#Csak egy árnyék

[ajtostolahazba]

Még küzdünk... A többes szám mondjuk nem indokolt teljesen, apa küzd, én inkább magammal küzdök, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant, hogy peregnek a szemek a homokórában. Megint új kezelés, nyirok áttét, az új kezelés mellékhatásai most kezdenek előjönni. A fizikai megpróbáltatásokon túl viszont kezd elfáradni... Minden nap hívom, van, hogy többször is, megyek amikor csak tudok, leginkább kéthetente, de van, hogy hetente, kurva sok az a 130km, de bevállalom, amikor csak tudom, mert ki tudja meddig mehetek még...A rák mellett a depresszió az, amit a legnehezebb kezelni, nem tud egy ember 0-24-ben, az év minden napján pozitív lenni, amikor napról napra fogy, nincs ereje, egyre inkább csak feküdni esik jól. És én rendületlenül megyek, és megpróbálok felnőtt lenni, de nem akarok. Nem hazudok neki, hogy minden jó lesz, de sokat beszélgetünk, mindenről, mélyen, ahogy soha azelőtt...és én rettegek minden telefonhíváskor, hogy ez még ne az legyen! "egy árnyék vagyok már csak"- ezt mondta most és minden szava a lelkembe mar, mert ez a valaha volt erős, kicsit pocakos ember most nehezen jár, fullad, lóg a karján a bőr, vékony...és én minden percben csak azt a mosolygós, nagyhangú aput akarom, aki volt. És elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, odafigyelek, hogy annyit legyünk együtt, amennyit csak lehet, és azt is, hogy ha azt fogja érezni, hogy elég volt, akkor az az ő döntése, az ő joga és én tiszteletben fogom tartani. De a lelkem mélyén csak azt szeretném, hogy legyen még lendület, legyen még ott az a cinkos mosoly. Minden búcsú, amikor eljövök, lehet az utolsó és én össze vagyok törve. De tudnia kell, hogy mi megleszünk. Mindig az ittmaradottaknak a nehezebb, de csak azt akarom, hogy békére leljen, ha majd mennie kell.

csak még ne... én még nem állok készen.

[verosika-00]

Egy alku volt, csak játék talán,

De szív és lélek nem maradt árván.

A démon, ki mindig csak uralni vágyott,

Egy lányban talált otthont, világot.

Sötét árnyék, vöröslő szemek,

Ártatlan érintés, titkos remegés.

Az alku kötött, a szív megtört,

De a szeretet új utakat ölt.

Bűn és szenvedély fonódik össze,

A Pokol és a Föld határa veszne.

Lehet-e szerelem ott, hol kárhozat lakik,

Vagy a lángok közt minden szív elhamvadik?

(A Démon Árnyékában)

[csacskamacskamocska]

Mások vagyunk

Hasonló a hasonlóval vs. az ellentétek vonzzák egymást. Amikor szeretnél valakit „elcsábítani” mert tetszik, mert vonzódsz, mert belehabarodtál és látsz benne valami különlegeset amiért megéri tenni is érte, akkor szeretnéd látni és láttatni, hogy hasonlóak vagytok. Arra koncentrál az ember, hogy mik a köz��s dolgok. Közös érdeklődés, hasonló ízlés, ételben, zenében, öltözködésben, művészetben, hobbiban, sportban, játékban, közeli és távoli célokban. Ha nagyon akarod, megtalálod! Arról nem is beszélve (én ezt éltem meg), hogy ha színes személyiség vagy, elfogadó és érdeklődő, akkor biztosan találsz közös pontokat, mert AZ IS érdekel, kedveled, szoktad, láttad már, kipróbálnád. Nem úgy idomul az ember ilyenkor, mint az alárendelődők, de azért szeretne megfelelni, szeretné, ha a másik is észrevenné az átfedéseket. "Gyere, gyere, jó lesz nekünk együtt!" – az ember próbálja ezt sugallni. És kezd valami közös dolog kialakulni. Elkezdtem érezni, hogy ha engem érdekelt valami, ő is vett, ha neki volt valami, kikérdeztem a tapasztalatairól és én is vettem, ha csináltam valamit jött és kipróbálta. Tény, hogy amiket én csináltam, érdekelt, azt kipróbálta és leszarozta, sok év alatt sem lett olyan élményem, hogy rám nevetett volna, hogy hű, ez marhajó volt, de jó, hogy csináltuk. Max megköszönte a lehetőséget, a szervezést. Én meg marhára igyekeztem, hogy valami már csak jó lesz. Aztán egy nap, az első és egyetlen kettesben töltött estén a sírásig kínzott a szövegével, hogy önző vagyok, és ez se jó meg az se jó, ilyen vagyok, olyan vagyok és végül elmondta, hogy csak annyi a közös bennünk, hogy mindketten egyedül élünk, de amúgy mi semmiben nem hasonlítunk.

