#Guggoltam

[versinator]

Kitiltani guggoltam

Föltárni lándsás vonssza lutribolt Nyakától markát kegyre danája Csattogtatja eloson lengették koromfolt

Avarnak letottyan behunyja szállodája Nemzeteket egyenessen szalagot beszűrték Villódzik törzsem körtől mája

Cseresnyefa falún szökj ízlelték Elpilledve kristályt állványról omlani Zárnám nemnek lombtól lengették

Irányát örökmozgón árnyalják gazdagítani Lepedőbe zuhogna komisznak koholt Fejlődni forogni szobalány rángani

[rez-angyal]

Kimentem az erkélyre

Igen, már van erkély, ahová kimehetek. Virágot ültettem (vagy valami hasonló), amit már lassan 2 éve próbálok életbentartani - még néhány más növénnyel egyetemben -, több kevesebb sikerrel. (Sikerült pl. mentát gyökereztetni, megnöveszteni méteresre majd megfeledkezni róla és hagyni elszáradni)

Viszonylag gyakran járok ki. Szeretem a kora esti szellőket, nézni a kis cinegéket, néha denevéreket, meg azt a kurvaidegesítő szarkát, aki itt lakhat valahol a kis fészkescsaláddal, csakhát kínozni lehet a recsegő cserregésükkel, pláne, ha éppen migréned van és fáj a levegő is.

Szóval ültetést imitáltam, miközben éreztem valami kellemetlen szagot, már gondolatban az alsó szomszédra szórtam az áldást, hogy itt kell fürdetni a kutyát, hát nemigaz, hogy ilyen büdös van! (nincs is kutya a lépcsőházban)

Van egy kis vödör, amibe a könnyeimet az esővizet gyűjtöm néha viráglocsoláshoz, ebből kifolyólag leginkább csak akkor mozgatom, ha esik az eső és a *megfelelő" csatornázásnak köszönhetően ömlik a víz az ereszen keresztül.

Dolgom végeztével, tudniillik elföldeltem eredetileg egy, de szétosztódott 2 tő, virágot_hozni_nem_hajlandó_mióta_elköltöztem_és még_előtte_magára_is_hagytam_2_hónapig flamingó(ka)t, közelebb húztam az esővizet, hogy életet leheljek immáron a tejfölös vödörbe evakuált Flam.2-be.

Egy kisegér volt ott. Nyilván megijedtem, a negyediken ritkán találkozni velük. De már nem volt ott semmi látnivaló.

Ismét találkoztam a Halállal... az elmúlás bűze beszivárgott az orromba, ismét körüllengte az aurámat, belekapaszkodott és ott maradt, mint a kellemetlenkedő visszajáró vendég, akit sosem látsz szívesen, de mindig meghívja magát. Ott guggoltam, a haldokló kis növényke mellett, hogy akkor most már _ezen_ nincs mit sopánkodni meg megriadni, sietni már felesleges, de cselekedni kell.

Eltemettem. A késő nyári, lemenő nap fényével takartam, az énekesmadarak csicsergésével béleltem a pizzásdobozból rögtönzött kis koporsót. Talán egy apró kis könnycseppet is elmorzsoltam ennek az életnek az alkonyán.

Hazugság lenne, ha azt mondanám, már nem félek a Halállal találkozni. Még akkor is, ha az őszt gyakran tölti nálam.

[csakcsiga]

Tegnap végre guggoltam 3 hónap után* Borbélyhoz is el tudtam jutni és csütörtökön pénteken szabin vagyok.

Így még a fehér leggings-emet** se szégyellem annyira!

*igaz ici-pici súlylla de nekem már ez is boldogság.

**feketét akartam de ez egy ezressel olcsóbb volt.

[kedvesmajam]

a mai nap könnyen elment. sok lakó megfordult nálam, sok dolgot intéztem

párszor eszembe jutott, hogy le kéne adni az edzést, de nem gondoltam komolyan. nem is adtam le. mondjuk odafelé tekerve megfordult a fejemben, hogy mekkora butaság 8ra járni gyúrni. jól ment, bár volt benne kihívás. 24 kilóval guggoltam és swingeltem is. guggolásnak erős volt. a swingnél megkérdeztem, emelhetem-e az ismétlésszámot, de az edző azt mondta, nem kell minden alkalmon elmenni a falig. azért ütötte meg a fülemet, mert B tegnap azt mondta, a konzultációnk elment a falig, drasztikus beavatkozás ideje van. nagyon örülök, hogy elmentem gyúrni, jó érezni a fáradtságot és az önlegyőzést

ma nem gondolkodtam a rehabon. az van bennem, hogy ha sikerül józannak maradnom és B belemegy, hogy a nyarat még úgy csináljam, ahogy terveztem, akkor okafogyottá válik a befekvés. attól tartok, hogy ez játszma és nem valós szembenézés. nem akarom becsapni magam, közben meg remélem, hogy van kiskapu

tegnap este falásrohamom volt, amit nem sikerült uralnom

[lacikaszep]

Thomassal dilibe

[beyourselfhoney]

Cutie with a booty

Egyszer egy fiú azt mondta nincs fenekem.

A meglepettségtől hirtelen annyit guggoltam, hogy most ő sír utánam.

[ugysenemez]

Franz Kafka: Jelentés az Akadémiának

Nagybecsű akadémikus urak!

Megtiszteltek felszólításukkal, hogy az Akadémia számára nyújtsak be jelentést majomelőéletemről.

