#A soha viszont nem látásra

[pillanatnyigondolatok]

Egy két lábon járó red flagnek a soha viszont nem látásra!!

Ha már sosem írtál arról dalt mennyire oda vagy értem vagy mennyire szeretnél .

Akkor remélem inspirál egy jó zene írásához a gyűlöletet amit irántam érzel amiért nem hagytam hogy teljesen tönkretegyél engem.

[ntfahirek]

A soha viszont nem látásra, #Weimar!

Spotify-fiók törölve ✅

Lemezkiadótól kirúgva ✅

Online shop bezárva ✅

Booking-ügynökség felmondott ✅

Turné törölve ✅

[rosszulorzott]

uhh

4,521 views May 2, 2023 #magyarország#fideszmaffia#hírek Ezen a hangfelvételen az hallható, ahogyan a LOMBKORONÁS, FIDESZES POLGÁRMESTER EGY NEVETŐS SMILEY MIATT KIRÚGÁSSAL FENYEGET EGY KÖZMUNKÁST. Először telefonon hívta fel és felszólította, hogy távolítsa el a „röhögős fejet” a lombkoronátlan sétány képe alól, majd berendelte magához, hogy „megbeszéljék a dolgokat”. A személyes találkozó alkalmával hangfelvételtől tartva a közmunkással kint akarta hagyatni a telefonját, de miután az erre nem volt hajlandó, csak annyit közölt: „akkor mindent megbeszéltünk, viszont látásra, a papírokat majd kapod”. Gyakorlatilag kirúgta, illetve kirúgással fenyegette, mert a hölgy a mai napig még nem kapott írásos értesítést az elbocsátásáról. Ez akkora aljasság és akkora arcátlanság, hogy amikor először hallottam, nem is akartam elhinni. Mivel a felvételt nem a polgármesteri önkény áldozatától kaptam, újra elutaztam Nyírmártonfalvára, hogy ellenőrizzem annak hitelességét. A nehéz körülmények között élő, valójában szociális munkásként dolgozó (de csak közmunkás bért kapó), nagyon bátor fiatal anyuka megerősítette a hanganyag valódiságát. Mint mondta, egy ismerősük családja elment a híressé vált lombkorona sétányhoz, ott készítettek magukról egy képet, ezt posztolták ki, és erre nyomott ő egy nevetős emotikont. Mint mondja, nem volt benne semmi rossz szándék, ezen kívül soha semmi mást nem tett ki a lombkorona sétánnyal kapcsolatban, de másról sem szokott írni, ami a hivatalt érinti. Ezért is lepődött meg, amikor a polgármester felhívta, és az ő értelmezése szerint is arra tett utalást, hogy kirúgja. A fiatal nőnek nagy szüksége van a munkára, mert egyedül neveli a 8 éves kisfiát, aki speciális nevelési igényű. Őt egy közeli településre viszi iskolába minden reggel, ezért is érintette rosszul, amikor a polgármester később bejelentette, hogy változtatna – az egyébként határozott idejű – munkaszerződésén, és reggel 8 óra helyett 7 órakor kellene kezdenie a hivatalban. Eddig táppénzen volt, ma ment vissza először dolgozni a megfenyegetése óta. Egyelőre hivatalosan még nem bocsátották el. Az is nagyon sok mindent elmond a magyar falvakról, hogy a hölgy pár éve még "rendes" állásban, szociális munkásként gondozta az időseket. De aztán a lombkoronás polgármester azt mondta, hogy erre nincs pénz, ezért ezentúl közmunkásként fogja ugyanazt (!) csinálni. A fideszes polgármesternek ezekre a kérdésekre kellene válaszolnia: - Valóban ő hallható-e a hangfelvételeken? - Ha igen, szerinte hogyan kell mindezt értelmezni? - Tervezte-e vagy tervezi-e, hogy elbocsátja az érintett dolgozót? - Ha igen, milyen indokkal? Persze nem fog válaszolni, de anélkül is elmondható: a polgármester arrogáns bosszúja még a lombkoronasétányánál is nagyobb botrány. Ugyanakkor, ahogyan a tarvágott erdő is jelképe lett az EU-s pénzek ellopásának, a nevetős smiley miatti fenyegetés pedig a települések lakóit terrorizáló, fideszes kiskirályok szimbóluma. Csak remélni lehet, hogy legalább ez a polgármester hamarosan eltűnik a süllyesztőben – mindenesetre a helyiekkel beszélve erre látok is esélyt. Az ellenzéki közösségnek viszont mindent meg kell tenni, hogy a megfenyegetett szociális munkást megvédje. #magyarország#fideszmaffia#hírek#lombkorona

[holnaptol-mas-ember-vagyok]

néha felbasz, milyen buták az emberek

Lola Lovelace - A soha viszont nem látásra

@holnaptol-mas-ember-vagyok

[enisvagyokvalaki]

Felébredtem és annyit vettem észre, hogy már nem fáj, hogy már nem gondolok rád, hogy már nem érdekelsz, mert hidegen hagysz!!😉 ami azt jelenti, hogy túl léptem rajtad, és azt is, hogy nincs több rólad szóló tumblr poszt😉 szóval a soha viszont nem látásra te barom!!😉🖐

- Saját

[gyeremegkozelebb]

Nem gondoltam volna hogy megint ugyanitt fogunk tartani de mindegy mostmár eldöntöttem, hogy elengedem én is ezt az egészet, viszont ezt leírom mert így könyebb lesz nekem és tudom, hogy ennyit megérdemlek. Júniusban lesz egy éve, hogy megláttam életem első, első látásra szerelmét. Ezelőtt azt hittem ilyen nem is létezik meg ez egy faszság. Aztán rájöttem, hogy valaki szemében nem láthatod azt a világot amiben végre szeretnél élni akit nem is ismersz. Szerelmes lettem a szemedbe, a mosolyodba, a hangodba, a beszédedbe és minden lépésedbe de igazából én a mai napig vallom, hogy beléd csukott szemmel is szerelmes lettem volna. Annyi mindent elvett ez az egész belőlem. Annyi esélyt adtam neked, mindig ott voltam melletted és elfogadtam azt aki vagy. Mikor az egész világ nem akart én akkor is akartalak. Nem lesz elég rá egy élet, hogy rájöjjek miért nem voltam neked soha elég. Minden szerelmem, szeretetem és törődésem neked adtam volna. Soha nem tudtam elmondani mennyire szeretlek és nem azért mert képtelen vagyok kimondani hanem mert nem tudtam volna soha elmagyarázni. Szerettelek annyira, hogyha megkértél volna, hogy várjak rád életem végéig, csak azért, hogy legyen időd más emberré válni, azzá aki már szeretni fog, vártam volna. Akármikor láttam, hogy neked valami fáj és sírni láttalak, mindig azt kívántam, hogy inkább fájjon nekem 100x mint neked egyszer is. Rengeteget bántottál de ha ezer könnycsepp nem lett volna elég, ejtettem volna többet csak még egyszer érezzem, akkor is ha 2 percre de érezzem, hogy a karjaid között otthon vagyok, mert mindig ott éreztem magam. Nálad nagyobb nyugalmam sose volt senkinél. Sose fogom tudni elmagyarázni mennyire szerettelek de már nem is fog kelleni. Amit már elmondtam neked és sose fogom letagadni de akárhány darabokra tört a szívem én az összessel téged szerettelek. Őszinte leszek veled, tőled voltam a legboldogabb de egyben te tettél tönkre, de mindig úgy voltam vele hogyha egyszer megtalálom azt az embert akiért megéri szenvedni is nem csak boldognak lenni mellette, ne engedjem el bármi áron se, akkor sem ha ő ezt kéri, soha ne engedjem el! Talán az enyhít a fájdalmamon, hogy már neked nem lesz plusz terhed. Egy kis ideig minden emlékünk a vállamra nehezedik és ettől széttörik a szívem. El fog múlni. Amit sose fogok neked elfelejteni, az pedig az, hogy megmentettél. Minden nap értelme volt felkelni, mert tudtam, hogy látlak aznap. Remélem sose fogod azt a sok jót elfelejteni ami kettőnk között történt és jó emlékként fogsz rá gondolni.

