#Hallgatói Önkormányzat

[fovarosiblog]

Újabb fideszes támadás ellenünk

A Politikatörténeti Intézet és Alapítvány eltávolítása az Úri utcából és a Borsos Miklós-emlékhely sorsa

2022. december közepén az I. kerületi önkormányzat közgyűlése, majd tulajdonosi bizottsága úgy döntött, hogy a Politikatörténeti Alapítvány nem működtetheti tovább az Úri utcai Borsos Miklós-emlékszobát, és azt el kell hagynia 2023. január 15-ig. Mindezt a szakmai szempontok figyelmen kívül hagyásával, igazságtalanul tette.

Hogyan jutottunk el idáig?

Az emlékszobát és lakást az Alkotmány utcából történt elüldözésünk után, 2021-től használhattuk. Az I. kerületi polgármestere, V. Naszályi Márta tette ezt kedvezményes bérleti díjjal lehetővé, azzal a feltétellel, hogy a benne található Borsos-emlékgyűjteményt gondozzuk és elérhetővé tesszük a nagyközönség számára. Ezt nem csak teljesítettük, hanem tudományos és kulturális rendezvényeket is tartottunk az enélkül „halott” lakásban. Amíg a Covid miatt nem lehetett nyilvános programokat tartani, a 2021 márciusában indított podcast-sorozatunk egyes adásainak elkészítéséhez is használtuk a helyet. A korlátozások elmúltával beszélgetés-sorozatot indítottunk neves történészek meghívásával, és tudományos műhelybeszélgetéseket tartottunk.

A Borsos-gyűjteményt is igyekeztünk színesíteni és népszerűsíteni, utóbbi érdekében például részt vettünk a 2022. májusi Budapest100 Nyitott házak hétvégéjének programsorozatában. Mindezt úgy, hogy az emlékhely működtetésére, az ingyenes programok szervezésére semmilyen támogatást, közpénzt nem kaptunk.

2022 őszén sikerült magát az emlékhelyet is megújítani, és az ELTE BTK Művészettörténeti Intézet mesterszakos hallgatói által egy új Borsos-kiállítást létrehozni. 2022. december 6-án – a művész emlékéhez hűen Miklós napon – rendeztük meg az új kiállítás sikeres megnyitóját. A kiállítás elnyerte a megjelent közönség tetszését, és pozitív visszajelzéseket kaptunk olyanoktól is, akik addig – nem ismerve minket – kritikusak voltak az ott létünkkel kapcsolatban. (Az új kiállításáról és a 2021–2022-es programjainkról részletesebb beszámolót itt olvashat.)

Pár nappal később, az önkormányzat közgyűlésének december 15-i ülésén azonban mégis az eltávolításunkról döntöttek egy fideszes képviselői előterjesztésre, mert úgymond mi mint „a kommunista ideológiát kiszolgáló MSZMP Párttörténeti Intézet jogutód intézménye” méltatlanok lennénk Borsos Miklós emlékéhez. És ezt nemcsak az új helyi többség, a fideszes képviselők és a volt jobbikosok szavazták meg, hanem az egyik momentumos, illetve a Demokratikus Koalícióhoz tartozó képviselő is. A közgyűlési „vitában” a tevékenységünkről, az emlékhelyen végzett munkánkról és az új kiállításról nem esett szó, V. Naszályi Márta polgármester hiába sorolta fel ezeket a tényeket védelmünkben, érdemi reakciót, választ nem kapott. Az eltávolításunkat megszavazó képviselők úgy szavaztak ellenünk, hogy meg sem nézték az új kiállítást és nem jártak egyik rendezvényünkön sem!

Az emlékhely és a kiállítás további sorsával kapcsolatban sem mondtak semmit, nem ismert, ki, hogyan és mikortól fogja újra működtetni. Ami biztos: a decemberi közgyűlési döntéssel lényegében bezáratták, a közönség számára elérhetetlenné tették a frissen megnyitott Borsos-kiállítást! Ha valami, akkor ez a méltatlan Borsos Miklós emlékéhez.

Az Úri utcai helyiség elvesztése a létünket nem veszélyezteti, de veszteség számunkra és a Várnegyed kulturális élete számára, egyúttal megnehezíti a sokrétű tevékenységünk folytatását. Az Úri utcából történő kilakoltatásunk után megmaradtak a Villányi úton bérelt helyiségeink, ahol tovább végezzük a munkánkat. Reményeink szerint az idei és a hosszabb távú terveinkhez találunk régi és új támogatókat és partnereket, akik segítségével pótolni tudjuk az Úri utcai helyünk hiányát.

2023. január 12. (forrás)

[pavor-noctvrnvs]

A MAGYAR OKTATÁS HELYZETÉNEK MARGÓJÁRA

²⁰²³ ⁰⁹

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A jó oktatás nem pusztán az úgynevezett "tananyag" minőségén, és nem is teljességgel a politikán múlik, hanem mindenkor a felsőoktatás minőségén, kommunikációra és szellemre nyitottságán és éberségén, és végsősoron azon, aki tanít és az általa bölcsen és szabadon megválasztott eszközein és módszerein. És végülis mi magunkon is. Ma azonban igen sajnálatos, mitöbb csaknem végzetesnek tűnő módon ennek éppen kifordítottjára, és az ellenkezőjére törekvés történik, és az eredmény, vagyis a helyzet persze a legkévésbé sem jó. Mert az állam átvette a szülő, pontosabban a "családfő" szerepét, sőt, a tanárét is, és újabban a polihisztor szerepét is, rájuk hivatkozva, de egyúttal ki is szorítva őket a döntéshozásban való részvételből, megrontván, megbéklyózván és le is fokozván azok társadalomban betöltött szerepét. Kiszolgáltatva mindent és mindenkit a nagy számoknak és az olcsó piaci érdekeknek. A hatalom ma saját páholyán kívül pontosan úgy kezel mindenkit, polgárt, szülőt, tanárt, diákot, munkást és nyugdíjast, ahogyan emlékezetünk legrosszabb tanárai kezelték a kisdiákokat. Nem tudja és nem is akarja komolyan venni, hol lekezelően és affektálóan nyájas, hol türelmetlen és aggresszív, sőt, oppresszív, és cinikus. De összességében valamiért csak szimplán infantilisnek, "hülyegyereknek" nézi az állampolgárt. Igen, téged. Pedig ha valóban egészséges társadalmat szeretnénk, akkor a hierarchiában nem csak platformot, nem csak súllyal bíró szerepet kéne biztosítani számukra, de komolyan kéne venni, meg kéne hallgatni és hallani szülőt, tanárt, diákot, sőt, könyvtárost, antropológust, orvost, pszichiátert, tudóst is. És végső soron átadni és megtámasztani azt, hogy a döntés joga és szabadsága végül azé legyen, aki tanít és nevel: a tanáré és a szülőé. Mert ma a gyermek, vagyis a polgár, aki aztán kilép az úgynevezett közösségbe, ha olyan is, amilyen, de ma leginkább az oktatásban nő fel; vagyis a szerepek megoszlanak, de a cél közös: az életre és gondolkodásra nevelés, a felnőtté válás és a felnőtté avatás felelősségének vállalása és előkészítése. A pedagógusképzés pedig minden "jobbító" és újító szándékától függetlenül éppen e szempontokat hagyja látszólag tökéletesen figyelmen kívül, vagy alkuszik meg nélkülük szép csendben. Hogy miért? Nos, ha maradt még lelkiismeret, úgy gondolom a kérdést mindenkinek magának kell feltennie.