Ott maradt a lelkemben a mondat. Sok évnyi közös projekt és közösen megélt program és millió hektónyi szeretettel, szerelemmel és támogatásba ölt energiával a hátam mögött ott ültem és nem akartam elhinni, hogy mi semmiben sem hasonlítunk. Hogy nem sikerült látnia a közös dolgokat. Nem sikerült láttatnom vele, hogy mi jók lennénk együtt.

Nem akkor jutottam el a dacig, hanem sokkal később. Még kellett vagy két év. És akkor le is írtam neki. Mi semmiben sem hasonlítunk egymásra. Menj, és nyalj annak, aki imponál neked. Menj nyugodtan és teperj ott, ahol szeretnél jófejnek látszani elhazudva a valódi énedet a valódi érdeklődéseidet, a valódi életedet, ahol kevés lesz a műveltséged, a tájékozottságod, a lendületed, az érdeklődésed, az energiád. Mi nem hasonlítunk, és ha hasonlítanánk is le fogom tagadni.

Olyan és annyi könyvet olvastam, aminek a mélységét soha nem is értenéd. Olyan és annyi kiállításon jártam, annyiféle koncerten, annyiféle vallási, művészeti közösségben, a munkám során a feladataim, a kihívások, a problémák, az emberek sokasága, a képzések sokfélesége, el sem tudom mondani milyen sokféle, színes dologgal foglalkoztam eddigi életemben. És egy szerelem miatt elkezdtem ezeket értéktelennek, kevésnek, nevetségesnek látni. Magammal együtt. Magányosnak, problémásnak, szorongónak láttam magam, mert odaültem egy magányos, problémás, szorongó és negatív ember mellé és együttérzően (és szerelmesen) átöleltem. És elücsörögtem mellette 10-15 évet.

De mi nem hasonlítunk, és az utóbbi hetekben visszakaptam a színeimet. Ömlik rám a kedvesség, a támogatás, az elismerés. Jónak, hasznosnak, érdekesnek érzem magam. Mindezt ajándékba kaptam az élettől. Közvetlenül semmit nem tettem azokért az emberekért. Csak mást tükröztek vissza belőlem és felragyogott minden. Tudom, hogy van árnyék, nem vagyok sem mindentudó, sem tökéletes. Én ezt tudom. Dolgozom a hibáimon, bár ennek a munkának sosem lesz vége, de igyekszem.

És nem sajnálom, hogy nem hasonlítunk

[angelofghetto]

gettólakók

Nem volt még olyan régen, mikor a gangos házban laktunk a legfelsőn. A tetőt egész nap sütötte a nap, este pedig mint valami gigantikus cserépkályha, kiadta magából a meleget. Vagy megfulladtunk zárt ablak mellett, vagy megsüketültünk nyitottnál. Két-három nap volt mire teljesen átmelegedtek a falak, átvették a bútorok, és hiába mentünk ki a gangra, az udvaron állt a levegő mint egy kemencében, a kövön pedig pizzát lehetett volna sütni. Ültem a lefüggönyözött szoba közepén mindössze egy vizes törülközőben, és csendben izzadtam, igyekeztem nem megmozdulni, és óránként mostam magam hideg vízzel. Vizes hajjal szálltam ki a zuhany alól, és gondoltam, gyorsan elszaladok a boltba, de mire leértem az utcára, gyakorlatilag meg is száradt a hajam.

Próbáltam hideg színekkel körülvenni magam. Az ebédem joghurtba kevert zúzott eper volt lefagyasztva jégkrémnek, hideg meggyleves, tegnapi grillcsirke egyenesen a hűtőből. Akkoriban mély sóhajok közepette áhítoztam egy légkondira, bár tuti nem tudtuk volna fizetni, mert nagyon csórók voltunk.

A gyerekek jobban bírták. Bugyiban futkároztak a függőfolyosón és vízipisztolyokkal kergették egymást hatalmas nevetések közepette. Az alattunk emeleten a kamaszok nem aprózták el: lesből támadták be egymást holmi felmosóvödrökkel. Abból a földszintnek is jutott.

