#Vígh Károly

[zeneegyenmeg]

“Fontos a kémia, miközben muzsikálunk” - Interjú a Turbo zenekarral

Az egyre nagyobb hírnévnek örvendő Turbo zenekar december 7-én lemezérlelő koncertet tartott az A38 Hajón. A zenekar énekesét, Tanka Balázst, és gitárosát Vígh Dávidot kérdeztük a hamarosan piacra kerülő harmadik lemezükről. De szó esett itt nagy elődökről, kísérletezésről, kémiáról és matekról, stadionokról, és a magyar kritikai élet hiányosságairól is.

Amikor megkértek, hogy készítsek veletek interjút, az egyik ismerősömnek átküldtem néhány youtube-linket – érdekelt, hogy mi a véleménye a zenétekről. Azt válaszolta, hogy „ez olyan hetvenes-nyolcvanas évek rock”. Még jó, hogy nem azt mondta, hogy retro… Mit gondoltok erről a megállapításról? Hogyan viszonyul a Turbo a hetvenes-nyolcvanas évek rockzenéjéhez? Kik a példaképeitek? Kiket tekintetek nagy elődöknek? Vannak ilyenek?

Balázs: Mindenféleképp hatott ránk a hetvenes-nyolcvanas évek zenéje, már csak azért is, mert akkor születtünk. Én a nyolcvanas korosztályt képviselem. Mindannyian máshonnan érkezünk ebbe a zenekarba, talán azért is ilyen izgalmas ez a dolog. A hetvenes-nyolcvanas években olyan zenék születtek, amelyek a maguk idejében igazi úttörők voltak. Ebben az időszakban kísérleteztek az emberek, rengeteg forradalmi újításnak lehetünk fültanúi. Mi nem tekintjük magunkat forradalmároknak, mégis jól érezhető, hogy hatott ránk ez a zenei termés. De inkább a szabadsága: az, hogy mindenki hagyja a másikat zenélni. Hogy nem egy koncepció alapján játszunk, nem egy X-faktor mentor mondja meg azt, hogy milyen legyen a refrén, vagy meddig tartson egy szám. Ebből a szempontból mi teljesen szabadok vagyunk, és azt csinálhatjuk, amit igazán szeretünk. Talán ebben ragadható meg az általad említett hasonlóság. Vannak olyan zenekarok, amelyek ebben az időben élték fénykorukat, és nagy hatással vannak ránk. Nyilván a régi zenék ezek, a bakelitek: a Led Zeppelin, a Deep Purple, vagy a Black Sabbath. De azt hiszem, ezek a zenék minden rockzenész lemeztárában megvannak.

Dávid: Balázs most tényleg rátapintott a lényegre, éppen ezért szoktak minket a hetvenes-nyolcvanas évek zenéjéhez hasonlítani. Magyarázhatnánk ezt az egészet a MTV megjelenésével is, amikor az image előbbre került a zenével szemben – de ennek óhatatlanul meg kellett történnie a zenecsatorna térhódításával. Szóval, ekkor egy picit átsúlyozódtak azok a dolgok, amik igazán fontosak voltak. Ami nekünk alapvetően fontos, az a muzsika – az, hogy milyen zenét csinálunk, és hogy milyen a kémia miközben muzsikálunk. Nyilván ezért hasonlítgatnak minket a hetvenes-nyolcvanas évek zenekaraihoz, mert számunkra is a zene az igazán fontos. A Turbo egy olyan zenei irányzatot képvisel Magyarországon, ami kis túlzással nevezhető egyedülállónak. Remélem, nem a tájékozatlanságomnak tudható be, hogy kevés hozzátok hasonszőrű hazai bandáról hallottam. Nem zavar titeket ez a „magány”? Vannak olyan magyar zenekarok, akikkel éreztek valamiféle testvérséget?

Dávid: Hát, így kapásból kettőt is tudok mondani, a Grand Mexican-t, és a Napokon-t, akik hasonló dolgokkal operálnak, mint mi, és nagyon jó cimbik is egyébként. Épp tegnap voltam az Isten Háta Mögött visszatérő buliján. Jó volt a koncert, nagyon tetszett, de a végén elmentem hátra piálni, és egyszer csak jött a Huba (Ratkóczi Huba, a Napokon gitárosa – a szerk.) egy olyan gitárszólóval, hogy azonnal szétfolytam. Ő például úgy nyúl a dologhoz, hogy egyszerűen sugárzik. Minden hangban ott van a meghalás.

Balázs: Vicces történet ez. Én azt gondolom, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedülállóak. Olyan, mintha ez is direkt lenne, ez a bekategorizálás. Ez is egy kategória, hogy „ilyet nem csinál senki”. Belőlünk egyszerűen ilyen zene jön. Ha belőlünk egy három perc, tíz másodperces popsláger jön, akkor nyilván azzal fogunk kiállni a színpadra, merthogy éppen azt érezzük jónak. Nem hiszem, hogy ezzel egyedül vagyunk. Ami a lényeg, szerintem, hogy mi nem hozunk kompromisszumokat a zenében, és hagyjuk egymást érvényesülni.

