#túl sok az energiám

[csakcsiga]

Mára lemondták a mozgásos programot, gondoltam jól van legalább pihenek egyet.

Aha, most végeztem egy másfél órás mobilizálás és átmozgatás komnóval... Igazából nem bánok semmit mert baromi jó volt végre nem 30+ fokban mozogni.

Tanulság nincs.

[markoferko]

2022

Mozgalmas és stresszes, de összeségében nagyon fasza év volt, a helyenként elviselhetetlen mértékű aggódást leszámítva életem legjobbja, bocs mindenkitől, akinek nem adta ennyire ki. Hosszú, személyes szöveg utána

Januárban megjelent egy fasza írásom, az eddigi talán legjobb, a folytatásból könyv lesz, ha el nem basszuk Joshua haverommal (inverz fogpiszkáló). Utána elmentem Grúziába síelni és sítúrázni Andris barátommal, tökéletes volt.

Februárban Mauritiuson (50 celsius fok különbség a téli Grúziával, pár nap alatt!) voltunk a terhes csajommal (Island Babe 0. útja), volt ciklon, gyümölcsök, delfinek és a legszebb tenger, amit valaha láttam.

Márciusban Marseille, régóta szemeztünk a Le Corbusier tervezte, hotelként is üzemelő Unité d'Habitation-nal, meg is szálltunk ott. Kiderült, hogy tök fasza város, és remélem, hogy a csajom is elkezdte kicsit elengedni a franciafóbiáját, szeretnék újra vidéki Franciaországban utazni, meg Párizsban lenni megint. Nairobiba és Londonba is eljutottam pár napra (munka és esküvő).

Áprilisban és májusban semmi! Csak Balaton. Meg be kellett rendezni egy gyerekszobát. Meg befejezni munkákat a gyerek születése előtt. De semmi kaland és utazás. 

Június. Erről sokat nem fogok írni, gyerekemnek négy újraélesztés után ötödszörre sikerült, utána hetekig kórházban volt, az egész egy lidérces, egybefüggő, szürke massza az agyamban, menni kellett előre, és nem szétesni. Az eleje keményen indult, de a gyerekem a legjobb dolog a világon, egész nap lényegében mindketten itthon vagyunk vele, és kurva szórakoztató.

Júliusra és augusztusra annyira megörültünk a szabadulásnak és a jó híreknek (semmi maradandó sérülés), hogy végig Balaton meg a világ legkedvesebb esküvője, ahol én adtam össze a párt. Az összes barátaim ott voltak. Kővágóörs és Balatonszőlős a két bázis, baráti és családi indokok miatt. Remélem, idén is így lesz. Ez talán a kedvenc helyem a földön:

Szeptemberben elhúztam dolgozni Dél-Szudánba, új helyeken is jártam, régi haverokkal is találkoztam, végképp meguntam a riportírást, de a kutatást mindennél jobban imádom még mindig. A gyerekem hiányzott, a csajomat sajnáltam, amiért egyedül hagyom, át kell gondolni, hányszor és hogyan tudok lelépni, de ott lenni nagyon jó volt. Sok mindent megértettem újra dolgokból, amik csak engem érdekelnek.

Októberben elkészült a kunyhóm a Dunakanyarban, kívülről úgy néz ki végre, mint a cabinporn valami, amit elképzeltem, amikor belefogtam (bár a csajom szerint sárga). Jelenleg semmi energiám befejezni belül, de majd egyszer. Ja, meg voltunk Korfun majd két hetet, Island Babe 1.0 (felkészül 2.0 januárra).