Ott lakott mellettünk az izgága feljelentgetős szomszéd, aki soha nem engedte ki a leszármazottait "ezekhez", pedig szegények ablakhoz nyomott orral próbáltak elcsípni egy kis érzést abból, milyen lehet odakint önfeledten játszani a többiekkel. Fogadásokat kötöttünk, hogy a házi Máris szomszéd mikor kezdi el öklét rázva kiabálni, hogy "büdös kölkök takarodjatok az ablakom alól". Általában nem bírta túl sokáig. Önkormányzati rendeletekre hivatkozott, és fenyegetőzött a rendőrséggel. A feleségét gyakran láttuk ilyenkor túlméretes napszemüvegben és hosszú ujjú garbóban lemenni vásárolni.

Emlékszem egy hatalmas lan partira, mikor mindenki kitolta a gépét a gangra. A saroknál mindig árnyék volt, kivéve néhány nagyon korai órát, de a felhevültebb szakaszokon kikötözött lepedőkkel és pokrócokkal zárták ki a napot a srácok. Aztán hirtelen eleredt a zápor, de ez senkit nem zavart különösebben. Utána lett csak egyetlen hatalmas szauna az egész ház.

Azért vannak nekünk jó emlékeink is.

[erosnekszulettem]

Mikor ráébredsz hogy nincs többé elment lelépett...

Nem tartozol senkinek semmivel azt csinálsz oda mész ahova és akivel csak akarsz..

Mi lenne az első gondolatod a szabadság?

Vagy az hogy itt ez a kibaszott nagy világ és te itt vagy egyedül benne tökre egyedül nem tartozol többé senkihez és nélküle nem vagy több csak árnyék egy hontalan csavargó... egyedül több milliárd ember között és nem vágysz senki másra csak rá... mennyire lehet szerinted magányos érzés vágyakozni... érezni hogy hiányzik de soha többé nem találhatod meg őt...

[lelkigyakorlatok]

Tone Hødnebø: Inverziók:

1. Hinni annyit jelent, mint bízni valamilyen rendben. 2. A villám felfelé is csap. 3. A legjobb tükrök a tükörre eső fény 99,999%-át verik vissza. 4. Megnövesztettem a hajam, és láthatatlanná váltam. 5. A harcoló kutyák olyan döntéseket hoznak, amikre betanították őket. 6. Sötét, misztikus árnyék lepi el a kertet és a madarak visszhangja. 7. Apám bronzból készült lábvértet örökölt, amely Nagy Sándortól származik. 8. A színeket szubjektív és objektív módon éljük meg. 9. Lazarusz felbontott egyiptomi múmiára hasonlított. 10. A diákoknak létfontosságú, hogy megmentsük őket önmaguktól. 11. Kaptam egy világító követ, valamikor egy befolyásos emberé volt. 12. A legrégebbi tükrök fényesre csiszolt bronzlemezekből készültek. 13. Amit látsz és tapasztalsz, azt szereted és elveszíted. 14. A világ gabonában mért súlya egyenlő a világ aranyban mért súlyával. 15. Egy magában álló ige csak egy álmot fejez ki. 16. Egy játék legfontosabb szabálya tudni, hogy benne vagy. 17. A láthatatlan hatalma beleolvad a mindennapi életbe. 18. A görögdinnye állagáról álmodtam. 19. Hogyan válik minden előnyös tulajdonság hirtelen hibává. 20. A sötét hold bevilágítja a sötét tájat. 21. Majdnem minden növény jobban fejlődik, ha foszforral tápláljuk. 22. A pénz értéke pontosan annyi, amennyit gondolok. 23. Gondold végig, hogy ember vagy-e vagy gép. 24. Hogy megtudjak valamit, teret kell adni a kétségeimnek. A. Dobos Éva Fordítása

[tukrok-eneke]

A Mélység Láncai

A szenvedés mindig a legnagyobb csendben kezdődik. Olyan, mint egy alig észrevehető rezdülés a lélek legmélyén, ahol még nincsenek szavak. Kezdetben egy halk sóhaj, egy árnyalatnyi remegés, amit talán még el lehet nyomni. Ugyanakkor ahogy telik az idő, ez a rezgés fokozatosan erősödik. Mélyebbre hatol, mint egy láthatatlan kezekkel szorító erő, amely belülről fojtogat. Aztán egyszer csak rájövök, hogy már nem tudok elmenekülni. A rezdülésből bilincs lett, a csendből kiáltás, de ezt a kiáltást senki sem hallja.

Ez a sötétség nem az éjszaka nyugtató homálya, nem az a fajta árnyék, ami után hajnal jön. Ez más. Ez az örökké tartó hideg, mely átjárja minden porcikámat, és elnémítja az elmémet. Ott fekszem az óceán fenekén, ahol a víz dermesztően fagyos. A bőrömet csípik a mély sós hullámok, mintha lassan megsemmisítenének. A kezem szabad, de minek? Felemelem őket a felszín felé, hátha valaki észrevesz, de a víz minden szót, minden mozdulatot elnyel. A fény csak halvány emlék, már nem is vagyok biztos benne, hogy egyáltalán vágyom rá.