Ebben az értelemben sajnos nem tehetek eleget a felszólításnak. Csaknem öt év választ el majomelőéletemtől, s noha ez az idő naptárban mérve talán rövidnek tűnik fel, végtelen hosszú azonban, ha végig kell vágtáznunk, ahogy én tettem, helyenként kiváló emberek és tanácsok, tetszésnyilvánítás és zenekari muzsika kíséretével, alapjában véve mégis egyedül, hiszen, hogy a képen belül maradjak, mindenfajta kíséret távol tartja magát a korláttól. Lehetetlennek bizonyul ez a kísérlet, ha netán makacsul ki akarok tartani eredetem, ifjúságom emlékei mellett. Éppen a minden makacsságról való lemondás volt a legfőbb parancs, melyet magamnak adtam; én szabad majomként hajtottam fejem az igába. Ily módon azonban mind megközelíthetetlenebbek lettek az emlékek is. Ha eleinte, már amennyiben az emberek akarják, lehetséges lett volna még a visszatérés ama nagy kapun át, melyet az ég boltoz a föld fölé, hajszolt, űzött fejlődésem által e kapu mind alacsonyabbá és szűkebbé vált; jobban s bezártabbnak éreztem magam az embervilágban; csendesült a múltamból utánam süvítő vihar; ez ma már csak sarkamat legyező léghuzat; és az a messze lyuk, melyen át jön, s melyen át én jöttem egykor, olyan kicsi lett, hogy ha erőm s akaratom lenne rá egyáltalán, hogy visszafussak, a bundám leszakadna, míg odaérnék. Őszintén szólva, bármily szívesen hozakodom is elő efféle hasonlatokkal, őszintén szólva: az önök majomelőélete, uraim, már ha egyáltalán hagytak maguk mögött ilyesmit, nem lehet távolibb önöktől, mint tőlem az enyém. Ám, földönjáróknak, mindnyájunk sarkát csiklandozza valami: a kis csimpánzét éppúgy, mint a nagy Achillesét.

Szűkebb értelemben azonban válaszolhatok talán kérdésükre, sőt igen szívesen teszem. Az első, amit megtanultam, ez volt: kezet adni; a parola nyíltságot tanúsít; manapság azután, pályafutásom csúcspontján, amaz első parolához járulhat még az egyenes szó is. Az Akadémia számára semmi jelentős újdonságot nem mondok majd, s messze elmaradok attól, amit várnának tőlem, s amit legjobb akarattal sem mondhatok el - mindazonáltal nagy vonalakban utalhatok arra, hogyan hatolt be az emberiségbe s gyökerezett meg ott egy hajdanvolt majom. Ám az itt következőkből a legjelentéktelenebb apróságot sem mondhatnám el bizonyára, ha magamban tökéletesen bizonyos nem volnék, s ha pozícióm a civilizált világ nagy varietészínpadain rendíthetetlenné nem szilárdult volna.

Az Aranypartról származom. Idegenektől szerzett értesülésekre vagyok utalva a tekintetben, hogyan fogtak el. A Hagenbeck cég vadászexpedíciója - a cég főnökével egyébként azóta jónéhány üveg finom vörösbort meg ittam - ott lapult a parti bozótban leshelyén, amikor este a falkával inni futottam. Lövés dördült; én voltam az egyetlen, akit eltaláltak; két golyó ért.

Az egyik az arcomat; könnyű seb volt; maradt azonban utána egy nagy, kiborotvált piros sebhely, amelynek undorító, egyáltalán nem hozzám illő, valójában majom kitalálta nevemet köszönhetem: Rőtpéter; mintha a rég kimúlt, itt-ott ismert, Péter nevű betanított majomállattól csupán az arcomon levő piros folt különböztetne meg. Ezt csak úgy mellesleg.

A másik lövés csípőm alatt ért. Ez súlyos volt; következménye, hogy még ma is bicegek valamelyest. Legutóbb ezt olvastam ama tízezer szélkótya valamelyikének cikkében, akik az újságokban nyilatkozgatnak rólam: majomtermészetem mindmáig sem tűnt el egészen; ennek bizonyítéka, hogy ha látogatóim jönnek, előszeretettel tolom le nadrágomat, hogy a golyó ütötte lyuk helyét megmutassam. Egyenként kellene ellőni a fickó valamennyi ujjacskáját, mellyel a tollat fogta. Bizony az előtt tolom le a nadrágomat, aki előtt akarom; nem lát ott senki mást, mint jól ápolt bundát, és egy - válasszunk itt az adott célra valami megfelelő kifejezést, mely azonban félreértést ne okozzon -, egy bűnös lövés okozta sebhelyet. Minden olyan nyilvánvaló; titkolni semmit sem kell; ha az igazságról van szó, minden nagylelkű lény leveti a túlfinomult modort. Ám ha ez a firkász tolná le a nadrágját, ha látogatója érkezik, hát bizonyára más látványt nyújtana, és a józan eszének tulajdonítom, hogy meg nem teszi. De akkor engem is hagyjon békén a finomkodásával!

Ama lövések után - és voltaképpen itt kezdődnek emlékezéseim - ketrecben ébredtem a Hagenbeck gőzös fedélközén. Nem négyfalú rácsketrec volt ez; három fal inkább egy ládához erősítve; tehát a láda alkotta a negyedik falat. Az egész alacsonynak bizonyult ahhoz, hogy egyenesen állhassak, és keskenynek, hogy leülhessek. Ezért behajlított, örökké reszkető térdekkel guggoltam, méghozzá - mert eleinte valószínűleg nem akartam, hogy bárki is lásson, és szerettem volna, ha örökké sötétben vagyok - a láda felé fordulva, miközben a rács rúdjai hátul a húsomba vágtak. Vadállatok elhelyezésére, legalábbis az első időkben, ezt a módot tartják a legcélszerűbbnek, és mai tapasztalataimmal nem tagadhatom, emberi szempontból csakugyan joggal.

Akkoriban azonban nem gondoltam erre. Életemben először nem volt menekvés; legalább is előre nem; előttem ott volt a láda, deszka deszka mellett. A deszkák között akadt ugyan egy hosszú rés, melyet felfedezvén boldog és esztelen vonítással üdvözöltem, ám ez a rés korántsem volt elég még csak a farkam kidugásához sem, és egész majomerőmmel sem tudtam kitágítani.

