#zsigeri fájdalom

[csacskamacskamocska]

Leírni se nagyon merem

Nem tudom, hogy jó-e, ha leírom vagy rosszabbul fogom érezni magam (szánalmasnak, kiszolgáltatottnak és tökkelütött hülyének), tegnap azon gondolkodtam, hogy kéne egy tanácsadó, nem tudom talán a pszichológusomat kéne egy órára elővennem vagy egy coachra lenne szükségem, aki csupán egy adott problémát segít feldolgozni és nem kell az egész életemet féltucat óra alatt százezerért elmesélnem. Amikor gyereked lesz, akkor az életed rácsavarodik a gyerekedre és minden, de tényleg mindennek kapcsolatban előnyt élvez, hogy ő van. Lesznek persze enyhítő megoldások, lepasszoljátok a szülőknek, meg csináltok kettesben programokat, de valójában zsigeri szinten nem tudod már kizárni és mindig kalkulálsz vele. Akkor is gondolsz rá, amikor nincs ott, és akkor is felelősnek érzed magad érte, és előre gondolkozol, és ráadásul a gyerek nem csak egy kibaszott feladat, hanem szereted a kis nyomorultakat, tényleg az életed adnád értük, akármilyenek is. ((Pontosabban, folyamatosan az életedet adod értük )) Egy idő után alig várod, hogy végre önállóbbak legyenek, te meg szabadabb, de valójában ez csak logisztikailag lesz így, mert belül semmi sem változik. Aztán szépen átkúszik ez a felnőttkorukba, amikor, ha egészségesek vagytok mind, akkor ez zökkenőmentesen történik, kb mindenki örömére. Te élvezed nézni, hogy milyen ügyesek, ők élvezik az önállóságukat, és egy új, felnőtt kapcsolat alakul ki, szabad döntésekkel, ahol végre jogod van nem ráérni is meg nekik is lesznek valós kötelességük, valós problémák, valóban felnőtt megoldások. Nálunk legalábbis így ment. Csakhogy tegnap éjjel rájöttem, hogy az elmúlt tíz évben azért viseltem remekül a gyerekeim leválását meg azt is, hogy egyedül vagyok, (volt egy érdekes beszélgetés a gyerekeimmel, ahol is rádöbbentek, hogy ha nem egyedül élnék, akkor 3-400 ezerrel azonnal beljebb lenne a családi költségvetés amit 13 éve én viszek a vállamon. Picit kigúvadt a szemük a rádöbbenéstől) mert ott volt Logan, akinek a léte lehetővé tette, hogy egy csomó vágyamat, tervemet, kísérletemet kipróbáljam, megvalósítsam, megcsináljam. És most nélküle, engem ezek nem érdekelnek. Volt amikor bizonyítani akartam neki, azon erőlködtem, de közben szépen felépítettem magam és már nem bizonyítani akartam, hanem megvalósítani. Pótolta ezekben anyámat, apámat valamiféle felnőtt társat. Mondanom kéne, hogy barátot, de csikorog ez nagyon. Ám, ha nincs ott, üressé válnak ezek a dolgok. Közben meg, nem tudok nem szembenézni azzal, hogy túl sokat bántott. Túl sokszor engedte meg magának, hogy dühében szándékosan bántson. Az elfogadásban, hogy azt gondolom, hogy dolgok neki nem mennek, vannak készségek amiket valójában nem fejlesztett ki, ebben sok fájdalom ért. Mostanra nem tudom letenni a gondolatot, hogy sosem szeretett. Hagyta magát sodródni az én szeretetemmel. Én meg kettőnk helyett is szerettem őt. Ő meg valószínűleg nem szereti magát se. Na mindegy, mert ez már agyalgás azon, hogy más valaki belső világa hogyan lehet, amit nem tudunk. A fontos az, hogy tegnap éjjel gondolkodtam, hogy hogy is csináljam a feladataimat meg a terveimet, és borzasztó volt az érzés, hogy nem akarok csinálni semmitse. Aztán arra gondoltam, hogy csinálni kell, különben megáll körülöttem minden, erőt kell vennem magamon és megcsinálni a tervezeteket és elindítani és dolgozni a megvalósuláson. De csak arra tudtam gondolni, hogy miért érzem értelmetlennek, ha Logan nincs ott? Mintha a gyerekemet vesztettem volna el. Ami teljesen nem egészséges, mert nem gyerek ő, felelős mindenért amit tesz, ahogy én is. Csakhát, ennyi idő alatt belül családtaggá vált, akár akarta, akár nem. És hiába nem akarom a rossz dolgokat, az is rossz, hogy minden megy tovább nélküle, és aztán majd megszokom, és egy nap rájövök, hogy valójában már nem is akartam ezeket a dolgokat, csak nem mertem kimondani, hogy nélküle nincs hozzá motivációm, csak gépiesen csinálom, ne látszódjon a veszteség.

Az írás az egyetlen ami stabilan tartja magát. Mert abban elburjánoztak a dolgok másfelé, és ugyan még mindig szükségem lenne egy kreatív társra, akivel meg lehet beszélni ötleteket és írástechnikai problémákat, de az alapvetően magányos elfoglaltság. Pont annyira bajos ő, amennyire én teret adtam neki. Mindketten benne voltunk ebben, vastagon. A kérdés, hogy honnan nyerjem vissza a motivációmat, mert se bizonyítási vágy, se düh, se remény nincs bennem. De merszem se, hogy egyszerűen letegyem, mert mi van, ha fél év múlva megint úgy érzem, hogy akarom csinálni valamelyik most elengedett dolgot? Ha találok magamban vagy másban* valami új forrást?

*többnyire nincs szükségem másokra a dolgaimhoz, ez csupán a kegyetlen szembenézés szükséges kijelentése. Nem szabad elsunnyogni azokat a gondolatokat, hogy nem vagyok tökéletes, meg én is rászorulok mások segítségére, én is inspirálódom meg töltődöm másokból. :) Nem akarom, hogy valaki bántson engem. Akkor sem, ha a bántása nem szándékos, csupán figyelmetlenség vagy érdektelenség vagy pokróc modor, lezserség, nemtörődömség esetleg kétségbeesett önzés. Nem akarok mérlegelni, hogy mi az amiért cserébe elfogadom ezeket. De vannak veszteségek, amikkel nem tudok mit kezdeni és amiknek a feldolgozásához sajnos kevesek az ismert közhelyek.