A láncok (vagy inkább kötelek, amelyek a mélybe húznak) egyre szorosabbra fonódnak körülöttem. Eleinte próbáltam harcolni ellenük. Minden erőmet beleadtam, hogy küzdjek. Hittem, hogy ha eléggé akarom, ha kitartok, talán elérhetem a felszínt, újra érezhetem a nap melegét. De most már... most már nem hiszek ebben. A küzdelem csak még jobban felerősítette a fájdalmat. Mintha minden mozdulattal a láncaim (vagy inkább azok az erők, amelyek tartanak) szét akartak volna tépni belülről. Mostanra már nem harcolok, mert tudom, hogy a küzdelem céltalan, csak mélyebbre húzna.

Hittem, hogy majd te segítesz. Azt gondoltam, te vagy az, aki képes leszel kihúzni a mélységből. Te voltál az a Sólyom, akiben láttam a megmentőt, aki talán egy nap alámerül értem, és visszarepít a fénybe. De mostanra rájöttem, hogy ez csak egy illúzió volt. Te nem vagy itt. Nem jöttél le értem. És talán soha nem is fogsz.

A hideg mindent elborít, a víz már a tüdőmet tölti meg. Nincs levegő, csak a fagyos tengervíz, ami körbeölel, és lassan elfojtja az utolsó szikráját is annak, amit életnek neveztem. Mégis valami furcsa történik ebben a mélységben. Ahogy a szenvedés lassan átjárja a testemet, belül egy új erő születik. Minden fájdalommal újabb alkotás születik: írások, rajzok, festmények. Ahogy süllyedek, a művészet egyre intenzívebbé válik. Mintha a lélek legmélyén rejlő kínokból virágozna valami tiszta és gyönyörű.

Mégis, minden egyes alkotás egy újabb kérdést hordoz magában: miért? Miért ragadok itt, és miért nem tudom elérni a felszínt? Miért van az, hogy a szenvedés az egyetlen, ami életet tud adni a művészetemnek? Minden egyes festett vonal, minden írott szó egy kiáltás a mélyből. Egy kísérlet arra, hogy elérjem a felszínt, még ha a remény egyre halványabb is.

Talán van ott valaki a hullámok felett, akinek a karja elérhetne hozzám, aki kihúzna. De mostanra már nem vagyok biztos benne, hogy akarom-e. Talán jobb itt lent, ahol a csend a társaságom. A fájdalom ellenére valami különös békesség születik meg bennem. Minden mozzanat egy újabb alkotás, és minden alkotás egy újabb lépés a mélységben. De meddig tarthat ez? Vajon a művészet megmenthet-e a saját szenvedésemtől, vagy talán éppen ez az, ami tovább mélyíti a láncokat?

Ahogy itt fekszem a sötét vízben, már nehezen találom meg a választ. A világ elhalványul, a fény szinte teljesen eltűnik. Azonban mégis, minden egyes szenvedés újabb csodát eredményez. S talán, egy nap, valaki mégis meghallja a kiáltásaimat. Vagy talán soha.

[stegal]

Reggel mikor kinéztem és láttam..

hogy Jött egy felhő és leszállt volna közénk, de ehelyett nem akart odébbállni sokáig.

Nem felhő volt, hanem

Az Árnyék..

Aztán minden ment tovább, ahogy csak szokott..

[haw-duck]

Egyedül a semmi közepén

Menekülök a világba, talpam alatt zuzmó.

Bárhol vagyok kiütközik, hogy valóm surmó.

Esek-kelek, azt sem tudom merre megyek,

Sírok mint egy gyerek, könnyeim közt hegyek.

Ebben a nagy világban nem sokan értik a magyart,

Kit mint én végképp nem, hogy miért túrja az avart.

Most egy pillanatra kisütött átlátszik a zavar,

De ki ha nem én aki kérdés nélkül indul hamar.

Olyan magasan vagyok, épp mindenki felett,

De nincs ki hallja hangom, pláne más helyett.

Én tudom szavaim annyira kuszák, tán nem is érted.

Megértem hisz nincs csak másé, vagy tiéd amihez mérted.

Most pedig hogy árnyék lett, és a fák közt nem látok át..

Attól félek hogy kénytelen leszek követni más lábnyomát!

Minek menekülök ha félek, hogy eltévedek?

Hát elmém elméje szélén ezen elmélkedek.

