#Visszaemlékezések

[sokasebi]

Megütötte a fülem egy felmondat a Borizu Hang 152-ik reszeben, @martonbede szerint a nyilasok alapos munkát végeztek a vidéki zsidóság kiirtásában. A történelmi tények védelmében szeretnem helyreigazitani a dolgokat, a vidéki zsidóság deportálása 1944 május-júniusa, a deportálás leallitasa júliusban történt, a nyilas hatalomátvétel meg októberben volt. Magyarország nagy részen (Pécs-Szeged, Szolnok-Debrecen tersegeben) nem is volt nyilas uralom, mert azt addigra az oroszok már megszállták. A nyilasok terrorja leginkabb a körbezárt Budapestre korlátozódott. Félrevezetheti az embert, hogy a filmek, visszaemlékezések főleg erre az időszakra vonatkoznak.

További érdekesség 1944-bol, hogy Horthy kisérletét kiugrásnak nevezzük, holott az egy oroszokhoz történő átállási kisérlet volt. Valamint hogy a Sztálinhoz küldött magyar fegyverszüneti tárgyalások vezetője Faragho Gábor a csendőrség korábbi felügyelője, még korábban moszkvai attasé volt.

[elmondom]

Szia!

Először is, üdvözöllek! Mint a cím is mutatja, ide elsősorban a saját magam gyógyítására íródott bejegyzések(?), visszaemlékezések(?), egypercesek(?) kerülnek majd fel.

Mind egy kislányról szólnak majd, akiről még a saját felnőtt énje is elhitte, hogy rossz. Még ő is megpróbálta elzárni és eltaposni, viszont a kislány erősebb, mint bárki hitte volna, és a sok évnyi bujkálás után előjött, hogy világgá kiáltsa a fájdalmát.

A világot nem fogja megváltani – csak a sajátját szeretné végre helyreállítani, és elfoglalni az őt megillető helyet.

És ha egy hozzá hasonló kislány vagy kisfiú olvasná ezeket a bejegyzéseket, akkor tudd: nem vagy egyedül!

[getting-tired-of-my-own-words]

Te voltál nekem minden. Az egész világom körülötted forgott, te voltál a nap, a víz, a levegő, te voltál a kezdet és a vég. És aztán azt mondtad, soha nem is szerettelek.

Regina Cox

[bekesmegyeikonyvtar]

Forrás: Körösvidék, 3. évf. 103. sz. (1922. május 7.)

[nitta86]

Marilyn French: The Woman’s Room

Erről a könyvről külön is írok, hogy ne csak az ömlesztett olvasmányos posztban legyen meg.

Szóval 700 oldal (más kiadásban 500, de az is sok) és second wave feminism egy azóta eléggé elfelejtett alapműve. Pedig tökjó könyv, csak nem annyira meglepő módon elég nyomasztó.

Az a különleges benne, hogy a teljesen hétköznapi borzalmakat mutat be. Többnyire a háziasszonylét és az anyaság hétköznapi szenvedéseit és monotóniáját. És még reflektál is rá, hogy ez se egy jó sors, de vannak ennél rosszabb munkák is. (Mármint a főállású feleséglétnél.) Hétköznapi “gonoszok” vannak benne, pl a főszereplő Mira férjét Normant szívesen agyonvertem volna egy lapáttal, de mégis csak olyan hétköznapian seggfej, ismerek nála rosszabb férfiakat.

A regényben egymást váltogatja a történet ahogy halad előre, mellette az előreutalások és visszaemlékezések és néha random esszék társadalomról, feminizmusról, 60-as évek politikai mozgalmairól stb. Ezek a részek se zavaróak, sőt a cselekmény néha olyan szándékosan monoton és nyomasztó (a zöldbabról és a szaros pelenkáról szól sokszor, mint a női lét két eleméről), hogy én kifejezetten örültem, ha megszakította egy-egy esszérész.

Szóval a történet: Mira a 30-as években született, először szó van iskolás és főiskolás éveiről. Na itt nagyon tudtam vele azonosulni, pedig én fele annyira se vagyok tehetséges. A főiskolás évei alatt olyan elnyomással és kiszolgáltatottsággal találkozott amivel annak idején én is, pedig 70 évvel később vettem részt a felsőoktatásban, de ez nagyon is ismerős hogy még a kedves és jóindulatú férfiaknak i, csak a vágy tárgya lehetek vagy egy funkció, potenciálisan hasznos jószág, és nem személy. Meg a borzasztó szexuális kettősmérce brr.

Aztán Mira férjhez megy és gyerekei lesznek, és na itt már nem tudtam azonosulni a szituációval, de pont ezért nagyon érdekes volt. Itt is együtt éreztem vele , persze, csak nekem nincs gyerekem és szerencsére a házasságom se hasonlít erre. Viszont a szüleim házasságát nagyrészt feismertem, pedig Anyu dolgozott mellettünk, sőt viszonylag korán bölcsödések lettünk, a hatalmi viszonyok mégis hasonlóak voltak. És valszeg ez lett volna az az élet amit a szüleim nekem szántak. Látszatélet, mit szólnak a szomszédok és hagyományos patriarchális viszonyok, amikben meghal a lelked.

Mira főállású anya barátnői közül bele is őrül jónéhány és ez is egy fontos tanulság, hogy bármilyen ideológiával támogatja meg, nem bírja ki hosszútávon az emberi elme ha csak ennyi az élet és ha csak mások szolgálatából áll.

Egyébként mindig is érdekelt, milyen lehet főállású anyának lenni, na innen részletesen megtudhatom, hogy az 50-es évek USA-jában milyen lehetett,  mert nagyon részletesen le van írva. Szerintem ez a rész szándékosan unalmas, hogy lássa az olvasó, hogy ez az élet unalmas, céltalan és borzalmas. És amikor már reménykedtem, hogy történik valami majd és mindjárt vége lesz, akkor csak nagyobb házba költöztek és ugyanez lett több pénzzel. Mondjuk ez is tanulságos volt mert rájöttem, hogy miért törődnek annyit a gazdag nők a külsejükkel, milyen lehet ez a fajta élet és végülis ez is érdekelt már korábban is. Itt a rahedli pénzük ellenére az egész család baromi boldogtalan, a szülők is és a két fiú gyerek is. Nem csoda, hogy végül a férj lelép és el is válnak. Itt Mira végre mutat egy kis határozottságot, főiskolás kora óta kb. először és jól jön ki a válásból, és visszamegy a főiskolára amit anno abbahagyott. (Nem hibáztatom igazából, hogy korábban nem állt ki magáért, mert anyagilag baromi kiszolgáltatott volt.)

A főiskola után beadja a fiúkat egy bentlakásos középiskolába, ami szerintem elég rideg húzás, de mondjuk ebben a könyvben az összes szülői példa borzalmas szerintem, és továbbtanul a Harvardon. Juhú, végre kevésbé szenvedős olvasmány izgalmas diákélet, bulik meg 60-as évek diákmozgalmai. Ez a befejező rész tényleg sokkal könnyebben olvasható, mint az eddigiek. Hirtelen mindenki leszbikus meg biszexualis, meg színesbőrűekkel jár. Még a poliamoria is megjelenik, csak azt még nem tudják megugrani a szereplőink. De a maradék is bőven sokkoló nagyanyáink és dédanyáink korosztályától.

Az elején azért vannak Mirának nehézségei, de nem is csoda, hogy nem könnyű az átalakulás  gazdag kosztümös feleségből Harvardi diákká. De végül lesz baráti köre és új érdeklődései. És tökjó, hogy ez a könyv végig női barátságokról szól, csak kezdetben kisgyerekes anyák között a végén meg doktorizó diákok között.

Szóval ha valaki arról szeretne olvasni, hogy nők sokszáz oldalon keresztül támogatják egymást és mély és igaz barátságokat alakítanak ki, akkor ez az ő könyve. Plusz ebből értettem meg igazán, hogy miről is szólt a szexuális forradalom és miért volt fontos. (Azért nem értettem korábban, mert el se bírtam képzelni a modern világot előtte.)

Viszont sajnos a vége felé a nemierőszakos rész azt is megmutatja, hogy hiába változott meg örökre a világ és hiába szabad szabadon barátkozni és szeretni és nem látszat életet élni, a kiszolgáltatottság alig változott.

Ami viszont reális, szóval, mint bemutatott téma nagyon jó, de mint jelenség szomorú az hogy Mira valójában rossz anya. Igazából ebben a könyvben majdnem mindenki abszolút pocsék szülő, valószínüleg teljesen reálisan. Csak szomorú, hogy hiába sok főállású anyaként belefeccölt fizetetlen munkaóra ez a gyerekeknek se jó. Mira láthatólag majdnem végig érzelmileg elhanyagolja a fiait, meg nem védi meg őket az apjuktól Normantól, aki a kor normái szerinti módon érzelmileg és fizikailag is bántalmazza őket. Mivel a korabeli felfogás szerint ettől lesznek kemény férfiak, mint az egy zseniálisan megírt fejezetben ki is van fejtve. Szegény srácoknak csak a válás után lesz kicsit könnyebb egy darabig, mert aztán Mira depressziós lesz, ami az ő szempontjából is elég szomorú, de a gyerekeket is még jobban elmarja maga mellől. Majd végül bentlakásos iskolába kerülnek és mikor a szünetekben meglátogatják egyetemista anyjukat az elvárja tőlük, hogy az addig szigorúan, ridegen nevelt kamaszok hirtelen feloldódjanak a hippi baráti körében. Végül jól alakul és lesz pár őszinte beszélgetésük, de komolyan csodáltam a gyerekek türelmét.

Összességében ez egy tök jó könyv, mindenkinek ajánlom.

[falsechurch]

/Javulás útján /

Ignorálom

Ez válik be legjobban!

Nem beszélni róla

Hallgatni,mint a sír!

Néha megdöbbent mit produkálok

Csak hallom magam beszélni,de nem tudom hogy én vagyok

A hangom akár a vajazókés

Lágy,selymes

De sebet okoz!

