családot szeretnék, gyereket szeretnék. Szóval, hogy nem volt valaki szerencsétlen mellett, aki így sorba rakta volna az összes addigi nője fotóját, közéjük téve egy Paula Yates portrét, és megkérdezi, hogy Michael, szerinted melyik a kakukktojás? Na, akkor azzal kéne szakítani. MOST. A Bob Geldof mizériát már nem is mondom, mert sok ez így is. Jé, most jut eszembe, hogy az elején meg a Pink Floydot emlegettem, nahát. 

De, hogy ne maradjatok tanulság nélkül. 

Ugye azt írtam, hogy kb. az volt a konszenzus Hutchenceről, hogy egy nagyon karizmatikus csávó volt, hogy nem lehetett nem észrevenni, ha belépett a szobába, hogy az emberek a közelében akartak lenni, hogy miközben egy kibaszott rocksztár volt, hanyadjára írom ezt le, te jó ég, azon közben, egy értelmes, nyitott, olvasott csávó volt (a Dorian Gray volt az egyik kedvenc könyve, ezt a részt úgy ötször tekertem vissza, és ötször lettem szerelmes minimum). Szóval, hogy a jófejség, meg a rocksztár karizma nem zárja ki egymást, és lehet lenni mindkettőnek, még ha nem is ugyanabban az arányban feltétlenül.

Én az utóbbi években pl. ezzel birkóztam, hogy nem nagyon tudtam eldönteni, mi komfortos nekem. Rocksztárnak nem nevezném magam, de tényleg konstans dilemma volt, hogy most akkor látszódni vagy nem látszódni. A csevegős csaj legyek vagy a csendes? Nem csak abban nem voltam biztos, hogy én mit szeretnék, azt sem tudtam, hogy melyik inkább a sajátom, hogy melyik működik jobban társaságban, mivel lehet jobban érvényesülni, és az érvényesülést most itt inkább úgy értem, hogy melyikkel tudom jobban belponi magam mások szívébe, mert én ilyen kis balfaszjóska vagyok, fontos, hogy szeressenek. 

És mivel a mostani munakhelyemen, hiába vagyok simulékony, mint mandzsúriai selyemlepke (nincs ilyen, most találtam ki,de kurva jól hangzik, terjesszétek), és hiába vagyok csendes és szolid, mint egy csokor ibolya (ti elképzelni nem tudjátok, milyen kimerítő ez nekem), tök leszarnak a többiek, és nem szeretnek jobban, mintha be nem állna a szám, és szórnám a sziporkáimat szanaszét. 

Úgyhogy nem kis részben a film hatására úgy döntöttem, MEG A KÖZELGŐ JELES SZÜLINAP MIATT IS, ezt csak azért emelem ki, hogyha megajándékoznátok, akkor legyen időtök kitalálni, mivel, szóval úgy döntöttem, hogy leszarom a megítélést, megpróbálom előkotorni a bennem élő rocksztárt, ha nagyon mélyről kell akkor onnan, és kiporolom és életre keltem, mert ha 37 évesen be találom adni a kulcsot magam is, akkor ne úgy nézzen ki a rólam készült doksi, hogy - Marla Singer. Ki???? Hát a Marla Singer...tudja, ja persze. Nem nem tudom. Hanem ontsatok könnyeket, és szóljon minden arról, hogy felejthetetlen egy egyéniség voltam. Mármint úgy 10év múlva szerintem reszeltek mindannyiunknak, nem nagyon fognak dokufilmet csinálgatni itt senkiről, de arra az estre, ha mégis. 

Egy kedves rocksztárra mindenki jószívvel gondol, nem? 

Na szóval, legközelebb a Glastonburry fesztiválon találkozunk, én leszek a nagyszínpadon.

