#amatőr fotó | Explore Tumblr posts and blogs

unatkozorobotok · 6 years ago

Text

Mit vigyünk magunkkal egy világkörüli útra (2018-ban)

“ - 1 mobiltelefon – Telefonként összesen egyszer használtuk, vekkernek meg jó volt a karóra.” - Khívától Keletre, 2008

Ezek a listák annyira jól öregednek, hogy késztetést érzek én is arra, hogy 2018-as lenyomatot készítsek a táskámról, a) hogy aztán jót röhögjünk rajta tíz év múlva b) hátha valakinek segít az utazásban.

Az egész összeállítás természeténél fogva roppant szubjektív, és kimondottan a saját igényeimre van szabva. Namegaztán - mivel 2018 van - már az elején ki kell mondani: a linkek alatti termékért pénzt nyilván nem kapok.

Nulladik pontként rögtön leszögezném, hogy szerintem bárhova el lehet utazni úgy egy hónapra, hogy mindössze annyi anyagot viszünk, ami belefér egy normál carry-on méretű táskába. Hacsak nem specializált túrára megyünk. Ehhez persze direkt keresni kell mindenből a liliputi felszerelést, de hát miért ne legyen egy hülye hobbi az életben.

Szóval jöjjenek a holmik meg az a sok bőnyálas szopás árán összegyűjtött tipp!

TÁSKA

Eddig egy 50 literes, közel tizenöt éves hátizsákkal utaztam, ami amennyire sokoldalú és strapabíró, annyira sok rossz tulajdonsággal is rendelkezik, például kevés benne a tárolórekesz, és nem lehet szétnyitni, tehát folyton bányászni kell benne az alján komposztálódó cuccokat. De most váltottam egy 40 literes Osprey-re (pro tipp: angol webshopokból 20-%kal olcsóbban kijön, szállítással együtt).

RUHÁK

Hát nem én fogom neked megmondani, hány bugyikát meg zoknikát vigyél, inkább csak daráljunk le néhány közhelyszámba menő ökölszabályt:

legyenek inkább sötét színű multifunkciós cuccok, találjon minden mindennel, egyszerre legyenek rugalmas anyagból és valamennyire szalonképesek, hogy a perui dzsungel után azért a Berghainba is beengedjenek, ÖLTÖZZ RÉTEGESEN, illetve persze kell egy vékony vízálló dzseki, továbbá pedig túracipő meg Converse helyett inkább terepfutócipőt javasolok.

Pro tipp: ha tengerpartra + sznorkelezni mész, vigyél kétfilléres vízicipőt vagy mit, sokkal jobb, mint a tangapapucs. A kavicsos, korallos partokon majd délcegen húzol el a sok bicegő amatőr mellett.

PACKING CUBES

Komolyan mondom ez tényleg egy külön kategória, szóval KELL. És sok kell, minél több méretben kell, külön a bugyikának meg a pólóknak meg a szennyesnek.

EGYÉB RONGYOK

Hálózsákot személy szerint nem szoktam cipelni, tapasztalataim alapján - hacsak nem vadkempingezni megyünk - mindenütt meg lehet oldani egy lokálisan faszolt lyukas lópokróccal az alvást. A függőágy már sokkal felvilágosultabb ötlet, strandon is rá lehet heveredni, és a herkás lópokrócra is ráteríthetjük.

TISZTÁLKODÁS

Én akkora neszesszert hordozok, amekkora elfér a tenyeremen. Legyen átlátszó, mert úgy könnyebb mindent megtalálni. Nyilván legyen minden benne utazóméretű (DM-ben találsz legkönnyebben ilyesmit). Rögtönzött túlélőkészletet is tartok benne (tű, cérna, apró LED-lámpa, gyújtó, füldugó stb.), és soha nem adom le becsekkolt csomagban.

“JÓ LESZ VALAMIRE” SZIRSZAROK

Pillanatragasztó, egy kampó (táskát, törülközőt felakasztani), vékony, de erős zsinór (5m), cellux (ez aztán mindennek az alfája és omegája), számkódos lakat, 1-1 vízálló tok az útlevélnek/pénznek + telefonnak, univerzális adapter.

PÉNZ (PARANOIÁSOKNAK)

Általában úgy 7-10 nap kiadását fedező készpénzt szoktam vinni (inkább dollárt, mint eurót*), a többit kártyáról veszem le. Kártya: Revolut-ot használok, remek árfolyamokkal dolgoznak, az app a legjobb a műfajban és rengeteg biztonsági opciót nyújt, és még ingyenes nemzetközi átutalásokat is lehet vele végezni. Egy hátrány: forintban nem lehet feltölteni egyelőre (csomó más pénznemben igen), hanem euróra váltja át. Hálistennek Romániában élek!

Pro tipp alufóliasisak-szintű paranoiásoknak: folyószámlán nem szoktam pénzt tartani, illetve nagyon keveset - mindig közvetlenül a pénzfelvétel előtt szabadítom fel a kívánt összeget egy megtakarítási számláról, majd utána a kártyát is letiltom ideiglenesen. Hah!

Pro tipp sima paranoiásoknak: mindig van egy elrejtett (más banknál vezetett) második kártyám, rajta pártíz dollárnyi pénzzel. Ha ellopnák a főplasztikot, erre átutalok szükséges mennyiséget.

Pro tipp paranoiásoknak: 2 dolláros öv az ebayről, amibe el lehet rejteni némi kápét, bónuszként nem kell levenni a reptéri átvilágításon, mivel műanyag csatos.

* Csomó embertől - ismerősöktől is - hallottam hogy pl. yuan-t vagy mexikói pesót és egyéb egzotikus valutát akar váltani otthon még az utazás előtt, hogy legyen pénze érkezéskor. Nekik üzenem, hogy meg vagytok bolondulva.

TELEFON (PARANOIÁSOKNAK)

Nekem van egy olcsó utazós telefonom, kártyafüggetlen, dual sim-es (helyi mobilnethez, a wifihajkurászás nagyon 2005), androidos persze, és nem az otthoni, puha és meleg kis google-fiókomat használom, hanem külön utazós google-fiókot, hogy kompromittáló anyagoktól mentes telefont tudjanak tőlem ellopni egy ecuadori buszon. Kell hozzá egy vízálló tok és külső aksi.

Pro mobilnet tipp: EU-n kívül a hosszabb elidőzés során nyilván helyi sim-et érdemes venni, de a layoverek alatt, illetve a helyi kártya beszerzése előtt a netről megrendelhető Surfroam sim-jével lehet egészen jó áron netezni mindenütt a világon.

Pro Surfroam tipp: a Surfroam kártyát és a Viber/Skype fizetős szolgáltatásaival kombinálva aprópénzért telefonálhatunk is bárhonnan bárhová.

FOTÓ

A telefon (Google Photos a backuphoz), kiegészítve egy Gopro5-tel elegendő az emlékek rögzítésére. Ha mindenképp DSLR-közeli minőséget akarsz, akkor inkább egy kisebb mirrorless-et válassz.

EGYÉB ELEKTRONIKUS BISZBASZOK

Egy fitness tracker (Mi Band 2 az egy bestbuy mostanában) diszkrét, rezgő ébresztőnek is használható, és akkor repülőkön, hostelekben nem te leszel az, aki felébreszt mindenkit 10 méteres körzetben.