A távlatok leszűkültek, és a társadalmat akár évszázados intervallumban látni képes és építeni, sőt nemesíteni akaró felelős oktatásból így lett közönséges mesterkedés, valami szögletes és szűk keretbe kalapált groteszk preparátum, túszulejtett és megerőszakolt áldozat, személytelen automatizmus, a kormánypárt, az államapparátus, a hivatal, az ipar és a fogyasztói társadalom szervilis kiszolgálója, és politikai prostituált. A tanítás soha nem volt szimplán szakma, mint ahogy ma kinéz, épp ellenkezőleg: szellemi hivatást, társadalmi küldetést és felelősségvállalást, ezzel együtt társadalmi megbecsültséget és ennélfogva biztos egzisztenciált jelentett. Ahogy ma a nebulók, úgy a tanárok sem többek ma a hatalom szemében, mint futószalagon gyártott munkások - igaz, szellemi munkások; de ó, hol van már a szellem...-, s jajj annak, aki a ketrecből ki merészel nyúlni, neadjisten szökni szándékozik. Ahogy az élet más területein, elsősorban itt is a stréberek, még inkább a magukat olcsó trükközéssel átügyeskedő szakbarbárok érvényesülnek a legjobban. Annál is inkább azok, akik ezeken felül még káderek is. S ha már káder, legyen akár oktató, akár szülő, akár hallgatói önkormányzat vagy szakszervezet képviselője, hivatali- vagy tankerület vezető, akkor minél dilettánsabb és szolgalelkűbb, vagyis kontrollálhatóbb és korrumpálhatóbb, annál jobb. Sőt, a káderek és törtetők érvényesülnek itt is a legjobban; csak az a lényeg, hogy mindig időben és a megfelelő hatalmi pozícióban lévőkhöz dörgölőzzenek, nehogy ellenzékbe kerüljenek és lefokozzák vagy kidobják őket. Persze, ha megtörténik, akkor van kire mutogatni és újfent van kit gyűlölni. Tisztelet a kivételeknek, azoknak, akik bármi áron, de ellenállnak. De el ne felejtsük azt sem, hogy ez így ment és megy jobb- és baloldalon egyaránt, a szocializmus óta töretlenül, sőt már jóval régebb óta. Mert ma, az oktatás támadás alatt van jobbról, balról, kívülről és belülről, alulról és felülről, vagyis a társadalom és politika minden irányából. De a jelenség nem mint valami hirtelen, közelmúltbeli offenzíva, sokkal inkább egy lassúbb lefolyású, évszázados folyamatként végbement és végbemenő puccs-sorozat, kívülről a politika nyomása, majd betörése, végül az irányítás teljes átvétele, másfelől pedig egy fokozatos belső felbomlás és önfeladás, vagyis vállalhatatlan és életszerűtlen kompromisszumok és mesterségesen generált kényszerek eredménye. Az igazi felelősöket persze nem csupán azért nem találjuk, mert a mindenkori hatalom szereplői közt keressük őket - nem is annyira alaptalanul -, hanem mert végsősoron generációkon keresztül mi magunk vertük szét a saját álmainkat és jövőnket.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

A teljes civilizációnk, gazdag és diverz nemzeti kultúránk és szuverenitásunk és jövőnk fundamentuma mára közönséges iparrá silányodott, a pedagógus szakokra pedig ma azokon kívül, akik határozottan erre a pályára akarnak lépni, többségükben furcsamód olyanok nyernek felvételt, akiket sehová máshová nem vettek fel. "Olcsón megszerezhető diploma" - mondják sokan. Szellemi infláció. Ez persze valahol kényszerhelyzet is. Vagy csak kényelmes annak láttatni. Mert sokan vagyunk, de a tanítani akaró, hovatovább a tanításra alkalmas egyre kevesebb. Nyilván tisztelet a kivétel(esek)nek. Urambocsá! - megannyi vidéki városban már évtizedek óta számos pedagódusképző főiskolát és kollégiumot a helyi köznyelv csak "kurvaképzőnek" hív, bár nem szép, de úgy hiszem valamiféle kiábrándultságból, ��gy sejtem nem is annyira alaptalanul, és nem is valamiféle elit- vagy értelmiség-ellenes indulatból, persze ez is a teljes kép része, és van ebben nem kevés irigység és képmutatás is - csak hogy pártatlan maradjak. Mégis mit tükröz mindez, ha nem azt, hogy évszázadok alatt erőtlenné, szellemtelenné, sőt saját hazánkban gyökértelenekké váltunk, s szép csendben megalkuvókká lettünk, és végzetes módon letettünk magunkról és a gyerekeinkről? Sőt, a hőn áhított, foggal-körömmel megfogalmazni és összefogni kívánt, úgynevezett közösségről is. Hol az a fenenagy összefogás? Tudjuk-e valójában, milyen alapon? Nemhogy egymás, de önmagunk ellenségei vagyunk, ráadásul minderre úgy tűnik teljesen vakok és süketek is. Sokak talán már szándékosan is. A fásultak. A gyávák. Pedig vannak, akikben még maradt valami kis láng, és akik közt akad, akik igenis jó tanárok, emberek a talpukon, és ha maradt még bármiféle remény, azt egyes-egyedül ők és patrónusaik táplálják. Akár protestálnak, akár nem. Bár nyilván nem tartom magam tévedhetetlennek, de mint régi és megbecsülésnek örvendő pedagógusdinasztia tagja, tudom, részrehajlás nélkül, sőt, messziről kiszimatolom, ha valaki valóban jó tanár, és nem csak afféle mindennel megalkudott ügyeskedő, vagy dilettáns szakbarbár. Ha pedig az államot, pontosabban a politikusainkat, nem csak, mint tanítót, hanem mint példát nézem, azt kell mondjam, nem jó tanító és végképp nem követendő példa.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Ha van valami, amit az oktatásra is vonatkoztathatóan a világ legnagyobb tudósaitól megtanulhattunk, az éppen az, hogy egy egyszerű dolgot is lehet túlbonyolítva, a súlypontot a lényegről elbillentve, sőt, akár annak érintése nélkül, a tanuló számára tökéletesen unalmasan és érdektelenül előadni; és ugyanakkor egészen komplex, mitöbb, nehéz témákat is lehet egyszerűen, lényegretörően, de szemléletesen, sőt játékosan, akár szórakoztatóan tanítani. Hogy az embereket nem elítélni, hanem megítélni kell. Hogy lehet és kell is tudnunk önmagunkat is megítélni, és lehet hibázni és kérdezni és vitatkozni és újratervezni. Akár a nullpontról is. Mert a lényeg nem maga a dolog, nem az adat, hanem az értelem és az értés. Egyik tanítóm mesélte egyszer, hogy vannak világi oktatással foglalkozó buddhista kolostorok, ahol a gyerekek nem 25-30 fős zsúfolt osztályokban tanulnak tucatnyi különböző tanárral, naphosszat statikus pózban, minimális megszakításokkal, alárendeltekként, kondícionáló és jutalmazó-fegyelmező rendszerben; hanem 5 vagy 6 fős kis csoportokban, beleértve a tanárt is, és mindent összevetve körülbelül 4 év alatt tanulják meg mindazt, sőt jóval többet is, mint amit az európai fiatalok 8-12 év alatt. (Vagy annyi alatt sem). Méghozzá a gyakorlatban, vagyis az életben is alkalmazni képes módon, meghagyva gyermeknek, lelkileg egészségesen és életre képes, kész módon. A kevesebb néha több. Van még mit tanulnunk azt hiszem. (Ezzel kapcsolatosan itt olvasható egy ajánlott ismertető) De nem csak a kelettől, a nyugattól is van mit tanulnunk. A hozzánk sokmindenben közelebb álló, mégis szintúgy boszorkányüldözés alatt álló finn oktatási modellt már meg sem említem. Számos példa van, épp csak a szellemi nyitottság és a valódi szándék hiányzik.