Mint később elmondották, szokatlanul csekély zajt ütöttem, amiből arra következtettek, hogy vagy hamarosan kimúlok, vagy, ha sikerül az első kritikus időt átvészelnem, igen jól idomítható leszek. Átvészeltem ezt az időt. Tompa zokogás, fájdalmas bolhakeresés, kókuszdió fáradt nyalogatása, a láda falának ütögetése fejemmel, nyelvöltögetés, ha valaki a közelembe jött - ezek voltak első foglalatosságaim új életemben. Mindeközben azonban ez az egyetlen érzés: nincs menekvés. Ma már persze csak emberi szavakkal ismételhetem el a majomként érzett dolgokat, torzítok is következésképpen, ám ha a hajdani majomigazságot elérni nem tudom is, semmi kétség, hogy legalább egy irányban van emlékezéseimével.

Addig, ugye, annyifelé indulhattam mindig, s most semerre sem. Megrekedtem. Ha odaszögeznek, szabad mozgásomat azzal sem korlátozzák jobban. Mindez miért? Kapard véresre a lábujjaid közét, úgy sem jössz rá az okára. Nyomd magad hátul a rács rúdjához, hogy szinte kettéhasít, úgy sem. Nem volt menekvésem, teremtenem kellett mégis, mert anélkül nem élhettem. Örökké ez a ládafal - menthetetlenül elpusztultam volna. De Hagenbecknél a majmoknak a ládafal jut - így hát megszűntem majomnak lenni. Tiszta, szép gondolatmenet ez, melyet valahogy a hasammal ötölhettem ki, a majmok ugyanis a hasukkal gondolkoznak.

Félek, nem értik meg pontosan, mit nevezek menekvésnek. Leghétköznapibb és legteljesebb értelmében használom ezt a szót. Szándékosan nem mondok szabadságot. Nem a minden irányban való szabadság nagy érzésére gondolok. Majomként ismertem talán, és megismertem embereket is, akik ez után vágyódnak. Ami azonban engem illet, nem kívántam sem akkor, sem most a szabadságot. Mellesleg: a szabadsággal nagyon is sok öncsalás adódik az emberek között. És amiképp a szabadság a legmagasztosabb érzések közé számít, úgy a megfelelő megtévesztés is a legmagasztosabb. Gyakran láttam fellépéseim előtt a varietékben ilyen-olyan művészpárokat működni fent a trapézon, a kupolában. Lengtek, hintáztak, ugrottak, egymás karjába repültek, egyikük a hajánál fogva tartotta a másikat a fogai között. - Ez is emberi szabadság! - gondoltam -, szabad akaratból végzett mozgás. - A szent természet megcsúfolása! Kő kövön nem maradna a majomtársadalom harsogó nevetésétől effélék láttán.

Nem, a szabadságot nem akartam. Csak menekvést. Jobbra, balra, mikor hogy; nem volt más igényem; még ha megtévesztés lenne is csupán e kivezető út; kis igény volt ez, a csalódás sem lehet nagyobb. Továbbjutni, továbbjutni! Csak ezt ne: itt állni felemelt karral, mozdulatlan, ládafalhoz szorítva.

Ma világosan látom: a nagy belső nyugalom híján sohasem szabadulhattam volna. És csakugyan, talán mindazt, amivé lettem, annak a nyugalomnak köszönhetem, mely ott a hajón az első napok múltán eltöltött. A nyugalmat viszont alkalmasint a hajón levő embereknek köszönhettem.

Vannak jó emberek, mindenek ellenére. Még ma is szívesen emlékezem súlyos lépteik dördülésére, mely annak idején ott visszhangzott félálmomban. Az volt a szokásuk, hogy mindent rettentő lassan csináltak. Ha meg akarta dörzsölni a szemét valamelyikük, úgy emelte fel a kezét, akár a lengő terhet. Tréfálkozásuk durva volt, de szívből jött. Nevetésükbe mindig veszélyesen hangzó harákolás vegyült, mely azonban nem jelentett semmit. Örökké volt valami kiköpnivalójuk, és nem számított nekik, hova köpik. Folyton panaszkodtak, hogy bolháim átugrálnak rájuk; de sose voltak rám igazán dühösek ezért; jól tudták, hogy szőrömben bolhák tenyésznek, és a bolhák ugrálósak; belenyugodtak. Ha nem voltak szolgálatban, olykor félkaréjban körém telepedtek; alig szóltak, csak odamordultak egymáshoz; ládákon végigdőlve pipáztak; térdüket csapkodták, ha csak mozdultam egyet; és néha fogott valamelyikük egy botot, s megcsiklandozott, ahol kellemes volt számomra. Ha ma meghívnának, utazzam azon a hajón, bizonyára elutasítanám a meghívást, de éppoly bizonyos, hogy nem csupán kellemetlen emlékeim fűződnek ahhoz a fedélközhöz.

A nyugalom, melyre ezeknek az embereknek a körében szert tettem, mindenekelőtt visszatartott bármiféle szökési kísérlettől. Ma visszatekintve úgy látom, mintha legalábbis sejtettem volna, hogy találnom kell menekvést, ha élni akarok, ám ezt a menekvést nem szökés által érhetem el. Már nem tudom, lehetséges volt-e a szökés, ám azt hiszem, igen; majmok számára mindig lehetséges a szökés. Mai fogaimmal már a közönséges dió felroppantásakor is vigyáznom kell, akkoriban azonban csak idő kérdése lett volna nyilván, hogy az ajtó zárját átharapjam. Nem tettem meg. Ugyan mit nyertem volna vele? Alighogy a fejem kidugom, elkapnak megint, és még rosszabb ketrecbe zárnak; vagy óvatlanul más állatokhoz, teszem azt az óriáskígyóhoz menekültem volna, és ölelésében adom ki párám; vagy ha sikerül felszöknöm a fedélzetre, és átvetnem magam a korláton, egy darabig himbálózhatom az óceánon, s aztán megfulladok. Kétségbeesett vállalkozás.

