#ágyú | Explore Tumblr Posts and Blogs

homregeszet · 4 years

Text

Keretes történetek - Egy ágyúgolyó, és ami mögötte van…

1567. január 14-én, azon a – kortársak szerint „szokatlan téli időbeni hidegekben” – szombaton, négy napos folyamatos ágyúzást követően az erősen sérült Szádvárat Bebek György felesége Patócsy Zsófia védőserege, feladni kényszerült. A nemesasszony, leányai, kísérete ékszereiket, valamint a várvédők személyes tárgyaikat, oldalfegyvereiket megtartva szabadon elhagyhatták az erősséget. A várba még aznap bevonultak Lazarus Freiherr von Schwendi felső-magyarországi főkapitány csapatai.

Az 1550-es években németalföldi és francia csatatereken edződött, valamint ebben az időben végbement haderőreform kiváló ismerőjévé és később kidolgozójává vált Schwendi, Szádvár alatt saját maga irányította a tüzérség munkáját. Sajnos nem ismerjük, hogy az ostromlók milyen típusú lövegeket használtak, de az ostromágyúk alsó kategóriáját a kb. 20-30 fontos (10-15 kg-os) golyóbisokat lövő ún. Singerinek képviselték.

Így, ha nem az ostromlóktól származik a talált lövedék, nézzük meg, hogy mit tudunk a várbeliek fegyverzetéről. A főkapitány 1567. január 17-én Szádvárban kelt, a győzelemről Miksa császárt tájékoztató levelének végén meg is említi, hogy „Körülbelül húsz szép és jó ágyút találtunk bent.”.

Az Udvari Haditanács részére 1570-ben és 1576-ban, a Magyar Királyság várairól készült fegyverösszeírásokban találjuk az első adatokat. Három évvel az ostrom után 2 db „Schlangen”, 2 db „Valckhonen” és 4 db „Valckhonet”, azaz összesen 8 db ágyút láthattak Szádvárban. Majdnem hasonló a helyzet 1576-ban is:

„Quartierschlange 2 Khug[e]l 1000 Verierdte 196

Valchanen 2 Khug[e]l 1133 Verierdte 24

Valchonet 5 Khug[e]l 1561 Verierdte 109”

Ha valóban kb. 20 ágyút számolt össze Schwendi Szádvárban az ostrom után, és miért ne hihetnék a tapasztalt hadmérnöknek, csak egyetlen magyarázat maradhat a lövegek számának csökkenésére. 1567 tavaszán a főkapitány a Szepesi Kamara létrehozásával megszervezte az északkeleti területek végvárrendszerének gazdasági hátterét. 1568-ban megkötötték a drinápolyi békét, mely 25 évre garantálta volna a fegyvernyugvást a császáriak és az oszmánok között. Logikusnak látszik a magyarázat, hogy 1570-re csak annyi löveget hagytak Szádvárban amennyit a minimális védelemhez elégségesnek gondoltak. Talán a többit, a végvárrendszer szempontjából fontosabb területekre csoportosították át.

Majd két évtizedig nincs forrásunk a vár felszereltségéről. 1593-ban ugyan készítettek egy általunk pár éve talált, még eddig kiadatlan német nyelvű inventáriumot, de az a hadfelszerelésre nem tért ki. A következő információnk 1596-ból és 1600-ból származik. A két német nyelvű hadileltár szövege között nincs érdemi különbség. Viszont a német leltározók precízsége folytán összeállt a Rubik kocka. Azaz a terepen talált tárgy és a történeti forrás adata úgy tűnik, pontosan fedi egymást:

„Quartier Schlangen: 2

Simon Haubizin sein gueß, Jede 22 c[entner]

schwer, darauf d[as] Bebeckhische wappen,

schiessen Zue gleich 10 lb eisen, bede Auf

Jren beschlagnen gefäß vnd Rödern,

sambt Zuegehorigen Ladtzeug.

Geschmidte eiserne Khugel darzue 1029”

Magyarán (újra) összeírtak 2 db „quartierschlangen”, azaz „negyedes csatakígyó” névre hallgató ágyútípust. Ezeket egy bizonyos Haubitz Simon mester öntötte. Személyéről eddig annyit tudtunk meg, hogy az 1530-as években Kassán tevékenykedett és 1541-ben a lengyel királyi vár részére is öntött egy díszes „sólymot”, azaz egy falkon típusú ágyút.

A 22 mázsás (azaz kb. 1100 kg-os) lövegek Bebek ágyúk voltak, és 10 fontos (azaz kb. 5 kg-os!!) vasat lőttek ki. Az ágyúkhoz vasalt ágyútartó szerkezetek (kerekes szekrények vagy kocsik) és 1029 vas golyóbis tartozott. Az öntőmester személye alapján így ezek a lövegek még Bebek Ferenc szádvári birtoklása idején, azaz 1558 előtt készültek.

Ha az Olvasó még nem unta meg a kissé szárazra sikeredett, de a középkori - kora újkori régészet szempontjából is nélkülözhetetlen forráselemzést, mutatunk még valami érdekeset. A fentiekhez képest, szűk egy évszázaddal később lejegyzett inventáriumban a következőket olvashatjuk, immár az ágyútípusok szempontjából kevésbé pontosan, de magyarul:

„Anno D[omi]ni 1682. die 12. mensis Septembris

…

Lövőszerszámok

A kerek bástyán egy öreg réztarack, melyen vagyon írva: D[omi]nus Franciscus Bebek.

…

A nímetbástyán egy öreg réztarack, melynek neve: Franciscus Bebek de Pelsőcz.”

Szádvár délnyugati és keleti végében lévő bástyákon ezek szerint Thököly Imre kurucai nem mást találtak, mint a Bebek Ferenc megrendelésére öntött, majd 150 éves, 1-1 db quartierschlange-t.

És mégis mekkora lehetett „Schwendi golyója”? 2017-ben, a belső vár egy épületének, pontosabban konyhájának, padlója alatti feltöltésben egy vas lövedék szeletét találtuk meg. Ennek átmérője 140-150 mm volt, a kiszerkeszthető kerülete alapján a megmaradt gömbszelet az egésznek kb. 25-28%-a lehet. Súlya kicsit több, mint 2200 gramm. Azaz a teljes vasgolyó tömege elérhette a kb. 10 kg-ot azaz a 20 fontot. Mindezzel visszautalnék a történetünk elején említett ostromlövegek típusára és most az 1596-os német leltár egy sorára:

„Veriertte Singerin Khugel 9”

Eszerint Szádvárban még az ostrom után 29 évvel is őriztek 9 db, 1567-ben Singerin típusú ágyúból belőtt, sérült, törött, fel nem használt ágyúgolyót.

