#Isten azt akarja

[lajos65]

[drakvuf]

Nagy Ő III/17: Finálé

Nati és Betti jutott a döntőbe az előző részben és most mind a kettő elviheti egy-egy randira a Nagy Őt. A fiatal lány kezdi a mókát.

Elmondása szerint egy álomrandira hozta a férfit. Egy kúrókabinba.

Nem vesztegetik az időt és már repkednek is a csókok.

Nati azt mondja a férfinek, hogy kell neki és a kis szívének is. A lány idehívta a szüleit is, hogy elbeszélgessenek vele, amiért kislányokkal randizgat. Süt pár palacsintát is a jeles alkalomra.

Megérkezik Valika és Dimitri. Zoli zavarba jön attól, hogy a lány szülei egyidősek vele.

Nati gyerekkoráról kérdezi a szüleit a Nagy Ő, amit nem tudnak hova tenni, mert még mindig gyerek. Zoli mentegetőzik és azt hajtogatja, hogy érettebb a lány a koránál. Klasszikus pedo szöveg. Hozza Nati a palacsintákat, amik a nagyi receptje alapján készültek. Aggódik ízleni fog-e Jákobnak. Az csak egy kurva palacsinta, gyermekem. Nem lehet elbaszni.

Elmennek a szül��k. Végül egy megfelelő összegért nem bántották a férfit. Tovább romantikázhatnak.

Nagyon jól halad a randi, de a Nagy Ő még mindig bizonytalan, hogy ez hosszútávon működhet-e. Nati azt mondja, hogy amikor meglátta a férfit fürdőköpenyben csorgott a nyála.

Még többet smárolnak. Nem bírom gyerekek. Bepattannak a medencébe. Nati megkérdezi, hogy tetszik-e a férfinek. Igen. Ő is neki.

Jákob elárulja nekünk, hogy ha az eszére hallgat, akkor nagy a korkülönbség. Viszont ha a szívére hallgat, akkor egy mocskos pedofil.

Hál Isten vége a randinak és már a patkánnyal kocsikázunk vidékre.

Betti nagyon minimálra vette a randit. Csak a családjához viszi le a férfit. A lány szülei nagyon megörülnek a férfinek, mert elég csórók. A nő három hete nem látta a gyerekét és nem is akarja, hogy megszokja, hogy itthon van, szóval leszarja.

Betti anyja megjegyzi Zolinak, hogy nincs unokájuk. Ez mi akkor?

És csinálhatna nekik egyet. EZ MI AKKOR?

Szóval Betti családja szerint a nők nem emberek. A nem létező unoka megmutatja a nem létező szobáját Zolinak. Betti szerint a lánya nagyon szégyenlős és az, hogy barátkozni akar a Nagy Ővel jót jelent. Elmeséli a férfinek, hogy annyira csórók, hogy együtt alszik a gyerekkel.

Erre Jákob megosztja velünk, hogy ő is együtt alszik a 16 éves lányával. Mi a fasz. Azt mondja ameddig nincs pasija vele kell aludnia. MI A FASZ. Betti kizavarja a gyereket, hogy smárolhassanak az ágyán a férfivel.

Zoli szeretne már hazamenni, de a család nem akarja elengedni a pénzes zsákot. Azt mondják, még Betti énekelni fog nekik. A nő még rosszabb, mint amikor a Titanicot énekelte.

Ez ilyen belsős poén lehet, de senki nem nevet. Nagyon jó hangod van - hazudja Zoli. Végül egy kisebb összegért elengedik a túszul ejtett férfit.

A kastélyban Zsófi megdicséri, milyen szarul sikerült kiválasztania a döntős lányokat. Szerinte ezen a ponton már ne is gondolkodjon melyik a jobb. Dobjon fel egy érmét.

A lányokkal is beszélget egy kicsit a műsorvezető.

Nati érezte, hogy a döntőig jut. Tele van érzelmekkel és izgul.

A legszebb közös pillanatuk a római randi volt. Elsírja magát.

Betti úgy érzi végre sikerült kifognia a gazdag faszit, akire mindig is vágyott.

Valami körmös rendezvényen pillantotta meg először Jákobot és már 8 éve rá van gerjedve. A legszebb közös pillanatuk a tegnapi volt, amikor énekelt neki.

Eljött a döntés pillanata. Zoli nosztalgiázik arról, milyen volt amikor ideérkeztek. Milyen volt, amikor jobban megismerték egymást. Nati bár okos és intelligens, de nem bölcs, mert még fiatal, ezért Bettit választja. Nati sírva vonul el a kamerák elől.

Betti viszont nagyon boldog, mert végre a szőke herceg kihúzza a szegénységből. Boldogan élnek, amíg vége nincs a műsornak.

Sajnos nem volt meglepetés a vége, mert pár hete az instán valaki elspoilerezte nekem, hogy rohadna meg. Mindenesetre erős évad volt, csupa jó karakterrel. Nagyon remélem, hogy a műsor készítői jövőre Virágot indítják Nagy Őként. Kurva erős évad lehetne.

Köszönöm a figyelmet, ennyi volt az idei Nagy Ő. Külön köszönöm @tidaviminek, hogy javítgatta a helyesírási hibákat meg a fos fogalmazásomat.

[csacskamacskamocska]

Most éppen elég jó

Amikor azon kaptam magam, hogy folyamatosan azt figyelem, hogy a pasi mikor van FB-n mikor nincs és teljesen rápörögtem a dologra és próbáltam meglátni az összefüggéseket, és persze fikciók tömegét állítottam elő, akkor egy nap azt mondtam, ELÉG. (mondjuk kurva sok idő telte el addig amíg beláttam, hogy ez hülyeség és tök feleslegesen kínzom magam ezzel a faszsággal, és bár a szerelem lehet mentség mindenféle idiótaságra, de nem évekig!) És akkor kikapcsoltam a láthatóságomat. Ami ugye azzal jár, hogy én sem látom az övét. Teljesen tudatában voltam, hogy gyerekség az egész, de mivel nehezen álltam ellen a kísértésnek, valamit tennem kellett. Mostanra megszoktam, nem foglalkozom vele. Semmi közöm hozzá, hogy mikor mit csinál. Sőt, ha a pasim lenne, még akkor sem lenne közöm hozzá! Amúgy, ezek pont azért alakulnak ki, mert érzi az ember, hogy a másik nincs a „kezében” és minden hajszálvékony kötelék rettenetesen fontossá válik, és egynek is az levágása egy kisebb szakítással felér. Szembesülés azzal, hogy bármennyire szeretnéd, valójában semmi közöd a másikhoz. Hiszen, ha valóban szoros kapcsolatban lennétek, akkor belső bizalmi biztonságban élnél, nem csak kívülről figyelgetnéd őt. Ugye. Szoktam magamnak okos tanácsokat mondani: Normális esetben nem figyelnéd. Normális esetben írnál, örülnél amikor válaszol, és nem foglalkoznál vele, hogy két válasz között mit csinál, mert nem félnél. Ahogy más barátaid esetében meg sem fordul a fejedben megnézni, hogy mikor volt elérhető. Sem azt kivel beszél, és semmi olyat, amit te magad sem fogadnál el mástól. Én magam is alakíthatom a saját normális létemet. Ha azt gondolom, hogy valami szerintem nem „normális”, akkor azt nem kell csinálnom, nem kell részt vennem benne és adott esetben még azt sem kell megértenem, hogy mi történik. Abba kell hagyni. Válasz nélkül, a nélkül, hogy értelmet keresnénk a másik tetteiben vagy a saját cselekedeteinkben, egyszerűen azt kell tenni amit jónak látunk. Ez kibaszott kurva nehéz ám! Mert az elménk logikus válaszokat, magyarázatokat, értelmet akar, biztosítékot rá, hogy nincs veszély, hogy minden jól van, hogy uralja a velünk történő dolgokat, az életünket. Ha valaki fontos nekünk, akkor nagyon nehéz azt mondani valamire, ami vele kapcsolatos, hogy: Tökmindegy. Nem az én dolgom. Nincs közöm hozzá. (szülők ezt gyakorolhatnák a nagykorú gyerekeikkel kapcsolatban) Ha k��zel szeretnél lenni valakihez, akkor nagyon nehéz udvarias távolságot tartani.

Az embernek lehet hajlama rá, hogy gyerekes dolgokat csináljon (amikor jobb megoldása nincs), de amikor ennyire belecsúszik egy gyerekes viselkedésbe, ott azért egy közös forgatókönyvről van szó. Ezt is érzi az ember, hogy nem véletlen az egész. Nem tudod megfogni, megfogalmazni, ha valakinek elmondod olyan üres és értelmetlen a dolog, gyerekség, hülyeség, csak ezt érzed (persze századszor meghallgatni egy zeneszámot mert fáj a szíved, az is hülyeség), szóval nem tudod átadni senkinek, hogy érzed, hogy nem véletlenül történik az, amiben benne vagy. Bizonytalanságban vagy tartva és hagyod, hogy abban legyél. Közben kapálózva keresed a bizonyosságot, mert félsz azt mondani, hogy leszarom, nem érdekel, mert olyan mintha akkor a saját érzelmeidet devalválnád, mintha a másik emberre mondanád, hogy leszarom, nem érdekel. Pedighát őt magát dehogyis! Nagyon nehéz elvágni valamit, amiről azt gondolod, hogy valamiképpen a közelséget szimbolizálja. Nyilván nem csak egy FB láthatóságról beszélünk most. Közös tevékenységet, megszokásokat, hogy mindig te csinálod a valamit, hogy te írsz, te kezdeményezel, te ajándékozol, tolod bele a figyelmet, te teremted meg a kapcsolat nagyobbik részét. De ha nem kényelmes, ha többet árt, mint használ, akkor nincs az az isten, hogy nincs az a vonzalom, szerelem ami ne jutna el odáig, hogy NEM AKAROM EZT. Amúgy, ez a bántalmazottaknak az egyetlen bíztató amit tudnék mondani. Hogy egyszer minden rossz kitermeli, hogy az ember nem akarja tovább csinálni, se kibírni. Mindegyik. És amikor az ember a saját normái szerint alakítja az életét, akkor egyre jobb lesz. Nem csoda ez. És visszanéz, és azt mondja: Ez elképesztően nevetséges, hogy ez tényleg fontos volt? Fontos bizony. Mert csak így lehet eljutni oda, hogy megértsük azokat, akik éppen benne vannak. És végre magunkhoz tudjuk ölelni a bennünk élő szerelmes tinit, aki legközelebb vagy másban, valószínűleg ugyanilyen kedvesen hülye lesz.

