doccootja

[doccootja]

A zörej #20

“Az első pillanatban minden ország lakói azt hitték, a teremtmények csak náluk bukkantak fel. Aztán mikor az interneten villámgyorsan elterjedtek a videók és képek, hamarosan rájött mindenki, hogy a meglehetősen szokatlan és egyben roppant ijesztő esemény globális méretű volt. 

A pánik, meglepődés, vallásos élmények és egyéb, az eseményhez köthető érzelmek lefolyása után reggelre újabb kérdések kezdtek el foglalkoztatni mindenkit. Vajon hány meselény tűnt fel tegnap? Meddig lesznek itt ezek a teremtmények? Egyáltalán milyen meselények jelentek meg? Csak jók vagy rosszak is? És mi alapján lettek “kiválogatva”? Az emberek kutatásokba kezdtek, hogy utánajárjanak a dolognak és megtudják a lehető legtöbb információt a meselények eredetével kapcsolatosan. 

Ennek első állomása a meteorit felkeresése volt, amit természetesen az akkor a jövevényekről még mit sem tudó helyi hatóságok a becsapódást követően rögtön körbezártak és elfedtek a kíváncsi tekintetek elől, ezzel szokásosan alapot adva az ufó hívők és az összeesküvés-elmélet gyártók újabb teóriái számára. Talán mondanom sem kell, hogy jelenlegi ismereteink szerint ezekből a teóriákból egyik sem volt igaz, a hatóságok csak a jogszabályok és a felettes szervek utasításai alapján jártak el a meteorit körbezárásakor. Hiszen egy űrből érkezett tárgy bármilyen veszélyt hordozhat magával, kezdve a H. G. Wells (ön biztosan nem ismeri, világhírű sci-fi író volt a múlt században) Világok harca című alkotásából ismert halálos baktériumok elterjedésével és egyéb létformák megjelenésével. 

Persze az utólagos vizsgálatok kiderítették, hogy erről sincsen szó, a meteorit nem volt több annál, aminek látszott: egy halott kőzetnél, amely ki tudja milyen távot tett meg a világűrben addig, amíg be nem csapódott a Földbe. Ez viszont egyben elkeserítő is volt az emberek számára, hiszen nem szolgált semmilyen magyarázattal arra nézve, hogy hogyan és miért jelentek meg a meselények a világ számos országában? Mivel nem tudtak miből kiindulni, az emberek elkezdték a dolgot azzal magyarázni, amihez a legjobban értettek: saját fantáziájuk szüleményeivel. 

Különböző szerzők és csoportok jelentek meg, mind saját teóriával a meselények megjelenését illetően, melyek nagy részéről később kiderült - megjegyzem: ez sem meglepő módon -, hogy csak pénzszerzési céllal találták ki őket, és semmi valós alapjuk nem volt. Voltak sci-fi írók, akik állították, hogy a meteorit becsapódásakor fénylő felhőt láttak körülötte, amely szerintük spórák millióiból állt, és elméletük szerint e spórákból “keltek” ki a meselények, amikor azok a földdel érintkeztek. Ezt azonban semmilyen látható bizonyítékkal nem tudták alátámasztani: sem a “fénylő felhőről”, sem a spórákról vagy azok maradványairól (amiből ugye kinőttek volna önök) nem volt kép és arra sem tudtak magyarázatot adni, hogy hogyan jelenhettek meg olyan gyorsan a meselények a becsapódást követően, ha először még ki kellett fejlődniük. A tudósok mellett megjelentek továbbá a szekták is. Ahogy az előbb említettem, a meteoritot a betlehemi csillag analógiáján (mely a három királyokat vezette ugyebár a Megváltó születéséhez) Isten jelének tekintették és a meselényeket úgy vették, mintha az Úr a hívők életét akarná velük megkönnyíteni, ily módon “előzetest” adva a mennyországi léthez. Az eseményt e keresztény szekták ezért “fordított elragadtatásnak” nevezték, kiindulva János evangéliumából, mely szerint a végítéletkor Isten a hívőket elragadja és csak a hitetleneket bünteti a világvégével. 

Emellett felmerült még számtalan ufó hívők által elképzelt magyarázat, amelyek azonban nem vertek nagy port szélesebb körben, így legtöbbjük csak kisebb csoportokon belül maradt meg. Viszont egy másik, sokak szemében teljesen hiteltelen magyarázat elég nagy népszerűséget szerzett: a mágikus indok.”  

[doccootja]

A zörej #19

Klikk.

- Halló! ...őőőő… Főnök?

- …Mpfh… kiaz?

- Á, a gor… izé, beszélhetnék a főnökkel? Árnyék vagyok.

- … Mpfh. Várjá.

Árnyék tisztán látta szemei előtt, ahogy a hatalmas állat ledobja a telefonkagylót az asztalra - ennek csattanását hallotta is a vonalon keresztül - majd nehéz döngések közepette átmegy a másik szobába a főnökéhez. Pár másodpercig a néma vonal mellett az útszéli lerobbant telefontfülke oldalába karcolt és festett feliratokban merült el, majd egyszer csak meghallotta a reszelős hangot a túloldalról.

- Hálló?

- Halló, főnök? Árnyék vagyok.

- Kicsoda? Mi… jaaa, Árnyék, a jól szituált fiatalember, akivel a kis kényes ügyünk akadt. Hogy megy sora, fiacskám? Miben tudok segíteni?

- Főnök, van egy kis gond. Nem találom a célszemélyt. Utánanéztem a hátterének és rákerestem minden csatornán, de sehol nem találom. Több olyan fószerről keringtek hírek mostanság, aki kint hordja az alsógatyáját, de mind zsákutca. Az egyikről kiderült, hogy valami önjelölt idióta, aki szuperhősnek képzelte magát és úgy próbált rablókat elkapni, de elég gyorsan megjárta. A golyóálló mellény úgy tűnik nem tartozott a jelmezéhez, egy kórházban ápolják. Egy másik karakter ugyan, de mint kiderült csak paródiája egy hősnek, valami kisgyerek alumínium sisakban. Aztán lett volna még egy fekete ruhás repülő fickó is, aki megmentett egy gépet, de ezen kívül semmi adat nincs róla, és a jellemzői sem stimmelnek, így valószínű, hogy inkább az egyik varázsló szórakozott a homunculusával, mint hogy egy valódi karakter volt a látott alak. Mást pedig nem találtam. Se a neten, sem a hatósági adatbázisokban. Biztos benne, hogy életben van a csávó?

- Ó, hát persze, fiam, persze! Hiszen együtt érkeztünk vele! Ha pedig valami történt volna, arról biztosan… tudnék. De ugye nem azt akarja ezzel mondani, hogy mégsem maga a megfelelő jelölt a munkára? Mert tudja van ám más is, aki szívesen elvégezné ezt a munkát ennyi pénzért! És lehet, hogy hatékonyabban…

- Nem, főnök, dehogy! Higgyen nekem, én vagyok az embere. Csak biztos akartam lenni benne, hogy ...öööö… jók-e az értesüléseim. Akkor folytatom a munkát és értesítem majd, hogy mi történt.

- Ebben bízom én is, fiacskám. További szép napot kívánok önnek. És… ne hívjon többet ezen a számon. Visszhall!

A vonal megszakadása után Árnyék még percekig állt szoborrá váltan a fülkében és közben felváltva szitkozódott és próbálta kitalálni mi legyen a következő lépése. Bármennyire is nem szerette volna, úgy tűnik, ehhez már tényleg kénytelen lesz segítséget igénybe venni. Már ha a vén madárnak tényleg jók az infói és ez a maszkos idióta nem dobta fel a pacskert évekkel ezelőtt. Csak a közreműködők sok veszélyt jelentettek: nagyobb volt az információ megosztásával a lebukás kockázata és a pénzt is osztani kellett akkor. Kivéve persze, ha a másikkal történik valami időközben… Ahogy emiatt aggódhatott fordított helyzetben is. De ráér ezzel később foglalkozni, most mielőbb mozdulnia kell valamerre. És tudta is, hogy ki tud neki segíteni. Bárcsak ne tudta volna.

- Ez a pojáca sosem fogja elintézni, amit kell. Ki javasolta nekem ezt az embert? Azonnal rúgják ki! Hmmm. Azt hiszem kénytelen leszek más segítséget is igénybe venni a vadászathoz.

- Engedelmével, uram, már gondoskodtam a dologról.

- Igazán? És még mondják, hogy az emberszabásúaknak nincs agyuk. Hahahaha!

[doccootja]

A zörej #18

Mr. Waddams az irodisták mintapéldánya volt. Mindig frissen vasalt ingben érkezett az irodába, belépő kártyáját büszkén nadrágjára fűzve, és minden nap - időjárástól függetlenül - nyakkendőben végezte a munkáját. De ami leginkább megkülönböztette kollégáitól: Milton imádott a Központi Karakternyilvántartó Irodában dolgozni. Imádta a napi rutint, a meselények felkutatását, kategorizálását, életük követését. Az egész esemény és annak következményei számára hihetetlen izgalmakat rejtettek, és hatalmas érdeklődéssel ásta bele magát a helyi nyilvántartások halmazába, hogy azokban ismétlődéseket, összefüggéseket keressen, vagy elavult adatok törlését végezze.

Munkaszeretete azonban eltávolította az emberektől, környezete nagyképűnek tartotta, így csak kevesen álltak vele szóba. Nem volt ez másképpen azon a reggelen sem, mikor utoljára ment be a munkahelyére…

- Te, Milt, láttad az új Merlin filmet? Hallod nagyon kemény egy igazi varázslóval filmet csinálni! Nagyon durva ez a mágia dolog… hiába próbálok belenyugodni, fájni kezd a fejem tőle. Mégiscsak… eddig nem létezett… vagy igen? Nekem mindig olyan volt, mint a homeopátia. Humbug, szemfényvesztés. De az utóbbi idők tapasztalásai elbizonytalanítottak... Figyelsz te rám egyáltalán?