És hol voltak Schwendi ostromállásai? Sejtűk, de pontos helyzetük felderítése még további kutatást kíván, amit talán egy következő írásban ismertetünk.

Gál Viktor

Irodalom:

Détshy Mihály: Szádvár. Perkupa, 2004.

Domokos György: Adalékok a törökkori magyar tüzérség kategória- és típusproblémáihoz. In: Hadtörténelmi Közlemények, Új folyam, XXXI. (1984) 1. 117-149.

Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája. Tállyai Pál XVII. századi fordításában, I/2. - Történelmi Források 1. (Budapest, 2003)

Pálffy Géza: Egy meghatározó kapcsolat Európa és Magyarország között a 16. század második felében: Lazarus Freiherr von Schwendi (1522-1583). In: Egy emberöltő Kőszeg szabad királyi város levéltárában; Tanulmányok Bariska István 60. születésnapjára. Szombathely, 2003

Források:

1570. ÖSta KA AFA 1570/11/2

1577. ÖSta KA AFA 1576/13/2

1596. december 31.: MNL OL, E 211 (Lymbus), Ser. II. 28. t. 95. cs., fol. 24r–29r.

1682. szeptember 12.: MNL OL, E 156 (U. et C.), a., Fasc. 79. No. 16.

#keretestörténetek #régészet #szádvár #szögliget #ágyúgolyó #fegyver #hadászat #harc #ágyú #haderő #fémkereső #önkéntes #gál viktor #miskolcirégészet #miskolcimúzeum #miskolc #hermanottó #hemrnaottómúzeum

17 notes · View notes

aretsorozat · 4 years

Text

2/4.

Zseb és cetli 12. Az első házastársi veszekedés.

Nohát, lassan, megfontoltan, minden érvet és ellenércet megcsócsálva kiválasztottuk a szerintünk három tuti találós kérdést. Már ez se volt könnyű, gondolhatják, három ilyen igen kifejlett ego esetében, úgy mint Ugribug barátom, Géza őskrokodil és leginkább Hermész Jakab. Bár ebben az esetben Hermésznek mégis volt némi hivatkozási alapja a kompetenciát illetően, hiszen mégis csak az ő feladványait vitattuk. És Géza inkább csak azért okoskodott, hogy a denevér-marabunak ellent mondjon, hátha ezzel is bosszantja őt. Meg kell mondjam, ez a számítása bejött, Hermész feje úgy belilult néha, tényleg már reménykedni lehetett abban, hogy felrobban.

- Tanár úr! – jelentkezik ártatlan képpel Laura.

- Parancsoljon, kisasszony!

- Magát ki tetszett felejteni.

- Mi? Ki? Én? Honnan?

- A kifejlett ego közül.

Kovács doci elámul, aztán felfogja a cikit, elmosolyodik. Addigra már a közönség is enyhén kárörvendőn kuncog, aminek az élét nagyban tompítja, hogy jómaga is nevet velük.

- Nahát, ebben igaza van!

- Bocsi, hogy szóltam.

- Nem, nem, az álszerénység szerintem a főbűnök közé tartozik.

- És a szerénység?

- Nekem mindig az is gyanús egy kicsit. De az álszerénység az egyértelmű.

Hogy mi más lenne az, mint a kevélység, a gőg ügyetlenül, vagy éppen rafináltan elbújtatott privációja. Nemde?

- Az már biztos is, ha a tanár úr mondja…

- Vegyük például az én esetemet. Mintha én nem lennék hajlamos, hogy az

előtérbe toljam magamat, ha kell, ha nem. Hát mi ez, ha nem olyasmi, hogy túl sokat képzelek magamról?

- Ugyan már, tanár úr!- szólal fel Gotfrid Virginia a sminkje alatt pipacs

vörösen. Ettől a közönség is úgy meglepődik, köztük Benjamin, hogy kevés híján leejti a kezéből a kamerát, ami éppen az imént vett le az állványáról, hogy a Túró kisasszonyokról „művészi” közeliket varázsoljon. És Virginia még nem hagyta ám abba. – Ez az igazi álszerénység, amit most művel.

- Ezt hogy tetszik érteni?

- Ez az önkritika, ami azt sugallaná, hogy valójában nem is képzel túl sokat

magáról, pedig nagyon is úgy van.

- Hűha, tanárnő, ön átlát rajtam.

De még mennyire hűha. Mi van ezekkel, összevesztek? Pedig már az is igazán szaftos pletyka volt, hogy összejöttek. Már ha igaz. Bár sokat látják ám ezt az annyira össze nem illő két embert együtt. Szemtanúk szerint még a Csiki erdőben is kézen fogva andalogtak, bár lehet, hogy azok nem ők voltak és nem akkor, mivel Gotfrid Virginia bármikor tanukkal bizonyíthatja, hogy a kérdéses időben a főállású munkahelyén, vagyis a Réti Élelmiszer Áruházban tartózkodott. És Virginia még mindig nem hagyja abba. – De önnek, Kovács úr, nem is kell szerénykednie. Se álszerénynek lenni. Önnek rengeteg esze van, ezt öntől senki el nem vitathatja. – Most mi van, dicséri, vagy szidja? És ennél jobb lehetőséget nem is adhatna Kovács Docinak a további, csakugyan gyanúsan hangzó önostorozásra.

- Nekem? Aki egy a filozófia tanszékről is kicsapott alak vagyok? Aki még

nappali éjjeli őrnek is éppen csak alkalmasnak találtattam? Aki a hivatását a

a Tojaki Borozó főállású alkoholistájaként találtam meg? És ha a Kelet-Nyugati sámánok nem bízzák rám a Csiki Mágikus királyság erdőkerülését, már rég egy pöcegödörben rohadnék, és talicskán tolnám magam előtt a májamat?

Hát erre az önvallomásra azért senki nem számított. Be is áll egy nagy csend, amit aztán Izaura tör meg a logikusnak látszó kérdésével.

- Azzal a piros talicskával, amivel a tanár urat elrabolták a földön kívüliek?

- Lehetne azzal is- mosolyodik el Doci, de aztán pontosít. – Viszont azzal a

talicskával nem elraboltak, hanem már visszahoztak.

- Az UFO-ról?

- Úgy vélem.

- És akkor hogy rabolták el?

- Arra nem nagyon emlékszem. Csak ennyire: kutyák vettek körül a Hosszúréten. És a többi homályos szorongás és rémálom, amire felébredve szerencsére nem emlékszem.

- És akkor majd erről a rablásról is tetszik mesélni? – teszi fel a kezét

Hajnalka.

- Mondom: ennél sokkal többet nem tudnék.