A zenéteknek van egy számomra érdekes és fontos karakterjegye: ez az, amit valahol „élő zenének” (külön írandó) neveztetek, és ami nagyjából azt jelenti, hogy ezek a dalok élőlényként lélegeznek, működnek. A Supersize-ban felvett videók is erről tanúskodnak. Hogyan dolgoztok? Ez a fajta örömzene mennyire tűri a stúdiót? Ha visszahallgatjátok magatokat lemezről, nem érzitek itt-ott, hogy erőszakot tettetek magatokon, a zenéteken?

Dávid: Ez egy érdekes kérdés, mert eddig próbáltuk összesimítani az élő performance-okat a lemezmegjelenésekkel, arra törekedtünk, hogy a lemezek hasonlítsanak a koncertjeinkre. Ilyen szinten van egy kis változás most – az új lemez talán egy picit „stúdióközpontúbb”, de ez semmilyen szinten nem érinti azt a fajta misztériumot, amit mi mindannyian megélünk, amikor felmegyünk a színpadra és az első beat megérkezik. Mert ez az egész ez egy misztérium – mi gyakorlatilag mindannyian egy oltárra megyünk fel, amikor felmegyünk a színpadra. Ilyenkor egymás felé is megnyílunk, érezzük egymás energiáit, és azt hiszem, ezt a közönség is élvezi – ez egy szakrális dolog. A lemez egy kicsit más. Most elkezdtük így utólag fejtegetni, hogy hova jutunk ezzel… De aztán lehet, hogy legközelebb bemegyünk a stúdióba és magnószalagra felveszünk egy nap alatt egy egész lemezt. Ez egy művészi görbe – mindenfélét kipróbálunk. Mi egy kísérletező zenekar vagyunk.

Balázs: Én úgy gondolom, hogy roppant szerencsések vagyunk, hogy egy olyan hangmérnökünk van, aki hasonlóan áll hozzá a zenéhez és a hangfelvételhez, mint mi. Szóval, ő is segít abban, hogy valami olyat hozzunk létre, ami egészen más, mint a megszokott. Jó, hogy itthon vannak ilyen emberek! Most hallottam például a Seen nevű zenekarnak a legújabb lemezét. Sándor Dani felvette őket egy nyolcsávos magnóval, mindent élőben egyszerre, utána felvettek még kiegészítő dolgokat is, de menet közben eltűntek a számítógépes sávok, és csak ez a nyolcsávos anyag maradt. Elkezdte összerakni, ami megvolt, és egy olyan rettentően erős lemezt hozott létre, amiről azt gondolom, hogy a 2014-es évnek az egyik nagy meglepetése lesz. Valami őstechnikát képzelj el, és egy őserős zenét. Mi is valami hasonlóban gondolkodunk, a mi kísérletink is erről szólnak. Szeretjük kipróbálni a teljesen lecsupaszított, minden sallangtól megszabadított formákat, de ugyanakkor szeretjük a „dzsunga történetet” is. A lényeg az, hogy az a kémia – ha már az előbb így fogalmaztunk – átjöjjön a felvételen, amit mi egy koncerten, vagy a próbateremben érzünk. Ez egy rettentően nehéz feladat, nem is biztos, hogy mi erre tökéletesen alkalmasak vagyunk, de ugyanakkor rettentő nehéz megtalálni azt a másik embert is, aki a hangfalnak a másik oldalán áll.

Egy 2009-es interjúban olvastam Balázsnak egy viccelődő megjegyzését, valami ilyesmi volt, hogy „van egy-két »névtelen« kritikusunk”. Nyilván az ember ezt azért említi meg, mert érdeklik őt a kritikák, az, hogy milyen a zenekar megítélése. Hogyan viszonyultok a kritikákhoz? Egyáltalán mit gondoltok a zenekritika intézményéről? Fontosnak találjátok-e, hogy legyen egy meghatározott „kritikai élet” a zenétek mögött?

Dávid: A régi Balázst idézi ez a megnyilvánulás. :)

Balázs: Okvetlenül fontosnak találjuk. Gondolom, az mindenki szám��ra világos, hogy itthon egy nagyon kis piacon, nagyon szűk keretek között mozog a zenei élet. Itt mindenki ismer mindenkit, nem lehet elbújni a függöny mögé, nem nagyon tudsz kibújni a bőrödből. Itthon már az első megjelenésedkor elkönyvelnek valaminek, aztán vagy ki tudsz mászni az általuk gyártott skatulyából, vagy nem. Ez a veszélye a magyar kritikusoknak, a magyar zenekritikának. Nem állnak hozzá az új dolgokhoz nyitott szívvel és elmével…

Dávid: Ez úgy általában az egész kultúránkra érvényes.

Balázs: A Turbo kezdeti megítélése, azt gondolom, szerencsés volt; nagyon pozitív volt a kritikai visszhangunk. Persze, nyilván volt egy-két félresikerült lépésünk, amibe bele lehetne kötni, amelyek nem épp odavalóak voltak. Mert ez a zenekar majdhogynem punk zenekarként indult az. Az elején talán pont ezért kaptunk hideget és meleget is. De ezt is a helyén kell kezelni. Én azt szeretem, ha valaki tényleg foglalkozik a zenénkkel, és valamilyen konstruktív kritikát próbál megfogalmazni. Ha valaki azt írja rólunk, hogy „ez egyszerűen egy nagy fos”, azt nem tudom kritikaként kezelni, nem vesszük igazán komolyan. Mi annak örülünk, ha a dalainkat valaki kielemzi, mert az azt jelenti, hogy foglalkozott vele, értőként hallgatta meg az anyagot.