[alethic]

Borsószem királykisasszony

Nem tudok egy konkrétat mondani... Van-e egy-egy olyan jelenet a gyermekkoromból amire élesen emlékszem? Mindenre valamelyest csak homályosan. Látok a gondolataim között hol élesebb, hol életlenebb képeket gyors ütemességben be-be vágva, mint ha csak kondicionálnám a saját tudatom (tudatalattim?)... Fragmentumok ezek, és nagyon fontosnak látom felismerni milyen töredezedettek, egyúttal nagyon fontosnak vélem nem elhallgatni, milyen zsigeri mélyről jövő fájdalom, düh, szorongás, vagy épp izoláltság érzését táplálják. Csak kis mértékben, csak annyira éppen, amennyire ilyenkor engedem, mikor szavakat formálok belőlük. Csak iyenkor. Mikor csendben maradok, akkor sokkal mélyebben átérzem mind, és olyankor ki is ürítem a tudatom...

És csak hagyom...

Csak hagyom...

Hagyom, ...

hogy átáramoljanak rajtam, mert tudom... Tudom, hogy nincs felettük épp hatalmam, nincs hozzá tudásom, még nincs hozzá eszköztáram, csak hagyni tudom, hogy el ne pusztítsanak, de azok rajtam keresztülfollyanak, és láttatni is engedem olykor magamból ezeket a zsigeri nehéz érzéseimet.

HA kérdezed, HA érdekel milyen volt az én gyerekkorom, ezen időszakom retrospektív kaleidoszkópján keresztül megmutathatom neked, milyen egy < a legtöbb elhanyagolt, traumáktól, azok feldolgozatlanságából fakadó hátráltatott kötődési, életvezetési mintákkal tarkított rázós gyerekkora... De ezt csak napra nap összemontírozni tudom, mert már 25 év után is olyan töredezettek az emlékek. Így védekezik az agyunk, idegrendszerünk. Nem hazudok, ha az a legélesebb emlékem a gyermekkoromból, hogy majdnem minden nap fel akartam gyorsan nőni. Mindig egy kicsivel közelebb érezni magam a boldognak látott felnőttek látszólagos vagy valós szabadságához... Mára értem, hogy ez egy hőn áhított HATALOM volt, egy biztonsággal teli lét, amelyben nekik volt kontrollja az életük, a lehetőségeik felett, szeretve voltak és szerethettek. Nekem nem volt uralmam semmi felett, nem volt stabil szerető közeg. És ezt soha soha többé nem fogom eltagadni, de! és ez is nagyon fontos - azokat, akiktől ez gyermekként elvárható lett volna elsődlegesen és másodlagosan és esetleg mégsem tudtak szeretetet és biztonságot nyújtani nem ellenségként kezelem, nem gyűlölöm. Rég elveszítettem őket, mert sosem voltak nekem igazán. Van, akivel van egy távolságtartó, de tiszteletteljes kapcsolatom, és van, akivel talán sosem lesz, és ez nem baj. Istennek bennünk nincsnek dárdái, Istennek magányunkban ölelő karjai vannak, és az istenkapcsolatom bennem magammal - ezzel a komplex energiával, entitással, ami a legigazabb én, ez nekem Isten fogalmi közelsége, értelmezgetése - ez tehát acélos vázzá érlelődik, de én inkább valami lágyan szeretetteljessé formáló, navigáló erőként érzem és élem meg.

Van tehát valahol bennem egy ház, egy óvóhely, ha úgy érzem szükségem van rám. De odabenn még csak én vagyok, és egyedül nézem a kinti esőt. Várok itt, kevergetvén a főztöm, olyan türelemmel, mint Fatima keze, és mert megégett a bőröm, felsóhajtok csak, rengeteg sorstársam visszhanggal felel a távolból, de nem hallom csak, kavarom, míg rá nem eszmélek az égéstől pirosodó, sebesedő bőrömre... De a baj az, hogy nem fáj... csak ég.

Ilyen ez valahogy belül. Meg-megégnek, megpörkölődnek bennünk dolgok, rövidebb-hosszabb ideig. Hol intenzívebben, hol kevésbbé. Nekem az a megélésem, hogy nem is csak a mi bőrünk sebesedik - egyre-másra mi is meg-megégetjük akit épp érünk, óvatlanul...

Óvóhelyen, esőben, hallgatva az eső dobolását. Érezvén, hogy istentől adatott meg ez a nyugalom, de ez a nyugalom nem örökké való, Isten bennem nem csak magam számára épül. Régebben mindig úgy láttam, mintha én építenék sátrat, egyet a sok közül, ebbe a világba, ahol annyian rászorulnak. Nem építek még.

Most csak megmutatom, hogy miért van szükség a lelki óvóhelyre.

Töredékek vannak a nyelvem hegyén, elfelejtett és eltorzult emlékek hátráltatnak abban, hogy felidézzem gyermekkorom nehézségeit, amiben én hiányt szenvedtem, vagy sérültem. Olyan füstös szalon ez - tele érthetetlenül sok testiséggel, - ahová én sem szívesen sétálok be és töltök időt. Mutasd magad nekem emlékek nagy leplezett tava. Exkaválom az elásott, izolált atomhulladékokat, melyek láthatatlanul mérgeznek belülről.

Betűről betűre ebben az atomtemetőben, most végre talán végelegesen megoldható a "megsemmisítés"... NEM OLDHATÓ MEG. Ahogy nem oldható meg a nukleáris hulladék eltűntetése és ártalmatlanná tétele, úgy nem tűnik el belőlünk a gyermekkorunk élménye örökre és ez ha jó, ha nem, hát így van. Az viszont csak a hitünk és a kitartó hittel teljes munka kérdése, hogyan lehet úgy áttárolni az ártót, úgy kezelni traumatív élményeinket, mintáinkat, hogy azok már nekünk és másoknak, míg élünk egyre kevesebbet ártsanak, akár hasznosulhassanak valamilyen formában. Van ok hitre, de annak, aki az okot keresi a reményben, annak sosem lesz hite, mint forrása egy reménytelennek tűnő hosszú munkában. Én úgy tudom egyelőre még sehol a világon nem üzemel végleges föld alatti, vagy űrbéli tároló a nagy aktivitású nukleáris hulladékoknak – BÁR a finnek és a svédek is dolgoznak már rajta...