- Mert kimosták az agyát a tanár úrnak- magyarázza Péter Ágika.

- Kiszívták a bal fülemen, és visszatöltötték a másikon, de ez is mindegy

már, gyerekek.

- De ezen is látszik, hogy a tanár úr nem akkora lúzer.

- Ezen mért látszana, kedves Blanka?

- Mert akárkit nem rabolnak el a földönkívüliek.

- Azt mondja?

- Az ördög se szerződik le bárkivel.

- Hát ezt meg honnan tudja?

- Láttam a tévében.

- Ja, vagy úgy…

- Meg aztán, tetszik tudni, engem is beszippantottak…

- Ó, igen erre emlékszem!

Megint Janka igazgató asszony veszti el a türelmét, noha az iménti kis intermezzo tényleg nem volt érdektelen, ez a közönség feszült figyelmén is látszott, és látják majd a Gazdag Kábel nézői is, ha Benjamin el nem cseszi

a művészinek szánt felvételt. Mivel ha bármi gikszer lesz vele, megy a vágóasztalról a virtuális kukába.

- Megtudhatnánk végre, mik voltak azok a kérdések, kérem?

- Ó, hogyne, hogyne, csak sajnos elfeledtem, hol tartottam.

- Megállapodtak, melyik három lesz az.

- Úgy van, köszönöm.

- Tehát?

- Gondolhattuk volna, hogy ez csak a vállalásunk könnyebbik fele volt.

Ezután következett az, hogy Archy mama fejébe verjük. És mielőtt a teremben lévő állatvédők felnyüszítenének, sietve mondom: képletesen.

Kérem, hölgyeim és uraim, drága szép kisasszonyok, meg kellett állapítanunk, hogy a hölgyet nem az eszéért szeretjük. Noha az ember egy

ős - óriásteknőstől elvárhatna mélyebb gondolkodási képességet, intelligenciát, sőt, ahogy a hiedelem tartja az igen hosszú életet megélő élőlényektől, bölcsességet. Kérem, van olyan polinéziai hiedelem, ami a világ egészét egy hatalmas teknős hátára vízionálja az idő óceánjában.

Vagy a bölcs bagoly. Az elefánt! A cet!

- A mamutfenyő!- dobja be a közösbe Babos úr.

- Úgy van, az is.

- Mi, docikám!? De jó lenne, ha nem a Tokajiban, hanem valami őserőben

lehetne nekünk ácsorogni háromezer évig a Sziklás hegység közepén!

- Meghiszem azt, Babos úr.

- Akkor aztán ráérnénk mindenre, mi?

- Akkor aztán rá.

- Nem várunk a rokkant nyugdíjra, vagy hogy addig is megesik a szíve

rajtunk Ignác csaposnak és mégis ad hitelt…de sose ad az a kőszívű mocsok…

- Üzletember.

- Na, azt akartam mondani..

- Fater, dugulj már el! – morog rá az apjára a mellette ülő Kisbabos.

- Mért?

- Apádnak igaza van, ha elvágyódik, nem gondolod?

- Felőlem… - most Kisbaboson van az elpirulás sora Kovács Doci

kérdésére, ám a tanár úr már visszaveszi a szót, így elvonja róla a közönség, és ezen belül leginkább Izaura figyelmét.

- Csakugyan mennyivel jobb sora van egy mamutfenyőnek! Összevetve

velünk, izgága emberekkel, akiknek az ideje még manapság se több nyolcvan egy-két évnél. És nekünk ebbe kéne belesűríteni a…mit is? Nahát, gyerekek, az a legfontosabb kérdés, amit itt, ebben a stúdiumban, a „Bölcselmi gondolatok, vagy mikben” nekünk makacsul kéne feszegetni. De hát meg is tesszük. Hiszen mi másról szólna az én történetem, mint erről: ez élet, az tudatos létezés értelméről itt és most, vagy hatvanöt millió évvel ezelőtt, vagy ezután, vagy egy másik galaxisban, egy velünk párhuzamos univerzumban, egy másik húron rezegve: a Mi végre? . Mi célból, ha így jobban tetszik? Szemlélődni, mint a mamutfenyő, lehetőleg egy jó magas hegy kies bércén, ahonnan messzire ellátni, és egyként figyelhessük az égboltot és a földet, a Tejút lassú forgását, és az évszakok pörgését.

Mi tehát a cél? A szemlélődés maga? Vagy valamit azért tenni is illene? Túl azon, hogy enni, inni, szaporodni, és ennek a feltételeit békésen, vagy ha kell, véres küzdelemben magunknak biztosítani? No de mi végre az elképesztő technikai fejlődés, amivel a homo sapiens birtokába vette ezt a planétát?

Lett ettől bárki boldogabb? Csak jó sokan lettünk Ádám és Éve óta.

No de boldogság, a boldogulás a cél, hölgyeim és uraim?

És Kovács docens itt ismét hosszan kivár, ahogy egy vérprofi előadóhoz az elvárható, és illik, hiszen ezzel célja van. Neki bezzeg. De az emberiségnek mi?

És Janka igazgató asszony kivételesen jókor förmed a tanárára.

- Mi voltak azok a találós kérdések Doci!?

- Máris mondom, csókolom.

- Két hete várjuk!

- Már nem kell még egyszer annyit…

Ez némi derültséget vált ki, éppen eleget ahhoz, hogy a boldogságot firtató kérdésről, ami így teoretikus marad, és ezen belül úgyis megválaszolhatatlan, a figyelem jótékonyan elmoccanjon.

- Szóval késő délután lett, amire Archy mama memorizálni tudta a

talányokat. Először elpróbáltuk vele szép nyugodtan, hogy csak ismételje meg, amit hallott. Aztán jegyezze meg a válaszokat is, mert a gonosz ős ragadozó szörnyhal, a Szimpi majd biztos hallani akarja őket, he nem tudja. Adja isten, úgy történjen, gondoltuk. Aztán Ugribugnak az eszébe jutott, hogy ez talán kevés. Mert mi van, ha a stresszhelyzetben Archy agya leblokkol, ami nagyon is elképzelhető, ha beleérezzük magunkat: velünk szemben egy jó ötmázsás, hat méter hosszú, csupa tépőfog pofájú rém, aki a prédát látja bennünk. A még mozgó és lélegző húst, és aki csak azért nem tép szét rögtön, mert neki a rettegés is kell, amivel azt a randa, sötét lelkét táplálja. Naná, hogy az áldozatnak a neve se jut az eszébe, nem Hermész Jakab furmányos talányai. Ezért ahhoz folyamodtunk, hogy Géza eljátssza a Szimpit. Mondjuk minden testi adottsága meg is volt hozzá, mint hét méter hosszú, szintén csupa fog őskrokodilnak.