Novemberben belekezdtünk a lakásfelújításba (egyáltalán nem tudok a pénzzel bánni, de valahogy életünk döntése volt, hogy 3% alatti kamaton felvettünk jó nagy hitelt, és nem adtunk el semmit, azóta esett a forint, és viszi az infláció a tartozásunk, kilenc év múlva szépen kifizetem az egészet egyben fillérpontosan. A trendek alapján egy Wartburg árát). Ja, meg lett egy gugum. Még haza kell hozni (februárban megyek arra legközelebb). Jelenleg így áll a lakás: xDDDDD

Decemberben leadtam egy rég cipelt szöveget, az első leírása egy fontos lázadó szervezetnek, a National Salvation Front-nak. Soroshajót váltottam, mostantól a Crisis Groupnak dolgozom főleg, de majd kialakul. Ez az első nem egyetemi munkaadóm, ellenben állásinterjúm még mindig nem volt életemben. Twitter-thread (micsoda ökör egy műfaj).  Messi világbajnok lett, annak örültem. Családi karácsony túl sok, el kell húzni jövőre a trópusokra már novemberben, és akkor megússza az ember. Év utolsó napjait Kőszegen tölt��ttük barátokkal.

[nitta86]

A 2023-as évem

Szerintem teljesen önkényes hogy mikor kezdődik az év, értem, hogy a téli napfordulóhoz tették, de lehetne bármi más is. Szóval általában nem érzem úgy, hogy most valami tök más jön. Az újévi fogadalmak se váltak be mikor még próbálkoztam velük, rájöttem, hogy nekem az jön be, hogy ha ki akarok alakítani egy új szokást akkor még aznap elkezdem. Így kezdtem újból futni még szeptemberben, vagy mindennap készülni a francia nyelvvizsgára pár éve stb. Oké van olyan amire várni kell pár napot, de akkor meg a szervezését kezdem meg aznap.

De annak ellenére hogy nem értek egyet a naptári évek fontosságával, megpróbálom elemezni 2023-at. Igazából ez egy tök jó év volt, egyike életem legjobbjainak, pedig nehézségek bőven voltak, de megoldottam őket, illetve csomó mindent közösen oldottunk meg. :)

Ami például nagyon lestresszelt, hogy még az év elején elkezdtem össze vissza meg túl sokat vérezni és kiderült, hogy szükségem lesz egy nőgyógyászati műtétre. De büszke vagyok magamra, hogy mindent megszerveztem, meg hogy pánikolva is felfogtam hogy ez egy egy napos műtét kb. 5 nap lábadozási idővel, és így szerveztem 3 nyaralást is, nem hagytam, hogy ez határozza meg az egész nyarat. És végül a műtét tényleg nem volt nagy cucc, a nyár meg baromi jó volt, az összes nyaralás jól sikerült és különben is rengeteget túráztunk és strandoltunk csak úgy hétvégéken is.

Nyár végén megint volt egy párkapcsolati válságunk a poliamoria miatt, bár úgy vagyok vele, hogy ha monogámok lennénk akkor meg valszeg amiatt lennének hullámvölgyeink, főleg mert mindkettőnknek kicsit fejjel a falnak az alaptermészetünk. De ezt meg megoldottuk közösen és jobban kezeltük, mint az előzőeket, meg persze segített a sok baráti támogatás is.

Ősszel felbuzdulva azon, hogy már jól voltam fizikailag meg nem menstruáltam annyira folyamatosan, újból elkezdtem többet sportolni és ezzel párhuzamosan azzal is foglalkoztam, hogy mi legyen a karrieremmel, munkahelyemmel, mert végre volt rá energiám. Utóbbival azért lesz munka, meg azzal is, hogy fejlődjek olyan dolgokban a munkában, amikkel majd foglalkozni szeretnék.

Szóval összességében remek év volt, új barátokat is találtam, illetve még régi barátságokat is felelevenítettem. :) Csomó tök jó könyvet olvastam és csomó új kirándulóhelyet fedeztünk fel.

[borderline-story]

Sehogy se jó. És én vagyok a hibás. Nem megy nekem semmi. Egy kudarc vagyok. Akin nem lehet segíteni.