░T░A░N░Á░R░,░ ░O░K░T░A░T░Á░S░,░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

Nem elég tudni. Nem elég szórakoztatónak lenni. Nem elég érdekesnek lenni. A jó tanítóhoz több kell. A szándék édeskevés. Ahogy az a naiv szentimentalitás sem kielégítő válasz, mikor valaki, - talán hiteles értekrend híján - összekevervén a dolgokat, arra alapozza e pálya megválasztását, hogy szereti a fiatalokat. Persze ez sem utolsó szempont. De először is Sophiába kell beleszeretni, és Minervába, és mindazokba a polihisztorokba és gondolkodókba és költőkbe és feltalálókba, akiknek egész mai létünket köszönhetjük, noha sokuknak sosem volt szükségük se diplomára, se hivatalra, ahol megmondják, mi legyen. A tanítást kell szeretni, a tanulni vágyás felkeltésének képességét, a tanulni tudás képességének átadását, és csak legvégül magának a tudás átadásának mágikus képességét, a világ legnagyobb felelősséggel járó, és ha tetszik, ha nem, de már-már bölcseleti hivatását, ami a legalsóbb szinteken is sokkal több, mint szimplán kitanulni egy mesterséget és leadni a tanterv szerinti anyagot. A tanítás nem gépkezelés, vagy programozás, végképp nem magoltatás és feleltetés, vagyis kondícionálás, ahogy ma. Szív, és szenvedély is kell hozzá. A tanítási munka nem pusztán életekkel, de agyakkal, pszichékkel, kiforratlan személyiségekkel és jellemekkel és tehetségekkel, vagyis lelkekkel, szívekkel, szellemekkel a kezünk alatt zajlik, és főképp nem versenyzőkkel és nem vágóállatokkal. Ezért nem lehet ezt máshogy, mint szívvel-lélekkel. De elhivatottnak sem elég lenni, sőt, továbbmegyek: még tehetségesnek sem. Mivel úgy gondolom, egyfajta tehetség is szükségeltetik hozzá, és még annál is több: valami, amit nevén nevezni talán nem is lehet, legfeljebb megpróbálni jól-rosszul körülírni, ám az úgynevezett felsőoktatási rendszer és annak legfelsőbb döntéshozói még a felvetődő gondolat szikráját is alapjában véve fojtják el, nemhogy erőfeszítéseket eszközölnének a legalapvetőbb célok és követelmények meghatározására. Úgy tűnik, hogy idáig el sem jutnak. Persze nem könnyű. De ha nem könnyű, hát nem könnyű. Akarni, merni, vállalni. És mindenekelőtt példákat keresni és meríteni. Mindenből a legjavát.

A velejéig elkorcsult és szellemileg-erkölcsileg korrumpált rendszer teljes lebontására, és új alapokon nyugvó restaurációjára már végképp senki sem mer gondolni. Önkritikát gyakorolni. Megérteni, hogy jogom van a lehetőségek közül az egyiket sem lehetőségét választani, ellenállni. Ahogy azt is, hogy mindennek ára, súlya és következménye van. Hogy nem pártkultusz és nem reform kell, és nem centralizálni kell, hanem először is feltárni és lerombolni és felelősségre vonni mindazt és mindenkit, aki és ami idáig vezetett. Tanulni belőle. De legfőképp: összefogni, odamenni a másikhoz és meghallgatni, és beszélni, még inkább beszélgetni. Együtt, és ez a legnehezebb, hogy ehhez egyet kéne értenünk végre. Legalább valamiben. Mindez legfeljebb ábránd, de azt is igyekszik mindenki mielőbb elfelejteni. A lényeg, hogy legyen feltöltve a katedra és a kollégium, végül pedig legyen valaki, aki bemagoltatja az "ANYAGOT", de már azt se, inkább csak fogja be a száját és maradjon szimplán gyerekcsősz. Másik oldalról pedig sokszor, hogy legyünk már túl rajta, és érkezzen a bér, ami persze semmire sem elég - vagyis a kényszerűség és a fásultság és a megszégyenültség. Mivel bármennyire is igyekszik fogcsikorgatva meghatározni, amit nem képes megideologizálni, vagy mindenre és mindenkire egységesíteni és érvényesíthetővé tenni (mintha létezne bármi is az emberi életben ahol ez működik), azzal ez az úgynevezett "rendszer" - megvalósulásában mindenféle rend nélkül természetesen - nem tud mit kezdeni. Az oktatás ma ezért rendszer, és ezért centralizál, ezért uniformizál, hárít és megalkuszik és bagatellizál és büntet és megsértődik, fenyeget vagy támad, és cinikus, vagy zavartan röhögcsél maga elé, a humánum legkisebb kérdésének, felelősségre vonási szándékának, a józan ész legkisebb jobbító szándékának jelére is. Látszat-rendszer és kirakatpolitika. Hivatallá degradálódott, kapcsolatát fokozatosan elveszíti nem csak a valósággal, a szülőkkel, de leginkább a diákokkal. Ahogy a politikai vezetés az ellenzékével együtt elveszíti kapcsolatát a polgárokkal és mindenfajta realitással. Lassan már kérdezni sem lehet. De ez a rendszer rendszeres kudarcait persze sosem szalasztja el a haladás csillogó-zörgő, hazug csomagolásában tálalni, mint reform, mint fejlődés, és valami "nagyobb jóért hozott áldozat". Közben igyekszik, persze díszmagyarban vagy bocskaiban, óvodásokból álló biodíszlettel körbevéve magát, kitakarni a hátteret a képen: a már oszlásnak indult disznót az ólban.

░A░ ░R░E░N░D░S░Z░E░R░

A szükségszerű és nehezen definiálható többlet, amit valahogy úgy lehetne körbeírni, hogy a szellemi gazdagodás és tökéletesedés a gazdagításért és tökéletesítésért, az életre való felkészítés, a tanulni tanítás, az elmék megnyitásának szándéka. Ezek realizálódása helyett csak egyre több darab omlik le belőle és egyre kevesebb az, ami marad. Már kevésbé példa, inkább csak funkció vagy díszlet. A párton keresztül nemzetiként definiál, sőt: átdefiniál, csakhogy a valóságban a nemzetgyarapítás nem a bal- vagy épp jobboldali politika és az egyház dominanciáját, nem a történelemhamisító félkegyelműek és kuruzslók játszóterét, nem a mindent a nemzetből levezető és a nemzethez kötni akaró szemléletet, és a nemzetit és nemzetiséget mint önmagában vett értéket jelenti. Az, hogy valaki német, magyar, eszkimó, szőke, barna, meleg, heteró, fű vagy fa, az nem egy önmagában vett érték. Ettől senki nem lesz se jobb, se rosszabb, se több, se kevesebb. Értéktársítás? Értékmegóvás? Meglehet, de akkor már hívjuk inkább önmagunk, és egymás megbecsülésének. S ennek mi sem lehet jobb indikátora egy társadalomban, mint az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A nemzet, még a sokat hangoztatott keresztény értékrendnek megfelelő módon sem azt jelenti amit ma a kormány ért alatta, mert a nemzeti identitás és hovatartozás bár helyt érdemel, de nem önmagában vett érték, mert nem pusztán kultúra, hanem egyfelől adottság, attribútum, másfelől érzelem, harmadrészt entitás, ami folyton lüktet, pulzál, szűkül és tágul és ami gyarapítható és erodálható. Mert a nemzet, és ami nemzeti, akárcsak a mindenkori oktatás, nem dologiasítható, nem forintra és szavazatra váltható és kisajátítható, mert egyszerre értékteremtés és értékmegóvás, hagyományőrzés (elsősorban szellemi) és haladás, és mert végsősoron felette áll politikai oldalaknak és ideológiáknak, mint ahogy vallási doktrináknak és piaci trendeknek is. Mert egyszerre van társadalmi-, kulturális-, szellemi-, szociális-, gazdasági-, és egészségügyi hatása, sőt funkciója. Ma már inkább csak mellékhatása, az is többnyire negatív. De az oktatás, és benne aki tanít és aki a tanítót tanítja, végképp nem feljebbvaló, és nem uralkodó, hanem: társ, partner és mentor, és maga is tanuló. Mármint ideális esetben. De ezen a ponton is többszintű konfliktus van jelen. A szülő és a tanár szerepe közti vita, hogy kinek a szerepe a gyermek beavatása, amibe harmadik félként belép az állam, pontosabban a pártállam, és vele negyedik félként valami egészen új formában az egyház, és elveszik az érdemi vita lehetőségét, mert az állam a szerepeket is elveszi, a kérdéseket pedig direkt elferdíti és leegyszerűsíti, vagy egyszerűen elhazudja, vagy meg sem hallja, végül csak utasít és végrehajt, vagy inkább végrehajtat. A mai hatalom leegyszerűsítő, vagyis primitív. Vagyis nem optimalizál, hanem ignorál és felszámol. Mert nem felemel, de nem is csak leural és lealacsonyít, hanem a legkisebb közös többszörösre, a legkisebb ellenállás felé terjeszkedik, vagyis a nagy számokra, az olcsó örömökre és az ösztönökre és indulatokra alapoz, és az olcsó befektetésre és a magas bevételre, vagyis a stréberekre, a funkcionáriusokra, a besúgókra, az ügyeskedőkre, az alacsonyabb rétegbeli hatalommániásokra, és végülis a képzetlenekre és a betanított munkásokra. Az iskolaőr, mint jelenség, vagy a képzetlenek oktatásban vagy állami gondozásban való alkalmazása is szemléletes példák. Szimbólumai is valaminek... Pedig lehetne máshogy is. Mert a tanár elsősorban a szülőnek, másodsorban a gyermeknek társa, segítőtársa a nagybetűs Emberré és felnőtté válás folyamatában. Ahogy a szülő is egyfajta tanár, és a tanár is egyfajta pótszülő. De ma, a nemzetinek és jogállaminak hazudott, feudalizált és épp fasizálódó hangyaállamunkban, és atomizált társadalmunkban nem fiatal, gondolkodni és önállóságra képes felnőtteket nevelünk és avatunk, hanem fiatal dolgozókat: "erőforrásokat" és "fogyasztókat", s legújabban már "harcosokat".

