#Marta Hazas

[prplocks]

✧❁ icons 〴 culpa mia ˗ˏˋ ´ˎ˗

reblog if you save ➳

༶•┈┈┈┈┈┈୨♡୧┈┈┈┈┈•༶

[neverscreens]

— CULPA MIA.

Part One, 295 Screencaps.

Part Two, 294 Screencaps.

All in GALLERIES. Like or reblog if it was useful, every interaction shows us that we should keep making screencaps for y'all ♡

[fyeahgranhotelandvelvet]

Our deepest condolences go out to Concha Velasco's family and friends as it has been reported she has passed away today (December 2, 2023) at the age of 84. 😥

[northbndtrain]

...you're good at keeping secrets, aren't you?

[fordreviews]

📽️ Culpa Mía (2023)

I felt this movie was a bit convoluted. The step-sibling trope is not my favorite, and this one was just totally unbelievable. I feel like we keep getting these wattpad-type stories, and there’s nothing wrong with them necessarily, but I also feel like they’re all the same. Now, maybe some dialogue got lost in translation, but I wasn’t the biggest fan of the script either. I will not be watching this one again.

Sex/nudity: 7/10 (making out/kissing, sexual dialogue, some bare butts, one implied sex scene, two real sex scenes - one mild but one more detailed)

Language: 6/10 (several f words, many instances of other crude language)

Violence: 4/10 (fighting, gun fights)

Overall rating: 5/10

[bob-the-movie-man-film-reviews]

My Fault (15*): Fast and Furious Spanish Teen Fumbling.

#onemannsmovies review of "My Fault" (2023). #culpamiafilm. @PrimeVideo illicit teen-romance. Glossy & watchable with 2 attractive leads. 3/5.

A One Mann’s Movies review of “My Fault” (2023). Original Spanish Title: “Culpa Mia”. “My Fault” sees a Spanish 17-year-old hottie acting on romantic feelings for her 21-year-old Spanish hottie stepbrother. What Dr Bob? Departing from the norm and doing reviews of porn now are we? Well, almost. This new offering – coming (no pun intended) to Prime Video in two day’s time – feels like a…

[lajoiedefrancoise]

Velvet (2013 - 2016)

[vintagewarhol]

[prima-tumbl-rina]

#Clateo ❤️

[dajkag]

Nyugi, minden fasza.

Szóval ma hajnalban furcsa dolgot álmodtam. Ott álltam az oszakai szállodám tűzlépcsőjén, ugyanúgy, mint két héttel ezelőtt. Fújt a szél, az idő esőre állt, én pedig rágyújtottam egy szál Seven Stars-ra, annak ellenére is, hogy már több mint egy éve nem dohányzom. A füst marta a torkomat, szédültem, legszívesebben okádtam volna, de valahogy mégis jó érzés volt ez, mert a tüdőre szívott kátrány kitöltötte azt az űrt, ami az elmúlt napokban ismét egyre erősebben elkezdett tágulni bennem. Ami egyre jobban rágja a belsőmet és lassan de biztosan megmérgezi azt a leírhatatlan boldogságot, amit a kint töltött másfél hónap alatt éreztem. Szóval a lépcsőn állva átfutott az agyamon a gondolat, hogy ez lenne a tökéletes pillanat arra, hogy lezárjuk ezt a történetet. Hogy egy életút akkor lehet igazán szép, ha tudjuk, hogy hol érdemes befejezni. Hogy kilépni ebből az egészből csak az igazán magasztos pillanatokban, méltóságteljesen érdemes. 35 év meg egyébként is egész jó menet szerintem. 15 éve nem számítottam volna arra, hogy ez így kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de menni fog. Azt mondják például, hogy Jézusnak is csak 33-at sikerült megélnie. Én meg túléltem a megváltót. Büszke is lehetnék magamra, nem? Szóval álltam ott, néztem a tüdőmből kipréselt füstön átszűrődő Tsutenkaku tornyot, közben azon gondolkodtam, hogy csak egy pillanat lenne pontot tenni ennek az egésznek a végére. Aztán persze rögtön átfutott az agyamon, hogy ezzel hány olyan embernek nehezíteném meg az életét, akinek semmi köze a nyomoromhoz. A szálloda dolgozóinak, a járókelőknek, a rendőrségnek, de legfőképp a szüleimnek is van elég baja nélkülem. A halál egy tisztátalan dolog, ezzel pedig nincs jogom megmérgezni mások életét. Szóval inkább fogtam magam és felszálltam a Hongkongba induló esti járatra. Aztán az álmon belül csatakosra izzadtan, könnyektől fuldokolva felébredtem a nyolcadik kerület peremén, és azon gondolkodtam, hogy életem legnagyobb hibáját akkor követtem el, amikor nem ugrottam ki a nyolcadik emeletről. Senki nem foglalta volna ugyan keretbe a nevemet, ellenben egy kisbetűs hírt talán még az Ōsaka Nichinichi Shimbunban is megértem volna. Valami archívumból lehet, hogy egyszer előtúrtak volna hasznos statisztikai adatként. Elvégre gondolom, nem sok külföldi lesz öngyilkos Japánban. De igazából már mindegy. Visszajött ide egy adag hús, aminek épp semmi egyéb funkciója nincs azon kívül, hogy foglalja a helyet. Az a helyzet, hogy szaros közép-kelet-európaiként 35 évesen egyre kevésbé látok magam előtt perspektívát. Egyre kevésbé tudom, hogy hogy juthatnék vissza hosszabb távon, ez pedig teljesen felőröl, mert úgy érzem magam, mint akit visszalöktek és bezártak egy kibaszott ketrecbe és többet nem mehet onnan haza. Ami elég röhejes, mert elméletileg itt kellene otthon lennem. És tudom, hogy ez a mérhetetlen szorongás nem feltétlenül az ország vagy az emberek hibája. A hiba bennem van (vagy sokkal inkább én magam vagyok a hiba a rendszerben). Mindenesetre szerencse, hogy ezt az egészet csak álmodtam és minden rendben, mert valljuk be, egy ilyen szar ráadás epizód után a befejezés már igen kínos lenne.