Dávid: Igen, ez alapvetően így van – konstruktív kritika tud megjeleníteni intellektuális tartalmakat, és ezért mi baromi hálásak vagyunk. Azt tudni kell, hogy mi öten, mindnyájan részei vagyunk a teremtő folyamatnak. Ha valami mögé mind az öten oda tudunk állni, és azt tudjuk mondani, hogy ez fasza, akkor azok vagyunk mi. És persze ezt lehet kritizálni, mondhatják rá, hogy ez szar, de mi eközben is egy folyamatnak a meghatározott fázisában vagyunk – nem tudunk ezen változtatni.

Közvetlen szomszédos országokban is felléptek – volt koncertetek Szlovákiában, ha jól tudom Szerbiában kettő is (Zentán és Újvidéken) stb. Más-e, és ha igen, miben más a zenekar megítélése a határainkon túl? Nyilván sejthető, hogy indirekt módon arra akarok kilyukadni, hogy itthon jobb-e a fogadtatásotok, vagy külföldön…

Balázs: Előfordulhat, hogy külföldön – azért, mert máshonnan jövünk, idegenek vagyunk – az emberek nyitottabban állnak hozzánk és a zenénkhez. De azt gondolom, hogy ez fordítva is így lenne. Ha én keverednék el egy szlovák zenekar koncertjére, akik hasonló hatást tudnának kiváltani belőlem, mint a Turbo, akkor sokkal könnyebben adnám meg a bizalmat nekik, nem lennék velük szemben annyira szőrszálhasogató. Külföldön zenélni annyiban más, hogy idegen pályán az emberek elnézőbbek, nyitottabbak a zenekarral szemben. Egyébként ez nekünk jobban is fekszik – mi nagyon szeretjük a szűz terepet, ahol „le tudunk csapni” az emberekre. Többször mondtuk már, hogy azt szeretjük a legjobban ebben a buliban, hogy nagyon vegyes a közönségünk; 18 és 65 év között bárkit megtalálsz a koncertjeinken. Egyetlen egy dolog közös bennük, hogy iszonyatosan nyitottak. Nem zavarja őket, ha egy szám nyolc percig tart, nem zavarja őket, ha a Jero szlovákul vagy valamilyen halandzsanyelven két szám között rappel egyet. Amikor szűz terepen járunk, mindig van néhány ember, akinek a szemén lehet látni, amikor a buli után odajön, hogy ezt a csávót megfertőztük, ez Turbo-s lett.

Beszéljünk egy kicsit a készülő, harmadik lemezetekről. Nagyjából mikorra várható a megjelenése?

Dávid: Februárban. Január közepén kezdjük el keverni.

Ha jól olvastam a facebook-on, ez a koncert amolyan „teszt”. A közönség-reakciókat vagy sokkal inkább magatokat tesztelitek? Mennyiben befolyásolják a mai reakciók a lemez további alakulását?

Balázs: Ennek a kiírásnak egy nagyon egyszerű oka van: eredetileg ez egy lemezbemutató koncert lett volna. De technikai okokból a lemez nem készült el erre a dátumra. Mondhatnánk azt is, hogy még érleljük az anyagot. A szomorú valóság az, hogy egy lemez elkészítéséhez rengeteg idő kell, és mindig időből van a legkevesebb. Csinálgatjuk. A hangmérnök��nk, Hidasi Barna – aki az előző két lemezt is keverte – is időproblémákkal küzd. Egyszerűen érdemes egymásra várni ilyenkor, hogy végül egy olyan lemezanyag jöjjön létre, amire mindannyian azt mondhatjuk majd, hogy jó. Nem szerettünk volna új hangmérnökkel dolgozni, nem szerettük volna elkapkodni a dolgot, csak azért, hogy meglegyen a lemez erre az időpontra Ezért találtuk ki, hogy a mai koncert legyen egy lemezérlelő buli. De nagyon szeretnénk, ha a közeljövőben a lemezbemutatót is megcsinálhatnánk. Akár ugyanitt.

Dávid: Visszatérve a kérdésedre, hogy milyen hatással vannak a munkánkra a közönségreakciók: az utóbbi két évben nyomtunk egy kvázi miniturnét, voltunk pár vidéki városban, próbálgattuk az új számokat. Az itt szerzett tapasztalatoknak igenis van némi hatása arra, hogy hogy fogjuk ezeket a számokat befejezni – annak, hogy ezek a számok hogyan szólalnak meg élőben, illetve hogy az emberek hogyan veszik őket… Na meg annak, hogyan tudjuk összeakasztani az energiáinkat a „vevőkészülékekkel”… Lehet, hogy még módosítunk is picit a dolgokon. Igen, ez egy teszt lesz most, ha jól emlékszem, hat új számot is játszunk ezen a koncerten.

Ha a készülő új albumot összevetitek a korábbiakkal, miben fog különbözni? Miben lesz más a korábbiakhoz képest? Egyáltalán hogyan tudnátok bemutatni a Turbo fejlődésének irányvonalát?