[girl-in-loves-posts]

Csak kiakar jönni de ez olyan őszinte lett hogy már fáj néhol túlzok

A személy aki magára ismer ez csupán a véletlen műve.

Szóval kezdeném ott hogy lassan XY halott lesz számomra. Hogy miért? kérdezed

Azt mondta bármi történjék fontos leszek neki...persze hogy fontos voltam én állitottam egyről a két lábára, kivittem sétálni locsoltam a virágokat nem csak tapostam őket,csak erről megfeledkezik.

Képtelen velem találkozni mondjuk nem csodálom harcolni is képtelen volt de ÉN azért harcoltam érte, küzdöttem megvontam magamtól a dolgokat mint például a szexet. Ő nem tudott velem lefeküdni úgy mint régen de tudta hogy nekem fontos. ugyan már mindent tudott kiolvasott mindent belőlem de a legnagyobb kézi könyvet adtam volna a kezébe se látta volna hogy ha én szeretek akkor én képes vagyok akkor is szeretni ha fele annyi dolgot tesz meg a másik értem... mindegy

haladjunk tovább

felépítettünk együtt egy jövöképet amit a szemétbe dobott, úgy beszélt velem mintha soha nem is szeretett volna és ez lehet így van lehet nem, nem tudom már nem is érdekel... (a faszt nem)

mindegy

megbarátkoztam mindennel és mindenkivel, elviseltem azt ahogyan a szülei bánnak vele, ahogy a nevelő apja de azért én vagyok a rossz mikor folyamatosan vigyáztam rá(lehet nem kellett volna?)

Mikor a saját anyád azt mondja a baratnődnek hogy egy kibaszott manipulátor vagy és úgy is megfogod unni azt hogy te mászkálsz le.

Igen. untam de az én kibebaszott döntésem és pénzem volt

és láss csodát szét is mentünk

a nyakam merem rátenni hogy nem tetszett a viselkedésemés az sem hogy egy önálló gondolkodást próbáltam a fejébe ültetni, (hogy kiakartam hozni a toxik környezetből minél hamarabb)meg gondolom az sem hogy megtanítottam ÚJRA járni amire senki nem volt képes még a pszihologus sem.

mindegy

Igen időnként megbántottam vagy tul sok voltam de tudta mit vállal én szóltam hogy ki is vagyok valójában. mit rejt az elragadó aranyos külső....de mindegy

de ha én nem lépek az életedbe akkor a négy fal lenne a társaságod egyedül mert nem tudtál volna akkora nyomásra amit rád tettek kimozdulni. Érdekes már tudsz dolgozni járni szórakozni és hirtelen előkerültek a barátaid is akik nem utaznak miattad de mégis vele/velük beszélsz helyettem...

mindegy

közölted vannak más barátaim

igen de te a párom voltál a kibaszott egyetlenegy ember akinek ennyire megnyíltam mint neked.

mindegy

Igazából már minden mindegy

én rossz vagyok te pedig a jó

pedig én segítettelek ki abból a gödörből amibe most te löktél bele engem...

mindegy

Amikor ő gyógyult én fogtam a kezét és vártam türelmesen

amikor én kezdtem el ugyan ezt elengedte a kezem mikor azt mondta mellettem lesz végig

itt vagyok és szedem a két antidepresszánst

te szeded az egyet és a frontint még mindig, (pedig már rég le kellett volna tenned) mindegy

remélem egy kibaszott jó mankó voltam számodra de megtanítottad nekem azt hogy bármi történik SOHA NE BÍZZAK ABBAN AKI MOSOLYOG RÁM,VAGY AZT MONDJA SZÉP VAGYOK VAGY NE ADJ ISTEN SZERET ÉS VELEM AKAR LENNI...

szóval köszönöm

köszönök neked mindent a rengeteg boldog pillanatott és az átsírt és aggódott éjszakáim hogy vajon mikor dobsz ki...mert tudtam én nem fogok lelépni hiába nem voltál képes arra hogy utazz miattam

mindegy

de nyilván senki nem tartott pisztolyt a fejemhez hogy nekem igenis mennem kell minden egyes kibaszott szabadnapomon

ez is mindegy

minden

mindegy

nem akartalak mocskolni soha, nem akartam hogy te egy olyan ex legyél akit gyűlölnőm kell de nem maradt más választásom mert csak szeretni tudlak téged...

azért köszi hogy fent maradtál velem estéket mikor nem tudtam aludni vagy sütöttél nekem sütit, csináltál enni, kijöttél elém a buszmegállóba és hogy egy csodálatos majdnem egy évet tölthettem veled

szeretlek te idióta

ui: baszodj meg

A te Toxikus angyali kinézetű ördög belsejű velejéig romlott bántalmazó exed

ui: ha a sorsz akarja úgyis összehozz minket még, kivánom senki ne szeressen téged úgy mint én téged

végszó

kibaszott jól esett ezt kiadni

[zartosztaly]

Arany János: A filemile

Hajdanában, amikor még Így beszélt a magyar ember: Ha per, úgymond, hadd legyen per! (Ami nem volt épen oly rég) - Valahol a Tiszaháton Élt egy gazda: Pál barátom, S Péter, annak tőszomszédja; Rólok szól e rövid példa. Péter és Pál (tudjuk) nyárban Összeférnek a naptárban, Könnyü nekik ott szerényen Megárulni egy gyékényen; Hanem a mi Péter-Pálunk Háza körűl mást találunk: Zenebonát, örök patvart, Majd felfordítják az udvart; Rossz szomszédság: török átok, S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl, Péter attól mindjár’ tüszköl; Ellenben a Péter tyukja Ha kapargál A szegény Pál Háza falát majd kirugja; Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, Mely a kert alá is elhat! Ez sem enged, az se hagyja, S a két ház kicsínye, nagyja Összehorgolnak keményen, Mint kutyájok a sövényen Innen és túl összeugat S eszi mérgében a lyukat.

De, hogy a dologra térjek, Emberemlékezet óta Állott egy magas diófa, Díszeűl a Pál kertjének. A szomszédba nyult egy ága, Melyet Péter, minthogy róla A dió is odahulla, Bölcsen eltűrt, le nem vága. Történt pedig egy vasárnap, Hogy a fentírt fülemile Ép’ a közös galyra üle, Azt szemelvén ki oltárnak, Honnan Istent jókor reggel Magasztalja szép énekkel: Megköszönve a napot, Melyre, im, felvirradott. A sugárt és harmatot, A szellőt és illatot; A fát, melynek lombja zöld, A fészket, hol párja költ, Az örömet, mely teli Szivecskéjét elteli; Szóval, ami benne él S mit körében lát, szemlél, Azt a pompát, fényt és szint, Mely dicsőség - Semmi kétség - Ő érte Jött létre Csupán ő érette, mind! Elannyira, hogy Pál gazda, Ki gyönyörrel ott hallgatta, Így kiáltott örömében: „Istenem uram, Beh szépen Fütyöl ez az én madaram!”

„Kendé bizony az árnyéka! Mert olyat mondok, hogy még a...” Hangzik átal a sövényen Egy goromba szó keményen. „Hát kié - pattogja Pál - Mikor az én fámra száll?” „De az én portámon zengett: Hogy illetné a fütty kendet!” Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak; Örömére a szent napnak Egymást ugyan vérbe-fagyba, - Hanem a just mégsem hagyva.

Pál azonban bosszut forral, És ahogy van, véres orral Megy panaszra, bírót búsit, S melyet a vérszenny tanúsit A bántalmat előadja. Jogát, úgymond, ő nem hagyja, Inkább fölmegy a királyig Térden csúszva: de a füttyöt, Mely az ős diófárul jött, Nem engedi, nem! halálig. Nyomatékul egy tallért dob Az igazság mérlegébe, Mit a biró csúsztat a jobb Oldalon levő zsebébe.

Pétert sem hagyá pihenni A nagy ártatlan igazság: Nem rest a biróhoz menni Hogy panaszát meghallgassák. Így s úgy történt, - elbeszéli, Övé a fütty, ő azt véli: Nincs vármegye, Ki elvegye, Nincsen törvény, nem lehet per, Hisz azt látja Isten, ember! - De, hogy a beszédet össze Annál jobb rendben illessze, Az ütlegből sokat elvesz És a joghoz egy tallért tesz, Mely is a birói zsebben Bal felől, a szív iránt, Meghuzódik a legszebben.

Felderűle a kivánt Nap, mely a vitát eldöntse, Hogy a fülemile-pörben Kinek szolgál a szerencse. Ámde a birót most cserben Hagyja minden tudománya, És ámbátor Két prokátor Minden könyvét összehányja, S minden írást széjjeltúr is: Ilyen ügyről, Madárfüttyről, Mit sem tud a corpus juris; Mignem a biró, haraggal Ráütvén a két zsebére S rámutatván a két félre, Törvényt monda e szavakkal A szegény fülemilére: Hallja kendtek! Se ide nem, se oda nem Fütyöl a madárka, hanem (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl: Elmehetnek.

*

Milyen szép dolog, hogy már ma Nem történik ilyes lárma, Össze a szomszéd se z��rdül, A rokonság Csupa jóság, Magyar ember fél a pörtül... Nincsen osztály, nincs egyesség Hogy szépszóval meg ne essék, A testvérek Összeférnek, Felebarát Mind jó barát: Semmiségért megpörölni, Vagy megenni, vagy megölni Egymást korántsem akarja. De hol is akadna ügyvéd Ki a fülemile füttyét Mai napság felvállalja!?

(1854.)