[csadag]

Le Guess Who

Nem is nagyon tudom, hogy mit írjak erről magamnak (másnak, ha bárki olvassa ezt), de valamit mégiscsak kéne. Először is azt, hogy ugyan évek óta várok rá, és elég magas polcra helyeztem már előzetesen a fejemben, de ezzel együtt sem csalódtam egy kicsit sem. Másodszorra meg azt, hogy ez annyira így van, hogy meg is vettem a jövő évire az early bird bérletet, ahogy kitették.

Persze van ezen túl néhány dolog. Egyrészt a város és a közeg maga. Ha a fesztivál nélkül, csak úgy elmentem volna négy napra Utrechtbe valószínűleg akkor is feltöltődve jöttem volna haza, a vággyal, hogy minél előbb visszamenjek oda. Nem emlékszem éreztem-e ezt bármilyen másik városban (talán Münchenben, még inkább Dublinban?), hogy egy világ választ el onnan, itt tényleg minden működik, minden kis bolt, kajálda jó minőségű, szuperek a könyvesboltok, mindenki kedves, hogy miközben innen nézve már a magát nyitottnak feltételező ember agyára is rátelepedett ez az orbánista köd a hanyatló nyugatról, ott annyira természetesen lógnak a pride zászlók, öltözik úgy mindenki, ahogy neki jól esik, férnek meg egymás mellett a mindenféle etnikumok konyhái a holland sajtboltok és varázsgombákat áruló smart shopok mellett, hogy ez egy nap alatt a világ legtermészetesebb dolgának hat. (És azért persze nem vesztettem el a józan eszemet, tudom, hogy ez sem makulátlan, tudom, hogy éppen Hollandiában sem olyan nyugodt minden és mindenki, és legfőképpen azt, ami mostanra már természetesen felötlik az én fejemben is egy ilyen jólét láttán, hogy ennek azért milyen ára volt/van, ami a világ többi, kevésbé gazdag régióján csapódott/csapódik le.) Szóval röviden, ennek a fesztiválnak az erejét jelentős részben maga Utrecht adja, hangulatilag, kulturálisan, de minden bizonnyal anyagilag is, hiszen hol máshol van egy olyan gigantikus koncertközpont, mint a város pénzéből felépített TivoliVredenburg öt koncertteremmel?