Nem haladunk a pszichológussal. Ugyanis nem beszélek. Pedig akarok, nagyon. Pénteken azt mondta, hogy próbáljam meg az írást, az menni szokott, akkor beszélgessünk írásban. Írjam ki magamból, hogy azt majd bevihessem hozzá és akkor hátha át tudjuk majd beszélni és haladunk picit.

Mióta megkért erre, már az írásos szavak sem jönnek. Pedig nagyon sokszor tör rám a “rosszul vagyok” a nap folyamán, és hiába szeretném akkor és ott megfogalmazni, nem megy. Megfoghatatlan. Vagy inkább csak én akadályozom, nem tudom. De azt érzem túl sok, túl sok és nem tudok megbirkózni vele. Tehetetlen vagyok és reményvesztett. Valami olyasmi ez az érzés, hogy nem érdekel semmi, valahogy semminek sincs jelentősége, nem foglalkoztat semmi, nem szeretnék semmit a létezéstől és olyan kibaszott üresnek érzem magam. Nem teszek mást egész nap, csak beszívom a levegőt és kifújom. Ennyi, nem több. Ma el sem hagytam a szobámat, feküdtem és aludtam egész nap. A család kint a kertben partizik a rokonokkal anyák napja alkalmából én pedig… Nem mintha zavarna. Tényleg nem érdekel semmi. Csak hagyjanak békén. Olyan jó csak feküdni, és még jobb aludni. Kivéve ha álmodom. Akkor nem jó. Azért szép nem? Anyák napja alkalmából összesen kb 4 percet töltöttem anyával és kb 2-t mamámmal. Azt is csak akkor, ha bejöttek a szobámba. De most nincs energiám ezen rágódni, csúnyán hangzik, de nem érdekel. Ez most így sikerült. Ha nem élnék, akkor még ennyit sem látnának belőlem. Szóval ez még jónak is mondható, nem?

[bordasfalsblog]

Pontosan emlékszem a pillanatra

Amikor kiszerettem belőled.

Kiléptél a fürdőből

Derekadra tekert törölközővel

Tusolás után.

Közelebb léptél elcsábítani

Ahogy mindig csináltad

És nem éreztem semmit.

Előtte komoly problémám volt,

Hogy semmit sem éreztem az illatodon kívül

Először kicsit hisztérikusan mondtam

-Mert pontosan tudtad mit jelent-

Hogy nem érzem az illatod.

Nyugtattál, hogy csak most tusoltál,

De megismételtem a mondatom

Sokkal nyugodtabban.

És itt lett vége.

Persze nem hagytuk annyiban,

Ha akkor befejezzük aránytalanul kevés sebünk lett volna

Egy ekkora szerelemből.

Azóta is mindenkit hozzád hasonlítok

És azért nem vagyok senkire féltékeny,

Mert a barátnődre nem illik, másra meg minek.

Meséltem már a barátomról?

Közös tetkónk van, és mindketten tudjuk,

Hogy sosem fogunk újra úgy szeretni mint 16 évesen.

Már nincs is ehhez energiám,

De valahol hiányzik hogy miattad omoljak össze.

Lehet csak túl sok romantikus könyvet olvastam,

És ezért idealizálom túl az egészet.

Ez is egy olyan dolog lett, amit senki sem láthat úgy, ahogy van.

[csajokamotoron]