Balázs: Majd Dávid fog részletesebben beszélni az új lemezről, én csak annyit tennék hozzá ehhez, amit talán már a legelső interjúnkban is elmondtunk, valamikor 2005-ben, hogy ha nem éreznénk a fejlődést, akkor valószínűleg abbahagynánk ezt az egészet. Ezt addig tudjuk együtt csinálni, amíg vannak benne új dolgok, amíg újra és újra felfedezzük egymást. A tapasztalat azt mutatja, hogy miután kiadunk egy lemezt, és az beérik, mindig egy kicsit odébb tesszük ezt a projektet, és egy új lemez készítésénél mindig egy kicsit újra egymásra kell találnunk. Ez az egymásra találás mindig hoz valami új történetet, a zenénk mindig elmozdul valamilyen irányba – ez az irány most Dávidnak az iránya, az ő életében történt változásoknak az iránya. Mindig meg tudunk újulni, mindig valamilyen új, ismeretlen dolog felé tartunk. Az, hogy ez fejlődés-e vagy visszalépés, azt majd a közönség eldönti.

Dávid: Magunkhoz képest mindenképp fejlődés, mert ilyet még nem csináltunk, amit most. Új területeken vagyunk zeneileg, határozottan – nem lehet ránk mondani, hogy önismétlő brigád lennénk. Nagyon leegyszerűsítve, azt érzem, hogy az elektronika nagyobb terepet kap az új dalokban, és talán egyszerűsödnek egy kicsit a struktúrák. Ez a lemez talán kicsit dalközpontúbb lesz. Visszamegyünk a rock-gyökerekhez, de hangzásilag modernebb lesz.

A harmadik lemeznek is a MamaZone lesz a kiadója? Nem gondolkodtatok azon, hogy kerestek magatoknak egy jól menő, nevesebb külföldi kiadót? Már elnézést a kérdésfelvetésért, de én egy kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy itt, Magyarországon igazi babérok várnak rátok…

Dávid: A helyzet az, hogy a kiadónk a barátunk és menedzsmentünk is. Ha összejönne külföldön egy nagyobb lehetőség, egy nagyobb kiadóval, annak nyilván ők is a részesei lennének, mert együtt dolgoztunk ezen az egész dolgon. Nem igazán könnyű magyarként találni egy olyan kiadót, aki komoly infrastruktúrát tud mögénk tenni. Ahhoz, hogy nemzetközi szinten megteremjen valami, az nem csoda, hanem komoly marketingstratégia eredménye, és rengeteg pénz. Mi az előző lemeznél mindent megtettünk, hogy találjunk egy külföldi kiadót. Profi körökben egyébként ez egy kicsit megbolygatta az állóvizet, de senkitől sem kaptunk visszajelzést, pedig a Balázskával legalább háromszáz helyre elküldtük a cuccot.

Balázs: Ma már nem azok az idők járnak, mint régen, hogy valahová elküldtél egy cédét vagy egy kazettát és rögtön jött rá a válasz, hogy „gyerekek, ez kurvajó”…

Dávid: Meg kell csinálnod magad egy bizonyos szinten, és ezt Magyarországon nagyon nehéz – nehéz elérni azt, hogy egy komoly kiadónak az asztalán legyél. Egy olyan kiadóén, aki azt mondja, hogy csinál nekünk turnét, és gőzerővel terjeszti a lemezt... Itt komoly pénzekről van szó. De nyilván nem adjuk fel!

Visszaolvastam néhány korábbi interjút, és nagyjából kirajzolódott előttem, hogy milyen elvárásaitok voltak ettől a zenekartól. Mit sikerült teljesíteni eddig abból, amit belegondoltatok a Turbo-ba? (Playmate-ek, stadionok, lugasok, kövér szőlőszemekkel…)

Balázs: A Playmate-ek megvoltak; az összes itt Magyarországon. A stadionok még nem, de most már egyre több épül – előbb-utóbb valamelyikbe biztos bevesznek minket. Addig mondhatjuk, hogy jól megy a Turbonak, amíg ugyanúgy feláll a faszunk a színpadon, és ez még megvan. :)

Dávid: Igen, ez az ars poeticánk. A siker nem feltétlenül nézőszámban mérhető, sokkal inkább abban, hogy az emberek, miközben művelik ezt a zenét, hogy érzik magukat. Amíg mi a színpadon jól érezzük magunkat, addig ezt a projektet is sikeresnek gondoljuk.

Barlog Károly (Rockbook.hu)

[korkep-blog]

Megszólalt a losonci Serly-kápolna harangja

Több évtized hallgatás után november 1-én újra megszólalt a losonci köztemetőben lévő Serly kápolna harangja.

Több évtized hallgatása után november 1-én újra megszólalt a losonci köztemetőben lévő Serly kápolna harangja.

    „Ezen 1873 évben, idősb Serly Antal losonci polgár, városi képviselő s róm. katolikus iskolaszéki tanácsos által, Isten dicsőségére s a hívek lelkiüdvinek előmozdítására feállíttatott kápolnában évenkint végzendő alapítványi olvasott szent misék: 1. Egy, az 1878-ik évben 120 forintos alapítványt tett idősb Serly Antal családja élő tagjainak testi s lelki jólétéért, Paduai Szent Antal napján, vagyis június hó 13-án esetleg 14-én 2. Egy ugyannak családja elhalt tagjainak lelki üdvéért a „Halottak napját“ követő első esetleg második napon. Kelt Losoncon 1878 Október 14-én Schlosserik József  plebános” – olvasható azon a dokumentumon, melyet a kápolnában helyeztek el.