Legtöbbünk egyetért abban, hogy szükség van az ilyen szemét végleges tárolásra. Egyrészt nem lehetünk biztosak benne, hogy az utánunk jövő nemzedékek hogyan tudják majd ezt tárolni; sem erkölcsileg, sem anyagilag nem szabad a jövő generációra ilyen súlyú terhet hagyni. Ezen erkölcsi értelemben nem is kell sokat lamentálnunk, legtöbbünk számára evidens... Mi van hát a lelkünkkel? Az nem evidens? ...

Tétován felvetődik bennem, hogy nem tudhatom, sok hosszú éven át, 14 éves koromtól egészen máig, 25 éves létemig miért éreztem újra és újra úgy, hogy nekem most, és mielőbb van dolgom a lelki atomhulladékaimat felmérni ... De egy biztos, egyetlen lelki szennyest sem szívesen hagynék magam után más generációknak, ahogy felelős lehetek azért, hogy nekik minél kevesebb hulladékon kelljen élniük.. Talán mind így vagyunk felelősek a lelkünkért, nem később, hanem a felismeréstől vezérelt szándékban, ahogyan megfogan bennünk a tevékeny felelősség RÖGVEST...

A legnehezebbnek tűnő munkának tűnhet... Pedig nem az. Csak megszólalni kell... "CSAK". Azzal, hogy merünk megszólalni, másoknak is bátorítást adhatunk, új, egészségesebb normatívát VÁZOLVA fel.

Most már tudom, hogy felnőtté válni nem egészen olyan, ahogyan gyermekként elképzeltem. Felnőtté válni azonban mégiscsak öröm, mert a felelelősség fel is szabadít, tettekre, és megélésekre, tapasztalásokra sarkall. Elindít kapcsolódások felé, és olyan irányba fordítja az arcunk, hogy láthassuk az óvóhely biztonságos de izolált melegéből kinézve az eső utáni világot. A felszáradó eső illatánál pedig kevés mennyeibb dolgot tudok e földi világban...

... Esik. Az esőben állva kinyitom a tenyerem és azt mondom, hogy én is egy lehetek valószínűleg azok közül, akiknek nem olyan biztonság volt a gyökere, amit minden de minden kis gyermeki lélek megérdemel. Persze, ezt nehéz beismerni. "Sebnyalogatás" - erősen stigmatizált világban én is egy megbélyegzett dolgot cselekszem. Mondjuk ki, hogy még beszélni - amely minden feldolgozásnak nagyon fontos része - is erősen megbélyegzett. Fájó, ha ez az erős ítélkezés éppen azoktól származik, akiktől egészségesen a támogatást remélnénk. íA legtöbb, legközelebbi hozzátartozóm szkepticizmussal, vagy elutasítással kezelte, hogy nekik (vagy másoknak) annyit beszélek, hogy rendre megnyilatkozom az engem ért nekem rosszul esőről. 25 év után tudom, hogy nem véleltenül hittem, hogy nekem (is) beszélnem, írnom, elismernem, és a mélyben megbúvó emlékfoszlányokat és érzéseket felszínre hoznom. Eddig csak nem jól csináltam... Magamat szerettem volna megbütykölni, hogy másoknak jól műkődő legyek.

Exkaváció ez, a szó legnemesebb értelmében. Most tudom a legszükségesebbnek érezni, jelentőségét elismerni, és tudni majd meghaladni e folyamatot. Ehhez évek kellettek, és ezt minduntalan megtanították elfojtani. Minden, mit elfojtunk pedig csak megsokszorozódhat és kitörhet, vagy bennünk vájhat egyre mélyebb üregeket magának. Sajnos sokszor mire erre rádöbbenünk már csak egy-egy pozitív laborleletet szorongatva remeg a kezünk...

Könnyezünk akkor, és addigra felfogjuk talán, hogy mennyire elszaparodott a sok majomkenyérfa, alig maradt már helyünk a bolygónkon nekünk...

Most már tudom, dolgom is minduntalan volt e sok atomhulladékkal, majomkenyérfával, vagy hívja ki minek szeretné... Elsőként tehát beláttam, hogy 14-15 éves korom óta nyomja oldalam a mesebeli borsó, de mások inkább arra bíztattak, hogy ne legyek a szó degradáló értelmében vett "királykisasszony", mert én immáron anya nélkül maradtam, "nekem máról holnapra fel kell nőni". Azok a borsók csak sokasodtak, és egyre jobban nyomtak. Sosem feledkeztem meg róluk, de pakoltam rá a matracokat egyre másra, ahogyan azt mások tanácsolták, vagy ahogy a kultúrám, társadalmam ütemében meg szerettem volna felelni mindig valaminek, amiben boldogságom láttam.

Nem szívesen mondunk le a társadalomba való idomulásról, mert boldogságunk reméljük és leljük benne, de sokunkban lehet egy kis borsószem királykisasszony valahol, a szívében, a tudalatti működésében. Az izgalmas, hogy, aki gyermekként hallhatta ezt a mesét, egész más olvasatát ismerte meg. A herceg egyszerre beleszeretett a hercegkisasszonyba, mert az bármennyi dunna felett is feküdt, mégis nyomta őt az az egy kis borsószem az ágydeszkán... A királykisasszony ezt el is panaszolta másnap reggel... A herceg pedig tudta, hogy ilyen őszintén kényes csak egy igazi, vérbeli hercegnő lehet... Furcsán, jótékonyan sokszínű olvasata lehet egy-egy örök klasszikus mesének.

Mindőnk meséje ilyen sokszínű. Azok a dolgok, amiket gyermekként megéltünk is sokféle olvasattal bírhatnak a számunkra, annál is inkább van jó okunk rá, hogy tudatosítsuk, emlékezzünk rá a nyelvünk segítségével, az értelmünk segítségével és a kapcsolódás segítségével.