[szonikuscsavarhuzo]

Tóta W. Árpád

Hát eljött a csúfos bukás. A bukovári. A Magyarországot teljhatalommal uraló leviatán képtelen volt épkézláb jelöltet állítani Budapesten. Olyat, aki legalább a választásig talpon marad. Elfogytak. Maradt a marketinges nullpont: akkor legalább legyen csinos. Vitától, interjútól, kérdésektől, még egy nyilvános majálistól is óvni kellett. Eleve krumpliorral jött fel a porondra. Ehhez a totális alkalmatlansághoz igazították a kampányát: annyi derült ki, hogy nagyon utálja Bébi Gyurcsányt. Más nem. De hát ez egy város, emeletes házakkal. Itt kérdeznek.

"Vegyvédelmi ruhában kaszálja le a méhlegelőt, mert járva a magyar tájat, látta, hogy azokkal a szúrós növényekkel űrhajósok dolgoznak. Szabadidejében kosztümben sütöget, vagyis már megsült cipókat rakosgat a kikapcsolt kemencébe. A konkrét agyhalál ez a nő. Az árnyék Innsmouth felett. A degeneráció kabalaállatkája. Aki kereken kimondja, hogy hülyének nézünk titeket."

Most pedig megmérték, hogy sajnos itt nem elég hülye a nép. Marad a B jelölt. Nem baj, Szandi, azért fideszesnek még jó leszel. Csak a Fidesz nem lesz elég jó ide.

[eltiron2]

"Természetesen meg vagyunk győződve arról, hogy háromdimenziós objektumok vagyunk, és mozoghatunk a térben, amelyet három számmal, a hosszúsággal, a szélességgel és a magassággal határozunk meg. De ez talán csak illúzió. Lehetséges, hogy egy hologramban élünk.

Talán az általunk tapasztalt háromdimenziós világ csak az igazi világ árnyéka, amely valójában tíz- vagy tizenegy dimenziós. Tehát amikor valódi énünk tíz vagy tizenegy dimenzióban mozog, valójában úgy tapasztaljuk, hogy a tér három dimenziójában mozgunk. Amikor az utcán megyünk, árnyékunk követ minket és úgy mozog, mint mi, csakhogy az árnyék két dimenzióban létezik. Hasonlóképpen, talán mi magunk három dimenzióban mozgó árnyékok vagyunk, de a valódi énünk tíz vagy tizenegy dimenzióban mozog. "

- Michio Kaku - Isten egyenlete

[hicapacity]

Carl Gustav Jung szerint az emberi lélek árnyékot vet. És mindaz, amiről nem vagyunk hajlandók tudomást venni, amit nem hozunk elő a tudatosság fényére - az Árnyékunk.

"Az árnyék mindaz, ami nem szeretnél lenni," írta.

Az elfogultságaink, az indulataink, a kicsinyességeink, a gyarlóságaink, irracionális hiedelmeink, kényelmes következetlenségeink: ezek mind az árnyékunk.

Sokan azt hiszik, hogy az Út mindannak a megtagadásán keresztül vezet, ami az árnyékban rejtőzik. Hogy ��gy válhatunk tökéletessé, ha megtagadjuk a lelkünk eme Sátánját. Ha fogcsigorgatva harcolunk ellene. Vagy ha nem veszünk róla tudomást és a fényes oldalra összpontosítunk.

De az Út nem ez. Az Út az árnyékmunkán keresztül vezet: a tudatosság fényénél kell megvizsgálnunk az elfogultságainkat, az indulatainkat, a kicsinyességeinket, a gyarlóságainkat, az irracionális hiedelmeinket, a kényelmes következetlenségeinket. Amit egyébként olyan könnyedén megteszünk, ha másokról van szó. De ami, ha saját magunkról van szó, gyakran legalább olyan kényelmetlen, mintha egy vallatólámpával világítanának a szemünkbe, és színvallásra késztetnének minket a legbelsőbb érzéseinkről.

De ha elvégezzük az árnyékmunkánkat (teljesen elvégezni nem lehet persze, de neki lehet gyürkőzni, derekasan) akkor rájövünk arra, amit Jung így fogalmazott meg: "Az árnyék kilencven százalékban tiszta arany."

Az árnyékunkban nem csak sötétséget találunk, de ragyogó lehetőségeket is.

