#ölel

[drakvuf]

Házasság első látásra II/2: Hazudni még mindig bűn

Az előző epizód ott ért véget, hogy wishes Zámbó Krisztián erősen elgondolkodott, kell-e neki ez az egész, mivel leendő feleségének gyereke van.

Nincs sok ideje elmélkedni, mert érkezik az ara, aki nagy megkönnyebbülésére legalább jól néz ki. Szép vagy, ennek örülök - üdvözli Miki leendő feleségét.

Eljött a választás ideje és Rami lánya, Dorina, a háttérből súgja meg a jó választ az anyjának.

Sajnos viszont félreérti és igent mond a nő. Miki hezitál mielőtt válaszolna, mert bár nagyon zavarja a gyerek, elég dögösnek találja Ramit. Végül azért kimondja az igent. Nekünk kicsit jobban kifejti, hogyan sikerült meghoznia ezt a nehéz döntést: Rami egzotikus, vonzó és a hangja is szexi.

Sajnos viszont se a lány, se wishes Zámbó Krisztián csal��dja nem boldog. Rami szüleinek nem szimpatikus a faszi, amiért nyekergett a gyerek miatt. Miki barátai szerint meg voltak már a férfinek jobb női. Utóbbit erősen kétlem.

Jöhet a lagzi. Norina megkérdezi az új apukáját, hogy tetszik-e neki az anyja? Igen. Aztán Ramit is megkérdezi bejön-e neki a mostohaapja? Igen. Aztán Miki koráról érdeklődik és kiakad azon, hogy már 40 éves a faszi. Wishes Zámbó Krisztiánt eléggé rosszul érinti, hogy a kiscsaj öregnek tartja és nem is nagyon tudja kezelni a szitut. Miki a kamerának elárulja, hogy nem akar kettesben maradni a kölyökkel, mert úgy érzi nagyon nem áll még készen erre. Szegény gyerkőc.

Mindeközben a barátok azt találgatják mennyit maradnak együtt. Nem túl optimisták, de legalább pár hetet azért jósolnak az ifjú párnak. Rami szülei eddig se voltak oda Mikiért, de most még azon is megsértődnek, hogy nem jön oda hozzájuk a férfi. Szerintük nem adja meg feléjük a tiszteletet.

Ramival szerencsére azért beszél. A nő még mindig optimista a házasságukkal kapcsolatban. Szeretne táncolni az új férjével, de Miki nem táncol. Azt mondja, hogy helyette jól csókol és jól ölel. Nem valószínű.

Mindenesetre az utóbbit be is mutatja. Aztán megjegyzi, hogy ő már le is feküdne a feleségével, de egyelőre nincs akció. Norina eközben próbálja gyerekpezsgőbe fojtani a bánatát, de mivel még gyerek, ezért nem tudja, hogy az alkohol maximum rövidtávú megoldást tud nyújtani a fájdalmára.

A kislány képtelen elfogadni, hogy új mostohaapja egy geci nagy proli. Rami látja, hogy a kölke most nehéz időszakon megy keresztül, de nem akarja, hogy elbassza a nagy napját, ezért megpróbálja lekenyerezni azzal, hogy nemrég kapott egy kutyát és most csitu van. Eljön a nászéjszaka ideje, de Rami kijelenti, hogy nem lesz ma dugszi. Miki próbálja azzal puhítani, hogy neki az a célja, hogy a nő boldog legyen, de ettől sem jön meg a nő kedve.

Másnap kávéval ébreszti új feleségét wishes Zámbó Krisztián. A nő nagyon örül a gesztusnak, én meg nem tudok nem arra gondolni, hogy ha egy ilyen faszi mellett ébrednék reggel azonnal csobbannék egyet a kedvenc kenyérpirítómmal.

Mindeközben Judit és Szabi is már a lagzit tartja.

Őket jobban fogadja a család és a barátok. Szerintük szép párt alkotnak. Judit újra arról érdeklődik, hogy miért nincs itt Jeremy családja. A férfi elárulja, hogy a lánya azért nem jött el, mert még mindig nem fogadta el, hogy szétment a volt feleségével. Aztán Judit arról érdeklődik, hogy külsőre milyen nőre számított. Szabi elárulja neki, hogy nem volt elképzelése, de elégedett vele, mert olyan, mint az exe. Itt megjegyzi a sminkes, hogy sokat emlegeti a volt nőjét...

Ezután Szabi felhívja az anyját, hogy bemutassa neki az új feleségét. Ez megnyugtatja Juditot, mert még mindig kicsit tartott attól, hogy egy szélhámossal van dolga. Azt mondja, hogy meggyőzte az, ahogy az anyjával beszélt a férfi és amilyen szókincseket használt.

Az este folyamán a nő barátnői is felmérik az új kant. Jeremy elmeséli nekik, hogy a parfümök mellett mesterséges gyémántokkal is foglalkozik. Ezután megosztja velük, hogy nagyon tetszik neki Judit és szerinte minden rendben fog menni. Megvette a csajokat kilóra.

Hamár szóbahozta a gyémántokat, új feleségét meg is lepi eggyel, amiből majd gyűrűt készíttethetnek, ha minden jól alakul. Ezután még egy kis ünneplés, táncolás és irány az ágy.

Másnap reggel Jeremy kezdi kimutatni a foga fehérjét. Bejelenti a nőnek, hogy mindig jelentenie kell majd, hova megy és kivel találkozik. Judit kineveti és azt mondja, hogy ezt kurva gyorsan el lehet felejteni. Ezután sejtelmes utalásokat tesznek rá, hogy már volt egy kis akció az éjszaka. Hűséges olvasóim most valószínűleg azt várják, hogy keresztény-konzervatív íróként rosszalló megjegyzést tegyek erre, de megnyugtatnék mindenkit, hogy házasság után már szabad hancúrozni és ez nem csak, hogy tetszik Istennek, hanem nézi is.

Ideje új párokat összeállítani. A mai nap első új arca Orsi.

A nő úgy érzi szülei elhanyagolták, emiatt gyorsan fel kellett nőnie. Előző faszijától véletlenül teherbe esett, de az nem akart gyereket, ezért elvetették. Orsi bár megtartotta volna, de így nem vállalta be és ez egy elég nagy trauma volt az életében.

A szakértők szerint itt csak Zoli, a 36 éves tűzoltó segíthet. A férfi saját bevallása szerint életvidám, szókimondó és imádják a nők. Azt mondja a játszótéren mindig betalálják a szingli anyukák és ezért az apukák réme. Igen, Zoli geci buta.

Melinda szerint szar választás lenne a faszi, mert nem fog tudni az érzelmekről beszélni, de Vincent jó fideszesként hazudik és azt mondja, hogy a tűzoltó agyban nagyon penge.

Orsi bejelenti a családnak a jó hírt. Vegyes érzelmekkel fogadják. Az anyja kimegy kicsit levegőzni.

Amikor visszajön azt mondja, hogy szerinte nem normális amit a lánya csinál és attól tart, hogy egy pszichopata lesz a leendő férje. Mindenesetre azt kívánja neki, hogy olyan faszit kapjon, aki értékeli.

Zoli családját is sokkolja a hír. Szóhoz se jutnak.

Miközben a tűzoltó hozzátartozói a szavakat keresik, Orsi már az esküvői ruhákat nézegeti. Közben a barátnője arról kérdezgeti milyen faszira vágyik. Magas, tetovált és remélhetőleg szakállas.

Véletlenül a nagyi függönyét adják fel elsőre a nőre. A barátnője szerint borzalmas a ruha. Szerencsére aztán sikerül egy másik rucit találni, ami már mind a két nőnek tetszik.

Zoli is ruhát próbál a kedvenc butikunkban. A barátai közben próbálják lebeszélni az esküvőről. Természetesen nem sikerül és a férfi már a nászéjszakáról fantáziál. Szerinte első alkalommal nem szabad túl jól teljesíteni, mert utána az lesz az elvárás. Ahogy az előző részben Miki, Zoli is csapja kicsit a szelet az eladónőnek. Én nem tudom mi van a fiúkákkal.

A férfi nagyon elégedett az esküvői szettjével. Szerinte a leendő feleségének szerelem lesz első látásra, bár azt mondja valszeg jobban bejönne a nőnek, ha meztelenül menne.

