#Messzire

[bredforloyalty]

the government propaganda here is so fucking ridiculous it makes me want to shoot myself in the head

[dioskailacs]

volt egy barátnőm, aki soha az életében nem vállalt felelősséget semmilyen tettéért és soha nem kért semmiért bocsánatot. ha felhoztam valamit, ami fájt nekem, vagy megbántott, mindig volt magyarázata, hogy ez miért volt, és mindig én voltam az érkézetlen fasz, amiért képtelen vagyok megérteni őt és elfogadni úgy ahogy van. én pedig évekig hittem neki, és ha ő bántódott meg valamin, akkor bocsánatot kértem, amire persze mindig az volt a válasz, hogy a bocsánatkéréseiddel tele van a padlás. nagyjából tíz év után kecmeregtem ki az agymosásból, amiben addig voltam, és mikor megszakítottam vele a kapcsolatot, mondtam a pszichológusomnak, hogy bár soha nem tudhatom, milyen szörnyű lehetett neki gyerekkorában, mégiscsak szar, hogy így bánik másokkal. erre mondta a pszichológusom, hogy de hát maga pontosan tudja, hogy milyen volt a barátnőjének gyerekkorában, mert maga ugyanazt kapta tőle, amit ő a szüleitől. és akkor ez hatalmas megértés volt nekem, meg utána szembe kellett néznem azzal, hogyan épített le szép lassan az évek alatt és formált át olyanra, ami az ő érdekeit szolgálja, aztán amikor már túl sokat lázadoztam, amikor már problémássá váltam, elkezdett másokat behálózni (sikeresen), hogy mindig legyen valaki, aki körberajongja, és hát mindig van is, mert ilyenek a nárcisztikusok. na de a lényeg ebből, hogy azt volt ebben a legnehezebb feldolgozni, hogy én engedtem, hogy egy másik ember a saját igényeire tréneljen be úgy, hogy magamat maximálisan cserbenhagyom és semmilyen határt nem húzok, mert megtanultam a saját igényeim mindig a sor végére tartoznak. és ez egy viszonylag lájtos sztori, de ezek alapján bőven el tudom képzelni, milyen nehéz lehet egy olyan bántalmazó kapcsolatból kimászni, mind fitikailag, mind mentálisan, mind lelkileg, ami mondjuk párkapcsolati vagy szülő-gyerek, mert kívülről könnyű látni a mintákat, de aki ott van bent, az addig lett agymosva és manipulálva és idomítva arra hogy a saját igényei kifejezése bűntudattal és szégyennel társuljon, amíg már ez válik a normálissá, és amíg nincs valamiféle külső nagyon erős ellenpélda, addig általában fel sem merül az emberben, hogy vele milyen kegyetlenségek történnek. persze erre is hallottam már, hogy csak a nyomorult akaratgyenge emberekkel lehet ezt megcsinálni (és régen itt el is hallgattam volna mert hát ugye én is az vagyok és igen, aki nyomorult az megérdemli hogy bármit megcsináljanak vele), de ma már visszakérdeznék, hogy na de az elkövető milyen jogon teszi ezt meg a nála gyengébbel?

Having compassion and empathy for others doesn’t mean that you should tolerate disrespect and bad behavior. You can have compassion for others while also setting boundaries. If not, you’ll not only end up hurting yourself, but making other people more important than you. You’re important too. You need compassion too.

[wannabebiker1]

Ahogy idősödök, egyre jobban rohan az idő. Hopp, már megint eltelt egy hét, hopp már február van, 2015 még olyan közelinek tűnik, de már 2025 van. Összefolynak a napok, dolgozni kell, pénzt kell keresni, olyan emberekkel kell jópofázni, akikkel szívem szerint inkább nem jópofáznék, olyan dolgokat kell csinálni, amiket a szívem szerint inkább nem csinálnék.

Az élet elrohan, a gyerekek felnőttek, a testem kezd elhasználódni, fájdalmak a semmiből, egyelőre ártalmatlan elváltozások egyik napról a másikra. Bár a gondolataim semmit sem változnak, belül én az vagyok aki voltam, a test szépen lassan öregszik.