A szó "fegyver". Sajnos osztályrészünkül juthat, hogy bántanak minket, DE! a szó a mi fegyverünk is, ha jól használjuk. Deprimált helyzetben aligha tudjuk kifejezésre jutattni hiányainkat, de amint megerősdünk beszélnünk kell. Felelőségünk része ez szerintem, mert idenézz csak:

https://444.hu/2014/07/09/koitusz-utan-minden-allat-szomoru

Alig több mint harminc évvel ezelőtt egy középiskolai tanár ártalmatlannak tűnő, de nagyon is masszív manipulációinak estek áldozatul sokan érzelmileg - értelmi képességeikben még kiforratlan, ártatlan gyermekek. Az ember, - akit nevezzünk nevén: Sipos Pál - elemista és gimnazísta fiatalokat érzelmileg manipulatív eszközökkel megszégyenített, fizikailag bántalmazott, rávett szexuális cselekedetekre. Ezek után nem elég, hogy részvétet nyilvánítsunk az áldozatok számára, vagy gyűlöljünk és meghurcoltassék az elkövető... sőt, belátásom szerint ezek egyikére sincs szükség. Megértésre van szükség, ugyanis minden áldozat, vagy tanú, kolléga és barát, aki vállalta, hogy nyilatkozik az ügyben, annyit biztosan mindenképp egybehangzóan állított, hogy "érezte, hogy ez valahogy nem jó".

„Végső soron minden arról szólt, hogy mindig legyenek körülötte fiatalok, és megkaphasson közülük néhányat. Szerintem minden erre ment ki, a tábor, a tanítás, a tévéműsor”.

„Nagyon óvatos volt, elképesztő alapossággal készítette elő a terepet. Mire arra került a sor, már szinte természetes volt, valahogy észre se vetted, és benne voltál.”

Ahogy a cíkk írója fogalmaz:

A férfiak esetében többeknél nagyon nehézzé tette a feldolgozást, hogy azt is bizonygatniuk kellett, hogy nem lettek homoszexuálisok, és nem is voltak azok. A fiúk inkább felejteni akartak, eltávolítani az egészet, mintha nem is velük történt volna meg. Ez annyira jól sikerült, hogy többen már arra sem emlékeztek, hogy melyik évben és hányszor csinálta velük Simon.

A lányok zavara másmilyen. Ők sokkal pontosabban emlékeznek, és sokkal erősebb bennük a düh is. Kihasználtnak, kiraboltnak érzik magukat, és sokkal pontosabban meg tudják fogalmazni, hogy miért volt nagyon rossz, ami történt.

„Egyszerre volt az apám, de a szeretőjének is kellett lennem. És innen az lett, hogy azt éreztette, hogy nem lesz többé az apám, ha nem leszek a szeretője. Nem lehetett elszakítani ezt a hálót, nem lehetett hova menni. Most felnőtt fejjel undorodom attól, ahogy manipulált.”

Komoly tanulságokat adott nekem, hogy elolvastam ezt a cikket, és előzetesen meghallgattam egy interjút a tanár elhíresült - a demokráciát névlegesen játszó - táboráról dokumentumfilmet forgató áldozatokkal. A filmet tavaly mutatták be Visszatérés Epipóba címmel.

"Néma gyereknek anyja se..." - azok a gyermekek, akik érzelmileg bizonytalan háttérrel, diszfunkcionáló családdal rendelkeztek, vagy bármely oknál fogva nem volt lehetőségük olyan bizalmi kapcsolatban lenniük a szülővel, gondviselővel, mint amennyire apa-testvér pótlékot találhattak ebben az emberben, kifejezetten könnyedén befolyásolhatóak és manipulálhatóak voltak egy idealizált tanárbácsi személyétől. Nem elég neveleni egy gyermeket, sőt sokkal fontosabb talán, bizalmasaként legyünk jelen az életében, úgy gondolom.

Nem a tanítót büntetném, hanem arra hívnám fel minél több ember figyelmét, hogy magunk tegyünk egyénünk lelki kiegyensúlyozottságáért, hogy elérhetőek legyünk majdani gyermekeink lelki szükségleteihez. Hogyha pedig már vannak gyermekeink tartsuk észbe, hogy talán kevsebb ilyen manipulációnak esik áldozatul a fiatal, ha kevésbbé bizonytalan, sérülékeny lelkileg, van kivel megossza, ha valamivel kihívása van, vagy számára nem komfortos - ebben az esetben végül (hálisten) szülői összefogással sikerült megoldani, hogy a bántalmazó eltávolodjon tanári hivatásától és vége legyen a gyermekek túszul ejtésének, felelőtlen érzelmi kihasználásának

"Simon Pál most vidéken él, egy eredetileg nyaralónak vásárolt házban, állandó munkája nincs. Egykori tanítványait néha nyomasztja azzal, hogy nyomorog." Elmondása szerint 12 és 14 éves kora között ő is átélt hasonlót, egy házukban lakó idősebb fiúval, ezt azonban sokáig eltemette magában. A történtekről így nyilatkozott:

„Nem volt felnőtt a gondolkodásom, infantilis voltam. Nagy hiba volt, hogy nem fogtam fel és nem értettem meg, hogy a sok közös játék, a teljesen partneri viszony ellenére mégiscsak tanár voltam. A gimnáziumi lebukásig nem nőtt be a fejem lágya. Utána benőtt. Agyban nem voltam ott, később esett csak le, hogy ez mi volt.

25 éve nyomaszt, ami történt. Nem lehet meg nem történtté tenni semmit sem, de azóta kicserélődött minden idegsejtem. Vidéken élek, egy hegyoldalban van a házam, nem kell a társadalommal érintkeznem. Ez büntetés, de felszabadulás és megtisztulás is.

Csúnya kudarctörténet ez az egész. De ezt dobta a gép.”

ezutóbbi nyilatkozata alapján én úgy vélem, hogy nem történt még valós felelősségvállalás a részéről. Egy szót sem ejt, arról, hogy belátná, hogy a viselkedésével mekkora károkat okozhatott ezekben a fiatalokban. Egyetlen bocsánat kérés sem hangzik el. Arról nem is beszélve, hogy saját vezeklését sokkal fontosabbnak tartotta hangsúlyozni, és önnön "kudarctörténetét".

Hasznosnak találom, hogy felismerte saját korábbi bántalmazottságát, ha ez valóban így volt. Eggyel is több ok, hogy olyan kultúrát építsünk, ahol erről egy bármikori Simon Pál mer / tud beszélni valakivel, s talán nem formálódik benne ártó, manipulatív viselkedés, tehát szerintem mondhatjuk, hogy kevésbbé válna deviánssá.