Mind szenvednek miattam (is)!?

A borban áztatott családi ebéd

Csak ne bámult volna az a fasz

A koszos képkeretből,az asztal mellől

Mert nem néztem a szemébe,és elvitte a rák

Mert halhatatlannak hitte magát

Spicces este

Süti zabálás

Napi 2x pornó

Vágy

Vágyálom

Marcit hiába ignorálom!

Mogyorókrém az éjjeliszekrényen

Esti zabálások

Lekvár kell!

Elmaradt napló részletek

Szégyenletes visszaemlékezések

Egy másik korra

Mikor Könyves Kálmán megvakíttatta Álmost és annak 8 fiát

Nem voltunk mi sosem magyarok

Sosem ateisták

Sosem keresztények

Sosem egyediek

Sosem hitelesek

Sosem Árpádok

Vazul jött,lassan ment

Hányavetett sorsán át a magyar nemzet

Magyarország?!

Az mi? Egy falu Romániában?

Ki vagy te rajtam,ki vagy?

Kinek bőre rámtapad

Ez nem az én testem

Azt elhagytam útban az ítélete nap felé

E külalak taszító

Ugye csak ideiglenes ?

Forrasztó

Borzasztó

Olvasztó

Magyar

Test és lélek

Csak szemlélem a történelmet

Mintha számítana bármit,ha már egyszer itt vagyunk

Itt! Hol itt?!

Nedvesedek az ítélet napra

Hevesen izzok,várom

De lassan letelik az élet,és én vergődöm

Hatalma van a múltnak

Hatalmas közös jövő!

Rákosi diktatúra

Mi a fasz ez most?

[fovarosiblog]

Mozifilm készül a magyar férfi vízilabda-válogatott legsikeresebb éveiről. Az alkotásban az archív felvételek mellett soha nem látott beszélgetések és visszaemlékezések is helyet kapnak, így egészen új megközelítésben, a játékosok szemszögéből, személyes történetekkel kiegészítve ismerhetjük meg a történelminek számító sporteseményeket. A film Zákonyi S. Tamás rendező-producer vezetésével készül, akit szakértők és a válogatott tagjai is segítenek, hogy minél pontosabb képet kapjunk a sztárcsapat 1997 és 2008 közötti életéről.

[relativrealitas]

“Két ember akkor tud titkot tartani, ha egyikük halott” - Pretty Little Liars Netflix napló

Pretty Little Liars, magyar fordításban Hazug Csajok Társasága (wtf?) kamasz korom egyik legmeghatározóbb sorozata volt a Vámpír naplók mellett. Im��dtam és gyűlöltem. Nem is voltam képes részről részre, évről évre végigkövetni az eseményeket, kivárni a történet végét, mert a 4. évad elején feladtam a sorozat nézését. Aztán készült még 3 évad és 2017-ben ért véget Alison, Aria, Emily, Hanna és Spencer története. Most valahogy rám jött a nosztalgia, ezért rávettem magamat, hogy Netflixen nézzem végig a sorozatot. Az elejétől a végéig.

Azok között voltam, akik a sorozatot szinte az első perctől kezdve követték. 2010 őszén örömmel hallottam a barátnőimtől, hogy van egy sorozat, ami leköthet addig, amíg érkezik a Vampír naplók második évada. A történet szerint, a fiktív amerikai kisvárosban, Rosewoodban, ahol szinte minden fájdalmasan tökéletes és csak szabálytalan parkolás, vagy egy elkóborolt kutya miatt vannak ügyek a rendőrségen, a csoda szép, gazdag, babaarcú, szőke hajú, kék szemű Alison DiLaurentis az utolsó nyári hétvégén nyomtalanul eltűnik. A rendőrség nyomozásba kezd, de az ügy sehová sem vezet. Aria, Emily, Hana és Spencer pedig, akik Alisonnal voltak együtt az eltűnése éjszakáján lassan, de biztosan eltávolodnak egymástól az eset után. Aria családja egy évet Izlandon tölt, Emily az úszócsapattal lóg, Hanna Monával együtt teljes átalakuláson esik át és átveszik Alison szerepét a gimiben, Spencer pedig minden klubnak tagja, nagy erővel dolgozik egyetemi felvételijén és szülei lenyűgözésén. Vajon hogy lehettek ennyire különböző emberek barátok Alison révén? Ahogyan azt ő megfogalmazta “a titkok tartanak minket közel egymáshoz”. Ami nagyjából annyit takart a cukormáz alatt, hogy mindenki gyenge pontját ismerte és rendszeresen vissza is élt ezzel, hogy olyan dolgokra vehesse rá a lányokat, amiket kitalált. A sorozat alapjául szolgáló könyveket Sara Shepard írta, aki erősen arra terelte a gyanút, hogy Alison hirtelen és rejtélyes eltűnése mögött akár valamelyik lány is állhat. A történet kezdetén, Alison eltűnésének évfordulóján mind a négy lány rejtélyes üzeneteket kezd kapni egy bizonyos “A”-től, aki olyan dolgokra tesz célzást, amiket Alisonon kívül senki sem tudhatott. Pedig már az első epizód végén bebizonyosodott, hogy Alison maradványait megtalálták a hátsó kertben... Vagy mégsem? Természetes, hogy szívesen vetettem bele magamat 16 évesen a babaszobában rejtőző borzalmas titkok kibogozásába.

A televíziózás történelmének talán legjobb intróját kapta a sorozat. Pont annyira borzalmasan gyönyörű, ahogy az egész sorozat világa. Azonban a kezdeti rajongásom hamar zavarodottságba ment át, és ahogy fent írtam is, 3 év küzdelmes nyomozás után feladtam a harcot, nem küzdöttem azért tovább, hogy megtudhassam, mi történhetett Alisonnal, azon az éjszakán. A legnagyobb problémát számomra az okozta, hogy a rengeteg szál, bonyolult részlet, apró utalások követhetetlenné váltak számomra hétről hétre nézve az epizódokat. Az akkoriban még ABC Family, most már Freeform minden évadot úgy adott le, hogy az első 10-12 részt leadta júniustól augusztusig, majd januárig szünetet tartott a sorozat sugárzásában (kivétel a Halloweeni epizódok) egészen a következő év januárjáig, amikor leadta a többi részt is. Hiába volt a részek elején “előző részek tartalmából” amikor lehet 15 résszel, illetve 1,5 évvel korábban láttam adott részletet egy képkocka erejéig. Kezdtem elveszteni a fonalat, kibogozhatatlanná vált a történet. Olyan ez a sorozat, mint amit eleve VOD-ra szántak az alkotók (pedig biztosan nem) egyben, egymás után nézve az epizódokat már körvonalazódik a sztori, nagyon sok régi kérdés megválaszolásra került a fejemben. Az évadok (öncélú) tagolása is elsimult hála a Netflixnek, nem kellett hónapokig azon kattognia az ember lányának, hogy most akkor kijutnak-e a babaházból, vagy sem. És megmondom őszintén, pont ezek miatt a dolgok miatt sokkal élvezhetőbbé és izgalmasabbá vált a sorozat, pontosan olyannak, amilyennek az alkotók szánták. A kellemes nosztalgia és az új élmények mellett persze távolról sem 10/10 ez a sorozat (sajnos) pedig lehetett volna az is, és remélhetőleg a reboot már nem fog ugyan ezekbe a hibákba beleesni.

A sorozat rejtélyének központjában álló Alison DiLaurentis elsőre egy tipikus “mean girl” aki tökéletes, mindene megvan, mindenki szeretne vele barátkozni és ezt tudja is magáról. Azonban valójában egy gátlástalan mester manipulátort láthattunk a visszaemlékezések alapján, aki ügyesen kiszimatolta a többi ember gyenge pontját, titkát és vissza is élt vele, vagy éppen zsarolni kezdte adott illetőt egészen addig, amíg el nem érte nála, amit éppen akart. Amikor fiatalabb az ember és bizonytalan, könnyen barátkozik össze ilyen típusú, narcisztikus emberrel, aki mellett magabiztosnak érezi magát. Azonban csak később jön rá, hogy igazából ő maga semmit nem tud a másikról, csakis annyira avatta be a titkaiba, amennyire szerette volna, vagy szükséges volt. Pontosan ezeket az élményeket éli át a négy lány is eltűnt barátnőjükkel kapcsolatban, ki így, ki úgy, de abban legtöbbször közös nevezőre jutnak, hogy Alison nagyon kegyetlen volt sokszor másokkal szemben, sok ellenséget gyűjtött maga köré. A sorozat fő suspense abban rejlett, hogy kiderüljön, mi is történt Alisonnal (ki ölte meg Laura Palmert?) viszont a bensőséges üzenetek és Alison időnkénti felbukkanásai (szinte jelenései miatt) arra ad reményt a nézőnek és persze a négy lánynak is, hogy Alison még mindig életben van. Amikor először néztem a sorozatot, akkor is arra adtam le a voksomat, hogy valami csoda folytán Alison életben van, ami a negyedik évad közepére most be is igazolódott számomra. Talán a sorozat alkotói amiatt döntöttek a könyvekkel ellentétben (a lányok által ismert) Alison életben tartásán, mert a Sasha Pieterse által alakított karakter és maga a sorozat is óriási népszerűségnek örvendett, hiszen ki ne szeretett volna Alison barátja lenni, vagy a misztikus életének részese lenni?

Még a Rosewoodba való visszatérése és a megrögzött hazudozás folytatása abszolúte karakter azonos volt, viszont onnantól kezdve, hogy kiderült, ki a valódi “A” már nagyon kezdett egy olyan irányt venni a sorozat egésze, ami nagyon nem egészséges és reális képet erősíti a kamaszokban, ha már ők voltak az elsődleges célcsoportja a sorozatnak. De még mielőtt leleplezném “A”-t, néhány szót ejtenék Ezra Fitzről is, aki számomra az első homokszem volt a gépezetben.