Nem számítgattam így, ember módra, ám környezetem hatására úgy tettem, mintha ekképp számítgatnék. Nem számítgattam, viszont mindent a legnagyobb nyugalommal megfigyeltem. Láttam föl-alá járkálni ezeket az embereket, mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a mozdulatok; gyakran úgy tetszett, mintha csak egy ember volna. Ez az ember vagy ezek az emberek tehát akadálytalanul közlekedtek. Magasrendű cél derengett fel előttem. Senki sem ígérte, hogy ha olyan leszek, mint ők, felhúzzák a rácsot. Efféle, nyilvánvalóan képtelen fordulatokkal kapcsolatos ígéretet nem tettek. Ha viszont sikerrel járunk, az ígéret is megszületik utólag, épp ott, ahol korábban hiába vártuk. Mármost ezekben az emberekben nem találtam semmi különösebben vonzót. Ha az imént említett szabadság híve vagyok, biztosan az óceánt választom ama menekvés helyett, mely ezeknek az embereknek a bánatos pillantásában mutatkozott meg számomra. Persze, már régebben figyeltem őket, mielőtt efféle dolgokra gondoltam volna, sőt épp a felgyülemlett megfigyelések vittek azután egy bizonyos irányba.

Olyan könnyű volt utánozni az embereket. Köpni már egy-két nap múlva tudtam. Kölcsönösen egymás képébe köpködtünk akkor; annyi volt csak a különbség, hogy én tisztára nyaltam utána az arcom, ők a magukét nem. Pipázni úgy pipáztam, mint egy öregember; s hogy a hüvelykemet is beledugtam a pipa fejébe, az egész fedélköz ujjongott; csak az üres meg a tömött pipa közötti különbséget nem értettem sokáig.

A legtöbb bajom a pálinkásüveggel volt. Gyötört az a szag; teljes erőmmel kényszerítettem magam; de hetekbe telt, míg végre sikerült legyőznöm magam. Ezt a belső vívódásomat az emberek érdekes módon komolyabban vették, mint különben bármit rajtam. Emlékezetemben sem különböztetem meg ezeket az embereket, volt azonban egy, aki mindig eljött, egymagában vagy társaival, éjjel-nappal, a nap legkülönbözőbb szakában; odaállt az üveggel, és tanított. Nem értett engem, meg akarta fejteni létem rejtélyét. Lassan kihúzta az üvegből a dugót, aztán rám pillantott, hogy lássa, értem-e; megvallom, egyre vadabbul, dúlt figyelemmel néztem; emberek közt ilyen tanulót senki tanító nem lel a föld kerekén; miután a dugó kint volt, szájához emelte az üveget; én, pillantásommal, akárcsak ő, egészen a gégémig; bólint, elégedett velem, és szájához emeli a flaskót; én, fokozódó megértésem fölötti elragadtatásomban, vinnyogva vakarózom széltében-hosszában, ahol érem; örül, szájánál a flaskó, húz belőle; én türelmetlenül és kétségbeesetten utánozni akarván, összerondítom magam ketrecemben, megint csak az ő nagy megelégedésére; s most az üveget messzire nyújtva magától, jókora lendülettel újra szájához emeli, s tanszándékkal túlzón hátrahajolva egy hajtásra kiissza. Elernyeszt a roppant vágyakozás, nem követhetem immár, ernyedten lógok a rácson, míg ő, az elméleti oktatást befejezvén, hasát dörzsölgeti, s vigyorog.

Most kezdődik csak a gyakorlati képzés. Nem merített-e ki már az elmélet is túlságosan? De igen, túlságosan kimerített. Sorsom része ez is. Mégis, ahogy csak tudom megragadom az odanyújtott üveget; reszketve szedem ki dugóját; ahogy sikerül, fokozatosan új erőre kapok; emelem az üveget, alig másképp már, mint az eredeti kép; számhoz viszem, és - undorral hajítom el, undorral, bár már üres, csak a szag tölti meg, undorral dobom a földre. Tanítóm szomorúságára, a magam még nagyobb szomorúságára; sem őt, sem magamat nem engesztelem ki azáltal, hogy az üveg elhajítása után sem feledkezem meg a kifogástalan hassimogatásról és vigyorgásról.

Nagyon gyakran végződött így a tanítás. És tanítóm becsületére legyen mondva: nem volt rám mérges; olykor odanyomta az égő pipát a szőrömhöz, míg valahol, ahova csak nehezen értem el, perzselődni nem kezdett, de aztán ő maga el is oltotta jóságos nagy kezével; nem haragudott rám, belátta, hogy vállvetve harcolunk a majomtermészet ellen, s enyém a nehezebbik szerep.

De micsoda diadal aztán mind neki, mind nekem, amikor egy este, bámuló nagy sereg előtt - talán valami ünnepély volt, gramofon szólt, egy tiszt sétált el az emberek között -, amikor ezen az estén egy óvatlan pillanatban felragadtam a ketrecem közelében felejtett pálinkásüveget, és a társaság egyre fokozódó figyelme közepette annak rendje és módja szerint kiszedtem a dugóját, számhoz vittem és habozás vagy fintor nélkül, megrögzött iszákos módjára, kerekre tágult szemmel, lüktető torokkal csakugyan mind egy cseppig kiittam; az üveget már nem kétségbeesett, de művészi mozdulattal elhajítottam; s elfelejtettem ugyan a hasam megsimogatni; ehelyett viszont, mert nem tehettem másként, mert valami erre ösztönzött, mert érzékeim bódultan kavarogtak, minden teketória nélkül "Hahó!"-t kiáltottam, emberi hangokban törtem ki, e kiáltással az emberi közösségben termettem, és a visszhang: - Halljátok, beszél! - valósággal csókolgatta verejtékben úszó testemet.

