#where ironcrosses grow | Explore Tumblr posts and blogs

metalindex-hu · 4 years ago

Text

Dismember retrospektív

Dismember retrospektív - https://metalindex.hu/2021/04/11/dismember-retrospektiv/ -

youtube

Nemrég, egy facebook-os metal csoportban kedvenc death metal zenéinket tárgyaltuk ki. Hamarosan előkerült a Dismember neve is. Személy szerint én a Like Everflowing Stream lemezzel ismertem meg őket, talán éppen ezért, de azóta is ez maradt a kedvencem. Olyannyira, hogy ha épp rájuk támadt kedvem, biztosan ezt az albumot szedtem elő. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a Massive Killing Capacity környékén már teljesen elvesztettem az érdeklődésem, így egy idő után elkönyveltem őket egy, max. két lemezes bandának. Az említett topikban is erről folyt a szó. Annyira ment az erősködés – sőt kihívásnak sem utolsó -, hogy végül ráálltam: behozva a lemaradást, végigmegyek az egész diszkográfián. Ennek az eredményét tárom most a kedves olvasó elé.

Mivel a Like Everflowing Stream azóta is egy örökérvényű anyag, amit töviről hegyire ismerek, ezért egyből a második lemezzel kezdem az újra-, ill. meghallgatások sorát.

Indecent And Obscene:

Természetesen még ez is tetszett. Most is igazán élveztem, végig. A Dreaming in Red helyett nekem a Skinfather volt a húzó szám, jött is az elégedett vigyor, mikor felcsendült. Nem sok mindenbe lehet belekötni. Mondjuk, a dobossal akkor és most is akadtak gondok. Több helyen pontatlan, kaotikusak a pörgetések – mindegy, csak a taktjelre odaérjek alapon -, valamint a gyors részeknél elég gyengén üti meg a pergőt, így kissé dinamikátlan. Biztosabb, erősebb alap dukált volna ehhez a lemezhez. Más gond tényleg nincs vele, hangulatos is, meg minden, de úgy látszik, a Clandestine túl nagy árnyékot vetett rá abban az időben. Ha kedvem támadt svéd halál metal-ra, inkább azt vettem elő. Itt is sok emlék előjött, főleg egyik barátomról, aki nagyon szerette őket. Tartok tőle, hogy itt is a harmadik lemez hozta a keserűbb szájízt. Ezt is kiderítem hamarosan.

Massive Killing Capacity:

Szerencsére ez sem egy csapnivalóan rossz lemez, sőt, ha figyelembe vesszük a később erőre kapó dallamos svéd vonulatot, akár még előfutárnak is tekinthető. Abban az időben viszont határozottan szőrösszívű voltam és képtelen mindezt megemészteni. Nagyon visszavettek a tempóból, de legalább a dob most rendben volt. Ugyanakkor sohasem gondoltam volna, hogy visszasírom majd az előző lemez kaotikus elemeit, de itt pontosan ez történt. Valahogy túl jólfésült lett az egész egy death metal lemezhez. Matti továbbra is acsarog és a HM-2-es sem hazudik, de még sincs sehol a brutalitás, pedig én pont azért kaptam rá a műfajra, mert durvább, sötétebb, kegyetlenebb volt mindennél, amit addig hallottam – (A Slayer kivételével). Erre meg jött ez! Csoda, hogy konyult mindenem!? Persze lehetett gyanítani, hogy a Dreaming in Red sikere elindítja őket ebbe az irányba, de akkor sem gondoltam volna, hogy ilyen szinten elhatalmasodik rajtuk. Kicsit fura ez, mert már kettős a mércém. Akkoriban nagyon kiakasztott, de mai fejjel egyáltalán nincsenek ellenérzéseim vele. Teljesen jó volt hallgatni, még élveztem is az elemzését. Már csak ezért is jó visszafejteni ezeket a régi lemezeket. Egész szórakoztató, azt kell, hogy mondjam. Jöhet itt is a következő!

Death Metal:

Huh, még mindig cseng a fülem. Arra valamennyire emlékeztem, hogy jobbnak tartottam az előzőnél. A környezetemben is dicsérték rendesen. Akkoriban viszont a black metal volt nálam az uralkodó, így elintéztem azzal, hogy jó-jó, de most más érdekel. Az érdemei pedig idővel el is halványultak bennem. Most azonban töredelmesen meg kell vallanom, hogy a Death Metal egy nagyon erős lemez. Hasít, darál és végre ismét nagyon brutális. Most már érthető a számomra is, miért favorizálják sokan. A hangzás gyilkos, a tempók sem kegyelmeznek. Változatosságra sem lehet panasz. Persze itt is van pár dallamosabb rész, ami sok az ízlésemnek ebben a műfajban, de simán túl tudtam lendülni rajta. Ez most tényleg ütött. Ezentúl biztosan nem fogom mellőzni a Death Metal-t.