Tizenegyedik osztály előtt egy nappal, Aria Montgomery csak elugrott a közeli bárba, hogy szerezzen vacsorát az Izlandról hazaköltöző családjának. Ekkor azonban meglát egy vonzó idegent, aki a könyvét bújja a söre mellett és nem tudja megállni, hogy flörtöljenek egymással, majd a bár mosdójában össze is kavarjanak. (Bár egyébként még mindig nem egyértelmű, hogy ekkor a sorozat szerint vad csókolózáson kívül történt-e más is.... De ez több kapcsolat esetében is ellentétben áll a könyvek kendőzetlen pikáns jeleneteivel, ahol nincs kérdés afelől, hogy szexelnek egymással a karakterek, vagy sem pl. Ian és Alison, Alison és Ezra) Másnap az iskolában döbbennek rá, hogy a dögös idegen nem más, mint Aria és a lányok új angol tanára, Ezra Fitz. Amikor kamaszként néztem a sorozatot, ez a kapcsolat romantikus és aranyos volt számomra, most viszont egyértelműen azon a véleményen vagyok, hogy nagyon nem oké. És pontosan ebből az okból kifolyólag nem oké, mert nem csak hogy legitimmé, de romantikussá tett egy olyat kapcsolatot, ami ha szigorúan nézzük, hatalmi pozícióval való visszaélés. És persze, itt lehet felsorakoztatni az érveket, hogy Aria egyetemistának hazudta magát az első találkozásukkor, és valóban, én magam is úgy éreztem, hogy Aria volt, aki inkább erőltette a kettejük kapcsolatát, viszont semmilyen körülmények között nem lett volna szabad ezt ilyen formában romantikussá tenni egy kereskedelmi televízón nézett tinisorozatban. Ha felnőtt fejjel nézzük, hatalmi pozícióban, kiskorúval folytatott párkapcsolatot, ami a valóságban aszerint a forgatókönyv szerint szokott menni, hogy a hatalmi pozícióban lévő nagykorú manipulálja és ráveszi olyan dolgokra, amit a kiskorú önmagától nem biztos, vagy lehet egyáltalán nem is hajtana végre. Ez pedig az én szememben a legdurvább szankciókat kéne, hogy maga után vonjon. Ehelyett a sorozat azt mutatta be, hogy évadokon keresztül titokban tartották a kapcsolatot, csakis Ezra lakásán és az órák közti szünetekben találkoztak... Végül Ezra otthagyja a tanári állását a gimnáziumban és az egyetemen kezd tanítani, de párkapcsolatuk ezek után is inkább büntető törvénykönyv paragrafusaiban lelhető fel, mint a romantikus regények lapjain. Kiderül ugyanis, hogy Ezra nem véletlenül kezdett Ariaval kapcsolatba lépni azon a bizonyos nyár végi napon: könyvet ír Alisonról és a gyilkosságáról, illetve a könyve célja az, hogy kiderüljön, ki Alison gyilkosa. Ehhez persze a legmodernebb kém felszerelésekkel figyeli meg a lányok mindennapjait, lehallgatja beszélgetéseiket, meghackeli a számítógépüket és persze, a fülig szerelmes Aria az első számú informátora, aki megbízik a férfiban. Ha a tanár- diák románc nem volt eléggé káros kapcsolat, akkor ez már végképp az. És persze nem is maga a fordulat, mert dramaturgiailag nagyon pontosan ki volt dolgozva és meg volt tervezve az egész (Ezra eltűnései és hirtelen felbukkanásai, amikor “A” éppen valamit eltüntetett, Aria heves szerelmi ostroma a férfi irányába, amikor Ezrán látszott, hogy nem feltétlenül érzi komfortosan magát a kapcsolatban stb.) Ezen a ponton kellett volna az Aria- Ezra “szerelmi” szálat végleg elvágni, akár Ian Harding teljes kiírásával a sorozatból, mert ami ezek után következett, azt hiszem egy borzasztóan káros kapcsolati mintát mutatott tinilányok (vagy akár fiúk) millióinak.

Még pedig azzal, miszerint Ezra Fitz valóban beleszeretett Aria Montgomerybe. A kitagadott, multimilliomos Fitzgerald család sarja, az Alisonról írt könyv kéziratát elvetve mindent képes feláldozni a szerelem és Aria oltárán. Mindez nagyon szép és nagyon jó, csak mese habbal, nem igaz. És borzasztó káros. Olyan hamis képet fest, hogy egy módszeres, szociopata bántalmazó képes megváltozni. Ezra Fitz minden szellemi erejével, vonzerejével és írói ambíciójával kihasználta Aria Montgomeryt. A könyve miatt költözött Rosewoodba. Amiatt vállalt tanári állást a gimnáziumban, ennek következtében pedig pontosan tudta, hogy Aria hazudott neki az első találkozásukkor, tudta pontosan hány éves és hogy a későbbiekben a tanára lesz... Bűnöző lángelmeként játszott ki embereket, hogy visszaszerezze Alison naplóját, amiben fiktív formában mesélt az életéről és az őt körülvevő emberekről. Nem számított, hogy becsapja a környezetét, Ariát, sokszor olyan módszereket alkalmaz, amivel paranoid rettegésben tartja “párját” és barátnőit, illetve a fizikai védekezéstől sem riad vissza, ha arról van szó. A való életben ezek az emberek börtönbe kerülnek (amennyiben lebuknak) az áldozataik pedig lehet hogy éltük végéig szakember segítségére szorulnak és a későbbiekben bizalmi problémáik lesznek a párkapcsolataikban. Ez a valóság. Egy ilyen ember nem fog a könnyek láttán elérzékenyülni és megváltozni. Mert nem tud. Ezt a toxikus kapcsolatot TILOS lett volna a sorozatnak romantizálni és tovább folytatni.

A következő kritikus pont számomra Cece Dake aka Charlotte Drake aka Charles DiLaurentis története volt. Már felbukkanásának pillanatában sejteni lehetett, hogy egy ellentmondásos, de talán sokkal inkább negatív karakterrel van dolgunk. Aki kívül mézes mázas, de ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretné, akkor nem ismer kegyelmet. Alison mentoraként, legjobb barátnőjeként mutatkozik be Arianak, Emilynek Hannanak és Spencernek, akik természetesen sosem hallottak még róla, szeretett Alison barátnőjük nem avatta be őket az idősebb barátnővel való viszonyába. Cecet vagy az ‘‘A” csapatba, vagy pedig Alison “gyilkosságához” kezdtem el automatikusan kapcsolni (talán mindkettőhöz is egyszerre) A végkifejlet viszont annyira sokkoló, amit még most is emésztenem kell, pedig már vagy egy hete túl vagyok a Cece  nagy leleplezésén. Az írók olyan irányba vitték el a karaktert és sztorit ismét, ami nem feltétlenül reális vagy épp hasznos egy kamasz néző számára. Cece Drake, vagyis “A” igazából Charlesként (férfiként) látta meg a napvilágot. Mindig is tudta a családja is, hogy valami nincs “rendben” vele, ezért amikor a csecsemő Alisont berakta egy kád vízbe, ahol majdnem megfulladt, úgy döntöttek, hogy a Radleyben sokkal jobb helyen lesz. Senki sem sejtette (és őszintén, nem is akartam sejteni) hogy Jason “képzeletbeli barátja” Charlie, és a szőke kisfiú a felvételeken, 16 éves korában újjászületett Charlotte Drakeként. Természetesen nem vagyok egyáltalán transzfób, nem azzal volt a problémám, hogy beleírtak a sorozatba egy transznemű karaktert. Nagyon is jó lett volna, azonban semmiképpen sem ilyen formában. Az írók olyannyira váratlan és meglepő fordulatot akartak beleírni Charlessal kapcsolatban, hogy egyszerűen sutba dobták az évadokon át felépített, rejtélyes Cece Drake-et (és valószínűleg a józan eszüket is) és megalkották ezt a sztorit. Az csak egy dolog a sok közül, hogy nem egy transznemű színész játszotta a szerepet mint az Eufóriában Julest Hunter Schafer, de ismét egy transzneműt állítottak be szociopata gyilkosnak, akinek a hobbija jigsaw puzzle-ök játszása élő, hús vér emberekkel. Ugyan nincs előttem sajnos a Pretty Little Liars sorozat összes forgatókönyve és storyline-ja, de nagyon az volt az érzésem ezzel a fordulattal kapcsolatban, hogy egyszerűen az extrém nagy fordulat és meglepetés kedvéért (hogy garantáltan ne sejthesse senki) Cece Drakeből Charles DiLaurentis-t csináltak nagyjából ott, akkor, helyben, abban az epizódban, amikor Cece felfedi magát Alisonéknak és elmeséli a történetét. Ha lehet ezt írnom, Cece Drake-et nem transznemű karakternek szánták az írók, csak az lett belőle, mert mekkora fordulat. Abba már inkább külön nem is mennék bele, hogy Jason amiatt nem jött rá a csavarra, mert nem is feküdtek le egymással (”emiatt volt mindig feszült”). Illetve nem tudom eldönteni, hogy a DiLaurentis szülők abban látták Charles furcsaságait, hogy inkább a lányos dolgok érdekelték, vagy pedig abban, hogy mutatott korai szocipata jeleket pl. nálánál kisebb dolgok, állatok, emberek kínzásában lelte örömét? A kettő egyáltalán nem mindegy, egészen más történetet, de más embert is jelentene, vagyis jelentenie kellett volna, rendkívül káros volt és még csak nem is logikus a kettőt összefűzni. Lehet csak az én értelmezésemmel van még mindig a probléma, de Charlotte miért is lelte örömét Alison barátnőinek kínzásában? Bosszú nem motiválhatta, hiszen nem is ismerte személyesen a lányokat Alison eltűnéséig... Utána pedig az elfogása után 5 évvel, amikor “jó magaviselete miatt” kiengedték a Welbyből, ahol addig terápiás kezeléseket kapott, végül kiderült, hogy folytatta volna tovább “a játékot” tehát semmit nem javult igazából az állapota. Érdekes, ő nem tudott olyan hatékonyan megváltozni, még pszichiáterek segítségével sem mint Ezra Fitz a szerelem erejétől...