    Serly Antal a fenti sorokat is megalapozó végrendelete szerint a kápolnát minden évben, Halottak napján megnyitják, és harangját meghúzzák. 1897. április 25-től engedélyezte azt is, hogy a harangot 40 korona díj lefizetése ellenében temetéskor mindenki használhatta.

    Helyi emlékezet szerint a kápolnában november 1-én az 1980-as évekig tartottak szentmisét, majd a hagyomány feledésbe merült. Ezt a jelenleg a katolikus egyház tulajdonában lévő kápolna padlózatának rossz állapota csak erősítette.

    A kápolna belesejében elhelyzett emléktábla szerint utoljára 1957-ben javították: Hoc sacellum anno domini 1873 Fidelibus oppidi Lučenec add majorem dei gloriam aedificatum et anno domini 1957 renovatum erat JHS.

  Az épület történetének jelentős eseménye volt, amikor 1983. október 31-én Bartók Béla felesége, Bartókné Pásztory Ditta (Rimaszombat, 1903 – 1982) megbízásából Volly István zenetörténész leleplezte, benne Serly Lajos zeneszerző fehér márvány emléktábláját (Gasztarisz Pavlosz munkája): „Serly Lajos  zeneszerző Losonc 1855 New York 1939 és felesége Baranyay Hermina  kék nefelejcs dallamát népdalként idézi Bartók I. Szfitje.

    A remélhetőleg újra hagyománnyá váló, a végrendeletben megfogalmazott kérést megőrző eseményre abból az alakalomból került sor, hogy a Személyiségek termében átadták az egykori katonai temetőbe eltemetett és azonosított katonáinak névlistáját. A rendezvényt, melyen a város képviseletében részt vett Alexandra Pivková, a város polgármestere és Pavol Baculík, polgármesterhelyettes, Terézia Bachledová tanárnő vezette.

  A 100 évvel ezelőtt befejeződött háborúra és halottaira Böszörményi István Ady Endre Krónikás ének 1918-ból  c. versével emlékezett.

    Az I. világháború befejezéséről és a  katonai temetőkről Kristína Becániová, a Besztercebányai Levéltár losonci kirendeltségének vezetője mondott ismertetőt.

  A nyugati fronton  1918. november  11-én 11 óra 11 perckor lépett életbe  a Németország és a szövetséges hatalmak közötti egyezmény. Négy év, három hónap és 13 nap után befejeződött a háború, melyben 115 millió férfi, nagyrészt 30 alatti fiatal vett részt, akik közül 10 millióan elesetek, és 20 millióan nyomorékok lettek.

    …A mai Szlovákia keleti területén 1914 ősze és 1915 januárja között harcok… ezen a részen található a legtöbb katonai temető. Sok katona hunyt el azokban a kórházakban,…

    Szlovákia mai területén 473, a Nagy Háborúhoz köthető katonai temető létesült. A losonci és rimaszombati temetőkben 1549, főleg magyar, német, orosz és olasz nemzetiségű  katonát helyeztek örök nyugalomra.“

  A katonai temetőket már közvetlenül a front átvonulása után kezdték kialakítani. Losoncon 1915 tavaszán hoztak erre vonatkozó intézkedéseket és határozatokat. A mai városliget szomszédságában felépített tartalékos katonai kórházban elhunyt katonák  eltemetéséhez  szükséges területet a katolikus-evangélikus/városi temetőben jelölték ki. A katonai főkönyvben 1916. július 22-ig 773 katonai sírt jegyeztek be.

    Az akkori elképzelések szerint a katonai temetőt egy olyan domináns helyszínné szerették volna tenni, amely a messze távolban is felhívta volna rá a figyelmet. Megfogalmazódott egy mauzóleum felépítésének a gondolata is, melynek megvalósításával  a városi és a katonai illetékesek már 1916 előtt elkezdtek foglalkozni.

  Két tervezet készült el (Károly Lajos, Losoncon szolgálatot teljesítő építészt) valamint Vígh építész, melyeket a Városházán állítottak ki, ahol a nagyközönség is megtekinthette. Feltehetőleg a háború és következményeinek köszönhetően azonban az egyik sem valósult meg.

    A temetővel évtizedekig senki sem törődött, az 1970-es évek elején számolták fel. Egy, az elhunytak neveit is tartalmazó emlékmű felállítását Böszörményi István tanár javasolta, aki főleg a református anyakönyvekből több mint 200 elhunyt katona adatait tudta azonosítani.

    A egykori temető helyén javasolt emlékmű felállításának gondolata ugyan nem valósult meg, de a régi  ravatalozó felújítása után a város helyet adott annak, hogy az azonosított katonák nevei felkerüljenek az abban berendezett Személyiségek termének egyik falára.

    A rendezvény résztvevői ezt követően megkoszorúzták a temetőben található, a világháborúban elhunyt honvédek sírjait. Ifj. Poltársky Mihály 1915. június 19-én a doberdói fennsíkon esett el 20 éves korában, Dr. Ondrejovics Kálmán, 1915. március 3-án esett el, Lehoczky János, császári és királyi hadnagy 20 éves korában a Kárpátokban halt hősi halált.