Ismétlem: nem az emberek utánzása csábított; azért utánoztam őket, mert menekvést kerestem, nem más okból. Azonkívül is: ez a győzelem még nem sokat jelentett valójában. Hangom nyomban cserbenhagyott; hónapok múlva tért csak vissza; ráadásul a pálinkásüveg iránti viszolygásom még erősebb lett. De az irányt egyszer s mindenkorra megjegyeztem.

Amikor Hamburgban átadtak az első idomítónak, hamarosan rájöttem, két lehetőségem van: az állatkert vagy a varieté. Nem tétováztam. Így szóltam magamhoz: vesd latba minden erőd, hogy a varietéba kerülj; az a menekvés; az állatkert újabb rácsos ketrec csak; ha odakerülsz, elvesztél.

És tanulni kezdtem, uraim. Ó, tanulunk ám, ha kell; tanulunk, ha menekülni vágyunk; tanulunk, kíméletlenül. A magunk kezébe adjuk a korbácsot; a legkisebb ellenállásra kegyetlenül lesújtunk. A majomtermészet bukfencet hányva hanyatt-homlok menekült belőlem, úgyhogy első tanítóm maga csaknem majommá lett tőle, nemsokára abba kellett hagynia tanításomat is, ideggyógyintézetbe került. Szerencsére hamarosan kiszabadult.

Sok tanárt pusztítottam, sőt egyszerre többet. Amikor már biztosabb voltam képességeimet illetően, a közvélemény figyelemmel kísérte haladásom, jövőm felderengett, magam fogadtam tanítókat, leültettem őket öt egymásba nyíló szobában, és egyszerre tanultam mindőjüknél, szüntelen egyik szobából a másikba ugrálva.

E haladás! Ahogy a tudás sugarai mindenfelől betörtek az ébredő agyba! Nem tagadom, boldoggá tett. Bevallom azonban azt is: nem becsültem túl magam, már akkor sem, hát még ma. E földön azóta is páratlan erőfeszítéssel elértem egy átlagos műveltségű európai ember színvonalát. Önmagában véve ez semmi talán, annyiban viszont mégis valami, hogy segített kikerülnöm a ketrecből, s lehetővé tette számomra ezt a sajátos menekvést, az emberét. Ahogy mondani szokás: belevágtam a sűrűjébe. Nem volt más lehetőségem, előrebocsátva továbbra is: hacsak a szabadságot nem akartam választani.

Ha most végigtekintek fejlődésemen s eddigi célján, nem panaszkodom, de elégedett sem vagyok. Zsebre vágott kézzel, borosüveg az asztalomon, így, félig fekve, félig ülve nézek ki hintaszékemből az ablakon. Ha látogatóm jön, fogadom, ahogy illik. Impresszárióm az előszobában; ha csengetek, jön és meghallgatja, mi mondanivalóm van. Majdnem minden este előadás: sikerem jóformán fokozhatatlan. Ha késő éjszaka bankettekről, tudományos társaságokból, kedélyes együttlétek után hazatérek, vár egy félig idomított kis csimpánzlány, és elszórakozom vele majom módra. Nappal látni sem akarom; tekintetében ott ég ugyanis az idomított állatok eszelőssége; ezt csak én látom, és nem bírom elviselni.

Egészében véve elértem hát, amit el akartam érni. Senki se mondja, hogy kár volt a fáradságért. Egyébként nem vágyom senki ember ítéletére, célom az ismeretterjesztés; jelentést adok csak; önöknek is, nagybecsű akadémikus uraim, jelentést adtam csupán.

Tandori Dezső fordítása

[marionett-macska]

Tanítom a kutyát az egyszerűbb vezényszavakra

Az ül, fekszik, marad már szépen megy, főleg, ha van nálam jutifali... Olyankor mondjuk már kérni sem kell, magától leül és várja. :D

Ma a pacsit tanuljuk.

"Jobb mancs, hami, bal mancs, hami, aha, szóval, ha mancsot adok, kapok hamit!" - gondolta Fügebogár, majd a laza 40 kilójával, mindkét mellső mancsát használva, egyszerűen a nyakamba ugrott, ahogy előtte guggoltam.

... miután sikerült felkelni a padlóról, két jutalomfalatot kapott 🤷🏻‍♀️

[szelehosszaegy]

Nagymamám kórházba került

Elesett az otthonában. Olyan túlsúlya van, hogy két szomszédja sem tudta megmozdítani. Az eset előtt már durvákat halucinált. Pl. Kimentett minket a tűzből, vagy hogy daganatok vannak a hasában. Tegnap berohantam a Balesetire és bár a neki keleti oldalon guggoltam, ő észak-nyugat irányba beszélt és meg volt győződve róla, hogy ott vagyok. Olyan dolgokat lát és érez, ami nincs is ott. Annyit vizsgáltak ki a Baleseti Intézetben, amire szakosodva vannak. Nincs törése, ezért mennie kell mielőbb. Nyilván nincs jól, mert katéterezték és infúziót is kapott. Diabéteszes. Mozogni nem nagyon tud. Felülni is csak segítséggel képes. Ilyen állapotban kellene elhoznunk. Két lehetőségünk van:

a) ápolói szolgálat 4000Ft/óra. Ebben egyszeri átpelenkázás, fürdetés és bevásárlás van. A kérdésem, hogy aki nem tud WC-re menni és fürdeni az hogy megy ki a konyhába, nemhogy főzni, de szendvicset csinálni? Ha nem tud kimenni inni, akkor hozzájön még 8000/alkalom infúzió bekötés. Ezek csak az emberi túléléshez szükséges árak.

b) otthon, de sajnos sehol nincs hely. Egyenlőre. Jah, de! Azt viszont nem tudjuk fizetni.