A Pretty Little Liars egyik fő szála, pontosabban Emily Fields karaktere behozta a sorozatba az LMBTQ+ vonalat. Emily legnagyobb titka, amivel Alison módszeresen visszaél, hogy többet érez iránta csupán barátságnál, szerelmes belé. Illetve így fedezi fel, hogy nem a férfiakhoz vonzódik, hanem a nőkhöz. A konzervatív családi és társadalmi környezet miatt kezdetekben egyáltalán nem szeretné felvállalni ezt a lány. Sokkal inkább azt gondolja, vele van a hiba és idővel nem fog a saját neméhez vonzódni. Alison egyértelműen és többször is kifejezi részére, hogy a fiúkat szereti. Csak szeret visszaélni a bizalmi helyzetével, és hatalmát gyakorolva megalázni Emilyt a mássága miatt, vagyis azzal, hogy szétkürtöli mindenkinek az igazat róla. A Kaliforniából érkező, szabad szellemű Maya (aki Alisonék házába költözik be a családjával) az, aki ráébreszti és buzdítja Emilyt, hogy vállalja fel nyíltan homoszexualitását. A kezdő lökés után, ha bukdácsolva is, de Emily elfogadja és felvállalja önmagát családja és barátai előtt is, még ha sokszor nehéz helyzetekbe is kerül amiatt, hogy pl. édesanyja, Pam, nagyon nehezen tudja elfogadni lányát ilyennek.

Éppen ezért is nem értettem ismét, miért kellett egy toxikus kapcsolatból happy endinget csinálni a 7. évad végére? Alison egyértelműen nem viszonozta Emily érzelmeit. A fiúkhoz vonzódott. Annyiszor élt vissza a bizalmi pozíciójával a szerelmes lány irányába, ahányszor csak tudott. Persze, sokat változnak 5 év alatt, sok trauma hatására az emberek. Azonban nem gondolom, hogy ilyen mértékű változásra képesek lennének. Hiába megy el Paige beszélni Alisonnal, hogy szerinte csak nem vállalta fel/ nem fogadta el Emily szerelmét, Alison nem szereti Emilyt, ahogy a történet legnagyobb részében saját magán kívül senkit sem szeret. Ezért nagyon szép dolog, hogy miután kiderül, Emily megtermékenyített petesejtjeit hordja a szíve alatt (amit nem mellesleg egy pszichopata, akarata ellenére tett vele...)  hogy akkor együtt kell családot alapítaniuk és szerelemben felnevelni az ikreket, akinek még a biológiai apját sem ismerték... Persze, ez nagyon mesésen hangzik,de a való életben ez ettől sokkal szomorúbb és kiábrándítóbb. Akit akarata ellenére ejtenek teherbe olyan mértékű traumát él át, hogy a legrosszabb dolog, amit tehet, hogy megtartja a babát (legtöbbször társadalmi, vallási okokból kifolyólag) hiszen már az első pillanattól kezdve egy nem kívánt, erőszakos eseményt juttat eszébe az áldozatnak. Ettől pedig sajnos a legtöbb esetben a későbbiekben sem tud elvonatkoztatni az áldozat és valószínűleg nem fogja tudni olyan szeretettel nevelni a gyerekét, mintha egy boldog kapcsolatba, vagy tudatos tervezés eredményeként érkezett volna a családba. Az pedig egy újabb elég káros nézet, hogy a gyerek(ek) miatt összejövő, együtt maradó kapcsolat működőképes, mert az esetek legtöbb részében nem az. Emily pedig sokkal szebb befejezést érdemelt volna, mint hogy összejöjjön azzal az emberrel és családot is alapítson, aki miatt olyan sok megaláztatást kellett kamaszként elviselnie. A szerelem nem ilyen. A szerelem nem bánt sosem. Aki szeret, az nem bánt, mert törődik a másik fél érzelmeivel. És nagyon károsnak tartom kamaszok világképébe belecsöpögtetni azt a hamis reményt, hogy az ilyen emberek majd megváltoznak. Sajnos nem fognak. Olyan mértékben legalábbis biztosan nem, hogy egy kölcsönös szereteten alapuló, kiegyensúlyozott párkapcsolatot tudjanak folytatni a másik személlyel.

A negatív oldalak után kicsit visszatérnék a pozitívumokhoz is, hiszen valami miatt mégiscsak meghatározó élmény volt számomra ez a sorozat és a könyvek is. Ki akartam nyomozni, meg akartam fejteni, mi történt Alisonnal azon az éjszakán, amikor eltűnt, ezért pdf-ben, angolul, az első androidos telefonomon azt olvastam a tesiórák alatt az öltözőben. (Twisted-ig olvastam őket) Tagadhatatlan, hogy mind a könyvek, mind pedig a sorozat műfajkeverése és egész atmoszférája zseniális. Szinte azonnal beszippantja az embert. A Halloweent idéző álmos, békés kisváros, ahol borzalmak történnek. A tökéletes családok, amik súlyos, komoly titkokat őriznek a a makulátlan felszín alatt és mindent el is követnének annak érdekében, hogy ez így is maradjon. A giallo kesztyűbe bújt ismeretlen alak, aki a legdurvább módokon játszik “babáival” a saját szabályai szerint. És persze ott van Alison, a megfejthetetlen, rejtélyes lány, akiről nem lehet eldönteni, hogy ő is a játék része, vagy valahol már régen ő is a babák közt van. Ugyanakkor a horrorisztikus és thriller szálak mellé, mintha csak Laura Palmer ihlette volna Alison karakterének több részét (a videók, a kettős élet, az ismeretlen pasi stb.) a Twin Peaks világát is sikerült becsempészni a történetbe. Azonban ami nagy hibája a sorozatnak, hogy nagyon meg akart felelni a nézői igényeknek és a csatorna elvárásainak is. (Walt Disney kábel TV csatornája) Habár nagyon nem szeretem a rebootokat és a remake-eket, de ilyen értelemben remélem, hogy az HBO Max  az “Original Sin” vagyis “Eredendő bűn” című sorozatban már merészebb lesz, illetve olyan karakterek is méltó sorsot vagy történet szálat kapnak, akiknek ez eddig nem járt. Gondolok itt Monára, Jennára és Jasonre. 

Mona Varderwall a sorozat egyik legizgalmasabb és legösszetettebb karaktere. Örültem, hogy a könyvvel ellentétben mégsem halt meg, miután kiderült, hogy ő volt “A” hanem a Radley pszichiátriára került. Bár a sorozat első évadaiban egy üresfejű plázacicának tűnt, ez azonban csak egy okos álca volt, és a népszerűséghez vezető útja. Vesztes Mona ugyanis Alison eltűnése után Hannával együtt teljes külső átalakuláson esnek át így átveszik a középiskolában a társasági élet középpontját, amit addig Alison töltött be. Aria visszatérte után a lányok újból több időt töltenek együtt sugdolózva, ezzel Monát teljes mértékben kizárják, újra magára marad. Habár pontosan nem derül ki a sorozatból, hogy milyen mentális problémái vannak, magas intelligenciája és a különböző “játékok” iránti megszállottsága terelte arra az útra, hogy a lányok elleni bosszúját ilyen formában élje ki. Persze nem helyes egyáltalán az a fajta bullying, amit csinál, viszont azt megelőzően ő is iskolán belüli megaláztatások folyamatos céltáblája volt. Miután a Radleyből kikerül már nem szeretne a plázacica Mona álcája mögé bújni többé, szeretné felvállalni magát és normális életre vágyik. Azonban a lányok egyáltalán nem megbocsátóak vele szemben a sorozat egésze alatt, csak inkább akkor, amikor éleslátására és eszére szükségük van, hogy közelebb kerülhessenek az “A” rejtély megoldásához. Többször megvádolják, hogy még mindig ő “A” és hogy ártani akar újból a lányoknak pedig igazából ő is csak a rejtély végére akar járni és megakadályozni, hogy tovább folytatódjon mások módszeres zsarolása és életének tönkretétele.

Jenna Marshall azután érkezik Rosewoodba, hogy Toby apja elveszi anyját feleségül. Egy olyan lányt ismerhettünk meg a Halloweeni epizódban (ami kicsit kevesebb, mint 1 évvel Alison eltűnése előtt játszódott) aki magabiztos és egyáltalán nem fél az olyan manipulátoroktól mint Alison. Ezzel kihívja maga ellen a sorsot és Alison utálatát, aki a rosszindulatú pletykák terjesztése után egy este ráveszi a lányokat, hogy dobjanak “bűzbombát” Toby garázsába, ahol állítása szerint éppen tartózkodik, miután titokban levideózta őket öltözködés közben. A gyerekcsínynek tűnő akció (mivel valóban petárdát dobnak a garázsba) tűzvészbe torkollik, aminek következtében Jenna elveszti a látását Toby pedig javító intézetbe kerül, hiszen azt hiszik, ő okozta szándékosan, Természetesen Jenna is túlzásba esett olyan szempontból, amikor rákényszerítette magát Tobyra, utána pedig megzsarolta, ha elmondja a szüleinek, akkor elhiteti velük, hogy ez éppen fordítva történt, de a látásának elvesztését egyáltalán nem érdemelte. Nem csoda hát, hogy keserűséget és bosszút érzett a kegyetlen Alison irányába (aki még a kórházban is megfenyegette, ha valaha visszatér Rosewoodba, akkor kiderül az igazság Tobyról és róla) és barátai irányába, akik szó nélkül asszisztáltak majd megtartották titoknak, hogy mi is történt valójában. Sokszor kerül a gyanú középpontjába, miszerint ő “A” de legalábbis neki dolgozik, azonban mindig beigazolódik, hogy maximum néhány esetben segíthetett neki, de nem ő irányítja a szálakat. A káros üzenet listámon ez is egyértelműen ott szerepel, hogy kertvárosi gazdag lányok a vak lányra mutogatnak bűnöző lángelmeként.