EZ AZ EXCEL-TÁBLA

EZ. Ha kettőnél több személlyel utazol, a pénzügyek már a reptéren megomolhatnak. Ezzel számon tudod tartani a gordiuszi körbetartozásokat, ha némi bütyköléssel módosítod az utazók számát (a táblázat 3 utazóval számol, akik a romantikus A2, E2, L2 nevekre hallgatnak) meg a pénznemeket és így tovább. Letölthető és/vagy átkonvertálható Google Docs-formátumra is.

D.I.G.I.T.Á.L.I.S N.O.M.Á.D

Köcsög! De ha mégis muszáj és nem pojáca vagy, tehát napi 4 óránál többet kell dolgoznod szigorú határidőkkel, akkor:

- Laptop: legfeljebb 13″ ha jót akarsz, és olyat, hogy ne szúrjon szíven, amikor ellopják már Kőbányán. - Pótaksi! - Túlfesz-biztos elosztó: kurva körülményes, tudom, de fogadjunk hogy egyetlen (maláj szabványú) konnektor lesz a szobában

APPOK, LINKEK

Numbeo (na mennyi egy kiló dinnye Taskentben) Rome 2 Rio (na hogy jussunk el földi úton Érdről Taskentbe) Toomanyadapters (utazós tech) Seat61 (az égvilágon minden, ami vonat) Maps.me (offline térképprogram, ami városokon kívül a google maps-nél is jobb) Moovit (városi tömegközlekedés mindenütt) Sleeping on Airports (melyik virágcserép árnyékában tudunk a legkényelmesebb meghúzódni a taskenti reptéren)

Egyelőre ennyi, ha még eszembe jut valami, bővítem.

#utazás

157 notes · View notes

thedeliblog · 4 years ago

Text

#114 Pete Thompson: "A vadonban éltünk elszigetelten!"

00:17 perc olvasás

Közel egy évtizeddel azután, hogy hátat fordított a gördeszkás világnak, Pete Thompson fotós egy új könyvvel tért vissza ‘93 til címmel, amely képekben mutatja be a pályáját a korai 90-es évektől a 2000-es évekig. és foglalja gyűjteménybe az eddig főleg kiadatlan, de a korszakot hűen visszaadó képeit. Tekintsünk vissza együtt, hogyan indult a karrierje 1993-ban, és mitől váltak azóta történelmivé képei. A VHS Mag-ben megjelent interjú szerkesztett változata.

VHS Mag: Gratulálunk a könyvhöz! A könyv előszavában vannak képek a 80-as évekből is. Mikor kezdtél fotózni?

Pete Thompson: Szerintem úgy 10 éves lehettem, de akkor még csak egy kis kompakt gépem volt. Egy Konica, amit a nagymamám vett nekem. Mindenhova magammal vittem, de nem azért, hogy fotós legyek. A körülöttem lévő tárgyakat fényképeztem és csak ritkán a gördeszkázást. Így kezdődött valahogy. Talán úgy 1986 és 1991 között csak a kompaktomat használtam. 1990-ben szereztem egy tükörreflexes gépet, egy Ricoh-t. Onnantól kezdtem egy kicsit célirányosabban fotózni. De a kis kompakt volt nálam abban az évben a YMCA Santa Clara Skate Camp-en.

V: 1988-at írunk, ezek a fotók is szerepelnek a könyvben.

PT: Igen, azon a nyáron indult az H-Street (Skateboards). Azon a nyári táboron láthattam Matt Hensley-t, Brian Lotti-t, Ron Allen-t, Ray Barbee-t, Carl Hyndman-t. A Danny Way-ről és Neil Blender-ről készült képek is akkoriak.

V: Danny Way még Vision lappal hajtott.

PT: Korábban nem hallottam Danny Way-ről, de ott minden pro róla beszélt. Én meg csak azt kérdeztem, ki ez a Danny Way? Aztán csak deszkáztam és fotózgattam a kis kompaktommal és nagy szerencse, hogy azokból a képekből még van, ami megvan.

V: Te Észak Karolina-i vagy. Kifejezetten a tábor miatt repültél át Kaliforniába?

PT: Tulajdonképpen 12 éves koromig Észak Kaliforniában éltünk, aztán költözött át a családunk Észak Karolinába. Már akkor deszkáztam Kaliforniában és csak utána költöztünk át. Észak Karolinában éltem 12 évet és abban az időszakban fényképeztem a legtöbb gördeszkázást ami végül a szakmámmá is vált.

V: Hogyan kell elképzelni azokat a 90-es éveket, amikor egyre céltudatosabban kezdtél fotózni?

PT: Nem tudom, hogy a mai gördeszkások át tudják-e érezni, hogy hogyan működtek a dolgok akkor. Amikor megjelent egy (gördeszkás) magazin, leálltunk mindennel, amivel éppen foglalkoztunk. Leültünk és az elejétől a végéig átolvastuk négyszer. Látni akartuk, hogy mi történik, mik a trendek, milyen trükköket csinálnak az emberek. Minden nagyon gyorsan változott. Ha akkortájt gördeszkásként nem Kaliforniában éltél, akkor lényegében a vadonban éltél elszigetelve. Szóval amikor a deszkás újságokat néztem, egy fantáziavilág tárult fel előttem. Szerettem az elkapott pillanatokat és azon tűnődtem: „Milyen volt az a nap? Mi történt a trükk előtt és után?” A legjobb pillanatok magazinokban jelentek meg, nyomtatott formában. Gyönyörű pillanatok voltak, merengeni a képeken és beszívni magunkba az egészet.

V: Kik voltak rád hatással szakmailag?

PT: Grant Brittain, Spike Jones, Dan Sturt. Imádtam a fotóikat, mindegyikükét másért, de talán Dan Sturt bírt a legnagyobb hatással rám. Így utólag visszagondolva, ő újraalkotta annak a fogalmát, ahogyan a deszkás fotók készültek. A gördeszkázás elég merev tud lenni, ha úgy kapják lencsevégre. Lényegében van egy íratlan szabály, amelyet általában mindenki követ. Meg kell mutatnod, hogy honnan indul a deszkás, hol van a trükk csúcspontja és hova fog érkezni. Ezzel nincs is semmi baj. Ez egyfajta aranyszabály. Kiszámítod, hogy mi fog történni, így az olvasó könnyen elképzelheti a trükk keletkezésének a körülményeit. Szerintem Dan Stuart felrúgta ezt a szabályt és azt mondta: „Elég ebből. Most mutatok neked valamit, amit nem láttál korábban.” Nem egy titkot árult el, hanem egy új szemszöget és, hogy mit szeretne közölni a vaku beállításoktól kezdve a hangulaton át az érzésig, amit fel akar kelteni abban, aki majd a képet nézi. Minden egyes gördeszkás fotónál érzünk valamit, mondjuk, hogy „Úh, ez egy egy kemény trükk!”, vagy, „Ettől megjön a kedvem hajtani!”. És ezen a téren szerintem Dan Sturt egy kicsit mélyebbre ásott a tudatalattinkba.

V: A könyv címe alapján 1993. sokat jelentett számodra.