- Bocs, egész éjjel ezen a fekete ruhás fickón gondolkodtam. Háromszor átnéztem az adatbázist, tutira nincs benne. Hogy lehet ez? Nem úgy van a törvényben, hogy kötelessége mindenkinek bejelenteni, ha új meselényt talál? Aztán a hatóságok felveszik az adatait? Nem értem, hogy több, mint egy évvel az Iroda felállítása óta eleve hogy lehet, hogy még mindig heti szinten találunk újabb karaktereket, ha mindezt az a meteor okozta három éve… Elbújtak volna? Vagy micsoda? Annyira értelmetlen ez az egész. No meg az eltűnések. Mintha folyamatos fluktuáció lenne a meselények között. Egyesek megjelennek, mások eltűnnek… De miért? Mi a céljuk vele? Ha csak az nem, hogy… - ekkor Milton a távolba meredve balra fordította a fejét, majd pár pillanat múlva, mintha hangot hallott volna, felpattant és zakóját felrántva székének háttámlájáról kiviharzott az irodából. Mindezt kollégája - aki az iroda egyik sarkába szerelt távoli tévékészüléket figyelte - észre sem vette. Csak a lendülettől megmozduló kerekesszék nyikorgására kezdte el lassan Milton hűlt helye felé fordítani a fejét, szemét továbbra is a képernyőn tartva.  

- Hogy? Bocs, nem figyeltem. A hírekben megint az a repülőgép mentő figura van. Ki a tököm lehet az? Egyáltalán hogy jelent ez meg? Vagy miért nem jelent meg korábban, ha itt van már egy ideje…? - Szemét csak akkor vette le a képernyőről, mikor nem kapott választ kérdéseire. - Hé, hova mész? Valami baj van?

Az épület melletti kis utcát teljesen eltorlaszolták a rendőrautók, villogó fényükkel vörösre és kékre festve a sötétségbe vesző házak falait. Az aszfaltra rajzolt fehér figura látványa messziről odavonzotta a kíváncsi tekinteteket, akiket a sárga szalag sem nagyon tudott távol tartani - a rendőrautókon túl élő falat alkotott az embertömeg, amelynek masszájából számtalan csápként nyújtózkodtak a világító telefonokkal hadonászó kezek, próbálva minél élesebb és közelibb képet készíteni a tetthelyről. Detektív Grayson vadul masszírozta szebb napokat is látott ballonkabátjában orrnyergét, mintha attól sikerülne az újabb elmebajt semmissé tennie. De szorosan összeszorított szemeit kinyitva továbbra is ugyanabban a káoszban találta magát. Kezdett elege lenni. Nagyon. Lassan körbenézett és szeme megakadt egy inges alakon, aki éppen vadul gesztikulálva mesélt a mellette serényen körmölő rendőrnek. Úgy döntött hasznossá teszi magát és közelebb lépett hozzájuk.

- … sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet errefelé. Most mondja meg! Hiszen ez egy biztonságosnak mondott környék! Erre mi történik? Valakit kidobnak az ablakon! Maga szerint most mit csináljak? Kérjek veszélyességi pótlékot? Vagy mondjak fel? Nekem családom van, nem tehetem meg velük, hogy egyszer csak megöletem magam egy ilyen ótvar munka miatt! - mondta éppen teljes transzba esve a magas feltűrt inges férfi, aki láthatóan szerelmes volt a hangjába. Grayson azonban túl sokat volt az örsnél ahhoz, hogy időt fecséreljen az ilyen marhaságokra, így amint esélyét látta, rögtön rákérdezett:

- Mit látott? - toppant a férfi és a fiatal rendőr mellé, előbbit ezzel úgy kizökkentve monológjából, hogy elhallgatva a felügyelőre meredt. Majd mint aki álomból tér magához, egyszer csak megrázta a fejét és visszakérdezett: - Hogy mondja?

- Azt kérdeztem mit látott? Gondolom maga, mint az Iroda alkalmazottja, csak látott valamit az esettel kapcsolatban, amit fel tudunk használni a nyomozáshoz. Honnan tudja például, hogy megölték az áldozatot? Öngyilkos nem lehetett?

- Milton? Viccel velem? Az az ember sosem lett volna öngyilkos! Túl gyáva volt hozzá. Na meg túlságosan imádott itt dolgozni. Persze lehet, hogy ez volt az oka… - hallgatott el egy pillanatra a férfi - lehet, hogy kirúgták? Lehet, hogy ezért lett öngyilkos? Maga szerint engem is kirúghatnak? - kezdett el izzadni a homloka, de Grayson gyorsan visszaterelte a témát a neki tetsző mederbe:

- Szóval ismerte az áldozatot?  

- Miltont? Hát persze! Én voltam a legjobb barátja!

- Akkor biztosan tudja, hogy mi történt az előtt, hogy az a szerencsétlen asszony - mutatott a detektív hátra egy nyitott ajtajú mentőautó felé, ahol egy takaróba bugyolált nő ült és folyamatosan zokogott a körülötte tébláboló mentősök gyűrűjében - rátalált az áldozatra - legalábbis ami maradt belőle.

- Hát persze! Kirohant az irodából!

- Értem. Aztán?

- Aztán mi?

- Aztán mi történt?

- Mit tudom én? Néztem tovább a… öööö… vagyis dolgoztam tovább a helyemen. Én nem vagyok az a munkaidőben kirohangálós típus, de nem ám! - jelentette ki a férfi kissé elfordítva arcát sandán pillantva a felügyelőre.

- Értem. - sóhajtott egyet Grayson, realizálva, hogy ettől a férfitól sem fog sok információt megtudni - És az mikor történt?

- Délelőtt. Csak azt láttam, hogy a nyomtatóhoz rohan. Tudja, nálunk szigorú szabályok vonatkoznak az adatkezelésre. Csak a nyomtató melletti számítógépről lehet nyomtatni, így megelőzve az ellenőrizetlen nyomtatásokat. De hogy utána mi történt vele, azt nem tudom.

- Meg tudnánk nézni ezt a gépet? Vissza lehet benne keresni a ráküldött nyomtatásokat?

- Persze és persze! Erre jöjjön.

A számítógépnél szerencsére visszakereshetőek voltak a nyomtatások, így hamarosan nagyjából beazonosítva az időpont alapján az ifjú rendőrrel megtalálták Milton nyomtatását. Egy rakás táblázatot, tele dátumokkal és számokkal. Grayson elkeseredetten kérdezte a férfitól:

- Maga érti mi akar ez lenni? - A válasz azonban nem lepte meg. A férfi teljes tanácstalanságot tükröző arccal felelte:

- Fogalmam sincs.

- Akkor nekünk kell megfejtenünk. Ne menjen messzire, a közlegény még egyszer ki fogja hallgatni - közölte a férfival, majd fogta a papírköteget és megindult vele kifelé az ajtón.

Persze nem volt szükség a férfi további kihallgatására, de ez a kicsinyes bosszú is adott némi örömöt a használhatatlan vallomásért cserébe. A helyzetet mérlegelve azonban Graysont elfogta az a fajta sötét megérzés, ami általában később valósnak bizonyult. Ez a megérzés pedig most azt súgta neki, hogy ez az ügy megint egy meselénnyel lesz kapcsolatos.

A feltételezéstől nyomban borsódzni kezdett a háta, így sebesen kotorászni kezdett kabátja zsebében egy szál cigi után.

[doccootja]

A zörej #17

A főúttól nem messzi kis utcában található - magát hatalmas villogó piros neonfelirattal hirdető - “PEEP PUB” hátsó bejárata egy koszos, pirosra festett ajtó volt. Az ajtó egy sötét sikátorra nyílt, amely tele volt hatalmas, bűzlő konténerekkel, amelyekben vegyesen volt megtalálható háztartási hulladék és más szerves, vagy már szervetlen maradványok is, viszont egységesen vonzottak minden rovart, amiknek felhője éjjel-nappal ott parkolt a konténerek felett. Az ajtót egy tagbaszakadt figura őrizte, aki unalmát azzal töltötte, hogy az ajtó feletti kis, vibráló lámpának ütköző éjjeli lepkéket próbálta elkábítani a cigijéből szívott füsttel.

Az őr olyannyira belemerült e tevékenységébe, hogy egy pillanatra megugrott az árnyak közül egyszer csak elé lépő férfi láttán. A férfi átlagos testalkatú volt, bár fekete pulóvere alatt a hozzáértő szemek észrevehették a vastag izmokat a felsőtestén. Rövidre vágott hegyes bajsza alól egy gyufaszál lógott ki a szájából.

- Hát te meg ki vagy? - ocsúdott fel első meghökkenéséből az őr és meglátva a saját termetéhez képest vékony férfit széles mosolyra húzódott a szája, remélve, hogy unalmát hamarosan érdekesebb elfoglaltsággal ütheti el - szó szerint.

- A főnöködet keresem.

- Most nem ér rá. Mit akarsz?

- A főnököddel beszélni. Az előbb mondtam. Látom nem véletlenül neveztek ki erre a rendkívül fontos pozícióra.

Az őrnek ebből csak a “fontos pozíció” maradt meg és félreértve a mondatot büszkeségében kidüllesztette a mellkasát. - Hát igen, nem mindenki alkalmas erre a munkára. Na jó, szólok neki, hogy keresed, várj meg itt. És semmi trükközés addig sem!

- Eszembe sem jutna ilyesmi, ahogy a környéket nézem bármihez nyúlnék csak magamnak ártanék vele.

Az őr ismét félreértve a mondatot, csak egyetértően mosolygott és belépett a piros ajtón.

Odabent hatalmas, sötét helyiség fogadta. Hátul megemelt színpad, bal kéz felől pedig az egyelőre üres bárpult - de az esti nyitáshoz már előkészítették a poharakat és üvegeket.

A bárpulttal szemben fekete asztalok és székek között az egyik asztalnál nagydarab borostás fickó ült feltűrt ujjú ingjében és szemeit a koncentrálástól összehúzva egy jegyzetfüzetbe hosszú számsorokat írt tollával. A helyiségben csak a szögletes képű testőre állt, aki háta mögött összekulcsolt kézzel a környezetet pásztázta szaggatott mozgással - szerette terminátornak képzelni magát időnként. Az őr belépésére Tony felemelte fejét a jegyzetfüzetből és sebhelyes tekintetét a férfira meresztette.

- Mi történt? Megint a zsaruk azok? Mondd meg nekik, hogy a héten már fizettünk.

- Nem főnök, most egy fura kis fickó van itt, aszongya téged keres.

- Minek?

- Nem tudom, nem mondta.