Csók,

Marla

[metalindex-hu]

Pretty Maids – 2018.12.18 – Barba Negra Music Club

Pretty Maids – 2018.12.18 – Barba Negra Music Club - http://metalindex.hu/2018/12/27/pretty-maids-2018-12-18-barba-negra-music-club/ -

Úgy érzem, a Csinos Szobalányok együttes a mai napig is az egyik legalulértékeltebb formációk egyike. Mondjuk ilyen névvel nem is csodálom (haha). Viccet félretéve, sajnálatos módon én se nagyon ástam bele magam az egyébként terjedelmes munkásságú formáció zenéjébe, annak ellenére, hogy fanatikus módon kultiválom a dallamosabb, főleg 80-90-es évek rockzenéit. A Pretty Maids Rodeo című dalával nálam inkább az egyslágeres bandák sötét gödrébe esett, viszont most, hogy eljött ez a koncert, kicsit felfrissítettem az emlékezetemet, leporoltam virtuális lemezgyüjteményemet, majd max hangerőre tekertem a Future World / Jump The Gun anyagokat, és a következőt kérdeztem magamtól ideges hangon: “Haver, te miért vagy ekkora hülye?”

Néhány perc önsanyargatás után tudatosult bennem, mekkora dalok születtek a zenekar közel 40 éves pályafutása alatt, melyeknek egy részét remélhetőleg a szóban forgó budapesti látogatásuk során is elmuzsikálnak nekünk. Ennek reményében támadtuk be Kieron kollégával a Barba Negrát azon a rideg keddi estén.

Sajnos egyből egy rossz hírrel kell kezdjem, mert sikerült lemaradni az estét nyitó Amberjack-es srácok bulijáról. Pontosabban szólva, az utolsó daluk utolsó fél percére értünk be. Azért is kellemetlen érzés, mert igyekszem mindig megnézni az előzenekarok koncertjét. Nem egyszer fordult már elő, hogy a support vitte a show-t a főbanda elől, bár őszinte leszek, ebben az esetben nem hinném, hogy ez megtörtént volna.

Hallottam már a srácokról, és abból a pár másodpercből úgy tűnt, hogy fasza kis blues-os rockot tolnak, egyenesen a 70-es évek rockjának cigarettafüsttel és Hammond-hegyekkel körbevett szentélyéből. Storm című nagylemezükbe belehallgatván úgy tűnik, van is némi igazság a fentebb írtakra. Tök jó kis kocsikázós rock.

A szokásos fél órás átpakolás alatt felmértem a terepet. A merchpulttól nem igazán voltam elragadtatva, viszont a tény, hogy a közönség soraiban az egészen fiataltól az idősebb metalfejekig mindenki jelen volt, igazán jó érzéssel töltött el. Tudtam, hogy ez egy kulturáltabb esemény lesz, és mivel félházról is csak jóindulattal beszélhetek, azt is tudtam, hogy végre látni is fogok valamit, haha.

Az átszerelés után egy sejtelmesebb intro és indult is az éjszakai powervonat. A Sin Decade futurisztikus hangulatú refrénjével irgalmatlan erős kezdésnek bizonyult a soron következő, csordavokálos, zakatolós riffekkel megküdött

Running Out-tal egyetemben. Már a korai lemezeken is éreztem az őserőt, ami így élőben talán még inkább átjött.

Az egész koncertet iszonyat vastag hangzás jellemezte. A köpcös Ken Hammer szerintem a stílus egyik legbetyárabb gitárosa. A kiöregedett rocksztár imázs néha megmosolyogtató, de abszolút helytálló.

A Running Out után következett a klasszikus We Came To Rock, mely igazi PM sláger gyanánt billogként pörköli beléd a 80-as évek legemlékezetesebb pillanatait (Dio-Europe-Accept és társai). Ronnie Atkins énekes hangjából az évek során ugyan szépen lassan kikopott az érc, de egyébként még mindig hatalmas rocktorok. Egy grammnyi hamis hang sem jött ki belőle a bulin.

Nagy szerepet kaptak az AOR-osabb szerzemények is, lásd Rodeo, Waiting For The Time, Please Don’t Leave Me. Előbbit nagyon vártam. Ha definiálnám kellene a Rodeo című dalt, azt mondanám: A Pretty Maids Enter Sandman-je.