PT: 1993-ban jelent meg az első fotóm a Slap magazinban. (a Slap magazin egy 1992-ben indított amerikai gördeszkás újság volt, amely 16 évet élt meg. A magazin honlapja ma egy közkedvelt deszkás chat fórum. -szerk.) Ha jól emlékszem Mike Sinclair volt a képen. Életlen, bemozdult, borzalmas kép…(nevet) Aztán megjelent egy kép Daniel Powell-ről, aki az Underworld Elementnél volt amatőr Atlantában. A kép egy Underworld Element hirdetésben szerepelt. A könyv címe emellett utal egy Souls of Mischief dalra is. 21 évesen azt gondoltam, hogy örökké csak gördeszkásokat fogok fotózni. Szóval a címben van egyfajta lezáratlanság. Soha sem tudhatod, hogy ez a művészeti ág merre visz majd az életben.

V: A könyvedben azt írod, hogy a pályád Washington DC-ben indult. Rögtön be tudtál illeszkedni? Milyen volt akkor ott a hangulat?

PT: A találkozásom és az idő, amit a Pulaski Parkban (híres spot Washington DC-ben -szerk.) és DC-ben az ottani srácokkal töltöttem valószínűleg más volt, mint az átlag. Észak Karolinából mentünk fel a haverjaimmal és mivel ismertem ott Lance Dawes-t (gördeszkás, fotós -szerk.) rögtön a banda részei lettünk és szívesen is fogadtak. Addigra a képeim is eljutottak egy olyan szintre, ami már egy állandósult színvonalnak volt tekinthető. Észak Karolinából DC volt a legközelebbi olyan nagyváros, ami alkalmas volt a deszkázásra. És a helyi kölykök nagyon jó fejek voltak velem. Akkor is rá lehetett érezni a dolgokra, ha nem ismertél senkit. És általában így történt, bármelyik városba is mentünk. Itt sem volt nagy szám maga a város. Általában küzdeni kellett azért, hogy motivált maradj. Néha csak leszegted a fejed, magad elé néztél és mentél hajtani. Vagy próbáltál mókás lenni. És ha vidám is voltál és egy crew része is egyben, na az volt az igazi. Érted, mire gondolok?

V: Milyen volt Pepe Martinez? (Washington DC rezidens pro, 2003-ban hunyt el -szerk.)

PT: Alapvetően amolyan csendes egyéniség volt. Inkább megfigyelő típus volt nem nagy dumás. De amikor beszélt, akkor nagyon vicces volt. Dőltek belőle a poénok. Mindenkinek nagyon nagyon jó barátja volt a DC bandában. Ő is tudta, hogy a tehetsége túlszárnyalja mindenki másét a környezetében. Tudta milyen jó, de mégis alázatos volt. Mindenki oda volt érte. Egy klasszis volt, volt benne tartás. És ha mindezekhez a tulajdonságaihoz hozzáadjuk, ahogy deszkázott, érthető, hogy az emberek miért rajongtak érte. Egy érzékeny, jószívű és fantasztikus deszkás. Vele lőttem az első színes sorozatot, egy switch backside kickflip tailslide-ot a Pulaski-n. Már elment vagy négy-öt tekercs film és az utolsónál tartottam. És újra elrontja a trükköt. Felveszi a deszkát én ott guggolok a földön. Ahogy veszi fel a deszkát, mondom neki, hogy már csak egy sorozatra való kép van. Erre ő: „OK, most beadom.” Visszamegy, megfordul és ráhajt a padkára. Tökéletesre bevágja és továbbgurul.

V: Mi a helyzet Tom Penny-vel? Sokat foglalkozol vele a könyvben.

PT: Igen. Jókor voltam jó helyen. 1995-ben utaztam először Európába a Transworld (Skateboarding magazin -szerk.) jóvoltából, akiknél abban az évben kezdtem dolgozni.

V: Így sikerült egy csomó Tom Penny-t lencsevégre kapni…

PT: Igen. Erre utaltam azzal, hogy jókor voltam jó helyen. Extra szerencsés voltam már csak azért is, mert ott lehettem. Aztán, hogy egy furgonban utazgathattam Penny-vel, (Andrew) Reynolds-szal, Matt Beach-csel.

V: Láttam azt a videódat, amiben Tom Penny-t vetted, ahogy a buszban alszik. Filmeztél is azon az úton?

PT: Igen, így mentek a dolgok akkor. A videó részek minősége még nem volt annyira fontos tényező. Korábban Stacy Peralta odafigyelt erre a Bones Brigade-del, de az egy teljesen más korszak volt. De csak addig nem volt fontos, amíg meg nem jelentek az olyanok, mint Dan Wolfe, aki egyből 10 szinttel följebb tolta a mércét. Meg hát ha volt egy filmes is, akkor a srácoknak nem kellett egy trükkel többször bajlódni.

V: Gondolod, hogy a filmezés is fontos szerepet játszott a fotózás terén formálódó kreativitásodban?

PT: Biztosan. Lelassítja az embert, mert éberebbnek kell lenned, jobban meg kell tervezni a menetet és lényegében folyamatosan jelen kell lenni fejben, miközben csinálod. És ha már egyszer lelassultál, akkor rengeteg kreativitás szabadul fel és épül be a munkába. Van időd azon gondolkodni, hogy mit is próbálsz megmutatni az embereknek. De azért az nagyon jó lett volna, ha akkoriban lett volna lehetőségünk nagy sebességű szinkron vakut használni. De végül abban, hogy felhagyjak a deszkás fotózással inkább az játszott szerepet, hogy úgy éreztem, mindig ugyanazt csinálom, nincs változatosság. Egy idő után nem mozdult új irányokba a kreativitásom, ami egy elég frusztráló állapot. És a deszkás fotózás lehetőségei is korlátoltak. Ott van a halszem optikás fotózás, csak beállsz a lépcső aljába és kész. Kényelmes, mindenki hozzá van szokva. Szóval valami mást kellett csinálnom és nem tudtam egyszerre deszkás fotókat lőni és valami másban is kipróbálni magam. Arra nem emlékszem már, hogy abban az időben ez ilyen formában tudatosult-e bennem, de azt tudom, hogy ki kellett lépnem a deszkás világból ahhoz, hogy helyet adjak valami másnak, hogy beszivároghasson. Teljesen hátat akartam fordítani az egésznek. Számos olyan dolog volt, amit fényképezéssel akartam elmondani, de addig nem tudtam megtenni. Ebben biztos voltam. Tudtam, hogy valami másra vágyom, de nem tudtam, hogy mire és ahhoz, hogy ezt megtaláljam teljesen ki kellett iktatnom a gördeszkát az életemből. Ha meg akarod találni a saját kreatív utadat, először ki kell magadat üresíteni teljesen és elkezdeni befogadni, magadba szívni új dolgokat.

V: Hogy sikerült az átmenet az új korszakodba? Járt ez valamiféle küzdelemmel?