- Barom voltál Buksy, mindigis az maradsz. Hívd be. - mondta az inges, jegyzetfüzetét ingének zsebébe dugva.

Az őr megfordult és pár másodperccel később újfent megjelent a vastag bordó függönyök mögül, maga előtt vezetve a sötét ruhás férfit. Tony az idegenre nézett.

- Mit akarsz öcsi?

- Itt dolgozni.

- Dolgozni? Mint micsoda? Táncosnő? Hááháháháhá - csapott maga mellé a sebhelyes az asztalra, mire a mögötte álló testőr bőrkabátos vállai is emelkedni-süllyedni kezdtek és olyan hang jött ki a száján, ami leginkább vadkanröfögésre emlékeztetett.

- Jól van, szerencsédre egyre nagyobb igény van a kidobó emberekre manapság. Meglássuk mit tudsz. Hívjátok be a dagit. - mondta testőrének címezve - Te meg - fordult az őr felé - húzz vissza a helyedre, nem azért fizetlek, hogy itt téblábolj!

Az őr erre nyakát behúzva megfordult és sietős léptekkel távozott. A sötét ruhás férfi egyedül maradt az asztalok előtt állva. Tony ránézett:

- Mi a neved?

- Gyufa.

- Mi?

- Gyufa! - húzta ki a férfi a gyufaszálat a fogai közül, majd visszatette a szája másik sarkába.

- Milyen név ez?

- Bece.

- Mi van?

- Bece! Becenév! Nem érteni nyelv? - kezdett egyre dühösebb lenni a férfi. Láthatóan túlbecsülte ezt a helyet korábban.

- Jól van már, mit ugrálsz, túl sok volt a turbó? Ne aggódj, majd lehiggasztanak. Itt is jön a nyugtató! - fordult Tony a bejárati ajtó felé elégedett mosollyal, ahonnan testőre lépett be, akit egy dagadt kopasz férfi követett.

- Na, ez itt Alap. Nem röhög, tényleg így hívják! A szülei láthatóan sokkal több aggyal rendelkeztek, mert már a születésekor tisztában voltak vele, hogy milyen pályán tud majd elhelyezkedni. Ne aggódj, nem rólad beszélünk. - nézett a riadt képet vágó dagadékra -  Na, töröld le azt a megszeppent ábrázatot a képedről. Akarod ezt a párizsis zsemlét? - mutatott a mellette lévő asztalon tányérra tett zsemlére. - Igen? Na akkor verd meg ezt a jóembert.

Több sem kellett a kopasznak, egy méla tekintettel felmérte a másikat és már rá is vetette magát. Gyufa azonban gyorsabb volt és a másik mozgásának lassúságát kihasználva könnyedén arrébb lépett a dagadt útjából, aki elemi erővel csapódott bele a falba mögötte. Ez azonban láthatóan nem törte le Alapot, a falról visszapattanva megrázta fejét és újabb támadást indított a sötét ruhás felé, aki ismét arrébb lépett. De a kopaszt sem kellett félteni, előző hibájából tanulva most nem volt akkora a lendület, így hamarabb meg tudott állni, hogy fatörzs méretű karját meglengetve forduljon a férfi felé. A férfi balszerencséjére éppen kartávolságon belül állt, azonban az ütés nem érte váratlanul: kissé lehajolva megfogta a dagadt csuklóját és annak lendületét kihasználva átdobta a kisebb kocsi méretű testet a feje fölött, amely hatalmas csattanással ért földet, összetörve maga alatt egy asztalt és feldöntve több széket. A kopasz férfi elvesztette eszméletét. Főnöke ezt látva elismerően füttyentett egyet. - Az derék. - Ismét a testőréhez fordult. - Hívjátok be Tart is. - a bőrkabátos rosszarcú fickó megint kiviharzott a teremből, magára hagyva a két férfit és eszméletlen társukat. Tony a félhomályon keresztül szemügyre vette a másikat. Olaszosan hátrafésült fekete haj, fekete napszemüveg, és élére vasalt nadrág. Mintha a harmincas évek gengszterfilmjéből lépett volna elő a csávó, akit láthatóan meg sem rendített az előző küzdelem. Éppen megszólította volna Tony, amikor újfent lépések szakították félbe. Testőre ezúttal egy közel két méter magas, csupa izom férfival tért vissza, akinek olyan képe volt, mint egy neandervölgyi ősembernek.  

- Áh, Tar, milyen gyors voltál! Hogy ityeg? Figyelj, lenne egy k��résem. Döngöld már a földbe ezt a srácot nekem, jó? Köszi. De előtte vedd már le azt a ronda sárga mellényt. Most nem a réten vagy! Köszi.

Gyufa újabb ellenfele már keményebb diónak tűnt első látásra, így a férfi megelőző lépéseket tett: lassan fekete napszemüvegéhez nyúlt és a bárpultra rakta. Ezt követően harcállásba helyezkedett és úgy várta a gőzmozdonyként felé igyekvő nagydarab fickót.

Fél perc múlva a hegyomlás méretű erőember dagadt haverja mellett feküdt elterülve összetört székek és asztalok romjain, főnöke pedig ámulva nézett a napszemüvegét visszatevő férfi felé.

- Ez… mi volt? - foglalta össze az előzőekben látottakat Tony.

- Karate.

- Hány ilyen mozdulatot tudsz még?

- Többet, mint ameddig el tudsz számolni, seggfej - gondolta magában a férfi, de végül csak ennyit mondott: - Eleget.

- Jó, felveszünk téged...ööö...Gyufa. Holnap este gyere nyolcra ugyanide. Ha jól dolgozol, megjutalmazunk. Ha rosszul, megbüntetünk. Remélem ez világos.

- Mint a nap. Miben jöjjek? Öltönyben?

- Öltönyben? Minek nézel te minket, az alkoholtilalom alatti maffiának? Vegyél fekete bőrdzsekit.

- Oké. A bőr is jól áll. - mondta a férfi, majd megfordult és ugyanolyan halkan eltűnt a teremből, mint ahogy megjelent ott.

Tony még másodpercekig meredt a férfi mögött összehúzódó függönyökre, és magában már a lehetőségeket latolgatta, mire használhatja majd ezt az embert. Majd oldalra fordította fejét és ránézett az időközben feleszmélt és sajgó fejét lapát kezével simogató Alapra.

- Te pedig, mert ilyen könnyen leüttetted magad egy ilyen csírával, most mész és megkeresed az arany karórámat, amit két napja vesztettem el. Az egyik páciens torkában. Amíg meg nem találod meg se próbálj a szemem elé kerülni. Javaslom a konténerek között kezd a keresést! - tette még hozzá az ijedt képpel kisomfordáló dagadéknak címezve.

[doccootja]

A zörej #16

Grayson gyanakvó tekintetett vetett a vele szemben álló esőkabátos alakra. Tudta, hogy ez az ügy a rendőrfőkapitány nünükéje lett a karakter-gyilkos lehetőségének felmerülésével, hiszen mindenképpen meg akarta őrizni a nyugalmat a városban. Márpedig ahol több ilyen lény is szabadon kóricál, ott elég nagy eséllyel törne ki pánik, ha kiderülne, hogy mindegyikük potenciális gyilkos. De hogy emiatt egy fajtabelivel kelljen együttműködnie… arra nem számított.

- Mondanám, hogy vegye le a kalapját, de úgy emlékszem az magánál tartozék… - kezdte mondanivalóját a kíváncsian rá tekintő felügyelő felé. Majd miután nem kapott választ, megköszörülte torkát és folytatta: - Mint tudja, meglehetősen… újszerű ez az elképzelés a rendőrség részéről, hogy magukat is segítségül hívjuk egy alapvetően nem bonyolult ügy megoldásában. De a kapitány ragaszkodott hozzá, így meg van kötve a kezem. Véleménye szerint szükségünk van a maga… szakértelmére és nem hajlandó addig semmit sem mondani a sajtó részére, amíg magától nem hallja a végkövetkeztetést a dologban. Ezért természetesen - mint kívülállót - rendesen meg is fogja fizetni az állam, és így nem kell utcai mutatványosként keresnie a kenyérre valót… illetve - pillantott a monitorra asztalán - a maga esetében uszonyosra valót. - Nem tudta megállni, hogy ettől az információtól ne eresszen meg egy undorodó felhorkanást. - Nem értem, hogy képesek maguk folyton halat enni. Egy sellőnél még nem lenne probléma, de mindenkinél…

Ekkor meglátta a felügyelő elkomoruló arcát és eszébe jutott, hogy nem ezzel kellett volna példálóznia. Mindenki ismerte a frissen megjelenő meselények tragédiáját: a vörös hajú sellőlány esetét, aki rossz helyen - egy pusztaság közepén - jelent meg azon az éjjelen. Víz nélkül természetesen hosszú és gyötrelmes kínokkal járó halála volt; a rátaláló természetjárók már csak összeaszott testét találták meg. A dolog nagy port vert fel a látszólag egymástól függetlenül élő, ám roppantul összetartó meselények között, akik sokáig gyászolták elhunyt társukat és azóta is sötét mementó a hableány részükre. - Elnézését a hasonlatért. - mondta Grayson, mire a felügyelő felkapta a fejét és a gyászos tekintetet hirtelen ismét mosolygós vidám arc váltotta fel. - Ugyan, semmiség. De értem mire céloz. Hát mit tegyünk, ha nekünk annyira ízlenek a tengeri herkentyűk? - mondta kuncogva. - Na de térjünk is a tárgyra. Miben is kell segítséget nyújtanom a város legjobb nyomozójának? - tette fel mosolyogva a kérdést, amit Grayson bár gyanakodva fogadott, azonban meglepetésére mégsem látott gúnyt a mosoly mögött.

- Egy… gyilkossági ügyben lenne szükségünk a szakértelmére. - Elővette asztala fiókjából a Kenny-gyilkosság aktáját és a ballonkabátos felé csúsztatta. A felügyelő odalépett és egy reflexmozdulat kíséretében - amellyel elhessegette a hamutartóban nyugvó félig elszívott cigaretta füstjét - a kezébe vette az aktát.