- Mondjad, vagy szétszakítlak, és befalom hozzá a kölykeidet, mint kis nokedlikat! – üvölt hát rá Géza szerencsétlen Archyra, aki erre persze az összes egy darab fejét behúzta a páncélja mögé ijedtében, és onnan bömbölt kifelé, „csak a kicsinyeimet kíméld, kérlek!”. És újabb fél óránkba került őt, mármint a fejét a páncéljából kicsalogatni, miszerint ne már, csak játszási volt, és ilyen nincs, hogy lehet egy ekkora teremtmény ennyire beszari.

Meg persze buta, mint… majdnem azt mondtam, hogy egy szőke nő, de idejében szétnéztem a teremben, hölgyeim, tehát ezt nem mondom, inkább azt a hasonlatot használnám, hogy buta, mint…

- A tök? – javasolja Péter Ági.

- Az is jó.

- Mint egy fél pár büdös zokni? – villant egyet Kisbabos.

- Az talán már túlzás.

- Mint az ágyú! – tromfol rá az apja.

- Az ágyú, az nem süket?

- De tök hülye is szerintem. Jaja, egy buta fasz.

- Ejnye, Babos úr!

- Jujuj, bocsánat.

Ez ismét lazít a hangulaton.

- Szóval buta, mint aki buta, maradjunk annyiban. Meg annyiban, hogy

bizonyossá vált, túl nagy a kockázat, Archy mamát nem engedhetjük Szimpi elé találós kérdéseset játszani. No de akkor hogy legyen?

- És hogy lett?

- Tanakodtunk, igazgató asszony.

- Jézusom.

- Hát így éreztünk valahogy mi is, de persze a barátaim és Hermész Jakab nem Jézuskát emlegették. Nahát, végül abban maradtunk, hogy noha Ugribug barátunk nem éppen vízi élőlény, de elég tekintélyes egyéniség ahhoz, hogy úgy nyakig a tengerbe gázolva Szimpi úr komoly kihívója legyen. Mivel az nem volt kőtáblába vésve, hogy a leendő préda nem állíthat helyettest. És ha jobban belegondol majd az a rémhal, rájöhet, hogyha Ugribug veszt, rajta sokkal több hús van, mint Archy mamán és a kisteknősökön.

Nahát, ezt gondoltuk ki, hogy ezt fogjuk megpróbálni, mihelyt megpirkad, mivel már késő este lett, és úgy éreztük, ezt sötétben mégse kéne elvégezni.

Ebben még Hermész Jakab is egyetértett, pedig ő ismét sík ideg volt már, hogy mit tökölünk mi itt ennyit, felőle pusztuljon meg inkább Archy mama az összes kis nokedlivel együtt. És ezzel ismét visszazuhant a népszerűségi indexe a negatív tartományba.

- De ugye nem akarja az egész éjszakát elmesélni?

- Ne akarjam?

- Felőlem, de előtte árulja el a talányokat, mert aztán nekem mennem kell.

- Akkor kegyednek külön megsúgom a fülébe, igazgató asszony.

- Nekem maga csak ne dugdosson a fülembe, mert még hírbe hoz engem is.

- Attól az isten mentsen!

Ez az „engem is” persze mesterien gonosz kis oldalvágás volt ám Gotfrid Virginiának, aki értette is, és újra a sminkje mögé pirult. De közben megesküdött, hogy bár nemtelen dolog a bosszú, de ezt Janka nagyság még visszakapja. Nem itt és nem most, de ami késik, nem múlik

- Na jó, akkor elmondom.

- Neeeee!

- Legyen úgy, ahogy történt, éppen idejében?

- Igeeen!

- Hát, tetszik látni, igazgató asszony. A nép szava, a néző szent, meg ilyesmi…

- Mesélje azt az éjszakát gyorsan!

- Nahát, tényleg hamar megleszünk, mert nem történt semmi. Kicsit korgó

gyomorral leheveredtünk a parton, mert a nagy megmentés hadművelet előkészítése miatt nem volt módunkban se ebédet, se vacsorát keresni.

Viszont az érzés, hogy megmentünk több tucat kicsi ősteknőst és Archy mamát, feledtette éhségünket. Kivéve Hermész Jakabot, ám ő el is tűnt az éjszakában, gondoltuk, repülve könnyebb valami jó érett dögöt meglelni és rákeselyűzni. Én mondjuk Ugribug barátom horpaszának dőlve sokáig elgyönyörködtem az éjszakai égboltban. A Hold kifli volt, és mondanom se kell, hogy hatvanötmillió évvel ezelőtt vagy ezután nem volt vagy lesz fényszennyezettség. Tehát úgy látszott a Tejút, hogy gondolhatta az ember, nekifut, nagyot dobbant, és már páros lábbal rajta is áll a Tej Útján, hogy mint valami gigászi csillaglény kóborolja be e galaxist, mintha csak korzózna a főúton a kedvesét kísérve a cukrászdából a Jázmin teázóba. – És itt Kovács tanár úr orcátlanul Virginiára nézett ám, amitől az asszony immár harmadszor kénytelen elpirulni, minek következtében az amúgy tökéletes sminkje itt ott pattogzani kezdett.

- A mély csöndben csak a tenger lélegzett halkan, Archy mama nyöszörgött

és motyogott magának és a csemetéinek, hogy most már nem lesz baj, mert megjött a segítség, megmentik őket ezek a rémes kinézetű, de igen jólelkű bácsik, no meg Géza horkolt, akár egy gőzfűrész.

No, azt akkor megpirkadt. Úgy döntöttünk nem is tökölünk sokat, amire Hermész Jakab előkerül a ki tudja honnan, mi ezt az ügyet így vagy úgy, de lerendezzük. Jómagam Ugribug nyakába ültem, ehhez ragaszkodtam, hiszen barátságunk immár ezt megkövetelte: együtt jóban, rosszban.

És akkor Ugrubug begázolt a tengerbe és megállt benne, amikor az a nyakáig ért, tehát nekem se volt már aznap gondom a tisztálkodással. És ott vártunk egy-két percig, csak hogy a közeget szokjuk, aztán hívogatni kezdtük ama

rémhalat. – Hé, Szimpi! Te szép mosolyú gazfickó! Hát sunnyogjál már elő

a zavaros vizeidből, mert szólnánk veled, ha igazi harcos vagy és nem csak egy nyámnyila sügér! Azt akkor még pár ilyen cirkalmas kihívás után meg is jelent a szép mosolyú Szimpi. De én bizony tényleg ott helyben összecsináltam volna magam, ha nem egy T-rex nyakában ülök!