[ezmarkabare]

Írt nekem valaki. Első látásra fogalmam sem volt ki az, de valami derengett egész mélyen. Órák teltek el amire odajutottam, hogy el is olvassam. Egy régi közös ismerős volt. Először megpróbáltam magamnak hazudni és félredobtam az egészet annyival, hogy már nem érdekel. Aztán teltek az órák és egyre rosszabbul lettem. Elolvastam újra és újra. Estére már teljesen a padlón voltam. Az üzenet egy magyarázkodással indult. Bocs, hogy írok. Nem akarok zavarni. Szokásos. Utána egy hosszas magyarázat arról, hogy ő is szeretett engem, de… végül pedig nemes egyszerűséggel annyi: Meghalt. Fáj. Nagyon.

Több évet éltem Budapesten, mégis még mindig az első ami eszembe jut róla egy nyári éjszaka amin a tizennyolc éves énem élete első szerelmének ölelésében fekszik és valami furcsa perverzióként hallgatják a mentőautók nyitott ablakon beszűrődő szirénáját. Nem mertem neki elmondani mit érzek. Ijesztőnek tűnt, azt is bemagyaráztam magamnak, hogy biztosan visszautasítana, hiszen idősebb nálam és minek kellenék én egy felnőtt férfinak. Ennek ellenére életem egyik legszebb időszakaként emlékszem vissza a vele eltöltött napokra. Egy stabil háttér volt akire számíthattam bármi történt. Rengeteget tanultam tőle az életről, még többet a mentőzésről. Csodálatos ember volt. Aztán egyik napról a másikra távolságtartó lett. Emlékszem milyen izgatott voltam, mert a tervek szerint egy egész hetet nála lettem volna, de amikor leszálltam a vonatról azzal fogadott, hogy vessünk véget ennek a “kapcsolatnak”. Tudja, hogy csak azért vagyok még vele, mert ki akarom használni a tanulmányaimhoz — tudja, mi? — és ne keressem többé. Otthagyott. Évekkel később aztán ott álltunk egymás előtt ismét, de már mint mentőtiszt a mentőtiszttel. Beszélgettünk, mint két idegen. Viszont én addigra felbátorodtam és mit veszíthetek alapon elmondtam neki mennyire szomorú voltam miatta, mekkorát tévedett és még mindig ugyanúgy érzek iránta, mint akkor. Ő pedig kinevetett, közölte mekkora idióta vagyok, majd úgy viselkedett velem, mintha soha semmi nem lett volna köztünk. Összetörte a szívem, de egy kis darabja még így is az övé maradt. Elmondhatatlanul haragudtam rá, épp úgy ahogy az üzenetet olvasva is. Nem tudom megérteni az indokot ami szerinte elég nyomós volt ahhoz, hogy ezt tegye velem annak ellenére amit ő is érzett. Bosszant, hogy valaki másnak kellett elmondania akkor amikor már túl késő. Ha ő nem hagy magamra talán most nem lennék instabil, összetört, bizalmatlan roncs aki azt is engedte, hogy bántsák csak ne hagyják el megint. De akkor talán azzal az emberrel sem találkoztam volna akihez képes voltam egy ilyen, még ennél is erősebb kötődés kialakítani. Minden esetre jelenleg úgy érzem végleg elveszítettem azt a darabot a szívemből amin az ő neve volt és szörnyen magam alatt vagyok. Ürességet érzek. Jobban vágyom arra, hogy átölelhessem, mint valaha. Még egyszer utoljára.

[i-belive-in-myself]

Baj, ha erre megdobbant a szívem?

Amikor egy veszedés alkalmával úgy köszönök el, hogy “Legyen boldog életed. Soha viszont nem látásra.”, és ő csak annyit reagál, hogy “Hihetetlen, hogy nem veszed észre mennyire kellenél nekem”.

[veddafenyt]

Volt egy ember aki kifizette néha a ruháim, és néha ételt rakott az asztalra. Sok mindenre megtanított ez a 19 év. Annyi ki nem mondott szó, annyi vissza folytott érzés.. Annyi fájdalom, aminek a nyomát viszem magammal a sírba, mert igen is bizony ez így van ha elhitetik veled hogy haszontalan, semmit érő vagy akkor úgy is fogod élni az életed. És te pont ezt tetted velem. Egyszer nem hallottam a szádból, hogy bassza meg büszke vagyok rád, na de persze azt szinte minden nap hogy te mennyi mindent megtettél értem... Ne viccelj. Miattad lett az életem egy roncs, egy roncs ami néha majdnem elsüllyedt velem együtt, mert felakartam adni.. Na meg persze azt is annyiszor sulykoltad belém hogy X meg XY lánya fia milyen ügyes, tehetséges és persze szép . Én is szép akartam lenni... Csak egyetlen egy pillanatra csak egy picit szerettem volna én is kapni abból a tiszteletből amit megannyi ember felé tanúsítasz. De nem ehelyett számomra maradtak a csúnya rossz gonosz szavak. A kezed nyoma az arcomon. Istenem miért teremtettél ilyen embert..mondd miért fontosabb egy apának nevezett egyednek a párja, mint a saját vére. Miért miért miért. Annyiszor feltettem magamnak ezt a kérdést. Te sosem szerettél, sőt tudod nálad lehet a szeretet kimerült abban hogy pénzt adtál. De tudod vanegy mondás pénzért szeretet nem lehet venni. Hát nem érted? Nem bizony. Amikor megnyíltam feléd bolondnak neveztél és kinevettél miközben az én szívem a darabjaira hullott. Te csak nevettél oly keserűen gúnnyal,hogy belesajgott a lelkem. Bele gondolni is fáj abba mennyi mindent nem mertem megtenni miattad... Igen miattad, aki azt a picike önbizalmam is elszipolyoztad a gyávaságoddal. Ha most jönne egy ember és megkérdezné mi a kedvenc színem, vagy melyik az a dal amire sírni szoktam... Tudod mit felelnél? Semmit. Szépen csendben maradnál,mert nem ismersz.. És én sem téged. Együtt élünk még is oly távol. Nálad rosszabb embert sosem ismertem, és hidd el teszek róla hogy ne ismétlődjon meg. Köszönöm szépen ezt a 19 hosszú gyötrelmes évet amit adtál. Mert egy valamire aztán piszkosul megtanítottál,hogy sose legyek olyan mint te. Bár nehéz is lenne, szivtelennek lenni egy olyan embernek akinek hatalmas a szíve.