[szentimentaliskozhely]

Nem gondolom hogy nekem valaha is szerencsém lesz a szerelemben. Mindig rossz emberbe szeretek bele. Én eddig hittem a szerelemben, hogy az felülír mindent, es azt szeretjük, akit szeretnünk kell. Ez miért nem ilyen egyszerű? Miért nem működik ez úgy hogy abba szeretünk bele, aki a tökéletes társunk, aki ugyanazzal az értékrenddel rendelkezik, mint mi, aki ugyanúgy szeret, akinek ugyanazok a céljai, vágyai álmai, aki ismeri mindegyes rezdülésünket, mert maga is úgy rezdül, aki mindig érti az érzéseinket mert ő is úgy érez. Miért lehet olyat szeretni akit csak szeretsz, de többet várnál, mást várnál, egyszerűen olyanná akarod formálni akire szükséged lenne. De nem lehet, mert ő úgy maga ahogy van, és ő dönt saját maga változásáról, vagy stagnálásáról. Szóval tehetetlen vagy, egy olyan embert szeretsz, akit nem is érted miért szeretsz. Viszont szereted, mert ha belegondolsz hogy elveszítheted, megszakadsz belülről, és képtelen vagy elengedni. De ha meg vele vagy megszakadsz attól a kíntól hogy nem ugyanazok vagytok, és nem tud megérteni, és te sem tudod őt megérteni. És létezel a nagy meg nem értésben. A nagy szorongásban. A nagy fájdalomban.

Ami nem létezne, ha nem éreznél.

Már 17 évesen is én voltam a szerelem vádlója egy iskolai bíróságon, kemény büntetés kértem, életfogytiglanit, kivégzést, pusztulást rá. Hogy lehet ennyire gyűlölni és szeretni ennyire a szerelmet egyszerre? Azt érzem hogy annyira kevés időre és annyira sok jót adott, és annyira sok időn keresztül nagyon sok rosszat okozott, hogy nem tudom ezt a kettősséget úgy istenigazából feloldani magamban.

Az is lehet hogy én magam vagyok pusztulásra ítélve és a szerelem meg amúgy jó dolog, csak isten az asztalánál azt mondta hogy tessék neked csak ennyi jár, erősnek tűnsz cipeld el a hátadon mások életének fájdalmát.

És élek így aztán, mert mást nem tehetek, arányosan sajnos sokkal többen szeretnek mint utálnak, így sajnos nincs lehetőségem feladni, na de hát az majdnem egyenesen következik ebből, hogyha nem adom fel akkor már meg is akarja az ember nyerni nem?

Vagyis lehet nem az ember, hanem én.

Nem tudom mi az élet értelme, nem tudom bennem van e értelem. Nem tudom mit akarok az élettől, meg közben azt sem hogy az élet mit akar tőlem.

Boldog lennék ha önmagában csak boldogan szerelmes lehetnék? Vagy boldog lennék ha önmagam lennék a szerelem nélkül? Vagy ennél többre vágyok? Mindkettőre egyszerre talán.

De úgy a helyes emberbe. Vagy jelenleg a helyes emberbe vagyok szerelmes csak nem jókor és csak ki kell várnom? De mi van ha addig a sok fájdalom felemészt belülről? Nem mondhatom azt a szerelemnek hogy baszódj meg jobb nekem egyedül? Miért nem tudom irányítani? Felőröl, hogy csak ki bejár az életemben és felkavar mindent mint egy hurrikán, én meg szedhetem össze a romokat.

Gyűlölöm az életem. Nem látok el holnapig. Fogalmam sincs mi a következő csapás. Igen arra már csak nem is gondolok hogy jó is jöhetne, mert esélytelen. Ha jön is már meg se élem mert készítem magam a következő rosszra.

[thegodcastermate]

Miért higgyek egy olyan Istenben, aki a Biblia szerint gyilkol?

A minap szembejött velem egy videó, ami arról szólt, hogy a bibliai tíz csapásnak lehetett-e történelmi, valós alapja. Nagyon izgalmasok azok a témák, amik eleve azt pedzegetik, hogy a sok csodálatos történés, amit a Szentírás elmesél, vajon tényleg megtörténtek-e, vagy a történetírói fantázia szüleményei. De most nem is kifejezetten ezt akarom taglalni, hanem inkább egy olyan erre a videóra érkezett kommentet, ami nagyon felhívta a figyelmemet, és jó szokásom szerint még kommenteltem is rá egy nagyot.

A felvetett probléma pedig az, hogy hogyan is lehet egy olyan Istent követni, benne hinni, aki ártatlan embereket gyilkol a saját céljai elérése érdekében.

Igazán súlyos gondolat, és nem csak a hitéből “kinevelkedett” agnosztikus vagy ateista tehet fel ilyen kérdést, hanem az egyszeri hívő is olykor-olykor elgondolkodhat ezen, egy adott bibliai történetet olvasva. 

“Hogy is van az, hogy a mindeneket teremtő, és szeretetében gondozó Isten olyasmire vetemedik, hogy ártatlanok életét nehezíti meg, vagy veszi el, akik meg sem érdemlik a szenvedést?”

Induljunk ki a tíz csapás közül az utolsóból, hogy átérezzük a kérdés súlyát. A fáraó érthetően nem akarja elengedni a rabszolga hébereket, akik gyakorlatilag éhbérért építik fel a birodalomat, és gondozzák a későbbi “Róma éléskamráját” - szóval igencsak sok munka volt. Erre a héberek Istene - történetünkben az EGY IGAZ Isten - mintegy bosszúból csapásokkal sújtja az egyiptomiakat, hogy ugyancsak engedjék el a héber rabszolgákat. A nemleges választ csapás csapásra követi, míg el nem jutunk a tizedik, talán legdurvább csapásig.

Isten szó szerint legyilkolta (ἐπάταξεν) az elsőszülötteket, emberekét és állatokét is, kivéve azokét, akinek a húsvéti bárány vérével jelölték meg az ajtajukat (Kiv 12. fejezet). Ezt így olvasva nagyon durván hat, pedig a Szentírás így beszéli el a történteket. Ezek után megtörik a fáraó, és elengedi a hébereket.

Tegyük fel akkor újra a kérdést: Milyen “emberszerető” Isten az, aki ilyen kíméletlenül veszi el ártatlanok életét? Sajnos ezzel a kérdéssel nem csak a Szentírás olvasása közben találkozhatunk, hiszen számtalan olyan tragédia történik, amik hallatán jogosan tör fel a kétségbeejtő kérdés. 

A válasz elsősorban két dologban rejlik: az emberi élet esendőségében és Isten mindentudásában. Amellett, hogy az Isten szereti az emberiséget, nem szakítja ki a természet szabályaiból, annyira nem, hogy ezt még Jézussal sem tette meg (ő is szenvedett és meghalt). Az emberi életnek mi is látjuk minden nap a maga hibáit és bajait, akár a legkisebb nehézségekben, mint például, hogy nem csatlakozik egy bluetooth eszköz rendesen a telefonunkon, egészen olyan nagy tragédiákig, mint egy szerettünk halála. Óriási különbség van a kettő között, de a közös mégis az, hogy a szenvedést éljük meg benne, bár más fokon természetesen. Az emberi élet esendőségében azt látjuk, hogy az élet bizony cérnaszálon függ, ami sajnos sokszor elszakad, sokszor több is egyszerre, és akkor csőstül jön a probléma, ahogy szokás mondani. Ezt próbálhatjuk többféleképpen értelmezni, de az egyik első mindig a mutogatás. Mutogatás a sorsra, a véletlenek balszerencsés sorozatára, vagy persze magára az Istenre. Sokszor még egyenesen vádoljuk is, hogy hogy tehette mindazt, ami megtörtént.

Pontosan itt jön be az isteni mindentudás kérdése. Eszerint a tan szerint Isten mindent tud (duhh…), azt is ami megtörtént, azt is ami meg fog történni, és természetesen a jelent is. Minden információ a birtokában van. Ezért pontosan tudja, hogy mi fog történni, ha például saláta helyett cukrozott sajtos kenyeret eszek minden nap (bár ezt annyira nem nehéz kikövetkeztetni…), de azt is, hogy egy adott fontos döntésemnek, mint például a hivatásnak vagy házasságkötésnek mi lesz a következménye.

Ezek a szándékos fordulatok, oké, de mi van a nagy véletlenekkel. A véletlen találkozásokkal, amik barátsággá vagy szerelemmé formálódnak, hogy aztán válás vagy harag legyen a vége. A véletlen balesetekkel, amik ártatlan emberek életébe kerülnek? 

Bizony Isten ezeket is ismeri, és tudja, hogy be fognak következni. Néha talán érezhetjük az életünkben az isteni irányítást, ha egy-egy jó döntést sikerül meghozni az életünkben, de bizony ott van a sok rossz döntés is. Isten egyszerre visel gondot a világra, de közben hagyja azt is, hogy szabadon történjenek a dolgok, mert tudja azt, hogy a dolgok legvége valami olyan jó felé fog vezetni, amit el sem lehet képzelni. Személyes vélemény, de szerintem Isten megengedte a világháborút is, hogy abból egy addig nem látott globális béke jöjjön létre. Igen, még a hidegháború és a kisebb nagyobb háborúk ellenére is, azt mondom, hogy igenis békésebb időket élünk, mint évszázadokkal ezelőtt.

Na de ennyi magyarázat után térjünk csak vissza az eredeti témára: “Hogy lehet, hogy a Szentírás Istent egyszerre szeretőnek és gyilkosnak is ábrázolja? Hogy lehet így hinni benne?”

Sokszor esünk abba a hibába, hogy a nagy kép helyett csak részletekre figyelünk, ezért nem értjük meg a dolgok igazi jelentését, és ezért se kapunk választ a kérdéseinkre. Ha a Szentírást csakis úgy olvassuk, hogy egy-egy részt kiragadunk belőle, akkor könnyen téves értelmezésbe esünk, és úgy járunk, mint az egyszeri iszlám fundamentalista, aki egy-két Korán idézetre alapozza azt, hogy ártatlan embereket kell ölnie. A teljes történet - amit megtalálunk a Kivonulás (Mózes második) könyve 6-15. fejezeteiben, nem hosszú - éppen arról szól, hogy Isten szereti a választott népét, és gondot visel rá. A bibliai történeteket egyébként is többféleképpen kell értelmezni, mivel szinte mind elbeszélés, és nem pontos történelmi mű. Ezeknek tanító jellegük van - kétségtelen, hogy a hívők és teológusok nagy része sem gondolja, hogy hat nap alatt jött létre a világ - és éppen Isten és az ember kapcsolatáról akar magyarázatot adni. 

Különben érdekes kutatás folyik arról, hogy mindaz, ami a Szentírásban le van írva, valóban megtörtént-e a múltban. A videó, aminek apropóján ezt a jegyzetet írtam is erről szól. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy a történelmi események alakulása igenis bizonyíthatja Isten Gondviselését, még akkor is, ha esetleg egyes dolgok máshogy történtek, vagy nem éppen úgy, ahogy azt a Szentírásban leírták. Az ember és Isten közösen a szerzője a könyvnek, és az ember, a maga módján tudja úgy értelmezni a történelem alakulását, hogy azzal bizonyítsa Isten létezését, jóságát és mindentudását.