Ma még egy párt összeállítanak a szakik. Vincent szerint egy nagyon érdekes férfit talált, Péter személyében, aki amúgy a legbasicebb faszi, akit az utcán találni lehet. Nem tudom miben van Vincent, de folyamatosan hazudik és hazudni bűn.

Péter, vagyis Brumi, biztonsági őr a paksi erőműben dolgozik, szabadidejében meg kosarazik. Elmeséli nekünk, hogy profi sportoló szeretett volna lenni, de nem jött össze, mert másfél méteres. Kétéves korában az apja kicsekkolt az életéből és ezért szerinte nem volt férfiképe.

A szakik szerint a megfelelő nő Péterünk mellé Reni lesz.

A nő saját bevallása szerint vagány, nagyszájú, odamondós, lobbanékony, szélsőséges típus. Szerinte a mostani férfiak nebáncsvirágok és sajnos ezért több kapcsolatában is arra kényszerült, hogy félrekúrjon. Van ez így. Egyetlen egy közös pont van Péterünkkel: őt is elhagyta az apja.

A férfi közli a barátaival mire készül.

A haverok nevetnek rajta. Egyik pajtija nem tudja elképzelni, mert szerinte Brumi falja a nőket. HAZUDNI MÉG MINDIG BŰN.

Reni is bejelenti a családnak mire készül.

A hozzátartozók szerint nem normális. Azért az anyja elmondja, hogy szeretné, ha boldog lenne. Péter eközben már a kedvenc butikunkban van. Kiderül, hogy lábfétise van és a szép hagyományt folytatva ő is ráhajt az eladónőre, mivel szerinte szép lába van.

Viszonylag gyorsan sikerül neki ruhát találni. Egy szürke öltöny lett a befutó, ami kiemeli a vőlegény személyiségét.

Reni konkrét elképzeléssel érkezik a szalonba, de sajnos azt a ruhát, amit kinézett, már elvitték.

Erre sikeresen felbassza magát. Azt mondja teljes letargiába esett. Találnak egy másik ruhát, de az természetesen nem az igazi.

Miután hazamegy elsírja a bánatát a telefonjának, mivel tartalomgyártó is és az erős érzelmek sok interakciót hoznak.

Szeretném azt a kurva ruhát.

[sztivan]

az egyik legfontosabb gondolat mostanában a közbeszédből az (és bocsánat, nem tudom, hol olvastam, de eredetileg az amerikai politikáról írta valamelyik ottani arc)

hogy a bal-progresszív-liberális oldalon ha valakivel csak 80 százalékos az egyetértés, akkor azt már kioktatják, hogy miért téved

a jobboldal pedig, ha 10 százalékban egyetértesz velük, magához ölel

és igen, ez tök jól magyarázza Trump ottani győzelmét is, ká-európában a jobboldal előretörését is, de azt is, hogy Magyarországon miért egy jobboldali pártnak van először reális esélye arra, hogy leváltsa a Fideszt

[viking84chef]

A magány egy csábító csapda, egy méreg, amelyet ha egyszer megízlelünk, szokássá válik." Nyugalmad és békéd úgy ölel körül, mint egy köpeny, elfeledtetve veled az emberi kapcsolatok zűrzavarát. Idővel az a vágy, hogy távol tartsd magad másoktól, egyre nő, ahogy kimeríti az energiáidat és felfedi sebezhetőségedet. A magány menedéknek tűnhet, de valójában egy délibáb, amely elszigetel minket a valódi kapcsolatoktól."

— Jim Carrey 📖

[veledteljesminden]

//Lehetnél az az egy aki úgy költözik a mellkasomba, hogy a bordáim nem börtön rácsok- tudnád, csak óvó kalitka ez- és ezzel úgy élnél együtt, hogy ebből nem szabadulni kell, hanem megnyugvásra, biztonságra lelni.

Lehetnél az az egy, aki úgy ölel, hogy olvad belém inkább- mint szorít üresen- hogy tudnád azt mondani: -úgy olvadjak beléd, hogy lelkedben érezd szorításom.

És én úgy szorítanám vissza a lelked, hogy az forrjon össze enyémmel örökkön- szóval én is lehetnék és te is: az EGY//

❤️‍🩹

[csak-egy-senkih]

Amikor egyre többet gondolok arra, hogy ki kéne ugranom a 4. emeletről lehet tényleg ugranom kéne végre.

Mondjuk egy este, csendben, halkan, nem lát senki, nem mondják szánalomból, hogy ne tedd!!! Csak te vagy ott és a gondolataid. A csend ölel és a söt��tség suttog a füledbe. Nehéz?? Persze hogy nehéz, de utána mi lenne? Csak a megkönnyebbülés. Utána már senki nem bánthat. Nincs több csalódás, fájdalom, magány. Csak a könnyed repülés. Talán ma vagy holnap,de minden le fog tisztulni és könnyű lesz minden. Én leszek a suttogás az éjben!

[the-fool-who-loves]

„Most kell,

Úgy kell, hogy itt legyél

Csak a párna ölel,

Még fúj be a szél

Szerelemmel béleltél

Te látod,

Lassan elmúlik a tél

S te még mindig a szádon hordod a szám

Ez életveszély

Annyi kimondatlan szó,

Követ mindenhol

A szívemre szállt az átok

Menekülni nem fogok”

Manuel - Rendben Pt.2 (ft. Mihályfi Luca)

[csacskamacskamocska]

Társkereső

Gondolkodtam nagyon, hogy írjam, ne írjam, dehát minek van ez a blog, ha nem annak, amivel nem tudok mit kezdeni.

Nem sok mindennel lehet engem untatni és kikészíteni, mint amikor valaki azon sír, hogy mikor lesz már neki valakije. Nem a magányosságról mesélés vagy a szomorkodás akaszt ki, hanem a konkrét kérdés. Hát már nekem nem lesz senkim? Hát honnan a faszból tudnám én azt? És mit tudnék hozzátenni ehhez a dologhoz? Van bennem együttérzés, mert rohamokban elkap engem is a szomorúság vagy a sóvárgás vagy éppen a rémület. Sosem lesz már olyan, hogy valaki magához ölel, hogy szereti és élvezi a társaságomat? Senki sem fogja megkérdezni, hogy hogy alakultak a számomra fontos dolgok? Nem is fogja számon tartani senki már a múltam és a jövőm? (:D) De az idő nagyobbik részében arra koncentrálok, hogy milyen fasza, hogy szabad, felnőtt életet élhetek.

Nem tudom megoldani. Nem tudom megoldani, hogy beújítsak egy csak szeretőt, ezen gondolkodtam tegnap. Mert ugyanott lennék. Hát valamennyire vonzónak kell lennie. Oké, vonzó éppen amennyire kell, és megegyezünk, mindenki éli a saját életét, akár érzelmileg leragadva valahova, leszarjuk, ezek csak kellemes órák. Aztán kezdődik az egyeztetés. Nekem ekkor jó, nekem akkor nem, most nem, majd jövőhéten, de akkor meg neki nem. És közben valamennyire persze az ember udvariasan megindokolja, most ez történik velem most azt csinálom, akarok találkozni, csak... És azért valamennyire kapcsolatot tart két dugás között is, legalább azért, hogy tudja, hogy még számíthat a másikra. Viszont ez meg nem különbözik egy együttjárástól, egy problémától, amiben vagy diktálsz vagy folyton alkalmazkodsz, és nem lesz épp akkor éppen ott, amikor szeretnéd. Nem akarok belesodródni egy ilyenbe. Csak megy vele az idő, amiből nekem kevés van. És persze rettenetesen félek, hogy beleszeretek abba, aki jó hozzám. Nemnem, nem cserélem el az egyik kiszolgáltatottságot egy másikra. NEM. Ha nem lehet az amit én szeretnék, akkor nem kell inkább semmise.

Nade vissza. Meséli a legutóbbi randiját. Jóképű, magas, jó egzisztencia, kellemes és férfias. NADE ezt se úgy csinálta meg azt se úgy csinálta ahogy szerinte kell. És ne simogassa meg, neki ez túl gyors tempó. Bár a múltkor egy buliban egy vadidegennel csókolózott. Az rendben volt, most viszont ő zárkózott, aki nehezen nyílik meg. Ismerem rég óta, ez nem igaz egyáltalán. És miért nem hívta fel, miért csak írt a randi után és miért társkeresőzik még mindig, akkor ő biztos nem keltett olyan mély benyomást és akkor neki nem is kell! oké, de ha nem kell, akkor minek tépjük a szánk? Megvolt a randi, nem kell, felejtsük el.