Grayson a következő perceket azzal töltötte, hogy próbált rájönni, mi zajlik éppen a lény fejében. A felügyelő elmélyülten tanulmányozta a jelentést és a képeket - olyannyira elmélyülten, hogy Grayson egyszer csak azt vette észre, hogy kalapja felső részéből egy kis fehér kesztyűs robotkéz nyúlik le és elkezdi a felügyelő állát vakargatni. Majd mikor már úgy látta, éppen elég időt adott a figurának az akta tanulmányozására, megköszörülte a torkát.

- Van valami ötlete? Hogy hol kellene kezdenünk a dolgot?

A felügyelő erre megrezdült és Grayson felé nézett. Elsőre mintha totális üresség ült volna az arcán, melyet egy alig észrevehető megvető arcrándítás követett, majd hirtelen újra visszatért a bárgyú mosoly az amúgy sem túl részletes ábrázatra.

- Meglehetősen… érdekes levezetéseket ír a véleményében az esetről. Komolyan gondolja, hogy egy karakter lehet a tettes?

- Ezért van itt maga, hogy ezt kiderítsük. Szóval? Ötlet?

- Gondolom a hagyományos utakon már végigjártak, különben nem lenne rám is szükség.

- Természetesen. A ház lakóit mind kihallgattuk. Mondanom sem kell, nagyjából nulla információval tudtak szolgálni. Volt aki azt sem tudta, hogy az áldozat abban a házban lakott, ahol ő. No meg a környék kamerafelvételeit is beszereztük, de azokon sem látszik túl sok minden. Párszor látható a sárga figura az ablakban egy pillanatra, de nagyjából ennyi. A megjelenéséről nem is találtunk semmit, azokat a felvételeket már régen törölték. Maga a bűntény pedig ugyebár éjszaka történt, és a kamerákon nincs éjjellátó, anélkül pedig mindössze annyi látszik csak a házból, hogy ha valamelyik lakásban felkapcsolják a lámpát, akkor ott egy fénypontot látni. Vagyis röviden: lófasz nincs a kezünkben.

A szitokszó hallatán a felügyelő kicsit meglepődött, amit némi hurrogó hang követett a kabátja alól, de miután ráütött egyet a jobb kezével, az is elmúlt.

- Hmmmm, akkor már csak az égi felderítés hiányzik. - Erre sisakjának fedele felpattant és egy hatalmas légcsavar kezdett kicsomagolódni belőle. - DE NEM MOST! - Ordított egyet a nyomozó legnagyobb megdöbbenésére a felügyelő és kezeivel elkezdte visszapakolni a szerkezetet a kalapjába.

- Elnézést - tette hozzá egy újabb megnyugtató mosoly keretében Grayson arcát meglátva - sajnos időnként előfordul. Meg kéne már nézetnem valakivel a belső részeimet… de még nem nagyon találtam ehhez értő személyt a környéken. Nincs esetleg ötlete?

A nyomozó az első döbbenet után egy mély sóhajjal nagy erőfeszítések árán elnyomta a gyomrából előtörő “mi a faszt csinál, ember?!” felkiáltást és lassan hátradőlt székében, higgadtságot erőltetve az arcára. - Nem, sajnos nincs robotokkal foglalkozó ismerősöm.... - mondta tagoltan, miközben gondolatban melegebb éghajlatra küldte a rendőrkapitányt, amiért ilyen idiótákat erőltet rá. Arcát tudtán kívül a tenyerébe temette, amely lassan végigcsúszott az álláig.

- Szerintem akkor elég lesz ennyi mára. Menjen nyugodtan a dolgára és ha eszébe jut még valami, hívjon. Addig én újra átnézek mindent, hátha találok valami furcsát vagy eszembe jut még valami.

- Rendben… - válaszolta a felügyelő, aki még mindig a kalapját szorította lefelé kezeivel. - Akkor én most… - tett egy sanda pillantást az ajtó felé.

- Persze, persze, menjen csak. Holnap találkozunk.

A felügyelő lassan megfordult és ügyelve arra, hogy végig kalapján tartsa kezeit kilépkedett az irodából, minden lépés után megállva egy pillanatra. Miután becsukódott az ajtó mögötte Grayson még hallotta a sikolyt a folyosóról, amelyet csörömpölés és sűrű bocsánatkérések követtek.

Percek múltak el, mire a detektív levette dühös tekintetét a plafonról, és magához húzva a csikkekkel teli hamutartót újabb cigarettára gyújtott.

[doccootja]

A zörej #15

Az éjfekete sötétségben egy magányosan parázsló szempár hallgatta a csöpögő víz távoli visszhangjait. A szempár gazdája kétségbeesetten meredt maga elé, miközben gondolatai egy név körül forogtak: “Lois”. Még mindig nem hitte el, hogy sosem fogja viszontlátni feleségét. Vagy a szüleit. Vagy a barátait. És az egész világot, ahol felnevelkedett és amelyet tucatszor mentett meg eddigi élete során. Fülében még visszacsengtek Dr. West szavai: “Eddig csak magát találtuk meg a világából. Senki másról nem tudunk. De ez ne törje le, még van remény! Az esemény óta folyamatosan jelennek meg a meselények, ki így, ki úgy. A mai napig nem sikerült az erre felkért ügynökségeknek teljesen összeszedniük őket. Magát is csak nemrég találták meg északon, a hóba fagyva, évekkel azután, hogy társai megjelentek. Ne adja fel!” Már akkor is tudta - érezte -, hogy a jó doktor csak megnyugtatni akarja. Azóta viszont a dolog bizonyosságot nyert: szökése óta az egész világot végigpásztázta a szokásos jeleket keresve. Sem az ismert arcot, sem a szívdobogást nem találta meg. Senkinél. Így kénytelen lesz hozzászokni új életéhez és… elfogadni azt, hogy egy számára teljesen más szabályok szerint működő, ismeretlen világba csöppent.

Próbált mindent átgondolni, amit saját világáról tudott, hátha van valami esélye arra, hogy visszajuthat régi életébe. De ötletei sorban kudarcot vallottak. Sem a megfelelő eszközök, sem az itteni elméletek nem voltak használhatóak számára. “Ha ez a világ egyike lenne a multiverzumnak és én így kerültem ide, akkor lennie kell – muszáj! - valami megoldásnak arra, hogy vissza is jussak!” Ez a világ azonban túlságosan különbözött az általa megszokottól. A mindennapok részleteiben nem. De minden másban igen. Se varázslat, se csúcstechnológia. És ami meglepte: annyi veszély sincs. “Otthon naponta többször is meg kellett valakit mentenem a halál markából. Itt erre nincs szükség. Hogy lehetséges ez? Hogy nem robban fel egy híd, siklik ki egy vonat, vagy rabolnak ki egy bankot minden órában? Az utóbbi egy hétben mindössze egyetlen alkalommal kellett egy repülőgépet megmentenem, semmi másnál nem volt szükség rám. Különös…”

Belegondolva a dologba tényleg olyannak érezte eddigi életét, mintha folyamatos kihívásoknak lett volna kitéve, megállás nélkül. De nem tudta – egyszerűen képtelen volt – elképzelni annak a lehetőségét, hogy az itteniek ötletei irányították őt, ők voltak felelősek szenvedéseiért, bukásaiért, barátai elvesztéséért. Már a gondolat is olyan filozófiai kérdéseket vetett fel, amelyeket nem tudott és nem is akart megválaszolni. Már a feje is belesajdult az erőlködésbe, mikor megpróbálta elfogadni, hogy az ezen a világon élő pár rajzolót nevezhetné istenének. A fájdalom erősödésével azonban rájött, hogy annak oka valójában nem a teológiai abszurdum elfogadása. Ez a fájdalom valós volt és nem új keletű. A nyilallások hullámokban törtek rá, de nem tartottak tovább pár pillanatnál. Olyan érzés volt, mintha agyát tűkkel szurkálnák. Összeszorított szemei lüktetése mellett újra az a fura hang ütötte meg a fülét, amely halvány emlékeket ébresztett benne, amiket nem tudott hova tenni. Először azt hitte a föld alól jön, de hiába vizsgálta a környezetet, semmi nyomát nem találta a hang forrásának. “Lehet, hogy mégis átjött velem valaki?” Jutott ilyenkor mindig eszébe, de hiába élesítette fel minden érzékszervét és repülte körbe többször a bolygót, nem látta ennek semmi nyomát. Talán ez a világ felelős érte. Megérezte az idegen testet a felszínén és most próbálja magából kivetni. Ki tudja…

A szokásos pár másodperc után a borzasztó fájdalom elmúlt és ő ismét – mint már korábban többször – arra eszmélt, hogy a sötétségbe ordít. „Ennek véget kell vetnem. Tudnom kell, mi okozza!” De ez már a sokadik kérdés volt a sorban. Túl sok ismeretlen dologról volt itt szó, ő pedig kezdte úgy érezni magát, mint egy tehetetlen kisgyerek, akit kiraktak az utca szélére, és ott hagyták, hogy ezután gondoskodjon magáról. Dühében újabb, immár tudatos ordítás hagyta el a száját és hatalmasat vágott a legközelebbi sziklafalra, ami a teremben erős rengést váltott ki. Ez kizökkentette kitörni készülő tombolásában, így nagy zihálás kíséretében a földre roskadt. Pár másodpercig a sötétbe meredve figyelte mérgének hatásait és miután megállapította, hogy mégsem szakad a fejére a mennyezet, ismét higgadtabban elemezte a helyzetét. „A kérdések adottak, amikre választ kell találnom. De hol?” „Hát hogyhogy hol?” - mondta elméjének bölcsebbik része - „Derítsd ki! Elvégre mégis újságíró vagy nem? Ez a szakmád! Használd ki!” „Hmm, ez igaz. De mivel is kezdjem?” „Hát, mondjuk azzal, hogy keresel végre egy normális lakást magadnak. Elvégre nem lehet egy öltönyt szárazon tartani egy cseppkőbarlangban!” “Igaz” – mosolyodott el – „Kezdjük a kis lépésekkel.” 

Majd búcsúzásképpen lassan körbenézett és jobb karját előrenyújtva a kijárat felé suhant.