A napokban anyám kórházban volt, vészes vérszegénység miatt, így volt alkalmam látni több, az élete végefelé járó embert. Nem volt szép látvány és nem volt jó szagú. Egy néni, oxigénmaszkkal az arcán az anyám melleti ágyon, szerintem már épp a révésszel alkudozott, ki is jöttem a kórteremből, mert inkább kihagytam a mozit aminek az utolsó sóhaj a címe. Anyámat vajon mennyire viselhette ez meg, ő mellette feküdt napokig. A néni vajon hogy élte ezt meg, az utolsó napokat, perceket..

Anyám nagyon fél a haláltól, én inkább az odáig vezető úttól. Azt gondolhatná az ember, milyen jó, hogy ismeretlen ez az út, pedig nem az, nincs túl sok opció az árnyékvilág elhagyására, csak ugye az ember nem feltétlenül gondolkodik ezen, amíg nem muszáj.

Én például elég sokat ülök autóban, esélyes pl egy autóbaleset, mondjuk a szembejövő román kamionos éppen rágyújt és leesik a cigije. Ha mondjuk az ilyen hirtelen és váratlan dolgok elkerülnek, akkor az életmódomat tekintve akár valamilyen szívprobléma is jöhet, mondjuk 10 éven belül. Ha azt is megúszom, akkor is maximum olyan 20-25 évvel gazdálkodhatok még, amiből még legalább 14 évet dolgoznom kell valahogy, a maradék 5-7 év meg biztosan nem lesz fáklyásmenet.

Szép kilátások, de ez van. Jó lenne ezt a pár évet egy jobb világban megélni. Egy olyan jobb világban, ahol több milliárd ember sorsát nem befolyásolják önjelölt messiások, hataloméhes gonoszok. Az eszemmel tudom, hogy erre kevés az esély, főleg egyik napról a másikra kevés. Az emberi léthez hozzátartozik ez, az emberek messiásokat akarnak, mindig kell egy uralkodó, egy fáraó, vagy egy király, nagy birodalmak, amik rendszerint össze is omlanak, még egy birodalom sem élte túl önmaga nagyságát, most sem fogja egy sem. Az embereknek mindig kell valaki vagy valami akinek vagy aminek elhihetik, hogy nincs szenvedés csak kánaán van meg repülőrajt. Pedig szenvedés van, mese nincs. A keresztény hitvilágban nem is kell messzire menni a példáért.

Mit tehetek én? Nincs túl sok lehetőség, ami van, azt jól meg kell becsülni. A péntek esték, a szombat reggelek, a hosszú hétvégék, a napsütéses harmatos reggelek, a szeretteim ölelése, amikor önzetlenül segítek. Szabad szemmel láthatatlan, mások számára érdektelen apró örömök.

És egyvalamire még rájöttem. Szenvedés nélkül szart sem ér az egész. A péntek este érzés is unalmassá válik a karácsonyi szünet végefelé. A péntek este a hétfő-péntek viszonylatában ér valamit. A legkirályabb étel is unalmas lesz 5 nap után, kell egy teszkós parizer az újrakezdéshez, az egész napos kirándulásból is jó hazaérni.

Ez is az emberi természet része, a megszokás és annak elkerülése. A körforgás.

[mukodik]

És a valóság: a beruházások beleálltak a földbe, a befektetők menekülnek a bizonytalan, ellenséges politikai és gazdasági környezetből iil messzire elkerülik. A államadósság 60.000 milliárdra nőtt, a költségvetési hiány kezelhetetlenül magas. A forint romokban. Az ország recesszióban, csendes államcsőd van, az állam alapfeladatait sem látja el. A kormányzás kb megszűnt, sodródik az ország. A termelékenység nulla, a külkapcsokatainkat porig romboltuk a szövetségi rendszereinkben. Az USA semmibe veszi Magyarországot, keletre nyalunk despota, tömeggyilkos diktátoroknak. Soha nem látott kevés gyermek született tavaly, fele annyi, mint ahányan meghaltak. Erre büszke a kormánynak nevezett maffia??? 🤔

[takemetochurch13]

A babám egy díva, messzire szívja a bánatom, mikor magamhoz ölelem

[pokolbol-fel-aztan-vissza]

Mintha nem is lettél volna igaz,

olyan távolinak tűnsz.