Szlovén-horvát motoros túránk

Még Jánosháza után egy körforgalomban kisodródtam és elestem. Vicces, de megkönnyebbültem, hogy ezen is túl vagyok. Óvatosan folytattuk tovább az utat, a motornak nem lett semmi baja, (csak a generátor oldali dekni kilyukadt) és nekem sem. Az idei nagy túránk: Tápióbicske-Bledi-tó-Vršič hágó-Mangart-Krk sziget-Željava légitámaszpont-Tápióbicske. Kedden 4:30-kor indultunk és még aznap odaértünk a bledi tóhoz a délutáni órákban. Ez 535 km volt. Itt szálltunk meg egy gyönyörű apartmanban. Már nem volt energiám semmihez, el is aludtam, majd amikor felébredtem, akkor szembesültem vele, hogy még csak este 10 van, úgyhogy csicsika tovább. Még Jánosháza után egy körforgalomban kisodródtam és elestem. Vicces, de megkönnyebbültem, hogy ezen is túl vagyok. Óvatosan folytattuk tovább az utat, a motornak nem lett semmi baja, (csak a generátor oldali dekni kilyukadt) és nekem sem. Ahogy haladtunk az utakon valami érzés jött, ami eddig még nem volt. Jobban összhangba kerültem a motorral, elkezdtem jobban érezni, másképp értem hozzá a lábammal, a kanyarokban magabiztosabban tudtam dönteni, sok km-en át figyeltem erre és azon izgultam másnapra el ne múljon ez az érzés. Másnapra a Vršič hágó és a Mangart volt betervezve. Fogalmam sem volt mire vállalkoztam, ilyen kanyarokat az életbe nem láttam, de hősiesen álltam a sarat: be tudtam venni minden kanyart borulás nélkül. Azok a macskakövek nem voltak a barátaim, nagyon óvatosnak kellett lenni. Szerencsére nem volt nagy a forgalom és az időjárás is kedvezett így tudtunk a tájban is gyönyörködni. A Mangart belépős volt, 10 € fejenként. Voltak örömkönnyek, az a látvány, ami ott fogadott mindent megért. Na ezért érdemes volt megcsinálni. Irány vissza, ugyanaz az út visz lefelé is, még mindig nem voltak sokan, tényleg csak elvétve jöttek szembe, leginkább motorosok. A Krk szigeten terveztük a pihenést. Este 19:40-kor oda is értünk. Ez a távolság kb. 324 km volt aznap. Itt eltöltöttünk egy napot, kellett a töltődés, felfrissülés. Pénteken reggel 5 órási indulással a légibázis felé vettük az irányt. Nagyon érdekes volt ez az élmény. A hegyből kiáramló hűvös, a vízcseppek hangja és a látvány adott valami misztikumot az egésznek. Kifutópályán se motorozik minden nap az ember. Erre a napra még az eredeti terv szerint a Plitvicei-tavak látogatását szerettük volna plusz egy nappal megtoldva a túrát, viszont anyagilag már nem fért bele. A belépő a főszezonban amúgy is drágább (40€ 16 óráig a felnőtt jegy), ezért azt beszéltük meg, hogy majd szezonon kívül visszamegyünk, mert jóval kedvezőbb áron lehet bejutni (23€). És ha már egy másik alkalommal jövünk, akkor érdemes több időt is szánni a látványosságra, nem akartunk csak úgy végig szaladni rajta. Irány haza! 714 km az otthonunkig reggel 5-től 13 óra 5 perc motoron. Az autópályát szándékosan hagytuk ki, most nem akartunk egyáltalán azon menni, se oda se vissza. Ennek volt előnye is, hátránya is. Odafelé úton sokkal szebb volt minden. Visszafelé jövet mindenféle falvakon mentünk keresztül, és a 6-os úton be tudtunk ülni egy étterembe is, ahol akkora rántott húst adtak, mint az alkarom és a motorosoknak ajándék kávéval kedveskedtek. Azt tudni kell, hogy itt kártyával nem lehet fizetni. A helyet nem nehéz felismerni, egy tank áll az étterem előtt. És még jó hír, hogy van mellette egy benzinkút is. Este értünk haza, lassan tudtunk haladni. Nagyon elkeserítő a hazai utak állapota, kint az utolsó zergebaszta út is sokkal jobb minőségű, mint itthon bármelyik. Így a túra összességében 1700 km lett sacc/kb. Egyik kedvenc részem az 52-es út volt, festői táj, pára, átsejlő napsugarak, fenyőfák, illatok... Ide a 23-as úton jöttünk át. Na itt volt forgalom, lakókocsik és kamionok lassítottak. Élményben érdekes volt, mert egy felhőbe burkolózott a hegy és úgy mentünk bele a ködszitálásba, kellemes, hűs érzést adva. Mikor hazaértünk, nem volt más vágyam csak szabadulni a ruhától, az izzadság csípte a hátsómat, a protektorok nyomták a térdemet. Azt gondoltam nem nekem találták ki ezeket a túrákat. Mígnem eljött a másnap és ismét arra gondoltam, jövőre tuti belevágunk… Annyi szép hely van még. A motorról: Kawasaki Zr7 Ülésmagasságban pont megfelel az én magasságomnak, 162 cm vagyok. Öreg motor, van benne anyag rendesen, súlya 228 kg. Sose megyek egyedül motorozni, mert ha bármi történik nem tudom felállítani. Parkolóban vízszintes talajon tudom tolni, minden más esetben a férjem segít. Csomagokat csak a hosszú túrákra viszek, az én választásom a nyeregtáska, mivel így lent marad a súlypont, nem zavar be kanyaroknál, erős szélnél. Kisebb távolságoknál elég a combtáska, abban elférnek a szükséges papírok, telefon. Ruházat: Bering márkájú cordura ruhával kezdtem, 15 fokig vagyok motor-kompatibilis a bélésekkel. Fázós vagyok, aláöltözetet is veszek, két okból váltak be: 1. melegít, 2. jobban elvezeti az izzadságot, kevésbé kellemetlen a hosszú távú ülés. Az utolsó túrára ruháztunk be motoros farmerbe, sokkal jobban szellőzik, nem izzadok bele annyira (pedig nem vagyok izzadós), tovább bírom a motorozást. Nyáron is veszek vékony, rövid futónadrágot a nadrág alá. Givi bukósisakom van, szorít, de kényelmes, így érzem magam jól benne. A férjemmel folyamatos kommunikációban vagyunk a túrák alatt, sima Temus intercom amit használunk. Mondja az irányt, mikor, hol fogunk lefordulni, hol állunk meg, nagyon figyelmes. Jó tanítói vénája van, szeretek vele bárhová is menni. Nagyobb sebességnél (90 körül) romlik a minőség, nem értjük egymást. Read the full article