Jó volt hallani élőben is, hatalmas nosztalgiahadjárat let úrrá rajtam (Ken Hammer gitárszólója a mai napig is

hidegrázós), mint ahogy az utána következő Waiting For The Time hallatán is. A John Sykes féle Please Don’t Leave Me feldolgozást mondjuk nem igazán értettem. Abszolút kilógott a sorból az R-Go – Szeretlek is meg nem is hangulatát idéző dallamaival. Egyébként akadt 2-3 dal a repertoáron, amiket egyszerűen nem értettem, miért kerültek fel. Ilyen volt a korábban említett Please Don’t Leave Me, a Clay, illetve az újabb koraszakos Little Drops Of Heaven. Valamiért ezeket a dalokat nem bírom befogadni, de nem gond, ez már az én bajom.

A bugyidobálós dalok mellett még nagyobb örömömre előkerültek a poweresebb nóták is, mint például a Kingmaker, melynek Fear Factory-t idéző lábdobtémája a maradék hajamat is leszedte. Vagy akár a neoklasszikus jellegű, speedesebb alapsláger, a Future World, illetve a Stratovarius/Sonata Arctica páros erősebb időszakát idéző Pandemonium. Itt külön ki kell térjek Allan Sorensen dobos megabunkó játékára. A Royal Huntot is megjárt verőember a Mikkey Dee féle powerdobolás iskoláját prezentálta nekünk a bő másfél órás játékidő alatt. A toronymagasra installált gigamenő piros cintányérokat pedig kikérem magamnak. Kiváló.

Az erélyesebb nóták után ismét érkezett egy PM sláger az aranykorból a Love Games formájában. Amúgy hasonlóságot vélek felfedezni bizonyos Lord dalok és PM slágerek között. Atkins és bandája gondolom, nem kis hatással volt Erős Attiláékra.

A ráadás etapjában hallhattuk a fentebb említett Kingmakert az újabb korszakos Kamelotot idéző Mother Of All Lies-zal egyetemben, majd az első lemezen található középtempós, menetelős Red Hot And Heavy-t, aminek hallatán rögvest takarodnék a gyárba targoncázni.A karácsonyi egyveleg “Merry Jingle” hatásos és vicces zárásként hatott.

Az már biztos, hogy gyakran fognak pörögni a PM lemezek a lejátszómban. Jó az a banda. Amúgy érdemes odafigyelni a dán metal szcénára, hiszen olyan bandákat adott, mint a Mercyful Fate/King Diamond páros, a Volbeat, Wuthering Heights, Hatesphere, Raunchy, Royal Hunt, és hát nyilván a mai írásom lényege, a Pretty Maids.

Reméljük, megtartják jó szokásukat, és mihamarabb visszatérnek.

Kellemes Ünnepeket! Cikk: Bütch Képek Kieron További fotók IDE KATTINTVA!

[nemzetinet]

Barmot csinált Új-Zéland új miniszterelnöknője az amúgy is hülye Ferge Zsuzsából

THE NEW ZELAND HERALD

A miniszterelnöki széke elfoglalására készülő Jacinda Ardern hülyét csinált az MTA-ból (közpénzből) élő Ferge Zsuzsa gyermekszegénység kutató szociológusból, aki a következő baromságot mondta:

„Ferge Zsuzsa szerint Magyarország egyre távolodik a civilizált világtól, pedig senkinek nem kellene éheznie, nyomorognia, a termékeny föld rengeteg embernek adhatna megélhetést.” (http://24.hu/belfold/2016/05/05/ferge-zsuzsa-orban-nehany-even-belul-minden-segelyt-meg-akar-szuntetni/)

A Soros-féle 444.hu tegnap így ömlengett az örömtől hosszú-hosszú cikkben Ardernről:

„Igazi rocksztár típusú vezetőt kap az ország, olyasfélét, mint Barack Obama vagy Justin Trudeau. Pedig ő azért inkább olyan, mint Bernie Sanders.” (https://444.hu/2017/10/21/szocdem-dj-a-vilag-legfiatalabb-noi-kormanyfoje)

És akkor most lássuk Jacinda Ardern legújabb interjúját, amelyet az új-zélandi TV3 tévé A nemzet című műsorának adott.