Köszönöm. A soha viszont nem látásra.

[mexicanwitness]

Szia

Tudod nem írok neked privátba mert úgyis leszarnád. Lehet most is. Remélem eljut hozzád ez az üzenet. Igen megint ittam megint csak miattad/miattunk. Nem lettem alkoholista de ha ittam csak is miattad volt. Olyankor kevésbé fájt a tudat hogy nem érdekellek. Hajnali fél 5 van és most is rajtad jár az agyam holott te már elastal engem jó mélyre magadban. Tudom nem vonz már bennem semmi. Az az 1 hét csodálatos volt veled. A téli időszakban mikor hideg volt nem igen tudtunk sehova se kimozdulni most ezek a kis séták kárpótolták ezt. Túlléptem rajtad de annyira nem hogy kiszeressek belőled. El kellett fogadnom hogy te jobb emberre vágysz aki megfog. Bennem nem volt semmi különleges és semmi olyan ami megfogott volna téged amiről sajna nem tehetek. Mégis a sok szar dolog mellett én vagyok a világ legboldogabb embere hogy ilyen barátnőm volt mint te. Egyszerűen ha tehetném testet cserélnék veled akár 5 percre hogy lásd mennyire oda vagyok érted. Ezt szavakba képtelenség foglalni. Igaz sok rossz dolog történt velünk de egyszerűen akármikor együtt voltunk sose volt nevetés nélküli es csendes beszelgetes. Lehet nem egymásnak lettünk teremtve bár ha tehetném veled élném le az életem. Te sose hittel a szerelem első látásra. Én se egyből szerettelek meg egyszerűen megfogtál. Az első olelesed, csókod mind bennem van mai napig. Kevés időt voltunk együtt mégis felejthetetlen számomra. Egyik exem se ért fel ilyen szinten mint te és senki nem húzott le a mélybe mint te. Te vagy a boldogságom és szomorúságom forrása is egyben. Nem kérem hogy gyere vissza vagy hogy próbálj meg szeretni. Az a hajó sajna eluszott.. Bele kell torodnom hogy az életben nem minden alakulhat úgy ahogy én /mi szeretnénk. Egyszerűen annyira elvakitott a rozsaszin felhő hogy csak a te érdekeid néztem és veszekedni se mertem veled. Most már bánom. Bármennyire is csalódott vagy az utolsó alkalmunk miatt hidd el nekem is fájt és én se mentem volna bele ha tudom hogy így végződik.. Te is tudod hogy nálam jobban nem szeretett meg senki és hihetetlen de nem is fog. És hogy a legnagyobb fájdalmakat okozva is ugyanúgy szeretnélek mint az elején. Lassan betöltöm a 21. Életévem és kötődök egy olyan emberhez akit lehet nem érdemlek meg senki se tudja lehet jobbat érdemlek (ha egyáltalán létezik nála jobb) de szerelmes vagyok bassza meg.. Megfog mindene.. A szeme, arca, illata, belsoje, szo szerint minden.. Egyszerűen tökéletes számomra. Bár fordítva is így lenne. Boldognak kéne lennem hisz ez a csoda engem is szeretett valaha ami nagy szó. Azóta önbizalmam is nőtt mert hát ritka az hogy akit mi szeretünk azt a másik is szereti.

Jövőre érettségizel. Elmeselted meg annyi célod az életben és mivel küzdesz a célodért nem kérdés hogy eléred őket. Művelt, okos, céltudatos lány vagy. Talán ez is megfogott benned a sok más dolog mellett. Bármikor megbantottalak haragudtam magamra. Igen papíron 21 vagyok a való életben viszont képes vagyok lesullyedni egy 10 éves szintjére de ismersz már. Azért hibátlan te se vagy de ettől vagy tökéletes. Fiatal vagy nem erre vagysz de más céljaid is vannak az életben ugyebár. Bárcsak végig kiserhetnelek az utadon, bárcsak segíthetnék a nehéz időkben de én már csak egy ex vagyok. Egy lezárt múlt.

Ezeket a sorokat olvasva végig gondolod hogy százszor hallottad már ezeket tőlem és tessék ezt 101. - szerre is látnod kell. Egyszerűen egy könyvet írhatnék rólad. Hihetetlen mekkora fájdalmat okoztál mégis vonzodom hozzád ami beteges. Normális ember azt mondaná tényleg hagynom kellene téged mert nem érsz ennyit. Én szeretném hinni hogy mégis. Akármikor egy ilyen szöveggel találtad szembe magad a válaszod ugyanaz volt. Nem tudsz erre mit írni vagy esetleg hogy ezzel nem megyek semmire. Tény és való hogy nem nem is küzdök a lehetetlenért. Mégis hajnali 5 van kivagyok jozanodva és megint csak rajtad jár az agyam. Ezek hiányában is tisztába vagy annak milyen fontos vagy nekem. Sajnálod hogy neked én nem de emiatt se haragszom. Szeretni foglak akkor is ha már mással vagy boldog. És örülni hogy ő azt elérte amit én soha nem tudtam bármennyire igyekeztem. Mindig hisztiztem akár egy 5 eves. Sose mertem önmagam lenni mert féltem nem biruk volna 2 és fél hónapig se.. Talán nem így kellett volna döntenem a fene se tudja. De talán 20 év múlva ha látlak ugyanúgy kihagy a szívem egy ütemet.. Egyszerűen te képes lennél rá. Ne haragudj az éjjeli snapjeimert se. Tudod milyen vagyok ha iszok. Egyszerűen ne haragudj arra aki vagyok. Sose akartam rosszat és ezt te is jól tudod. Minden jót kívánok a jövődben es mindig vigyázz magadra. Szeretlek

[the-female-cactus]

A miénk nem volt szerelem első látásra. Azaz részemről de, nagyon is. A tiédről viszont csak a harmadikra, talán az ötödikre, sőt, lehet, hogy bőven a tizedikre vált azzá. Szóval igazán soha.