De közben ha kell negatívumot említeni azért az mégis a túltelítettség, egyszerűen túl sok nagyon jó fellépő van, ami ugye first world problem, de elég fájó tud lenni az adott pillanatban. Persze nem biztos, hogy belőlem kell kiindulni, mert én tényleg legszívesebben egymás után végighallgattam volna Tirzaht, Brighde Chaimbeult a skótdudájával a Janskerk templomban és a pakisztáni Sanam avant-rockját a Tivoli egyik kistermében, de hát ha ez nagyjából egyszerre van, akkor egyet ki kell választani. Végül Tirzah lett az, nem bántam meg persze, de mivel ott végig maradtam, ezért csak a Sanamra kígyózó sor legvégére tudtam beállni, amit fel is adtam tíz perc után. És ez még csak a legelső nap, szombaton konkrétan volt egy olyan idősáv, amikor Caterina Barbieri (különleges live acttel a Space Afrikával) többé kevésbé egyszerre játszott az idei line up egyik legdögösebb fellépőjével, a fura funkos, hip-hopos, soulos B. Cool-Aiddel, a Bill Orcutt gitárkvartettel, Sydney Lowell spoken word művésszel, mindezt akkor, amikor Marta Salogni még éppen egy Pauline Anna Strom darabot dekonstruált a Janskerkben, és ezek közül egyikbe se hallgattam bele, mert a Moin éppen 20:00-ig zenélve robbantotta le a fejemet a nagyteremben, ami után kellett egy kis szusszanás, egy pisiszünet, és annak érdekében, hogy időben odaérjek a negyed óra sétára lévő helyszínen koncertező The Necks fellépésére inkább időben elindultam arra. Szóval tudom, hogy ez nem normális (bár mi a fenét jelent ez a szó egyáltalán?), hogy engem tényleg majdnem minden őszintén érdekel, amikor valaki kifacsar valami zenére emlékeztető hangsort valamilyen arra alkalmas tárgyból, vagy éppen a saját testéből, de nem egyszerű ez na. Viszont - viccen kívül - lehet gyakorolni a tudatosítást, és az elengedést. Amikor Nino de Elche hátborzongató koncertjéről éppen nagy elánnal elkezdtem átrohanni a pakisztáni Ustad Noor Bakhsh fellépésre, akkor pár perc után észbe kaptam, megálltam és inkább elsétáltam a Tivoliba, hogy ott emberi módon, kisebb szünetekkel megnézzek pár másik koncertet.

Szóval zeneimádóknak ez tényleg maga a kánaán, és biztos lehet úgyis csinálni, hogy az ember rohangál, mint egy bolond fel-alá, megnéz mindenből tizenöt percet és így lát negyven-ötven koncertet, de nem tudom ennek van-e értelme. Én végül meghúztam azt a szabályt, hogy hacsak éppen nincs semmi más fontos, akkor fél órát maradok valahol, így is bő húsz koncertet láttam, és hát csodálatos volt nagyjából mindegyik. (Kivéve a Witch. Ne menjetek Witch koncertre, szomorú az egész, hallgassátok csak a lemezeket.) Ha kell top akkor:

Nino de Elche: Ilyen nincsen, ilyet én még nem láttam soha. Amit ez az ember a testével művel az döbbenetes. Honnan jönnek ilyen hangok, hogyan jönnek azok a hangok? Csoda. Valami nagyon más világ.

Faiz Ali Faiz: Elchéhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy erről legalább előzetesen valami elképzelésem volt, de amikor már bő tíz perce emelik és emelik a hangerőt, amikor már azt gondolnád, hogy ebben nem lehet több dinamikai váltás, ebben nincs még egy szint, de Faiz aztán kántál egy akkorát, hogy leszakad a fejed, és a többiek válaszolnak, akkor nem lehet mást csinálni csak nevetni örömödben, hogy ezt megtapasztalod, hogy ilyet is lehet, ilyen is van.

Nala Sinephro: Ez már azért emberibb volt, de a maga műfajában hibátlan. Persze a hárfa, és ez az egész spirituális jazz nagyon direkt dolog, de lehet azért ezt ihletetten és kevésbé érdekesen is csinálni. Sinephro élőben is tudja azt hozni, ami miatt a lemeze az egyik kedvencem volt. A mellettem a koncert előtt még faarccal ülő srácot tudom idézni, aki a végén csak annyit mondott nekem, meg úgy kifelé a nagyvilágnak: "Man, this was fucking phenomenal."