Márpedig itt ez megy időtlen idők óta, ez az erózió, ez az entrópia. Egyet előre, kettőt hátra. A középszerűség. A felületesség, a hanyagság és a meghunyászkodás. A rögeszme, és a téveszme. A tekintélyelvűség és a képmutatás. Aztán történelmi tanulság, hogy valahogy mégis rendre a zsarnokok és a vesztesek oldalán kötünk ki. A depresszió. Hungarikum, mint az ivászat. "Emlékezetpolitika". Ami persze fontos. De nem mint önfelmentés és bűnbakkeresés. Végképp nem, mint történelemhamisítás. Felelősséghárítás. Vagyis komolytalanság, mitöbb saját létünk és identitásunk elhazudása és lealacsonyítása. Önfelmentés, és önarcrontás. Kifogáskeresés és önigazolás. Komolytalanság, vagyis infantilis vezetők és infantilis társadalom. Dac-politika, sértődöttség-politika és irigység-politika. "Ellenségmenedzselés". Aztán: harc, harc és mindenütt és mindenkiben az ellenség. "Kultúrharc" - kultúra nélkül. Ugyanazt üvöltő hasábok a vécépapír-szagú városi és megyei lapokban, és mindenhol, úton-útfélen gyűlöletpropanganda és trollfarmok. Ó hol van már a tisztesség, a harcos igazságérzet... Kíváncsi lennék mit lépnének, ezek a semmiből jött szabadrabló gyászhuszárok, ha csak egyszer az életben egy valóban elszánt és könyörtelen ellenséggel találnák szembe magukat. Emlékszem, a rendszerváltás utáni években még volt némi arca a haragnak és gyűlöletnek is, és hangot kapott mindenki, és, ha értelme olykor nem is sok volt, de lehetett legalább vitázni, kérdéseket formálni és azokat megvitatni. Felszólalni, mikor szólhattak és akik felszólaltak, azokban még volt valami, ami megmutatta, hogy még úgy és olyasmiről szólnak, ami nem ritkán felette van a pártérdekeknek és a pillanatnyi érvényesülésnek és népszerűségüknek. Épp csak azt felejtik, azaz felejtettük el - vagy sosem tudtuk igazán -, hogy a hazaszeretet oktatás-szeretet is. Tanár-szeretet. Diák-szeretet. Még inkább tudás-szeretet és szabadság- és igazság-szeretet, és műveltség- és művészet-szeretet, és végsősoron filantrópia - vagyis emberbarátiság és központúság. A haza nagyjai, akik egykor nem csak pénzüket, de sokszor életüket, és üldözöttekként akár otthonukat vagy szabadságukat is, olykor még józan eszüket is ezen értékekért, a népért, a nemzetért, a haladásért és mindenki gyarapításáért áldozták, sokuk nevével ma nem csak hogy visszaélnek, de szinte kényszeresen takaróznak és dörgölőznek velük. Emellett, hovatovább olyan neveket is leemelnek a polcról, leporolnak, és rehabilitálnak - melyeket sokszor ellen- vagy rémpéldákként kellene emlegetnünk. Hangzatos, de annál kiüresedettebb címeket és díjakat neveznek el róluk, amiket aztán saját maguknak adományoznak és magukra aggatnak, sőt, hencegnek vele, mintha tényleg létezne ebben a vezetésben még bárki is, aki tényleg komolyan venné és értené őket, vagyis a történetet. Emellett már nívóval bíró intézményeket és díjakat fokoznak le, üresítenek ki, fosztanak meg jelentőségüktől és semmisítenek meg a puszta jelenlétükkel. Amilyen a nép, olyan lenne a hatalom?