Részlet a képzeletbeli könyvből, amit rólad írhatnék

[the-feelings-do-not-go-away]

Szeretni őt? Igen szeretem de ez annyira kevés. Ez a kifejezés nem add vissza annyit amit valójában érzek iránta. Egyszerűen ott van minden porcikámban és nem tudom ezt megfogalmazni. A pulzusomban ami az egekbe szökik ha meglátom. A szívverésemben ami majd ki ugrik a helyéről, mikor megcsokol. A szememben, ami eszeveszettül csillog mikor találkozik a tekintetünk. A bőrömön mert a hideg ki ráz mikor hozzám ér, és olyan boldogság futkos végig a testemen eközben, hogy azt a mosolyt le nem vakarja semmi és senki sem az arcomról. Minden lehetséges örömöt Ő okoz nekem. Ha van olyan az életben hogy egyetlen akkor nekem biztosan ő az. Ő az igazi, ebben biztos vagyok, mondhat bárki bármit. Hiszen szeretem őt, szerelmes vagyok belé. Első látásra tudtam, éreztem hogy ő az. Azóta sem érzem másképp, és tudom hogy soha nem is fogom. Ez az érzés ami sosem múlik el és csak egyszer érezzük, viszont ezt iránta örökre.

[porquesoyninaperdida]

14.

2018.10.23-2019.10.23

23:00

Egy éve

Percre pontosan ma van egy éve, hogy szakítottunk. Vagyis te szakítottál velem.

Sokszor mondják. Az idő segít. De mégis miben? Nem lett jobb az életem nélküled. Sőt. Azóta nem haladtam előre, egy helyben toporgok. 5 hónap kellett ahhoz, hogy ne fájjon minden egyes nélküled eltöltött nap. 5 hónap. Tudod az mekkora idő? Nagyon sok. Többet szenvedtem, mint amennyi ideig boldog lehettem melletted. Ez alatt az idő alatt nem szólt másról az életem, mint a reménykedésről. A beléd/belénk vetett hitemről, amit öt hónap után sikerült kiölni magamból.

De kanyarodjunk vissza a legelejére. A régi szép időkhöz.

Sosem fogom elfelejteni azt a napot, mikor először láttalak. 2018.02.28. Röpimeccs volt, amire majdnem el sem mentem, mert felvételizni kellett volna mennem, de átrakattuk az időpontot egy nappal későbbre, hogy tudjak játszani. Szóval ez az egész olyan sorsszerű volt. Ha akkor nem megyek el, lehet, hogy sosem találkoztunk volna, és soha nem lettél volna ilyen fontos számomra. És úgy veszítettem volna sokat, hogy nem is tudtam volna róla. Könnyebb lett volna, mert így, hogy tudom, mit veszítettem, sokkal nehezebb. De egy percig sem bánom hogy megismertelek, mert olyan dolgokat adtál nekem, amikről még csak nem is tudsz, és ezt sohasem fogom elfelejteni. Na de visszatérve a meccsre. Rékávál jó lány szokás szerint végignéztünk a palikon, mindenkit lehúztunk, hogy "áá nem", aztán hozzád érve, valami olyasmi hagyta el a számat, hogy "hümm, ő már mindjárt jobb". Ezt így meg is beszéltük, aztán mikor ellenetek játszottunk, úgy maradt meg, minthogyha majdnem eltaláltalak volna labdával, de őszintén erre nem emlékszem tisztán, meg lehet az nem is te voltál. Eredményhirdetésnél pedig (erre viszont tisztán emlékszem) te adtad nekem az érmet, Rékával pedig összenéztünk, és gyorsan "megbeszéltük", hogy ez egy jó jelenet volt. Már akkor több voltál. Nem tudom miért, szerelemnek még nyilván nem lehetett nevezni, hiszen nem is ismertelek, de valami mégis rögtön megfogott benned, valami vonzott, nem tudnám megmondani mi, csak éreztem, hogy meg akarlak ismerni. Tudni akartam milyen ember vagy, mindent tudni akartam. Tudni akartam milyen vagy, mit szeretsz, mit utálsz, miben vagy jó, mik a gyengeségeid. Minden érdekelt, és még csak a nevedet sem tudtam. Tetszettél, az a pimasz mosoly, halálos, és imádtam a kisugárzásod már anélkül, hogy bármit is mondtál volna. Sosem váltott ki ilyet belőlem senki, nem vallott rám az ilyesmi, és mai napig nem vall rám, de igen, ez első látásra szerelem volt, csak akkor még nem tudatosult bennem.

Utána még aznap bejelöltél, (és máig nem tudom honnan tudtad, hogy ki vagyok), majd rám írtál. Hú te, ha láttál volna akkor, hogy örültem a fejemnek. Elkezdtünk beszélgetni. Először nem is tudtam, hogy álljak hozzád, nem is mertem például beszélgetést kezdeményezni, mert mindig is élt bennem az a fajta félelem, hogy tartottam attól, hogy idegesítő, felesleges és sok vagyok. És akkor arra sem jöttem rá, hogy esetleg te is többet szeretnél. Beszélgettünk, majdnem minden nap, kitartóan írtál, és elkezdtük jobban megismerni egymást, és elég gyorsan beléd szerettem. Csak akkor még én sem voltam biztos magamban, basszus, olyan hülye voltam akkor (is). Számomra ez az érzés ismeretlen volt, egyszerűen csak abban voltam biztos, hogy imádtam veled beszélgetni. Te voltál az első srác, aki nem nyomult, hanem ízlésesen ismerkedni akart. Akit tényleg érdekelt milyen napom volt, aki figyelt r��m. Imádtam neked mesélni, imádtalak hallgatni. Nagyon könnyű volt neked megnyílni, és nagyon könnyű volt beléd szeretni. Akkor talán úgy tűnhetett, hogy nem akarok írni, meg nem akarok semmit, mert korábbi rossz tapasztalatok miatt féltem, hogy talán nem is azt érzem, amit gondolok, pedig legbelül tudtam.

Egész sokáig napokig beszéltünk. Aztán egy nap abbamaradt, nem írtál többet.

Amin semmi csodálkozni való nincs, én is így tettem volna fordított esetben, de..

Hiányzott. Hiányzott, hogy beszéljünk. Bennem volt, hogy írok, de valahogy mindig elszállt a bátorságom, nem akartalak zavarni, mert lebegett a fejem előtt a rémkép, hogy amint írok, átsuhan az agyadon, hogy nem akarsz velem beszélni. Már az is hihetetlen volt basszus számomra, hogy még ott a meccsen is pont rám figyeltél fel, hisz miért pont én, annyi szebb lány volt ott. Nem hittem el, hogy lehetséges, hogy tényleg érdekellek.