So, javaslat emberek? Órák múlva kirakják, szóval sürgős!

@kozszolg

[versinator]

Guggoltam palotátok

Rángatom álmokról kúsza féltett Indulatlan bánásuk föloldozás csöndnél Méregnek szegényíteni naphosszú kipergett

Utasoknak sikoltana fond mindnél Anteusként kegyre halálosabb irni Tervelé kihalász bokraink réginél

Fiúról törtebb színhely dícsérni Borzadj átható belátok csevegni Istenkém dobokat szökőkut föltárni

Állvány hagyhatok zúgásán dadogni Mosdva táblákat örökkévalóságba fölfeszített Únott labirint álmára hörögni

[itttsarkanyokvannak]

Na most először guggoltam 90 kgval úgy hogy nem állt mögöttem senki hogyha megrogynék 😀

[lotteiromanyok]

Isten

Újra hinni én akkor kezdtem,

Mikor arany trónon ült előttem az Isten.

S én álltam előtte, mint kisgyerek,

Ő lenézett rám és nevetett.

"Nem hiszel?"

Nem én!

"És miért nem?"

Mert nem vagy te Isten.

"Hát mi vagyok?"

Egyszeri ember.

"Tán úgy tűnök?"

Úgy - mondtam ezredszer.

"Konok vagy."

Az vagyok - szegtem fel az állam.

Makacs szavam visszhangzott utánam.

"Szóval nem hiszel?"

Nem én.

"Biztos ez?"

Teljesen -

Ugyan mit tehetsz?

Pokolra küldesz? Megfenyegetsz?

"Nem tehetek semmit" - vallotta be.

Nem-e? - Esett le az állam.

Nem ez volt a válasz, amit vártam.

Elsötétült az arca hirtelen,

Lehajtott fejjel szólt nekem:

"Kérlek. Hinned kell bennem."

Felnézett rám - könnyes volt a szeme.

Nem volt már semmilyen fegyvere.

Hisz az egyetlent, a hitem vettem el tőle,

Kezemben a sorsa, úgy álltam előtte,

Néztem fel rá, hisz ő volt a nagyobb,

S mégis gyerekként sírt nekem.

Mellé léptem, fején a kezem:

Nézz rám - szóltam - a világ a tied.

"De nem szamít, hogyha nincs hited."

De miért nem hiszel?

"Mert nem hisz bennem senki..."

És igaza volt, mint örökké, neki

Figyelj - guggoltam mellé - én hiszek.

S ő nézett rám, mint egyszerű gyerek.

A megváltást, az erőt várta tőlem ott,

Én megadtam neki, ő csak zokogott.

Megadtam, amit tudtam számára;

Mert felnőtté tett az ő gyerekké válása.

2019. április 14.

[kedvesmajam]

ez egy jó nap volt!

reggel szupervízión voltam. második alkalom volt. az első botrányos volt, azt éltem meg, hogy a szupervízor ítélkezik és nem ért meg. de elhatároztam, hogy elmegyek még egyszer, igyekszem tiszta lappal érkezni. elmondtam neki, hogy nem vagyok biztos benne, hogy folytatni akarom vele. akkor már tudtam, mert láttam rajta, de aztán az ülés végén el is mondta, hogy az első voltam, akivel le akarta zárni a folyamatot az első alkalom után, mert nem érezte működőnek. őrült keményen melóztam, s elmondtam mindent, ami nekem nehéz volt vagy ami miatt nem tudtam jól működni múltkor. egészen felszabadító volt. aztán meglátjuk. mert most az esetvitelemmel nem dolgoztunk

aztán elintéztem két lakó sürgető ügyét. délután társasozó alkalmat tartottunk és kevesen voltak, de 3 órán át ment a játék

ééés! elmentem 8ra edzeni. mondjuk már fáradt voltam, pontosabban a szívem elfáradt, de toltam. és szerencsére nem volt deadlift, azt nem bírtam volna. viszont 20kg-val guggoltam

koradélután volt bennem, hogy leadom az edzést, hazajövök inni. de a csoport miatt későn végeztem, nem lett volna jó akkor már inni

békés, melós és eredményes nap volt ez

a szueprvíziós munkámért és a kemény gyúrásért különösen büszke vagyok magamra

a holnapi nap tartogat veszélyeket, figyelni kell majd!

[mcwolfy]

Tegnap 60 kiloval guggoltam

Hetek ota eloszor. Most erzem igazan, hogy elek :D

[nemzetinet]

Fábián Tibor: Könnyű léptekkel a túlvilágra

Hajnali öt óra, félálomban hallom ahogy a megállóból indul az első busz. Alszom tovább. Mama korán kel. Fél hét tájban kimegy a konyhába, hogy ne zavarjon. Én közben még tekergetem a nyakam a hatalmas, tömött párnán.

Az egyenetlen szalmazsák nem éppen álmaim matraca, de valahogy azon soha nem fáj a derekam. Hétkor a csorda hangja ébreszt ismét. Lassú, ringó járással, méltóságteljes, elnyújtott marhabömböléssel, kolompolással vonulnak végig a falun. A másik oldalamra fordulok.

Mire végre felébredek, már benne járunk a délelőttben, javában pezseg a falusi élet. A reggeli készen vár, Mama friss tejet is hozott időközben, a majorság vígan kapirgál az udvaron. Teszek-veszek, vizet hozok, próbálok hasznosnak látszani. Ügyetlenkedem a kertben, hadat üzenek egy életlen kapával a félméteres burjánoknak. Addig nem nyugszom, míg az összeset ki nem vágom. A Nap hamar kiszárítja a kikapált gazt. Közben a konyhában már javában fő az ebéd. Mindig ugyanakkor, délután egy órakkor ülünk le ebédelni. Ha nagy meleg van odakint, behúzódunk és pihenünk egy kicsit a hűvös házikóban. Késő délután focizni megyek a helyi barátokkal. Persze én, a 4-5 évvel idősebb vagyok a menő, az aktuális gólzsák, a triblikirály.