PT: Ahh, ne is mondd! Úgy tíz évig totál le voltam égve. Ez azért is vicces, mert amikor elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, hallottam olyanokról, akik azt állították, hogy haszonleső voltam azokban az időkben és eladtam magam (nevet). Mondom, „Eladtam magam?!” Zacskós levest ettem nyolc évig. Le voltam égve. Azt tettem, amit tennem kellett. Esküvőkön fotóztam. Ami egyébként nagyon, de nagyon jó terep arra, hogy megértsd a fotográfiát. Nem kreatív értelemben. De ha a fotózás technikai mibenlétét akarod megérteni viszonylag rövid idő alatt és hatékonyan, akkor menj és fotózz esküvőket. A másik terület, ami segített, hogy négy évig fő asszisztens voltam. De szerintem az a küzdelem, amin keresztülmentem egy identitásválság volt. Tíz éves koromban kezdtem deszkázni, így az identitásom és világlátásom egészét a gördeszkázás formálta. Elnézve a pályámat, a gördeszkázás mélyen megbélyegezte a kreativitásomat az egész életemre. Ez a legjobb oldala a gördeszkázásnak. Részesülni ebben a megtapasztalásban az felbecsülhetetlen. És ha a gördeszkázás kontextusában nézem a kreativitást, nincsenek rossz válaszok. Nem mondhatja senki, hogy rosszul csinálod. Ugyanez érvényes a fotózásra.

V: Hogy szubjektív.

PT: Teljes mértékben szubjektív. Olyasvalami, ami az ízlésben gyökerezik. Az ízlés pedig nagyon fontos szerepet játszik a művészetben. Szerintem a gördeszkázással, a deszkások idővel ugyanolyan ízlést fejlesztenek ki, mint a művészek. Változik. Fejlődik. Szóval, ha arról beszélünk, hogy mit kaptam a gördeszkázástól és mi az, amit a mai napig magamban hordozok, az ez. Nincsenek rossz válaszok. És ez felszabadít arra, hogy azt tedd (a művészetben), amitől élettel teli lesz. Akár az utcán gurulsz és beadsz egy 360 flipet, akár egy fotót lősz.

V: Így, hogy már több, mint egy évtizede nem a gördeszkás világban élsz, mi késztetett ennek a könyvnek az összerakására?

PT: Nem tudom, hogy az inspiráltság-e a legjobb szó erre, de az biztos, hogy ami a leginkább szíven talált ebben a teljes fotó archívumban az az, hogy a róluk alkotott képem megváltozott. Nem is tudom, hogy ezt össze tudtam volna-e hozni úgy, hogy benne maradok a deszkás fotózásban, mert a gondolatainkban, mindaz, amit megalkottunk egy fajta értéket hordoz a számunkra, mint azok is, akik a történések résztvevői voltak. Ebből a gondolatvilágból egy kicsit ki kellett lépni, kicsit más szemmel kellett nézni a képeimet, vagy más szemszögéből, aki mondjuk nem deszkázik. És ez volt a vezérfonal, hogy a képek kifejezetten vonzóak legyenek a gördeszkásoknak, de ugyanakkor azok az emberek, akik nem részei a gördeszkás világnak, kézbevéve a könyvet azt mondják, „Wow, ezek tényleg remek képek!” Szóval le kell magad tudni választanod azon képeidről, amelyekről az egész deszkás-fotós pályafutásod során mindenki azt mondta, hogy azok a jó képek.

V: Értem.

PT: Mint a Pavlovi-reflex., amikor ugyanazt a kart nyomkodod, hogy ugyanazokat a válaszokat kapd, mert az jó érzés. De amikor elkezdtem ezekre a fotókra másképpen tekinteni, akkor úgy éreztem, hogy benne vagyok egy olyan pillanatban, amikor össze tudok állítani egy kerek egészet, amit ha kiadok, úgy inspirálok embereket, hogy közben nem a gördeszkás magazinok elismerésére vagy engedélyére alapozom azt, amit teszek. Tudom, hogy az emberek több Tom Penny-t akarnak látni. De én mégsem akarok egy halom Tom-ról készült képet megmutatni, amik java része már megjelent, hacsak nem egy másik szögből mutatom meg. Például, a hátsó borítón szereplő kép Tom-ról egy sorozat egyik kiragadott képkockája. A könyv legfőbb célja, hogy valami újat mutasson az embereknek és hogy kiszélesítse a látóterüket, hogy megértsék azt a korszakot és a korszak képi világát. Mert a számomra már nem arról szól a könyv, hogy a legjobb gördeszkás fotót leközöljem.

V: Voltak olyan képek, amelyeket érzelmi alapon választottál?

PT: Minden bizonnyal. Az elmondottak ellenére azért egy lágyság és szentimentalizmus működött bennem, ami lehetővé tette azt, hogy gyengédséggel nézzek ezekre a képekre és nem egy „Le kell lépnem ebből a világból, hogy valami mást csináljak!” életérzéssel, ami kétség kívül megtörtént. De ahhoz, hogy újra visszataláljak ebbe a világba, a korábbiaknak meg kellett történnie. És annak is, hogy csupán egy fotós szemével tudjam nézni a képeim.

V: Van olyan deszkás vagy fotó az archívumban, ami végül nem került be a könyvbe?

PT: Persze. Amikor egy ehhez hasonló könyvet állítasz össze, nagyon nehéz eldönteni, hogy mi kerüljön bele és mi ne. Több olyan pillanat volt, amikor ott álltam, hogy „ezt a srácot be akarom tenni egy képpel, de csak kb. három képem van róla és pont egy olyan spot-on készült a kép, amin más is csinál trükköt.” Vagy nem volt jó a kép minősége. Vagy már megjelent valahol a kép. Tehát vagy nem volt megfelelő képem róla, vagy ami volt, publikálták korábban. Azért vannak máshol publikált képek is a könyvben, de egy ilyen horderejű projektnél igyekszik az ember minél több kiadatlan, eddig nem látott képet felhasználni. Vagy vannak olyan deszkások, akiket nagyon sokat fotóztam, de jó lett volna, ha van róluk portré is. Nagyon nehéz úgy elrendezni a képeket, hogy összeálljon minden. Jó lett volna, ha bekerül egy-egy fotó pl. Jose Rojo-ról, Rob G-ről (Rob Gonzales -szerk.) vagy Ricky Oyola-ról.

V: Mi az, ami hiányzik azokból az időkből?

PT: Amiért az egyik legcsodálatosabb dolog gördeszkás fotósnak lenni az az, hogy senki nem súgdossa a füledbe közben, hogy mit hogyan csinálj. Ott vagy a helyszínen és azt csinálsz, amit akarsz. Ez a kreatív szabadság megfizethetetlen. És az, hogy akiket fotózol pontosan azt csinálják, amit akarnak, kihasználva ehhez minden egyes percet. Imádják amit csinálnak, különböző okok hajtják őket, ami leginkább az a vágy, hogy kihozzák magukból a legjobbat és megtudják, hogy még mire képesek. Mámorító érzés ilyen extrán szenvedélyes emberek környezetében lenni.

V: Hogyan szeretnéd, hogy érezzenek a deszkások és a kívülállók, amikor belenéznek a könyvedbe?

PT: Szeretném, ha visszaemlékeznének, hogy milyen volt 13-14 évesen. Milyen érzéseik voltak azokban az időkben és milyen volt mindent beleadni abba, amijük volt. Ha ez megvan, akkor szerencsés vagy, legyen az a gördeszkázás vagy bármi más. Ezekre az érzésekre sokan visszavágynak, főleg azért, mert az élet aztán komolyra fordul. Elmennek barátok. Kudarcok érnek, válságos helyzetek adódnak, és az élet egyéb velejárói. De ezekben az időszakokban ott van a sértetlen tisztaság.