Néha beszéltünk pár szót, snapeltünk, de nem beszéltünk már annyit, mint előtte. Viszont valahogy nem tudtalak elfelejteni, elengedni, amit utólag persze nem bánok. Ezalatt az időszak alatt jött az akkori barátnőd, a Dóri, és az igazából olyan érzés volt, mintha elveszítettelek volna, pedig még nem is voltál az enyém. Akkor éreztem, hogy elrontottam, sírva hívtam Rékát, hogy mi a szitu. Ott, az első érted elejtett könnycsepp után tudatosult bennem, hogy igen, én visszafordíthatatlanul beléd szerettem.

Ezután kb 3 hónappal valahogy megint beszélni kezdtünk, kicsit többet, mint addig, de nem toltuk túl, hisz kapcsolatban voltál. Aztán, július elején kezdtünk el valahogy többet beszélni, és emlékszem, hogy a fordulópont az volt, hogy elkezdtünk valamiről beszélni snapen, aztán Rekaval meg Majával moziban voltunk, és kérdezted, milyen volt, én pedig valami hülyeségből kifolyólag írtam, hogy eltört a kezem, te meg tökre kiakadtál, elkezdtél aggódni, és valami elképesztően aranyos voltál. Utána pedig valahogy elkezdtünk videóhívásozni, és az egész éjszakát átbeszéltük, elkezdtünk hülyeségeket irkálni egymásnak askon. Nem is értettem, hogy miért dumálsz velem éjszakákat, ha barátnőd van...másnap este megtudtad, hogy mit érzek, és Kincsővel ezt dumaltátok meg. És akkor te azt írtad, hogy "Dórit szeretem, DE Csenge már tetszett régebben is". És ott volt a de. És minden, ami a de előtt van, nem számít. És elgondolkodtál, hogy ő vagy én. És őszintén féltem, hogy így, hogy megtudtad, nem fogunk megint beszélni, de nem így történt, hanem pont ellenkezően. Az, hogy másnap szakítottál vele, miattam, olyan érzés volt, amit nem tudok szavakba önteni. Elhívtál minket röpizni, majd a buliba. 2018.07.13. Életem legfontosabb napja, az a nap, amikor gyökeresen megváltozott az életem, és az a dátum, amiről mindig eszembe fogsz jutni. Istenem, a mai napig ha eszembe jut az a nap, eszembe jutnak az érzések, amik akkor bennem voltak. Az első csókunk olyan tökéletes volt, annyira benne volt, minden, amit mondani akartunk egymásnak, minden amit egész este alatt nem tudtunk szavakban kifejezni. Ezután életem legszebb 3 hónapja következett. Életemben először voltam igazán boldog, kiegyensúlyozott, életemben először volt önbizalmam. Olyan szerelmet éreztem, amiért bármit megtettem volna. Olyat, amelytől éreztem, hogy élek. Melletted mindig úgy éreztem. Olyat szeretni, mint te, nagyon könnyű, de megtartani nehéz. Nagyon nagy felelősséggel jár egy ilyen embert szeretni. Mindig éreztetni kellene veled, hogy milyen különleges vagy, mert valószínűleg tisztában sem vagy vele. Vigyázni kell rád, törődni veled, éreztetni hogy milyen fontos vagy és mennyire szeretlek. Teljesen más vagy, mint bárki. Mindig is más voltál. És amikor ez eszembe jut, akkor sajnálom a legjobban, hogy nem tartott ez köztünk elég ideig ahhoz, hogy legalább ezt éreztessem veled. Tiszta szívből szerettelek, viszont sosem mutattam ki annyira, mint ahogy azt megérdemled. De soha nem szeretnék ilyen hibát elkövetni újra, mert a legszarabb érzés elveszíteni valakit, akivel nem éreztetted, hogy mennyit jelent neked.

Az egész tökéletes volt. Számomra legalábbis. Tökéletessé tettél számomra három hónapot. Kár, hogy csak ilyen kevés időnk volt. Te voltál a mindenem. Az a személy, akit jobban szerettem magámnál, akinek bármit elmondtam, akivel minden szabad, sőt igazából foglalt percemben beszélni akartam, az a személy, aki törődött velem, és féltett. Aki mellett éreztem magam valakinek. Tökéletesen bíztam benned, tudtam, hogy amiről tudnom kell, azt úgyis megosztod.

Hihetetlen támaszt nyújtott az, hogy mellettem álltál és mindig mindenben számíthattam rád, és hogy mindig éreztem a szereteted. Hogy valakinek fontos vagyok, és valakinek az egyetlen vagyok (mert ezt mindig éreztetted is), számomra teljesen új érzés volt. Egy olyan embernek voltam az egyetlen, aki a világon bárkit megkaphatna.

Melletted voltam életemben először igazán boldog, és ezt az érzést semmiért nem cserélném el.

Mindig féltem, hogy elveszítelek. Hogy nem leszel az egyém. Hogy nem érezhetem az ölelésed, a csókjaid, és hogy egyszer el kell engedjelek. Soha nem akartam megtapasztalni. Soha nem akartam tudni milyen lehet nélküled.

Aztán pedig megtörtént. A távolság a világ legszarabb dolga, ha egy dolgot megszüntethetnék, tuti ez lenne az. Fájdalmas, ha valakit szeretsz, viszont nem láthatod amikor csak akarod. És mi van akkor, ha megtaláljuk a lelkitársunkat, csak éppen rosszkor? Talán ha hamarabb összehoz minket az élet, minden másképp alakul. Ezt már nem tudjuk meg, de hiszem hogy így kellett történnie. Talán azért kellett megtörténnie, hogy megtudjuk, mit is jelent a másik. Talán azért kellett, hogy később, mikor majd másképp alakul az életünk, újra keresztezzük egymás útját. Előbb vagy utóbb.Nem tudhatjuk, mi lesz. De érzem, nagyon érzem, hogy a mi történetünk nem záródott le. Hiszek ebben, nagyon. Soha nem gondoltam, hogy valaki ennyire fog hiányozni az életemből, mint te hiányzol a mai napig. Hihetetlen hogy mennyire kötődöm még mindig hozzád, mert abból aki most vagyok, az hiányzik, amit te adsz hozzám. Akárhányszor elhittem, hogy el tudlak felejteni, mindig visszataláltam hozzád. Valami mindig visszarántott. És akihez többször visszatalálunk, nem lehet véletlen.

És hogy mi történt azóta?

Hogyan éltem meg?

Elmondom.