Értem, hogy az ember piszokul fél attól, hogy átbasszák, hogy reményt ébresztenek benne, de csak meg akarják dugni és már megy is tovább a másik, és akkor összeomlás, csalódottság, önutálat, düh, dac. Keresi a szerelem szikráját, rögtön az első beszélgetésnél. Az érzést, hogy Ő AZ!

Kérdeztem, hogy amikor volt ilyen érzése, abból mennyi lett boldog párkapcsolat? Csak így a statisztika végett. Sose. Tudom én, hogy a vonzás és vonzódás sokszor megmagyarázhatatlan dolog. Azt is tudom, hogy az emberek szeretik azt az elvarázsolt állapotot amibe a szerelmi hormonok sodorják. És néha szerencsésen alakul az élet, mert mire elmúlik, kiderül, hogy tényleg szeretjük azt a valakit. Hogy nem akarunk nélküle élni.

na jó, valójában az zavar nagyon, hogy egyrészt kéne némi önismeret. Másrészt kéne némi tisztelet a másik ember felé, aki a saját szarait próbálja megoldani. nem kell leszólni és nem kell kitalálni, hogy mi lehet a fejében. Úgy se tudjuk. És kéne némi lazaság, hogy ismerkedni és beszélgetni jó dolog, aztán vagy kialakul valami vagy nem, de akkor is kellemesen töltöttük azt az órát. Türelem. Az nagyon fontos lenne. Őszinteség magunkhoz. Elengedhetetlen. Önfegyelem. Nekem se volt könnyű, tudom miről beszélek. Ne nézegesd, ne várd, csak éld az életed.

Hozzáteszem, nincs sok gyakorlatom a társkeresőzésben. Volt amikor csináltam, volt pár elsőrandim, talán még második is, de semmi sem lett belőle. Úgy nem lehet, ha azt várom, hogy valakit verjenek ki a fejemből. Nem is tisztességes. De ha egy nap máshogy lesz, akkor azt hiszem csak ezt csinálnám: élném az életem, jöhetsz velem, megyek veled, már nincs min görcsölni, nem sürget a biológiai óra, van életem egyedül is, akkor is, ha vannak benne be nem töltött helyek.

[prologusblog]

Heather Fawcett: Emily Wilde Atlasza a Másvidékről

Van egy könyv, ami olyan, mintha a kedvenc takaródba burkolóznál egy hideg téli estén, miközben a kandalló melege ölel körbe. Heather Fawcett regénye pontosan ezt az érzést nyújtja – egy lenyűgöző, folklórral átszőtt mese, ahol a tündérek világa nem csupán háttér, hanem szerves része a történetnek. Az első részt imádtam, nem gondoltam, hogy ezt még lehet fokozni. Pedig képes volt rá!! A történet…

[egy-lany-blogja]

"...Az igaz tánc kibírja a távolságot. Kibírja az öregedést.

Kibírja az elengedést.

Kibírja, hogy sokáig nem látom, nem ölel, nincs mellettem, máshol jár, messze jár, nem is gondol rám… de a közös zenét mégis hallja, s ha eljön az ideje, visszatér hozzám, és együtt forgunk tovább.

Az igazi táncospárnak az a titka, hogy közös a zenéjük, és csak ők ketten hallják az egész világon. És ha ez a zene szól, egymásra gondolnak, s tudják, hogy ők összetartoznak.

Az ilyen tánc ritka manapság.

Az igaz visszatér, ne félj!

A nem igaziért pedig nem kár."

(Müller Péter)❤️

(Kép: Szerelmünk lapjai c.film)

[szeresdmagadlegyonmagad]

~Drágám, az már rég nem szerelem, ha csak azért ölel, hogy ne menj el...~

[feelitandwriteitdown]

Nevet, de sokat sír

Ölel, de utál

Reménykedik, de tudja

Harcol, de gyenge

Alszik, de ébren van

Nyugodt, de feszült

Bátor, de fél

Beszél, de hallgat

Segít, de szenved

Erős, de összetört

Boldog, de meggyötört

Szerelmes, de magányos

Szabad, de bezárt

[csilingelofelhok]

Az ölelés simogatja a lelket, ha engeded neki. Ölelésben két szív találkozik, érzed gomolyogni a meleg szeretetet.

Az ölelés árulkodik az ölelőről. Van hideg ölelés, a távolságtartó, ami falat állít a szív elé, és van meleg ölelés, ami úgy tart körbefonva, mint diót a héja.

A bátor szív melegen ölel.

[labjegyzet]

Olvass bele Rusvai Mónika Zsoldos Péter-díjas fantasy regényébe!

A Kígyók országa több generáción át, bűbájos nőkön keresztül mesél arról, milyen ára van a történelmi és lelki traumáknak, amelyeket a világ mögötti világra zárnak az emberek.

I. rész

A KÜSZÖBÖN INNEN

Csúszómászók egy polgári lakásban

Mécs Ida a hetedik születésnapján elhatározta, hogy meg-

eteti az öccse ujját a gyíkokkal. Az édesapja estélyére ér-

kező vendégek ugyanis megint Lócit zsongták körbe, hogy

felnőttes kézfogást mímelve sorra megérinthessék a kisfiú

hasznavehetetlen, második kisujját. Közben látónak és tudós

gyermeknek nevezték, noha Ida biztosra vette, hogy testvére

kevés dolgot lát, és még annál is kevesebbet tud.

– Hány éves vagy? – kérdezte Lócitól egy pocakos férfi,

tokája kibuggyant az inggallérja fölött, ahogy ültében előre-

hajolt.

1922-t írtak. Mécs Alajos budapesti lakásában, a Vihar

utca 4. első emeletén már reggel óta duruzsoltak a kályhák,

hogy kívül tartsák a csikorgós, januári hideget. Nyekergett

a nagyszoba kanapéja a vendégek súlya alatt. A dohánysza-

gú zakók forgatagán túl Mécs felesége a kisszobában zon-

gorázott, feje fölé borultak a legyezőpálma levelei. Ida néha

odasandított, ám anyja egyszer sem viszonozta a pillantá-

sát, lesütött szemmel, határozottan püfölte a billentyűket.

A zsibongás azonban eltompította a zeneszót.

– Hány éves vagy? – ismételte meg a tokás vendég. – Nem

eszünk gyereket, ne félj!

Álla alatt rezgett a háj a nevetéstől.

Lóci nem felelt, pici korában rászokott, hogy a haját csa-

vargassa, most is egyik szőke fürtjét tekerte zavarában a

mutatóujja köré. Suta, hatodik ujja nem mozdult együtt a

többivel.

– Négyéves – mondta Ida a könyve mögül. Ő meg arra

szokott rá, hogy olvasson, ha már úgysem foglalkoznak vele.

– Nem téged kérdeztek – fordult felé édesapa, aki addig

az íróasztalnak támaszkodva beszélgetett. Két ujjával végig-

simított hosszú bajszán, és lenézett a fiára. – Válaszolj szé-

pen, Lóránt!

– Négyesztendős kislegény! – lelkendezett a kövér férfi. –

Az derék. Látod, Alajos, már csak három évig kell óvnod, és

ha addig nem lopják el a fölös csontját, igazi hős válik belőle.

Hallod-e, Lóránt? Ügyelj, öcsém, nehogy a csúszómászók el-

csenjék az ujjadat!

– Kígyótól, békától őrizkedjél, küszöbre soha ne állj! – lé-

pett melléjük egy pödört bajuszú vendég is. Harsányan ne-

vettek a megszeppent kisfiún.

Ida összecsapta a könyvét. A kárpitozott zsámolyon ült a

nagyszoba sarkában, mert az estélyek idején nem engedték

neki, hogy a szőnyegen hasalva olvasson, mint egyébként.

– Nocsak, kis vitéz! – folytatta közben a pödört bajuszú.

– Figyeld, kartárs, ez a gyerek máris milyen peckesen tartja

magát!

– Szervusz, hékám! Tudsz-e már verset?