Alább pedig a videó, ami kapcsán ezt a bejegyzést írtam, szerintem nagyon érdekes:

G. V. Cooper History: A BIBLIAI 10 CSAPÁS VALÓS ALAPJAI - Megtörtént?

[tiatira]

JÉZUS JELENÉSEK 2

Megjegyzések: Az efezusi gyülekezet az elme és a gondolatok erejét képviseli.Az igazi intelligenciát Jézus által a Szent Bibliában tanított isteni bölcsesség vezérli. Így nem manipulálnak minket gonosszá."A tétlen elme (vagy aki a gonosszal van elfoglalva) az ördög műhelye."Első hozzáállásunk az kell legyen, hogy gondolkodjunk, de úgy gondolkodjunk, ahogy Isten és Jézus gondolja!Jézus azt akarja, hogy az intelligenciánkat önmagunk kijavítására használjuk! Ez az első jótékonyság: szeretni önmagad és másokat, ahogy Jézus szeret minket.A szmirnai gyülekezet a látás és hallás erejét képviseli. Az isteni bölcsességre figyelmeztetnek és tanítanak.Tanításai a Biblia és más isteni könyvek vagy prédikációk olvasásából származnak.Ügyelnünk kell őrangyalaink megérzéseire is!Segítenek a rossz információk kiküszöbölésében is.A pergamoni egyház a beszédkészségünket képviseli.Tehát magunkat és másokat szolgálunk, ha jó dolgokat mondunk Jézus tanításai szerint.A kétélű kard a nyelvünk. Szavai visszatükröződnek szellemi és anyagi téren.Működésének a megfelelő időpontokban kell történnie.A tiatirai egyház a szívünket képviseli.Az igaz szerelem érzése tükröződik benne.Minél jobban szeretünk, ahogy Jézus szeret, szívünk aktívabbá és erősebbé válik.

[myvrnk]

" A jelen korban, a Kali yugában kizárólag annak van esélye a sikeres helyzetkezelésre, aki képes megérteni és meghaladni a jelenlegi állapotot és nem pedig megváltoztatni akarja azt minden erejével.

A Kali yuga le fog futni, ehhez kétség nem férhet. Ennek a mikéntje részleteiben változhat, de a lényege nem. A ciklust vezérlő erők messze a humanoid tudatszint felett állnak és a lényegüket tekintve közvetlenül soha nem nyilvánulnak meg, de az embernek, mint tudati létezőnek megadatott az a lehetőség, hogy ezeket az erőket felismerje, uralja és éppen az uralma által meg is haladja. A kérdés „csupán” az, hogy ezzel a lehetőséggel ki az, aki képes élni és ki az, aki nem? Az utak is ennek megfelelően fognak szétválni.

A Kali yugát és annak a gyötrelmeit nem lehet megváltoztatni. Éppen azért nem, hogy minden korábbinál erősebben kényszerítsen minden benne vergődőt a kiútkeresésre. A létforgatagban lévőkre egyetlen korábbi ciklusban sem hatott ekkora nyomás, hogy valamelyik irányba elmozduljanak. Ez nagyon megnehezítheti, de rendkívüli módon meg is könnyítheti a helyzetüket. Ez csupán felismerés kérdése. Ma sincs senki kizárólagos módon belekényszerítve abba, hogy a tudati hanyatlást kövesse, de ennek a lehetősége viszont minden korábbihoz képes sokkal nagyobb. És az is egyértelmű, hogy mivel ez spontán módon bekövetkezik ebben a helyzetben, ezért szinte a kivétel nélküli többség ennek az irányában fog elmozdulni, mert a metafizikai tudás hiányában sok minden mást nem is nagyon tehet. Viszont ezt a tudást még egy ilyen elsötétült korban is megszerezhette volna vagy megszerezhetné, ha erre mindennél jobban törekedne, de ez egyáltalán nem szükségszerű és nem is jelenik meg kötelező jelleggel senki számára. Isten korlátlan szeretete a teremtmény iránt éppen ebben nyilvánul meg, hogy csak indirekt módon motiválja, de direkt módon nem korlátozza a döntési szabadságát.

El lehet tehát dönteni, hogy azt a szemétkupacot óhajtja valaki formálgatni kúposról szögletesre, ami éppen van, de az attól még a lényegét tekintve ugyanaz a hulladék kupac marad, vagy fölé emelkedik ennek az infantilis hóbortnak, belátja ennek a teljes értelmetlenségét és hiábavalóságát és elindul végre „Hazafelé”? Hazafelé csak egy irány vezet, aminek lehet többféle bejárási útja, de az irány nem lehet több, még kettő sem.

Isten azért adott a Sátánnak jelentős megnyilvánulási dominanciát a Kali yugában, hogy ezzel is inspirálja a teremtményt a döntésre és a kiemelkedésre, de nem zárta el előle a zuhanásnak a lehetőségét sem.

Mivel a transzcendencia és a metafizika éppen az a szint, ami a fizikait és a megnyilvánultat is messze meghaladja, ezért ennek a léte és valósága egy olyan alacsony szinten, amit a matéria, az emóció és az elme képvisel egyáltalán nem bizonyítható. Aki tehát nem rendelkezik hiteles, helyesen értelmezett és rendíthetetlen hittel, az esélytelen a sikeres szellemi megvalósításra. Ennek a hitnek semmi köze nincs semmilyen reménykedéshez, semmilyen szentimentális buzgalomhoz, és semmilyen képzelgéshez sem. Ennek kizárólag az egyetlen és legfőbb Tudáshoz és Valósághoz van köze.

Aki megtalálja az egyetlen valódi kiutat, az soha többé nem fog keresni már semmi mást. Aki viszont ezt elvéti, az hiába törekszik rend��letlenül, mert akkor sem fog célba érni. Ez az út csak „belsőleg” található meg és járható be. Semmilyen külső megnyilvánuláshoz nincs semmi köze, mert éppen azoknak a megnyilvánulatlan eredetére irányul. Ez az egyetlen valóban tiszta ősi tudás. EZ a MAG valódi Tudása. A megnyilvánulatlannak a Tudása. Ez a „mindentudás”. Aki ezt birtokolja, az mindent birtokol, akinek a tudástárából viszont ez hiányzik, az, ha a világ összes könyvtárának összes művét betanulta, az összes „mestert és gurut” felkereste és attól minden álbeavatást megvett, az összes lehetséges spiritiszta tanfolyamot és meditációt elvégezte, az akkor sem rendelkezik semmivel."

[narkoss420]

7 éve

Hét esztendeje,hogy depresszióban szenvedek,nők miatt alakult ki.

Megcsalások,hazugságok,kihasználások sokasága.. Iskola után már nem kellettem egynek sem,többet voltam itthon,többet dolgoztam,többet voltam szüleimmel.

Ahogy elkezdtem dolgozni,egyből rám szakadt minden,itthon mindennaposak a veszekedések,basztatások.

Nyomott az itthoni munka,munkahelyi stressz is gyötört,ottani nők sem kíméltek,csalódnom kellett azok is rib@ncok voltak..

Teltek-múltak az évek ezekhez hozzászoktam,de nekem kellett tanulnom,okosabb akartam lenni,mindenre felkészülni(tudom nem lehet) és megláttam nagyon sok oldalát a világnak,pontosabban a legsötétebb bugyrait ennek a fertő világnak..

Az emberek átbasszák egymást,tönkreteszik a világot,nem vagyunk elegen kik óvni próbálják eme különleges bolygót és elszomorít,hogy minden csak pusztul és csak szaporodnak az undorító emberek.

Végül tudás vezett ide.. nem így akartam fejlődni,nem a rosszat akartam meglátni mindenben,csak nem akartam olyan lenni mint a többség.Buták,együgyűek,másokat lenézők,mindenkit kihasználók,átverők,megcsalók,ál "emberek" .

Szeretném mindenben meglátni a jót és a szépet,de akárhová nézek,csak a pusztulást és a negatívumot látom,hogy mindenki csak azt akarja amit én nem...

Mivel állandóan a csalódás,nem elfogadás,"szerencsétlenség" vett körül,így nem hittem egy istenben sem,hiszem amit látok,unalmában egy,vagy több ember írt "bibliát" aminek annyi valóság alapja van,mint bárminek amit időszámításunk előttről származik. Ha isten lenne akkor a nagy önfeláldozó,segítőkész..stb akkor úgy gondolom nem kellene,hogy ennyi ember szenvedjen,mikor nem árt másoknak,vagy ez a rendje?? Xddd ugyan..

Ha nem hiszel valami csodában,csak a valóságot látod akkor nagyon szomorú leszel,mert átérzed,hogy egyre kevesebb az élővilág,egyre több a pusztítás,egyre rosszabb minden.

Várhatod,hogy az emberek észbe kapjonak,de mikor?? Aki megcsalja a párját az is,csak utána bánja meg(már ha megbánja),amit művelt,pedig szerette állítólag,mindennél jobban.

Akkor a saját bolygólyukkal,amin élnek,"szeretnének" életet teremteni utódjaiknak,mikor fognak észbe kapni hogy nagy baj van? Persze,mikor már késő,a bolygó nem tud megbocsájtani,mert tönkre teszed.

Reménykedem,hogy a jövő hozza a megváltást,legyenek felelős emberek és tudjonak élni a többi élőlénnyel,anélkül hogy kivadásznák,elpusztítanák őket.

Az emberek persze rögtön magukra gondolnak mert az ő bolygólyuk,ők a leginteligensebbek,ők a legfontosabbak,de nem tudják növények,állatok,gombák és a többi élőlény nélkül nincs élet a bolygón. (Találják ki hogy lehet,ha akarják,de az úgy már nem a Föld nevű bolygó lesz,hanem egy tönkretett bolygó.

Sok sikert kívánok,mert szerencse nem létezik.

Nézz magadba,mielőtt másra szólsz.