[doccootja]

A zörej #14

Az élet a szokásos kerékvágásban folyt Prága utcáin. Az emberek a kora délutáni napsütésben kissé lustábban szedték a lábukat az utcákon, sokan már a kávézókban beszélgettek partnereikkel, mások a folyóparton sétálgattak. Aztán egyszer csak egyre többen kezdtek az ég felé mutogatni és az emberek közt kezdett kitörni a pánik. Egy utasszállító gép zúgott el a Károly híd felett, jóval a megszokott repülési útvonal alatt, lángoló gömbbé vált turbinái okádták a füstöt magukból. A jelenetet figyelők arcára félelemmel vegyes rémület ült ki, gondolatban a gép útját követve a becsapódás helyét próbálták sokan megjósolni. Ám ekkor valami furcsa dolog történt. A felhők közül egy eleinte fekete pontméretű, majd egyre nagyobb, ember méretűvé növő alak süvített hangsebességnél is gyorsabban a repülőgép felé. A közönség arcára egy emberként ült ki a döbbenet. 

- Mi az? - kérdezgették egymástól. - Az egy madár…, vagy repülő…? Ez…! ...mi ez?

Az alak a gép orra alá repülve módosította a repülő útját és megemelve azt lassított rajta. Az emberek, amíg tudták, feszülten figyelték a nem mindennapi látványt, ahogy az egyre lassuló gép fokozatosan ereszkedik alá a Vaclav Havel Repülőtér irányába, továbbra is orra alatt a furcsa fekete alakkal…

“... Mint azt a szemtanúk elmondták, a házak mögött már nem tudták mi történt a repülőgéppel, de később értesültek róla, hogy épségben sikerült leszállnia. A titokzatos alak, mikor már biztonságban tudhatta a gépet, újból felszállt és hatalmas hangrobbanás kíséretében az elmondások szerint észak felé repült el. Ki vagy mi lehetett az ismeretlen? Vajon egy újabb UFO jelenséget láthattak Prága lakói? Vagy valami másról van szó? Megkérdeztük a Központi Karakternyilvántartó Irodát, ahol azt a tájékoztatást kaptuk, hogy mindeddig nem vettek nyilvántartásba olyan karaktert, amely ekkora vagy egyáltalán ezt megközelítő nagyságú hatalommal bír. Tekintettel arra azonban, hogy a karakterek nyilvántartásba vétele továbbra is folyamatban van, nem zárható ki, hogy…”

Dr. West a némítás gomb megnyomása után a fotel karfájára tette a tévé távirányítóját és az oldalsó kis asztal felé nyúlt. Levéve telefonját a töltő aljzatról a tévébemondó pantomimjátékának fényében megnyomta a tárcsázón az unalomig ismételt számsort és füléhez emelte a készüléket.

- Hallo! Phil? Igen, West vagyok. Azt hiszem megvan az emberünk. Nézte a híradót? Nem érdekes. Nem fog örülni: az Északi-sarkra kell mennie. Hogy mit keressen? Egy hatalmas jégpalotát feltehetőleg óriási kulcslyukkal a bejáratán...

[doccootja]

A zörej #13

Az internet kávézó üres volt, mikor Árnyék belépett. A szürkületben már égtek a villanyok, de a vibráló neoncsövek fénye sem tette barátságosabbá a lepusztult helyiséget. A sarokban egy hosszú, fekete hajú srác rágózott pultja mögött, a fiatalokra jellemző arcába fésült lobonccal és a szokásos érfelvágós zenét hallgatta régimódi fejhallgatóján keresztül.

Árnyék odalépett az első világító monitorhoz, amin koszos kézlenyomatok hirdették, hogy a helyen nem sűrűn tisztítják a berendezést, és némi kutatás után - ha tehette számítógépes problémával valaki ismerőst kért meg, ő soha nem tudta ezeket a vackokat kezelni - sikerült elindítania egy böngészőt. Már negyed órája állt a gép előtt, mikor a srác felocsúdva temetői hangulatából először csak figyelni kezdte mit csinál, majd közelebb lépett és megkérdezte, segíthet-e. Árnyék ekkor már ott tartott, hogy darabokra töri ezt a rakás hulladékot, majd más módon próbál utánajárni a dolognak - vélhetőleg ezt láthatta a srác is a fején, így kérdése inkább a károk megelőzését szolgálta, mint a valódi segítőkészségét -, így szívesen fogadta a felajánlást.

- Hol tudok rajfilmfiguráknak utána nézni?

A srácon először a mély döbbenet jelei mutatkoztak, majd - ahogy az arcából tippelte - úgy döntött, hogy Árnyék nem csak hülye a gépekhez, de emellett elmebeteg is. Így még óvatosabbra váltott és tisztes távolságból kezdte Árnyéknak megmutatni melyik keresőt és hogyan használja. Mikor Árnyék úgy érezte, hogy már tudja egyedül is kezelni a helyzetet és több információt nem akart megosztani a sráccal sem, megköszönte a segítséget, a pattanásos arcból megkönnyebbült sóhajt kiváltva és miközben segítője visszatért pultjához, beleásta magát az információkutatásba.

Legnagyobb sajnálatára - és mérgére, aminek egy idő után hangot is adott, ezzel ismét megijesztve a pultost – azonban a kereséssel csak folyamatos zsákutcákba jutott, illetve még több kérdést generált. Mint kiderült a célszemélyről több rajzfilm, és rengeteg képregény is szól, amely mind-mind más háttérrel és jellemzővel mutatja őt be. Árnyék a sokadik vonatkozó cikk átolvasása után dühösen csattant fel magában: “Miért nem lehet egy fickónak egy rohadt élettörténetet adni, miért kell százfélét csinálni belőle? Ki a franc tudja ezt követni?” Pár mély levegővétel után végül úgy döntött, hogy leír minden fontos információt mindegyik verzióról és otthon utánanéz a közös pontoknak azokban.

A pult mögött ülő fiatal srác – aki segítségnyújtása óta folyamatosan figyelte Árnyék ténykedését - gondolatai eközben akörül cikáztak, hogy honnan tudna leghamarabb segítséget hívni. A főnöke rohadt messze lakik innen, a rendőrség erre a környékre alig teszi be a lábát és ha kiabálni kezd, azzal csak ezt a benga állatot bőszíti fel, le se szarja senki a környéken mi történik vele. Mikor látta, hogy a fickó feje lilulni kezd az is eszébe jutott, hogy ha ez az elmebeteg őrjöngésbe kezd és szétveri a boltot, akkor még a végén őt fogják elővenni, hogy miért nem rúgta ki még időben az ürgét. Ezért úgy döntött, hogy - mivel a “kávézóban”, amiben soha nem árultak kávét, nem volt egy szál kamera sem a főnök ügyletei miatt - telefonjával kezdi el kamerázni a manust, közben pedig az egyik gépen segítséget kér a haverjaitól neten. Éppen a pulthoz legközelebbi géphez kezdett somfordálni, mikor a csávó egyszer csak megfordult és megindult felé.

“Úristen, ez meg fog ölni! Látom a szemén, már így is totál pipa, ha meglátja, hogy kamerázom kettétép rögtön!” Azonban semmi ilyen nem történt végül. Árnyék először a falra szögezett órára pillantott, majd a zsebében kezdett kotorászni, és egy halom aprót szórt a falfehér arcú srác mellé a pultra. - Elég lesz ennyi? - kérdezte, mire a srác továbbra is riadt szemmel a pénzre rá sem pillantva lassan bólogatni kezdett. Árnyék egy pillanatig azon gondolkodott, mi baja lehet a gyereknek, majd úgy döntve, hogy ez nem az ő dolga megfordult, és a teleírt papír fecnit a farzsebébe csúsztatva kilépett az ajtón.

A srác még egy fél percig állt ugyanabban a testtartásban mozdulatlanul a pult mögött, mikor először mert levegőt venni. Éppen azon gondolkodott, hogy a mai napot milyen körítéssel írja meg ismerőseinek a neten, mikor egy újabb fura alak jelent meg a kávézóban és fordult oda az Árnyék által korábban használt géphez.

[doccootja]

A zörej #12

Detektív Grayson üveges tekintettel figyelte a szobában a történéseket. Nem azért, mert nem volt eléggé megrázó a darabokra szakított férfi szétszórt maradványainak látványa a nappaliban. Éppen ellenkezőleg. A látvány megint annyira megugrasztotta a vérnyomását, hogy automatikusan egy szál cigiért nyúlt volna, de a mozdulat kezdeténél rájött, hogy leszokóban van, így éppen azon gondolkodott, hova is rakja a karján a következő tapaszt.

Nem jó a helyzet, nagyon nem jó. Már éppen kezdett megnyugodni a környék, erre megint egy ilyen eset. A sajtót alig tudták kiebrudalni az épület kerítésén kívül, így is megtelt a szomszédság kíváncsi fotósokkal. Ebből még nagy baj lehet. Főleg a helyszínen talált bizonyítékok alapján. Ahogy a mellette álló ideges fejű bajszos középkorú emberre tekintett fejben már hozzá is adott pár nikotintapaszt ahhoz, amit ez után fel akart rakni.

- Sajnálom főnök, de minden nyom arra vezet, hogy ezt bizony egy karakter követte el.

- Az nem lehet. Érti? Nem! Nem fogadom el, hogy pont nálam üssön be a szar. Hallja? Nyálazza át az egész szobát, az utolsó porszemig, ha kell, de derítse ki nekem, ki lehet még gyanúsított az ügyben. Ne nekem kelljen az emberekkel tudatnom, hogy ezek a nyamvadék rajzfilmfigurák embereket ölnek. Tudja mekkora riadalmat fog ez okozni? Nem volt elég az eddig egyszeri esetnek hitt kiotói balhé? Ide is jönnie kell a szarviharnak? Főleg egy ilyen csendes városba, ahol még egy lopás is alig esik meg manapság… Gyerünk, lásson neki! De még mielőtt minden nyomot összebarmol ez a sok dilettáns! Igen, például magáról beszélek! Mi a faszt téblábol itt abban a sárga nejlon cuccban? Húzzon már innen, amíg a helyszínelés folyik, majd jöhet utána felporszívózni a maradványokat! Nem érdekel, hogy az ügyészségtől jött, ez a lakás akkor is hozzánk tartozik! Na menjen innen, mielőtt nem állok jót magamért!...

Ezzel a dühtől vörös rendőrparancsok félretolva a mellette folyamatosan jegyzetelő orvosszakértőt megindult a sárgás színű kezeslábasban görnyedő ember felé, aki a közeledtére kiegyenesedett, hogy az eset körülményei miatt felgyülemlett feszültségét rázúdítsa.