Hát a múltkor hoztam is egy rajzot arról a halról, de higgyék el, az meg se közelítette azt, amilyen az a dög valójában. Hát komolyan mondom, az a legkevesebb, hogy ne lássam többé a tengert! De még a Dunát se! Sőt, inkább halat se eszek többé, csak még egyszer az eszembe ne jusson!

- Hát annyira ronda volt, tanár úr?

- Még annál is, Ágika. Veszélyesen ronda.

- Ajaj- és Péter Ági érzi magában a kihívást, hogy lehetne egy veszélyesen

ronda halból imádni valóan ocsmány plüssbabát kreálni. Ha már bolt lesz belőle, amivel kihúzzák a Túró Kisasszonyokat az anyagi csődből, no meg pár százalékot ő is kap majd, ha az üzlet nagyon beindul. Na és ha sikerül, még az is lehet, hogy pont a Szimpik lesznek a legkeresettebbek.

- Hát te meg ki a rosseb vagy, te pimasz szárazföldi patkány, he, és mi az,

hogy két fejed van? – emelkedik fel Szimpi a víz felszínéig, és förmed máris

ingerülten ránk, a kihívókra.

- Először is nem patkány vagyok – oktatja a rémhalat Ugribug, - másodszor

azért van két fejem, mert annyi eszem van, hogy egy fejbe annyi már nem fér bele. – Hát én meg csak ámulok ám le a barátom feje búbjára a takaros kis kendermagos tollakkal, micsoda frappáns, sőt, kópé választ csapott oda, de lazán ám, mint náthás tahó a taknyát az aszfaltra… hoppá, bocsánat…- veszi észre magát a Doci, hogy a mesélés hevében ez a hasonlata nem volt különösebben szalonképes. De kuncognak rajta, tehát a közönség nem vette zokon, ettől megnyugszik, mesél tovább.

- Azért van két fejed, he?

- Azért hát.

- Nem azért, mert egy ocsmány mutáns vagy?

- Nem de nem a mutánsok által ment a világ elébb, ó, Lucifer?- kérdez vissza Ugribug, és bizony mondom nektek, lányok, a kukák mellett megolvasott és begyakorolt Madách: Ember tragédiája stílusában. És ezzel engem persze újra ámulatba ejtett. Hogy mi át nem ragad egy kíváncsi verébre, lányok!

- És mért voltak a feje búbján kendermagos tollak?

- Mert a csirkék is valójában T-rexek.

- Ne már! – ámul el Blanka.

- De ezt be csiviteljétek a verebek előtt!

- A tanár úr szerint ők ezt nem tudják?

- Nos, Ugribug nem tudta. Márpedig az ő műveltsége nem mindennapi.

Hölgyeim. És ezt nem vegyék célzásnak. Vagy inkább: vegyék!

No, nem azt sugallom, hogy mint leendő úrinők mostantól a szabad idejükben a lakótelepi szemétledobók környékén bogarásszanak.

De ámulatba esett ám a szép mosolyú halunk is. Először is a kérdés mélységétől, másodszor az említett névtől, amit úgy érzett, illene ismernie, pedig nem is. De mert sznob volt, nem csak hidegvérű gyilkos

és elmebeteg pszichopata, hogy műveletlenségen kaphatják, külön feldühítette.

- De tőled bizony nem megy, mert mindjárt miszlikre téplek és

felzabállak!- hörög, és ettől még dühösebb lett, mert tudta ám, hogy ez egy igen gyenge kis riposzt volt. Fizikai megtorlással fenyegetni az ellenfelet egy szellemi párbajban, hát az bizony máris a vereség elismerése.

- Ejnye, Szimpikém, és a játékod? – kérdezi leereszkedő mosollyal

Ugribug. És komolyan mondom, megszólalásról megszólalásra hökkenek meg, minő tökéllyel kezeli ezt a nem is veszélytelen helyzetet.

- Miféle játékom?

- Hát hogy három találós kérdést kell feladni neked. És ha mind a háromra

tudod a választ, akkor neked elkészült a vacsora.

- Reggeli.

- Parancsolsz?

- Reggel van, kétfejű baromarc! Annyi eszed van, mi, hogy ezt se vetted észre.

- Igazad van, reggeli.

- Na jó, kérdezz!

- De várjál, mi van, he nem tudod a választ?

- Olyan nincs.

- De ha van.

- De nincs.

- Kiveted magad a partra és magadtól szépen megdöglesz?

- Nem.

- Elhúzol innen az óceán másik végére és békén hagyod az itteni népet?

- Kérdezz!

- Elhúzol?

- Ezt volt az első kérdésed? Mert erre tudom a választ.

- Nem kérdezek, amíg meg nem egyeztünk.

- Rendben, elhúzok.

- Úgy dögölj meg, ha nem.

- Úgy…is tudom a választ!

- Nos hát, az első: előbújik éjjel, ám nappal elveszett, eltűnik a fénnyel,

de holdfénynél megleled.

- Ez túl könnyű.

- Mi az?

- Kérdezz nehezebbet!

- Halljam a választ!

- Korallsügér.

- Nem.

- Mi az, hogy nem?!

- Az, hogy nem.

- Akkor a nyálkás hal.

- Ez se jó.

- Anyátok nem jó.

- Az én anyukám egy tündér kis madár volt, őt ne vedd a szádra!- hördül fel Ugribug.

- Az enyém meg talpig úriasszony- tettem hozzá én is szerényen a magamét

Ugribug nyakában. Azt persze nem magyaráztam meg, hogy ezt pontosan hogyan értem. A talpig tán azt jelenti, hogy mindössze a talpáig? És azon felül nem?

- És hogy értette a tanár úr?- támad fel a kandi kíváncsiság, persze kiben

másban, mint Izaurában.

- Ó, drágám, sehogy, csak megint felesleges járt a szám- és itt Kovács úr

sandán Gotfrid Virginiára pislantott, amit megint csak az nem vett észre, aki nem akarta. Tiszta pornográfia már, amik ketten itt testbeszéddel nagy nyilvánosság előtt művelnek, nem? Ám a tanár úr igyekszik kikeveredni a maga okozta csávából, azért rákérdez: - Esetleg tudja valaki a választ?

És Kisbabos rögtön rávágja: A csillagos ég.

- Úgy van! Gratulálok, fiatal úr!

- Tényleg könnyű… - no és Kisbabos tekintete se volt ám semi, amit Izazurára vetett, reménykedvén, hátha sikerült végre a szerelmét leimponálnia. Ám a túró kisasszony, mint tudjuk, nem most jött le a falvédőről, ezért Kisbabos tőle csak egy széles nagy mosolyt kapott.