Arról viszont ismételten egyetlen szó sem esik, hogy legalább most inkább azon lenne, hogy ne mártírként vonuljon remeteségbe, hanem szembenézzen saját traumáival és tetteivel, felelősséget ugyanis felnőttként csak ő vállalhat azért, hogy tudatosítja és segítségért fordul-e a vele történtek feldolgozásában, vagy kifogásként, áldozatiságként használja azt

Minden, ami velem történt, nem csak, hogy engem aberrál, erodál, mérgez, de én minél inkább hitetlenné, önzővé és gyűlölettel telivé válok annál nagyobb eséllyel lesz belőlem - a gondolataimból és a cslekedeteimből, a szavaimból és a tetteimből - fegyver, amit nem magam felé fordítva sütök el. Azáltal, hogy halogatjuk a lelkünkbe, önvalónkba fektetett méltó munkát egyre deviánsabbá - magunk, közvetlen környezetünk, vagy a társadalom számára - egyre terhelőbbek leszünk.

Figyelmemnek irányt adhatok. Mondhatom, hogy én igazán nem kaptam elegendő törődést és szeretetet, leginkább odafigyelést. A szeretetnek feltételei voltak, és nem sikerült a szüleimnek teljes odaadással szeretnie engem. HA jól látom, - de nem biztosan tudhatom, hogy az emlékeim miként torzultak már, - ha jól gondolom, a szüleim mai napig, és édesanyám, akit fiatalon elveszítettem talán halála napjáig sem érthette mit, miért nem tudott megadni a gyermeküknek. Ez az ő múltjuk, ez meg az én jelenem, amiben kihatással van az ősök múltja. Talán, de csak talán, isten megsegíti a dolgom abban, hogy az én gyermekemnek már ne az én múltam kelljen cipelnie, de ezzel dolgom is van. Bennem az előző pár generáció összes traumatív élménye jelen van, a génjeimbe kódoltan.

" Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem Énnékem is! Hátha az ősi sejt Őbenne tisztul dús örömre, és Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok Szűz birodalma, a szebb, új világ, S dallá dobognak a szivekben a Bús, fáradt ritmusok, a holt apák! "

Tóth ��rpád - Az ősök ritmusa (részlet), 1923

Minden sebem feltárhatnám itt most, - de nem a világ felé szeretném ezeket elismerni, tehát nem itt fogom. Azt gondolom, amiket most megosztottam épp elegendő ahhoz, hogy akinek kapaszkodóra volt szüksége, vagy bátorságot merített feltárni a bénító béklyóit, annak kapaszkodóul szolgál az én hangom. Csak ne menjünk el vakon MAGUNK mellett, míg minduntalan felnőtté, sikeressé, boldoggá vágyunk válni, vagy a remélt biztonságot építgetjük.

[csillagszemumnek-itelve]

Nem megy nélküled

Annyira fáj hogy kizársz az életéből! 😢😔 Nem akarom, hogy megváltozzon a kapcsolatunk! Nem fogom túlélni! Rohadtul fáj minden nap nélküled! 😭😔😢😫😖

[bonesteve]

Halál

Pontosan emlékszem az eset minden rezdülésére. Közvetlenül azután történt, hogy Dédi meghalt. A szobámban hallottam, hogy Anyám nagyon sír. Kiszaladtam a konyhába, ahol Anyám Apám ölében ült és ordítva zokogott. Én négy éves lehettem, sose láttam sírni Anyámat. Bezavartak a szobámba és én megrettenve öleltem a cicámat magamhoz, nem tudva, most mi történik, kb. minden amit biztonságosnak hittem inogni kezdett és kétségbeesetten próbáltam fogódzót találni a kicsi világomban de csak a bizonytalanság, a fájdalom és annak tudata volt jelen, hogy valamit nagyon csúnyán elrontottam, mert a szüleim haragszanak rám. Évtizednek tűnő tíz percig rettegtem kétségek közt amikor Anyám bejött hozzám, Apám az ajtófélfának támaszkodva nézte Anyámat, aki odaguggolt mellém, majd gyönyörűen behajtogatva a lábait mellém ült, kiszedte a könnytől áztatott cicát a karomból és annyit mondott, Dédi nem jön többé. Én nem értettem, hiszen Dédi mindig ott volt ha kellett, Dédi készített nekem fakanálból puskát, Dédi a mindennapjaim jószagú része volt, aztán elmagyarázták nekem ketten nagyon komolyan, hogy amikor az ember öreg lesz, meghal és nem jön többé, soha többé, nincs alku, nincs feloldozás, végleges a dolog. Bennem pedig ott akkor eltört valami nagyon fontos és szép dolog, valami végérvényesen tönkrement, aminek talán tovább kellett volna mutatnia hamisan a hazugságát, hogy a sérülékeny kisfiú tovább higgye, hogy a szerettei halhatatlanok.Mert egy kisgyerek minden kincse a jelen örökkévalóságának biztonsága, annak igérete, hogy minden, ami számára fontos és szép az megmarad ugyanilyennek az idők beláthatatlan végezetéig. Ahogy mind gyorsabban pergett az életem homokja, egyre többször kerültem a halál közelébe, középiskolában több osztálytársamat is elveszítettem.Mindig megvolt a cica izzadtra markolt illata a képzeletemben, pedig már ő is eltűnt, mindig visszatért a magamrahagyott, kétségek közti, örökkévelóságnak tűnő idő, a magyarázat nélküli szürke szomorúság amit csak a kisgyerekek látnak, később kiveszik belőlük a hangulatok színekként történő látása, csak a savanyú íz marad a szájban, a tompa gombóc, ami lenyelhetetlenül ottragad, kiköphetetlenül ragaszkodik. Segít ha ki tudod sírni a gyászt, de ahogy idősebb leszel egyre cikibb ordítva bőgni, nem törődve semmivel és senkivel mert tudod, hogy másnap is felkel a nap és a te bajod másnak nem ugyanakkora mértékű. Megtanulsz hát szépen gyászolni, elfedve mindazt, ami zsigeri program benned, évszázezrek öröksége, hogy tudasd a világgal a veszteségedet azért hogy a világ lehajoljon a gyászodban hozzád és megöleljen kicsit. Az elmúlást nem kezeljük helyén. Ki szemberöhögve tudomást se vesz róla, más érdektelenséget mímelve jelentékteleníti el, azonban mindannyian hazudunk magunknak igazából. Az elmúlás, a végletes idő mindannyiunk sorsa és ennek tényét csak hazudva tudjuk meg nem történtté tenni. Ma láttam egy filmet, egy apa húsz éven át készített rövid videókat a lányáról születésétől felnőttkoráig. Gyönyörű és megindító volt a film, tudatosította bennem mekkora hibát is követtem el, hogy elmulasztottam videóra venni a gyermekeim életét, hogy később bemutathassam nekik, milyen csodálatos emberekké lettek. És a film megtekintése után elhessegethetetlenül ott maradt bennem a kérdés, mi történne, ha holnap nem ébrednék fel. Családfenntartóként a felelősségem határtalan, a személyem pótolhatatlan financiális oldalról nézve, nyilván a személyes veszteség mellett, amelyet szeretteim lennének kénytelenek megélni. Ezért megkérdeztem Asszonyt, mit tenne, mi a terve erre az esetre. Persze gorombaság volt a válasz azonnal, de kis idő után már átgondolva és megnyugodva előállt egy tervvel, amit két bővített mondatban meg is beszéltünk. Nos, azt indítványoznám, beszéljétek meg a párotokkal, nekik mi a "B" tervük. És ha ez a terv még mostani erőfeszítést, előkészületet igényel, akkor rajta, tessék még most megtenni ezeket az előkészületeket, akkor is, ha kellemetlen, vagy kínos erről beszélni! Jó a mában élni úgy, hogy elsumákoljuk annak lehetőségét belekalkulálni a napunkba, hogy talán nem lesz holnap, de mindez igazából rosszul értelmezett struccpolitika. Tervezzetek!