Hate Campaign:

Ez már nem is újrahallgatás volt, most ismerkedtem vele. Lényegében itt mozdultak a legkisebbet az előző lemezhez képest. Gondolom, ez a Death Metal remek fogadtatásának volt köszönhető. A hangzás kicsit zajosabb, ugyanakkor kevésbé erőteljes, mint azon, de még így is elég brutál. Sokat nem is agyalhattak az irányon, csak írtak egy rakat új dalt. Rendre előfordul újrahasznosítás a régebbi dolgokból, de ez nem igazán zavart. Talán most először tűnt fel igazán a riffekben az általuk is büszkén vállalt Autopsy hatása. Sok szóló is igen jól el lett találva, ezért piros pont jár nekik. Nagyon nem tudok kötözködni, hozták a szintet, de kicsit most kevésbé emlékezetes, mint a Death Metal. Egyéb problémám tényleg nem akadt vele. (Azóta kaptam egy fülest, hogy a Regain Records remaszterizált változata kiköszörülte a csorbát, és komolyan rendbe rakták a hangzást. Ezt mindenképp le fogom fülelni, és másnak is ajánlom, aki hozzám hasonlóan járt vele.)

Where Ironcrosses Grow:

Van az úgy, hogy az ember néha már az első hangoktól érzi, ez az ő zenéje lesz. Pontosan ez történt. Nagy változás ugyan nincs itt sem, de olyan láncfűrészes trancsírozást vittek véghez, hogy komoly összegeket kell majd kipengetnem a takarító brigádnak. Ezúttal tényleg homlokon csókolta őket a death metal múzsája és ez a lendület egy pillanatra sem hagyott alább. Még a lassabb tételek is irtó súlyosak, ridegek. A Children of the Cross-ra például először azt hittem, hogy valami kiadatlan Autopsy dal feldolgozása, de nem. Itt már minden dallamot kiirtottak, csupán a szólók hoznak néhány foszlányt, ami pont így tökéletes a számomra. Hamisítatlan svéd halál metál, pont ahogy szeretem! Komolyan, ez a lemez totál visszahozta az élményt, mikor először láttam őket élőben a Napalm Death – Obituary előtt. (Micsoda koncert volt az!!!). Véleményem szerint ehhez az albumhoz passzolna leginkább a Massive Killing Capacity munkacím, mintsem a harmadikhoz. A Like, Indecent és Death Metal mellett, jelenleg a kedvenc Dismember-em!

The God That Never Was:

Különösebb gondom nem volt itt sem, de most nem mászott annyira az arcomba, mint az előző lemez. Talán a hangzás miatt, ami kicsit erőtlenebb. Persze itt is akadtak jó dalok, mint a Time Heals Nothing, Autopsy, vagy a Phantoms (Of Death), ahol ismét ment a Maiden worship ezerrel. Ezek még mindig elviszik a hátukon az egész albumot. Egyáltalán nem rossz, de az Ironcrosses jobban tetszett. Jöhet a diszkog utolsó darabja!

Dismember:

Úgy tűnik, hogy a Death Metal óta minden második lemez kerül közelebb hozzám. Szerencsére ez is betalált, de még hogy! Az első dolog, ami feltűnt itt, hogy Matti Kärki most valami iszonyat agresszíven üvölti végig a dalokat. Nagyon szigorú album ez. Most is vannak ugyan kikacsintások a Maiden és az Autopsy felé, de összeségében igazi Dismember muzsikát kapunk a fülünkbe, mint a Combat Fatigue és a To End it All. Nincs itt hiba, ez egy nagyon erős anyag volt ismét. Kifejezetten tetszett.

Ugye 2011-ben lezárták a történetet, de 2019-ben ismét visszatértek. Remélem, erősen fontolgatják, hogy készül még lemez!

Ezzel le is tudtam a diszkográfiát. Örülök, hogy így alakult, mert sok jó koronggal lettem gazdagabb, és a banda felé is nagyobb lett a tiszteletem. Ugyan ezután is a Clandestine marad számomra minden idők legjobb svéd halál metal-ja, sőt, az egész műfajon belül is ott a helye azon a dobogón, de összességében véve a két csapat pályafutását, a Dismember igenis rájuk ver. Hithűségben, kitartásban, attitűdben mindenképp.

Igazán élveztem ezt a túrát. Köszönöm!

#dismember #Egyéb

1 note · View note