Először is elmondta, hogy a kapitalizmus „égbekiáltó kudarc Új-Zélandban, ha azt a gyerekszegénységben mérjük”.

Így folytatta: „Ha több százezer gyermek a túléléshez sem elegendőkkel ellátott otthonokban él, ez égbekiáltó kudarc. Másként hogyan lehetne ezt megfogalmazni?”

Majd a DK-tól a „MOMA”-n át a Párbeszédig nevű politikai formációk közpénzből élő gazembereit küldve el a tetvesbe, így beszélt: „Új-Zélandban olyannyira rosszul működik a piac, hogy a fejlett világban itt van a legrosszabb hajléktalan helyzet; a legtöbb ember nem tud megbirkózni az inflációval, és a lakhatási költségeket a legtöbb ember nem tudja megfizetni.”

    Megosztás:

Barmot csinált Új-Zéland új miniszterelnöknője az amúgy is hülye Ferge Zsuzsából a Nemzeti.net-en jelent meg,

[dreaming-of-californication]

szaBika

[nemzetinet]

„De amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szívéből…”

Kissé rendhagyó bevezetésként egy kis tájékoztatás azok felé, akik csak kapkodják a fejüket, hogy hogyhogy működhet pár napig két Edda az országban (sehogy!), illetve, hogy mi is az a Zártosztály, és mi köze Pataky Attilához… A bulvármédia késő tavasszal telekürtölte az országot, hogy mekkora botrány van, Pataky és Slamovits nélküli Bakancsos Edda koncertek szerveződnek. Jó szokásukhoz híven természetesen túltolták a biciklit, mert szó sem volt ilyenről. A sztori marha egyszerű: még 2013-ban, egy felkérést követően összeállt pár zenész – Mirkovics Gábor, Csillag Endre, és Donászy Tibor –, akik az Edda ötös és hatos lemezének dalait szerezték, vagy azokat feljátszották, illetve akkoriban előadták, és mivel Attis és Gömöry Zsolt nem vállalták a fellépést, ezért Sipos Péter énekessel a fronton, és Lázár Zsigmonddal a billentyűknél – a Gyere őrült nóta alapján Zártosztály néven – adtak egy bulit. Ez olyannyira jól sikerült, hogy azóta is, évente egyszer-kétszer újra színpadra állnak. Az újítás a dologban annyi, hogy 2015-ben néhány szám erejéig már Barta Alfonz billentyűs, illetve tavaly nyáron egy rövid blokkban Zselencz László basszusgitáros is csatlakozott hozzájuk. Mivel mindkét koncert újfent kedvező fogadtatásra talált, idén még tovább gondolták a történetet, és még plusz öt egykori Edda zenészt kerestek meg. Attis és Göme ismételt meghívása az időhiány miatt lehetetlen küldetés volt (elég ránézni az Edda koncertnaptárára, köszönik szépen, nagyon jól vannak), Slamó pedig már hosszabb ideje külföldön tartózkodik, jelenleg nem aktív zenész, ezért nem társult a csapathoz. Így jött tehát létre a július 13-ai Zártosztály és a Bakancsos Edda dalokkal fellépett alkalmi formáció koncertje Miskolcon, rá két napra pedig a Barba Negra Trackben megrendezett buli. Mi az Acélvárosban megtartott rendezvényen jártunk.

Az érdeklődésre nem lehetett panasz, szinte kidagadt az Ady Endre Művelődési Ház oldala, azaz full teltház várta a muzsikusokat. A szervezők a termet, a széksorokat félig elbontva, részben küzdőteresre változtatták, így mindenki a számára legmegfelelőbb módon elhelyezkedve várhatta a kezdést.

A zenészek egy nagyon rövid intrót követően, mindenféle felesleges felhajtást mellőzve sétáltak színpadra, és azonnal rá is tapostak a képzeletbeli gázpedálra, de számomra kb. az első három-négy számig volt valami furcsa az előadásban. Egy icipici bizonytalanságot vagy nem is tudom mit éreztem, amit vagy a brutál energikus bekezdés (Éhes asszony, Megfulladok, Velem kiáltsatok) vagy a világot jelentő deszkák felett tetőző irtó kellemetlen meleg, netán a felfokozott várakozás generálta feszültség okozott, de utána (képletesen) megtört a jég, és egy felszabadult örömünnepé vált az esemény.