Mintha sosem szerettelek volna,

olyan messzire dobtad a szívem.

[hoofsnclaws]

Eltűnni,

eltűnni mindenhonnan. Elmenni messzire. Nem fogok többé várni senkire.

[geoparduc]

Háziorvost kereső sivítás

Segítsetek tumbli népe, kéne nekem egy normális háziorvos, ajánljatok pls. VII., VI., XIII. kerület érdekelne, hogy ne kelljen messzire vonszolnom magam betegen.

Volt nekem egy remek háziorvosom, aki nyugdíjba ment, aki átvette a praxisát az viszont vagy csípőből utál engem, vagy teljesen alkalmatlan. Sajnos épp terhes vagyok (azt is nagyon szarul menedzseli), és 5 hete van egy kegyetlen felsőléguti nyavalyám, amivel nem hajlandó foglalkozni. Nem ír ki táppénzre, nem küld el vérvételre, könyörögni kellett, hogy legalább a tüdőmet meghallgassa stb. Eközben reggelente olyan köhögőrohamaim vannak, hogy hányok miatta, szúr az oldalam minden levegővételre, mozdulatra stb. Szóval bajok vannak :D

Gondoltam elég lesz majd a költözés, meg a tücsökkacsa megszületése után kisakkozni, hova jelentkezem át én, meg hova jelentem be a gyereket, de ezt most már nem tudom kivárni úgy érzem.

[naposmedve]

Legszívesebben elmennék kurva messzire. Nem szeretném, hogy keressenek. Nem szeretném, hogy aggódjanak. Egyedül, nyugalomban.

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[helsinkiaznyugate]

jó messzire gurult a gyógyszer

[turistakrem]

Japán első hét

Első nap után első hét? Mi ez a léptékváltás? Máris megmagyarázom. Ha már eljöttem ilyen messzire, nem akarok egy hét után visszafordulni, viszont UK munkavállalóként nincs végtelen mennyiségű szabadságom (25 napot adnak kortól, nemtől és munkáltatótól függetlenül). Szóval azt találtam ki, hogy mivel a gyerekem úgysem ér rá (hét közben ő is dolgozik), én is dolgozni fogok és a hétvégéket töltjük együtt.

Egy amerikai multi előnye, hogy kb mindenhol van irodája, szóval írtam az itteni kollégáknak, plusz a badge-teamnek Indiába, hogy aktiválják ide is a kártyámat - és voilá hétfőn reggel be is állítottam az irodába. Fura otthonos élmény, ahogy a wifid automatikusan kapcsolódik, amikor kiszállsz a liftből. Na, és képzeljétek adtak nekem egy irodát. Még sosem volt saját irodám, tök szép, kár, hogy ilyen sokat kell utazni érte :)

Az vicces mondjuk, hogy naponta 4-5 ember áll meg az ajtómban (senkit sem ismertem eddig a tokiói irodából), hogy bemutatkozzon és hogy megtudja, miért vagyok itt. Fun fact továbbá, hogyha 8 órával kezdesz korábban, mint a UK kollégáid, senki sem csesztet munkaidőben, lehet haladni a dolgokkal. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a főnökömmel való megegyezés szerint ha van valami sürgős, akkor legyek kedves felvenni a telefont UK munkaidőben, ami még pont az az ár, amit szívesen megfizetek :) Eddig telefon nem volt, egy pár gyors email-es vakkantást meg parkban ülve, vacsora alatt is meg tudtam oldani egyelőre.