Fájt. Piszkosul fájt, az, hogy az utolsó egy hetünkben már rideg voltál, nem írtál vissza rögtön, és éreztem, hogy baj van. De mondom biztos rossz napod van, vagy ilyesmi. Aztán elkezdtél nem elköszönni esténként, már nem mondtad, hogy szeretsz. De végül a legrosszabb az volt, mikor azt mondtam, szeretlek, és nem reagáltál rá. Akkor már tudtam, hogy baj van, de ki akartam várni egy talit, hogy élőben milyen vagy. Nem fogtad a kezem séta közben, hozzám sem értél. Majd hazamentem, és nem bírtam tovább, megkérdeztem mi a baj, mert tudtam, hogyha ezt most sürgősen nem beszéljük meg, már nem sok időnk van hátra. Meg akartam oldani!! Javítani akartam rajta, mert nem akartalak elveszíteni. De mikor rákérdeztem, te lerendeztél egy "semmi baj, csak szar, hogy keveset talizunk"-kal, és nem is akartál róla beszélni. Aztán másnap szakítottunk. Könnyek között, mindent átgondolva, megpróbáltam a lehető legőszintébb vallomást leírni neked, hogy ne úgy engedjelek el, hogy azt hidd, nekem nem jelentett ez sokat. Mert de. Többet jelentett bárminél. De csak a töredékét tudtam még így is elmondani, ráadásul már amúgy is késő volt. A következő időszakom nem állt másból, mint abból, hogy reménykedtem, hogy meggondolod magad. A legszarabbul az esett, hogy újra együtt voltál Dórival, mégha csak rövid időre is, mert ez olyan volt, mintha megbántad volna, hogy szakítottál vele miattam. De még olyan pletykákat is hallottam, amit a Bottyán Bence terjesztett állítólag, hogy együtt voltál már vele, mikor még nem is szakítottunk, de ezt EGY PERCIG SEM HITTEM EL, mert bármennyire is össze voltam zavarodva, és bármennyire is nem tudtam, mit gondoljak, abban 100%ig biztos voltam, hogy ilyet sohasem tennél. Aztán mikor jött a Kata, és vele sem voltál együtt sokáig, egyszerűen csak nem értettelek. Olyan voltál, mintha magad sem tudnád, mit csinálsz, mit akarsz, ráadásul velem is tök sokat beszéltél ez idő alatt éjszakába nyúlóan, tök aranyosan, ami persze nekem is reményt adott. Nem tudtam továbblépni, amíg láttam, hogy te sem léptél túl a dolgon. Hisz ha túlléptél volna, nem írtál volna. 5 hónap telt el, mire elfogadtam, és rájöttem, hogy mit is gondolok valójában. 5 hónap után jött neked Dóri, és az kellett, hogy lássam, boldog vagy, és hogy biztos vagy magadban. Mert amint láttam, hogy jól vagy, boldog vagy, akkor el tudtalak engedni, mert tudtam, hogy jól leszel. És rájöttem, hogy hiába sajnálom magam, hiába nyúlok a cigihez, meg hasonló hülyeségek, nekem nem lesz jobb, viszont nem is lényeges. Igazából nekem csak az számít, hogy rendben legyél, mert én megleszek. Nem mondom, hogy nem fájt már utána, mert de, a mai napig fáj, de mára már elfogadtam a dolgokat. De 5 hónap nagyon sok idő. 5 hónap kellett ahhoz, hogy akár csak kavarni is képes legyek valakivel. Az első ilyen egész jól is sült el, még beszéltünk is a sráccal, és kedveltem is, és azt hittem, belé tudok szeretni, de később rájöttem, hogy csak magamra akarok erőltetni egy szerelmet, hogy elfelejtselek. Az volt köztetek a különbség, hogy vonzott, de nem volt elég erős ahhoz, hogy magához húzzon, ellentétben veled. Nem is illett volna hozzám. Kedveltem, de csak fájdalmat okozott volna. És tőle nem viseltem volna el. Ez a különbség közted és közte.

Utána rajta kívül az összes ilyen alkalmat egy hibaként éltem meg. Sorra halmoztam a hibákat, és a legszörnyűbb az volt, hogy mind hozzád vezethető vissza. Félre ne értsd, nem téged hibáztatlak a hülyeségeimért, csak miattad vagyok hülye. Pillanatnyi boldogságokat kerestem az életben, annak reményében, hogy bármelyik is maradandó marad.

Mert te továbbléptél. Már nem engem szerettél, megismertél valaki mást, egy sokkal jobb valakit, és látni téged vele, fáj. És szar, hogy tudom, mennyire tudsz szeretni. És hogy a szereteted most másnak adod, nem nekem. Hogy mostmár őt becézgeted, ahogy velem tetted, úgy csókolod, ahogy engem, úgy érinted, ahogy engem. Baszki, mennyivel jobb lenne, ha nem tudnám miket váltasz ki az emberből. Akkor nem fájna ennyire. Én megpróbálnék fele annyira jó lenni, de tudom, hogy már nem számít, és amúgy is képtelen lennék rá. Épp ezért el kell fogadnom, hogy jó kezekben vagy, és hogy ő való neked, de ettől még féltékeny vagyok.

Féltékeny vagyok azokra, akik mindennap láthatnak, és veled lehetnek. Hónapok óta nem láttalak, és cseszettül boldoggá tenne már csak az is ha lathatnalak. Azt akarom, hogy boldog legyél. És ha ez nem velem van, az bármennyire is fáj, rendben van, mert te vagy az egyetlen ember, akit szeretek eléggé ahhoz, hogy képes legyek a boldogságát magam elé helyezni. Boldognak látni téged, az engem is azzá tesz. És én esküszöm, hogy próbálkozom túllépni. Mármint úgy teljesen, valaki újjal. Tényleg, nyitott vagyok, ismerkedem , satöbbi, de senki nem nyit felém, senkinek nincsenek komoly szándékai irányomban. Amikor ezt írom, van egy srác. Kolis, elég sok időt töltünk együtt, és nagyon kedvelem. De ő sem mutat érdeklődést.

Egyszer, nem sokkal a szakitasunk után elmentünk egy baráti társasággal inni, és felelsz vagy mersznél le kellett volna kavarnom vele, de nem ment. Nem voltam rá képes. Tavaly nem voltunk olyan jóban, mint idén. Nincs semmi extra köztünk. De megért. Meséltem neki rólad. Azt mondta, jó srác vagy, és hogy sajnálja. Azzal vigasztalt, hogy sokat veszítettél, de igazából te valószínűleg nem így gondolod. Kérdezte, hogy melyikünk hibázott.

Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy egyszer jó lenne megbeszélni, mit rontottunk el, hogy mi vezetett addig, hogy most ott tartunk, ahol. Szeretném tudni, te hogy látod a dolgot. Vagy hogy egyáltalán agyaltal e ezen. Amiket magam ellen fel tudok hozni, azok végtelenül egyszerűek viszont együtt, borzasztó nagyok. Először is, nem jól reagáltam le, ha valami siker ért. Nem tudtam kimutatni azt a végtelen büszkeséget, amit éreztem. Nem tudtalak eléggé motiválni, biztatni, ha arra volt szükséged. Nem tudtalak úgy kezelni, mint egyenrangú félt. Ezt úgy kell érteni, hogy mindig úgy kezeltelek, hogy te vagy a "főnök" úgymond. Nem azért, mert ezt éreztetted, hanem azért, mert nem voltam gyakorlott a kapcsolatokban és azt akartam, hogy te irányítsd a dolgokat. Nem akartam túl rámenős lenni, pedig lehet azt kellett volna. Igazából csak tudom, hogy milyen sok tudok lenni, és egyszerűen csak nem akartalak idegesíteni, mert féltem, hogy rámunnál, mert tudom, hogy pótolható vagyok. Nem éreztettem eléggé, hogy mennyire fontos vagy és mennyire megbecsüllek, és hogy olyan kincs vagy, akire feltétlenül szükségem van. Nem vagyok egy romantikus típus, (bár melletted előjöttek az ilyesfajta hajlamaim) és lehet nem úgy reagáltam le dolgokat, amiket mondtál, vagy tettél, ahogyan kellett volna. Elszalasztottam a lehetőséget, hogy tudással veled, a világot jelented számomra.

Nem tudom, lesz e még lehetőségem arra, hogy tudással veled, mennyit hibáztam, és hogy tisztában vagyok a hibáimmal, és hogy mennyire másképp csinálnék mindent, ha megtehetném.

Egyetlen egy dolgot tudnék felhozni, ami a te hibád, az pedig az, hogy az első nehézségnél feladtad. Mert amúgy mindent tökéletesen csináltál. Viszont ezt a dolgot, ha megoldani nem is tudtuk volna, de máshogy tudtuk volna csinálni. Ha igazán akartad volna, meg tudtuk volna oldani. De nem akartad, és mivel láttam, hogy nem akarod, nem próbáltalak marasztalni, mert nem akartam, hogy szenvedj a kapcsolatunkban. Így inkább elengedtelek, hogy jobb legyen neked. Ne hidd, hogy nekem nem volt szar ez a helyzet, a távolság, de én ezt soha nem tudtam volna megtenni veled. Mert nekem jelentett annyit ez az egész. És hiszem, hogy neked is, csak akkor nem értem, hogy miért nem küzdöttünk. Ha azok után se működött volna, beláttuk volna, és nem lett volna ennyire értelmetlen az egész.

Mindketten hibáztunk, de tény, hogy nagyrészt az, hogy így alakult, az én saram. Mert nem tudtam megadni neked azt, amire szükséged van. Mert ha megadtam volna, nem tudtál volna elengedni. Nem adtad volna fel. Egy éve, hogy vége, de még mindig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy úgy váltunk el, hogy talán úgy érezted, nem szeretlek, pedig attól, hogy nem voltam képes bizonyítani, a szívem minden szeretetével szerettelek. És szeretlek a mai napig. A legnagyobb baj az volt, hogy túl éretlen voltam hozzád, minden értelemben. Rosszkor kerültünk egymás életébe. Az utóbbi egy évből tanulva, már mindent képes lennék jobban csinálni. De valószínűleg ezt már te sosem tapasztalod meg. Egyetlen egy dolog van, ami miatt haragudni tudok rád.

Igazából mióta szakítottunk, többnyire azt érezteted velem, hogy tartasz valamire. Hogy tiszteletben tartod azt, hogy milyen gödörbe taszítottál, mert pontosan tudod, hogy mit tettél velem. És én nem haragszom rád a mai napig. Tényleg nem. És azt is megmondtam, hogy számíthatsz rám bármiben. DE. Mikor fogadást veszítesz a haverjaiddal, akkor légyszíves, ne én legyek az, akinek beadod, hogy mennyire fájt neked a szakitasunk és hogy meg akarod próbálni újra. Válaszd bármelyik másik exed, nem érdekel. Tudom miért engem valasztottál. Mert tudtad, hogy én nem haragszom meg egy ilyen "poénért". Nem. Nem utállak meg, de igen is haragszom, mert gondolj bele, hogy hogyan esne, ha fordított szituban ugyanígy belédrúgnék mégegyet. Mert azzal, hogy ilyeneket irkálsz, még ha csak poénból is, felzaklatsz, ha replayeled a snapem, felzaklatsz, és akkor is felzaklatta, mikor az elejében rám írtál. (És ne értsd félre, nem az a baj, hogy ramirsz, ha valami van, mert rád mindig van időm, és kedvem is van hozzád) Mert ezekkel igazából csak visszaloksz a gödörbe, amiből a túllépés útján fokozatosan masznék kifelé. Mert tudod, te tudod a legjobban, hogy én aztán türelmes vagyok és tűröm azt is, ha a földbe tipornak, de tudod, már nem vagy abban a helyzetben, hogy a végtelenségig tűrjem. Esküszöm, ameddig tudom, elviselek minden fájdalmat, amit okozol, de tudod, egyszer besokallok. És akkor aztán elvágtad magad. Egy életre. Pedig szeretlek. Egy életre. Éppen ezért kérlek, ne tedd ezt. Nem akarlak feladni.

Azt vettem észre, hogy annyira sokszor ismételem magam a sorokban, hogy lassan le kéne ezt zárni, de annyi mondanivalóm van, hogy nem győzőm kiírni magamból. Egy évnyi érzelem, muszáj kiírni magamból.

Valahogy lezarasul összefoglalnám az egész dolog lényegét.

Mindennél és mindenkinél jobban szerettelek téged

És szeretlek most is, változatlanul.

Pont ugyanannyira.

Nem tudlak elfelejteni.

Nem megy.

És nem is akarlak igazából

Bár ezt nem is lehetne elfelejteni

Belém égett minden szavad, gesztusod.

Egyszerűen beleépült a bioritmusomba a léted.

Az, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna.

Órákat akár kis hülyeségekről, vagy komolyabb dolgokról.

Valójában bármikor, bármiről.

Ha valami jó vagy rossz történt, mindig rögtön megosztottuk egymással. Mindig tudtuk hogy van a másik, hol van, mit csinál.

Mindez iszonyatosan stabil támaszt nyújtott és biztonságérzetet adott.

Minden héten kisgyerek módjára vártam a hétvégét, hogy végre láthassalak és veled lehessek. Mindig volt célom, éreztem hogy élek. Veled mindig úgy éreztem.

Annyira jó hatással voltál az életemre, hogy el nem tudod képzelni, és ezt mások is észrevették. Anyukám alig ismert, mégis annyira szeretett, mert látta, milyen hatással vagy rám. A szakitasunk után körülbelül egy hétig nem mertem elmondani, mi történt. Féltem, hogy haragudni fog rád, és azt nem akartam. Aztán egyszer az Arkadban voltunk, és megkérdezte mi van velünk, miért nem talizunk. Nem bírtam kinyogni semmit, kitört belőlem a sírás. Elmeséltem neki mindent. És azt mondta, sajnálja, mert olyan jó volt látni engem melletted. És hogy boldog voltam.