Pete Thompson @93til_skateboarding / petethompsonphoto.com

Pete Thompson a Slap és a TWS (Transworld Skateboarding) fotósa volt az 1990-es években. Számos történelmi fotó fűződik a nevéhez. 2004-ben otthagyta a deszkás világot, hogy fotósként valami újat fedezzen fel. Most jelent meg új könyve a ’93 til, amely a gördeszkás fotóinak archívumából összeállított gyűjtemény.

fotók: Pete Thompson; VHS Mag

#pete thompson #'93 til #photo #book #album #washington DC #tom penny #pepe martinez

0 notes

pterkis · 4 years ago

Photo

2018 október a XXIV. Alföldi Fotószalon megnyitása

Kedves közönség, tisztelt kiállítók, méltán ünnepelt díjazottak!

Mindenekelőtt köszönöm Nagy Istvánnak, hogy engem kért fel a kiállítás szakmai megnyitójára! És egy pillanatig el is időznék ezen a ponton; ugyanis ez egy kiállítás, ami igényel szakmai megnyitót, és tudom, hogy ez nem a véletlen, hanem cselekvő emberek műve. Természetesen nem csak István, hanem a pályázók érdeme is az, hogy ez az eseménysorozat immáron 24. éve fennáll. Olyan alkotók neve ékesíti a korábbi díjazottak sorát, mint Schmidt Andrea, Papp Elek vagy épp Nagy István. Az idei díjazottak egy olyan névsorba illeszkednek be, amiben ugyan már megjelenhettek, mégis fontos elismerés lehet életükben ez a díj - de ennek miértjéről csak egy kicsit később beszélek.

Azt is meg kell említenem, hogy ez a pályázat az összes magyar kiállítási lehetőség közül minden évben kiemelkedik a nagy gonddal összeállított zsűritagok névsora által is. A magyar fotográfia méltán nagyra tartott alakjairól van szó, gondoljunk csak Balla Andrásra, Kincses Károlyra, Baricz Katalinra, Vékás Magdolnára, Kasza Gáborra, Telek Balázsra, és még sorolhatnám. Természetesen nem hagyhatom ki az idei zsűrit sem, akik beható munkája nélkül ma én sem állhatnék itt és nyithatnám meg a kiállítást.

Ezúton köszönöm Robitz Anikó, Kincses Károly és Bánkuti András munkáját!

Amellett, hogy ez a kiállítás az évek során felállított egy kiállítói és elbírálási nívót, van egy kialakult profilja is, ami szinte egyedivé teszi az egész országban, de a térségben legalábbis egészen biztos. A pályázati felhívásban zárójelben szerepel, hogy a kiállításra várják a hagyományos technikával, nemes eljárásokkal, kísérleti eszközökkel készült képeket is. Ez a zárójel az évek során elhagyhatóvá vált, és csendesen kialakult egy hagyományőrzés: a fotóművészet kezdetének hagyományőrzése. Valamikor 120-130 évvel ezelőtt igény mutatkozott arra, hogy a fotográfia több legyen az egyszerű technikai sportnál, ezért alkotók egy csoportja (ekkor még főleg nyugaton, majd nem is olyan soká Magyarországon is) azon kezdett dolgozni – a fotográfia történetében először – hogy a fotó ne csak a valóság legpontosabb leképezése legyen, hanem magába foglaljon egy alkotói esztétikumot is. Könnyen belátható, hogy ez egy akkor 50-60 éves technika esetében nem kis vállalkozás volt.

Az Alföldi Fotószalon a nemes eljárások és az analóg felvételkészítés hagyományőrzésével úgy gondolom, ez előtt az igény előtt tiszteleg. Ez a tisztelgés olyan alkotók felbukkanását segíti, akik tudatosan vagy ösztönösen abban hisznek, hogy egy-egy fényképpel nem csak addig kell foglalkozni, ameddig lenyomja az ember a gombot, hanem azt megelőzi egy tervezés, a kép kitalálása és a végeredmény hosszas vizualizálása, majd a gomb lenyomása és végül kezdetét veszi a procedúra, amit a digitális világban alkotók sokszor úgy titulálnak, hogy sziszifuszi, felesleges munka. Szeretném kiemelni: tévesen gondolják így. Véleményüket a gyors sikerre törés eltorzítja, ezért nem tudják értékelni az egyes képekbe fektetett időt. Én azt mondom: ez a leghasznosabban eltöltött idő. A kézműves technikák megtanítják arra a fényképezőt, hogy a képpel még elkészülte előtt is foglalkozni kell, s nem ér véget a munka, amikor a látens kép létrejött

Azon túl, hogy nem kizáró módon kialakult ez a profil az Alföldi Fotószalon esetében, a digitális technika vívmányaival készült képek sem ítéltetnek el, s azt gondolom, ezt az egyensúlyt a lehető legpontosabban meg is kell tartania egy pályázatnak, hogy folyamatosan releváns maradhasson. És még egy pont a tradíciók mellett: ahogy annak idején minden fotószalonon megtalálhatók voltak művészi, amatőr és kísérleti céllal készült képek is, úgy ennek a kiállításnak is teret kell hagynia bizonyos alkotói attitűdöknek, ha egyszerre akar hagyományőrző és kortárs is lenni. A hagyományőrzés mellett még valami nagyon erős a pályázati anyagokban, ez pedig az absztrakció használata. Érdekes módon nem a festészeti absztrakció, hanem egy, a fotózásra jellemző csupaszítás vagy kivonatolás van jelen, ami valószínűleg teljesen a fotográfia tulajdonsága, hiszen minden fénykép csak a valóságból tud elvenni.

A nem-ábrázoló, nonfiguratív művészet egyáltalán nem a modern kor találmánya, de mindmáig nagyon nagy jelentősége van a körülöttünk lévő világ megértésében és megértetésében. Mark Rothko például legnagyobb sikerének tartotta, ha a képei – melyek nem voltak többek egyszínű sávoknál vagy formáknál – láttán a néző elsírta magát vagy hisztérikus nevetésben tört ki, mert úgy vélte, ekkor szűnt meg a néző-nézett, más szóval élve kép és olvasó közötti távolság. Terminológiailag absztraktnak nevezünk mindent, ami valamilyen módon magában foglalja egy jelenség legalapvetőbb tulajdonságait, pl. színét vagy formáját, de nem tér ki annak esztétikai megjelenítésére. Ahogy említettem, 130 évvel ezelőtt arra találták ki a fotográfia nagyjai a nemes eljárásokat, hogy az esztétikumot (akkor még festészeti szépséget) előtérbe helyezhessék a fotó nyers valóságához képest. A kiállításon szereplő képek nem a klasszikus értelemben vett absztrakt irányzatokat követik, de nem is az egyértelmű festőies fotográfiát. Mankónak szánom ezen gondolataimat mindazoknak, akik nem feltétlen tudják feloldani egy beszögelt ajtó vonalainak látványát vagy kíváncsiak arra, hogy mit jelentenek a házak szemekkel. A jelenlévő képek nem nevezhetők dokumentumoknak, habár minden kép dokumentum egy kicsit, de valójában meg is szűnik annak lenni, amikor alkotója megmásítja, feldolgozza azt. Ez a feldolgozás az, amit absztrahálásnak nevezünk, ez az a metódus, amivel az alkotó kiemeli azt, ami számára fontos és háttérbe helyezi azt, amivel nem akar foglalkozni. Ezek a döntések általában érzelmileg megfontoltak, kissé talán önzőek is, de valójában minden művészetben van valami önzőség, ez pedig az önkifejezés. A művészt nem kötik azok a kollektív igazságok vagy szabályrendszerek, amik egy fotóriporter munkájának keretet adnak, de nem is nyomják azok a terhek, amik a megrendelésre dolgozó alkalmazott fotográfust illetik. Ez a szinte végtelen szabadság egyetlen, láthatatlan terhet ró az alkotóra, ez pedig a bőség zavara. Amikor az ember bármit alkothat, akkor mégis mit alkosson? Kezdjen társadalomkritikába, bonyolódjon bele a politikába, feküdjön vissza aludni?