Grayson kihasználva az alkalmat inkább távolabb is lépett, hogy az ordibálás ne vonja el a figyelmét és alaposabban körbenézett a szobában. Aztán elővéve kamerás mobilját nagyon lassan mozgatva a készüléket videón is rögzítette a látottakat: a szoba dulakodás nyomait viselte, ami láthatóan azzal a megoldással zárult, hogy annak lakóját, Mr. Kennyt darabokra vágták - vagy tépték? - aminek során a falak színe is megváltozott a korábbi halványsárgáról vérvörös foltosra. Az egészben a legfurább egy kis halom hamu volt a szőnyeg közepén, nem messze az áldozat torzójától. Mintha tüzet akartak volna rakni a lakásban, azonban a hamvak alatt nem volt égésnyom. Láthatóan nem ott gyújtották meg azt a valamit, akármi is volt az...

- Azt hiszem az önkezűséget már most kizárhatjuk - mondta mellette egy rendőr társa felé fordulva vigyorogva. A mellette nézelődő, a belépés első sokkján épphogy csak túlesett rendőr erre felhorkant, majd sietve betapasztotta a száját az egyik kezével. Pár másodpercig még küszködött annak eldöntésével, hogy vajon röhögésben vagy rosszullétben fog-e végződni a dolog, majd mikor már jobban érezte magát, megszólalt:

- Állítólag egy firka volt.

Grayson rengetegszer hallotta az efféle vádaskodásokat. Az emberek hajlamosak az újdonságoktól félni és ezeknek a teremtményeknek a megjelenése sok ember fóbiáit kavarta fel, így nem volt meglepő, hogy a szokásostól eltérő bármilyen eseményt a gúnynéven “firkáknak” nevezett meselényeknek tulajdonítottak. Az azonban kíváncsivá tette, amit a fiatal rendőr mondott. A szoba egyértelműen tele volt tárgyi bizonyítékokkal arról, hogy ott egy ember és egy meselény lakott együtt. Utalt a több személyre, hogy a hálóban és a kanapén is meg volt ágyazva, a mosogatóban több koszos edény is párosával ázott és nem mellesleg minden tele volt a lakás tulajdonosáról és egy sárga tégla kinézetű teremtményről készített képekkel. Ez a rendőr azonban láthatóan még a pályája elején járhatott, mert a lakásban körbe sem nézett, ismereteit másoktól szerezte. Felvonva a szemöldökét a férfihez fordult:

- Állítólag? Ezt kitől hallotta?

- Az alsó szomszédtól. Kikérdeztük, most fejeztük be a kihallgatását. Jegyzőkönyvet is rögzítettünk róla.

“Talán inkább jegyzőkönyvben rögzítettétek, amit elmondott, te barom” - gondolta Grayson, de csak ennyit mondott: - És mit tudtak meg pontosan?

- Hát, sok mindent nem tudott elmondani az öregasszony. Annyit tudott, hogy mikor megjelentek a firkák, akkor látta ezt a figurát a kertjükben. Azt mondta egy nadrágos sajtdarab volt, vagy valami olyasmi. Aztán később egyszer a házban is látta a lépcsőfordulóban, és amikor kiment leellenőrizni, hogy kihez tartozik - tudja milyenek ezek a vénasszonyok, mindent tudni akarnak - akkor meglátta az elhunytat. Ő kísérte fel a lakásához. Utána rendszeresen gyerekhangokat, pontosabban kacagást hallott odafentről. Aztán mostanában esténként, mikor kinyitotta az ablakot ugyanazon a gyerekhangon érthetetlen fecsegést is hallott innen, mintha kifelé beszélne a firka az ablakon, amit mindig a kacagás kísért. Illetve ahhoz hasonló - ekkor a kezében lévő jegyzetfüzetet kezdte el lapozgatni -  idézem: “olyan hangot adott ki az a lény, mint mikor valaki csak erőlteti a nevetést, de belül nagyon szomorú”. Megnéztük utána a nyilvántartásban, de semmi olyan kinézetű firkát nem találtunk, aki egyezne a leírással.

Grayson ekkor a mellettük egy méterre lévő képre mutatott a falon. A rendőr odanézve felkiáltott: - Ja, hát ezt ismerem! Nem is sajt, hanem szivacs! A gyerekeim imádják! Van is ilyen tengeri csillag haverja… - Köszönöm, de elég volt ennyi a mesékből, hadnagy. - szakította ekkor félbe Grayson.

- Bocsánat. - mondta a rendőr egy sértődött grimasz kíséretében, majd odébb ballagott, közben sűrűn kapkodva a fejét egy megfelelő áldozat után, akinek elújságolhatja, hogy ő ismeri az elkövetőt.  

Grayson magára maradva ismét végignézett az akkor már rendőrökkel teli lakáson, miközben azon gondolkodott, hogy ki és hogyan követhette el a gyilkosságot.

“De vajon miért nem szerepel a szivacs a nyilvántartásban?” - tette fel magában a kérdést, miközben egy csomag nikotinos rágót húzott elő a zsebéből.

[doccootja]

A zörej #11

“Újabb fejlemények a sütemény bojkott ügyben: a perben eljáró Londoni Fellebbviteli Bíróság úgy döntött, az eset hasonlósága és körülményei alapján felfüggeszti az eljárást a jelenleg az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága előtt folyó Pinokkió-ügy eldöntéséig és az abban hozott ítélet ismeretében hozza meg saját döntését. Mint ismeretes, a Tündér Keresztanyák Szövetkezet bojkottba kezdett, mikor tudomást szereztek róla, hogy Hollywoodban horrorfilmet készítenek a velük azonos mesebeli tündér keresztanyáról “A keresztanya” címmel. Mivel a filmet személyiségi jogaikra és üzleti érdekeikre sérelmesnek tartják, úgy döntöttek, hogy a film forgatásának leállításáig felhagynak a világszerte ismert sütemények készítésével és pert indítottak a helyi bíróság előtt káraik megtérítése érdekében. A bíróság jelenlegi döntése szerint azonban az ügy elbírálása várat magára, amíg az idestova egy éve indult Pinokkió és a filmcégek közötti személyiségi és szerzői jogok tulajdonosának megállapítására vonatkozó perben ítélet nem születik. Addig is nyílt levélben fordult a Tündér Keresztanyák Szövetkezete a film készítésében közreműködő Merlin Magic Trükkstúdióhoz, kérve őket, ne tagadják meg nővéreiket, hanem álljanak ki mellettük és hagyjanak fel a készülőfélben lévő horror trükk felvételeinek elkészítésével. A Trükkstúdió adásunkig nem reagált a felkérésre…”  

Az öreg tévé hangos pukkanás keretében kapcsolódott ki.

- Elegem van már belőle, hogy a híradóban is csak ezekről a förmedvényekről tudnak beszélni. - mondta az évtizedes strandpapucs zoknis gazdája.

- Jajj, Harold, ne morogj már minden miatt! - hallatszott a konyhából a foltos mamusz gazdájának hangja. - Folyton csak ezt hallom tőled. Ezek a rohadékok így, azok a fertelmek úgy. Mikor szoksz már hozzájuk?

- Soha, Matha drágám, soha! Egészen addig, amíg ez a rakás büdös hajléktalan meg nem jelent, normális híreket lehetett hallani a híradóban.

- Én a múltkor találkoztam eggyel és nem is volt büdös.

- Az mindegy. Például hónapok óta nem hallottam róla, hogy Afrikában éheznek-e a gyerekek. Te hallottál róla, Martha? Mert én nem. Pedig az sokkal fontosabb hír lenne, mint az, hogy néhány firkált köcsög pereskedik egymással. Egyáltalán ki fizeti az ügyvédeiket? Van ezeknek pénzük? Vagy ez is a becsületes adófizetők kontójára megy? Én mondom neked, lassan már ott tartunk, hogy ezek fogják vezetni a világot. Meglátod majd, hamarosan mindenki úgy fog bólogatni, ahogy ezek a kutyák fütyülnek. Akkor majd a fejedhez fogom vágni, hogy én megmondtam, ne félj! De akkor már nem is fogod tudni, milyen volt azelőtt a helyzet, mert…

Az ekkor egy pillanatra hallatszó újabb pukkanás fémesebb hangot adott ki és üvegcsörömpölés kísérte.

- Mit mondasz? - Hallatszott a konyhából, majd a mamuszok lassan megindultak a nappali felé.

Az ezt követő velőtrázó sikoltás az egész környéket felverte édes álmából.

[doccootja]

A zörej #10

“Három évvel ezelőtt a világ egyik fele éppen lefekvéshez készült egy nehéz munkanap után. Kevesen látták ezért, mikor a tiszta éjszakai égbolton egy fénypont jelent meg, mely fokozatosan fényesedni kezdett. Szabad szemmel először lassabb, majd egyre gyorsabb mozgásba lendült és fényes csíkot leírva eltűnt a hegyek között, észak felé. A becsapódásával járó fényt viszont már többen figyelemmel kísérték, ugyanis a meteorit emberi füllel alig hallható hangot adott ki magából a légkörbe érve, melyet a háziállatok viszont nagyon is hallottak és meglehetős ellenérzéseket váltott ki belőlük. Így mire az égi jelenség útjának végéhez ért, a kutyaugatás, macskanyávogás és egyéb állati hangok hatására az egész bolygó talpon volt. Figyelmét azonban mindenki annyira egy dologra - a meteoritra - összpontosította, hogy csak percekkel később jöttek az első megfigyelések az ismerős, ámbár addig meglehetősen kétdimenziós teremtmények jelenlétéről.

Egyszer csak ott voltak mindenütt. Mire a Föld éjszakai oldalán lévő emberek újra álomra hajthatták volna a fejüket hirtelen sikoltozások és rendkívüli tévéadások töltötték be az éjszakai csendet, amikor először megpillantották a lényeket. Nagy dolog volt ez az emberiség életében. Egyrészről a meselények gyanúsan ugyanakkor jelentek meg a Föld színén, amikor a meteorit becsapódott, másfelől akármi is okozta a megjelenésüket, a világ hirtelen gazdagodott egy rakás kedvelt karakterrel, akik immár élőben örvendeztethettek meg mindenkit. Persze az első, örömmel vegyes meglepődés pillanatában az embereknek még eszébe sem jutott, hogy hosszútávon ez milyen következményeket okoz majd életükben…”

[doccootja]

Illusztráció A zörej #3-hoz.