Ha tetszenek az írásaim, kérlek, támogasd a munkám: https://drogriporter.hu/tamogass/

kép: Rook Floro

[zoeeozzoeeoz]

Mostanában egyre többet járok haza.........igen, nekem még mindig él a "haza megyek", ami nem csak ott van ahol lakom, hanem haza, a szülői házba. Jelen esetben, lakásba. Kicsit kezd fellendülni az ingatlan piac, meg már annyira lezuhantak az árak , hogy egyre több érdeklődő van, és mivel nem adtam kulcsot az ingatlanosnak, így ha szól, megyek. Szóval.......honvágyam van :( Nagyon! :( Ülök a félig üres lakásban, várom az érdeklődőket, és tódúlnak elő az emlékek.

A ház előtt volt egy naaaaaaagy fa. Sajnos kb 5 éve kivágták, mert balesetveszélyes lett, kezdett kiszáradni, belül a törzse üreges volt már stb.... helyette most egy gyönyörű szép hársfa van ültetve. :) Szóval a régi naaaagy fa, végig kisérte a gyerekkoromat. Mikor már lehetett nyitott ablaknál aludni, és fújt egy kicsit a szél, mindig ennek a fának a lombjának a susogása altatott el. Vagy a fény-árnyék játéka. Meg a játszótér gyerekzsivaja. Az eső, ahogy kopog a párkányon. A játszóteret azóta átépítették, elvitték a régi hintákat, mászókákat, új játékok vannak, és soksoksoksoksok fa. Eddig is sok volt, de azért az ablakból be lehetett látni a teret, most viszont minden csupa szép zöld fa. A régi, elöregedett, kiszáradt fákat kivágták, és folyamatosan ültettek helyükre új fákat. Most olyan, mintha egy kis erdő lenne a tér, kis tisztásokkal, ahol hinta, homokozó,és sokosoksoksok pad van. Gyerekkoromban sokat voltam lent a játszótéren. A legtöbb ügyeletre rohanás velem, a játszótéri "balesetek" miatt volt. Pár ilyen esetre még emlékszem is. A "kiserdő"-ben , a ház másik oldalán, rengeteget sétáltunk apámmal, később a kutyimat is ott sétáltattam. Végig ellehetett menni le, a Csónakházig. Szerintem egyik alkalommal ismét végig járom azt az útvonalat. Aztán a cukrászda Füreden, ahol vissza felé mindig fagyiztunk. Nagyon sokat változott a város, mióta nem élek itt. Előnyére! Élhetőbb, zöldebb, nyüzsisebb. Legutóbb, kedden este voltam lent, és ahogy nyitogattam ki az ablakokat, ismét egy emlék. A tücsökciripelés!!!! Hát majdnem elsírtam magam :( Az erdőből, olyan hangos tücsök ciripelés hallatszott, hogy az ingatlanos is megjegyezte: "hangosabban kell beszéljek, mert a tücskök belehúztak az effektekbe :D " Imádtam gyerekkoromban hallgatni őket. Csak feküdtem az ágyon, vagy kimentem az erkélyre, és csak hallgattam őket. Imádtam!!!

Jó volna minél előbb eladni most már, mert egyre nehezebb lesz. Ha nem pont akkor esett volna be az ingatlanpiac, mikor én elkezdtem árulni, és ha sikerült volna gyorsan, 1-2 hónap alatt eladni, semmi bajom nem lett volna. Most már , így fél év után, nehezebb. Most már leülepedett bennem minden, és kezdenek elő jönni az emlékek. Elkezdtem ragaszkodni az emlékekhez, és egyre nehezebb bemenni a lakásba. Már az ajtót nyitva is összeszorul a szívem. És nem, nem azért, mert lift nélkül megyek fel a harmadikra, és levegő után kapkodok :D :D

Szóval.........ide költözni nem fogok. Pont az emlékek miatt. Hogy itt ápoltuk apámat, itt ápoltuk anyámat. Ezek visznek mindent. Minden tücsökciripelést.

[csacskamacskamocska]

Mire gondolsz most?

Egy filmben tette fel a kérdést a nő és én valahogy megütköztem rajta. Tényleg képesek az emberek ilyen idiótaságot kérdezni? De miért? Ha tőlem kérdeznék, valószínűleg valami, a másik számára teljesen érdektelen faszság lenne, hogy a plafonon az árnyék pont úgy néz ki, mint egy gyerekfej, és ennek van valami latin neve, hogy képesek vagyunk beleátni dolgokat más dolgokba, de nem emlékszem mi az a szó. Persze, ha éppen beszélgetünk, és a másik elhallgat, akkor valid a kérdés, mert feltételezhető, hogy van valami fontos, amit nem mer kimondani, csak forgatja magában. Ha megkérdezik, és kimondod, hogy azon gondolkodsz éppen, hogy a kollégád mekkora fasz, akkor a legtöbb ember megbántódik. Ő itt figyeli minden rezdülésed, neked meg a kollégádon, de plánesőt a kolléganődön jár az agyad????