Ekkor jön elő az, ami minden művészetnek a sajátja, hogy az alkotó elkezd tudatán kívül önmagával foglalkozni, saját maga kicsi részeit belefogalmazza egy-egy képbe. Ha a fotográfiáról beszélünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy az ember mindig olyat fényképez, amiben önmagát látja, és esetenként még ehhez is hozzáad pl. a kiválasztott alkotói eszközzel vagy a kép későbbi módosításával. A fotózás tehát egy tükör sok esetben, s néha görbe vagy törött, de mindig az alkotóját mutatja valamilyen formában. Azok az alkotók, akik erre a pályázatra beküldtek képeket, s most a kiállításon szerepelnek, rendelkeznek azzal a bátorsággal, hogy ezt a tükörben megjelenő képet önmagukról közre adják és kíváncsiak legyenek más véleményére. Ezt a merészséget én, mint kiállítás megnyitó személy, a fotográfia és a pályázat legnagyobb sikerének tartom, mert azt jelenti immár 24. éve, hogy ezen a helyen jó fogadtatása van az őszinteségnek és a bizonytalan kérdéseknek egyaránt. A szenvedély és a fegyelmezett technika használat megférnek egymás mellett ebben a városban, ebben a kiállítótérben. Ez a kettősség fontos, hogy ne billenjen el a képek tömege a technicista, amatőr oldal felé, de ne is legyen kirekesztő azokkal szemben, akik önmegvalósításuk kezdetén járnak a fotó médiumán keresztül. Legyen ez a kiállítási lehetőség mindig egy kapocs azok között az emberek között, akik értékelik a fotográfia hagyományos részét és akiknek értékelésre, iránymutatásra van szükségük továbbhaladásukhoz. S üzenem a nem pályázóknak, akik vagy itt vannak vagy itt sincsenek, hogy egy kiállítói névsor amellett, hogy jelentős, időtálló is. Az Alföldi Fotószalon reméljük, legalább akkora jövő elé néz, mint amekkora múltja van, s élteti majd mindazokat, akik innen indulnak vagy ide érkeznek, mert szerepelnek abban a bizonyos névsorban.

A történelmi múlttal rendelkező Alföldi Fotószalon idei kiállítás megnyitásának ólomnehéz könnyűségével a vállamon kívánom mindenkinek, hogy legyen ideje és lehetősége olyan szinten elgondolkodnia egy-egy képen s annak tartalmán, ahogyan annak alkotója is gondolkodott rajta, míg abba a formába öntötte, amiben végül mi most láthatjuk. Gratulálok!

#cv

0 notes

aftercup-family · 5 years ago

Text

👑 Aftercup Carnival

06.18 Best of Lens

Az Aftercup Lens az Aftercup saját fotós oldala, ahová gyakran készítünk új fotókat. A Lens erős az amatőr makro-, természetfotós kategóriában, azonban szépen lassan nyitunk új fotós műfajok felé is.

Az oldalon mobilos háttérképek (12) és képszerkesztői oktató videók (2) is elérhetőek, melyeket szintén igyekszünk bővíteni. Az Aftercup Lens Az Instagram mellett elérhető az 500px, Flickr és VSCO fotós közösségi oldalakon is, ami egyedülálló az Aftercupnál.

A Lens maga egy galéria, ahová nem kell belépő és amit bármikor nézegethetsz. A hely, ahol a fotóink legjobbjai között élmény elmerülni néhány percre.

0 notes

zeroskillforfun · 6 years ago

Text

My first time - a Fujix100f és a fényképezőgép-szüzességem

Perverz dolog így írni az Elsőről - máshogy viszont lehet nem is érdemes.

(fotó: fujifilmx100f)

1. rész - Az elhatározás

Amikor elhatároztam, hogy na most már aztán van elég pénzem (szempont!) és veszek egy “rendes” fényképezőgépet, először a cserélhető lencséseket kezdtem nézegetni. Több fotózáshoz értő (!!!! min. lvl5-10-35) ismerősöm ajánlotta, hogy ilyenbe fektessek be, mert ezek a gépek építhetőek (igazi brutál transformersek..) és így hosszútávon jobban megérhetik az árukat. Na már most: én nem értek a lencsékhez. Nem értek a gépekhez. Viszont fotózni nagyon szeretek, időm az most éppen van rá - így cseszettül FÁJT a gondolat, hogy heteken keresztül a használati utasítást olvasgassam (.. ami hazugság, mert BIZTOSAN youtuben kerestem volna olyan fényképezőgép-stewardesseket, akik mindent elmondanak és el is mutogatnak) és minden képhez vagy 6-7 izébizét tekergessek KEZDÉSKÉNT. Aztán Forever. TRAGIKUSNAK tűnt a helyzet és már éppen feladtam volna, hogy akkor maradok a telefonos fényképezésnél (egy XIaomim van, elég jó felbontással dolgozik, könnyen kezelhető) - AMIKOR!!! ...

2. rész - A Rátalálás

... a Youtube, Google és Etsy oldalakat bújva (lencsék után kutatva..) egyre többször bukkant fel egy igencsak jóvágású fényképezőgép képe. Először analógnak gondoltam a külseje alapján (túl öreg hozzám..) de ahogy elkezdtem utána nézni egyre lelkesebb lettem (megtudtam a nevét.. és a kora is biztató volt, 2017-ben dobták piacra!). Ahogyan ez lenni szokott, szinte egyből fel is bukkant a versenytárs, a Sony- Alpha9. Több órányi (szerintem több napnyi..) videónézés után az összehasonlításoknak sem sikerült segíteniük a döntésben. Mindkét gép alkalmas street és riport fotózásra, ami gyors “lövést” jelent, jó automatafókuszt és kevés beállítási szükségletet. Idő közben benézett még a Canon és a Nikon is, de ők pár kör után ki is estek (az egyik jó barátnőmnek Canonja van, abból még egy kisebb gép is gigantikusnak tűnik nekem.. a Nikonnál jobban dicsérték a Sony-t és a Fuji-t). Végül egy kedves ismerősöm feltette az aranyat érő kérdést: tulajdonképpen konkrétan MIT szeretnék fotózni? Mivel annyira amatőr szintű vagyok, hogy konkrét stílusom vagy témám NINCS (vagy hát én még nem ismertem fel..), így átküldtem neki pár képet, amik úgy éreztem megmutatják azokat a “hangulatokat”, amiket szeretek. Természetesen azt jelezte vissza, hogy ezek eléggé “össze-visszák” és, hogy többféle lencse kell hozzájuk, egy másik ismerősöm viszont áldását adta a Fujira, mondván: “művészkedéshez jó ez”.

