clownsandsparrows

[clownsandsparrows]

Nem ért szart se

Nem ért szart se az egész, életed. Apád ne nyeste volna meg anyádat. És körülbelül: ennyit ér a bánat; nem körülbelül: végérvényesebb. A földi végérvényesség a romlás. Hegyomlás, életoltás, bánatontás, lerohadás, sokadós, bármi-más, csak-az-nem-ami, de nincs „ami”, „más”; semmi sincs: Minden – érzéktévedés, mert veled-járó az érzékelés, csak te se vagy, ne hidd, hogy vagy, ami voltál, csak volnál; tévképzetei oly Semminek, mely semmit se teremtő, és ne áltasd magad, hogy volt Teremtő, Külön Balsorsod, hogy gödörbe lőnek, Külön Balsorsod, a fényes előleg, Külön Balsorsod, a bánatnyi csillag, Külön Balsorsod, mit érted kivívtak, Külön Balsorsod, ahogy belepusztulsz, érdektelen sorsod, hogy jól el sem hullsz. Temetőbogár-se, nincs-midbe sem túrsz.

[clownsandsparrows]

Szép Ernő: diptichon

Hogy mire való annyit nézni az eget, a felhők álomarcú népét figyelni? Sohase tudta bevésni emlékébe egyetlenegy felhőnek a hű arcképét sem, így kelnek, bomolnak, múlnak a kéknek megmaradó égen. Hogy nincs egyéb öröme, mint a felhők az, nincs egyéb szerencséje, mint a felhők az, nincs egyéb újságja, mint a felhők az, nincs egyéb vetése, mint a felhők az, nincs egyéb színháza, mint a felhők az, nincs egyéb nyúgalma, mint a felhők az, nincs egyéb szándéka, mint a felhők az, nincs egyéb mentsége, mint a felhők az, nincs egyéb igaza, mint a felhők az, nincs egyéb vígasza, mint a felhők az, nincs egyéb reménye, mint a felhők az égen.

[clownsandsparrows]

Rilke – szökőkutas torzó

Hogyan változtassak meg – mit? Elfelejtettem volna, hogy csillag csillag mellett megkövesül, hogy elzárkózik a szomszédos bolygótól? Hogy a világok a térben mintegy csak elsírva ismernek magukra? Talán odafent vagyunk, más lények egébe beszőve, akik esténként felnéznek ránk. Talán dicsérnek minket költőik. Talán sokan imádkoznak hozzánk fel. Talán céljai vagyunk idegen átkoknak, melyek sosem érnek el minket, mint egy isten szomszédait, akit ott vélnek magasunkban, ha magányosan sírnak, akiben hisznek, akit elveszítenek, s akinek képmása, mint egy látszat-fény az ő kereső lámpásaikból, futólag, elsöprőleg átfut a mi szórakozott arcunkon. Miből változzak – mivé?

[clownsandsparrows]

A zarándokútról

Könyv: egyetlen üres lapnyi: sem-jeleid: hol tartasz.

[clownsandsparrows]