- Nahát, lehet, Kisbabos, hogy neked könnyű volt, de bizony Szimpi, az ős

rémhal csak fortyogott a vízben, de nem adta ám könnyen megát.

- A mérges pókhal!- ordította.

- Ez sem jó.

- Mi?! Hát vedd már észre éjjel, te kétfejű melák bunkó!

- Akkor se ez a jó válasz.

- Rendben. Akkor nem lehet más, mint a tengeri sün.

- Nem nyert ez se.

- Te csalsz.

- Én nem.

- Akkor mi a válasz?

Nos, Ugribug szárazon közölte vele. Szimpi meg bámult vissza abból az ocsmány fejéből, és hosszú hallgatás után csak ennyit szólt: mi a következő?

- Senki se láthat, nem is fog soha, mégis bízik bennem, kinek élni van joga.

- Mi van?!

- Ez lenne a következő.

- De ez baromság.

- Találós kérdés.

- Akkor ismételd meg, mert nem figyeltem!

Ugribug megismétli, ismét vigyáz a hangjára, hogy ne legyen benne semmi kihívás, előre érzett káröröm, ilyesmi. Szimpi meg úgy lebeg a vízben, mint aki menten a hátára fordul és döglött rémhalat jelent. Valószínűleg neki is ilyesmi fordulhatott meg abban a gonoszságra tekeredett agyában, mert hosszú gondolkodás után inkább kérdezte, mint mondta: a halál?

- A halál? – ámulunk el Ugribuggal.

- Igen! Az! A halál hát! Azt senki se látja, és nem is fogja soha, de

megtapasztalja, ha élni van joga. He? Kitaláltam? Kitaláltam. Tehát készülj a halálra, kétfejű! Aztán készüljön az a buta némber is a porontyaival: nekik is annyi.

- De nem jó a válasz.

- Miiii?!

- Nem jó!

- Mért nem jó?

Igazság szerint igen jól gondolkodott a rémhalunk, mert logikus volt a válasza. És jómagam gyengébb napjaimban el is fogadtam volna, ha nem az életünkre, no és Archy mama meg a gyerekei életére ment volna ki a játék.

Értik, ha csak úgy ülök a kedvenc helyemen a turistaház büféjében és iszom

a reggelihez a sörömet, mivel a kakaótól ég a belem, a tejtől meg hasmarsom van, és velem szemben Laci kolléga szórakoztat. No de itt muszáj volt gondolkodnom, tehát át is veszem a szót az alsó fejemtől, aki amúgy Ugribug volt, ugyebár.

- Azért nem jó, tisztelt Szimpi úr, mert ad. egy: csak a saját halálodat nem

látod, mivel köztudott sztoikus okoskodás az, hogy azért nem kell félni tőle, mármint a haláltól, mert amíg te itt vagy, addig a halálod nem lehet jelen, ha viszont meghaltál, már te nem vagy itt, tehát kétségtelen, hogy ti ketten soha nem találkoztok.

- Na ugye!

- De más halálát látod, nemde?

- És?

- Pláne, hogy egy vérengző rémhal vagy.

- Naná!

- Tehát jobb napjaidon többször is látod a halált, mint ahogy azt mások

szeretnék, nemde?

- Ez csak szófacsarás, kétfejű!

- Nem, ez egy találós kérdés.

- Anyád!

- Azt már megbeszéltük, hogy őt nem emlegetjük.

- Akkor…a nénikéd!

- Halljuk a jó választ!

- A halál!

- De az nem jó.

- Akkor…dögölj meg! – és látszott ám Szimpin, hogy remeg az indulattól,

és nem sok választja el attól, hogy a saját játékszabályát megszegve nekünk rontson. Ám mégis visszatartotta Ugribug barátom nem csekély termete, iszonyatos tépőfogai, meg stabil helyzete a vízben állva. Nem mehetett volna tutira a rémhal ellene szerintem. Másrészt azért az súlyosan rontott volna a renoméján szűkebb és tágabb tengermélyi körökben, elvégre Szimpi nem csaló volt, hanem rémhal, nem politikus, csak simán pszichopata – és ezzel a megjegyzéssel Kovács tanár úr ismét kicsalt egy kis kuncogást a közönség soriból.

- No de, gyerekek, erre tudja valaki a választ?

Hosszú, mély csend üli meg a termet. Kisbabos jelentkezik. – Bekapcsolhatom az okos telefonomat?

- Minek?

- Meggúglézom.

- Úgy érted, a feladványt?

- Mért, például nem azért van?

- Mármint az okos telefon?

- Azért okos, nem?

- Á, inkább megmondom.

- Ez az, tanár úr, haladjunk tempósan!

- Igazazgató asszony, önnek igaza van, mint mindig: HOLNAP.

- Mi az hogy mindig holnap van igazam?

- Nem úgy, hanem magának mindig. A válasz a HOLNAP. Amit tényleg

senki se láthat, csak ha mává válik.

- Ja, vagy úgy….

A közönség megkönnyebbültem sóhajt fel, ezen is túlestek, De mi jöhet még?

- Nohát, népmesei fordulattal élve: dúl-fúl magában Szimpi, a rémhal, hogy

már másodszor jártak túl az eszén, ám valahogy mégis úgy érezte, hogy ez többé nem fordulhat vele elő. Hiszen minimum húsz éve annak, hogy nem tudott egy kérdésre megfelelni. Aztán meg nem ismerte a szólást a „három a magyar igazságról és egy a ráadásról”. Így aztán még mindig joggal lehetett magabiztos, noha sejthette volna, ha kétszer pofára esik, bizony megtörténhet harmadszor is, mivel egy még lehet kivétel, ami erősíti a szabályt, de a kettő bizony már egy kezdődő sor eleme, amiből könnyen válhat tendencia.

Pökhendien vetette oda, vagyis ide, a rengeteg tépőfoga hegyéről, mondhatni, halljuk a harmadikat.

- No de ha erre se tudod a választ, ugye tudod, hogy világgá kell úsznod?

- Lökjed, kétfejű!

- Mert ha megpróbálnád elsumákolni, holmi ócska kifogásokkal

megtámasztva a csalásodat, megvet majd hét tenger köznépe?

- Ne lamentálj már annyit!

- És nem zaklatsz többé a perverz szokásiddal senkit? Csak becserkészed

a prédát, megnyuvasztod és bezabálod, ahogy minden becsületes, jólelkű

ragadozó viselkedik?

- A harmadik nem foghat ki rajtam.

- De ha igen?

- Nem zaklatok, rohadj meg!

- Hát jó. Mi az, amit elkapni lehet, de eldobni nem?

- Mi az, hogy mi az?