[csacskamacskamocska]

Muszáj megint

a negatív dolgokat lepakolnom ide, mert káros, mérgez, blokkol, bedugít és elmagányosít. Nem akarok mesét köré, úgyhogy szárazon. Barátnő 1. Jön szívesen, visz szívesen, amúgy kibaszottul ráér, tényleg semmi dolga. Ezért a szivességért cserébe tolerálok mindent. Minden nap hajnalban kel, kivéve azt a napot amikorra megbeszéltük az ingatlanossal a találkozót. Akkor kicentizi. Mondom neki, hogy induljunk mert ki tudja mi lehet útközben. Á, bőven van időnk. Végül 10 percünk volt a 20 perces útra. Passzív-agresszív viselkedés lvl rettentősok. Az ajtó olyan spéci módon működött, hogy volt egy telefonos app amivel nyitni zárni lehetett. Nekem nem volt netem, a két kisöregnek meg még telefonja sem. Bosszankodtunk, hogy ez mekkora faszság, ha legalább egy számzár lenne... Tényleg minden más kifogástalan volt a szálláson csak ez volt ilyen szar, hogy csak vele tudtunk jönni-menni. Mikor jöttünk el, mondtam, hogy meg is írtam az értékelésnél, hogy ez nagyon modern megoldás, de azért nem tökéletes. Erre kiderül, hogy küldött a faszi számkódot is a barátnőmnek, csak ő nem mondta el nekünk. Passzív-agresszív lvl elmondhatatlanul sok. Lett volna nyelvóránk, de csak ő tud bejelentkezni rá külföldről. Megbeszéltük, hogy közösen "ülünk be" az órára. Egyszercsak jön, hogy levélben lemondta az órát, mert ő lázasnak érzi magát. Passzív-agresszív lvl doktori. Küldöm neki a részletes elszámolást. A benzint, autópályadíjat én fizettem, úgy, hogy teletankkal engedtem el, és az ő szállásának azt a részét ami nem a nyaralás rész, azt kifizetem, a két nap városnézés szállásást meg a vendége szállását azt lécci utalja át. OK. így jó. Nem utalja, most újra kérnem kell. Passzív-agresszív lvl ezt már Buddha gyomra sem venné be.

Mi az isten ez? Arról nem is beszélve, hogy próbál lejáratni a barátaim előtt. Van egy pasija, aki eltartja, beutazzák a fél világot, rendszeresen szexelnek, miért dühös rám, akinek mindez nincs? (költői kérdés, a nyomoromra nincs empátiája, csak a szabadságomat látja)

Barátnő 2. Mikor lesz neki pasija, ő így nem tud élni, neki szeretni kell és szeretve lenni. Ezt a beszélgetést átlagban két-három hetente megejtjük. De ha csak ez lenne, ezt még tudnám kezelni. De nem csak ez van, hanem a teljes, de totális túlgondolása és kiszínezése és átírása a valóságnak. Ha egy férfi megnézi, abból hétről hétre egyre színesebb és vadabb történet lesz én meg csak pislogok. Amiket mond, azok a dolgok nem történtek meg! Az álmodozással nincs bajom, én is jó vagyok benne. Elmerengek, bárcsak ez lenne meg az lenne. Aztán lejövök a fölédre, nincs ez meg az, baszod. A valóságban nincs. Meg tudom különböztetni. Ő meg úgy tűnik nem. Mit csináljak ezzel? Nagyon zavaró. Vannak barátaim, akik üdítően hatnak rám. Akik beszaladnak és megölelgetnek és szaladnak tovább. Akik megkérdezik, hogy mi van velem. Akik nyiltan kommunikálnak bármiről. Nyilván, az emberben van önzés és akarja, hogy szeressék, hogy fontos legyen másoknak, hogy érdekeljen másokat, hogy elismerjék, hogy lubickoljon kicsit a figyelemben. Ez nem baj, nem kell elhazudni, hogy ez fontos. De hogy is mondta az egyik kedves barátnőm... hogy ő annyira toleráns, annyira igyekszik belátónak lenni és elfogadónak, hogy ezzel feladja a határait. És ebben fejlődnie kell. Én rettenetesen taszítónak tartom azokat az embereket, akik folyton rendreutasítanak másokat, felhívják a figyelmet mások hibáira, tévedéseire, szabályoznak, rendőrködnek, és valami ki tudja milyen magaslatról lenéznek másokat, mintha ők sosem hibáznának, sosem tévednének és valami zsinórmértéket képviselnének. Pedig lófaszt. Viszont, hogy ne váljak ilyenné, talán túlzásba esem. Még azt is kellemetlennek érzem, hogy leírok egy ilyen posztot. De kinek mondjam el? Egy barátomnak meséljek arról, hogy egy másik barátom milyen dolgokat művelt? Beszéljük ki a barátaimmal a barátaimat? Milyen dolog az már? De közben nem boldogulok az emésztéssel. Össze vagyok zavarodva.

Lehet, hogy azok a barátságaim működnek jól, amiket nem "kell" kibeszélnem másokkal? Mert van néhány ember, akiről csak elismerően tudok nyilatkozni. Elismerően nyilatkozni jóérzés. :)

[szottesfolditanyak]

"Urak" és "hatalmak"

Ez a tegnapihoz csatlakozik, vagyis hogy a vallásnak és a tudománynak mennyiben közös a szerepe, eredete, funkciója, megjelenése, satöbbije a lakosság életében, mindennapjaiban, lelkében vagy néhány további bármijében.

Nekem legalábbis eléggé furcsán jelent ez meg. Mégpedig úgy, hogy az egyik nyári délelőtt Jung valamelyik írását olvastam; aztán utána mentem és tettem a napközbeni dolgom; aztán este még kézbe vettem az egyik ugyancsak itt heverő fizikai témájú könyvet. Onnantól kezdődött a csodálkozó nevetés, mert ezek annyira ugyanarról szóltak, hogy gyakorlatilag a fizikakönyv demonstrálta azt, amit Jung hatvan évvel előtte megfogalmazott. (Hiába, ha a ember Jungot olvas, a szinkronjelenségek beköszönhetnek. :D De miért is pont Jungnál? Ez legalább annyira érdekes lenne.)

Ideteszem mindkettőt, a felbukkanás sorrendjében. Kicsit hosszú lesz, sebaj.

"„Isten" valójában a legerősebb effektív lelki pozíció, még akkor is, ha a páli megfogalmazás értelmében (Fil; 3,19) a „has"-at értjük alatta. [az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek.]

Az egyéni pszichében ténylegesen legerősebb és ezért mérvadó tényező kényszeríti ki ugyanis azt a hitet vagy azt a félelmet, alázatot és engedelmességet, amit egy isten követelhetne meg az embertől. Ebben az értelemben "isten" az, ami uralkodik az emberen és ami kikerülhetetlen, és ez abszolút, ha az emberi szabadság etikai döntésének nem sikerül e természeti tény ellenében egy hasonlóan legyőzhetetlen pozíciót felállítani. Amennyiben ez a pozíció feltétel nélkül hatásosnak mutatkozik, akkor bizonyára megérdemli, hogy isteni rangot kapjon, mégpedig egy szellemi isten nevét, mert ez a lelki pozíció az etikai döntés szabadságából, tehát az érzületből származott. Az emberi szabadságra van bízva, hogy az „isten" „szellem" lesz-e, avagy a morfinista szenvedélyéhez hasonló természeti tény, s ez egyben azt is eldönti, hogy vajon az „isten" áldásos vagy pusztító hatalmat jelent-e. 

Amennyire kétségbevonhatatlanok és világosan érthetőek az efféle lelki történések vagy döntések, épp annyira csábítanak arra a nem pszichologikus tévkövetkeztetésre, mintha az embernek bizonyos mértékig a tetszésére lenne bízva, hogy teremt-e egy „isten"-t magának vagy sem. Erről azonban nincsen szó, mert mindenkinek van egy olyan lelki diszpozíciója, mely nagymértékben korlátozza szabadságát, sőt szinte teljesen illuzórikussá teszi azt. Az „akarat szabadsága" nemcsak filozófiailag beláthatatlan probléma, hanem gyakorlatilag is, amennyiben nagyon ritkán akad olyan ember, aki ne állna messzemenőkig, vagy akár túlnyomórészt hajlamok, szokások, ösztönzések, előítéletek, gyűlöletek és mindenféle komplexusok uralma alatt. Mindezek a természeti tények pontosan ugyanúgy működnek, mint egy egész, istenekkel teli Olümposz, ahol ezen istenek mindegyike azt akarja, hogy az ő kegyeit keressék, s őt szolgálják, rettegjék és imádják, nemcsak ennek az istentársaságnak az egyéni birtokosa, hanem még annak személyes környezete is. A szabadság hiánya és a megszállottság szinonimák. Ezért mindig van valami a lélekben, ami birtokba veszi az embert, és korlátozza vagy elnyomja erkölcsi szabadságát. Egyfelől ennek az igaz, de nagyon kényelmetlen tényállásnak az eltitkolása érdekében, másfelől pedig, hogy kedvet csináljunk magunknak a szabadsághoz, szoktunk rá az olyasfajta, voltaképpen apotropaikus nyelvhasználatra, hogy: „Nekem van ilyen vagy olyan hajlamom, szokásom vagy haragom", ahelyett, hogy az igazsághoz híven megállapítanánk: „A hajlam vagy a szokás vagy a harag birtokol engemet." Az utóbbi kifejezésmód természetesen még a szabadság illúziójától is megfosztana bennünket. Az ember mégis eltűnődik, vajon magasabb értelemben nem ez volna-e jobb, mintha még a nyelvünket is elködösítjük. Igazából és valójában nem örvendünk gazdátlan szabadságnak, hanem állandóan fenyegetnek bennünket bizonyos lelki tényezők, amelyek mint „természeti tények" birtokukba vehetnek bennünket. Bizonyos metafizikai projekciók messzemenő visszavonása csaknem tehetetlenül kiszolgáltat bennünket ennek a történésnek, amennyiben rögvest azonosulunk bármilyen impulzussal, ahelyett, hogy arra valami „más"-nak a nevét ragasztanánk, és ezáltal legalább karnyújtásnyi távolságra tudnánk tartani magunktól, s nem volna képes az én fellegvárát azonnal hatalmába keríteni. Az „urak" és „hatalmak" mindig jelen vannak, nem tudjuk és nem is kell őket létrehoznunk. Rajtunk csupán annyi múlik, hogy kiválasszuk az „urat", akit szolgálni akarunk, hogy szolgálata megvédjen bennünket „mások" uralma ellen, akiket nem választottunk. „Isten"-t nem teremtjük, hanem választjuk.

„Isten"-t a választásunk jelöli ki és definiálja. Választásunk azonban emberi mű, és ezért az ebben foglalt meghatározás is véges és tökéletlen."