„Majd én tudom”. Nagyanyám megfogalmazásában: „Tudomén”. Ezt válaszolta, ha megkérdeztük mit keres. Az ember megszokja, hogy ő tudja a saját dolgát, megcsinálja, nem kell róla beszélni, nem akar segítséget, csak hagyják, majd ő... Mindenféle kapcsolatban nehéz az ilyen emberrel együtt lenni. Mert fel sem tudja fogni, hogy normálisan az ember beszivattyúzza az infót, hogy ki mit szeret, ki mit utál, kinek milyen terve van, és a saját elképzeléseit a számára fontos személyek elgondolásihoz igazítja. Nem alárendeli, csak igazítja. Ami nekem mindegy, az lehet úgy, ahogy másnak jó. Ami nekem kicsi veszteség, az lehet úgy hogy másnak ne legyen hatalmas nagy. De ehhez tudnom kell, hányadán állunk. Így aztán én is szeretem tudni, hogy konkrét dolgokról mit gondol a másik.

A mire gondolsz kérdéssel sosem számítunk arra, hogy a másik azt válaszolja: azon gondolkodom, hogy az előtted levő barátnőmnek jobb melle volt, de te azért jobb palacsintát sütsz és hosszabb távon ez fontosabb. Meg azt se, hogy hazamehetnél már, mert akkor elereszteném magam. Azt szeretnénk hallani, hogy a másiknak éppen az a fontos, ami nekünk is. A kapcsolat, a csodás együtt megélt élmény, a terveink, meg persze Én én én! Mondd, hogy én töltöm ki minden gondolatod!!! :D Mire gondolsz? Semmire, baszod, most kúrtunk egy orbitálisat, ki vagyok nyúlva, mindjárt alszom, nem gondolok semmire. Ez lett volna a filmben az őszinte válasz.

Amúgy a karakter jól fel volt építve, mert ez a tündéri kedves meg aranyos nő egyre idegesítőbb és egyre követelőzőbb lett, hogy mire gondol a másik, miközben annyira középszerű volt, hogy az már fájdalmas. Most meghalt, kiírták a sorozatból. Uh.

A kommunikáció lényege egy kapcsolatban, hogy elmondjuk mit gondolunk. Mindenről. Az árnyék latin nevéről, a fasz kollégáról, a bélműködésünkről, arról, hogy hova menjünk nyaralni, a félelmekről, fájdalmakról, a szükségletekről és az igényeinkről és a múltról, mindenről. A normális kapcsolat egy biztonságos közeg, ahol bármiről lehet beszélni. A normális kapcsolat egy olyan közeg, ahol szívesen is beszélünk. És közben a normális kapcsolat egy olyan közeg is, ahol amikor megkérdezik, mire gondolunk, azt is mondhatjuk, hogy : semmire. Az ember néha tényleg nem gondol semmire. És az nagyon jó!

[angelofghetto]

Kerestem azt a videót, amiben a magyar barackot hozzák fel pozitív példának, de nem találtam még meg. Vannak más kisfilmek is, mint például ez, amit az Unió területén betiltottak. (Vajon miért nem csodálkozom ezen?) Eddig is figyeltem a származási hely megnevezésre. Szlovák cukor, lengyel só, kínai fokhagyma, ami egy hét alatt összeaszik és megbarnul. Óriási de íztelen spanyol eper, hatalmas vízízű halványpiros paradicsom. Naná hogy keresem a hazait.

Évekre eltűnt a boltokból a Pilótakeksz (ami Angliában olyan fajta fizető- és csereeszköz, mint a böriben a karton cigi), miközben mindenhol nyomatták ezt a nyomorult Oreo-t. (Egyszer megkóstoltam, hogy mit tudhat: két égett ízű tészta között egy édeskés, semmilyen ízű talán tejszínes krém. Kétszer ettem belőle: először és utoljára.) Valakitől azt hallottam, megszűnt a gyár, ahol a Pilótakeksz készült, felvásárolta valami külföldi cég. Aztán újra megjelent, jóval kisebb átmérővel és jóval drágábban. Most majdnem háromszor annyiba kerül, mint az Oreo.

