moonlit-skyy

[ultramegatroutman]

Mikor ritkán beesik egy Szász Endre szita, meg szoktam nézni, miket mernek kérni épp a kollégák. Nincs változás, eszmei értéken árul mindenki, bátortalanabbak harmicpárat kérnek (bár ennyiért lehet h négybe van hajtva), de általában 50E-től fölfelé. (Nyilván ennyiért eladni nem lehet ilyesmit, úgyhogy valszeg az enyém lesz a legolcsóbb az egész interneteken.) Valaki 110-ért is rakott fel, dehát az Művészeti Galéria, biztos magas a rezsi, vagy művészpéldány, vagy nemtudom. Mindegy, ránéztem.

A leírásból nem derült ki, dehát ezeken nincs ársapka még, mindenki annyit kér a dolgaiért, amennyit akar. Persze megnéztem a kínálatot, hamár.

Gecc. Ránézésre ilyen ötvenezer forintos, szarul megfestett giccsfos, 3,5M-ért. Megnyit.

Baszki, bekamuzzák, hogy ez egy Bánáti Schwerák-kép amikor nem úgy van megfestve (egyáltalán sehogy sincs igazából, valami dilettáns piktor munkája) nem az ő szignója van rajta (IGAZ HOGY MAJDNEM!) és ráirták a horrort, úgy, hogy ennyit maximum valami figurális art decós főmű tudna tőle, átlagárak 5-600E. Ha jobban megnézed, a trükkös az egészben az, hogy itten senki sem állítja, hogy ez egy Bánáti Schwerák-festmény. Ez egy kép Bánáthy szignóval, a leírásban BSJ életrajzi adataival. Pff...

[nemzetinet]

Múzeumi kvalitású főművek nagy számban

Október 8-án tartja őszi árverését a Kieselbach Galéria. A 233 tétel közt több reprezentatív, múzeumi kvalitású főmű található, optimista becsérték-meghatározásokkal. Az árverés leütési árai fogják majd megmutatni, hogy az élénkülő piac visszaigazolja-e az előzetes várakozásokat.

Múzeumi kvalitású főművek nagy számban a Nemzeti.net-en jelent meg,

[clownsandsparrows]

Haiku

Most, hogy lassan nem érzek, lassan érzem, hogy szeretlek, igen.

[nhakos]

Csináltam egy eseményt kispajtásoknak hétvégére, kellett cover.. Helyszín, időpont, minden rajta

[clownsandsparrows]

Napfény egy üres szobában

Napfény egy üres szobában… Lehajtom fejem a földön egy fénymásolatra, egy pillanatig elalszom a rajzon, belealszom a kinti lombozatba, mely már alakul itt a Duna-parton. Az üres szoba megtelik-e? Nem tudhatom, valójában sose jártam ott, akkor-ott, vagy még hozzátegyem: soha abban-az-egyedül-világban; és most még egy madár itt van velem, ő is, most még, alszik a lábamon, mezítláb vagyok, és elindulóban, hová? Üres szoba, nem tudhatom, valaki számára alakulóban, valakinek ott ez már: tartalom, nekem csak, hozzátehetem-e: forma…? Amit majd nekem kell kitöltenem, és mintha a más-kép hiába volna, felébredek, nem lelem a helyem; jövök, írom ezt; jön, érint a tolla.

[clownsandsparrows]