Akit pedig valószínűleg egyik író sem szeretett igazán, nem más mint Jason Dilaurentis, Alison bátyja. Az első évad után Drew Van Acker vette át a báty szerepét, aki egy igazán jó döntésnek bizonyult, hiszen nem csak, hogy külsőben hasonlított nagyon Sahsa Pietersere, de magával hozta a titokzatos, megfejthetetlen és sérült lelkű férfi karakterét. (Slusszpoén, hogy a Halloweeni vonatos bulin James Deannek öltözött.) Valamiféle veszélyes aura vette körül, aminek hatására bármi kiderülhetett volna róla. A sorozat (és a könyvek) legnagyobb titka, hogy Jason igazából Peter Hastings fia, így Spencer és Melissa féltestvére. Veronica akkor tudja meg, amikor Melissát és Jasont csókolózáson kapják és kénytelenek eltiltani őket egymástól titkolt rokoni szálaik miatt. Alison erre a titokra is hamarabb rájött, hiszen megtalálta az anyja levelezését Peterrel, ahol egyértelművé vált a kettejük viszonya és Jasonről az igazság. Az alkoholizmusra és drogozásra hajlamos fiú élete már gyerek korától fogva nem volt könnyű, hiszen “Charlie” nevű “kitalált” barátjától megfosztották (akiről később kiderült, hogy egy valódi személy) Cece Drake valójában transznemű, Aria először nem viszonozta egyáltalán érzelmeit, majd addig viszonyt folytatott vele, amíg külön városban éltek Ezrával és nem voltak kapcsolatban egymással. Ashley Marin egy alkalmi kalandnak tekintette, hiszen Ted atya eljegyezte (habár később pont a bűntudata miatt nem ment hozzá a férfihez). Egyszerűen valahogy nem igazán jött neki össze az élet a történet szerint.

Mindent összevetve, a sorozat, és persze a könyvek története misztikus, érdekes és izgalmas műfajkeverés. Nekem a könyvek története személy szerint jobban tetszett, mert sokkal kevésbé prűd, mint a sorozat, és az Alison eltűnés ügy is egy sokkal logikusabb történettel kerül magyarázatra. Persze mindig felmerül a kérdés adaptáció esetében, hogy mennyire hűen kövesse az eredeti művet majd a sorozat, az olvasók ugyan azt a történetet szeretnék majd viszont látni, amit olvastak, vagy ők is vágynak új fordulatokra és izgalmakra. Sok elemet valóban bele is építettek a sorozatba, de személyesen én még inkább hű maradtam volna az eredeti történethez. Olyan értelemben mindenképpen újat mutatott ez a tiniknek szánt sorozat, hogy elsők között mutatta be a cyber- bullying veszélyeit. Nem véletlenül követték az epizódok premierjeinek napján is több millióan az egyes részeket és még ennél is nagyobb nézőszámot, rajongó tábort tudott maga köré gyűjteni az internetnek és később az egyes országok kereskedelmi csatornáinak. A színészi játékok végig magas színvonalúak voltak. Remélhetőleg, a reboot feszesebb, kevésbé szerteágazó dramaturgiát, merészebb jeleneteket fog tartalmazni és mentes lesz a káros, toxikus kapcsolatok piedesztálra emelésétől.

[sokasebi]

Valakinek elgurult a gyógyszere...

(Nem tudom, hol jelent meg eredetileg.)

Lófasz a seggetekbe, Gabikám!

Merényi László - Szó szerint kilóg a lóláb: minden oka megvolt Demszky és Kuncze Gábornak arra, hogy mindenáron megmentsék Gergényi Pétert a bukástól.

„Nehéz lenne konkrétan megmondani, hogy mikor kezdődött. Még a Horn-kormány idején, de biztos, hogy annak csak a második felében. A Tocsik-botrány körüli mizéria hatására talán. Ez egy lassan kibontakozó folyamat volt. Először viccesnek találtuk, végül is kezdetben ezek amolyan mókás, bátor bulik voltak. Senkinek nem volt kára belőle, legfeljebb az erénycsőszök méltatlankodhattak volna, ha kiderül.” – ezekkel a szavakkal kezdte nyilatkozatát Bőhm András, az SZDSZ politikusa, amikor a GabiGabi néven futó partykkal kapcsolatos első emlékeiről kérdeztem.

„Mindig is szerették a fiúk a malac vicceket. Emlékszem, a négyigenes választás éjszakáján, még ’89-ben, orbitális fingóversenyt rendeztek! Eörsi Matyiék hatalmas kondér sóletet főztek, és utána durrogtattak hajnalig. Demszky még a gatyáját is letolta, hogy tisztán halljuk a rotyogtatást. Kuncze akkor még nem számított meghatározó embernek, csak mosolygott a bajsza alatt. De amikor már mindenki seggrészeg volt, akkor mégis ő alakította a legnagyobbat! Fogta az öngyújtóját, és úgy berobbantotta a következő pút, hogy az öregek mind azt hitték, újra lőnek az oroszok. Gyuri bácsi majdnem elkezdett csomagolni” – ezt már egy névtelenséget kérő, a párttól azóta eltávolodott forrásunk mesélte.

Mindkét embert azért kérdeztem, mert furcsa hírek keringtek már egy ideje, bizonyos zártkörű bulikról, amelyeket néhány havonta fővárosi tulajdonban lévő intézményekben, általában fürdőkben szerveznek az SZDSZ vezető politikusai. Demszky és Kuncze után GabiGabi Party-nak nevezik ezeket az összejöveteleket.

„Nevetséges, hogy egyesek állatias orgiákról meg mittudomén milyen vadságokról beszéltek. Szabad szellemű, bevállalós fiúk voltak, akik teljesen ártatlanul engedték ki a gőzt. Szeretnek dugni. Na és? Egyébként kár a Gáborék szerepét túlhangsúlyozni, Magyar Bálint volt az első, aki a lakásán tartott repülő egyetemek után mindig marasztalni igyekezett a jobb csajokat. Ez lett aztán intézményesítve. Egyszerű gruppenszex bulik voltak, semmivel se különbek, mint a hetvenes évek bármelyik komolyabb értelmiségi házibulija. Semjén Zsolt is egy ilyenben szopatott először, Deutsch Tomi is átjárt Fodorral az elején, nincs ebben semmi különös.” – mondta egy másik ős-SZDSZ-es, aki még a Szabad Kezdeményezések Hálózata idején végzett aktív szervezőmunkát. Ez volt tehát a kezdet.

Ezekben a nyilatkozatokban nincs is semmi különös. Mindenki az ízlésére bízhatja, hogy szimpatikus-e neki a promiszkuitás e szervezett változata, és hát az SZDSZ sosem arról volt híres, hogy erényt vagy önmegtartóztatást prédikált volna. E régi történetek hímporát miért kellett most mégis lesöprögetni? Mert úgy tűnik, idáig kell visszanyúlnunk ahhoz, hogy megértsük, mi folyik most a fővárosi rendőrségnél. Amikor Gergényi Péter budapesti főkapitány széke inogni kezdett, hirtelen előtüremkedett a lóláb. Mindjárt kiderül, hogy szinte szó szerint.

„A rajvezetőnk szólt mindig, általában telefonon. Írásos utasítás ezekről soha nem volt. Leltárt készítettünk ugyan, de a visszavételkor ezeket mindig meg kellett semmisíteni.” – ezt már Lengyel Tibor százados, a BRFK beszerzési osztályának helyettes parancsnoka mondta nekem. Az ő korkedvezményes nyugdíjkérelmét helyben hagyták elöljárói. „Nincs már mit vesztenem. Januárban leszerelek. Van néhány jó ajánlatom, elsősorban őrzés-védelmi feladatokat ellátó vállalkozások kerestek meg. Nem fogok unatkozni, és a szájamról is lehullhat a lakat” – indokolta nyíltságát. Lengyel százados őszes halántékú, széles arccsontú, mindig frissen nyírt bajuszt viselő férfi. Látszik, hogy nem ijed meg a saját árnyékától, de amikor erről az ügyről faggattam, többször is elpirult, izzadni kezdett és láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Végül néhány féldeci elfogyasztása után eredt meg igazán a nyelve.

„Amíg el nem kezdődött a felújítás, addig a Rácfürdőhöz vittük általában a felszerelést. De nem mindig oda. Amikor az egész elkezdődött, akkor általában bilincseket kértek meg egyenruhát. Emlékszem, az egyik járőrünk sapkája ragadt a spermától, amikor reggel ki akartuk osztani. Borzasztóan megalázó volt. Az egész ország rendőrvicceken röhög, frusztrál a Viszkis, és akkor a politikusok szétkúrják a felszerelésünket” – hergelte magát az emlékezésbe a sokadik snapsz után Lengyel százados.

A haveri-családi gruppenek a kilencvenes évek második felétől váltak rendőrségi üggyé. „Túl nagy kutyák lettek a fiúk ahhoz, hogy egymás nőit kúrják.” „Valahol le kellett vezetni a feszültséget. El se tudod képzelni, hogy mennyi képviselő drogozik, gyógyszerezik vagy iszik. Ehhez képest ők szerettek kurvázni. Egy idő után már csak profikkal tudták ezt diszkréten intézni. A Kuncze még a türelmi zónás törvényt is átnyomta, igazán nem akartak ők bűnbe keveredni.” – hangzottak a visszaemlékezések arról, hogy vált üzemszerűvé a párt felső vezetésének macsós szórakozása.

Kezdetben csupán arról volt szó, hogy a rendőrség szemet hunyt a prostituáltak alkalmazása felett. „Aztán jöttek a keményebb dolgok. Konkrétan kikérték a rendőrség felszerelését, hogy abban és azzal éljék ki magukat. Felizgatta a Demszkyt, hogy ilyeneket használhat. Nem vagyok szexuálpszichológus, de olvasmányélményeim alapján talán fetisizmusról van szó nála.” – fogalmazott Atkári János, volt főpolgármester-helyettes, aki egyetlen egyszer elment egy ilyen bulira. „Undorodtam az egésztől, de Demszky nagyon kapacitált. A burgaszi polgármesteri hivataltól volt itt egy delegáció, és a hivatalos program után elég sokat ittunk. Nem is tudtam, hogy hová megyünk, amikor beültünk Demszky terepjárójába, és a Néprjazi Múzeumhoz hajtottunk. Tudja, a Parlamenttel szemben, az FVM mellett. Először azt hittem, hogy itt is valami fogadás lesz. De minden fura volt. A hidegtálakon kolbászokból és keménytojásokból falloszokat raktak ki, ládákban hevertek a tejszínhab-szórók, és a hoszteszek bugyiban és melltartóban voltak.”