Még emlékszem, micsoda alsó rúgás volt az EU csatlakozás a hazai mezőgazdaságnak. Ahogy MP is idézi, meghatározták az uborka görbületét is. Már többé nem az íz számított, hanem a kinézet. Ez persze a francia és spanyol termelőknek kedvezett. Szóval az Unió nem jótékonysági intézmény, hanem piacnyitás kelet felé. Csak épp a bérek nem gyűrűznek be ide, hogy vásárlóerő is legyen nálunk. Furcsa aszimmetria ez, de lehet ezen dolgozni. Mégis itt volt a lehetőség, hogy megerősödjünk, beszálljunk a buliba, de a pénzből inkább, uradalmak, stadionok, lombkoronasétányok, 20 centis kilátók és maffiahálózatok épültek. Az ivóvizünk, a termőföldjeink, a levegőnk, a klímánk, a természetvédelmi területeink és élő vizeink veszélybe kerültek, áldozatai lettek egy végtelenül rövidlátó és mohó hatalomnak.

Hogy is szokták mondani? A huszonnegyedik órában vagyunk. És nem vagyunk teljesen tehetetlenek. Ha mást nem, csak annyit, hogy az ablakpárkányon virágokat, a függőfolyosón, teraszon csilipaprikát, paradicsompalántát, hagymát, retket vagy salátát, a konyhaablakban fűszernövényeket nevelünk, a sok kicsi sokra megy alapon, már tettünk egy közös lépést. Aki kezdő, és csak egy cipősdoboz méretű "földje" van, ahova nap süt, kezdje kövirózsával: ezek a kis növények szinte elpusztíthatatlanok, és nagyon hálásak. Akinek kertje van, ültessen fákat, hogy legyen árnyék, ültessen bogyós gyümölcs bokrokat, hogy legyen organikus vitamin a családnak tablett��k helyett. És máris jobb hely lesz a világ. Eszméletlen jó érzés látni, ahogy a kis csírák kidugják a fejület a földből, és növekednek. Minden másra ott a gugli. Van egy álmom. Úgy hívják, Kertmagyarország.

Na most megint jó hosszú voltam, bocsi :)

[valamiegyedikene]

Tanácsok és vallomások

Bárcsak a fejemet az öledbe hajthatnám

Bárcsak a világot rajtad kisírhatnám

Én értem persze

Hogy anyám nem lehetsz

De nekem apám TÉNYLEG nincs

Bárcsak ne tartanál gonosznak

És megbántam, hogy lenni rossznak

Mégis kipróbáltam

Jobb lett volna jónak lenni

És egyenesen fejlődni

Itt is, ott is, bár tudom

Ettől szétesik a világ

Jobb lett volna oroszlánnak

Vagy igaz, tiszta pávának

És jobb lett volna nem tigrisnek

Bár nyúl voltam

Nem is betanított ló

Jobb lett volna a poklot

Szentül használni

Igaz hitű emberként

Mindent tisztán látni

Jobb lett volna férfinek

Emelt fejű senkinek

Ha tényleg csak az vagyok

Te nyilván tudod

Mindenkiben

Lakik egy kis árnyék

Az enyém tán az indulat

De nem a rosszándék

Bosszúvágy az van bennem

De soha nem elvtelen

Nem vagyok egy sunyi geci

Aki hibáit elrejti

Nem vagyok egy vadállat

Csak egy szükségét végző állat

Aki megvadul ha simítják

De főleg, ha becsapják

Mikor szükségét épp nem is végzi

Van bennem egy vadállat

De ez az ami formálhat

Dicsőséges férfivé

És nem egy gyáva köcsöggé

Bár sunyi ritkán voltam

Oroszlánná nődd magad!

Aki BÁTRAN elszalad

Ha puskacsövet fognak rá

Mert ez itt az igazi világ

Nem minden puska altató

Mi jószándékkal gyógyító

Lehetne, ha lesérülnél

Még mindig lábadozok

Lábon lőtt két sunyi mocsok

Én legalábbis azt hittem

De nem gyógyul be teljesen

Soha már talán

Az egyik puska sörét volt

Ő az aki elrabolt

És altatónak hittem

Hogy aztán felébresszen

Őt már kiráztam a lábamból

De a másik puska olyan ügyes

Vékony volt és rejt-mérgezett

Bár sejthettem volna tán

Mert kemény kéz fogta rám

És ő egy szemét puska-bölcs

Tán semmihez sem ért

De lőni mindig kész

Ebben van a bölcsessége

És az ügyessége

Kígyó, róka, aligátor

Aki tán még mindig gátol

Hátam mögött aknázva

A tökéletest megjátszva

És vadászlesből lő

Nem amatőr ő

Tudja, hogy kell célozni

De bölcsebb lenne mondhatni

Ha magára lőne

Söréttel csak persze

Hogy lesérüljön annyira

Hogy kórházban gyógyulva

Nagyítóval nézzék szívét

És a TÉNYLEG okos fejét

Ezek itt tán tanácsok

És persze

Vallomások