Szóval a nap-hét-léptékváltásnak ez az egyik oka, nem történik olyan sok minden. Munkaidő után jártam a várost, ültem be vacsorázni, sétáltam tovább. A gyerekem más városban dolgozik, ott is alszik, szóval egyedül maradtam a lakásában és elkezdődött az a mindennél jobban szeretett tevékenységem, amit úgy fogalmaznék meg, hogy lakni külföldön és nem turistáskodni. Ennek minden velejárójával együtt. Előző nap kell gondoskodnod a reggeliről (meg hogy el legyen mosogatva), de te főzöd a teát, aztán metróra szállsz a többi munkavállalóval és elmész dolgozni, ott kollégákkal találkozol, ha van vállalkozó, együtt ebédeltek (eddig egyszer volt ilyen, általában mindenki hoz kaját otthonról). Aztán (ami különbözik az otthontól), hogy nem mész haza a családhoz, hanem felfedezésre indulsz, de az van a fejedben, hogy kell-e már mosni otthon, vagy holnap is ráér. Közben beszélsz a fiaddal, hogy mit hol találsz a lakásban, beszélsz az otthoniakkal, akik már felébredtek azóta. Azt szoktam, hogyha nem eszem meleget délben, akkor vacsorára ülök be valahová. Ha proper ebéd volt, akkor csak minimálban nyomom, de akkor is el szoktam tölteni a boltokban 20-25 percet, amíg mindent végigböngészek a google AR fordítójával.

A másik hobbim ilyenkor a környék felfedezése, hiába nincs az utikönyvek szerint semmi ebben a negyedben, mégis jó sétálni az utcákon, biccenteni az embereknek. Amúgy nem lakom elit környéken, japán ízlésnek itt már túl sok a külföldi.

Vagy fotózni dolgokat, amik nekem érdekesek. Pl a szemét leválogatása, hogy elvihessék mások, ami nekik hasznos. Ez pl. a ház hátsó ajtaja, ahol lakom.

Az egyik ilyen mindfuck az volt, hogy az első magányos reggelemen bambulok ki az ablakon és egyszer csak egy katolikus templom. De hol van ez. Nézem jobban: egy épület tetején. WTF. Nézem a térképet: egy szálloda. Munka után megyek oda (lentről nem látok semmit a keskeny utcák és a magas épületek miatt), kérdezem a recepciót, hogy most tényleg van egy templom a tetőn? Van, válaszolják, de nem egyházi, hanem rendezvényterem. A japán fiatalok ugyanis odavannak a nyugati külsőségekért, az esküvő tekintetében, szóval a tetőn levő templom, az étterem, minden egy komplett szolgáltatás része. Pappal? Álpappal, nyugati férfival, jelmezben, aki eljátssza, hogy összeadja őket. Nosza, nézzük meg, kértem. Semmi akadálya, mondta a recepciós hölgy, most úgy sincs ott senki, megmutatja. Szóval feljött velem, és én tényleg ledobtam az agyam, hogy az insta kedvéért mit be nem ruháznak a szállodák - ez bizonyára még ott is különlegesség, mert még távoli metróállomásokon is láttam a hirdetéseiket.

Amúgy egy piszok jó digitális orgona volt benne, engedélyt kaptam, hogy játszhassak rajta. Lenyomtam a Mendelssohn Nászindulót általános elképedésre. Egy fura jelenet lett az eredménye, mert leszólt a hölgy rádión, amiknek hatására lent várt minket a szálloda rendezvényes vezetője és udvariasan érdeklődött, hogy nem érnék-e rá szombaton, mert nincs orgonistájuk :DDDD Mondtam, hogy nem, mert elutazom, amit nagyon sajnáltak, de nem próbáltak meg győzködni, még a pénz se került szóba. Amúgy a Mendelssohn-féle Nászinduló egy rohadt jó darab, nem tudom mennyire tudjátok, olyan harmóniákkal indul: egy domináns-szeptimet old H-dúr akkordra, mindezt egy C-dúr darabban. Ehhez képest a Wagner-darab merő unalom. Pedig feketeöves wagneriánus vagyok. (Szerintem ez még akkor is átjön a kottaképből, ha az ember nem tud kottát olvasni.)

Pár japán ellentmodásról.

Nem lehet az utcán random dohányozni, elkerített kennelek és szobák vannak a dohányosoknak. De étteremben lehet. Köszi.

Bemész egy random telekom shopba (docomo pl): nem adunk el külföldieknek sim kártyát. Jobban utánanézel, rájössz, hogy egy lánc a BIC Camera (ejtsd biccs) árul. Odamész, megveszed, nem drága, berakod a direkt erre e célra hozott telefonodba, amikor kiderül, hogy a tethering (hotspot) le van tiltva a szolgáltatásai közül. (Az volt az ötlet, hogy nem a céges telefont roamingoltatom, hanem rákapcsolódom a helyi szolgáltatású másik telefonomra.) Az még csak hab a tetején, hogy telefonszámot nem ad a kártya, szóval nincs lokális számod külföldiként.