[nemzetinet]

A barátság határa

Árulónak és Júdásnak nevezték Orbán Viktort minap a lengyel kormánypárt hívei. A magyar küldöttség ugyanis nem szavazott a Jaroslaw Kaczynski által ősellenségnek tartott másik lengyel ellen az Európai Tanács elnökéről szóló szavazáson. S tette ezt nagyon helyesen, nem beleavatkozva egy ország belügyébe. Mert mindenekelőtt erről volt szó, nem pedig az Európai Unió jövőjéről. Kaczynski emberi oldalról érthető módon nem bírja feldolgozni a szmolenszki katasztrófát, és minden logikát nélkülözve úgy véli, hogy az akkori miniszterelnök Vlagyimir Putyinnal összeesküdve végül is megölte ikertestvérét, Lechet. Az emberi fájdalom érthető, ám nem fogadható el politikai szintre emelése.

Orbán Viktor „bűne” most az, hogy nem vett részt ebben az őrületben, s állítólag cserben hagyta Lengyelországot. Mint ahogy így tett Nagy-Britannia is, amelynek szavazatára Varsó szintén számított. A legfőbb kérdés azonban ez esetben az, hogy melyik Lengyelországról is van szó. Arról, amely minden európai bírálattal szemben megvédte Magyarországot? Vagy amelyik a szabadságharc jegyében nekitámad az Európai Uniónak? Mert mindegyik Lengyelország! Így Orbán Viktor jól tette, hogy feleslegesen nem ment bele egy védhetetlen, a pitiáner belpolitikai viszályokat Európa jövője fölé emelő harcba. Már csak azért sem, mert a barátságnak is van határa. Nem lehet például kihasználni olcsó, védhetetlen célokra. Még akkor sem, ha közben a két politikus rengeteg kérdésben egyetért, s hasonló módon bírálja az Európai Unió működését. De még egyszer hangsúlyozom, mindennek megvan a határa. S ezekben az esetekben derül ki, hogy a falat is puha szivacsnak látó Kaczynskival ellentétben Orbán nem fanatikus. Itthon ugyan belpolitikai célokat követve elmegy addig a bizonyos (brüsszeli) falig, ám nagyon is jól tudja, hogy az milyen kemény. Ezért aztán hiába várt a hivatalos Varsó az utolsó pillanatig legalább Orbán szavazatára, nem kapta meg.

Nem kaphatta, mert Magyarország érdeke nem az volt, hogy beszálljon egy értelmetlen harcba, amely egyébként jó időre lenullázta Lengyelország középhatalmi ambícióit is. Varsó ugyanis gazdasági értelemben érezhetően gyengébb volta ellenére is jó eséllyel pályázott arra, hogy az Európai Unió belső magjához tapadjon. Angela Merkel minapi lengyelországi látogatásán volt is arra utaló jel, hogy Kaczynskiék értik az idők szavát, zsigeri indulatok azonban mindezt megint felülírták. Így Orbán jól érezte, hogy ez esetben le kell válni szövetségeséről, aki éppen most játssza el Varsó esélyeit.

E kérdés ismét rávilágított a visegrádi országok egységének törékenységére is. A térségen belüli ellentmondásokat jól leplezte ugyan a migránskérdésben mutatott egyetértés, ám mindvégig világos volt, hogy a négy ország másképp látja a keleti kapcsolatokat, s más ütemben mélyítené az európai integrációt is. Illúzió volt tehát azt gondolni, hogy a visegrádi négyek majd megváltják a világot, legfőképpen pedig Európát. Nem, mert egyre inkább kiderül a belső használatra és a brüsszeli színpadra szánt szövegek közötti különbség. S ez nem is olyan nagy baj, mert világossá teszi, hogy az itthon oly harcias kormányfő azért Brüsszelben nem borogat asztalt, s ezzel azért még az olykor értelmetlen kirohanások ellenére is megőrzi kritikai élének hitelességét. Ez esetben például jól látta, hogy Varsó éppen most marad le a többsebességes Európa gyorsvonatáról, és a mozdony eme lassulása arra is ráébreszthette, tovább talán nem érdemes lenyelni a két tenger közötti vezető szerepről szőtt, Magyarországot ebből kihagyó közép-európai lengyel álmokat sem. De ami a legfontosabb, és ezért egy lengyel sem haragudhat, hogy egyik barátjáért sem árulta el a másikat. S ez így helyes.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 03. 11.

A barátság határa a Nemzeti.net-en jelent meg,

[csillagszemumnek-itelve]

Szükségem van rád, mint a levegőre!

Meghalok nélküled!

[csillagszemumnek-itelve]

Meggyilkoltál,

És én meg mindig szeretlek!.. mondd hogy lehet ez? Miért nem tudlak gyűlölni? Miért? Miért kell, hogy még mindig szeresselek? Mi a jó kurva faszomért SZERETLEK még mindig? Inkább a halál mint az élet nélküled!..

[csillagszemumnek-itelve]

Zsigerig ható fájdalom

Őszintén: te írtál rá, vagy ő terád? Volt olyan időszak a kapcsolatunk alatt, mikor nem őt akartad? Amikor nem arra vártál, hogy mikor ír végre rád? Volt olyan egyáltalán, amikor boldog voltál velem, hogy engem akartál? Hiányzom azért vagy csak egy teher vagyok neked? Csak azért voltál velem mert nem akartál egyedül lenni? Volt olyan lájk, poszt vagy reblog amit nekem szántál? ..