C G Jung  -  Pszichológia és vallás, 1939;   Scolar 11  142-143

Lee Smolin írja a következőket a Mi a gubanc a fizikával? 2006-os könyvében:

"Itt érdemes megjegyezni, hogy manapság a „szociológia" kifejezés többször kerül elő a húrelméletesek beszélgetésében, mint bármilyen más természettudományban. Leginkább a közösségről alkotott vélemény kifejezésére használják. Amikor fiatal húrelméletesekkel a dolgok jelenlegi állásáról beszélgetünk, gyakran hangzik el tőlük olyasmi, hogy „Az elméletben hiszek, de a szociológiáját gyűlölöm." Ha a húrelméleti konferenciákon tapasztalható szűklátókörűségre vagy az évről évre megjelenő felkapott divatirányzatok gyors váltakozására terelődik a szó, gyakran egyetértően bólogatnak, hozzáfűzve, hogy „Én sem szeretem, de hát ez a dolog szociológiája." Nem egy barátom látott el azzal a tanáccsal, hogy „A közösség eldöntötte, hogy a húrelmélet helyes, és ez ellen semmit sem tehetsz. A szociológiával nem veheted fel a harcot." 

Az igazi szociológusoktól megtudhatjuk, hogy egy közösség működésének megértéséhez a hatalomra kell koncentrálnunk. Kinek ki fölött van hatalma, és milyen módon gyakorolja azt? A tudomány szociológiája nem valami rejtélyes erő; az idősebb, megállapodott természettudósok befolyásolni tudják a fiatalabb kutatók pályáját. Mi, tudósok nem szeretünk erről beszélni, mert szembesít minket azzal a lehetőséggel, hogy a tudomány talán nem teljesen objektív és racionális alapok mentén szerveződik. 

Mégis, miután sokat gondolkoztam ezen a kérdésen, meggyőződésemmé vált, hogy muszáj megvitatnunk az elméleti fizika szociológiáját, mert azok a jelenségek, amelyeket együttesen „szociológiának" nevezünk, erősen negatív irányba befolyásolják a tudomány fejlődését. Hiába igaz, hogy a húrelmélettel foglalkozók többsége feddhetetlen ember, akiket munkájuk során a lehető legjobb szándék vezérel, a terület szociológiája a tágabb tudományos közösséget meghatározó eszményekhez képest rendellenes jeleket mutat. Ezek kóros elváltozásokat eredményeztek az elméleti fizika metodológiájában, ami a fejlődés kerékkötőjévé vált. A kérdés nem az, hogy érdemes-e húrelmélettel foglalkozni, érdemes-e azt támogatni, hanem hogy a kísérleti bizonyítékok hiánya ellenére hogyan sajátíthatja ki a húrelmélet a fundamentális fizika számára elérhető erőforrásokat, ezáltal megfojtva az ugyanolyan ígéretes többi megközelítést. Ráadásul úgy tűnik, hogy a húrelméleten belüli fejlődést is lassítja ez a fajta szociológia, amely leszűkíti a vizsgálandó kérdések körét, és kizárja azokat a vad képzelőerővel rendelkező, önálló gondolkodású tudósokat, akik nélkül elképzelhetetlen a továbblépés.

Igaz persze, hogy mindig is létezett domináns terület az elméleti fizikai kutatáson belül. Valaha ez a magfizika volt, később az elemi részecskék fizikája. A húrelmélet csupán a legutóbbi példa. Lehetséges, hogy a fizikai közösség eleve úgy szerveződik, hogy mindig is létezni fog egy domináns terület. De ha ez így is van, érdemes megvizsgálni az okokat. A kívülállónak a húrelméleti közösséggel kapcsolatban legelőször hatalmas önbizalmuk tűnik fel. Az 1984-es első szuperhúr-forradalom szemtanújaként emlékszem arra a győzelmi hangulatra, amellyel az új elméletet fogadták. „A következő egy-másfél év alatt kész leszünk az egésszel — súgta a fülembe Dan Friedman, a terület egyik fiatal csillaga. — Jobban teszed, ha minél előbb beszállsz te is, amíg van egyáltalán tennivaló az elméleti fizikában." És ez csak egyike volt a sok-sok kijelentésnek, melyek szerint hamarosan minden kérdés megoldódik.

Végül persze mégsem így alakultak a dolgok. Ennek ellenére a húrelméleti kutatók az összes ezt követő váltakozó sikerek és kudarcok során továbbra is tökéletesen meg voltak győződve a húrelmélet helyességéről és egyben saját felsőbbrendűségükről azokhoz képest, akik nem tudtak vagy nem akartak ezzel a területtel foglalkozni. Sokuk számára — és ez különösen igaz azokra a fiatalokra, akik már nem emlékezhetnek rá, milyen volt a fizika régen — teljességgel érthetetlen, hogy alkalomadtán miért utasítaná vissza egy tehetséges fizikus a lehetőséget, hogy húrelméleti kutatóvá váljon.

Ez hozzáállás természetesen rettenetesen zavarja a többi területet vizsgáló fizikust. Íme, néhány gondolat a SLAC egyik részecskefizikusa, JoAnne Hewett blogjáról.

Némelyik húrelmélész arroganciáját még fizikus mércével is elképesztőnek tartom. Néhányan teljesen meg vannak győződve róla, hogy mindenki, aki nem a húrelmélettel foglalkozik, az alsóbbrendű kutató. Ez kiolvasható az egymásnak írt ajánlásaikból, és olyanokkal is találkoztam, akik képesek voltak ezt az arcomba mondani. A húrelmélet [szemükben] annyira fontos, hogy minden más elmélet rovására is érdemes ezzel foglalkozni. Ez a nézőpont két dologban ölt testet: egyrészt a húrelmélettel foglalkozók aránytalanul nagy számban kapnak tanszéki állást, amely nem feltétlenül és minden esetben áll összhangban a képességeikkel, másrészt a fiatal húrelméletesek gyakran nem túl tájékozottak a részecskefizikában. Akad, aki még a fundamentális részecskék neveit sem tudja felsorolni. Területünk hosszú távú jövője szempontjából mindkét trend aggasztó.

Az az arrogancia, amire dr. Hewett utal, a kezdetektől fogva jellemző a húrelméleti közösségre. Subrahmanyan Chandrasekhar, talán a huszadik század legnagyobb asztrofizikusa, gyakran előadta egy princetoni látogatásának a történetét az 1980-as évek közepén, ahol friss Nobel-díja alkalmából ��nnepélyes fogadtatásban részesült. Vacsoránál úgy alakult, hogy egy komoly fiatalember lett az idős tudós asztalszomszédja. A fizikusok szokásának megfelelően megkérdezte a fiatal kutatót: „Mivel foglalkozik mostanában?" Azonnal jött a válasz: „Húrelmélettel foglalkozom, a huszadik századi fizika legfontosabb eredményével." A fiatalember ezután azt javasolta Chandrasekharnak, hogy hagyja abba jelenlegi témáját, és térjen át a húrelméletre, különben ugyanúgy meghaladottá válik, mint akik 1920-as években nem kezdtek rögtön kvantummechanikával foglalkozni. 

„Fiatalember — válaszolta Chandrasekhar — ismertem Werner Heisenberget. És biztosíthatom róla, hogy sohasem követte volna el azt az otrombaságot, hogy valakinek azt javasolja, hagyja abba az aktuális kutatását, és foglalkozzon inkább a kvantumelmélettel. És bizonyos, hogy sohasem lett volna olyan tiszteletlen, hogy azt mondja valakinek, aki ötven éve szerezte a doktori fokozatát, hogy hamarosan elavulttá válik. 

Aki hosszabb időt tölt húrelméletesek körében, az rendszeresen találkozhat ezzel a páratlan önteltséggel. Mindegy, milyen problémáról van szó, az a lehetőség sohasem merül fel (hacsak nem kívülálló veti fel), hogy az elmélet esetleg egyszerűen téves. Ha a beszélgetés odáig fajul, hogy valaki szerint a húrelméletből csak egy tájkép következik, és ezért semmilyen jóslatra nem képes, néhány húrelméletes már arról lelkendezik, hogy meg kell változtatnunk a tudomány definícióját.   

Sok fizikus szívesebben hiszi, miszerint a húrelmélet túl bonyolult ahhoz, hogy földi halandók megérthessék, ahelyett, hogy számításba venné azt a lehetőséget, hogy egyszerűen rossz. 

Igazán jól illusztrálja ezt egy fizikával foglalkozó blogon nemrégiben megjelent bejegyzés: „Egy kutyától nem várható el, hogy megértse a kvantummechanikát, mi pedig lehet, hogy elértük az emberi képességeink határát, ami a húrelmélet megértését illeti. Lehet, hogy valahol a Világegyetemben léteznek olyan fejlettebb civilizációk, amelyek szemében annyira tűnünk okosnak, mint a mi szemünkben a kutyák, és lehet, hogy ők elég mélyen megismerték a húrelméletet ahhoz, hogy tovább tudjanak lépni egy jobb elméletre."

Bizony, a húrelmélettel foglalkozóknak nem okoz problémát, hogy higgyenek a húrelmélet helyességében, miközben beismerik, hogy nem is ismerik tulajdonképpeni mibenlétét. Amikor először találkoztam ezzel az állásponttal, először azt hittem, viccelnek, de amikor negyedszer futottam bele, rájöttem, hogy komolyan gondolják. Még Nathan Seiberg is, aki az Institute for Advanced Study nagy tiszteletnek örvendő kutatója, úgy nyilatkozott egy interjúban („mosolyogva"), „ha van valami [a húrelméleten túl], azt húrelméletnek fogjuk hívni."

És még folytatódik. (~270)

--------------------

Vegyünk egy ilyen filmhíradót a 60-es évekből, (amikor már valamivel szelídebb propaganda folyt belőlük). Mi már innen tisztán látjuk, hogy ezek hazudtak - de nem abban, hogy az a traktor ne szántotta volna fel fél nap alatt a kukoricatáblát - minden bizonnyal felszántotta. Hanem hogy az egész híradó teljes anyagát úgy válogatták össze, hogy az valami meghatározott koncepciót közvetítsen.

Nem ez van ezzel a tudományosdi, vallásosdi dologgal is? Mit takar el az a traktor, ami mi látunk most? Tényleg nincs semmi más ezek mögött?