A közlekedés csodálatos: tiszta, gyors és pontos. Halál pontos. A metrók csúcsidőben 1-2 percenként érkeznek a peronra. Ha itt megborul valami, akkor nagyon megborul, semmilyen rugalmasság nincs a rendszerben.

A vonaljegy tök olcsó, de mindig jegyet kell venni az automatából. Ha feltöltős kártyát szeretnél, akkor csak japán mobilszámra tudod beregisztrálni, amit meg ugye nem adnak külföldninek. De még kijátszani sem tudod a rendszert, hogy valaki megkérsz, hogy vegyen neked kártyát, mert a feltöltő app csont japán, nincs nyelvváltás-opció. Szóval marad a jegyváltás az automatáknál, ami vagy elfogad kártyát, vagy nem, szóval érdemes készpénzt tartani magadnál.

Abban az utcában lakom, amin Tokió egyetlen villamospályája fut. Ez nagyon furcsa lehet a helyieknek, mert végig kerítéssel van elválasztva az úttesttől, amin csak rendes sorompókon lehet átmenni. Szóval jön a villamos, csilingelés a sorompó oszlopából, hangosbeszélő elmondja, hogy mit jelent a csilingelés, majd komótosan leereszkedik a sorompó és a szerelvény elhalad. Kb minden 100 méteren van sorompó. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a kerítés fel van futtatva rózsákkal és egy (vagy több) brigád minden nap akkurátusan metszi és gondozza a rózsákat. Egyenruhában, sapkában, kisszékkel.

Kb ez a lényeg. Tokióban mindennek van gazdája, akinek büszkeséget okoz, hogy az ő dolga hasznos, tökéletesen működik és/vagy szép.

[riariahistoria]

És ha már a somme-i csata

a britek indították. a francia szövetségeseik 1916. február 21. óta Verdunnál állták a sarat, a németek által megkezdett, áttörést célzó csatában és már a belüket húzták. szóval ha a Somme mentén a britek nekiállnak egy új csatának akkor a németeknek meg kell osztani az erejüket és a franciák picit tehermentesítve lesznek. 1916. július 1én indult a somme-i csata, november 18ig tartott, úgy másfél millió ember volt a veszteség összességében. tény, Verdun tehermentesítve lett, olyannyira, hogy ott "csak" 700ezer volt az áldozatok száma.

a csata persze igazi brit szervezés, igazi brit kivitelezés volt. a támadás megindítása előtt egy héttel szarrá lőtték és bombázták az ellenséges frontvonalat, csak ezt-azt elnéztek és hiába vélték úgy hogy "a patkányok se maradtak életben" de a jól beásott németeknek (az idegeik rongyokban lógnak és félig megsüketültek-et leszámítva) nem volt nagy bajuk. így a kora reggeli sípszóra a lövészárkokból előmászó és feléjük rohanó britekre csak lőniük kellett. gépfegyverrel. amitől az egész olyanná vált - ahogy egy veterán német katona kissé nyersen fogalmazott - mint a kártevőírtás. közel 55ezer áldozat egyetlen nap alatt, soha azelőtt és azóta sem futottak bele a britek ekkora emberveszteségbe.

már ettől megrángott az ország, de volt ami megkoronázta a rettenetet.

a Brit birodalomban nem volt kötelező sorozás az I. Világháború kitörésekor. így, hogy kedvet csináljanak a bevonuláshoz, kitalálták a "baráti zászlóaljakat" kiindulva abból, hogy ha a haverod, tesód, kedvenc kollégád bevonult, te is szívese(bbe)n mész ha a haveroddal, tesóddal, kedvenc kollégáddal leszel egy csapatban. óriási siker lett a dolog, tódultak a fiúk szolgálni a hazát a pajtásaikkal. és konkrétan falvak, utcák, klubok, iskolák férficsoportjai tüntek el Sommenál a sárban (hogy legyen olyan szerencsétlen akit csak 1918ban, a fegyverszünet után hantolnak el, mármint azt ami maradt belőle).