[doccootja]

A zörej #9

Dr. West telefoncsörgésre ébredt. Először reménykedett benne, hogy csak álmodja a dolgot, de a csörgés még azután is folytatódott, hogy kinyitotta a szemét. Megpróbált összepontosítani és minél gyorsabban magához térni, ami elég döcögősen sikerült. A nap történései olyan izgatottságot eredményeztek nála, hogy alig tudott este lefeküdni, folyamatosan csak újrajátszotta lelki szemei előtt párbeszédjük minden mozzanatát Clarckkal. “Mint egy kisgyerek karácsony előtt. Nevetséges.” - gondolta. De aztán csak elnyomta az álom, egy édes, reménytelki álom, amit most - így nagyjából egy órával lefekvése után, ahogy az órát nézte - az a rohadt telefon durván félbeszakított. Felkapcsolta a lámpát és a beszélőért nyúlt. Meg sem kellett hallgatnia ki és miért hívta, már rögtön tudta a hívás okát. Ahogy beleszólt a telefonba, aminek a másik végén egy hisztérikus fiatal biztonsági őr hangja hallatszott, rögtön megerősítést is nyert a sejtése.

- Ne aggódjon. Rögtön indulok. Addig keressék meg a légierőt, hogy nézzenek utána azonosítatlan repülő objektumoknak a környéken. És senkinek, ismétlem: senkinek ne beszéljen se erről, se arról, ami tegnap történt. Hallotta? Rendben. Köszönöm.

A telefont lerakva még pár percig a falra meredve próbált hozzászokni a gondolathoz, hogy ma sem fogja kialudni magát, majd lassan elkezdett összekészülődni. “Jajj, Clarck, igazán eltölthettünk volna még pár napot, mielőtt közellenséget csinál magából.” - gondolta, miközben a háza előtt várakozó taxihoz sétált, amivel mehetett vissza a laborhoz - vagyis ahhoz az épülethez, aminek igencsak hatalmas, lézerrel vágott lyukak kerültek pár emeletére és az oldalsó falára tegnap óta.    

[doccootja]

A zörej #8

A könyvtár valóban a kocsma mellett volt, ahogy a taxis állította - akinek fuvardíja láttán Árnyék eltűnődött, vajon miért csak a magafajta rendes fizikai munkásokat szokták elítélni rablásért -, így Árnyék kiszállva rögtön fel is mérhette a közelben ácsorgók alapján, milyen arányban is veszik igénybe az itteni szolgáltatásokat a helyiek. Néhány kétes kinézetű tócsát megkerülve a járdán felcaplatott a kikopott közepű kőlépcsőn és az ódon bejáraton keresztül belépett a hatalmas, könyvek százai alatt roskadozó polcokkal teli helyiségbe. A bejárat melletti asztalnál ülő recepcióstól - egy nyugdíjas korú savanyú képű hölgyeménytől, akinek szemüvegét ezüst lánc kötötte a nyakához - nyomban útbaigazítást is kért. A recepciós a kérdés hallatán először meglepődött arcot vágott és szemeiből Árnyék szinte kiolvasta a gondolatot: “nem idős maga az ilyen mesékhez?”, de aztán egy vállrándítással konstatálva a helyzetet az egyik polcrendszer előtti kis asztalra mutatott. - Ott lesznek, amit keres. Manapság láthatóan megint divatba jöttek ezek az ostoba mesék. Már senki sem kíváncsi a szépirodalomra. - tette hozzá lesújtóan, majd visszafordult a recepciós pulton elhelyezett monitor felé, amin - ahogy Árnyék látta - egy pletykamagazin honlapja villogott számtalan reklámmal megtűzdelve.

Az asztalon, ahova a recepciós vezette, Árnyék számos képregényt, mesekönyvet és újságot talált, azonban ezeket átlapozva kénytelen volt belátni, hogy nem ez a hely lesz az, ahonnan majd hasznos információkat fog szerezni. Már éppen felállni készült a törpe méretű székről, amikor olyan érzés tört rá, mintha figyelnék. Megfordulva egy fiatal kölyköt látott, aki érdeklődve nézte mit is csinál egy ekkora ember a gyereksarokban. Árnyék felismerve a helyzet abszurditását egy félmosollyal próbálta kimenteni magát. - Gondoltam jobban megismerem ezeket a megelevenedett meselényeket. De láthatóan nem jó helyre jöttem.

A fiatal srác egy darabig csak bámult rá, majd megkérdezte: - Miért nem az internetet használod erre, öreg? Azon minden fent van. Még az is, amire nem vagy kíváncsi. - Majd elővett a zsebéből egy fülhallgatót, amelynek dugóit fülébe nyomva mobiltelefonján valami zakatolásszerű zajt indított el és tolta tovább az addig mellette álló kis, könyvekkel megrakott kocsit, melynek nyikorgó kerekei meglepő módon pont illeszkedtek a füldugókból kiszűrődő zörgéshez.

Árnyék először meglepődött, majd elszégyellte magát a tanácstól. Hogy ő erre nem gondolt! Már csak egy számítógépre lesz szüksége, meg internet hozzáférésre és neki is kezdhet a terv kidolgozásának. Nagy lépésekkel indult neki és kifelé menet szó nélkül suhant el a recepciós pult mellett, ahol az idős hölgy éppen az unokáiról mesélt egy vonalas telefon kagylójába nagy elánnal. A sötét helyiségből kilépve nagy lélegzetet vett, magába szívva a friss levegőt a benti dohszag után, majd megállapítva, hogy a taxisofőr, amelyik ide hozta, már több üveg italon túl a szomszédban éppen vad ordibálások közepette kezdte el rángatni a mellette pultra roskadó férfit, úgy döntött, hogy inkább a tömegközlekedést veszi igénybe testi épsége és pénztárcája megóvása érdekében is. Szerencsére a közelben amúgy is volt egy metró lejárat, így a kis ablaknál vásárolt jegyet bemutatva a karszalagos orkoknak - akik hangos szusszanással igyekeztek minél inkább figyelmen kívül hagyni jelenlétét, és inkább tovább fényesítették agyaraikat - és a mozgólépcsőre állva eltűnt a mélyben.

Ezzel egy időben Árnyék taxisa végzett tettleges véleménynyilvánításával, és éppen diadalittas arckifejezéssel fordult kimért mozdulatokkal körbe, mikor egy sötét alakot meglátva szeme sarkából hirtelen minden elsötétült körülötte.

[doccootja]

A zörej #7

Ez az este is a szokásos őrségváltással kezdődött Rogernél. Ahogy azt már idestova négy éve minden nap megtették, Roger az esti órákban megjelent, kávéztak egyet a nappalis kollégával, aki elmesélte a napi történéseket, majd aláírták, amit kell és a kolléga haza ment a családjához, Roger pedig átvette a helyét a Trinity kórház őrszobáján. Szerette ezt a helyet, minden nyugodt volt ilyenkor, hiszen a betegek édes álmát gyógyszer biztosította, csak ritkán fordult elő olyan eset, hogy valaki bevizelt volna, vagy rémálmok gyötörték és azért kezdett el a sötét folyosókon mászkálni. Ekkor Rogernek annyi dolga volt, hogy felébressze telefonon az éjszakás nővért, aki gondoskodott a betegről és az épület ismét némaságba süllyedt. 

Csakhogy Roger egy dolgot elfelejtett, pedig évtizedes tapasztalata megtanította rá, hogy ezt sose hagyja figyelmen kívül: a mai este hétfő volt. Hétfőn pedig bármi megtörténhetett. A hétfők voltak Roger nemezisei, százkarú szörnyek, akik láthatatlanul azon fáradoztak minden hét első napján, hogy Roger véletlenül se tudjon nyugton pihenni őrhelyén. Ilyenkor szökött be valami háziállat, megszólaltatva a belső riasztót vagy lett rosszul valamelyik beteg, ne adj’ Isten verekedett össze egy másikkal, mert éppen azt álmodta, hogy a másik rátámadott. Ekkor Rogernek pattannia kellett és megoldania a helyzetet: megkeresni a behatolót vagy széjjelszedni a betegeket, akiket az éjszakás nővér elaltatott aztán. E szabály alól pedig a mai nap sem volt kivétel. 

Roger éppen azt figyelte, hogy a betegek rendben megvannak-e a helyükön, illetve van-e köztük olyan, aki már most mocorog álmában (azokra mindig oda kellett figyelni), amikor észrevette, hogy az egyik ágy üres. - Ez nem lehet - gondolta Roger, majd elnyomva egy hosszú és mindenre kiterjedő szitoksorozatot, fogta a zseblámpáját és nekiindult felkeresni az adott szobát. 

Tudta ki lakik itt, hiszen ahogy Roger, ez a lakó sem minősült újoncnak. Roger emlékezett is, amikor behozták a kórházba, hiszen abban az időszakban volt, amikor az az üstökös vagy mi akkora kavarodást okozott. Legalábbis bizonyos embereknek. Őt ez a dolog nem érintette és amíg nem veszélyeztette a munkáját néhány megelevenedett meselény, nem foglalkozott a dologgal. Ellentétben ezzel a fickóval, akit - Roger így emlékezett rá - dühkitörések közepette hoztak be a “gyogyóba” (Roger így hívta magában a helyet). A férfi rúgkapált és artikulátlanul üvöltött, beszédéből csak annyit lehetett megérteni, hogy senki sem tudja micsoda veszély leselkedik rá. Majd az első nyugtató hatására katatón állapotba zuhant, amelyből azóta sem ébredt fel és egyetlen kapcsolata a külvilággal a továbbiakban az utolsó elordított mondat folyamatos ismétlése volt: “Mindig ugyanannyian vannak”.

Pont ezért volt annyira gyanús Rogernek a helyzet, hogy Johnny - Roger egyik szórakozása volt, hogy minden beteget átkeresztelt magában - ágya üres. Nem látta jelét, hogy az éjszakás nővér elvitte volna a mosdóra, akkor pedig hova tűnhetett?