3. rész - Az érvek

Nos.. ami végül mégis döntött: az a fotózás élménye volt. Mert nekem amatőrként elsősorban az a fontos, hogy élvezzem.

A fuji mellett szólt a színvilág, ami úgy tűnik, kifejezetten a Fuji különlegessége. Bárkitől néztem videót, ezt biztosan elmondta - semmilyen másik gép ilyen élethűen ilyen gyönyörűen nem ad vissza színeket. Az én nagy vesszőparipám (mondhatni az egyik fő-musztángom) pedig pont a színek. Mivel nem használok sem photoshopot sem semmilyen képszerkesztő programot (paint szintű tudásom viszont lvlELKÉPESZTŐENMAGAS), tehát számomra fontos szempont volt, hogy a fotón a színek élethűek legyenek. Egyébként a beépített filterekkel meg pont azokat a hangulatokat lehet előhívni a képekből, amik engem megfognak, így ez +1 voks volt a színnél.

A következő érv, ami mellette szólt, az végül nem más lett, mint a rögzített lencse. Ez a bizonyos lencse ugyanis pont azt tudja, ami nekem fontos - az emberi szemhez állítólag ez hasonlít a legjobban, tehát tényleg azt fotózom, amit látok, így arra sincs különösebb okom, hogy cserélgessem. FUNFACT: amikor még nem gyártottak ennyi lencsét, a haditudósítók és a riporterek is ezzel dolgoztak hosszú éveken keresztül - ha nekik jó volt, nekem is jó lesz. Hátrány, hogy ezzel a lencsével csak nagyon korlátozottan lehet nagyítani/közelíteni. Mivel én egyébként is főleg közelieket lövök, így engem ez különösebben nem zavar, másnak viszont fontos szempont lehet (pl. ha valaki madarakat fotózna.. ahhoz barátom fára kell ezzel mászni - aminek biztos megvan a maga FUN értéke). Egyébként több profi fotós úgy nyilatkozott (a pár napos kis kutatásom során legalábbis ezt találtam), hogy a kamerának ez a hiányossága olyan nosztalgiafaktorként is felfogható, ami a fotózás szeretetével kapcsolódik össze a szívükben. És ez nem más, mint az a szív-lélek-test kapcsolat, amit egy fotós beletesz a képébe azáltal, hogy nem a kamerát állítgatja a kívánt fotó elérése céljából, hanem Ő maga helyezkedik (a testével..) és így lesz az egész ténylegesen élmény. És ez el is vezet a következő számomra döntő szemponthoz..

.. ami az élményszintű fotózás és nosztalgiafaktor. Többen arról számoltak be, hogy ez a gép nem csak a megjelenésében kellemesen retro, hanem a kezelésében is olyannyira egyszerű (a profi fotósok azért szeretik, mert arra figyelhetnek, amit fotóznak, nem a kamerára - nekem ez ugyanezért szimpatikus kezdőként), hogy az embernek olyan érzése van, mintha “ott sem lenne a gép”. Mivel MINDENT be lehet rajta állítani automatikusra, így az embernek tényleg van lehetősége megélni a pillanatot, ott lenni benne - a megörökítés mellett (amikor 10 éves voltam volt egy eldobhatós analóg Nikonom, ahhoz az élményhez tudom hasonlítani). Ez azért is szimpatikus, mert így saját tempómban fedezhetem fel a kézi beállítások csínját-bínját, miközben a képeim úgy sikerülhetnek, amilyennek megálmodom őket, tehát a fotós önbizalmam sem szenved csorbát a tanulás során.

És végezetül, mivel engem mostanában az éjszakai fotózás kezdett el foglalkoztatni (sok képem egyébként is kifejezetten sötét..), így olyan kamerát szerettem volna, amit nem csak nappal tudok használni (lehetetlen kívánságnak tűnt lencsecserélgetés nélkül..). így hát bár még mindig szimpatikus volt a fuji, belevetettem magam az éjszakai fotózás yt tudományába. A sok hasznos tanács mellett na mibe sikerült belefutnom? Hát a Fujiba! Egy konkrétan éjszakai fotózásra specializálódott embernél találtam olyan képeket, amik a Fujix100f-el készültek és bár a 2019-es rangosrba maga a kamera nem került be, a példaként hozott képeknél több olyan is fel volt tüntetve, ami ezzel a kamerával készült (éjszakai fotók nemzeti parkokról Amerikában) - szóval beleremegett a szívem és úgy éreztem, döntésre jutottam.

4. rész - A döntés

Szóval nálam fontos szempont volt:

1. a kamera mérete: mivel amatőr fotós vagyok, egy nehéz gép ha lehúzza a nyakam pár óra alatt lehet meghalna a motivációm és a lelkesedésem.. RIP

2. kezelhetősége: kezdőként szeretnék jó élményeket a fotózásról, minden magamféle kis amatőr álma a szép fotó kevés tudás mellett is (és az sem utolsó szempont, hogy a fejlődés fokozatosan, a magam tempójában biztosított.. ha akarom átállok automatikusról kézire és már játszhatok is a beállításokkal)

3. az élményszintű fotózás megőrzése: hogy azt fotózhassam, amit látok (színek, gyorsaság, fókusz..), azt sikerüljön elkapnom és megörökítenem, amihez az élmény köt - és, hogy közben meg is élhessem azt

4. hosszútávú használat: a fuji ezt a gépet 2017-ben dobta piacra és még így 2019-ben IS (ha csak abba gondolunk bele, hogy egyetlen év alatt mennyit fejlődik a technika, mennyi új szerkentyűt dobnak piacra, pláne most, a fényképezés aranykorában ez azért szerintem minimum elképesztő!) készülnek róla olyan videók, amik dicsérik és a megvételét ajánlják, kezdőknek és profiknak egyaránt. Úgy vettem észre, hogy a tulajdonosok ragaszkodnak ehhez a rögzített lencséjű kis csodához, ami mivel street fotózásra alkalmas, tökéletes útitárs tud lenni a kalandok megörökítéséhez, instagramozáshoz és a családi fotózásokhoz. Ez egy elég drága kamera (az én zsebemnek legalábbis..) így fontos volt, hogy tényleg szívben-lélekben megéljem az elköteleződést. És, hogy az élményszintet és a FUN-faktort biztosítani tudja olyan szinten, hogy a munkám mellett a fotózást valóban egy kellemes kreatív tevékenységnek élhessem meg (”művészkedésnek”, hogy egy kedves ismerőst fentebbről idézzek).