az Accrington Pals volt a zászlóalj ami beleégett az angol köztudatba, mert ők lettek az "arca" a rémálomnak. a csatát megkezdő 720 accringtoni haverokból 584 lett oda az első napon. nem volt utca a városban ahol legalább egy házban ne lett volna család, akik néztek maguk elé, most akkor hogyan, vagy miért tovább.

szóval a történelem mindig kontextusban értelmezendő. amikor lecikiznénk a "puhapöcs" Chamberlaint, aki 1938-39ben bármit és mindent megadott Herr Hitlernek, akkor nem árt tudni, hogy utólag mindenki kurvaokos nagyon messzire nyúló árnyak ültek a brit társadalmon és kurvára nem akartak megint háborúzni, vhol Európában, ismeretlen helységeknél.

de aztán kellett.

szóval nem véletlen és nem megúszásból ünnepelték Dunkirket ahelyett hogy csúfos vereségnek tudták volna be (ebben persze szerepe volt Churchillnek is, aki a szarból épített PR-várat, hogy legyen némi tartása az országnak amikor majd minden veszni látszik) és a győztes háború után sem engedték el. olyan nagyon nem, hogy 2017ben a legszebb férfiszínészeikkel leforgatták a mentést mint hőstörténetet (amit egyetlen poén és a csodálatos Tom Hardy miatt lehet csak értékelhetőnek nevezni).

[zeroz2ro]

Orbán reagált arra is, hogy Tompos Márton momentumos képviselőt felkérdezte egy egyensapkát viselő kínai szervező, amikor a politikus egy uniós zászlót próbált kitűzni a konvoj útvonala mentén:

"Ahol Tompos állt a Várban, ott valóban nem is lehetett ilyesmit kitűzni. Magyarországon gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadság van, az ideérkező vendégeket pedig megilleti a vendégjog. Ezt a két jogot kell összehangolni. Ezért mi nem engedünk olyan típusú megmozdulásokat, amik a Magyarországra érkező és tisztelettel fogadott vendégeink látogatásának az értékét lerombolnák, és tiszteletlenséget hozna létre, és így ártana Magyarország nemzeti érdekeinek. Gyülekezni is lehet, tüntetni is lehet, meg üdvözölni is lehet a kínai elnököt. A kettőt térben egymástól nagyon messzire el kell választani, hogy a gyülekezési szabadság is meglegyen és a vendégjog is érvényesüljön.”

Szeretném kérdezni a JOGÁSZ végzettségű Doktor Miniszterelnök urat, hogy a gyülekezési és véleménynyilvánítási szabadságot védi az Alaptörvény. Ez az ún. "vendégjog" hol olvasható, melyik törvénykönyv tartalmazza?

[senki-hercegnoje]

Apu, hol vagy?

Hol lehetsz?

Hiába kereslek...

Hiába kiáltom százszor a neved.

Te, aki mindig itt voltál,

Vigasztaltál, segítettél,

most valahová nagyon messzire mentél.

Apu, mondd,

csak egyszer mondd még hogy szeretsz.

Hogy nem fáj már semmi,

Hogy most már boldog lehetsz.

Elengednélek, ha tudnám hogy így van,

de úgy hiányzol, nem ölelsz már,

A hangod már a semmibe vész.

A szemed sem ragyog már rám...

Apu! Te elmentél s én itt maradtam árván.

Ha kívánhatnék valamit azt kérném csak neked,

Legyél boldog édesapám

S ne feledd, lányod örökké szeret...🖤🙏❤️🥺

Most már nem fáj semmi. Az angyalok vigyázzanak rád. Szeretlek Apa. 😭❤️

[anyadisszeretne]

Kérlek virágot ne hozzatok a síromra mert gyűlölöm őket.

Ha eljön az idő, kérlek táncoljatok mert ha valami fájt én is mindig azt tettem

Elegánsak legyetek, mert én is mindig elegánsan veszítettem.

Ne szomorkodjatok

A lányomnak a kezét szorosan fogjátok, sírom elé esni őt ne hagyjátok. Magasra emeljétek.

S te, Kedvesem... A szél vigye messzire a fájdalmat amelyet majd akkor érzel amikor végleg elveszítettél.