Sosem éreztem magam elhanyagolva, mindig éreztem a szereteted, és azok az érzések, amit irántad érzek tesznek élővé, és tettek azzá, aki jelenleg vagyok.

Miután vége lett, semmi más nem volt bennem, csak üresség. Nem volt miért várni a hétvégét, nem volt kitől elköszönni esténként, a napjaim elég szürkén indultak, amiért nem a te üzenetedre keltem fel és megszűnt ez a támasz, amit nyújtottál. Mert amikor valakit elveszítesz, az egyetlen dolog, ami marad, az a lyuk az életedben, ahol az a valaki, akivel törődtél, létezett.

Sokszor fájt. Nagyon fájt, de valahogy mindig tudtam, hogy megéri elviselni ezt, mert előbb-utóbb jó lesz. Tudtam, hogy miattad megéri elviselni ezt is. Tudtam, hogy igazából ha az utolsó pillanatig remélek se sérülök meg maradandóan, mert már a puszta a léted is boldoggá tesz, hogy hagyhatnám veszni ezt az egészet?? Rossz volt látni, hogy veszited az érdeklődésedet irántam, és a legszomorúbb az volt, hogy még csak tenni se tudtam ellene. Már nem mesélted el, milyen napod volt. Nem tudtam rólad semmit. És ez szar volt. Nagyon. Minden egyes kis dologba belekapaszkodtam, és mindig hagytam magam reménykedni egy kicsit, és aztán mikor újra a semminél kötöttem ki, az kicsit megint a földhöz vágott. Talán néha egy kicsit hülyét is csináltam magamból, de ha valamiért megéri, akkor ez az. De erről te egyáltalán nem tehetsz. Ez az én gyengeségem, túlságosan beleélem magam dolgokba, amik aztán nem, vagy nem úgy történnek meg. És túlságosan ragaszkodó típus vagyok, bár ez nem tudom, hogy rossz e vagy jó. Mindenbe kapaszkodtam, ami egy kicsit is hozzád köt, a pulcsidban aludtam, folyton kattogtam, hogy vajon kivel beszélgethetsz, fájt, hogy amit egykor nekem adtál, azt most más kapja meg, mert tudom, hogy nálam jobban senki nem fog szeretni, rossz volt, hogy mindenről tudok és átkozottul féltem, hogy megismersz egy lányt, akiben annyira meglesz minden, amire szükséged van, hogy nem lesz okod a maradásra, és már nem lesz okod, ami visszahúz. Ettől félek a mai napig a legjobban. Félek, hogy elfelejtesz. Félek, hogy egyszer majd semmit sem fog jelenteni számodra, ami köztünk volt. El tudom képzelni, hogy évek múlva is egymás életének részei leszünk. És őszintén szólva jobban vágyok erre, mint bármi másra. De ha csak egy emlék maradok, akkor szeretnék az a lány maradni, akire úgy emlékszel vissza, hogy egykor boldoggá tett, és hogy nem bántad meg. Az a baj, hogy neked nem én vagyok az első szerelmed. Mert arra mindenki emlékszik. Ahogy én rád.

Én nem bántam meg. Egy percét sem. És tudod miért? Mert boldoggá tettél. És ez nagyobb ajándék volt tőled, mint akármi más. Elérted nálam azt, amit senki más nem tudott. Jó hatással voltál az életemre, mert még ha nem is sok időre, de abban a kevés együtt töltött percben valakinek éreztem magam, és ezért nem lehetek elég hálás neked.

És a legfontosabb dolog:

Tudod, ha a már csak arra is lehetőségem lenne, hogy törődjek veled, már boldog lennék. Így vagy úgy, de szeretnék ott lenni életed minden fontos eseményénél. A szalagavatódon, a ballagásodon, az érettséginél, vagy a meccseiden. Ott akarok lenni, támogatni akarlak. Ha sikeres vagy, el akarom mondani, mennyire büszke vagyok rád, ha boldog vagy, veled akarok örülni, én akarok lenni az első, akivel a boldogságod megosztod

Ha kudarc ér, vagy mély ponton van az életed, ha bármi baj van, támogatni akarlak, és kisegíteni, támaszt nyújtani, vigyázni rád. El akarom mondani, hogy akkor is szeretlek, ha nem mész át egy vizsgán, akkor is, nem vagy olyan formában egy meccsen, és akkor is szeretlek, ha rossz napod van és flegma kedvedben vagy. Biztos pont akarok lenni az életedben. Igazából egyvalamit tudnod kell. Mindig biztos pont leszek az életedben, akkor is ha nem vagyok veled, ha nem vagyok az életedben, ha a távolság bármilyen értelemben nagy is köztünk, mindig. Rám akárhol, akármikor számíthatsz. Bármi baj van, ha szükséged van segítségre, akárcsak pár biztató szóra, egy mély beszélgetésre, vagy ha csak úgy érzed, senki nem ért meg, jussak eszedbe. Én mindig itt leszek neked, ígérem. Bármikor, mert te sosem zavarsz. És ha egyszer az élet visszasodor hozzám, én tárt karokkal foglak várni. Mert szeretlek. Ne kérdezd miért, meddig. Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy téged nekem találtak ki, hogy a tökéletlensegeddel vagy számomra kibaszottul tökéletes, azt is tudom, hogy vigasztalni tudnál engem, bármi bánt. Szeretlek, mert van benned valami, amitől minden pici idegszalam boldog lesz. Te vagy az egyetlen, akit képes voltam igazán közel engedni magamhoz, aki miatt képes voltam sírni, és aki miatt egy könnycsepp sem volt hiábavaló, akiért megéri küzdeni.

Egy év telt el, és a távolság még sosem volt nagyobb köztünk ennél.

Szeretlek:

Egy lány, akit valaha szerettél.

—porquesoyninaperdida

[holnaptol-mas-ember-vagyok]

minden érmének két oldala van

minimum

Lola Lovelace - A soha viszont nem látásra

@holnaptol-mas-ember-vagyok

[egyszersokszorsohamindig]

Kedves idegen!

Köszönöm ezt az estét. Borszasztóan jól éreztem magam, sokat nevettem a vicceiden és nem voltam fáradt még hajnali 3kor sem. Hihetetlen hogy ásítozás nélkül fenttartottál 4ig. Jó volt nyiltan beszélni a problémáimról egy idegennek mert nem kellett túlgondolni és olyan tanácsokat kaptam amiket nem azért mondtál mert ismersz és tudod hogy ezt tenném. Remélem nem felejted el mert én sem fogom. A soha viszont nem látásra.

[justfallinangel]

Várom a pillanatot amikor azt mondhatom a depresszionak, hogy:

Soha viszont nem látásra...