Mégsem tudunk egymás szemébe, se a tükörbe nézni. Mindig egyre nagyobb erőlködés, hogy aztán folyton ugyanazon sebeinket téphessük fel és nyalogathassuk, és közben persze ne felejtsünk el ujjal mutogatni másokra és megint másokat hibáztatni és kioktatni. Mert megint nem tettünk semmit. Legfeljebb szavakkal zsonglőrködtünk, vagy kidühöngtük magunkat. Mert megint lemaradtunk és kimaradtunk. Míg a másik oldalon markunkat tartjuk, és ha kell, zsarolunk is. Rom-politika, rom-oktatás és romépítés. Üres és arctalan vezetők, lufi-oktatás, lufi-szülők és lufi-gyerekek. Korszerűség, korszerű gyerekek. Kortünetek és kór-tünetek. Nivelláció, szegregáció és felelősséghárítás több szinten, egyszerre. "Nemzeti alaptanterv". Rabszolganevelés. Persze van bátorságuk mindezt hol modernnek, hol konzervatívnak nevezni, és olyan huncutul aljas cimkékkel ellátni, mint "fogyasztóképzés", vagy "életpálya-modell". Az ember nem tudja, hogy dühében és zavarodottságában és szekunder szégyenében hová nézzen. Még inkább, hogy mit kezdjen a gyerekével. "Munkaalapú társadalom". Az ember tárgyiasítása. Az ember már nem is személy, nem is valaki, létező is legfeljebb akkor, ha kitöltötte az összes hivatali papírt. "Humán erőforrás". Az ilyesmi hallatán az embernek összeszorul a gyomra vagy az ökle. Nemzeti elitképzés, újra-polgárosítás, feltőkésítés. A "nemzet feltőkésítése". Újgazdag oligarchák és kisst��lű strómanok. Közönséges tolvajok és orgazdák. "Modern" "arisztokrácia". Vagy inkább Tesco-burzsoázia. A kulturális minimum, a közbeszéd és a vitakultúra lerántása a piaci kofák, kocsma- és börtöntöltelékek szintjére; és mindig bebizonyítják, hogy van lejjebb. A kultúrát, a köztájékoztatást a második vilagháború legsötétebb napjait idéző propaganda, az uszítás, a tévé, a bulvár, a reklámok és mulatós szintjére rántani. Már mondatokra sincs szükség, elég a vezényszó. Már nem is ünnepelünk. Nincs ünnep, ünnepség van. "Tanévnyitó-ünnepség". Nem csak mert nincs mit ünnepelnünk, hanem mert azt legalább megszervezik helyettünk. Azt is csak azért, hogy a kötelező propagandaanyagot leadják, és megmondják mi van, mi lesz, majd jöhet a zabálás. Amíg eszik és vedel, addig se érez, főképp nem beszél, végképp nem kérdez. Ez a tömegnek való. A gittrágás, a nyalókázás, a kérődzés. A botrány és a köpködés. A focializmus. Nemzeti sznobéria és giccskultusz. Szóval úgy tűnik, hogy a nép már megválasztotta új királyát, személyi kultusza és Stockholm-szindrómája új tárgyát, egyesek fixa ideáját: a pártfőnököt. A "nagyságos elnökurat", a TSZ-elnököt, a gyárigazgatót és a porondmestert. Mellette pedig új istent is választott magának: a pénzt. Még ha kevés is; és a biztonságot választotta, ami még ha oly törékeny és illuzórikus is, hogy szinte bármikor eltűnhet bárki talpa alól a talaj, sebaj, legalább szemükbe hazudják, hogy ez nincs így. Nem baj, nem is érdekli, majd lesz valahogy. Aztán persze lesz is... Mintha sosem tanultak volna történelmet, mintha sosem olvastak volna Márait, mintha sosem mondták volna nekik, hogy attól, hogy a szart feltesszük a polcra, még nem lesz belőle se lekvár, se méz. Ma, ez a rendszernek, mitöbb tervnek csúfolt omladozó-roskadozó monstre tákolmány egyaránt traumatizál és nullifikál szülőt, tanárt és gyereket. Legalábbis úgy tűnik minden erejével erre törekszik. Tény, hogy az oktatást gyökerestül át kell alakítani és sokkal több forrást kell biztosítani számára, ami pedig az állam szükségszerű szerepvállalásával is jár. De olybá tűnik, ez a mai formájában, vagyis átpolitizáltan és megideologizáltan, jogfosztva és centralizáltan: zsákutca. Akár azt is mondhatnánk, hogy a pártállamiság, és az autokrácia mellékhatása. Mintha itt ma szinte minden az ellenkezőjét jelentené annak, ami. A hiátusokból adódóan pedig még több kényszert teremt, egyúttal módot arra, hogy a polgároknak még kevesebbje maradjon a boldogulásra, magyarán a kormány még itt is megtalálja a számítását, hogy kisemizhessen, maga alá rendeljen és akár meg is alázhasson másokat. Amikor csak kedve tartja, és ha kell, törvényt is hoz rá, valódi ellenállás híján akár percek alatt.

░A░ ░T░A░N░Á░R░

Pedig az a "valami", az a szükségszerű többlet az, ami a jó és igaz tanítót teszi, ami több, mint küldetés, több, mint tehetség, épphogy nem művészet, de semmiképp sem csak szakma. Valami mindenen - rendszereken, politikán, egyénen - átívelő, és mindenkor ezek felett álló sziklaszilárd tartásra, lelkiismeretre, és szent célja érdekében az oktatás szabadságának és bázisának minden eszközzel történő érvényesítésére való képességére van szükség. Méghozzá kompromisszummentesen, éspedig nem a tanár önmaga igényeihez és kényelméhez, ha úgy tetszik egzisztenciáljához, és nem is az aktuális politikai hatalomnak saját hatalmi igényeihez, hanem csakis a tiszta, bölcs, valós felelősséggel és súllyal bíró, mindenkori és nagy távlatokban látó és pusztán emberi tanításhoz igazodva. Ha már "keleti nyitás", példának okáért Kína 150-200 éves távlatokban gondolkodik, a sokak által rokonléleknek tartott Japán uralkodónként elnevezett korokban, melyet mindenkor szellemi, sőt, már-már költői attribútumokkal és célokkal ruház fel, de benne ember, tudás és oktatás, természet és nemzet egy értékként van jelen és szintúgy évszázados távlatokban gondolkodnak; nem csak előre, hanem hátra is. Ahogy velünk ellentétben, ők és sok más nép is, képesek uralkodókon és minisztereken átívelő, azok felett álló programokat és társadalmi konszenzusokat is végigvinni és megvalósítani. Talán mert először is komolyan veszik magukat, még inkább a jól megválasztott példákat. A szintén rokonnak tartott finnek is jól határozták meg annak idején céljaikat, és tudták, hogyan gazdálkodjanak azzal, ha kevés is, amijük van, és tudták, hogy többek közt az oktatás az, ami minden pénzt és erőfeszítést megér, mert anélkül egyszerűen elképzelhetetlen a nemzet jövője. Ki is másztak a gödörből. Kár, hogy a hatalom nálunk nemhogy 100 évben, - mondvacsináltan talán még 10 évben -, a valóságban azonban legtöbbször csupán hónapokban, legfeljebb pár évben tud gondolkodni. Kissé ironikusnak hat ez a sokszor hivatkozott több, mint 1000 éves múltunkra tekintettel. Melyet úgy tűnik, egyik politikai rendszer sem akar egy képként látni és kezelni. Nem lehetséges, hogy azért, mert voltaképp mi sem látjuk saját magunkat? Mindegyik "berendezkedés", - legyen az önkényes vagy megválasztott - csak dirib-darabokban látta és látja, kimazsolázva a neki tetsző, és épp aktuális érdekeihez és ideológiájához, - vagy ma már inkább csak marketing-kampányaihoz - kellően hangzatos elemeket, eseményeket, személyeket. Mintha csak katalógus volna. S ezt bizony az oktatásnak is, nemhogy tükröznie, egyenesen sugároznia kellett és kell. A hatalom, úgy látszik inkább szinte bármit és bárkit feláldoz a rövidtávú előnyökért és a hatalmon maradásért, és minél többet szerez és dirigálhat, annál többet akar. És minél többet tesz és invesztál és "reorganizál", - persze nem a szó építő értelmében - annál többet rombol. Kár, hogy a bölcsességet nem lehet tanítani. Pedig igen bölcs dolog a tanárt és a tudóst meghallgatni és méltányosan és bőkezűen megfizetni.