The Necks: A maga módján ez sem emberi, mert az is értelmezhetetlen, hogy Tony Buck dobos mintha a négy végtagjával négy különböző ritmusképletben játszana hosszú percekig, hogy mintha ez a három zenész anélkül, hogy egymáshoz szólnának, hogy akár csak egymásra néznének éreznék egymás minden rezdülését. Ezt is életre szóló élmény volt látni, néztem, hallgattam volna még tovább. De a fesztivál másik talán negatívuma, hogy itt nincs idő monstre koncertekre, senki se headliner, úgyhogy a Necks is takkra 60 perc után be is fejezte. (Mondanom sem kell óra, vagy bármi jelzés nélkül, egyszerűen valahogy mintha érezték volna, mikor telik le az idő, mikor kell lecsillapítani az általuk keltett hullámot. Mi mehet ennek a három embernek a fejében?)

Moin: Mint egy frissítő csobbanás, olyan volt ez a maga nemében egyébként nagyon okos, és szokatlan, de itt a fesztiválon egészen egyszerűnek és direktnek ható posztrock, poszthardcore, amit a Moin játszott. Semmi sallang, szűk egy órányi játékidő, fokozatosan kieresztett, a végére szépen mindent beterítő düh.

[northbndtrain]

Gran Hotel Season 3, Episode 22

[12endigital]

‘Amigos hasta la muerte’ de Javier Veiga clausurará la Sección Oficial del Festival de Alicante

La 20ª edición del Festival Internacional de Cine de Alicante acogerá la proyección de la ópera prima de Javier Veiga; el director, guionista y actor presentará ‘Amigos hasta la muerte’ una comedia que cerrará la Sección Oficial del certamen el 9 de junio. Está protagonizada por el propio Veiga, Marta Hazas y Mauricio Ochmann. ‘Amigos hasta la Muerte’ es una comedia dramática que gira en torno a…

[flixerhd]

Your Fault 2024 Movie Review

Your Fault (also known as Culpa Tuya) tells the story of Noah and Nick, who have a perfect summer after reuniting. But Noah's college, Nick's insecurities, and endless family and personal conflicts put their relationship to the test. Between secrets, manipulation, and impulsive decisions, the two find their love faltering under the weight of the situation. Stream this movie on Flixhd cc watch online movies.

As they start dating, Noah (Nicole Wallace) and Nick (Gabriel Guevara) must battle those who oppose their love in Your Fault. Not only do they have to deal with the machinations of Rafaela (Marta Hazas) and William Lyster (Ivan Sanchez), but they also have to face other problems, such as jealousy, lies, and third parties who invade their lives at their weakest moments. Will they be able to overcome these obstacles? Find out what happened to the protagonists in the sequel on Amazon Prime Video. The best gift for someone special.

[beautifulballad]

READERS: Win Passes to a Virtual Screening of Prime Video's New Romance, 'Culpa Tuya'

Giveaway time! BB is giving away tickets to an advance VIRTUAL screening of Culpa Tuya starring Nicole Wallace, Gabriel Guevara, Marta Hazas, Iván Sánchez, Eva Ruiz, Víctor Varona, Goya Toledo, Gabriela Andrada, Álex Béjar, Javier Morgade and Felipe Londoño. The sequel to Culpa Mía, and based on the Culpables book trilogy by Mercedes Ron, the virtual screening will take place on Wednesday,…

[boomgers]

El amor aparece donde menos te lo esperas… “Culpa Mía”

La película cuenta la historia de Noah, quien debe dejar su ciudad, novio y amigos para mudarse a la mansión de William Leister, el flamante y rico marido de su madre Rafaela. Con 17 años, orgullosa e independiente, Noah se resiste a vivir en una mansión rodeada de lujos.

Allí conoce a Nick, su nuevo hermanastro, y el choque de sus fuertes personalidades se hace evidente desde el primer momento. Noah no tarda en descubrir que tras la imagen de hijo modelo, Nick oculta una vida de peleas, apuestas y carreras ilegales de coches que para Noah representa todo aquello de lo que siempre ha huido.

A pesar del abismo que les separa, ambos empiezan a sentir una atracción irresistible que pronto se convertirá en puro fuego y pasión desenfrenada. Ni la continua rivalidad entre ambos, ni la oposición de su entorno podrán evitar que acaben perdida y secretamente enamorados. Pero el turbulento presente de Nick, sumado al tormentoso pasado de Noah, pondrán a prueba tanto sus vidas como su amor prohibido.

Estreno: 8 de junio de 2023 en Prime Video.

La película está escrita y dirigida por Domingo González y cuenta con las actuaciones de Nicole Wallace, Gabriel Guevara, Marta Hazas, Iván Sánchez, Eva Ruiz, Ivan Massagué, Víctor Varona, entre otros.