– Mi leszel, ha nagy leszel?

Ida felugrott, könyvével a hóna alatt az asztalhoz lépett,

és belemarkolt a desszertestál szélén az aszalt gyümölcsök-

be. Amikor zsákmányát szorongatva az ajtóhoz ért, Lóci

végre megtalálta a hangját, és az utolsó kérdésre harsányan

azt felelte:

– Katona!

A fülledt nagyszobából kilépve Ida arcát megcsapta a fo-

lyosó hűvöse. Miközben a konyha felé iszkolt, kis híján bele-

ütközött Erzsibe, aki keményített kötényben likőrösüveget

egyensúlyozott egy ezüsttálcán.

– Nem látsz, te fruska? – dörrent rá a kislányra, pedig

sohasem beszélt így, amikor a mama is hallotta.

Ida nem bánta. Tudta, hogy amíg az ital körbejár, őt nem

fogja hiányolni senki sem. A konyhaasztalon Erzsi otthagy-

ta a krumplihéjat meg a koszos edényeket, ezért a kislány az

egyik hokedlire tette a könyvét, aztán addig cibálta a sötét

hajába tűzött, nagy, fehér masnit, amíg sikerült kioldania.

A szalag egy ideje elviselhetetlenül birizgálta a fejbőrét, alig

várta, hogy megszabadulhasson tőle.

Szájába tömte az aszalt gyümölcsöket.

Nem érdekelte, hogy az apja barátai nem az ő születés-

napját jöttek megünnepelni. A mama úgyis reggel óta ölel-

gette, amikor alkalma adódott rá, és megígérte, hogy fel-

köszönti majd, miután a vendégek elmentek. Ida viszont

szeretett volna újra úgy játszani az öccsével, mint régen, mi-

előtt még Lóci elhatározta, hogy katona lesz. Azóta ugyanis

a kisfiú mindenhová magával hurcolta az ólomkatonáit, ve-

zényszavakat kiabált a zsámolyon állva, és ha Ida csatlakoz-

ni akart hozzá, azt mondta, lányoknak nem való a háború.

Mécs Alajos íróasztala fölött lógott egy térkép a Nagy-Ma-

gyarországról, amelynek határait másfél évvel korábban át-

rajzolták, és hatalmas területeket szakítottak le róla a szom-

szédos országok javára. Amennyire Ida össze tudta rakni a

vendégségeken hallott beszélgetésekből, a hadseregnek ezt az

elveszett földet kellett volna visszaszereznie. Lócit pedig fölös

ujja tette alkalmassá arra, hogy közéjük tartozzon. Csakhogy

a katonák meghaltak, Máli néni mesélte kinn a gangon, hogy

ő így veszítette el a fiát, még az értesítőt is megmutatta: Fon-

csor Imre 1896. évi születésű budapesti illetőségű, 1916. év július hó

9-én a Capul magaslaton hősi halált halt. Ida megkérdezte az asz-

szonytól, hol van a Capul magaslat, mire Máli néni összehaj-

totta a levelet, és sértetten visszavonult a lakásába.

Mennyire fájhat, ha leharapják az ember hatodik ujját?

Annyira csak nem, mint hősi halált halni.

A vendégek gyakran ugratták Lócit mindenféle csúszó-

mászókkal, néha még a bútorok alá is mutogattak a nagy-

szobában, és közben kiáltoztak: Egy gyík! Ott szalad, ni! Vi-

gyázz, Lóránt, nehogy bekapja az ujjadat! Ida ilyenkor mindig

felkapta a fejét, de nem látott semmit sem. Pedig valóban

éltek csúszómászók a lakásban, csak olyan helyen, amelynek

környékére férfi vendég ritkán merészkedett: a lomtárként

szolgáló egykori cselédszoba küszöbe alatt.

A helyiség a konyhából nyílt, így ha Ida mosogatás köz-

ben oda-odasandított, néha sikerült elkapnia a pillanatot,

amikor a küszöb árnyéka hullámot vetett, kiszakadt belőle

egy kígyó, béka vagy gyík formájú darab, aztán eliramodott

a bútorok lába közt. Ha viszont az ember megállt az ajtó

előtt, és meredten a lába elé nézett, akkor egy sem bújt elő.

A mama szerint nem a falban volt a fészkük, hanem egy má-

sik világon, amely az embereké mögött rejtőzik, de éppolyan

nehéz észrevenni, mint a csúszómászókat. A hangyákhoz

hasonlóan lehetett védekezni ellenük, csak bors vagy ecet

helyett sóval kellett útját állni a vonulásuknak. Legutóbb

teleszórták a küszöb és kőpadló közötti rést, és azóta sem

kígyó, sem béka, sem gyík nem jutott be a konyhába.

De talán, ha kiforgatná onnan a sót, kiderülne, valóban

annyira szeretik-e a csúszómászók a fölös ujjakat, ahogyan a

vendégek mesélték. Némi töprengés után Ida felhajtotta a te-

rítőt, és turkálni kezdett a résnyire kihúzott asztalfiókban.

A fakanál nyelét túl vastagnak, a villa ágait túl vékonynak

találta – végül kitapintotta a konyhai olló hűvös vasát. Ma-

gához szorította, úgy surrant vissza a küszöbhöz. Lekuporo-

dott. Az utcára néző szobákból beszűrődött a zongoraszó és

a vendégek lármája, róla pedig látszólag elfeledkeztek. A kü-

szöb melletti hézagba nyomta az olló hegyét, kifordított egy

kevés sót a szürke konyhakőre. A szemcsék majdnem telje-

sen feketének tűntek, de amikor óvatosan megnyalta, érezte

az ismerős ízt a nyelvén. Feltűrte a ruhája ujját, és folytatta

a munkát, míg végül csak kétujjnyi szakasz maradt hátra az

ajtó sarkában. Akkor lehasalt, hogy jobban hozzáférjen, és a

maradék sót is kikaparta.

Pattanás hallatszott, mintha kifeszített spárga szakadt

volna el, majd a következő pillanatban megmoccantak az ár-

nyékok. Ida megrettenve ugrott talpra, az olló csörömpölve

a kőre hullt, a csúszómászók pedig kitódultak a küszöb alól.

A kisszobában elnémult a zongora.

Ida rohant, hogy eltegye az ollót, a fiók széle azonban

becsípte a terítőt, ahogy visszalökte. Akkor már emelgetnie

kellett a lábát, nehogy az asztal körül szaladgáló gyíkok fel-

kapaszkodjanak a harisnyáján. Békák ugráltak a sparherd

körül, apró, fekete kígyók siklottak ki a konyhaajtón. Az-

tán a nagyszobában Lóci elkezdett sírni. Úgy bömbölt, mint

amikor nyáron a Gellérthegyen elesett a járdán, és mindkét

térdét felhorzsolta. Ida kezét a háta mögé dugva állt az asz-

tal lábához simulva, kis híján levegőt venni is elfelejtett.

– Ida! – A mama nyitott be a konyhába; pillantása előbb

rá, aztán a padlón nyüzsgő csúszómászókra villant. Mielőtt

a kislány megszólalhatott volna, elkapta a karját, és magá-

val húzta a cselédszoba ajtajához.

– Mama, mi van Lócival? – kérdezte Ida megszeppen-

ve, de anyja nem válaszolt, hanem belökte az ajtót, és átta-

szigálta a lányát a küszöbön.

– Maradj itt, és ne csapj zajt! Elrendezem a csúszómá-

szók dolgát, aztán beszélünk. Meg ne nyikkanj nekem!

Megértettél?

– Igen, mama.

Rázárta az ajtót Idára. A lomtárként használt szobában

hónapokkal azelőtt kiégett az egyetlen izzó, a gangra néző

keskeny ablak felől pedig alig szűrődött be a kinti lámpák

fénye. A kislány riadtan fülelt a sötétben, de semmilyen nesz

nem utalt rá, hogy idebentre is besurrant volna néhány csú-

szómászó. A lakásban ajtók csapódtak, aztán Erzsi jó hango-

san azt mondta:

– De én nem zongorázom jól, nagyságos asszony.