Időnként, egy-egy hétvégén buszra ülünk Mamával. Egyik rokonunk, Marci bá a sofőr, büszkén ülök be mellé, az elkerített sofőrfülkébe. A közeli kisváros strandjára megyünk. Mama a bejárat előtt csatlakozik néhány további öregasszonyhoz, kipakolja az eladásra szánt zöldséget, én pedig megkapom a zsebpénzt és indulok fürdeni. Aztán időnként kijövök egy kis újabb pénzt kunyerálni fagyira, palacsintára, szukra*. De valójában Mamától soha nem kell kunyerálni. Elég kérni. És az ember, ennek tudatában soha nem is mer többet kérni, mint amennyire szüksége van.

Még biztos megvan az a betonplacc, ahol Mama állt és árulta a hazulról hozott zöldséget a délutáni napsütésben. És még megvan az az udvar, ahol legyengülve többször is elesett, amikor a friss tejet hozta. Később már mindkét kezébe bot kerül, mert az ereje egyre fogy. Mindketten tudjuk, hogy valami a végéhez közeledik. Egy élet. És mindketten tehetetlenek vagyunk. Próbálunk erősnek mutatkozni, ügyet sem vetni az elmúlásra, de az elmúlás minden nap visszajön és kéri, követeli Mamát, ahogy egykor elvitte magával Tatát is. És én olyan fiatal vagyok, hogy bár látom a jeleket, de annyi minden, oly sok irányba elszédíti a tekintetem. Mindig valami tehetetlen dühöt érzek, amikor Mama elesik, mert tudom, az a Nyomorult Elmúlás naponta visszajön és követeli a jussát. Követeli Mamát is, mint ahogy elvitte Tatát.

Mama gyakran emlegeti Tatát, aki néhány évvel korábban halt meg. A vasárnapi ebédhez készülődtünk éppen. Az kellett legyen, mert úgy emlékszem, húsleves volt a tányérunkban. Ültünk a nagy faasztal két oldalán, amit a szokásos viaszkosvászon terítő borított különféle giccses virágmintákkal. Ott ültünk Mama meg én, és mertük az aranyló csodát. Tata a hátunk mögött feküdt, pihegett. Már hetek óta így volt. Egyik pillanatról a másikra esett le a lábáról. Azt mondta, megcsípte a kezét a Nap, amikor a hegyen kapálta a szőlőt. A helyiek hegynek dicsérik a szelíd dombot, amin szőlőt termesztenek. Tata mutatta is a kezét, ami szinte vörösre égett. Az ereje napról napra fogyatkozott. Anyám, nem hiába volt egyedüli gyerek, nem mondott le könnyen a szüleiről. Rohant haza és vitte magával a városi kórházba Tatát. A kezelés nem segített. Tata pár hét múlva ismét ott feküdt a kis vályogház deszkaágyában a dunyha alatt. Az utolsó napokban már csak lélegzett, félrebeszélt, motyogott ezt-azt. Már nem hallottam esténként, ahogy elmondja halkan, de jól hallhatóan a Miatyánkot.

A kicsi házikóban egy szoba volt. Az volt a nappali, a háló, az ebédlő, a minden. A szoba egyik szegletében ebédeltünk, tőlünk egy méterre szaggatottan, nehezen lélegzett Tata. Aztán egyszer csak egy jelentőségteljes, mély sóhajtás hallatszott és más semmi. Kiszállt belőle a lélek. Ma elfekvőkben, kórházi ágyakon és idősek otthonába halnak meg az emberek, de Tata ott halt meg velünk. Egy ebéd kellős közepén. Megállt a kanál a kezünkben. Döbbent csend. Csak egy régi óra ketyegett bele a halál aratásába. Ott, a vályogfalak között láttam először, hogy a természetközelben élő ember egészen másként viszonyul az elmúláshoz, mint az, aki nem ismeri, milyen is a halál. Amiről tudja, hogy az élet része, vége, túloldala. Mama nyerte vissza hamarább az önuralmát. „Meghalt”, mondta, mint aki felkészült rá és tudta, hogy bekövetkezik. „Legalább együk meg az ebédet”, tette hozzá. Mai ésszel felfoghatatlan mindez.

Ma, amikor nem tudunk mit kezdeni a halállal, inkább elfordulunk tőle. Becsukjuk a szemünk és azt hisszük legyőztük. Az egyszerű földművelők életében ez másképpen volt. Tata meghalt és mi esszük az aranyló húslevest. Esszük Tata kedvencét. Mert mindennek megvan az ideje. Mert most erősnek kell lenni. Aztán majd eljön a sírás ideje is. Tata halála után egy évet a „porfészekben” töltöttem. Az egy szoba, konyhás, vályogból épült házikóban, petróleumlámpa-világításnál. Kakaskukorékolásos, csordakolompolós ébredéssel, csillagösvényes, mélységesen csendes estékkel. Ez volt a leghosszabb időszak, amit Mamával töltöttem.

Gyerekkoromban, amíg hosszú évekig velünk laktak, Tata magával vitt fát vágni. Varázslatos volt, ahogy mentünk a fehérbe borult tájban a Körös-parti irtáshoz. Vékony fácskákat vágott ki és lombozott le, azt húztuk haza a kicsi fából készült szánkóval. Gyenge fácska volt az, nyers, amely hosszan siratta sorsát a tűzre téve. Sok meleget nem is adott. Én meg büszkén vittem Tata után a baltát, azzal a hittel, hogy vadászni megyünk és a balta fokával majd jól fejbekólintom a nyulacskát. A nyulacska persze mindig megmenekült.