[smgyblzs]

...és újra a gyűjtőhelyen.

Ismét eljött az a pont, ahol próbálom megoldani annyival az egészet, hogy ide kiírosgatom, aztán meggyőzöm magam, hogy ez működött és megpróbálom elfelejteni a további napokon.

Érdekes, hogy olyan, mintha átfordult volna egy kapcsoló. Kb. 1 hónapja már, nem is nagyon éreztem magam szomorúnak, inkább csak üresnek, ami nem is igazán zavart őszintén szólva. Most meg úgy érzem mintha a kapcsoló átment volna egyik oldalról a másikra és újra ott vagyok, hogy rajtad jár az eszem és sírhatnékom támad a "közös" zenénket hallgatva.

Fáj belegondolni, hogy mással kellene bármit is kialakítanom, mert akármennyire is volt szar az egész helyzetünk.. egyszerűen túl sok hasonlóság volt köztünk. Senki nem lesz ugyanilyen, hogy olyan dolgok legyenek összhangban, amikről nem is tehet egyikünk sem. A születésnapi dátumok, amelyek 1/1 ugyanazok más sorrenddel, a véletlen egybeesés, hogy a két kedvenc szám adja a dátumunk.. utóbbiról nyilván lehetne tenni, de vétek lenne, mert ha bárki mással bármi is arra a napra esne.. nem lehetne az övé. Az a tiéd. Sőt, minden hónap 17. napja a tiéd.

Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék egy kapcsolat felé nyitni bármilyen szinten is. Nincs elég energiám már ehhez és elég érzelmem sem. Egyszerűen meg vagyok lőve miattad, mert egy akkora darabot szakítottál ki belőlem, hogy a hátralévő életem is kevés lenne a pótlására. Az a darab örökké hozzád fog tartozni és nem számít, hogy mi történt vagy történik.