Kisvártatva mégis újra felhangoztak az ismerős dal-

lamok, ám ezúttal lassan és ügyetlenül. A vendégek így is

megtapsolták. Zajongásukon túl azonban Ida felfigyelt a be-

járati ajtó ismerős nyikordulására. Utána cipők kopogtak,

kinyílt, majd újra becsukódott a konyhaajtó. Közelről hallat-

szott Lóci szipogása, a mama próbálta vigasztalni:

– Semmi baj, semmi baj, majd máskor jobban vigyázol.

Katonadolog.

– Biztos, hogy nem a csúszómászók rémisztették meg?

– kérdezte egy ismeretlen férfihang. Nem lehetett az apja

vendége, közülük senki sem beszélt ilyen lassan, a magán-

hangzókat furcsán elnyújtva.

– Nem látja őket. Csak elbotlott a szőnyeg sarkában.

Ida el sem tudta képzelni, kit engedett be anyja a

konyhába. Előreóvakodott az ajtóig, arcát a hideg fémhez

nyomta, hogy átnézhessen a kulcslyukon. Lóci épp fész-

kelődött a mama ölében, önkéntelen mozdulattal a hajába

túrt, de az apró rés által lehatárolt világ eltakarta Ida elől

az ujjait.

– A só ide nem elég – szólalt meg újra az idegen.

– Látom. De ha megkötöm, akkor azon nem tudok többet

változtatni.

– Miért, mihez akart kezdeni egy másik világra nyíló ha-

sítékkal? – kérdezett vissza a férfi, és ahogy előrehajolt, Ida

végre őt is megpillantotta a kulcslyukon át.

Összerezzent. Apja barátai mind gondosan ápolták a sza-

kállukat és hátrafésülték a hajukat, a mama vendége viszont

alig látszott ki hullámos, fekete tincsei és kusza szakálla

mögül. Sötétszürke nagykabátban ült az asztalnál, és bele-

könyökölt a krumplihéjba.

Megnyikordult egy szék, aztán puffanás hallatszott:

a szakállas ember csapott az asztalra a tenyerével, és amikor

felemelte a kezét, egy fekete sikló vergődött a két ujja közt.

– Hagyja! – szólalt meg a mama. – Úgysem tudja mindet

összefogdosni, és mostanra a szobákba is jutott belőlük.

Ida úgy helyezkedett a kulcslyuknál, hogy minél jobban

láthassa a férfit, aki közben felegyenesedett az asztaltól, egy

mozdulattal eltörte a sikló nyakát, majd fogta, és belegyö-

möszölte az állat testét a kabátzsebébe. Utána fel-alá kez-

dett járkálni a konyhában. Amikor végül a cselédszoba ajta-

ja előtt állapodott meg, a kislány megrettenve hátralépett.

Surrogott a szakállas ember kabátja, ahogy lekuporodott,

aztán többször megkopogtatta a küszöböt, egyszer még a

kilincsre is ráfogott, végül azt mondta:

– Előfordul, hogy egyszerűen felhasad a határvonal a

világok között. Ezen a résen egyelőre a csúszómászóknál

egyéb nem tud keresztülfurakodni, viszont, ha tovább tá-

gul, olyasmi is átférhet rajta, ami kellemetlenségnél jóval

nagyobb bajt tud csinálni. Mindenképpen le kell zárnia.

Suttogva váltottak még néhány szót, majd kimentek a

konyhából, és Lócit is magukkal vitték. Utána nagyon soká-

ig csak Erzsi ügyetlen zongorajátékát és a vendégek neveté-

sét lehetett hallani. Ida kezdett félni, hogy immár az anyja

is elfeledkezett róla. Végül újra léptek koppantak, kattant a

cselédszoba zárja, a kislány pedig kiperdült a fényre.

– Mama, ne haragudj!

Anyja nem szidta meg, hanem letérdelt hozzá, és hosz-

szan, szorosan magához ölelte. Ideiglenesen néhány csipet

sóval hintették be a konyhakövet, ez elégnek bizonyult ah-

hoz, hogy a bútorok árnyékában tartsák a kiszabadult csú-

szómászókat. Lóci értetlenül figyelte a műveletet a hokedlin

ülve, és akkor sem csillant fel a szeme, amikor egy gyík épp

az orra előtt surrant be a kredenc alá. Azután a mama ki-

csempészett nekik három gyönyörű, citromsárga mignont

a nagyszobából, és a konyhaasztal köré telepedve megünne-

pelték Ida születésnapját. Lóci most már nevetett, két kézzel

tömte a szájába a süteményt, sértetlenül maradt hatodik uj-

jára rátapadtak a cukormáz darabkái.

Másnap, amikor anyjával kettesben maradtak a konyhában,

Idának be kellett számolnia arról, miért forgatta ki a sót a

küszöb melletti résből.

– Azt akartad, hogy a csúszómászók elvigyék Lóci ujját?

– csóválta a fejét a mama, miután végighallgatta. – Idám, le

sem tagadhatnád, hogy az én lányom vagy!

Az asztalnál ültek, a kislány a hokedlin térdelve a terítőre

könyökölt, ahogy szokott. Anyja a jegygyűrűjével játszott, le-

húzta, forgatta a kezében, csillogott az arany a lámpafényben.

– Nem lehet mindent eltüntetni a világból, ami nem tet-

szik nekünk – mondta végül. – Lóci csak egy kisgyerek, és

nem az ujja fogja eldönteni, hogy katona lesz-e, vagy sem.

Hagyj békét neki!

Letette a gyűrűjét a kistányér szélére, az üres kávéscsé-

sze mellé.

– Gyere, megmutatom, hogyan kell végleg lezárni a kü-

szöböt!

Ahogy felegyenesedett, cipője sarkánál elsurrant egy fe-

kete gyík, a cselédszoba ajtajához iszkolt, és eltűnt a kőpadló

melletti repedésben.

– Hess, hess! Fuss csak haza! – csapta össze a tenyerét

Mécsné.

– Hol lakik a gyík, mama? – faggatta a lánya. – Mi van a

küszöbben?

– Egy erdő.

Magával húzta Idát, lekuporodtak a cselédszoba ajta-

ja elé.

– Hallgasd meg! – Azzal Mécsné a fekete kosztümkabát-

jában végighasalt a konyhakövön, és a küszöbre szorította

a fülét.

A kislány egy pillanatig döbbenten figyelte, aztán lehe-

veredett mellé, úgy, hogy arccal az anyja felé nézzen.

– Mint a kagylóhéjban a tenger – suttogta a mama. Mo-

solygott.

Ida félt, hogy egy sikló belecsusszan valamelyikük fülé-

be, aztán mégiscsak a deszkára hajtotta a fejét. Valóban sus-

torgó lombok nesze szűrődött át a küszöb repedésein, még-

pedig olyan tisztán, mintha egy öreg tölgy tövében feküdtek

volna le a budai hegyekben.

– Tényleg hallom! – lelkendezett a kislány. – De hol van-

nak a fák?

– A világ mögött.

A mama felkönyökölt, felhúzta Idát, hátukat ültükben az

ajtónak vetették. Még így is hallották a küszöbben suttogó

erdőt.

– Nagyon figyelj, Ida! Úgy figyelj, mint amikor minden-

áron észre akarod venni a gyíkokat! – Azzal Mécsné feltar-

totta a mutató és a középső ujját, majd óvatos, csévélő moz-

dulatot tett a csuklójával. – Látod?

Ida összerezzent. Anyja két ujjbegyéből pókhálóvékony

fonalak ágaztak el, és íveltek a helyiség különböző pontjai

felé. Sárgán csillogott rajtuk a lámpafény.

– Mik ezek?

– Így néz ki a világ valójában – felelte a mama. Ahogy

magasabbra emelte a kezét, az egész konyhát betöltötte a

szálak sűrű szövedéke: végigfutottak a kőpadlón, a bútorok

lábán, behálózták a mennyezetet a fejük fölött. – A fonalak

mindent átjárnak. A levegőt, a falakat, a testünket. Aki pe-

dig képes ezt észrevenni, változtathat az elrendezésükön.

Megérinted?

Az anyja ujjáról lógó szálak puhán simítottak végig Ida

kezén, aztán lesiklottak róla, nem tapadtak ragacsosan a bő-

réhez, mint a valódi pókhálók.

– Lóci ezt sem látná?

– Nem.

– Miért?

– Mert ez a képesség nem egy fölös csonton múlik. Te

örökölted tőlem, Lóci nem. Nézd meg újra küszöböt!