  Utóbbi sírkövének felirata „A hősök álma fölött virraszt a nemzeti kegyelet” nemcsak rá és emlékére érvényes, hanem mindenkire, aki a háborúban életét adta a hazájáért.

    Puntigán József

[korkep-blog]

Elkötelezetten a magyarságért. Beszélgetés Böszörményi Istvánnal - 2. rész

Böszörményi István neve elválaszthatatlan Losonc és Nógrád magyarságától. Több, mint húsz éves gyűjtés után tavaly jelent meg életművének tartott munkája, melyben a losonci református gimnázium történetét dolgozta fel

Böszörményi István, nyugalmazott tanár neve elválaszthatatlan Losonc és Nógrád magyarságától, de nem ismeretlen  Dél-Szlovákia más tájain sem. Bár már belépett a hetvenesek táborába munkabírása töretlen.

  Több, mint húsz éves gyűjtés után tavaly jelent meg életművének tartott munkája, melyben a losonci református gimnázium történetét dolgozta fel.

  A vele készült nagyinterjúnk első része itt olvasható.

  Felvétel: Puntigán József.

  Beszéljünk egy kicsit az édesapádról, aki keleti származású, s Losoncon telepedett le. Rajta keresztül lettél Losonc és Nógrád szerelmese?

  Nem is úgy mondanám, hogy Nógrád és Losonc elsősorban, hanem úgy, hogy magyarság. Apám, B. László úgy került Losoncra is. Megvan a levele, amit Sörös Béla teológiai igazgatónak írt annak idején. Ungmogyoróson született, Nagykaposon volt ügyvédbojtár, a prágai Károly Egyetemen két évet jogot hallgatott. Amikor azonban 1925-ben Losoncon megalakult a Teológiai Szeminárium, akkor abban lehetőséget látott arra, hogy a magyarságot szolgálja. Az említett levelében is ezt hangsúlyozta ki, hogy úgy érzi, a magyar nemzetét és a kisebbségi magyarságot nem jogászként, de lelkészként segítheti a legjobban. Ezért otthagyta jogi tanulmányait és eljött Losoncra teológiát tanulni. Azután itt is maradt.

  Felvétel: Puntigán József.

  Egy nagyon szerény embernek ismernek, akit a köz szolgálata jellemez, aki nem nagy híve az ünnepléseknek. Ez az édesapádtól kapott örökség ?

  Ez egy örökölt személyiségi jellegzetesség, adottság is, családi hagyomány. Talán a hitvallását örököltem tőle. Nem a teológiai tanulmányait, de a magyarsághoz való elkötelezettséget. A szerénység talán azzal is összefügg, hogy pap fia vagyok, otthon a szerénységre neveltek. A szocializmus évei alatt, amikor a gyerek- és ifjú koromat töltöttem, nemcsak szerénynek, de visszahúzódónak is kellett lenni. Úgyhogy ez bennem volt, s talán meg is marad.

  Felvétel: Puntigán József.

  A magyarság helyzete Nógrádban korántsem annyira jó. Hogyan látod ennek történeti ívét az akkori időszaktól napjainkig kiterjedően?

  Ez egy nagyon bonyolult és szerteágazó kérdéskör. Száz évvel ezelőtt a felvidéki magyarság (és többi is természetesen) kisebbségi helyzetbe került. Akkor kialakult egy bizonyos embertípus, ha lehet ezt így nevezni. A magyarságot szóban és tettben őrző-védő embertípus, amely az akkori teológusoktól kezdve egészen a mai csemadokosokig ível át. Tehát mindenki a maga helyén, a lehetőségei szerint… A közös nevező mindenhol a magyarság, az identitás megőrzése és az értékek átmentése volt. Ezt tették a Losoncon tanuló teológusok, ezt tettük később mi is. Csemadokosok elsősorban, s később a legutóbbi rendszerváltás után a különböző fórumok, polgári társulások. Tehát azok, akik elkötelezetten vallották és vallják: „megőrizni, megtartani“.

  Felvétel: Puntigán József.

  A Csemadokon belül számos előadás, rendezvény kötődik a nevedhez. Ezeket hogy sikerült úgy előkészíteni, hogy többségük maradandó emlékként maradt meg?

  Gyakorlatilag 1983-ban lettem a helyi Csemadok vezetőségi tagja, engedve a már említett Sólyom Laci bácsi ösztönzésének, útmutatásának. Gyakran mondta, hogy nekem ott a helyem! Azután, ha lassan is, de megtaláltam a helyemet benne. Az akkori vezetőség, az akkori lehetőségekhez képest fortélyos félelmek – hogy József Attila gondolatát idézzem – között működött. Egy példa arra, hogyan lehetett, kellett akkor lavírozni. Valamikor a 80-as évek elején dr. Vígh Károly a losonci magyarság budapesti mentora egyik első losonci előadását amerikai élményeiről tartotta. De annak nem lehetett ilyen címet adni, hogy „amerikai élménybeszámoló”, hanem a magyar tájak, magyar emberek burkolt címet kapta. Akkor Amerika még az imperializmus fészke volt, ő pedig magyarországi előadó.