5. sötét helyek: a telefonos fotózással pont ott akadtam meg, hogy az erős fény-sötét kontrasztoknál a színeket szinte teljesen elvesztettem, pedig ezek a kedvenc hangulataim és a kedvenc színeim. Így olyan gépet kerestem, ami éjszakai fotózásra is alkalmas lehet és sötétben is jól kivehető, szép képeket lehet vele készíteni, a színek komolyabb torzítása nélkül.

Számomra a fujix100f az egyik legjobb döntés volt, amit valaha ever meghoztam - úgy érzem maximálisan megérte az árát. Gyönyörű kinézetű kamera (bár ez utolsó szempont volt de nah - AMI TÉNY AZ TÉNY!) és amire nekem kell, arra több mint tökéletes.

Szóval ha valaki azon gondolkodik, hogy fényképezőgépet venne: én így döntöttem az enyém mellett. Ha magamnak adhatnék pár jó tanácsot a választáshoz, ezek lennének azok: gondold át, mit szeretnél fotózni (ne ijedj meg, ha a listád vegyes lesz! Kezdőként azt mondhatom, hogy a lelkesedésem a reggeli zabkásától indul és az éjszakai csillagos égig terjed); keress utána, hogy milyen gépeket ajánlanak kezdőknek; mérlegeld ezeknek a tudását, nézz összehasonlításokat - a “mit fotóznál legszívesebben” listád ezek alapján valószínűleg szűkülni fog; NEM KELL a legfrissebben kijött kamerát megvenned, a régi gépekhez (a piac rohamos fejlődése miatt) lehet olcsóbban is hozzájuthatsz és azt se felejtsd el, hogy az új gépek fejlettsége nem jelenti feltétlenül a régiek fejletlenségét (vagy mi a szösz.. attól még, hogy valami új és csillió dolgot tud, neked lehet elég lenne két jól használható funkció a boldogságodhoz); vedd kérlek figyelembe, hogy a legtöbb géphez nem csomagolnak MEMÓRIAKÁRTYÁT és azt is, hogy a memóriakártyáknak és gépeknek kompatibilisnek kell lenniük!!

És végül: olyat válassz, amiről eltudod képzelni, hogy magaddal akarod majd cipelni mindenhova minden áldott nap ezután (vagy legalábbis a szabadidődben)! Elviszed munkába, utazni, esküvőre, születésnapra, a nővéred szülésére és a halálos ágyadon ha szingli maradtál, a pap kezébe nyomod - ha meg olyan szerencsés vagy, hogy lett porontyod és unokád, akkor akár rá is bízhatod.

Na, hát ez vagy hasznos volt valakinek - vagy nem.

Kampec-karperec.

#fujix100f #fényképezőgép #fényképezőgépválasztás #fujifilm #amatőrfotós #magyar #magyarfotosok

0 notes

hirzilla · 6 years ago

Photo

Példátlan régészeti leletekre bukkantak a Titicaca-tó mélyén http://hirzilla.hu/hirek/online-hirek/tech-tudomany/2019/04/03/peldatlan-regeszeti-leletekre-bukkantak-a-titicaca-to-melyen/?feed_id=11871&_unique_id=5ca4636fb2d99 Ritkán van alkalmuk a víz alatti régészeknek magashegységi környezetben dolgozni, de ez alkalommal a 21. századi dél-amerikai archeológia egyik legjelentősebb leletegyüttesére bukkantak a Bolívia és Peru határán fekvő Titicaca-tóban, 3800 méterrel a tengerszint fölött. A feltárt lelőhely ceremoniális célokat szolgálhatott, az úgynevezett Tiwanaku-periódusban élt papok e helyen áldoztak állatokat az isteneknek. A helyszínen aranyat és drágaköveket is találtak, amelyek ugyancsak áldozatként szolgáltak a miniatűr szobrokon ábrázolt istenek számára. A Titicaca-tó, közepén a Khoa-zátonnyal Fotó: Dealere et al. 2019 / PNAS A Tiwanaku birodalom a Kolumbusz előtti Dél-Amerika egyik legjelentősebb civilizációja volt. A Titicaca-tó medencéjében virágzott az i. sz. 5-12. századig, prosperitását nagyban segítette a törésvonal mentén létrejött Titicaca-medence, amely valóságos beltengernek adott otthont, dacára az Andok tornyosuló csúcsainak. A kedvező környezet hatására a spanyol hódítás idején nagyjából egymillió ember élhetett a térségben. Az ásatást (bár víz alatti lelőhely lévén ez a kifejezés kissé furcsán hat) a Titcaca-tó közepén lévő Nap-szigettől (Isla del Sol) északra lévő Khoa-zátony közelében végezték. A zátony környékén nagyjából öt méter mély a víz, így amatőr búvárok is gyakran merülnek arrafelé, és ők találtak rá az első leletekre - ez keltette fel a hivatásos régészek érdeklődését. A szertartásokhoz használt eszközök, állatcsontok, szobrok Fotó: Dealere et al. 2019 / PNAS A leletegyüttes rendkívüli gazdagsággal bír. Felhoztak egy lapis lazuliból (lazuritból) készült pumaszobrocskát, más állatokat ábrázoló faragványokat, kerámia mécseseket, aranytárgyakat, amelyek egy részén szép vésetek láthatók, egy medált, és egy egyelőre ismeretlen rendeltetésű, L-alakú tárgyat, amit puma és kondorkeselyű vésetek díszítenek. Emellett feltártak bőrfoszlányokhoz erősített aranydíszítéseket is, illetve olyan dísztárgyakat, amelyekkel talán az áldozatként használt fiatal lámákat cicomázták föl. Összességében a leletek arról árulkodnak, hogy a kor szertartásain az elérhető legértékesebb vagyontárgyakat és állatokat áldozták fel az isteneknek. Olyan osztrigahéjakat is találtak, amelyek nem a Titicaca-tóból, hanem a kétezer kilométerre található óceánból származnak, így csak távolsági kereskedelem révén juthattak a szárazföld belsejébe. E műtárgyak legnagyszerűbb jellegzetessége szépségükön és az előállítás minőségén túl az, hogy érintetlenül kerültek elő. Ez a nagy előnye a víz alatti leleteknek: a Titicaca-tó megóvta a tárgyi kultúrát az idők viszontagságaitól és az embertől. Soha korábban nem fedeztek fel ennyi műtárgyat ilyen jó minőségben - nyilatkozta a Guardiannek Christophe Delaere, az Oxfordi Egyetem víz alatti régésze. A szertartáshoz használt eszközök mellett megtalálták a feláldozott lámák csontjait, illetve az elégetett halak maradványait is. A felfedezésről írott tanulmányban arról számolnak be, hogy a szénizotópos kormeghatározás tanúsága szerint a leletek a 8-10. századból valók. A leletek annak megértéséhez is közelebb vihetik a kutatókat, hogy a Tiwanaku birodalom hogyan tudott ilyen sikeres lenni az első évezredben. Úgy gondolják, hogy a gyors benépesüléshez hozzájárulhattak a szertartásos helyszínekre érkező zarándokok tömegei is. Az isteni hatalom megerősítésével a birodalom megszilárdíthatta az alattvalók együttműködését, és eltántoríthatta a szabályok ellen vétőket. Így a zarándoklatok fontos részét képezték az államszervezet működésének. Köszönjük, hogy olvasol minket! Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!

0 notes