Annyi időre oly kevés szó

Velük annyi-annyi idő után is oly túl kevés szót válthatunk. Már-már őket: egy Szárny továbbvisz, oda, hol csak magunk vagyunk. Vagy például: vállunkra szállva nem tudják, veszélyes a nátha, húzzák hajunk, csípik fülünk, nem sejtik, mi az, „nélkülünk”, fogalmuk sincs – nincs is „fogalmuk”! –, mi az, hogy mi egyre kihalljuk suhanásukból eljövő dermedetünket. A Jövő, számukra, így, nem létezik. Délutánonként, tavaszig, egész télen át oly korán térnek kegyetlen nyugovóra, és hagynak magunkat: valónkra. Persze, hát az volna kegyetlen, kitől-mitől, ha pihenés nem adódna kedvük szerint. Ám nekünk belőlük kevés, ami tíz-húsz percet kering velük köröttünk; hova lesz? Lenn, fenn, bármi irányban keressük, van: túl-kevés-ez-velük-együtt. Közben csak néznek ránk hatalmas, időtlen-vén szemmel. Sugalmas és siralmas kapcsolat ez! Vége nem az, hogy „vége lesz”, nem az csupán. De hogy talán… kellett volna… egyáltalán… szólani velük. Persze, szóltunk…! Voltak e világon, s mi – voltunk; és mindenféle-mindenük volt ez: együtt voltak, s velük itt voltunk mi. Ha félrebiccen egész testük majd, mindörökre, abba világ-szemcse se szisszen, mi járunk csak szűkebb körökbe, ahogy tágabbakat hiába próbáltunk – most, most visszarántja igyekvésünk e kapcsolat, ők-s-mi, ami egy villanat vagy egy kínszenvedés-kicsinység során annyi lesz, mint öröklét üres hasonlata; a méltó formák helyett bármi szegényes sor jó lenne, csak velük élhess…! Élhessenek… s ne hűlt helyéhez legyen csak hű mind – általunk, s legyünk magunkabbul magunk… Annyi időre oly kevés szó, ahogy így meghangozhatunk valamit abból, ami köztünk volt, hogy közös világra jöttünk. Súly-keveslet… levonja röptünk. De – még: vannak. Még bízhatunk.

[clownsandsparrows]

Távol helyek közel hajnalai

Szombat, hajnal, vásárolni leugrik: egész zenére! Túlról tülkölés, ajtót harmonika-nyekkenve busz nyit, és dobol rajta az esőverés, szól a kanyar-nyikorgás nyenyeréje, valaki dalt dünnyög, ki veszi észre; távol helyek közel hajnalai, gondolja ő, ezt mind így hallani. Az ABC előtt nyitásra várnak, bent szétszóródnak, köröttük a fény, megannyi árusor, ezt-azt kiválaszt, tolja a kocsit labirint-körén, megnyit egy sort a pénztárnál, mögéje nem áll senki, gyűlhetnek hát körébe távol helyek közel hajnalai, mert ilyen teret formáz valami. Kint még sötétség, enyésző szitálás, emitt-ott ablakok, jeltelenül, most nem érdeklődik, ki-mit csinál más, inkább hogy hamar otthon lesz, örül, ám így mindig is úgy pillant az égre, mintha el-se-ment-volna-s-visszatérne: távol helyek közel hajnalai, s ő pontos és pontatlan valaki: pontatlan, mert mi ez, hogy gondolatban oly gyakran jár másutt, még se megy el, pontos, mert majd megint madár alakban adódik mind e Jeltelenre jel, csinálja hát e napját, mert megérte, és vállán lesz a Szárnyak-Oly-Kevése: távol helyek közel hajnalai azért már kezdenek villódzani – – – de nem, de nem. Még a képzelhetetlen csak az, ami. Épp csak képzelhető. (Már megy a nap. Már nemcsak képzeletben: ott a Nem-Osztó-Szorzó-Tényező: a madár. Ülnek. Járkálnak. Kinézve látják: ugyanazt.) S lobognak e térbe távol helyek közel hajnalai; mind, amikor már Nem Lesz Valaki. De az is: „a sora lesz”; a napoknak, napszakoknak, felfoghatatlanul, persze, csak miféle ideje-hosszat ígért bármi is? Ráadás tolul ráadásra, és ő mindezt megélte, így kell majd gondolnia Rá, ki épp e távol helyek közel hajnalai mögül fog felé visszamúlani.

[clownsandsparrows]