„Kunczéék ekkor kerültek kapcsolatba a Grand Orient Páholy nagymesterével. A párizsi szabadkőműves elit évtizedek óta szervez ilyen bulikat. Az egyikre levitték őket, és akkor itthon meghonosították. A GabiGabi név visszafele, a repülőn jutott eszükbe. Volt ebben egy játék, hogy Jean Gabin is sok ilyen bulit szervezett a hatvanas években, és ezért a mai napig vannak Gabin Partyk kint. Talán ezt is Bálint találta ki, de ebben már nem vagyok biztos” – tudtam meg a liberális frakció egyik volt titkárságvezetőjétől.

Hamarosan román, moldáv és ukrán prostituáltak vitték a prímet a magyar libertinusok összejövetelein. „Egyre keményebb rendezvények voltak. Demszky a 70-es években cigánykutatási terepmunkája közben fél Szabolcs-megyét lekúrta, aztán voltak az entellektüel gangbangek, és végül a tizenéves prostik. Egy idő után a pinát is megunja az ember. És akkor találták ki ezeket a szerepjátékokat, amikhez rendőrségi kellékeket használtak” – magyarázta Bőhm András az események eszkalációját. „Gusztos Péter például egyszer lebukott. Részegen ment haza, egy rúzsfoltos rohamosztagos gyakorlóban. A felesége kiverte a hisztit, azóta nem is láttuk egyszer sem” – mesélte a szeánszok egyik állandó résztvevője, aki szerint felesleges túl nagy feneket keríteni az egésznek. „A pornócsatornákon azért durvább dolgok mennek. Ez inkább a jó társaságról, a játékról szólt. Az ókori görög politikusok is hetérákkal mulattak. Miért lenne ciki a demokrácia bölcsőjének szokásait átvenni? Foglalkozzatok inkább azzal, hogy Orbán Viktor veri a feleségét. Az az igazi botrány” - vélekedett, és többet nem is akart mondani méltatlankodó forrásom.

Mindenesetre az egyenruha után jöttek a bilincsek. Ismét Lengyel századost idézem: „Néha több tucatot is elkértek. Amikor egy tököli kocsmai verekedésből vagy harminc embert akartunk bevinni, egyszerűen nem maradt elég, mert éppen ment a témázgatás a Rácfürdőben. És akkor itt jegyzem meg, hogy a Kuncze épp ebben a választókörzetben képviselő.” Gergényi Péter kinevezésével az addigi játékos jelmezesdi ijesztő mértéket öltött. „Tudni kell, hogy a vasprefektus nehezen oldódik női társaságban. Határozottsága inkább zavart tétovaságba fordul, ha ismerkedni kell” – mondta róla egy volt kolléga, aki még Bács-Kiskunban szolgált együtt Gergényivel. „Talán azért, mert nem az a kimondott szépfiú. A nők egy része bukik a mundérra, de a Péternek alig volt szerencséje. Ha elmentünk Kecskeméten valahova, ő tutira egyedül ment haza.”

Gergényi és Kuncze barátsága a pártelnök belügyminisztersége idején alakult ki. Amikor Gergényi budapesti főkapitány lett, szívesen segített egy kis felszereléssel. Sőt, néha a saját, természet adta felszerelésével is beszállt a szeánszokba. A prostiknál nem kellett jópofáskodni, mehetett rögtön az akció. Lengyel százados nyomorultul érezte magát. „Amikor a gumibotok ragacsosan jöttek vissza, járőreink sterilizálták őket. Attól féltünk, hogy bűnözők helyett valami nyavalyát kapnak el. Aztán vitték a könnygázt is. A fuldoklós szexhez. A tv ostromára gyakorlatilag mindegyik palack kiürült. Állítólag Demszky szkafanderben szopatta a lefújt lányokat, akiknek taknya-nyála összefolyt, és ettől jobban csúszott a bráner.” Az igazi meglepetés azonban még csak eztán következett. „2005 nyarán volt. Hogy vezényeljünk lovas rendőröket a Néprajzihoz. Illetve csak a lovakat, sőt kizárólag csak a csődörök kellettek nekik” – az emlékezéstől könnybe lábadt ekkor a százados szeme. „Nagyszerű harci paripák ezek. Bevitték őket a múzeumba! A mosószertől többnek is húgyúti fertőzése lett. Penicillinnel kellett kezelni őket, mert valami durva szerrel csutakolhatták szegény párákat, hát hogyan fogalmazzak, bevetés előtt.”

Úgy tudjuk, hogy Gergényit hallgatásáért cserébe kellett megmentenie a liberális pártnak. Kuncze Gábor és Demszky Gábor a következő sms-t kapták aznap, amikor bejelentette nyugdíjazási kérelmét: „Lófasz a seggetekbe, Gabikám”.

[sissy-phus]

Rengeteg cím van, ami jobb, mint a tartalom, vagy jobban tetszik a cím, mint amekkora az indíttatásom, hogy kritikai elméletet/filozófiát olvassak. 

Így égtek be az agyamba a következő címek (egyiket sem olvastam):

1. Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok. Valamelyik órámon szóba került, vagy talán idézet volt belőle, de a lényeg, hogy azóta néha eszembe jut a címe, mert a trópust szóképnek értelmeztem benne (toposz, trope; igazából visszaemlékezések a trópusi utazásairól), és nagyon tetszett az a gondolat, hogy szomorú szókép, talán mert hajlamos vagyok metaforizálni a nyomorom, esztetizálva kevésbé pedestrian.

2. Roland Barthes: S/Z. Annyit tudok, hogy strukturalista elemzése egy Balzac-elbeszélésnek, egy irodalomtudomány phd-s ismerősöm ajánlotta egyszer, egyszer pedig láttam a könyvtárban egy másik lányt ezt olvasni; azért vonz, mert a strukturalizmusban még nem volt mélyen gyanús a kategorizálás és a taxonómia, voltak fix pontok és a jelölő/jelölt még nem volt agyondekonstruálva - de tekintve, hogy valójában textbook-említésszinten túl soha nem foglalkoztam strukturalizmussal (még fonológián is csak az a passé Saussure volt, akit Chomsky szerencsére meghaladt), ez valójában marad egy retrospektív rekonstrukció.

Sedgwick: “The cybernetic fold, then, is the moment of systems theory—and also, in a directly related but not identical development, the structuralist moment. Indeed, part of our aim is to describe structuralism, not as that mistaken thing that happened before poststructuralism but fortunately led directly to it, but rather as part of a rich intellectual ecology, a Gestalt (including systems theory) that allowed it to mean more different and more interesting things than have survived its sleek trajectory into poststructuralism.”

Illetve: “Yet it seems to us that for an affect theory to be structured as this one is by finitely many (n>2) values is actually at the heart of the resistance it encounters from, or illumination it can offer to, the current thinking routines of ‘‘theory.’’ The resistance occurs because there seems to be some strong adhesion between the specification ‘‘finitely many (n>2) values’’ and that conversation-stopping word innate. (Though in Tomkins’s work this adhesion proves a spectacularly attenuable one—attenuated, perhaps, precisely by the layering and constant mutual interruption of biological and machine models.) Somehow it’s hard to hold on to the concept of eight or thirteen (and yet not infinite) different kinds of—of anything important without having a biological model somewhere in the vicinity. This adhesion may well be a historical development: as though some momentum of modernity (call it monotheism? call it the Reformation? call it capitalist rationalization?) has so evacuated the conceptual space between 2 and infinity that it may require the inertial friction of a biologism to even suggest the possibilityof reinhabiting that space.We have no interest whatever in minimizing the continuing history of racist, sexist, homophobic, or otherwise abusive biologisms, or the urgency of the exposures of them, that have made the gravamen of so many contemporary projects of critique. At the same time,we fear, with the installation of an automatic antibiologism as the unshifting central tenet of ‘‘theory,’’ the loss of conceptual access to an entire thought realm, the analogic realm of finitely many (n>2) values. Access to this realm is important for, among other things, enabling a political vision of difference that might resist both binary homogenization and infinitizing trivialization.”

3. Derrida, L'Animal que donc je suis (The Animal that Therefore I Am). Ügyes retorikai húzás, hogy mutató névmást tesz a címbe, mert már szinte kedvem lesz tőle elolvasni, hogy mire utal a deixis. Asszem, hogy van benne egy passzus, ahol Jacques meztelen, és farkasszemet néz a macskájával, és semmi sem viccesebb, mint az emlékeztető, hogy kanonikus filozófusoknak (the white dead guys) is volt korporealitásuk (vagyis, persze, csak arra gondolok, hogy volt faszuk).

4. Kieerkegard: Vagy-vagy.

[just-a-girl-in-your-dreams]

Visszaemlékezések

07.12. -07.24.

[dupla-vagy-semmi]

Amikor elindul az a bizonyos szám. Ami eszembejuttatja a nyaralásokat 4 éves koromból. Ahogy ültem a kisbuszban, ettem a májkrémes szendvicset.

Aztán mikor felfeküdtem a ping-pong asztal tetejére, hogy legyen háló a tesóimnak.

Majd a naplemente, ahová a tesómmal sétáltunk le. Egy erdőben voltunk sátorozni és onnan 150 méterre volt a tenger.

Régen volt, azóta sok minden megváltozott. Főleg az, hogy ezek az emberek ma már nem akarnak a testvéreim lenne.