.. teljesen összeomlottam... Inkább ne válaszolj, valószínű nem tudnám elviselni az igazságot...

[csillagszemumnek-itelve]

Úgy érzem ez a jövő vár rám megint 😔 pontosan ilyen átkozottul szar volt eddig is, miért lenne ez másképp jövőre? Egy rövid ideig boldog voltam, nem akartam meghalni, úgy éreztem végre sikerült, van értelme élni, volt jelenem és volt jövőm. Most viszont kibaszottul tehetetlen vagyok, nem élek és kilátástalan a jövő. Egy fekete lyuk az egész életem...fogalmam sincs, hogy élem túl nélküled az életet, főleg nem azzal a gondolattal, hogy te mással vagy! 😩😔😢😱😖🥺

[csillagszemumnek-itelve]

Van akiért megéri...

Érted tudom, hogy megéri. Fáj, rettenetesen! Szenvedek és legszívesebben kitépném a szívem a mellkasomból, mert annyira fáj..de várok rád és küzdök érted mert tudom, hogy veled lehet tervezni a jövőt! Tudom, hogy egy stabil férfi vagy! Már most is biztos jövőt tudnál adni a közös családunknak, pedig még csak most lettél 22! Ebben te se kételkedj! Biztos lehetsz benne, hogy megéred, hogy küzdjek érted! Nem tudom, hogy ez a büdös kurva miért küzd most éppen... Ez a ribanc elhagyott téged, nem akart küzdeni és nem is fog a jövőben sem! Most csak azért csinálja mert én itt vagyok a másik oldalon de hidd el az ilyen nem változik! Ez a hülye picsa nem fog értetek küzdeni, ahogy eddig sem tette, és ezért hagyott el! Most faszán tönkre tesz valami jót, és utána mint aki jól végezte dolgát szépen elhagy majd megint, mert nem lesz érdekes, ami miatt küzdjön. Ha érdekelted volna, akkor pont ott és pont akkor küzdött volna érted! Most csak miattam szarozik. .. Fáj nekem, hogy szenvedsz miatta! Van akiért megéri, de érte nem!

[csillagszemumnek-itelve]

Minden átkozott nap egy kibaszott pokoljárat!

Mindennap meghalok mert nem kellek neked😭 minden kibaszott nap, egy kibaszott gyötrődés, egy kibaszott pokol! Aztán másnap reggel kezdődik elölről az egész kibaszott halálmenet!

[csacskamacskamocska]

Bip-bip

Mondja egy kollégám, hogy ő csak akkor venné észre, ha egy nő érdeklődne utána, ha az meztelenül az ölébe ülne. Egyszerűen nem veszi le a jeleket. Egyrészt mert nős és nem különösebben figyel (egyáltalán nem figyel) az ilyesmire másrészt mert valójában a férfiassága hóditó magabiztosságát már felőrölte a házasság. Ez utóbbiba nem akartam belemenni, mivel a feleségét is ismerem és titokgazdának lenni amúgy is szar dolog. A lényeg, hogy mondhatod valakinek, hogy baszod, ez a nő/pasi rád van akadva, érdeklődik irántad, ő csak rázni fogja a fejét. Dehogy, mi csak haverok vagyunk. Dehogy, nem is tudom kicsoda ő. Dehogy, ugyan, stb. Most itt ismételten kijelentem, hogy férfi és nő között nincs barátság. Csak, ha már dugtak és lefutott, kiégett ez a rész. Esetleg akkor. Talán. Tök mindegy mekkora a korkülönbség mennyire tűnik képtelenségnek a dolog, vagy mit hazudnak maguknak vagy egymásnak. Vakság van, esetleg hazugság, kisebb-nagyobb önámítás, nagyritkán őszinte megállapodás arról, hogy nem engednek a vágyaiknak, de közeli, mély barátság, amiben nincs vonzalom és/vagy valamiféle szerelem, az nincs. Vagyis ez attól függ mit nevezünk barátságnak. Mert ugyanaz a szavunk van arra akivel naponta megosztjuk az életünket és az érzéseinket meg gondolatainkat, mint arra, akivel összeröhögünk a tumblin, vagy párhavonta felhívjuk egy hogyvagyra, vagy akivel félévente leülünk egy kávéra vagy évente találkozunk az írótáborban vagy valamikor közelebb álltunk egymáshoz, de már nem is beszélünk. Vagyis az a kérdés, hogy TE mit nevezel barátságnak. Hogy te életed során hányszor léptél át határokat és vált elfogadhatóvá számodra, hogy az is barátság meg az is meg az is meg még az is, és ha “az” történik, még az is és belefér az is... ezt mások nem tudhatják. Lehet, hogy egy köszönés a liftben a másik embernek már kölcsönös érdeklődés, már a vonzalom jele, már bizony szerelmes “üzenet", akkor jön a félreértés, fájdalom, szégyen, zavarodottság. Hogy azt hittem te is... vagy ő azt hitte, hogy én is... Nem arról van szó, hogy ne lenne igényünk a barátságra (kölcsönös megbecsülés, szeretet, tisztelet, egymás segítése), vagy ne lenne erre képes az ember a nélkül, hogy meg akarná dugni a másikat. Egyszerűen a gyakorlat azt mutatja, hogy a baráti érdeklődés megbízhatatlan dolog. A valószínűsége megvan a tisztán barátságnak, csak a gyakorisága kicsi. Ha valaki egyedül van, akkor a lelke mélyén társat keres. Vagyis le fogja adni a megfelelő jeleket. Bip-bip. Én azt gondolom az emberek így működnek. Ösztönös, zsigeri dolog. Ha kiírja valaki fb-n, hogy egyedülálló, az egy bip-bip.  Ha leírja, hogy magányosan tölti a szilvesztert az egy bip-bip. Ha elsírja, hogy nincs aki becsavarja a villanykörtét, megsüsse a kakaós csigát, az egy bip-bip. Barátkozni akarok: bip-bip. Párt/szerelmet keresek: bip-bip!  De hát azt mondta, hogy bip-bip!  Rosszul dekódoltad az üzenetet! Vagyis csak arról van szó, hogy nem neked szól. Ugyanúgy hangzik, de nem neked szól. Neked azt akarta mondani, hogy: bip-bip! Érted? És ez a bip-bip most akkor mit jelent? Fingom sincs, ezt csak ő tudja. Ha tudja. Mert néha nem tudja ő se. De ne légy szomorú, lehet, hogy kölcsönös a dolog és a bip-bip hamarosan bip-bip lesz!