Hátrafordultak. A deszkából alkarnyi hosszú szálak kun-

korodtak elő, amelyek azonban nem kapcsolódtak semmi-

hez, csak lágyan hullámoztak a levegőben, mint egy könnyű

sál rojtjai.

– Elfeslettek a szálak – magyarázta a mama. – A helyük-

re kell igazítani őket, és ehhez még tű sem kell, csak a ke-

zem. Figyelj!

Azzal a mutató és középső ujját finoman végighúzta a

küszöb konyha felőli oldalán, és érintése nyomán átren-

deződtek a fonalak. A végeredmény úgy nézett ki, mintha

Mécsné pelenkaöltéssel szegte volna be a deszkát. Néhány

pillanatig még halványan csillogtak a szálak, azután Ida

már hiába meresztette a szemét, nem látott mást, csak a fa-

anyag barázdáit.

Anyja felegyenesedett, eligazgatta a ruháit.

– Meg ne próbáld ollóval elvagdosni a szálakat! – intette

a kislányt. – Nem sikerülne.

– Nagy bajt csináltam, mama? – Ida felugrott a küszöb

mellől, belekapaszkodott az anyja szoknyájába. – Ugye, mi-

attam jött a szakállas ember?

– Megijedtél? Nagyon helyes. Gyereknek nem való bab-

rálni a fonalakkal.

Lefejtette a derekáról Ida ujjait, visszalépett az asztal-

hoz.

– Szeretnék kérni tőled valamit – mondta aztán, és ujjára

húzta a gyűrűjét. – Ez a szakállas ember fog még jönni hoz-

zánk máskor is. De nem volna jó, ha meglátna téged. Rögtön

tudná, hogy hozzám hasonló vagy, én viszont nem akarom,

hogy veled is alkut kössön. Kicsi vagy még. Megígéred, hogy

a cselédszobában maradsz, amíg nálunk jár?

– Igen, mama – felelte Ida, és az anyja akkor végre ma-

gához ölelte.

– Magyar! – szavalta Lóci, és hat ujjban végződő jobbját a

szíve fölé simította, ahogy tanulta. – Legyen hited és lészen

országod... minden nemzetek közt az első, az áldott... Amit...

Isten amit néked címeredbe vágott.

Visszalépett a sorba, mire újabb sujtásos mellénybe öl-

töztetett kisfiú lépett elő, hogy a következő strófával foly-

tassa. Az 1923-as újév napját ülték egy szentkereszti vadász-

házban, a pilisi erdő mélyén. A hatalmas cserépkályhával

izzasztóra fűtött teremben sült vadhús és pipadohány szaga

terjengett, a fogasokra akasztott kabátokról friss hólé cse-

pegett a felviaszolt padlóra. Üvegpoharak csendültek össze.

Ida előrelépett, és a csillár gyertyaforma izzóit bámulva

felmondta az utolsó versszakot:

– Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy

isteni, örök igazságban... hiszek Magyarország feltámadásá-

ban!

– Ámen – felelte rá a másik hat gyermek.

– Ámen – mormolták az U alakba rendezett asztaloknál

ülő felnőttek.

Aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, a sorba

állított gyerekek pedig szétszéledtek, Lóci rohant vissza a

cserépkályha kuckójában hagyott ólomkatonáihoz, ahol

apja vadász barátjának két kisfiával egész este háborúsdit

játszottak. Ida hímzett pruszlikját igazgatva visszaballagott

az asztalhoz.

– Kíváncsi lennék, honnan szedték ezt a giccset. Borzal-

mas – méltatlankodott épp a mama jobb oldali asztaltársa,

egy idős hölgy sötétlila kosztümkabátban. – Áldott-vágott.

Hát ki ír ilyen rímet?

Ida leült az anyja bal oldalára, és két kézzel próbálta füle

mögé simítani a hajfonatából kiszabadult fürtöket.

– Koravén ez a kislány – szólalt meg akkor az asszony, Ida

pedig riadtan lesütötte a szemét, amikor megértette, hogy

róla van szó. – Miért nem játszik soha a többiekkel?

– Talán van fontosabb dolga is, mint a butaságaikat hall-

gatni – felelte a mama, és felegyenesedett.

Az este hátralévő részében Ida egy ablakmélyedésbe

húzódott félre az anyjával, onnan figyelték a tárgyakat és

az embereket behálózó fonalakat. A legsűrűbbnek a cserép-

kályha körül mutatkoztak a szálak, ám a kuckóban játszó

Lóciba és a másik két kisfiúba alig jutott belőlük. Idának

hunyorognia kellett, hogy ki tudja venni a halvány csillo-

gást az öccse felemelt kezében. A felnőttekben hasonlóan

fakónak mutatkoztak a fonalak, a mama viszont úgy ragyo-

gott közöttük, mint egy lámpás a félhomályos erdő mélyén.

Aztán, amikor a kislány még alaposabban szemügyre vette

az anyját, észrevette, hogy a szálak kisebb-nagyobb cso-

mókra húzódnak a mellkasában.

– Olyan dolgok vannak bennük, amiket el kellett rejte-

nem, hogy boldogok maradhassunk – felelte a mama, ami-

kor a lánya rákérdezett, majd figyelmeztetően a szája elé

emelte a mutatóujját.

Erről aztán nem beszéltek többet, ám a kislány nyit-

va tartotta a szemét, és amikor legközelebb a cselédszoba

kulcslyukán át megpillantotta a szakállas embert, észrevet-

te, hogy az ő testében is csomókra húzódnak a fonalak, az

apró, ragyogó göbök pedig szinte teljesen kitöltik a mellka-

sát.

Annak ellenére, hogy a lakásban elszabadult csúszómá-

szók pár nap alatt semmivé foszlottak, a férfi néhány he-

tente fel-felbukkant náluk. Ha Erzsi a piacon járt, édesapa

pedig dolgozott, a mama mindig azt leste, bekopogtat-e a

szakállas ember a gangra néző konyhaablakon. Olyankor

pedig Idának iszkolnia kellett a cselédszobába.

Eleinte nem bánta, mert időközben az anyja kicserél-

tette a lámpaizzót, és puha pokrócokat terített a helyiség

egyik sarkában álló kiszolgált karosszékre – így a kislány

zavartalanul olvashatott a látogatások idején. Egyszer-egy-

szer azért megnézte magának a különös vendéget a kulcs-

lyukon át, de a felnőttek beszélgetése nem kötötte le. Aztán

egy alkalommal arra kapta fel a fejét a könyvéből, hogy az

anyja nevet. Amikor édesapa otthon volt, sohasem nevetett,

vendégségek idején pedig legtöbbször visszavonult zongo-

rázni. A szakállas ember azonban mondott valamit, amin a

mama úgy kacagott, hogy Ida végül az ajtóhoz óvakodott, és

a kulcslyukhoz nyomta az arcát, mert ő is részesülni akart a

vidámságból. Az anyja és a különös vendég egy könyv fölött

hajoltak össze az asztalnál, és a férfi egy Ida számára isme-

retlen nyelven olvasott fel belőle. A kislány nem értette, mi

lehetett annyira vicces, hogy a mama még mindig a tenye-

rét a szája elé tartva kuncogott.

1923 nyarára a férfi megszokott részévé vált az életük-

nek. Ha késett, vagy nem jött, a mama idegesen járkált fel-

alá a lakásban, és Ida nem tudta, mivel járhatna a kedvében,

hogy megnyugodjon. A vendég mindig kapott az ebéd vagy

a vacsora maradékából, ha pedig csak pár percük maradt

édesapa érkezése előtt, akkor Mécsné a gangra néző ablakon

adta ki neki a konyharuhába csavart kislábost. Előfordult,

hogy Máli néni meglátta őket, olyankor a mama kiment a

folyosóra, váltott pár szót az asszonnyal, majd elégedett mo-

sollyal tért vissza.

– Rendes asszony maga, Róza – mondogatta a szakállas

ember búcsúzáskor, és furcsán, idegenül perdültek szavai-

ban az „r” betűk. Mécsnét egyébként senki sem szólította a

keresztnevén, még a férje sem.

Aztán már nemcsak a mama nevetett, hanem Lóci is.