A művész urak nem bíztak semmit a véletlenre, az első felvonásban a Gyémánt-lemezes korszak szerzeményei kerültek terítékre, így értelemszerűen a basszusgitárt Mirkovics Gábor akasztotta a nyakába, a dobok mögé Hirleman Bertalan ült, a billentyűs hangszereket pedig Lázár Zsigmond vette kezelésbe. Az időutazás tehát sikeresen elkezdődött, majd később – hatalmas ovációt kiváltva ezzel – Fortuna László vette át a dobütőket, Zselencz László váltott a négyhúros poszton, és színpadra lépett a Floridából hazautazott, 60. születésnapját itthon (is) megünneplő Barta Alfonz. Ezáltal a folytatásban az első három album dalai, a Bakancsos Edda által megismert nóták felelevenítésére került sor. A két formáció között Csillag Endre gitáros, valamint frontemberként Sipos Péter volt a kapocs.

A program utolsó harmadát nyitó Elhagyom a várost előadásához a még korábbi éra tagjai álltak össze: Darázs István énekes, Róna György basszusgitáros, és Csapó György dobos társult be Talfi és Csuka mellé, és természetesen egy hatalmas közös éneklésbe torkollott a méltán híressé vált blues nóta megidézése.

Az előtte elővett Érzés-nél, bevallom férfiasan, jó néhány könnycseppet elmorzsoltam, annyira beütött a dal, de a „mostohagyerek” harmadik albumról az Óh, azok az éjszakák is elhangzott. A másik katartikus pont számomra – és hatalmas piros pont, hogy a műsor legutolsó blokkjába beszerkesztették – a Keselyű előadása volt. Mindig is hatalmas kedvencem volt ez az akkori Edda egyik – mind megszólalásában, mind mondanivalójában – legzordabb száma, minden elismerésem érte!

Persze volt Éjjel érkezem, Változó idők, Gyere őrült, Ünnep, A torony, Kínoz egy ének, Álom, Álmodtam egy világot, és A hűtlen is… hadd ne soroljam fel a komplett setlistet, elérhető a neten. Előzetesen 22 dalt ígértek, és mindet megkaptuk.

Az est folyamán egyértelműen lejött a színpadról a zenészek egymás iránt érzett megbecsülése, az esemény különlegességéből adódó kiemelt figyelem, de a felhőtlen jókedv is, valamint az a zenei alázat, ami manapság már egyre több énekesnél, muzsikusnál sajnos hiánycikk. A több mint kétórás előadásban akadt ugyan néha egy-egy minimális megbicsaklás, becsúszott egy-két apró technikai malőr, de ezek semmit nem rontottak az összhatáson. A régi dalok, és az azokat interpretálók mindent vittek. Az ikonokká érett „öregeket” jó volt nézni, ahogy görcs nélkül, teljesen feloldódva – jólesően fürödve a megérdemelt figyelemben és sikerben – újra együtt játszanak, pedig az ős-tagság többségénél egészségügyi problémák nehezítették a fellépést, ezért is adtak elő csak egyetlen számot.

Talfi és Zsöci magabiztosan és rettentő feelingesen hozta a legendás témákat, mindkettőjük annyira beletette anno a saját stílusát a dalokba, hogy valóban velük volt az igazi újra átélni a jóval több mint három évtizedes emlékeket. Ők önálló énekesi szerepkörben is bemutatkoztak, hibátlan teljesítményt nyújtva.

Tüsi is varázsolt rendesen, sokaknak szerintem most eshetett le, hogy mekkora formában van. De ő a mai napig is vagy három-négy formációban tolja, tehát aktív zenészként dobolta végig a teljes repertoár kétharmadát, mindemellett – fejmikrofonnal felszerelkezve – a vokálokból is alaposan kivette a részét.