Visszaemlékezések a Kispál számokkal

[cafepr]

Az alapkészségek hiánya miatt hátrányba kerülnek a munka világában a fiatalok

A magyarok többsége úgy véli, a mai fiatalok életére negatív hatással lesz a közoktatás egyre romló színvonala – derült ki a FleishmanHillard Café felméréséből. A több mint 20 éves múltra visszatekintő kommunikációs ügynökség év végi kampányában a minőségi oktatás fontosságára és az alapkészségek átadásának jelentősségére hívja fel a figyelmet. 

A megkérdezettek 90%-a aggasztónak tartja, hogy az iskolából kikerülő fiatalok az általános iskolás éveik alatt ugyan megtanulnak írni, olvasni és számolni, de közel 30 százalékuknak később gondja van a számokkal és a betűkkel – derül ki a FleishmanHillard Café megbízásából, a Pulzus közvéleménykutató által készített reprezentatív kutatásból. A válaszadók túlnyomó többsége szerint hátrányba kerülnek a munkaerőpiacon azok, akik nem részesülnek minőségi oktatásban az alapkészségek (szövegértés, matematika, természettudományok), valamint a digitális készségek terén. Mindezek nagymértékben befolyásolják a mai fiatalok jövőjét, azt, hogy megtanuljanak kérdéseket feltenni, válaszokat értelmezni és kritikusan gondolkodni.

A romló tendenciákat támasztja alá az is, hogy a PISA kompetencia felmérések adatai szerint az elmúlt tíz évben a gyengén teljesítő tanulók aránya szövegértésből 17,6%-ról 25,3%-ra, matematikából 22,3%-ról 25,6%-ra, természettudományokból pedig 14,1%-ról 24,1%-ra romlott. A kutatás rámutatott: a magyarok 56%-a véli úgy, hogy a fiatalok boldogulását ez teljes mértékben befolyásolja és iskolai teljesítményük negatív hatással lesz az életükre.

A FleishmanHillard Café kommunikációs ügynökségként kiemelten fontosnak tartja a szakma utánpótlását és azt, hogy a közoktatásból szöveget értelmezni és kérdezni tudó fiatalok kerüljenek ki. A kutatás eredményei is megerősítik: a magyarok túlnyomó többsége szerint az oktatási rendszernek és az oktatás minőségének jelentős hatása van az ember életére és arra, hogyan boldogul majd felnőtt korában.

„Kommunikációs ügynökségként elsőszámú feladatunk, hogy történeteket meséljünk el, hogy változást tudjunk elérni a világban és hatással tudjunk lenni közösségünkre. Ehhez elengedhetetlen, hogy kritikusan gondolkodjunk, kérdezzünk és értelmezni tudjuk a válaszokat. Ezen készségeinket tanítóinknak, tanárainknak köszönhetjük, e kompetenciák nélkül nem lehetnénk sikeresek a szakmánkban” – hangsúlyozza Balaton Anita, a FleishmanHillard Café ügyvezetője.

Az ügynökség fontosnak tartja, hogy kiálljon a diákközpontú, minőségi oktatás ügye mellett. Éppen ezért idén karácsonykor az ADOM Diákmozgalom – Alapítvány a Diákközpontú Oktatásért támogatásával köszöni meg a vállalat ügyfeleinek és partnereinek az egész éves együttműködést.

A kampányban az ügynökség munkatársai mondják el, kik azok a tanárok, pedagógusok, akik meghatározók voltak iskolai éveikben, akik hatással voltak pályaválasztásukra, karrierjük alakulására. A történetekkel a FleishmanHillard Café csapata valamennyi tanárnak, tanítónak köszönetét fejezi ki az áldozatos munkájukért.  A visszaemlékezések, köszönetnyilvánítások a cég Facebook és Linkedin oldalán olvashatók.

A Magyar Target-Pulzus Média Kutató Kft. támogatásának köszönhetően megvalósult kutatás számai is rámutatnak, mennyire fontos a magyar lakosságnak a minőségi oktatás ügye, az eredményekből egyértelmű, hogy a felnőtt lakosság ma mindössze kettesre értékeli a magyar közoktatás színvonalát. Ezért a kampány egyik kiemelt célja, hogy az ünnepek után is napirenden maradjon a diákközpontú, naprakész, hasznos tudást adó oktatás fontosságának kérdése.

Bővebben a kampányról:

Facebook: FleishmanHillard Café on Facebook Linkedin: FleishmanHillard Café on Linkedin web: www.fhcafe.hu

[magyarkulturfoleny]

Prónay Pál – Wikipédia

Simon kínzását és 1919. augusztus 28-ról 29-re virradó éjjel történt halálát illetően eltérnek a visszaemlékezések, azonban ha az egymásnak ellentmondó közléseknek csak a töredéke igaz, akkor is finomkodás bestiálisnak nevezni, amit a káplánnal tettek. Társaival együtt meztelenre vetkőztették, puskatussal ütötték és mogyoróhusánggal kétszázat vertek rá («A hús cafatokba lógott róluk, a harmadik cséplésnél már jajgatni sem tudtak»), majd Salm Hermann főhadnagy a hajánál fogva rángatta és verte a földhöz a fejét («Arcát úgy összeverték, hogy nem tudtuk felismerni»), az ujjait kalapáccsal törte össze, fogait kiverte, nyelvét megszakította, szemeit kiszúrta, fejbőrét lenyúzta, az áldásosztó ujjait lemetszette, majd felakasztotta. Utolsó szavait illetően is különböznek a visszaemlékezések: egyesek szerint az életéért könyörgött («Uraim, bocsássanak meg, ha vétettem, a kedves szüléimet nézzék, hagyják meg az életemet!»), mások szerint imádkozott («Édes Szűzanyám, segíts már meg!»). A Széchenyi-uradalom kukoricásában lévő tömegsírt állítólag egy kutya találta meg; a káplán unokatestvérének visszaemlékezése szerint «tizenketten voltak három koporsóban».

[bdpst24]

Könyvbemutató: A Lipótmező utolsó évei

Visszaemlékezések az Intézet bezárásáig április 8., péntek, 18.30 – Klebelsberg Kastély 22 volt munkatárs emlékezik vissza a Lipótmezőn folytatott munkájára, vall az intézethez kötődő pályát befolyásoló benyomásokról a Dr. Nagy Zoltán PH.D. D.Sc. professor emeritus szerkesztésében megjelenő, A Lipótmező utolsó évei című könyvben. A Lipótmező rövid története, a főigazgatók tevékenysége, az…

[nemzetinet]

A „bolond Náci” tragédiája

A hálás utókor úgy emlékezik a kétszáz évvel ezelőtt született Semmelweis Ignácra, mint az anyák megmentőjére, ám nemcsak az orvostársadalom nem hitt neki, de még a családja is őrültnek tartotta. Élete végül valóban elmegyógyintézetben ért véget, és még halálában sem volt nyugodalma, maradványait négyszer exhumálták, mire jelenlegi, végsőnek szánt nyughelyükre kerülhettek.

Több mint százötven év telt el azóta, hogy Semmelweis Ignác rájött: az édesanyák és újszülöttjük életét veszélyeztető gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozzák azzal, hogy a boncteremből sokszor közvetlenül a szülőszobára mennek, ahol anélkül vizsgálják meg a várandós nőket, hogy előtte kezet mostak volna.

Semmelweis Ignác felfedezése nem csupán korszakhatárt hozott az orvoslásban, de mondhatni örök érvényű igazságnak is bizonyult, amire a mai napig nem lehet elégszer felhívni a gyógyításban részt vevők figyelmét. A szakemberek napjainkban is a kézfertőtlenítést tartják a megelőzés elsődleges, bizonyítottan hatásos, egyszerű és költséghatékony módjának. De hogyan is jutott Semmelweis Ignác erre az egészségügyi ellátást máig meghatározó következtetésre? Egyáltalán, ki volt ez a magyar orvos, akinek nevét, Pasteur­ és Röntgen mellett, világszerte a legnagyobbak között tartják számon, és akinek 2018-ban, születésének kétszázadik évfordulóján egy egész emlékévet szentelünk?

Jó ómennek bizonyult a Semmelweis családban az anyai nagyapa, Müller Fülöp nevére keresztelni a gyerekeket, mert az a három fiú, aki a hat csemetéből ezt a nevet is megkapta, igen sikeresnek bizonyult az életben. Károly Fülöp pap lett, Fülöp Alajos helytartótanácsi, illetve a szabadságharc idején minisztériumi tisztviselő volt, Ignác Fülöp pedig, aki édesapja kívánságára 1837-ben még a bécsi jogi karra iratkozott be, orvosként diplomázott.

A fiatal Semmelweis szülész- és sebészmesteri oklevelet is szerzett, de különösen az anatómia iránt vonzódott: rendszeresen eljárt patológiát hallgatni és boncolni a híres Karl von Rokitansky professzorhoz. Amint azt Rosivall László, a Semmelweis-emlékbizottság elnöke a Semmelweis halálának 150. évfordulójára, 2015-ben megjelent kiadványban felidézi: a cseh származású Rokitansky az idő tájt honosította meg azt az új szemléletet, amely szerint először meg kell találni a páciensnél az anatómiai, morfológiai eltérést, és csak utána érdemes és lehet az oki terápián gondolkodni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mivel akkoriban még röntgenberendezés sem létezett, így az orvosok úgy próbáltak az élők javát szolgáló következtetéseket levonni, hogy rendszeresen felboncolták az elhunyt pácienseket.

Semmelweis, aki 1846-ban már tanársegédként dolgozott a bécsi szülészeti klinikán, az Allgemeines Krankenhausban, maga is sokat boncolt, mert tudni szerette volna, miért hal meg sok szülő nő gyermekágyi lázban. A magyar orvos nem hitt azokban a – nem kis részben a súlyos tények előtt teljesen értetlenül álló orvosok és bábák által is táplált – legendákban, amelyek szerint kivédhetetlen légköri-kozmikus-tellerikus befolyás éri a szülő nőket, esetleg az asszonyok túlzott félelemérzete okozza a végzetüket, vagy az a riadalom, amelyet az utolsó kenet feladásakor a papok által megrázott csengettyű hangja kelt.