Ha félretennénk mind a vallásos elhinnivalókat, mind a tudományos alapigazságokat a protonokkal, fotonokkal és mezőkkel, akkor ezeken kívül vajon milyen más megismerési útjait fedezhetnénk fel még ennek a végtelen világnak?

[szorostul-borostul-inkabb-csak]

Sziasztok,

Nem tudom vannak e itt magyarok, főleg magyar lányok, akik nem szeretnek borotválkozni, szőrteleníteni?

Ez a blog leginkább arra jön létre, hogy kifejezhessem a női testszőrzet iránti korlátlan imádatom.

Időközben esetleg találni egy szőrös leányt :) hátha létezik.

Nem akarok elrémiszteni senkit, de azt hiszem elárulhatom, hogy sajnos nem sajnos én a szőrös nőket szeretem. Szeretem, ha szőrös mindene, ha szőr van a mellein, a mellkasán, a hátán, a fenekén, a lábán/lábfején, punciján, hasán, kezein, mindenhol. A szakállal még barátkozom… de ugye, ha egy lány olyan szőrös, hogy mindehol szőr borítja el a testét, akkor elkerülhetetlen, hogy akár szakálla is nőjön. De ha tényleg mindehol szőrös akkor felőlem akar szakálla is lehet :)

Az az álmom lassan 10 éve, hogy egy nagyon nagyon szőrös nő lesz a feleségem, aki majd soha nem fog kelleni borotválkoznia, szőrtelenítenie. Épp ellenkezőleg, adott esetben még akár be is vehet egy pár gyógyszert amivel még inkább kiszőrösödne, hogy mindehol jó sok szőre legyen, rendes bunda.

Egy ilyen nőről álmodom éjszakánként. Kinek lábat szőr harisnya borítja, punciját fenekét sűrű szőr bugyi védi, mellein göndör szőrszállak csüngenek amik a hónaljszőrtől hónaljszőrig egy szőrmelltartóvá vállnak. Hasa háta szőrös kezei szinten. Hogy ne tudjak úgy végig simítani a testén, hogy drága testszőrzetéhez ne érjek. Bárhol is érjek hozzá szőrös legyen, vastagon, sűrűn, hosszan. Élvezze, ha a testszőrzetét kényeztetem. Hogy így szinte erogén zónává válik a teljes teste. Azt akarom, hogy ő legyen a világ legszőrösebb nője, 20-30 centi hosszú hónalj szőrzet, punci szőrzet, popólukszőrzet, hogy a feneke szőrzete töltse ki a repedést. Hogyha miniszoknyát vesz fel lógjon ki alul a punci és segg szőrzete, akkor is, ha bugyi van rajta.

Hogy fizikailag ne tudja és ne is akarja elrejteni azt, hogy mennyire nagyon is szőrös ő, strandon bikiniben, legyen mindenkinek az az első gondolata, hogy ÚR ISTEN, DE ROHADTUL SZŐRÖS EZ A NŐ. Hogy alig látszódjon a bőre a dús fekete szőrétől.

Egy ilyen szőrös nővel szeretném leélni az életem.

Miss szőr királylány. Hónaljszőr hercegnő.

[mitsemerdekel]

Amúgy ez az egész fate téma elszokott gondolkoztatni, mármint a keresztények azzal takaróznak, hogy Isten dönti el hogyan és mikor halsz meg - majd menny vagy pokol - valaki erősködik, hogy predesztinálva van minden.

Most akkor hogy van ez? Mert ha az életutam előre meg van írva, akkor nyilván belefér, hogy Ikaroszt (remélem jól írtam) játszom és darabokra törik a testem, mert ennek így kell lennie, ha pedig nem, akkor nem szabad megtörténnie. Eszerint nem tudok rendelkezni a sorsomról, nem igazán van döntési jogom, csak úgy tűnik mintha.

A vallásban nem hiszek. Nem is részletezném, felesleges, de legyen elég annyi, hogy a vallás szerint már akkor pokolra kerültem volna, amikor a szexualitásomról semmit nem tudó énem elkezdett 18 éves kora körül kísérletezni. Így csaknem 8 évvel később a tórát majdnem szóról szóra követő családtagjaim meg is szakították velem a kapcsolatot, így jártam, de érted, eszerint az elmélet szerint nem lesz valami szép sorsom a halál után. Aztán remélem a hamvaimat elszívja valaki ott lent.

Haladó szellemű országokban legális az eutanázia, azt már nem is mondom, hogy Norvégiában lazán templomban házasodhatnak meleg párok. Az ő olvasatukban akkor jobb ember vagyok? Az ő olvasatukban én nem a pokolban fogok égni?

Akkor ha már szóba jött a mitológia, hogy sikerült Zeusz és társai után abba a shallow gondolkozásba átsiklani, hogy az ún. fajtalankodás bűn? Tanítjuk a mitológiát, amiben megannyi érdekesség van, majd több ezer évvel később letagadjuk a nyilvánvalót?

Úgy akarok élni és meghalni, ahogyan én kívánom, úgy akarok meghalni, hogy abban ne legyen szenvedés, hogy azt mondhassam ez a szám lehet 25 de 52 is, de azokban az években szabadnak éreztem magamat. Ha predesztinálva van minden akkor úgyis mindegy, így kellett lennie. Ha predesztinálva van minden, akkor szárnyam nő jócskán a zuhanás előtt. Ha Isten úgy akarja, akkor is mindegy, mindenhova kerülhetnék, csak a mennybe nem, de megéltem pár földi poklot, így csak vállat vonnék, hogy same shit, csak a helyszín más.

[yogananda]

Isten azt akarja, hogy gyermekei egészségben és boldogságban éljenek, de ők betegséget és bánatot okoznak maguknak azzal, hogy megszegik az Ő törvényeit. Isten a Harmónia, és amikor az Ő képmására teremtett ember megpróbál harmóniátlan életet élni, árt magának. Isten soha nem bünteti az embert. Az ember önmagát bünteti azzal, hogy learatja a saját maga által létrehozott helytelen cselekedeteinek a következményeit. #YOGANANDA https://www.naprendszer.com/jegyzet/tanfolyami-jegyzetek

[egyidiotakisfiupanaszai]

Csodák csodájára semmilye sem tűnt el, pedig korábban akárhányszor járt a városban, valamitől mindig megszabadították. Egyszer egy tolvaj mesterterv szenvedő alanya is lett, legalább egy tucat sorstársával együtt. Éppen a Placa de Catalunyán üldögélt a nagy melegben a szökőkút körül, mikor megjelent egy eszméletlen jó nő, pont annyi ruhában, hogy még nem tartóztathatta le az erkölcsrendészet, de tényleg valami csodacsirke, akinek éppen akkor és ott véletlenül kiborult a retikülje. A téren található férfi populáció szigorúan csak két részre oszlott: akik odaugrottak segíteni összeszedni a kacatokat és akik tátott szájjal, levegőt sem véve bámulták. Mire a cicuka a szempilláit rebegtetve megköszönte a segítséget és ellejtett az egyik mellékutca felé, a társai minden mozdíthatót elvittek a nézőközönség soraiból. Volt, akinek a fotóstáskája tűnt el, volt, akinek a hátizsákja, Camfordnak pedig a 36 hónapig érlelt iberico sonkája szatyrostul, amit pár perccel korábban vett a piacon.

Ha már ott volt, Camford bement a templomba, életében először. Néhányszor már próbálkozott korábban, de a hosszú sorokat látva mindig meggondolta magát, ott lesz az még pár évig, nem kell kapkodni. Meglepően kevesen vártak a bejutásra, Barcelonában a reggel nyolc nagyon korainak számít.

Leült az egyik szélső padra és próbálta megemészteni a látottakat. Valahogy nem akaródzott neki elhinni, hogy ez az Isten háza, hogy valaha is fogják ezt az épületet áhítatra és imádkozásra használni. Persze, fogják, minden bizonnyal hatalmas és fényűző miséket cerebrálnak majd, de az egész, a hangulatában olyan Camp Nou szerűnek tűnt. A Camp Nou-ban nem egyszerű focimeccseket tartanak, az egy óriási, világméretű show része, amit mindenki szeretne látni, még azok is, akik nem szeretik a focit. Camford is járt ott, noha egy játékost sem tudott volna megnevezni Messi kivételével. Ez az óriási csorgatott homokvár, építészetileg nagyon szép, de hasonló sorsra fog jutni, mint a Camp Nou, ide cool lesz eljönni és végig ülni egy misét, de aki el szeretne mélyülni a hitében, az máshova menjen.  

Oké, oké, most még melósok kalapácsolnak meg kiabálnak egymásnak, ami nem segíti az áhítatot, de nincs benn meleg és nincsenek is sokan, ami viszont igen, úgyhogy Camford maradt, szeretett volna átgondolni néhány dolgot, ami az elmúlt hetekben többször eszébe jutott.

Itt van például a halál. Ugyan a fogyás még nem kezdődött el, sőt, mióta eljött az Adriáról talán még hízott is valamennyit, tehát nagy eséllyel fél éve még biztos van hátra, de sokkal több nem nagyon, és mégsem tud az elmúlásra úgy gondolni, hogy sajnálja magát, mert lefőtt a kávé. Emlékezett rá, hogy mikor az apja meghalt, nem érzett semmit, pedig a maguk módján, nagyon jóban voltak az öreggel. A temetésen egy kicsit elérzékenyült, de a fogadáson már jobban érdekelte ki készítette a kacsamáj pástétomot, mert istenire sikerült. Hisz az élet megy tovább. Ha akarja az ember, ha nem, akkor is és úgy jobb neki, ha akarja.

Mikor már látszott, hogy komolyabb jövőt szánnak neki a cégnél, elküldték egy gyorstalpaló üzleti tanfolyamra, hogy konyítson ahhoz is valamit, biztos nem árt. A cég a Harvarddal állt szorosabb kapcsolatban, az összes amerikai partner ott végzett, de Camfordot mégis inkább az MIT-ra küldték. A Harvard a nagyképű és gazdag okosgyerekek presztízs szórakozóhelye, de az MIT-n ott a híres-hírhedt East Campus, ahol a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy belőtt diák hajnali kettőkör eccálfaszban pizzázót keres és az illető diák pár év múlva vagy Nobel díjat kap, vagy feltalálja hogyan lehet az internetet marha trágya nemesítésre használni és milliárdos lesz harminc éves korára. A partnerek azt gondolták, Camford jobban illik az MIT diákok közé és igazuk volt.