A példaként felsoroltakkal együtt, éspedig az összes eddig felsorolt pozitív tulajdonsággal együttesen kellene bírnia tanárnak is, tanárképzőnek is, egyfajta irányelvként, vagy ha úgy tetszik hitvallásként pedig döntéshozóknak is, rendszernek is. Igen, mindez nem pusztán az állam felelőssége, de az egyéné is. Mindannyiunké. Mert aki nem a hatalom embere vagy haszonélvezője, és legyen bár polgártárs, intézmény vagy szakszervezet, cinkos, ha hallgat és inkább csak kesereg vagy elfojtja magában az érzést. Esetleg - ha csak részben is, de - feladja és odébbáll. A felelősség először is a szülőé, aztán a tanáré, a gondolkodóé, vagyis a közösségé. Mert a legalsóbb, vagyis a legmagasabb szinten a szülő, és a tanár határozza meg, hogy végül milyen lesz maga a közösség. A felelősség azoké is, akik épp feladják vagy eladják magukat, vagy épp csak úgy gondolják, hogy semmi közük az egészhez. Tisztelet a kivételeseknek. Tettekre van szükség, s bár nem hiszek az erőszakban, mégis azt mondom, olykor bizony van, hogy valamiféle "tettlegesség" nélkül nem megy. Erőt kell vennünk magunkon. Sajnos úgy tűnik, tettek nélkül és önvizsgálat nélkül és bátorság és felelősségvállalás és közös társadalmi szolidaritás nélkül nem fog menni. De maradjunk a cselekvésnél. Mint az angolban az act, azaz cselekedni szó is mutatja, mely ugyanúgy jelent felvonást és törvényt is. Vagy az ebből következő action, azaz akció szó, ami tettet, cselekedetet, de műveletet, bevetést, harcot és ütközetet is jelent. Mert tudniillik a szép szavak, az éneklés, és a homlokráncoló polgári engedetlenség ideje már legalább 100 éve elmúlt. Ha pedig ma, - amikor mindenki pótolható, vagy akár felcserélhető - bárki azt hinné vagy gondolná, hogy ezek bármelyikével is vásárra viszi a bőrét, - akkor is, ha vegzálják, ha fenyegetik, ha kirúgják, vagy ha a pribékek páros lábbal tiporják a jogait -, vagy akár azt hinné, hogy mindezzel nyomást tudna gyakorolni a hatalom embereire, az azt kell mondjam, szinte gyermekien naiv. Ahogy például Krisztus sem házi süteménnyel és Lennon-dalokkal "próbálgatta" csak kitessékelni a templomból a pénzváltókat és uzsorásokat, hanem korbácsot ragadott és dühödten, de annál józanabbul és határozottabban, szó szerint kiverte a söpredéket onnan, ahová nem való. Vajon ő ma mit tenne? Bizony tettekre van szükség, nem szavak helyett, de szavak mellett, értelem és emberszeretet mellett, ígéretek helyett. Az általunk oly sokszor támadott és megvetett Romániában a tanárok két hét alatt elérték azt, amit mi egy év alatt sem tudtunk. Mert nem csak felálltak és szót emeltek, hanem mert egyszerre a többiek is melléjük álltak és nem hagyták magukat. Vajon nálunk milyen lesz a következő felvonás?

Tudom, hogy vannak ilyen igaz tanítók és tanárok, sőt gondolkodók és közösségi vezetők is köztünk, igaz kevesen, és a számuk már nem is évről-évre, de napról-napra fogyatkozik. Nekik, nektek és mindannyiunknak üzenem, hogy nem lázadni, de erőnek erejével ellenállni, és nem feladni! Soha!

Mit jelent kiengesztelődni? Semmi esetre sem a létrontást megbocsátani. Ennyire nem megyünk. Jelenti azt, hogy nincs féltés többé. A bőszültség a létrontó hatalmakkal szemben megmarad, sőt ezt fokozni kell. De tudomásul kell venni, hogy a létrontásnak nincsenek sanszai. Ez az egész itt rögtönzött és ideiglenes, hazárd és komolytalan, és nem tartható. Az apparátus csak egyet tehet, az emberiséget elpusztítja. De bármi történik is, az emberszeretet kötelező, éspedig éppen olyan határozottsággal, mint ahogy - míg a létrontás folyik, csak egyetlen tenyérnyi helyen is folyik - a kiengesztelhetetlen ellenállást fenn kell tartani. Azáltal, hogy az ember a hívásnak enged, vagy az elől elzárkózik, ítél önmaga fölött.

Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van.

Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.

Hamvas Béla

Szent-Györgyi Albert tanévnyitó beszéde 1930-ból, igen beszédes, sajnos ma még aktuálisabb korrajz:

Végezetül és útravalóul pedig álljon itt egy részlet Teller Ede magyarországi látogatása során tartott egyik gimnáziumi beszédéből, 1994 környékéről:

- Az a szép, amikor valamiről, ami komplikáltnak tűnik, kiderül, hogy nagyon egyszerű. Ha induláskor hajlandók vagyunk elfogadni egy bizonyos komplexitást, magasabb szintre jutva egyszerűség lesz a jutalmunk. Hadd idézzek egy példát a művészetből. A művészetek közt a zene nagyon speciális helyet foglal el. A zenét nem korlátozza semmi, csak a konvenció. Az építészetnek közvetlen haszna is van. A festménynek van tárgya. De hogy a zenében mi szép, az csak azon múlik, bogy mi mit ítélünk szépnek. Ezt nehéz elfogadni, miközben hallgatjuk és élvezzük a muzsikát. De ha megkérdezik, hogy mi az, amit a zenében szeretünk, azt válaszolhatjuk, hogy az az egyszerűség és komplexitás kontrasztja. Ha túl egyszerű, akkor unalmassá válik. Ha túl komplex, idegennek érezzük. Ha viszont ugyanazt a témát a szonáta különböző skálákon mutatja be és azokat éppen csak, hogy fölismerhető módon kapcsolja egybe, akkor élvezzük, hogy nagyon kell figyelnünk és így figyelve fölfedezhetjük a kapcsolódást. A zene olyan játék, ami az emberi kutatás folyamatát utánozza.

[szteehok]

Jeges est

Jeges est

Sajtófőnök, 2018-02-27 15:45:34 UTC

Jeges estet tart a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi, az Egészségtudományi és Szociális, a Fogorvostudományi, a Gyógyszerésztudományi és a Mérnöki Kar, ám más kar hallgatóit is szívesen látják a rendezők.

A kötelező testnevelés órára járó hallgatók az eseményen való megjelenésükkel pótolhatnak egy órát, így az esti szórakozás egyben hasznos is lehet. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, nem kell mást tenniük mint, hogy megkeresik a kint tartózkodó testnevelő tanárt, és feliratkoznak nála.

A Szegedi Közlekedés Kft.segítségével a belváros felé indulók villamossal tehetik meg az utat az est végén, a Mérnöki Kar hallgatóinak pedig lehetőségük lesz busszal visszatérni a kollégiumba, amely a Mars téren is megáll majd.

SZTE EHÖK

Bővebben

from SZTE EHÖK http://ift.tt/2otXRzG

[plumsworld]

Van magyarországi egyetemen olyan, hogy a hallgatói önkormányzat elhívja választások előtt a pártok képviselőit, hogy azoknak a számukra releváns kérdéseket feltegye? Ez fontos lenne, és nem csak választás előtt. Ha van mondjuk egy közlekedésszakmai kérdés, akkor a közlekedésmérnöki karok kikérdezhetnék és értékelhetnék a pártok programját.

[nandras]

„A Színház- és Filmművészeti Egyetem ünnepi megemlékezést tart az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulójának alkalmából. Az ünnepségen bemutatják az Uránia Nemzeti Filmszínház fejlesztéseit és köszöntik az újonnan megalakult hallgatói önkormányzat tagjait. Program:

11:00: ünnepi beszélgetés Bodrogi Gyula és Dózsa László színművészekkel ’56-os emlékeikről”.

Lehet-e ennél kerekebb valami?

[szabadpecsofficial]

Mintha a minisztérium leköltözne Pécsre – Így áll most a PTE modellváltása

Mintha a minisztérium leköltözne Pécsre – Így áll most a PTE modellváltása

A hamarosan életbe lépő modellváltásról tartott sajtótájékoztatót Miseta Attila rektor, és az alapítvány kuratóriumának elnöke, Bódis József.  Az eseményen a hallgatói önkormányzat elnöke, Koltai Arnold és az Universitas Quinqueecclesiensis Alapítvány felügyelőbizottságának elnöke Szemerey Zoltán is részt vett. Miseta Attila elmondta, egyetemi veteránként sok változást látott, amiknek mindig,…

[21hetbangkokban]

Az emberek

Ha egy szóval kéne jellemeznem az embereket itt, akkor azt mondanám, hogy EMBEREK.