A kisfiú az első alkalomtól fogva jelen lehetett a vendég

érkezésekor, ám ez Idát mindaddig nem zavarta, amíg a

férfi ajándékokat nem kezdett hordani neki. Először csoko-

ládét hozott. A sárga csomagoláson piros betűkkel az állt:

„balaton szelet”. A mama nem hagyta, hogy Lóci azonnal

megegye, hanem eltette, és csak azután húzta elő a köté-

nye zsebéből, hogy Idát kiengedte a cselédszobából. Késsel

kettévágta nekik a kakaós krémmel rétegzett ostyaszeletet.

A papírjáért azonban Ida hiába könyörgött, az a kályha láng-

jai közt végezte. Később a vendég újabb édességekkel, majd

olyan játékokkal állított be, amelyekhez foghatót nem lehe-

tett kapni Budapesten. Lóci kapott egy piros, gyerekeknek

való orvosi táskát, egy barna majmocskát formázó babát és

egy színes korongokból álló, térbeli építőjátékot, amelynek

elemeit a szélükön lévő vágatok mentén lehetett egymás-

ba illeszteni. A szakállas ember a majmocskát Moncsicsinek

hívta, az építőjátékról pedig azt állította, hogy műanyagból

készült. Később Ida mindkét ismeretlen szóra rákérdezett az

anyjánál, ám azt a választ kapta, hogy inkább a leckéjével

foglalkozzon.

Utoljára a mama vendége egy színesre festett fémma-

darat hozott. Az életnagyságú stiglic könnyű lemezből ké-

szült, belsejében pedig óramű rejtőzött, amelyet egy „Leme-

zárugyár” feliratú kulccsal lehetett felhúzni. A játék ezután

zörögve végigugrált az asztalon vékony, fekete lábain.

Ida vágyakozva nézte a kulcslyukon át, majd, amint a

szakállas ember távozott, kiperdült a cselédszobából, hogy

kipróbálhassa.

– Add ide! – nyúlt át az asztal fölött, de Lóci két marokra

fogta, és a mellkasához szorította a sárga, piros és rozsda-

barna színekben pompázó madarat.

– Enyém, enyém, enyém! – visította.

Nővére azonban már felkapta a terítőn hagyott kulcsot,

így a kisfiú hiába hadonászott a stigliccel, nem tudta újra

felhúzni. Bömbölni kezdett.

– Elég legyen!

A mama akkor toppant be a konyhába, mert miután ki-

kísérte a szakállas embert, megint kint maradt a gangon be-

szélni Máli nénivel. Ezúttal azonban bosszúsnak tűnt, végig

sem hallgatta Ida siránkozását, hanem lefejtette a kislány

ujjait a kulcsról, aztán Lócitól is elvette a madarat.

– Majd akkor játszhattok vele, ha meg tudtok egyezni

rajta – dohogta, aztán betette a játékot a kredenc legfelső

fiókjába, ahol a gyerekei nem érhették el.

Onnantól fogva a szakállas ember nem hozott több aján-

dékot.

Egy nyári estén végül a mama megmutatta Idának, hogyan

készíti el a szakállas ember ételét. Erzsit leküldte Lócival sé-

tálni a közeli Múzeumkertbe, maguk maradtak a lakásban

a készülő vacsora mellett. A mama leemelte a sparherdről

a tele fazekat, és egy fémalátétre tette a konyhaasztalon.

Utána néhány merőkanálnyit átcsorgatott a lencselevesből

a kislábasba, amelyet mindig a vendégnek tartogatott.

– Nézd csak, Idám! – Köténye zsebébe nyúlt, aztán a lá-

nya elé tartotta a kezét. Három, mágiafonalakból szőtt, pici

gombolyag csillogott a tenyerén. – Ezeket fogom beletenni a

levesébe.

Hagyta, hogy a kislány elvegye tőle a gömböket, majd

hosszan nézegesse őket.

– Bánatot rejtettem el bennük – magyarázta aztán. –

Amikor bájolok, ujjam köré tekerem a rossz dolgokat, az olyan

dolgokat, amikre nem akarom, hogy mások emlékezzenek.

– Mint amikor édesapa kiabál?

– Azt is. Vagy amikor valaki a házból olyasmit lát vagy

hall, amit nem lenne szabad. Akkor annak az emléknek a

szálát szépen kihúzom, és beleteszem a vendégünk ételébe.

Megpróbálod te? Csak ejtsd bele a lábasba!

A kislány kezében szinte súlytalannak érződött a há-

rom gombolyag, ám amikor óvatosan a levesbe szórta őket,

kavicsként süllyedtek el benne, és fodrokat gyűrtek az étel

felszínére. Egy pillanatig még látni lehetett a fonalak sápadt

fényét az edény alján, aztán már semmi jel nem utalt rá,

hogy nem közönséges lencse gőzölög a lábasban.

– Rossz íze lesz tőle? – kérdezte Ida.

– Te biztos gyomorrontást kapnál, ha megennéd, de a

vendégünknek pontosan ilyen ételre van szüksége. Bánat

nélkül elpusztulna.

A kislány az asztalra könyökölve beleszagolt az ételbe.

– De ha ilyesmit eszik, akkor nem lesz szomorú? – pillan-

tott fel az anyjára.

– A felnőttek megtanulnak együtt élni a szomorúsággal

– felelte a mama, és megsimogatta Ida haját. – Nézd most

meg a két kezed! Meg tudod mondani, melyikben látod éle-

sebben a fonalakat?

– A balban.

– Mert balkezes vagy. És ha majd nagy leszel, azzal a ke-

zeddel tudsz bájolni is. A vendégünk jobbkezes, csakhogy

csúnyán eltörtek a csontok a kezében, és nem forrtak össze

rendesen. Ezért már nem tudja varázslattal elzárni a bána-

tot, csak megenni. Ebben segítek neki.

Ida néhány pillanatig elgondolkozva hallgatott, majd azt

kérdezte:

– A háborúban sérült meg a keze? Ahol Máli néni fia

meghalt?

– Micsoda? – A mama elmosolyodott. – Okos gondolat, de

a mi vendégünk sohasem járt ott. Járt viszont a... a küszöb

másik oldalán.

– Az erdőben? – ámult el a kislány, ám abban a pillanat-

ban léptek hangoztak fel a gangon. A mama felugrott az

asztaltól, kiszaladt a konyhából – Ida pedig engedelmesen a

cselédszoba ajtajához ballagott.

1924 decemberében Lóci betöltötte hetedik évét, anélkül,

hogy a fölös csontját elvesztette volna, Mécs Alajos és a

barátai pedig úgy gondolták, okvetlenül koccintaniuk kell

a tudós gyermek egészségére. Erzsi ismét bajlódhatott az

egész nap duruzsoló kályhákkal, miközben a két, utcára

néző szoba zsúfolásig telt jól öltözött, parfüm- és dohányil-

latú vendégekkel. A tokás férfi ezúttal is a nyekergős kana-

pén foglalt helyet, vastag ujjai közt szinte elveszett az apró,

díszes likőröspohár.

– Szabad-e már a legénynek koccintania, Alajos? – szólt

oda Mécsnek.

– Az a likőr keserű – felelte Lóci, általános derültséget

keltve a szobában.

A vendégek ismét körbefogták, a tokás férfi barátságo-

san megveregette a vállát.

– Haha! Jó ízlésed van, öcsém!

– Hát olvasni tudsz-e már? Igen? Na, brávó, íme, a tudós

gyermek!

– Aztán mi leszel, ha nagy leszel?

Ida összecsapta a könyvét, és már épp felugrott volna a

zsámolyról, hogy a konyhába meneküljön, amikor öccse ha-

tározottan így felelt az utolsó kérdésre:

– Orvos!

Akkor ugyanis már hetek óta csak a piros, orvosi tás-

kával játszott, amelyet a szakállas embertől kapott. A já-

ték gyermekek kezébe illő méretben készült, oldalán fehér

körben vörös kereszt virított, gyomrában különféle színű,

műanyagból készült eszközök lapultak. Sztetoszkóp, re-

flexkalapács, ártalmatlan szike, sőt még egy fecskendő is,

amelybe fel lehetett szívni a vizet a mosdótálból, és össze-

fröcskölni vele egymást. A vendégek pedig beszélhettek

most már Lócinak a katonaélet szépségeiről, a kisfiú meg-

makacsolta magát, és miközben fél kézzel ismét a haját csa-

vargatta, továbbra is az orvos szót ismételgette.