Nyárvégi vers-szakok

Bach D-dúr versenyművének 3. tételére Nyár nyit alattom aszálynak, lombja bepördül a fának, július, év-delelő, perzsel a fénye-idő. Éget a földön e pompa, a köd szitafátyla bevonja víz-köz hajnalait, égre napot kanyarít. Sárgul az égi cinóber, reggeli dalt a rigó ver, cinke i-csikk-csicsije jár futamodva vele. Rőtes a zöldbe takart, gesztenyefás Duna-part; ��szi nyomok teli-nyárban, nincs, amihez ma korán van…! Hajnal-előtti kelők, álljuk e kör-kör időt; olykor alig pihenünk le, s kelt is az éj hova-tünte! Mégis, e reggeleket várni, de várni lehet. Azt, hogy a nyár mivel áltat, azt, hogy e kör le nem állhat, azt, hogy a nyolc madarunk ma is ébred, azt, hogy adunk vizet és eleséget, azt, hogy a nincs-neve tennivaló sose érheti tegnapi látszata-végét, s mégis az évszak eloszlik, a kékség, s őszi esőkkel hull az előjel, bármi személytelenül, neked int, értsd, tárgya szerint, e valódi keringést; csak mi a tárgya? Váltva ha váltja: hitted-e, egy nap is éppen ilyen lehet egykor, tudtad-e, nem szabadulsz sose már madaraktól, s veszteni nyerheti részükön át az igyekvő ember-fél az egészebb törtet, amelyben a „számlálót” számolva se nézed, s – „Mit nevez?” – így keres értelem-adta szokásod oly elvet a „megnevezőben”, melynek a lényege csak futam, átmenet – – – – ők sem – nyolcaik – érthetik, s elveszted majd, mid nem volt vagy megnyered így a nyugalmat, melyben számon kívüliként élhetsz majd csak, mert voltak társaid, és ők – ebbe? nem ebbe? – vagy inkább ebből, nem bele-, rendre kihaltak.

[clownsandsparrows]

Van Gogh kávéházterasza

Kell ilyen túl szépen is néha egy ilyen utca, mint ez a kávéházteraszos; bár a ponyva iszonyúan sárga, és a fal meg pár ajtókeret koszos; az ég külön szakadék-életet él, de azért kávéház-csillagos. Mi az a zöldes fény ott jobbra egy ablak meg egy ajtó mögött: bolt lenne? könyvesbolt, és valaki, aki mindjárt leül itt a teraszon, áll benne? áll benne, így, mert mintha üres kocka lenne a bolt, s valaki kijönne. Átvágna a kövezethullámzás máris kávéház-fényein; helyet foglalhatna a falnál, a köveken, a dobogón álló asztaloknál, kedve szerint; és ha már járt volna itt, egyszerűen erre a teraszra ülne ki megint. Egy ág lóg be zölden ugyancsak jobbról, és a sárga ponyva fölött csend van; manzárdablak-csend, de még barnás fények látszanak néhány ablakban; járókelők jönnek, vagy csak elhaladnak a terasz előtt, párosan, magányosan. Talán vett volna egy könyvet, aki az egyik asztalhoz ül; talán kiszámította, hogy itt egy ez-meg-az mennyibe kerül; talán holnap továbbutazik, és választ egy széket búcsúhelyül. A terasz nem ismer ilyen érzelmeket, de alkalmasan használható; a ponyva túlsó fényeit földközellé dolgozza át a dobogó; és vajon ki szélsőségesebb, egy ittlakó, vagy egy továbbutazó. A sötét házak nem adnak választ, mert ilyet senki se kérdez tőlük; a megszemélyesítés felesleges, csak épp a feleslegesből győzzük; aki itt ül, senkit se ismer, nem kell bujkálnia előlük. Jó lenne lefeküdni, holnap majd érezni fogja, és mégse mozdul; mert a személytelenítés is minek, hogy aki itt ül, itt marad teraszostul; eltelnek a nappalok és az esték, átlógnak egymásba jól vagy rosszul. Kellene még inni valamit, de minek kellene inni még-már; ha most olyasmi gondolható, hogy jó annak, aki itt csak sétál; nem „Van-Gogh-Teraszára-Ül”-e, aki maradna ott, ahonnét odébbáll –?

[clownsandsparrows]

Meghalni se kéne külön. Annyira együtt vagyunk. (Madárkám és én.) Meghalni se. Külön se. Kéne se. Se se.

[clownsandsparrows]

Egy pár vers

Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig is voltam Alszom, egy pár verset. A lélek is test. Én testemtől-lelkemtől  Vagyok idegen.

[clownsandsparrows]

A tékozló

Hogy vissza ne térhess sosem, el sem hagyhatod teljesen. Őrzöl belőle valamit, és továbbszökni kényszerít.