A Mobilmániás elfoglaltságai miatt a bulikat nem vállaló Donászy Tibor posztján játszó – jelenleg a nemzetközi tagságú Sainted Sinners-ben doboló – Hirleman Berci és a Zártosztály megalakulása óta a billentyűs hangszerekkel zsonglőrködő Lázár Zsiga nagyjából a program harmadában voltak színpadon, de húzós, illetve hangulatos játékukkal sokat hozzátettek a hallottakhoz.

Zserbó újfent bebizonyította, hogy a színpadon van igazán elemében, hihetetlen ahogy több stílust is felmutató basszusozásával – de már megjelenésével is – hozza a tipikus rocksztár fazont, tanítani lehetne.

Sipi egyszerűen hengerelt. Nagyon jól állnak neki az Edda dalok, tökéletes választás volt anno. Felkészülten, ezáltal teljesen felnőve a feladathoz tette a dolgát. A Patakyt hangilag már-már teljesen megidéző éneklésébe hála Istennek azért saját magát is jócskán beletette, néha olyannyira, hogy néhány átkötő szövegnél, felkonfnál a „mirigyes” énje is előjött, sokszor okozva ezzel derültséget. Ami még rendkívül szimpatikus volt, az a többiek felé való – tiszta szívből jövő – tiszteletadása, és szerénysége, hát, az ő számára is egy életre szóló élmény lehetett ilyen kaliberű és múltú zenészek körében játszani.

És a főorvos úr… Csukára mondták már, hogy vadállat, meg, hogy ufó, én nem is tudom milyen jelzőket lehetne még ráaggatni, az biztos, hogy szenzációs, ahogy gitározik. Abszolút nem túlzás, hogy együtt él, együtt lélegzik a hangszerével, az előadott zene minden apró rezdülése kivetül rá és játékára, és teszi mindezt valami hihetetlen könnyedséggel és végig fülig érő szájjal. Az este folyamán is jó néhányszor úgy elsült a keze, hogy csak lestünk ki a fejünkből.

A ráadásban a Minden sarkon álltam már és a Kölyköd voltam érkezett, ut��bbiban mindenki színpadon állt, de aztán annyira nem akart még hazamenni a kemény mag, hogy Zsöci vezetésével, Talfi orgona aláfestésével – kiegészülve Dudival, Tüsivel és Sipivel – még újra megszólalt az Álmodtam egy világot egy rövid részlete. Ez annyira spontán történt, hogy a közönség egy része már az utcán szívta a cigijét vagy a friss levegőt.   A buli után olvastam olyat, hogy a lojális miskolci közönség miatt könnyű dolga volt a zenekarnak a babérok learatásában, de szerintem meg pont, hogy nem. A teremben ugyanis jócskán voltak olyanok, akik a klasszikus Eddán nőttek fel, sokat jártak anno a Művek koncertjeire, így egy picit Csukának, de legfőképpen Sipinek „bizonyítani” kellett a hazai pályás – középkorú, és a még idősebb – kritikus tekintetek, fülek előtt. A villanegyed azonnal vette a lapot, de a küzdőtéren tombolók mellett a hátrébb állók, és a széksorokban ülők is elégedetten bólogattak, a koncert végén pedig az egész terem egy emberként, vastapssal nyilvánította ki véleményét a produkció iránt. Ezt hívják bombasikernek, nem?

  Az biztos, hogy kivételes eseménynek voltunk tanúi, nem túlzás, hogy rocktörténeti pillanatokat élhettünk át. Bízom benne, hogy lesz még ilyenben részünk – mert ugye nem volt A játék véget ér. Ha mégsem, én biztos, ami biztos alapon jó mélyen elraktároztam az ezen az estén hallottakat, látottakat, mert valóban nagybetűs Élmény volt! Köszönet érte az összes résztvevőnek!

A koncertet követően egy bő órás dedikálásra, közös fotózkodásra is volt lehetőség, így valóban semmi hiányérzet nem maradhatott a rajongókban. És a végére egy jó hír: az eddig csak tervként felvázolt lehetőség biztossá vált, DVD készül a két buli anyagából!

fotók: Szűcs Árpád

  „De amíg él, el nem felejti, hogy a múltat ki nem tépheti szívéből…” a Nemzeti.net-en jelent meg,