  Akkor már láttam, hogy lehet különböző dolgokat csinálni, csak azt óvatosan és különböző tálalásban, megfogalmazásban  kell megtenni. Fokozatosan kiépítettem a kapcsolataimat, benne a magyarországiakat. Részben Vígh Károlyon, a néprajzosokon, részben a saját vonalaimon keresztül. Ők azután további előadókat, ismerősöket menedzseltek és ajánlottak fel. Sikerült a losonci Csemadok vezetőséget részben pozitívan befolyásolni, hogy merjünk többet tenni a helyi hagyományok felélesztése, azok bemutatása, a magyarországi kapcsolatok kiépítése és kihasználása útján.

  Felvétel: Puntigán József.

  Melyik jelentett kiemelt sikert?

  Volt több is! Nemeskürthy István, író, történész többször is járt nálunk. És Katona Tamás! Az ő előadása egy olyan kutatási területet indított el, az 1848/49-es események a helyi vonatkozásainak bemutatását, amiből azután kiadványok, számos előadás is megszületett. Jelenleg is ilyenen, a losonci és nógrádi vonatkozásain dolgozom, hiszen 1918-ban számos kerek évforduló lesz, közöttük az 1848-as forradalomé. Ezek az események még mindig tartogatnak érdekességeket, melyeket fel lehet és fel kell kutatni.

  Tavaly jelent meg az első olyan könyved, amely a szélesebb nyilvánosság előtt tette közzé tudásod egy részét. A losonci református gimnázium történetét foglaltad össze. Lesz ennek folytatása?

  Ezt a munkát az életművemnek tartom, több évtizedes munka van benne. A sok részletkérdés, a különböző területekből, amelyekkel foglalkoztam ez emelkedik ki a leginkább, ebben láttam a legtöbb lehetőséget. Hála Istennek viszonylag sok adatot sikerült összegyűjteni. Ennek a mozgatórúgója is az volt, hogy egy több száz éves múlt rejlik a mélyben, amit az elődök már igyekeztek feltárni. Ezt igyekeztem egy kötetbe gyűjteni.

  Felvétel: Puntigán József.

  A folytatást egyelőre nem tervezem, mert a legtöbb anyag ezen a református vonalon volt és érzelmileg is ehhez kötődöm a leginkább. A folytatás több mindentől függ, ezek egyike az egészség, sajnos a látásom egyre romlik. Több száz oldalnyi cédulát kigyűjteni, végigolvasni régi jegyzőkönyveket, s azokat olvasható formába átalakítani nem hiszem, hogy még egyszer bevállalnám. Tehát a szubjektív okokon kívül vannak ennek ilyen, objektív okai. Az is, hogy a református gimnáziumhoz tartalmilag jobban kötődöm, mint  a későbbi utódiskolához.

  Felvétel: Puntigán József.

  A már említettek mellett több kisebb füzetet, kiadványt is összeállítottál és megjelentettél pl. a Kármán családról, a református templomról, Losonc város leírásáról, a város 1849-es felégetéséről, hogy csak néhányat említsek. Ezek is megérdemelnék, hogy könyv formában a nagyközönség számára is elérhetőek legyenek. Nem gondolsz ilyenre?

  Ez nem az erős oldalam, mármint a menedzselés, a szervezés, nyomda. Ezekkel foglalkozni nem az én világom.  A gimnáziumi könyv szerkesztését sem én csináltam. Ha nincs Somogyi Alfréd, aki azt kézbe vette, akkor nem tudom, hogy meddig lett volna még a fiókomban a kézirat. Éreztem, hogy valamit kezdeni kell vele, de szerkesztőkkel, nyomdákkal, pályázatokkal számomra túl bonyolult foglalkozás lett volna.

  Az első, a néprajzos könyvemet is, ha nem veszi kézbe Galcsik Károly, a Csemadok titkára, ha nem pályázik, akkor lehet, hogy az se lenne. Amit magam meg tudok csinálni az ötlettől, az utolsó szegecsig azt igen… de azok példányszámilag mindig korlátozottak voltak. Igaz, akiknek szántam, azokhoz eljutott!

  Felvétel: Puntigán József.

  Az oktatói és közéleti pályafutásod közül a köztudatban főleg az utóbbi maradt meg. A gimnáziumban milyen elvek szerint próbáltad oktatni a gyerekeket? Ismert volt Rólad, hogy az órákra mindig bevittél valamit a közéleti énedből.

  A tanítás az egy dolog. Van egy szakmai része, esetemben ez a német nyelv, mint olyan tanítása. Természetesen ezzel kellett elsősorban foglalkozni. De ahol volt rá lehetőség ott tényleg igyekeztem a diákokat a közéletbe is bevonni, befolyásolni.  Egyik példája  Somogyi Alfréd, akit annak idején az 1980-as évek elején, füleki gimnazistaként vittem magammal. Egy nagydaróci ház padlásáról együtt cipeltünk le egy szuszékot.

  Voltak más apróságok is, amikor a német nyelvet is össze lehetett kapcsolni n��prajzi, honismereti dolgokkal. 1986-ban volt a füleki Vigadóban a Palóc szoba kiállítás. Arra német óra keretében vittem diákokat, és németül beszéltük meg az ott látottakat. Házi feladatként le kellett rajzolniuk az ott látott szoba berendezését, s az egyes berendezési tárgyakat németül is meg kellett nevezni. Heinrich Heine, német költőnek van egy híres verse, melyet 1849 októberében írt arról, hogy Európában csak a magyarok valósították meg, ha rövid időre is a szabadságot. A hivatalos tanterven felül, ha nem is az egész verset, de néhány sort belőle megtanultunk, megtanítottam. Ugyanezt tettem március 15-én is, amikor Petőfi egyik versének a német fordítását tanultuk meg.