Az egyik órán, a saját köreiben világhírű professzora arról adott elő, hogyan lehet sikeres a vezető és a legfontosabb tényezőnek a motivációt nevezte meg. Az ő elmélete szerint a sikeres vállalatvezetők szinte mindegyikének a legfontosabb drivere, hogy a halála után maradjon valami, egy „big thing”, ami lehet egy forradalmian új termék, egy új, róla elnevezett főhadiszállás, egy új üzleti modell, egy kórház modern szárnya, egy alapítvány, akármi, és ő ezáltal halhatatlanná válik, mert az öröksége tovább él.

Ezen Camford nagyon kiakadt, ő a munkában azt akarta elérni, hogy jól dolgozzon, hogy a kollégái, ha megkérdezik ki írta alá a jelentést és meghallják, hogy Camford, akkor azt mondják, hogy akkor annak tökéletesnek kell lennie, pont. Szart ő arra, hogy emlékezni fognak-e rá ötven év múlva.

Vissza is kérdezett a profnál, hogy ez fordítva is igaz-e? Akit nem érdekel, hogy mi lesz a halála után, abból soha nem is lesz übermanager?  A prof szerint nem. Ekkor komoly vita kerekedett, mert Camford szerint akkor az ilyen vállalatvezetők egyszerűen csak hülyék, mert a statisztikák alapján 70%-uk vagy elválik vagy pocsék házasságban él, a gyerekeik soha nem látják őket, nagy részük narkós vagy alkoholista lesz és olyan emberek vélt imádatáért gürcöl egész életében, akik nem is ismerik és leszarja azokat, akik igen. Sőt, direkt magukra hagyja azokat, akiknek még szükségük is lenne rá egy olyan társaságért cserébe, akik, ha hálával is gondolnak rá, a gondolat max másfél másodpercig tart. Az üzleti életben semmi sem tart húsz évnél tovább, jön egy új forradalmi termék, a székház lepukkan, az üzleti modell kifullad, a kórházi szárny elavul. Ezek a faszfejek sokkal jobban tennék, ha inkább ültetnének néhány olajfát, azok több ezer évig élnek és sokkal hosszabb ideig viszik tovább az ember nevét.

Többen Camforddal értettek egyet, többen a proffal.

Ahogy ott ült a padban, eszébe jutott ez a beszélgetés, de most máshogy, mint akkor. Vajon hogy vannak ezzel a kérdéssel az átlagemberek? Nem a vállalati főmuftik, hanem a hozzá hasonló Kolbászjóskák? Vajon ők is szeretnének hátra hagyni valamit? Camford biztos volt benne, hogy a világ hét és félmilliárd egyedéből hét és félmilliárd mínusz egy kicsi semmi mást nem akar, csak hogy a gyerekeinek hagyjon hátra valamit, amitől nekik jobb lesz.

De akinek nincs gyereke? Azok hogyan békéljenek meg magukkal?

Camford nem hitt a túlvilágban, sem a reinkarnációban, sem a feltámadásban, szerinte csak a kézzelfogható világ létezik, abban kell boldogulni és jól éreznie magát. Ha meghal, nem számít, hogy mi jön utána, mit írnak róla a könyvek vagy újságok, mit gondol róla Mrs. Smith Pittsburgh-Alsón. A születése és a halála között eltelt idő számít csak, semmi más.

Ezért nincs is értelme azon gondolkodni, mi lesz a halála után. Hiányzik-e valakinek, vagy úgy felejtik el, hogy nem is gondoltak rá sohasem. Meghalok, oszt annyi, alászolgája.

Camfordnak egyszer kezébe került egy könyv, egy olyan szállodában szállt meg, ahol található egy polc, amiről a vendégek nyugodtan levehetnek egy könyvet és ott is hagyhatják a sajátjukat, hogy más is olvassa. Találomra kiválasztott egyet, hogy ne unatkozzon, míg várja a taxit és kiesett belőle egy kézzel írott papiros. A legrégebbi zsidó vicc szerepelt rajta: הם שנאו אותנו; הם ניסו להרוג אותנו; אבל ניצחנו; בוא נאכל, vagyis They hated us; they tried to kill us; but we won; let’s eat. Gyűlöltek bennünket, megpróbáltak megölni, de mi győztünk, úgyhogy menjünk és együnk valamit. Itt van ez a rák, de szarjunk rá, inkább együnk valamit.

Ezzel Camford a halállal kapcsolatos gondolkodást befejezettnek nyilvánította, nem sikerült ugyan tökéletesen a katarzis, de legalább rosszabb sem lett.

Jöjjön a következő agyalni való.

Camford nagyon nem „mi lett volna ha” típusú ember volt, ami történt, megtörtént, nem lehet vele mit kezdeni, ne is foglalkozzunk vele. Ennek ellenére, rengeteget gondolkodott azon, mi lett volna, ha harminc évvel korábban, a tévé alatt álló Lolóhoz, vagyis akkor még csak Nso Csi-hez, odamegy. Utálta is, hogy ilyen haszontalan hülyeségen jár sokat az agya, de nem tudott ellene semmit sem tenni, jött magától és a Sagrada Familiában sem hagyta békén.

Lerázta volna? Összejöttek volna? Elment volna vele táncolni? Jártak volna? Meddig? Egy hétig? Tovább? Végig az egyetemen? Loló beleszeretett volna egyáltalán? Hozzáment volna feleségül? Jó lett volna a szex? Ki tudta volna egyáltalán elégíteni? Túlélték volna a szürke hétköznapokat? Megcsalta volna? Vagy Loló csalta volna meg? Akartak volna közös gyereket? Egyet? Kettőt, többet? Ugyan oda szerettek volna menni kirándulni? Hasonló lehet az ízlésük a filmben, kajában, életmódban, vagy tök más?

Az üzleti iskolában felhívták a figyelmét, hogy a valószínűségeket nagyon rosszul becsüli meg szinte minden ember. Ha van öt paraméter, amitől a kimenet függ és mindegyikben 80%-ban vagyunk biztosak, ami egyáltalán nem rossz, akkor annak az esélye, hogy tényleg minden úgy történik, ahogy tervezik, alig több mint 30%. Ha pedig 60% a bizonyosság, akkor még a 10%-ot sem éri el, vagyis szinte tuti, hogy tök más lesz a végeredmény, mint amit szeretnénk. És hány paramétere van egy boldog párkapcsolatnak? Biztos több tucat.

Az egyik volt évfolyamtársa bíróként dolgozott Budapesten és mikor Camford visszaköltözött, néha elmentek vacsorázni. Sokat beszélt az érdekesebb ügyeiről, a válóperek is szóba kerültek és Camford nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, amikor arról sztorizott, hogy mi minden szerepelt már indokként.

Ugyan ritkán mondták ki, de sejteni lehetett, hogy a szex sokszor nem stimmelt, hol túl kevés, hol túl sok, de a prímet egy nagyon aranyos hatvan körüli nénike vitte el, aki negyven évnyi együttélés utána adta be a keresetet. Az évfolyamtársa hiába futott neki többször is, a néni csak hallgatott és hallgatott, míg végül kibökte, nem bírja már, hogy a „papa” minden teliholdkor seggbe dugja. Borzasztó.

Voltak a „fogkrémesek”, ahol már az is probléma lett, hogy a tubust a közepétől vagy a végétől kezdik kinyomni. Egy férfi azért akart válni, mert a felesége minden reggel túlsütötte a tükörtojást és ő utálja az égettet. Egy nő azért, mert a férje főzte a kávét és minden reggel megkérdezte hány cukrot kér bele. Hét éven keresztül, minden reggel. A rekord az esküvő után egy nappal beadott válóper volt, mert kiderült, hogy a férj az anyját is magával akarta vinni a nászútra. Egy nő azért, mert a férje a konyhaasztalnál vágta a körmeit és nem takarította le. Egy férfi azért, mert a felesége egész nap takarított. Egy férfi azért, mert a nő megrögzött természetgyógyászként minden nap megevett három nagy fej nyers fokhagymát és neki is minden reggel préselt répalevet kellett innia. Egy nő azért, mert a férje minden egyes alkalommal vagy fél tekercs vécépapírt elhasznált. Egy nő azért, mert észrevette, hogy a férje naplót vezet, és neki erről nem szólt. Egy férfi azért, mert a felesége elkapcsolta a vébé döntőn a meccsről a tévét, hogy egy főzős műsort nézzen. Egy férfi azért, mert a felesége állandóan Bon Jovit hallgat és a telefonján sem a gyereke vagy ő, hanem Bon Jovi a háttérkép.  

Ha házasságok ilyeneken is tönkremehetnek, ha ilyen kicsi szarok is számítanak, akkor nem több tucat, hanem több száz paraméter is lehet. Persze, ezek csak a pont az „i”-n, de akkor is.

A valószínűségekről pedig fogalmunk sincs, főkent a kapcsolat elején. Ha mindenki matematikus lenne, nem lennének családok, de hát a matematikusok is házasodnak... ki a fene érti ezt...

Az MIT-n sok nagyon okos külföldi gyerek is tanult, Camford csoporttársai között is volt egy lengyel gyerek, aki még az MIT-s közegben is extrém máshogy gondolkodott, mint az ottani átlag, ami nem kis szó. A gyerek nem volt több, mint 25 éves, de már három cégét vette meg egy-egy multi nagyon drágán és annyi pénze volt, hogy a lengyel Forbes a Top 50-be saccolta. Az MIT-ra is inkább világot látni és nem tanulni ment.

Az egyik órájukon arról volt szó, hogy ki mit szeretne legjobban kapni a jövőtől, mire vágyik a leginkább. Volt ott persze karrier, pénz, hatalom, világbéke és hasonló sablonok, mikor Jaczek felállt és azt mondta: I want to have a good wife. Csak Camford nem nevette ki, mindenki más hülyének nézte.  Két válás után Camford már kapizsgálta, hogy Jaczek beletrafált a kellős közepébe, ha valaki olyan szerencsés (?) ügyes (?) meggondolt (?) következetes (?) hogy megtalálja a másik felét, minden más jönni fog, majdnem magától. Vajon Loló good wife lenne? Egészen biztos. És ő good husband? Az biztos, hogy dolgozna érte. Dolgozott volna érte. De már mindegy. Ó, hogy baszná meg a...

Gracias Sagrada Familia, de nem lettem sokkal okosabb, Madridra fel.