A lányanyák sanyarú sorsát sem találta kellő magyarázatnak a magas halandóságra, ahogyan azt az elképzelést sem, hogy a zsúfoltság miatt egymást fertőzik meg a nők. Hitt viszont a statisztikákban, ezért folyamatosan elemezte az adatokat, és azok alapján kizárta, hogy az évszakok, a klimatikus viszonyok, a félelem vagy a szegénység okozzák az egészségesen érkező anyák és újszülöttjük halálát. Sőt még a papokat is megkérte, hogy ne csengettyűzzenek. Mint Rosivall professzor írja, Semmelweis 1846 őszére jutott el odáig, hogy kijelenthesse, a gyermekágyi láz nem epidémia, azaz általános járvány, hanem endémia, vagyis helyi gond.

Az igazi okra egy szomorú esemény vezette rá. 1847 márciusában meghalt kórbonctantanár barátja. Semmelweis átnézte Kolletschka boncolásának jegyzőkönyvét, és megdöbbenve látta, ugyanaz a betegség okozta a halálát, mint amelyet gyermekágyi lázként ismertek. „… Kolletschka halálhíre miatti felindultságomban, legyőzhetetlen erővel tódult tudatomba a felismerés: Kolletschka ugyanabban a betegségben hunyt el, mint a több száz gyermekágyas, akit meghalni láttam. Hiszen a gyermekágyasok is véna-, nyirokedény-, hashártya-, mellhártya-, szívburok-, agykéreggyulladásban haltak meg…” – emlékezett a történtekre maga Semmelweis A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése című, eredetileg német nyelven megjelent fő művében.

Úgy gondolta, hogy „hullarészek” kerültek a sebbe, és a hullaméreggel fertőzött seb okozta barátja halálát. Ezzel pedig világossá válik számára az is, hogy a boncolást is végző orvosok által kezelt nők körében ezért volt sokkal magasabb a halandóság, mint azoknál, akik bábáknál, bábanövendékeknél szültek. A Szülészeti Klinikán ezután tette kötelezővé az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást, és a halálozás drasztikusan csökkent.

Annak ellenére, hogy az adatok magukért beszéltek, kollégái körében Semmelweis Ignác enyhén szólva sem lett népszerű. A kötelezően elvégzendő kézmosás hatalmas presztízsveszteség volt az orvosok számára, hiszen azzal gyakorlatilag beismerték, hogy addig ők okozták a szülő nők halálát. A procedúra ráadásul hosszadalmas és kellemetlen volt, mivel a fertőtlenítést alapos szappanos és körömkefés tisztítást követően a vizsgálatok előtt és után is el kellett végezni, és akkor még messze nem álltak rendelkezésre olyan bőrbarát fertőtlenítőszerek, mint napjainkban.

Nem csoda, hogy miután tanársegédi kinevezése lejárt, Semmelweis csak hónapok múlva kapott magántanári állást, azt is úgy, hogy kizárólag bábon oktathat. Ez azt jelentette volna, hogy a klinikára már nem járhat be, ezért úgy döntött, inkább hazatér Pestre. Itt 1851-től 1857 nyaráig tiszteletbeli főorvosként vezette a Rókus Kórház szülészetét.

1860-ban jelentette meg a már említett fő művét, és a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felfedezését is csak két évvel korábban, 1858-ban publikálta egy cikksorozatban az Orvosi Hetilapban. Valamiért úgy gondolta, jobb, ha személyesen próbálja meggyőzni orvoskollégáit az igazáról, ezért levelekkel árasztotta el Európa neves szülészeit. Közülük sokan felháborodva utasították vissza a magyar orvos „zaklatását” – amint az a szintén a halálának 150. évfordulója alkalmából, Kapronczay Károly professzor által készített kötetből kiderül.

A szülészek többsége leginkább tudomást sem vett Semmelweis felfedezéséről, ami annyira felháborította őt, hogy az 1860-as évek elején nyers hangú nyílt leveleket írt kontinens-szerte szinte valamennyi neves professzornak. Sieboldot, a göttingai egyetem szülészeti tanárát például így ostorozta: „Nem az én nézetemen lenni annyit tesz, mint gyilkosnak lenni.”

A würzburgi Scanzoni professzorhoz írt nyílt levelében pedig így fogalmazott: „Az ön tanítása, Tanácsos Úr, hullákon, tudatlanságból legyilkolt gyermekágyasokon épül fel…”

Nemcsak kollégáit, saját magát is vádolta ezekben a levelekben: „Gyilkoltam – jóhiszeműen tettem, de gyilkoltam – meg akartam menteni a gondjaimra bízott szülő nőket. Azt hittem, minél szorgalmasabban boncolok, annál inkább rájövök a titkos okra, mely megöli őket. Ezért boncoltam, s az ujjamon tapadó hullaméreggel öltem meg őket.”

A levelek hatására kollégái még inkább szembefordultak vele, és tézisét egy rögeszmés, összeférhetetlen ember hóbortjának tekintették. Ezek a jelzők nem voltak alaptalanok: akkor már Semmelweis minden gondolata a gyermekágyi láz körül forgott, egyetemi előadásait, bármi is lett légyen a téma, ide futtatta ki. Angol barátja, Charles Henry Felix Routh így írt róla: „… nem gondolt soha egyéni hiúságára, hanem fűnek-fának beszélte el szinte lelkesült szavakban észlelését, és mindenkit megkért rá, hogy próbálja meg a tisztaság szigorú szabályait érvényesíteni szülészi esetek vizsgálatainál és operatióinál és meg fogják látni, hogy mily rendkívül kedvező eredménnyel jár az.”

Semmelweis unokaöccse, Müller Kálmán báró is hasonlóan ír nagy­bátyjáról: „Egyre fokozódó hévvel fejtegette úton-útfélen az ő tanának csalhatatlan helyességét, és aki látta őt, amint nagy panamakalapját állandóan a kezében tartva az utcán állította meg kartársait, és hangos szóval cáfolta ellenfeleit és bizonyította saját tanának helyességét, annak önkénytelenül is Archimedes jutott eszébe, amint heurékát kiáltva mezítláb futott végig Siracusa utcáin.” E sorokból is kiviláglik, hogy egy idő után már otthon is furcsán néztek Semmelweisre, és a visszaemlékezések szerint felesége, Weidenhoffer Mária családja – az Ignác becézését használva – gyakran „bolond Nácinak” nevezte a háta mögött.

Élete utolsó éveiben valóban megmutatkoztak nála az elmezavar tünetei. Ezt nagy valószínűséggel a szifilisz okozta, amelynek diagnózisát először Benedek István orvosprofesszor, művelődéstörténész állította fel a korabeli dokumentumok alapján, és ezt azóta más kutatók is megerősítették. Egyre sűrűsödő dühkitörései miatt 1865 nyarán felesége a döblingi elmegyógyintézetbe viszi. Semmelweis úgy tudta, barátját látogatják meg a bécsi klinikán, ám július 31-én – nem tudni, mivel kábították el – már a tébolydában ébredt. Ott azután, amint az egy tavaly ősszel bemutatott dokumentumfilmből kiderül, bántalmazták, több csontja is eltört. Augusztus 13-án bekövetkezett halálát e verések okozta, elfertőződött sérülések, végeredményben vérmérgezés okozta.

A tragikus és méltatlan végkifejletet követően Semmelweis tetemét a bécsi kórbonctani intézetbe szállították, ahol egykor rajongásig szeretett tanára, Rokitansky professzor irányításával boncolták fel. Az ezt követő kálváriáját a Múlt-kor című történelmi magazin a témában írt cikke idézi fel. Földi maradványait augusztus 16-án a schmelzi sírkertben helyezték el, ahol azonban csak 26 évig nyugodhatott, miután a bécsi hatóságok 1891-ben elrendelték a köztemető kiürítését. A kihantolást 1891. április 15-én végezték el, a tetemet ezután Magyarországra szállították, és a Kerepesi úti temetőben helyezték el korábban meghalt három gyermekének nyughelyén április 17-én.

Maradványait másodszorra három évvel később, 1894. április 21-én exhumálták, amikor a hatóságok úgy határoztak: önálló díszsírba temetik. Ám még ez sem lehetett a végső nyughelye, 1929. november 23-án harmadszor is kihantolták, miután lejárt a sír harmincéves bérleti joga, s a neves halottakat a „művész-író” parcellába szállították át.

A negyedik és eleddig utolsó exhumálást, amelyre 1963. november 6-án került sor, Lehoczky-Semmelweis Kálmán nyugalmazott szülésztanár kérte a család nevében. Ekkor a fémkoporsót az egyetemi Embertani Intézetbe szállították, ahol Bartucz Lajos, az intézet igazgatója végezte el az antropológiai azonosítást. Semmelweis Ignác csontjait ezt követően, halálának századik évfordulóján, 1965-ben helyezték el a tabáni Apród utca 1–3. szám alatt, egykori szülőháza, a róla elnevezett Orvostörténeti Múzeum udvarán.

Halálát követően még évtizedekbe telt, amíg felfedezése jelentőségét végleg elismerték a francia Pasteur és a német Koch bakteriológiai kutatásai nyomán, a gyakorlatban pedig csak az angol Lister antiszeptikus műtétvezetési gyakorlata során alkalmazták először. Addig működött – és sok más témában ma is működik – az 1990-es évek elején elsőként Robert A. Wilson New York-i újságíró által Semmelweisről elnevezett reflex.

Ez arra az ösztönös reakcióra utal, amellyel minden olyan tényt vagy feltételezést elutasítunk, amely nem egyeztethető össze bevett hiedelmeinkkel vagy paradigmáinkkal.

Rosivall professzor már idézett írásának címe tökéletesen kifejezi Semmelweis tragédiáját: „Aki legyőzte a kórt, de nem győzte meg a kort.”

Haiman Éva – www.magyaridok.hu

Köszönettel és barátsággal!

www.flagmagazin.hu

A „bolond Náci” tragédiája a Nemzeti.net-en jelent meg,