  A leghatásosabb maga a személyes példaadás volt. A diákok azontúl, hogy az órán volt tanítás, látták és tudták, hogy mi mindennel foglalkozom, Egyeseket sikerült bevonni, pl. színházi szereplésbe is. Nem felejtem el, hogy Losoncon a Fanni hagyományai c. darab színrevitelét szerveztük 1989-ben, akkor az iskola folyosóján volt a casting, ahogyan manapság mondanák.

  A diákok lehet, hogy nem is nagyon örültek neki, de a tanárnak nem mertek ellent mondani és elvállták a szerepeket. Konkrétan emlékszem Tóth Évire, Ardamica Zoránra és Gabira, akik azután szereplőként, mondhatnánk karriert futottak be. Különféle irodalmi esteken, rendezvényeken szintén a diákjaimat igyekeztem szerepeltetni. Azokat, akikben láttam, hogy van erre fogékonyságuk, meg tehetségük is. Tehát össze lehetett a két dolgot kombinálni.

  Felvétel: Puntigán József.

  A diákjaid közül ki az, akire emlékszel, hogy az útmutatásaid alapján ráállt a közéleti pályára is?

  Többen voltak, de kettőt mindenképpen megemlítenék. Nógrád két legnagyobb Csemadok szervezetének elnökei Füleken Szvorák Zsuzsa, Losoncon Demecsné Tóth  Andrea, szintén a diákjaim voltak. Természetesen nem úgy, hogy beléjük sulykoltam, hogy Csemadok elnöknek kell lenniük, de merem remélni legalább is, hogy van némi közöm ahhoz, hogy belőlük jó magyar emberek és vezetők lettek.

  Felvétel: Puntigán József.

  Az idei évre tekintve az 1848-as szabadságharc mellett mi az, ami még foglalkoztat?

  Olyan nagy terv nincsen, mint pl. a tavaly befejezett Ráday évforduló. Az 1918-as év az 1. világháború végének éve is. Van egy ezzel kapcsolatos tervem, amire talán már van fogadókészség a város, Losonc vezetői részéről is. A losonci temetőben volt valamikor egy katonai temető, ahová az 1. világháború alatt az ún. hadikórházban elhunyt katonákat temették el.

  Az 1970-es években a helyet felszámolták. Ezek a katonák a szó szoros értelmében névtelen áldozatok voltak, akik az egész Monarchia területéről származnak, a csehországi As-tól Lembergig, az Adriától Lengyelországig, akiket ide hoztak meghalni. Néhány évvel ezelőtt a református anyakönyvben más dolgokat kerestem, s akkor rácsodálkoztam arra, hogy 1914 őszétől gyakorlatilag 1918-ig, sőt 1919-ig katonák neveit találtam, akik szívlövéstől, tüdőgyulladástól, tetanusztól stb. hunytak el. Életkoruk többsége mind 20 év körüli, ők bizony meghalni jöttek Losoncra.

  Felvétel: Puntigán József.

  Nyilván voltak, akik túlélték a kezelést, a háborút is, de sokan meghaltak itt és itt temették el őket. Először csak a reformátusokat gyűjtöttem ki az anyakönyvből, de azóta sikerült az evangélikus és a katolikus anyakönyvből is kiírni az adatokat. Eddig mintegy 200 név van, különböző nemzetiségű, rangú és rendű katona, akiket itt temettek el.

  A mostani terv az, hogy emléket állítsunk nekik. Vagy ott, az egykori katonai temető helyén, legalább egy szimbolikus kereszt felállításával, vagy úgy, hogy a régi ravatalozóban, a Személyiségek termében kapnának emléket. Annak eredeti koncepcióját kellene kibővíteni azzal, hogy ne csak a neves személyiségek, de a háború áldozatai, az említett katonák nevei is valamilyen formában helyet kapnának benne. Katonák, akiknek a hozzátartozóik ki tudja hol, szanaszét a világban vannak, és talán azt sem tudják, sőt biztosan nem tudják, hogy őseik, nagyapjuk, dédapjuk, ükapjuk éppenséggel Losoncon van eltemetve. Egy ilyen konkrét terv ennek az emléknek a megörökítése.

  Felvétel: Puntigán József.

  Mit tartasz életed eddig legnagyobb sikerének: Volt olyan vágyad, amit szerettél volna megvalósítani, de nem ment?

  A sokáig meg nem valósított álmok közé tartozott az említett gimnáziumi kötet, ami legalább húsz éves múltra tekint vissza. Van ennek szimbolikája. A tartalmon kívül több, mint 500 oldalon sikerült rengeteg eddig nem ismert adatot közzétenni. Ami a legszebb az egészben, ez történt a reformáció 500. és az 70. születésnapom évében.  Kell-e ennél nagyobb siker? Különösebb egyéb meg nem valósult vágyról nem tudnék számot adni.

  Felvétel: Puntigán József.

Puntigán József

A Böszörményi Istvánnal készült interjú első része:

  http://www.korkep.sk/cikkek/interju/2018/02/10/elkotelezetten-magyarsagert-beszelgetes-boszormenyi-istvannal-1-resz