- Mi az?

- Micsoda hülye kérdés ez? Ha elkapsz valamit, mért dobnád el?

- Miért ne?

- Mert ez nem életszerű.

- Már amennyiben?

- Gondolkodj már, kétfejű!

- Te jobban tennéd, különben már úszhatsz is világgá.

- Elkapni is mindent lehet, meg eldobni is mindent lehet, de igen nagy

marha az, aki dobálódzik azzal, amit végre becserkészett.

- Ez a válasz?

- Amit egyszer elkapsz, el nem dobod, ha egy kis eszed van.

- Akkor ez a válasz?

- Ez.

- Téves.

- Miiiii?!

- A betegség az.

- Micsoda?!

- Influenza. Takonykor. Sertéspestis. Száj és körömfájás. Szivacsos

agyvelőgyulladás. Őshal kori demencia, ami neked lehet, hogy ennyire

zokni vagy már a saját kedvenc játékodban is…- és bizony itt már nem hiányzott Ugribug hangjából a kárörvendés diadala. Na de, ha látták volna akkor, hölgyeim és uraim, imádott túró kisasszonyok a Szimpit!

Lesápadni egy rémhalat. Egyáltalán, ki látott már elsápadni egy halat?

Civilként azt gondolnánk, ez lehetetlen. De esküszöm önöknek, hogy Szimpi lesápadt. Aztán vértolulást kapott. Aztán tátogott csak, mint egy hal.

Aztán körbe sunyított, hátha nincs a felsülésének tanúja. De bizony volt.

Hát már hogyne lett volna? Egy tengerparton, dagály előtt? Ezernyi kicsi hal, puhatestűek, medúzák, rákok, kagylók mind hegyezték ám a fülüket egymásnak pisszegve – ne zizegj már, nem hallom. Na, most tudva levő, minél kisebb valami/valaki, annál inkább hajlamos a pletykálkodásra.

Így aztán Szimpinek nulla esélye volt arra, hogy meg nem történtté sikálja

az ügyet. Csak nézett ki a randa fejiből ránk, a Kétfejűre, aztán könnyen elemezhető hörrentést hallatott, farkon fordult és elúszott. De lassan ám, hátha ezzel megőriz valamit méltóságából. De nem őrzött meg.

Azt a gúnyolódó ciccegést, vihogást, beszólásokat! Amit a másfél tonnás, vagy mit tudom én már, mekkora rémhal ott kapott! Hát már csak ezért is húznia kellett onnan hét tenger hetedik végébe, és még ott is felcsapni tüdős halnak, és kimászni a partra, és bevergődni valami lápba a szégyene elől.

De úgy kell neki, én azt mondom, se akkor, se most nem bírom őt megsajnálni, pedig tényleg csúnyán pofára esett.

Hát gondolhatjátok, drágáim, micsoda diadallal lábaltunk ki a tengerből!

De még Hermész Jakab se bírt legalább fél óráig beszólni semmi kellemetlent. Már csak azért sem, mert valahol annyira teli zabálta magát az éjszaka, hogy átmenetileg egyáltalán nem volt képes megszólalni, de még szárnyra kapni se, úgy totyogott haza két lábon. De a Géza! Hát az annyira büszke volt ránk, hogy fejét az égre fordítva, mint elhangolt és megrepedt fanfár tutulta a világba dicsőségünket. Na és Archy, az ősteknős mama?

Immár az örömkönnyeit hullatta.

- Hogy köszönjem ezt meg nektek?- zokogta a boldogságtól.

- Igazán nem szükséges, asszonyom- mondok neki szerényen, Ugribug

nyakáról lekászálódva.

- Gyerekek, köszönjétek meg ti is a rém bácsiknak!

- Köszönjük szépen! – nyikorogták a kis teknősök.

És ennyi tényleg elég is lett volna nekünk, és ezt most minden álszerénység nélkül mondom. Már csak azért is, mert ugyan miféle hálát várhattunk egy

ős óriásteknőstől a köszönömön kívül. De bizony Archy mamának nagyon is volt mit adnia, jótett helyébe jót várj alapon, mert bizony ez se véletlenül állandó fordulat a mesékben, egészen az archaikus időkre visszamenőleg.

Gyerekek! Egyszerűen muszáj a világnak úgy működnie, hogy a jótett elnyerje a jutalmát, a gonosz pedig megszívja. Ez akkor is így van, ha a hétköznapi valóság mintegy a képünkbe ordít: az ellenkezője az igaz, te ostoba! A jótett elnyeri méltó büntetését, a gonoszság pedig célját eléri, regnál és hatalmaskodik, a szegényt elnyomja, a lúzert kikacagja.

- De ha tényleg így van! – kiált be valaki a nézők közül.

- Látszólag.

- Tényleg!

- Látszólag tényleg. No de hosszú távon…

- Ugyan ne gyere már ezzel, Doci!

Nohát, erre már muszáj mindenkinek az akadékoskodó felé fordulni.

Hát ki más állt neki hepciáskodni, mint Ignác csapos a Tokajiból. Ami ha másért nem is, de azért biztos, hogy meglepő, hogy akkor ki áll most a söntés mögött?

Vagy lehet, már a Tokajiba se néz be olyankor senki, amikor Kovács tanár úr a meséjét mondja?

NEM TISZTELT ENGEM, AZÉRT

- Na és erre mit mondott a Doci? – kérdezi Boglárka a férjét, miközben a Kisbogit eteti sütőtökös csirkemájjal, mivel ezt még inkább megeszi, mint kiköpi a boltban kapható bébiételek közül.

- Várjál, ezt most nem is tudom…- töpreng el Benjamin, az asztal másik végénél ülve és az etetést kibicelve.

- Miért, nem figyeltél oda?

- Csajszi, én ott dolgoztam.

- Nem mondod, hogy kamerázás közben már nem tudsz figyelni?

- Éppen azt mondom, nem?

- És kértelek már, hogy a baba előtt ne szólíts csajszinak!

- Mért ne?

- Mert ő is úgy hív majd, ha ezt hallja.

- És?

- Anya vagyok, nem csajszi.

- Oké, „ anya”. Ha akarod, most kikeresem a kamerában, mit válaszolt Ignácnak a doci.

- De előbb hozd fel a tiszta ruhát a szárítóból.

- Oké, „anya”.

- És nem kéne ám az „anyát” idézőjelben mondanod. Tudod, nem

idézőjelben szültem meg a Kisbogit, hanem tényleg.

- Oké.

- És ne mondd, hogy oké!

- Te jó ég, Bogi, neked meg mi bajod van?

- Semmi.

- Archy, az óriásteknős mama adott Ugribugnak egy aranyszínű tojást

ajándékba. Ezt mondta még a doci.