A lap se, mutató se

Hogy van belső óra, s mi igazítja, ott, hol nincs számlap és nincs mutató, hol minden lengve jár előre-vissza ilyen időnkről mi is mondható? Visszavisz? ahová nem nyílik út már, ahonnét csak nyílnának az utak, melyeken élve se, halva se úgy jár a múlt, mint lehetséges változat? Ami megtörtént egyszer, netovábbja immár a meglehetséges valóknak; ami lehetőség volt, egyre várja a képtelent, s mindig tovább tolódhat: egy utca, egy évszak, egy napszak, egy tér, elszűkülők és kiszélesedők, a megvalósulatlan vissza nem tér, s öntévesztés, hogy vannak „múlt idők”, önelvesztés, igen – de védelem az ily hibázás, így óvjuk magunkat, melléfogva, mint akik se jelen nincsenek, se nem kérik még az újabb esélyt, mert elidőznének a máskor oly gyorsan átfutott pillanatokban, s ami „egyszer” lehet, hadd lenne „párszor”, lobogás még hadd lenne, mi belobban s kilobban, a kettő között a „percek” hosszabbodnának, s talán tűrhetőbb volna akkor, hogy minket vétve telnek puszta órákat elütő idők.

[clownsandsparrows]

Mint ha lélek

Mint ha lélekvándorlásban hihetnék, e vadhattyúk, egy költőtől, akit még nyolc és fél éve fordítottam, akkor kezdtem tudni valamit madarakról, e vadhattyúk, fordításra, a versben, ahogy ott sodródnak ötvenkilencen, áradó vízen, s ő számolja őket, s tudja, előbb még fölcsapnak az égnek, s mint tizenkilenc éve, hallja majd e hattyúszárny-harangverést, e zajt, e zúgást, mely fölébe boltozódik, aztán a raj csak továbbszámolódik, lenn újra, e vadhattyúk, változatlan úsznak, szerelmes párra pár, csapatban, míg egy híja húsz év alatt vele csupa változást tett az élete, lépte nem volt ily súlyos még, hogy őket számolni kezdte, mind e körözőket, akiknek szívén nem fog az idő, így írja, nyolc és fél év telt el, ő itt van megint, Yeats, történetesen, és beleszomorodik a szívem nekem is, ahogy neki ott a parton, vers, idő, szárnyak zúgása, s kihallom mindebből, fekve már hanyatt, a munka „elvégeztén”, fejem párnába fúrva, csak-úgy, ahogy az ő képeiket mutogattam oly sok mindenkinek, valami azonnali kapcsolat reményében, hogy egy-szárny-ég alatt történik, s mi történik, csöndesen abbamarad a zokogás velem, a part hűsét érzem, látom a zöldek színét, ahogy mind áttételeződnek e dolgok, az övéi, s ahogy én oly ostobán maradtam magamén: lelkizik? ivott? és más változat megannyi, ez volt velem, s „mi alatt”? oly mindegy, ez a tisztaság kisöpri, ami nem lett „az”, maradt „csak-a-többi”, e vadhattyúk, olvasom, alkonyat tájt, ahogy nyers szárnyaik magasba csapják, köreik folytatták a víz színén, e madarakról én is tudom, én is írom, mit írok, ki tudja, mit, csak amit ő járt, súlyos lépteit érezve, tudva, „ha egy reggelen arra ébredek: nincsenek velem…”, ez a vers vége ott, végezi, kérdvén, mily öböl partján, vagy mely tó szegélyén, hol lesz, hogy fészkük zsombékosba épül, s mások számára lesznek derülésül, „egyáltalánul”? Ha egy nap… A nyolc és fél évnek így két madara volt nekem, rég nincs az egyik, és a másik ideje is ily majd-nem-létbe játszik. Feküdtem az ágyon, hason, hanyatt, oldalamon, nyolc és fél év miatt, ötvenkilenc madár és két madár s még több miatt, kik itt azóta lettek velem, többek, és egyszer soha-többek; mint ha lélekvándorlásban hihetnék, abban, amit tudok-és-nem-hiszek rég, abban, mit rég hiszek-és-nem-tudok, körözök valahol lenn, s fölcsapok, nem tudom, ki mit hall, mit hallok ebből én magam, vagy épp az ellene-tettből, tétemből, mely elmerül – nem tudom, mily vízben, égben, induló nyomon, melyen ott megyek már magam-előtt-sem, s vissza így kell jönnöm majd: soha-többen; ülök, gépelem ezt, s fekszem, s alábbhagy s felcsap velem – Kinek? –, hogy „Legalább Vagy”…