Jut eszembe, ideje lenne már megváltoztatni a kapcsolati státuszomat bip-bipre!

[csillagszemumnek-itelve]

Áruld már el

Hogy mi volt az a duma arról, hogy ha tudod hogy az idősebb csajok között ilyeneket lehet találni mint én, akkor már eleve ott keresgéltél volna? Hogy most boldog vagy, és mennyivel jobb most neked? Hogy felejthetted el azt az érzést? Könyörgöm mondd már meg, hogy miért küldted el azt a képet aminek az "én feleségemnek" volt a címe, és mondtad azt hogy egyből rám gondoltál? Könyörgöm magyarázd meg, hogy miért ha most csak így eldobsz? 😭😭😭😭 Áruld már el miért jó szenvedni?

[csillagszemumnek-itelve]

Sz@r

Pont olyan voltál szombat este mint az idő.. hideg! Éreztem azt vártad mikor megyek már végre el... Kib@szottul szar, hogy ennyire nem számítok!

Mégis miért szeretlek még mindig ennyire? 😔

[csillagszemumnek-itelve]

Kérdés

Vajon milyen lehet az, amikor valaki úgy szeret, mint ahogy én téged?

[bonesteve]

Könnyes cica

Pontosan emlékszem az eset minden rezdülésére. Közvetlenül azután történt, hogy Dédi meghalt. A szobámban hallottam, hogy Anyám nagyon sír. Kiszaladtam a konyhába, ahol Anyám Apám ölében ült és ordítva zokogott. Én négy éves lehettem, sose láttam sírni Anyámat. Bezavartak a szobámba és én megrettenve öleltem a cicámat magamhoz, nem tudva, most mi történik, kb. minden amit biztonságosnak hittem inogni kezdett és kétségbeesetten próbáltam fogódzót találni a kicsi világomban de csak a bizonytalanság, a fájdalom és annak tudata volt jelen, hogy valamit nagyon csúnyán elrontottam, mert a szüleim haragszanak rám. Évtizednek tűnő tíz percig rettegtem kétségek közt amikor Anyám bejött hozzám, Apám az ajtófélfának támaszkodva nézte Anyámat, aki odaguggolt mellém, majd gyönyörűen behajtogatva a lábait mellém ült, kiszedte a könnytől áztatott cicát a karomból és annyit mondott, Dédi nem jön többé. Én nem értettem, hiszen Dédi mindig ott volt ha kellett, Dédi készített nekem fakanálból puskát, Dédi a mindennapjaim jószagú része volt, aztán elmagyarázták nekem ketten nagyon komolyan, hogy amikor az ember öreg lesz, meghal és nem jön többé, soha többé, nincs alku, nincs feloldozás, végleges a dolog. Bennem pedig ott akkor eltört valami nagyon fontos és szép dolog, valami végérvényesen tönkrement, aminek talán tovább kellett volna mutatnia hamisan a hazugságát, hogy a sérülékeny kisfiú tovább higgye, hogy a szerettei halhatatlanok.Mert egy kisgyerek minden kincse a jelen örökkévalóságának biztonsága, annak igérete, hogy minden, ami számára fontos és szép az megmarad ugyanilyennek az idők beláthatatlan végezetéig. Ahogy mind gyorsabban pergett az életem homokja, egyre többször kerültem a halál közelébe, középiskolában több osztálytársamat is elveszítettem.Mindig megvolt a cica izzadtra markolt illata a képzeletemben, pedig már ő is eltűnt, mindig visszatért a magamrahagyott, kétségek közti, örökkévelóságnak tűnő idő, a magyarázat nélküli szürke szomorúság amit csak a kisgyerekek látnak, később kiveszik belőlük a hangulatok színekként történő látása, csak a savanyú íz marad a szájban, a tompa gombóc, ami lenyelhetetlenül ottragad, kiköphetetlenül ragaszkodik. Segít ha ki tudod sírni a gyászt, de ahogy idősebb leszel egyre cikibb ordítva bőgni, nem törődve semmivel és senkivel mert tudod, hogy másnap is felkel a nap és a te bajod másnak nem ugyanakkora mértékű. Megtanulsz hát szépen gyászolni, elfedve mindazt, ami zsigeri program benned, évszázezrek öröksége, hogy tudasd a világgal a veszteségedet azért hogy a világ lehajoljon a gyászodban hozzád és megöleljen kicsit. Az elmúlást nem kezeljük helyén. Ki szemberöhögve tudomást se vesz róla, más érdektelenséget mímelve jelentékteleníti el, azonban mindannyian hazudunk magunknak igazából. Az elmúlás, a végletes idő mindannyiunk sorsa és ennek tényét csak hazudva tudjuk meg nem történtté tenni. Ma láttam egy filmet, egy apa húsz éven át készített rövid videókat a lányáról születésétől felnőttkoráig. Gyönyörű és megindító volt a film, tudatosította bennem mekkora hibát is követtem el, hogy elmulasztottam videóra venni a gyermekeim életét, hogy később bemutathassam nekik, milyen csodálatos emberekké lettek. És a film megtekintése után elhessegethetetlenül ott maradt bennem a kérdés, mi történne, ha holnap nem ébrednék fel. Családfenntartóként a felelősségem határtalan, a személyem pótolhatatlan financiális oldalról nézve, nyilván a személyes veszteség mellett, amelyet szeretteim lennének kénytelenek megélni. Ezért megkérdeztem Asszonyt, mit tenne, mi a terve erre az esetre. Persze gorombaság volt a válasz azonnal, de kis idő után már átgondolva és megnyugodva előállt egy tervvel, amit két bővített mondatban meg is beszéltünk. Nos, azt indítványoznám, beszéljétek meg a párotokkal, nekik mi a "B" tervük. És ha ez a terv még mostani erőfeszítést, előkészületet igényel, akkor rajta, tessék még most megtenni ezeket az előkészületeket, akkor is, ha kellemetlen, vagy kínos erről beszélni! Jó a mában élni úgy, hogy elsumákoljuk annak lehetőségét belekalkulálni a napunkba, hogy talán nem lesz holnap, de mindez igazából rosszul értelmezett struccpolitika.