- Mint a mesében?

- Mivel, hogy ez egy mese…

- Szóval te se hiszed, hogy ez megtörtént vele?

- Nézd, tényleg eltűnt az Odaát Ajtaja mögött vagy öt percre, aztán tök

rongyosan, lenőtt hajjal, torzonborz szakállal jelent meg. És azt azért nem lehet kamuzni, hogy valakinek öt perc alatt vagy háromhavi szőrzete nő ki.

- Szóval megtörtént.

- Hogy eltűnt, az meg. Emlékszel, minket is beszippantott az Ajtó a

Kisbabosssal.

- Aha. Azóta lettetek ti is „halekok”.

- Néha magam is elfelejtem, hogy már nem is ember vagyok…

- Mivel egy eléggé önző állat vagy…- és Boglárka eme megjegyzéséből

Benjamin ama reménye, hogy sikeresen elterelte a beszélgetést, dugába dőlt. Viszont az esze ágában sincs rákérdezi, hogy „ugyan mért is vagyok én egy állat”. Annyira azért nem szeretheti a feleségét, hogy megtegye ezt a szívességet. Ha Bogi veszekedni akar, csak adjon ő végszót magának. Úgyis megint felvételire készül… Lehet, most az a baj, attól ideges? Erre rákérdezhetne, ám ez is eléggé ingoványos talaj. A legjobb lenne, ha most itt se lenne. Ha felállna, és kimenne? Valami kifogást keresve? Például pisilni kell? És akkor élhetne ama vulgáris közmondással, hogy „kiment pisálni, de szart visszajönni”? Ezt megpróbálhatná. És Benjamin már moccan, hogy felálljon, de elkésett. Boglárka támad.

- És mért nem eteted meg néha te a gyereket?

- Ja, hát ha ez a baj, mért nem mondod?

- Most mondom.

- Akkor vigyázzál!

- Most már ezt befejezem, majd te büfizteted.

- Oké, azaz izé: rendben.

Most mind a ketten a babában gyönyörködnek, ahogy komoran maga elé meredve nyammogja a sütőtökös csirkemájat, és lenyeli azt a részét, amit nem sikerül az állára, és onnan a partedlire suvasztani. Ám ez a békés idill egy percig se tarthat, és Benjamin másodszor is tempót téveszt, megint nem szólt, hogy szólítja őt a szükség, bocsi.

- És mi lesz, ha idén felvesznek a színire?

- Az szuper lenne.

- És ha téged is operatőr szakra?

- Dupla királyság.

- Akkor ki vigyáz majd a babánkra?

- Megoldjuk.

- Hogy?

- Lényegében mindenki itt lakik már a turistaházban, nem?

- Kicsoda mindenki?

- Hát apukád, anyukád…

- Neked ők a mindenki?

- Alma, János bá’, Laci bá’, a Doci, Szép Juhász néni… Lassan nincs is kiadó szobánk annak, ha véletlenül meg akarna valaki szállni. De mondjuk mért akarna, amikor egy óra séta ide a város. – Máskor ez is tökéletes téma lenne arra, hogy elterelje a beszélgetést, de Boglárka nem hagyja.

- A szüleimre se lehet mindig rálőcsölni Kisbogit.

- Akkor majd anyámék…

- Nekik ott van az öcsikéd gondnak.

- Krisztián nem gond, mindjárt öt éves.

- Még sose ajánlották fel, hogy vigyük át hozzájuk.

- Mért vinnénk őt a lakótelepre?

- És tényleg nem adják el Etus néni házát?

- Kérdezd meg tőlük- kezd egy kicsit ingerült lenni Benjamin is. Na, ez kell még csak Boginak, mintha erre várt volna.

- Hogy kérdezzem meg tőlük, amikor október óta meg se nézték a babánkat?

- Először is megnézték.

- Nem emlékszem rá.

- Mert…nem értem, hogy nem emlékszel!

- Szóval szerinted már hülye is lettem, nem csak kövér?!

Hát erre aztán Benjamin csak tátott szájjal bámul a feleségére. Hogy jön ez a kérdés ide? Pláne ilyen agresszív hangnemben? Erre már a Kisbogi is felfigyel.

Félbehagyja az alapos és megalkuvást nem tűrő küzdelmét a sütőtökös csirkemájjal, felnéz az anyjára, aztán nagylelkűen átnyújtja neki a kedvenc szövetpelenka darabkáját, a Rongyit, amit táplálkozás közben muszáj neki a bal kezével markolászni. Az anyja automatikus mosollyal jutalmazza a gesztust, aztán megtörli vele a kicsi száját. Ám már a törlés pillanatában rájön, hogy a Rongyi nem arra való, arra egy közönséges papírtörülközőt készített oda. És most moshatja ki Rongyit és rakhatja a fűtőtestre, hogy a következő étkezésig megszáradjon, mert anélkül kitör a hiszti, és Kisbogit nem lehet ám átverni egy másik pelenka darabbal, ami pont olyan tarka ruhákkal összemosott szürkésfehér, pont akkora darab és pont ott rongyos, ahol a Rongyi. Vajon honnan tudja, hogy ez nem az, pontosabban az nem ez? Szagról, tapintásról se lehet szó. Rongyinak lelke lenne, a kapcsolat pedig Kisbogival telepatikus?

Nos, ez az, amit nem lehet kizárni, pláne itt, a Csiki Mágikus királyság e kies szegletén.

- Dehogy vagy hülye és kövér! – próbál meg Benjamin valami utóvéd

harcot.

- Mos mondtad, hogy már arra se emlékszem, mikor jártak itt legutóbb

anyádék.

- És attól még nem vagy hülye.

- Az agyamra ment a háj, mi? Nem csak a fenekemre? Most hová mész?

- Pisálni.

- De ne most menjél, amikor beszélgetünk végre!

- Ez neked beszélgetés?

- Mért, mi?

- De behugyozok, Csajszi!

- Nem baj. Akkor is végighallgatsz. Unom!

- Mit?

- Hogy itt meresztem a kövér seggem, vagy a pult mögött a büfében.

- De…

- Te meg jössz-mész, hová neked tetszik.

- De…

- Mostantól te leszel gyesen.

- Nem is vagy gyesen.

- De te gyesen leszel, csipszar!

- Oké, csajszi, de vegyél már vissza, mindjárt sír a baba!

- Mert nem tisztelsz engem, azért. – És Bogi, mint született mazochista,

a maradék sütőtökös csirkemájat is a Rongyiba törli a baba arcáról, mert ha már mosni kell, olyan mindegy, hiszen ha lúd, legyen az kövér.

3 notes · View notes