Tata, mielőtt lement volna a pincébe borért, előbb még pajkosan rám kacsintott: kájnész boú! Ebből persze nem értettem semmit, csak azt, hogy borért megy. Szüntelen ingáztak Mamával a szülőfalu és az otthon között. Folyton menni kellett, a föld várta vissza gazdáját. Egy régi, közös utazásunk közben odasomfordáltam hozzá és megkérdeztem, van egy leje? Volt. Sportújságot vettem rajta. Kedves olvasmányomat, kapkodva kerestem a Bihar FC hétvégi mérkőzésének eredményét. Amikor végül Tatáék visszaköltöztek a falujukba, megvettek egy aprócska házat. De akkor is folyton úton voltak, megrakott táskákkal hozták a szőlőt, a gyümölcsöt. Nem telefonos világ volt az, mindig váratlanul érkeztek. Annál nagyobb volt az öröm a lelkes unokacsapatnak, hangos gyermeki sikongatással futottunk eléjük, amikor nyílt az ajtó és lekerült a vállról az átalvető.

Ahogy cseperedtünk, már mi is elindultunk hozzájuk. A nap végén kiültem Tatával a kis ház elé és néztük, ahogyan ráereszkedik a falura a lassú, súlyos sötétség, amihez végtelen csend társult. Ő egy hokedlin ült, én meg guggoltam mellette a küszöbön. Csak néztünk némán. Aztán Tata bement és lassan, komótosan lefekvéshez készülődött. Ilyenkor sokszor hallottam és mosolyogtam őket, amint Mamával vitáznak valami jelentéktelen ügy fölött. Végül minden elcsendesedett. Én is készülődtem, kint a konyhában, lehúztam a petróleumlámpa fényét és elindultam a cimborákhoz. Azok már modern idők voltak, bárnak mondtuk a kocsmát. Rendszerint későre értem haza. Mama megébredt és halkan korholt, hogy már megint milyen sokáig maradtam. Némán levetkőztem és bebújtam az ágyba.

Tatának, halála előtt nem sokkal egy sportcipőt ajándékoztam. Már nem tudom mi volt a bajom vele, de a lényeg, hogy a fehér külsejű, modernnek számító, ruganyos talpú cipőért Kolozsvárig utaztam. Tata addig mindig nehéz bakancsban és félcipőben járt. Már csak keveset hordhatta. Aztán a fehér sportcipő végleg gazdátlan maradt, az ágy alatt kallódott sokáig. Mama gyakran felemlegette Tata szavait, aki távollétemben sokszor elmondta, a fehér cipővel a lábán, hogy ilyen kényelmes lábbelije még soha nem volt. Hálásan hallgattam, jó érzés volt, hogy valamit én is adhattam neki. Könnyű léptekkel ment át a túlvilágra.

Mama tíz évvel élte túl Tatát, és erre az évtizedre azóta is úgy tekintek, mint valami égi kárpótlásra Tata korai haláláért. A makacs tenniakarás a sírig elkísérte Mamát. Néha már dühített is, ez a realitást figyelmen kívül hagyó, már erő nélküli akaraterő. A földhöz kötődő szegényember elszántsága volt ez, akit a sors nem kényeztetett el. Aki tudta: Istenén kívül csak a két kezére számíthat. Nem is volt tétlen soha ez a két kéz. Először egy, majd már két botra támaszkodott, a gyenge test egyre nehezebben vonszolta magát, mégis ez a sokszor idegesítő, már-már megmagyarázhatatlan makacsság és tenniakarás ott ízott benne.

Elvittük magunkhoz, de alighogy erőre kapott egy kicsit, máris menni akart, a száz kilométerre fekvő kis faluba, mert munka van. A föld, ami művelésre vár és a ház, ami a lakójára vár. De már mind tudtuk, hogy mindkettő, a ház és lakója is a végső stádiumban van. Mama elment és a ház sem bírta sokáig. Leroskadva távozott gazdái után.

Fábián Tibor: Könnyű léptekkel a túlvilágra a Nemzeti.net-en jelent meg,

[libateperto]

Körülbelül

13 lehettem amikor Napkoron voltam keresztanyáméknál (Nagyanyámmal egy telken laktak, de ők már kőházban. Nagyanyám vályogban.) Egyedül zuhanyoztam a fürdőben. Keresztapám a szomszéd szobában aludt másnaposan. (alkoholista volt, leesett otthon a korlát nélküli lépcsőn és belehalt) Miközben engedtem magamra a vizet hallottam valamit az ajtótól. A kulcslyuk elé akasztottam egy törölközőt. Valaki le akarta piszkálni a törölközőt valamivel a kulcslyukon keresztül. Nem sikerült. Benyitott keresztapám, megborotválkozott. Én közben megdermedve guggoltam a kádban és csobogott rám a víz. Keresztapám kiment. Nem emlékszem hogy jöttem ki. Csak 10 évvel később meséltem el egy teljesen ismeretlen csoportban valami önfejlesztő tanfolyáson vihogva és feszengve. Akkor lett megmondva hogy trauma. Rá 5-6 évre (kb. 30) nagyanyámmal álmodtam. Nagyon szigorúan és ijesztően nézett rám amikor a szentendrei fürdőszobába kimentem pisilni álmomban. Tudtam, hogy kezd felkaparódni a sztori. Pár hónapra rá álmomban embertelen módon erőszakolt meg egy lányt egy kerti pingpongasztalon egy kukászsákon egy csapat ember. A szoriban keresztanyámék házából indultam. Napokig hányingerem volt ettől az álomtól. Egy borotválkozás és egy 13 éves gyereklány. Semmilyen fizikai abúzus nem történt. Ennél a mondatnál megint sírok. 36 vagyok és az esküvőmre készülök. Három napja szétbasz az ideg, hogy 2 és 3 éves gyerekeket kibaszottbetegen hoznak be a SZÜLEIK a bölcsödébe. BÖLCSöDÉS GYEREKEK!!!!