Az épület szokás szerint csendes volt, csak a halk morajlás jelezte, hogy a zárt ajtók mögött több száz beteg alussza nyugodt vagy kevésbé nyugodt álmát. Mivel a sötét folyosót elöntötte az ablakon beáradó holdvilág, Roger nem kapcsolta fel a kezében lévő elemlámpát, nehogy azzal ébresszen fel pár beteget az ajtók résablakain keresztül, hanem könnyed - már amennyire az egy száz kilós embertől telt - léptekkel elsétált a folyosó végére, hogy az ajtóra tapassza fülét. Odabentről azonban semmi nesz nem jött ki, így Roger úgy döntött, hogy a zárat elfordítva benyit a szobába. Bár a Hold ide is bevilágított, Roger nem hitt a szemének, ezért felkattintotta lámpáját is kezében, amely vakító fénypocsolyát lövellt a szemközti falra. Roger körbenézte az egész helyiséget, de hiába: az ágy bevetve állt a szoba közepén és semmi nyoma nem volt annak, hogy bárki az utóbbi időben itt lett volna. - De ez lehetetlen, bassza meg! - mormogta Roger bajsza alatt, mert felháborodásának már nem tudott nem hangot adni, de mégis félt attól, hogy káromkodásával felveri a többi beteget. - Ilyen nincs, hogy a &@# szökhetett el ez a kibaszott zöldség?

Roger sietősebb léptekkel haladt vissza az őrhelyére, ahol kis évtizedes tévéken tudta figyelemmel kísérni az eseményeket a kórház különböző szintjein. Még szerencse, hogy videóra is veszik mindig a kamerák felvételeit, így egy napig még vissza tudja nézni mi történt előző nap. Gyorsan elkezdett hát kutatni a korábbi felvételek között és gyorstekerés móddal az egyik tévén keresztül pörgette vissza a Johnny szobájára néző kamera felvételeit. De nem járt sikerrel. Semmi mozgás nem volt a szökevény szobája környékén egészen a vacsora óta. 

Már éppen feladta volna a dolgot és a telefonhoz fordult, hogy hívja a nővért, amikor eszébe jutott még valami. Pár pillanatig kotorászott az öreg kartondobozban, ahova a megtelt kazettákat rakták, majd megtalálva a lejátszóba rakta azt a kazettát, ami a beteg szobája ablakára néző külső kamera felvételét tartalmazta. Nem kellett sokáig keresnie. A tekerés miatt visszafelé látta először az eseményeket, de nem hitt a szemének, úgyhogy lejátszotta rendes gyorsasággal is a felvételt. Aztán még egyszer. És még egyszer. Majd tanácstalanságában remegő kézzel fogta meg a telefonkagylót és tárcsázta az éjszakai nővér számát. 

Miközben szemüvegén visszatükröződtek a felvétel képei, ahogy az évek óta katatón beteg egyszerűen kimászik szobája ablakán, egy műanyag késsel leszúrja az egész kórház által szeretett mesehőst, Donaldot, akit azért vettek fel ide, hogy a betegek gyógyulását elősegítse puszta megjelenésével is, majd fogja magát és köpenyben kimászik a betonkerítésen, Roger csak egy dologra tudott gondolni - Utálom ezeket a #&@ hétfőket...

[doccootja]

A zörej #6

Amikor Dr. West befejezte előadását, Clark kétségbeesetten a székké alakított ágyra rogyott. Amíg az előadást hallgatta, a teremben lévők által nem érzékelhető sebességgel szuperhallására és szuperlátására hagyatkozva vizslatta a környéket, hogy ellenőrizze a hallottakat. Legnagyobb kétségbeesésére azonban a tudósnak igaza volt: odakint egy új, általa nem ismert világ várt rá, melynek gondolatára egy pillanatra kiszállt minden erő a lábaiból.

- Vagyis… egyedül vagyok? Egy ismeretlen világban?

Dr. West számított rá, hogy szavai zavarodottságot és bizonytalanságot fognak szülni, azonban arra ő sem gondolt, hogy hőse ilyen szinten magába fog roskadni. Ahogy erre a nagydarab emberre nézett, ahogy görnyedt háttal és elgyötört arccal néz rá tarka ruhájában, szíve összeszorult a szánalomtól.

- Sajnálom. Senki mással nem találkoztunk az ön világából. Sem a felesége, sem a barátai nem kerültek ide. Még egy fránya zöld gyűrűt sem találtunk magán kívül. Persze ettől még lehetnek itt mások is odaátról, hiszen még jelenleg is folyik a… többiek felkutatása. De egyelőre csak önről van tudomásunk.

A férfi csak nézett rá könnyekkel küszködő szemeivel és még a fekete hajtincs is mintha szomorúan lógott volna homlokába.

- Értem. Tehát én vagyok világom egyetlen hírnöke. Egy olyan világé, amit maguk találtak ki a saját… nem, a gyerekeik szórakoztatására. A teljes életem csak egy… minek is hívta? Képregény… egy napi képsor az újságok utolsó oldalán. Az olyan újságokén, amelyeknek eddig én is dolgoztam. - itt szeme a távolba révedt és úgy folytatta - És most mi lesz velem? Felboncolnak? Vagy cirkuszi bohócot csinálnak belőlem és a tévékben mutogatnak? Ne adj’ Isten a - láthatóan itt is működőképes - erőmet felhasználva próbálnak majd más országokat meghódítani és kormányokat megdönteni…? Mert ahhoz nekem is lesz pár szavam!

Dr. West figyelmét nem kerülte el Clark hangjának egyre keményebbé válása és kezdte észrevenni a szemek felizzását is, így gyorsan választ adott:

- Dehogy! Semmi ilyesmiről nincs szó. Egyrészt ha akarnánk sem tudnánk felboncolni. Ahogy mondtam eddig minden invazív beavatkozás az… ön… társainak azonnali megsemmisülésével járt. Persze - tette hozzá azonnal - eszünkbe sem jutna ilyen egyébként sem! Mindössze csak pár vizsgálat alá szeretnénk vetni, mely semmilyen kárt nem okoz, viszont nekünk felbecsülhetetlen információval járhat. Aztán… a többi már nem a mi kezünkben van. Sajnos én is csak egy fogaskerék vagyok a megmentését finanszírozó kormány bürokratikus gépezetében, így a további sorsa már nem rajtam múlik. Egyelőre csak annyit tehetek, hogy minél több vizsgálatot végezzek el magán, amelyek, ha rajtam múlnak - kacsintott immár mosolyogva Clarkra - elég sokáig is eltarthatnak. De most azt javaslom, hogy vessünk véget ennek a napnak. Bizonyára sok dolgot kell még megemésztenie ugyanúgy önnek, ahogy nekünk is. Ha megengedi, el is kísérném akkor az időközben előkészített szobájába.

Dr. West ekkor széles kört írva le karjával előretessékelte Clarkot, aki miközben hagyta, hogy szobájához vezessék, az emberinél számtalanszor gyorsabban cikázó gondolataival egyre csak a hallottakat dolgozta fel, mérlegelve az esetleges végkifejleteket.

Annyit már most tudott, hogy meg kell néznie magának ezt a Földet közelebbről is.

[doccootja]

A zörej #5

A pirkadat ismét az utcán találta Árnyékot, aki a fénytől hunyorogva álmosan botorkált azon végig. Mivel a városnak ebbe a végébe nem járt tömegközlekedés úgy döntött taxit hív. Utálta ilyenekre szórni a pénzt, de egyrészt annyira fáradt volt, hogy nem tudott volna két lábon eljutni a legközelebbi buszmegállóig, másrészt a megbízójától kapott busás előlegből bőven telhetett ilyenekre is. Még mindig nem bírta feldolgozni az éjszaka történteket. Sosem gondolta volna, hogy egyszer olyan történik vele, amit nem a titoktartás miatt nem mondana el senkinek... hanem mert hülyének nézik miatta. Hogy ez bérelte fel és egy ilyen munkára… döbbenet. Mint az is, hogy hogyan tudott megbízója ilyen rövid időn belül ekkora pénztömeget összekaparni. De végülis a dolog addig nem érdekelte, amíg a halom zöldhasú egy része az ő markát ütötte. Ábrándozásából a taxis hangja verte fel, aki mellette megállva autójával néhány másodpercig várakozott, majd kidörmögött: - Na mi lesz, beszáll főnök? Csak mert a várakozásért is fizetni kell és én már legalább tíz perce itt dekkolok…

Árnyék szinte ösztönösen szállt be és adta meg a sofőrnek a lakása címét, majd az ablakon kibámulva figyelte a kelő város álmos rezdüléseit. A taxis végig magyarázott, amit Árnyék szándékosan figyelmen kívül hagyott - nem akart beszélgetni, csak pihenni végre. Majd egyszer csak valami mégis megütötte a fülét. A taxis éppen azt ecsetelte, hogy ezek miatt a rohadt bevándorló mesefigurák miatt is mennyit szívnak a taxisok. Pedig eddig sem volt könnyű dolguk megküzdeni a folyamatosan változó konkurenciával, “dehát ki ne ülne be egy olyan taxiba, amit egy tolószékes rajzolt kölök vezet, nem? Hiszen még én is megtenném, a rohadt életbe is, főleg mikor elkezd dadogni azon a hülye hangján, na attól kifekszem a röhögéstől baszki”. Ez utóbbi állítása alátámasztásaképpen mélyről jövő öblös nevetésben tört ki, ami pár pillanattal később fuldoklásszerű köhögésbe váltott.

- Mondja csak, maga szerint lehet a könyvtárakban régi képregényeket találni?

Kérdésére a taxis nyaka megmerevedett, majd lassan hátrafordította a fejét - mindeközben majdnem elütve egy bukósisakos kerekes teknőst az úton. Árnyék ekkor látta először sofőrje arcát: barnás színű borostás arc volt, a szeme alatti táskák alapján vélhetőleg napok óta nem aludt és áporodott energiaital szagot árasztott. A szájából rosszul tekert cigaretta lógott ki.

- Főnök! Úgy nézek ki, mint akinek bérlete van ilyen helyekre?

Árnyék pár pillanatig a vizenyős szemekbe bámult, majd megjegyezte: 

- Igaza van. De gondolom azt csak tudja, hogy hol található a legközelebbi könyvtár?

- Naná főnök! - fordult vissza rögtön a taxis az út irányába - Ott van a kocsma mellett!

Mondta, majd éles kanyart írt le a négysávos úton.