A véleményem az egyetem hallgatói és dolgozói befolyásolják nagyrészt, szóval róluk tudok inkább mesélni.😅

Hol is kezdjem. Mielőtt idejöttem, sokan mondták, hogy nagyon igénytelenek itt az emberek, mindenkitől tartsam a távolságot stbstb.. Tény, hogy nem egy európai színvonal ami itt van, de nem mondanám a mai értelemben használt igénytelen jelzőt rájuk. Úgy fogalmaznék, hogy nincs előttük az a norma, mint nekünk. Szóval igénytelennek igénytelenek, mert nem tudják milyen igényeik lehetnek.🤔 Nem gondolom rossznak ezt az életszínvonalat sem, mivel itt sokkal több embert látok mosolyogni, mint otthon. Tény, hogy az utcák nagy része piszkos és büdös, de ez engem abszolút nem zavar. A Győri Szeszgyár 100x büdösebb tud lenni, mint itt bármelyik utca.😅 Az emerekben nagyon tetszik az, hogy kevesen sietnek, szinte mindenki be van lassulva. Egy itteni ismerős mondta, hogy készüljek fel arra, hogy sokat fogok várni és nem fogom tudni, hogy mire.😀 Ez teljes mértékben így van, és nem értem miért.😂

Elmesélném néhány tapasztalatom, azokkal jobban tudom szemléltetni, hogy milyenek is ők.

Az osztálytársaink közül legalább 2 minden nap rámír, hogy mikor milyen óra van, vagy mi épp a teendő, mit ne felejtsek el. Ezt otthon kik csinálnák meg egy idegennel?😂

Elfelejtettünk egy új diákoknak szervezett kirándulásra jelentkezni. Másnap szóltak az osztálytársak, hogy ha nem intéztük el, akkor próbálkozzunk. Írtam egy indiai ismerősnek aki az itteni hallgatói önkormányzatban van, és mondta, hogy megoldhatjuk. Össze szedte a 3 embert aki ezzel foglalkozott, és tudtunk regisztrálni. Otthon a HÖK (Hallgatói Önkormányzat) által meghirdetett határidőt ha csak 2 perccel is túlléped, cseszheted az egészet. Tapasztalat.😅

A kirándulás napján lett volna egy óránk. Az osztálytársak (akik nem jönnek a kirándulásra) eintézték, hogy vasárnapra átrakják az órát csak miattunk. Így vasárnap kellemes 6 órát leszünk az egyetemen, de ők is, hogy ne maradjunk le az anyaggal. Ezt otthon ki intézte volna el idegeneknek??😅

Amikor elsőnek voltam masszázson, akkor egy 140 centis kis idős néni masszírozott meg, aki többet ropogott, mint én.😅 Viszont olyan jól dolgozott, hogy adtam 500 forint borravalót. Nem akarta elhinni, hogy én ennyi pénzt adok neki, nem akarta elfogadni. Azt mondta, hogy nem érdemli meg. A végén már rendesen ráerőszakoltam, hogy de igenis tegye el.. Utána nagyon sokszor megköszönte. Otthon ha 500 forint borravalót adsz, milyen reakció lenne?😅

Amikor elsőnek buszoztam, nem tudtam pontosan hol kell leszállnom. A buszon nem a buszsofőr foglalkozik a jeggyel, hanem van erre egy külön ember. Van a buszokon egy kijelző, ami leírja a következő megálló nevét thaiul meg angolul. Nem figyeltem, ezért tovább mentem egy megállóval majdnem. Amikor a jegyárus hölgy észrevette, hogy a buszon vagyok még, kiabált a sofőrnek, hogy álljon meg. Elnézést kért, és le tudtam szállni. Úgy emlékezett arra, hogy hol akarok leszállni, hogy 29km-t mentem a városban, és legalább 60 utas mozgott a buszon. Otthon nem kinevettek volna, hogy na a balfasz fent maradt?😅

Az egyetemen a bicikliárus bácsi szereli a bicikliket. Bárhányszor mentünk oda hozzá, mindig hatalmas mosollyal fogadott minket (vagy óriási nevetéssel, hogy hogyan lehetünk ekkora szerencsétlenek), és ingyen megcsinálta a bicikliket. Új láncot is vett, kereket is cserélt, de sosem fogadott el pénzt.. Otthon mi lenne a helyzet?😅

A “menzán” mostanában a thai kajákat eszem. A konyhásnénik már tudják ki vagyok. Annak ellen��re, hogy nem beszélnek angolul, mindig próbálkoznak velem kommunikálni, nagyon aranyosak. Kapok tőlük mindig ingyen húslevest. Ingyen leves.. Otthon a menzán kapnék?😅

A takarító nénik a kedvenceim.😍 Mindig mezítláb mászkálnak, és minden! szerdán takarítják a szobámat. Kapok tőlük új törölközőket, új ágyneműhuzatot és takarót. Felsepernek és felmosnak. Hallani kéne őket takarítás közben, ahogy énekelnek és nevetgélnek. Direkt itt voltam és leszek is minden szerdán, hogy hallhassam őket, nagyon feldobják a napomat. Komolyan elhiszem, hogy ők élvezik a munkájukat. Otthon a takarítónők (már ha vannak) jönnek minden héten egy koliban takarítani? És ha jönnek is ilyen hatalmas jókedvvel?😅

Egy bácsinak segítettem egy bevásárlóközpont mellett levinni a magas lépcsőről a nagy batyuját. Mellettünk volt egy utcazenész akinek adtam aprót. Amikor megfogtam a batyuját a bácsinak, a zenész felállt és nekiállt tapsolni és ujjongani, hogy végre valaki segített szerencsétlen bácsin. A körülöttem lévő emberek is megtapsoltak. Baromira elismerik ha valaki segít bárkinek. Otthon ezért megtapsoltak volna? Otthon az idős bácsi hagyta volna, hogy segítsek?😅

Amikor megérkeztem a reptérre és vettem a sim kártyám, a pultban a nő simán kikapta a kezemből a telefonom, berakta a kártyát, aktiválta és visszaadta. Konkrétan köpni nyelni nem tudtam. Otthon ha kikapják a kezemből a telefont mi lenne?😂😂

Amikor a reptérről taxival jöttem az egyetemig, a bácsi nem tudott jól angolul, sőt olvasni sem. Én meg nem tudtam thaiul írni, így nehezen oldottuk meg a célpont megtalálását. Ő is simán kikapta a kezemből a telefont és egy jó 20perc után 3 telefon GPSével sikerült megtalálni az egyetemet. Otthon a taxis bajlódott volna velem ennyit?😅

Utolsó, de számomra a legmegdöbbentöbb. Amikor telefontokot vettem, a hölgy rátette a telefonomra, hogy megnézze minden rendben lesz-e. Kicsit koszos volt, ezért elnézést kért, és 900 forint kedvezményt adott. Otthon egyáltalán kértek volna elnézést?😅

Az utolsó hármat már tuti írtam, de muszáj ide sorolnom őket.😀

Tuti vannak még élményeim az emberekkel kapcsolatban, de most hirtelen ennyi jutott eszembe, így 0:34-kor.😅 Ezekből szerintem már le lehet vonni a lényeget. És még 3 hete sem vagyok itt. Lol. Ez után tuti sokan írni fogjátok, hogy jóó de akkor se bízz bennük, nem tudhatod ki mi hol merre.. Előre megnyugtatok mindenkit, hogy tudom itt is vannak tuti rossz emberek. Nem is ezért írtam most, hogy ábrándozzak, csak számomra meglepő, hogy 2 hét alatt több emberséggel találkoztam, mint otthon 1 év alatt.

Instagramon a masszázsos incidens után kitettem egy sztorit, amiben megkérdeztem, hogy a thai emberek miért ilyen hálásak? Erre kaptam egy olyan választ, hogy rosszul tettem fel a kérdést. A magyarok miért nem ilyen hálásak?