Ida elunta hallgatni, átsandított a kisszobába – ám a le-

gyezőpálma alatt nem a mama, hanem Erzsi ült a zongorá-

nál. Az elmúlt években annyit javult a játéka, hogy a kislány

fel sem figyelt a változásra. Mivel nem tudta elképzelni, hová

tűnhetett az anyja, hóna alá kapta a könyvét, és kisurrant

a folyosóra. A konyhában azonban nem égett a villany, és

sötétbe borult a folyosó meg a fürdőszoba is. A mama nem

volt a lakásban.

A kislány visszament a konyhába, felkattintotta a vil-

lanyt. A hűlő sparherden ott állt a kislábas, amelyben any-

ja a szakállas ember ételét szokta félretenni. Aznap viszont

egy szóval sem említette, hogy ő is vendéget várna, ráadásul

olyasmi sem fordult még elő soha, hogy elébe ment volna az

érkezőnek. Ida legszívesebben visszarohant volna a szobába

szólni a vendégeknek, hogy a mama eltűnt, menjenek, ke-

ressék meg gyorsan, mert odakint sötét van és esik az eső.

Ha viszont édesapa faggatni kezdi, előbb-utóbb a szakállas

embert is szóba kell hoznia, azért pedig az anyja biztosan

megharagudna.

Ott maradt hát a konyhában, és várt, hallgatta a vendé-

gek zsibongását.

Amikor már kezdett egy kicsit félni, odatolta a hokedlit

a kredenchez, és kivette a legfelső fiókból a lemezmadarat.

Néhányszor megsétáltatta az asztalon, közben azt suttogta

neki, hogy mondja meg a gazdájának, a szakállas embernek,

küldje haza a mamát minél hamarabb. Addig szorongatta,

hogy a játék fémkulcsa átmelegedett a kezében.

Nagy sokára aztán nyikordult a bejárati ajtó, léptek kop-

pantak, és a mama betoppant a konyhába, hosszú, fekete

kabátban, bőrig ázva. Ida hiába kérdezte, hol járt, anyja az

asztalra borult, és rázkódó vállal sírt, hajtincseiről sorra

gördültek le a vízcseppek a terítőre.

– Mama, nem jön a szakállas ember, hogy elvigye a bá-

natod?

Anyja azonban hallgatott, szemét törölgette, nem is né-

zett rá. Végül annyit felelt:

– Nem fog jönni többet.

– Miért nem?

– Tedd el azt a madarat, ne is lássam!

Ida megszeppenve elhúzódott, aztán újra odatolta a ho-

kedlit a kredenchez, és visszarakta a játékot a helyére. Anyja

közben lehámozta magáról a kabátot, a szék karfájára terí-

tette, csavargatta hajából a vizet, fejét csóválta, mintha ne

is nagyon szomorú, hanem nagyon dühös lenne.

– Megleszünk magunkban, ne félj – mondta végül, aztán

kinyitotta a sparherd ajtaját, és betuszkolt még néhány fa-

hasábot az izzó parázs közé. Megmelegítette a vendégnek

félretett krumplilevest, aztán a tűzhely mellé húzódva a

legrosszabb cseréptányérukból kikanalazta.

Akkor még nem kapott tőle gyomorrontást.

Ha kíváncsi vagy, hogy folytatódik a kaland szerezd be a regényt itt!

[restinpeacemyangel]

:)

Apagyi Réka( Kate Moore)

Verstöredék

Képes-e az idő a sebeket végleg begyógyítani? Hihetünk-e a mesékben, miket emberek találtak ki? Meglátod az igazat a szememben, ha azt szavakkal nem közölhetem? Létezésem számít-e majd, ha már nem leszek? Emlékem őrzöd majd szívedben, miközben más ölel, szeret, vagy mézédes csókjai engem végleg porrá tesznek?

2018. február

[csacskamacskamocska]

Gyengédség, gyengédség, gyengédség

Sokszor foglalkoztat, hogy az ember ugyan a saját igényin keresztül rá tud ébredni érdekes működésekre, de nagy veszélye is van, hogy a saját működését vagy igényeit ráhúzza másokra. Ha én erre vágyom, így érzek, ok-okozat így reagálok, akkor más is biztos meg valószínű, hogy ugyanígy érez/tesz. Persze tényleg, többnyire tényleg, csak pont az extrémitások a hibás működések válank elfogadhatóvá így, ami nagyon nem jó. Vannak témák amiről annyira nehéz beszélgetni, annyira ritkán és a férfiakkal még ritkábban, hogy gyakorlatilag nem kaphatunk képet szinte csak a pszichológiai esetekről.

Tudom, hogy évekre félrevitte az életemet az a rettenetesen primitív vágy, hogy jó volt bekuckózni egy nálam nagyobb férfi mellé, fizikailag kicsinek és védettnek érezni magam. És mindez így is volt, amíg a szellemi fölényem meg nem nyilvánult. Onnantól már nem voltam kicsi, dédelgetnivaló. Pedig a vágyam rá, hogy kicsi legyek és megpihenjek valaki karjában/árnyékában, az annál nagyobb volt, minél inkább megkövetelte az élet a szellemi erődemonstrációt. Könyörgöm, ne kelljen döntést hoznom, ne kelljen résen lennem, ne kelljen erősnek lennem, kicsit hadd adjam át ezeket a feladatokat. Nekem jó ahogy megoldod. Tudod, hogy úgy is megteszek mindent amit tudok, de néha segíts pihenni! És a szex. Piszokjó érzés, ha az ember tetszik, ha valaki vonzónak találja, ha kívánja. De, hogy is fogalmazzam, inkább legyen ritkábban, de várjon meg vele.

Nem tudom, hogy mi a nehéz vagy a legnehezebb a velem való életben. Talán a szertelenség, a nehezen követhetőség, a csapongó gondolatok, az akaratosság meg a konokság. Meg persze, hogy képes vagyok az íróasztalomon egy szeméthegyet létrehozni a sok egyszerre fontos dologból.

De mit is akartam... szóval, hogy nemrégiben újra szembetalálkoztam azzal, hogy tényleg az okozza a legtöbb fájdalmat, hogy az emberben van egy kép arról, hogy valaminek milyennek kell lennie vagy hogyan kéne működnie. És az ettől való eltérés miatt veszekszünk egymással, meg szenvedünk. Ez karácsony körül kiemelkedő jelentőségű. Nekünk nem alakultak ki karácsonyi szokásaink. Mert fiatal házasként, úgy hogy a férjemnek nem voltak szülei, mentünk az én szüleimhez. Aztán a harmadik évben apám meghalt, anyámat nyilván nem hagyjuk egyedül, meg volt a pici baba, innentől továbbra is közös volt a karácsony. És eltelt vagy 20 év úgy, hogy mentünk, összevesztünk a miatt ami vár ránk, odaértünk, x időn belül volt valami vita/összeveszés anyámmal, vacsora ajándékozás, vita összeveszés a gyerekekkel/velem, társasjátékozás (esetleg összeveszés) aztán haza. És két nap nyugi. Közben elváltam és másik pasival is ezt a forgatókönyvet követtem, édes istenem mekkora fasz voltam! Aztán most anyám nincs és szokásaink sincsenek, és kalapálgatjuk az új szokásainkat, amiben átadtam az irányítást a gyerekeimnek és rugalmasnak kell lennem és nem a "hogyan is kéne ennek lenni" dolgon rugózni, hanem élvezi azt, hogy ők szeretnének mindannyiunknak kényelmes szokásokat kialakítani.

De ezek mellett, az alkalmazkodás miatt azért van egy pici szomorúság. Mert valahol még mindig motoz bennem, hogy ennek nem így kéne lennie. Hogy azért nekem úgy lenne jó, ha lenne valaki, aki koccint velem egy pohár forraltborral, magához ölel és a fülembe súgja, hogy boldog karácsonyt, szívem.

És két napig bejglit eszünk az ágyban. :)

Hogy ez nincs, azért felerészt az én hibám. Hogy szívszerelmem alkalmas lenne rá, az meg csak egy fantázia.

[dorka]

Kedvenc póz

Ölel