[clownsandsparrows]

Út fordulói

Tél-túl tavasz lesz, nagy út fordulója. Senkit nem idézhetsz. A Jékely-nóta őszön-fél-ful-innen zengő rigóbúcsú télre tavasz sincsen, ha az év túl hosszú. Máshol-járok-sehol, sehol-se-mindenhol. Jékely, Jékely, hogy tudj segíteni? Magadnak se tudtál… De mind ez máshol jár. De ti csak lengjetek, csak üzengessetek, betű-fejű füvek, tél-túl ki érti meg, lesz az, ki mindenki jól van, tél-túl van: találkozzunk talán a Holdban, a Hold van.

[clownsandsparrows]

Körjáró ballada

Hiányozni fog majd a nyárnak lomb-ajtós bokor-alja-padja, megint egy fél évet kivárhat egy fél év várható alakja; hogy nem leszünk, ahol vagyunk, hogy ez csak őszi-téli látszat, amit el-alakoskodunk: hiányozni fog majd a nyárnak. Hiányozni fog majd a harsány kellemetlenség-örömünnep, meztelenség aszfaltja, talpán járó-kelő személyeinknek, mert sose csak-egyek vagyunk, mindig, mi feljön, van az alján, s annak, kinek már hallgatunk, hiányozni fog majd a harsány. Hiányozni fog az az óra, mellyel mindig előbbre járunk, mintha csak rádiója szólna valaminek, amire várunk, holott előre ott vagyunk! és mintha már csak visszaszólna, ébreszt bár, s álmosak vagyunk: hiányozni fog az az óra. Hiányozni fogunk magunknak már hidegebbhez készülőben, a nagy fény csak látszólag untat, de megijeszt már kihülőben: csak egy nagy átejtés vagyunk? de ha mind, ki kit kivel ugrat? ha más se másnak: mi magunk hiányozni fogunk magunknak. Ezért ami itt még hiányzik, a balladás másokra hagyja, siet, hogy legyen is, ha látszik, tegye, ha valamit akarna; vers is volt, nyoma, hogy vagyunk, leginkább úgy nyártól-a-nyárig, ezért van, amit otthagyunk, ezért, ami itt még hiányzik. AJÁNLOM              balladám a körnek, mely a napot viszi az égen, mely ha néha kissé legörbed, csak meg is tágul észrevétlen: Nagy Közönsége, itt vagyunk, mondhat-e ennél bárki többet? Míg tudunk, lemaradozunk: hol a tűnők tovapörögnek…

[clownsandsparrows]

Egy találkozás megbeszélése

Ott leszek hol nélkül, te is, mikor nélkül. Kettőnk közül majdnem szemközt ülök le.

[clownsandsparrows]

Változatok homokórára

                                           „A leg, a legbb – nincs!                                            De a leg, a legbb sincs.” Rögtön előbb, utóbb. És aztán elkezdünk ugyanott, ugyanonnan, elkezdünk ugyanoda; mert aminek meg kell lennie, el kell maradnia, legjobb, ha itt van bennünk, ott van kívülünk. Csak mi vagyunk, akik meglennénk sehol nélkül, semmikor nélkül.

[clownsandsparrows]

Haiku

Most, hogy lassan nem érzek, lassan érzem, hogy szeretlek, igen.

[clownsandsparrows]

Napfény egy üres szobában

Napfény egy üres szobában… Lehajtom fejem a földön egy fénymásolatra, egy pillanatig elalszom a rajzon, belealszom a kinti lombozatba, mely már alakul itt a Duna-parton. Az üres szoba megtelik-e? Nem tudhatom, valójában sose jártam ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem: soha abban-az-egyedül-világban; és most még egy madár itt van velem, ő is, most még, alszik a lábamon, mezítláb vagyok, és elindulóban, hová? Üres szoba, nem tudhatom, valaki számára alakulóban, valakinek ott ez már: tartalom, nekem csak, hozzátehetem-e: forma…? Amit majd nekem kell kitöltenem, és mintha a más-kép hiába volna, felébredek, nem lelem a helyem; jövök, írom ezt; jön, érint a tolla.