[petrany]

Szerintem a KIFOLYÓ az egyik legjobb ötlet, ami Budapesten megvalóshatott. A Dunaparton a belváros közepén ingyen fürdő, ingyen grillezés, közösségi tér. Kár, hogy az alsó rakpart még mindig az autóké, de ebbe most ne menjünk bele újra. Viszont az, hogy sem az alkotók, sem a XI. kerületi önkormányzat nem álmodott oda egy nagyobb terjedelmű mobil szemeteskukát, egészen elképesztő. Hiszen vajon mi történhet egy hellyel, ahol fiatalok tömegei isznak és esznek?

WTF-jellegű kérdéseimet az önkormányzat releváns emberének is elküldtem, kíváncsian várom válaszát. Szerintetek az FKF, Budapest ala Tarlós papa, a BME hallgatói, vagy én leszek a hibás a XI. ker helyett?

[atlatszo]

[videkma]

Péntekig el kell hagyniuk a felsőoktatási kollégiumokat a magyar hallgatóknak

Péntekig minden magyar hallgatónak el kell hagynia a felsőoktatási kollégiumokat a koronavírus-járvány miatt, ha nem megoldott a lakhatás, a rektorok méltányossággal engedélyezhetik a maradást – tudatta közösségi oldalán a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK).

(more…)

[hirzilla]

A hallgatói önkormányzat sem fogadja el a színművészeti egyetemet fenntartó kuratóriumot

[babarum]

Kibaszott felnőtt élet :(

[nemzetinet]

A bécsi haladók...

És mennyire meg lesznek majd lepődve, ha végre falra lesznek kenve, mint a takony. Nagyon itt az ideje. És nem csak Bécsben…“Tisztelt Bayer Úr, a Bécsi Egyetem HÖK (ÖH Uni Wien) hivatalos újságjának borítóképe, magáért beszél:Zeitgenosse/in: 1) kortárs/nő 2) kor-elvtárs/nőMár az újság alcíme is minden kétséget kizárólag egyértelművé teszi, hogyan is kell értelmezni a Zeitgenossin-t. Hiszen a Wessen Morgen ist der Morgen?  „Kinek a holnapja (lesz) a holnap?” Bertolt Brecht, és Hanns Eisler „Das Solidaritätslied��� címűmunkásmozgalmi dalának leghíresebb sora.

Külön említést érdemel a májusi szám borítója, miután Marx és Engels műveinek 23.-ik kötetét ábrázolja. Ráadásul a könyvet tartó kézen az angol RIOT felirat olvasható, amely lázadást, zavargást, felkelést jelent. Véletlenül sem az NVR, vagyis Nonviolent resistance (békés ellenállás) betűit láthatjuk rajta.

A demokrácia nevében az újságra minden hallgatónak kötelező “előfizetnie”! Miden félévben az egyetemi beiratkozás feltétele, hogy felkerekítve 20 Eurót kell fizetni a Hallgatói Önkormányzatnak. Cserébe az újság  minden hallgatónak, még ha nem is szeretné azt megkapni, automatikusan jár.

A HÖK pénzből (befizetések+állami pénzek) telik még (szélső)balos antifa csoportosulások, meleg szervezetek, keresztény ellenes csoportok, bevádoláspárti NGO-k pénzelésére is. Például 2016-ban  a bécsi HÖK csak a “refugee camp vienna” számára 28 sajtóközleményén költségét állta, más szervezetekről már nem is beszélve. (ÖH  Sajtóközlemények 2016).

A következő fotók tökéletesen tükrözik a Bécsi Egyetem Hallgatói Önkormányzat balliberális/komcsi (Szoc. Zöld, NEO, Komcsik stb.) tagjainak “jövőképét” és elképzelését a demokráciáról.

Nappal, saját logó alatt náciznak:

A “nácik”: Az Osztrák Kormány. Egyetemen belül pedig az FPÖ és ÖVP hallgatói képviselői (ellenzékben vannak a HÖK-ben), illetve a különböző konzervatív diákszövetségek.

Nem ritkán nyílt kommunista és bevándorláspárti szerveztek társaságában hakniznak (Összenő ami…):

Éjjel szélsőbalos csoportokat pénzelve. (Bár ki tudja a maszkok mögött kik vannak).:

A képen az elmúlt években készültek, amikor az Antifák és más szélsőbalos szerveztek a bécsi akadémikus bál (konzervatív/jobboldali diákszövetségek bálja) ellen „tüntettek”.

A „tüntetés” szinte miden évben erőszakba csap át, gyújtogatás, a vendégek leköpése(“békés” Antifak), festékkel, kövekkel, üvegekkel való megdobálása, összecsapás a rendőrökkel.

A bécsi HÖK pénzzel támogatja a demokrácia, tolerancia és szeretett nevében ezeket a tüntetéseket. Többek között ők fizették 2013-ban a molinókat. (HÖK Antifa )

A HÖK mostanában a pénzt, az újságot és az energiát a következő „nemes” célokra használja:

A „fasiszta” kormány (ÖVP-FPÖ) „megbuktatására”.

Kommunista, pro-iszlám, LGBTIQ, migránssimogató propaganda tejes spektrumára, amelyben a történelemhamisítástól, az eljövendő szivárvány multikulti mesevilágig miden szerepel.

Küzdelemre az antiszemitizmus ellen. Ez alatt kizárólag az ÖVP és az FPÖ ifjúsági tagozatának betiltásárért folytatott harcot értik… (Komcsik mindig hadilábon álltak a többpártrendszerrel)

A fehér, heteró, keresztény férfi leleplezésére, aki igazából csak egy brutális, nőverő, hímsoviniszta, náci.

A konzervatív értékek és a Keresztény Egyházak démonizálására.”

https://oeh.univie.ac.at/zeitgenossin/artikel

https://www.facebook.com/oehuniwien/

A bécsi haladók… a Nemzeti.net-en jelent meg,

[szteehok]

Szeged Megyei Jogú Város Ösztöndíjpályázata

Szeged Megyei Jogú Város Ösztöndíjpályázata

SZTE EHÖK, 2017-09-19 10:57:54 UTC

Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata pályázatot ír ki a 2017/2018-as tanévre a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) és a Gál Ferenc Főiskola nappali tagozatán tanuló, kiemelkedő teljesítményt elért diákok tanulmányainak anyagi támogatására, az alábbi feltételekkel:

nappali tagozatos hallgató

26. életévét a pályázat benyújtásáig nem töltötte be

első alap-, osztatlan, mester- vagy felsőfokú szakképzésében folytat tanulmányokat

a 2016/17-es tanév második (tavaszi) félévében “aktív” jogviszonya volt (a képzésre bejelentkezett)

Az ösztöndíj két szemeszterre szól (10 hónapra ) szól, melynek összege havi 10 000 Ft.

A pályázat formai követelményei:

Pályázni a Modulo elektronikus rendszerben, az EHÖK iroda fül alatt található Szeged MJV Ösztöndíjpályázata c. adatlap kitöltésével lehet. (http://ift.tt/2ymy2Fc )

A csatolandó dokumentumokat beszkennelve kell feltölteni, fekete-fehér és/vagy színes formátumban.

Az ösztöndíjpályázat benyújtási határideje: 2017. szeptember 18. 12:00 – 2017. október 15. vasárnap 23:59 perc.

A pályázat elbírálásánál előnyt jelent a kiemelkedő tanulmányi eredmény és a tanulmányi versenyeken való részvétel. (Ezeket az eredményeket a 2016. szeptember 1 és 2017. október 15.ig terjedő időintervallumból tudjuk elfogadni, illetve pontozni. Középiskolában szerzett díjak, versenyek nem vehetőek figyelembe.)

A pályázatok elbírálásának várható időpontja 2017. december. A döntés eredményéről – az elbírálást követően – az EHÖK honlapján illetve a Moduloban értesülhetnek a pályázók.

További információ:

Vincze Alexandra Erika irodavezető

62/343-094 iroda@ehok.u-szeged.hu

A pályázati kiírás hivatalos dokumentuma a mellékletben található.

Bővebben

from SZTE EHÖK http://ift.tt/2wtQj5X