Akármennyire is próbálok nem így érezni, nem változtat rajta semmi. Nem eresztesz, mert akárhányszor hallom vagy látom a szerelem szót a legelső név, ami az eszembe jut az a tiéd.

Ahogy a jó magyar dalszöveg is tartja: ,,ezer év sem elég, hogy elfelejtselek - ezer év sem elég, hogy belül újra rend legyen."

És kezdem azt érezni, hogy ez nem csak egy dalszöveg, hanem a jelenlegi valóságom.

[felvidek]

Változó médiafogyasztási szokások

Tldr: a tumblim passzivizálódik Hosszú verzió: Az elmúlt napokban átgondoltam, hogy mit akarok magammal kezdeni a jövőben és többek között számba vettem a netezési szokásaimat, az online elveszejtett időm. Itt van a tumbli. Kétezernyolc(?) körül kezdtem, nem vagyok gyakori és/vagy népszerű posztoló, de azóta naponta végigpörgetem, gyakran óránként. Ezen a ponton már tényleg fogalmam sincs, miért: régebben biztosan a közegért csináltam. Érdekes linkeket találtam, beleláttam mások életébe és problémáiba, meg hasonlók. Az utóbbi pár évben inkább frusztráló élmény tumblit olvasni. Belemehetnék mélyebben, miért történhetett ez, de nincs sok értelme, nem is ez a lényeg. Aminek van értelme, az az önreflexió: régebben kimondottan az volt a célom, hogy mélyebb betekintést adjak a szlovákiai/szlovákiai magyar történésekbe, de erre mostanában se időm, se energiám, leginkább meg kedvem nincs, akkor pedig minek. Az ember a kínjait kevésbé szívesen osztja meg most, mint huszonvalahány évesen, hatványozottan veszélyesebb is az efféle tevékenység, mint régen. Megint csak ott tartunk, hogy a tumbli egy zavaró tényező. Úgyhogy a következő dolog fog történni: - a tumblim passzivizálódik: fennmarad, de egyébként kezdetben naponta, ideális esetben pedig egyre ritkábban ránézek - a tartalom marad, mert miért ne. Élj úgy, hogy ne kelljen elérhetetlenné tenni a kontódat valami miatt :D - el tudom képzelni, hogy az egyetlen érdemi sorozat, a társasos ismertető néha frissülni fog. Vannak ennél jobb csatornák, mentségemre szóljon akkor kezdtem az ipart, mikor egy Game of Thrones bemutatójáték után szóltak, "figyelj, el nem hinnéd, de ebből kijött már három jó könyv, most jelenik meg a negyedik" - ha valakinek van szlovákia- és/vagy csehországspecifikus kérdése, nyugodtan taggeljen be, ha észreveszem, válaszolok (de egyáltalán nem biztos, hogy észreveszem) - ha bárkinek igénye van régiós elemzésekre, ajánlom magamat, illetve: - ha bárki meginna egy sört Párkányban/Esztergomban, nyugodtan írjon egy mailt, de számoljon vele, hogy élőben nem vagyok túl szórakoztató (tokargeza - kukac - gmail - pont - com) - köszi mindenkinek, hogy követhettem, olvashattam

[angelincage]

Gondolkodtam rajtad.. rajtunk.

Nem illünk össze. Te túl sok vagy nekem és mégis túl kevés.

Te pörögsz, iszol, bulizol és folyamatosan emberek között vagy.

Én meg keresem önmagam, azt teszem amihez kedvem van, rajzolok, festek, olvasok vagy csak zenét hallgatok.

Amíg neked mozgás kell, én nyugalomra vágyom.

Igazából szeretnélek megismerni, de nem azt a valakit, akit mutatsz a társaságnak. Nem a közönség kedvencet hanem téged. Kíváncsi vagyok rád. A gondolataidra, a véleményedre, az érzéseidre, arra, hogy hol érzed otthon magad, hogy mi a véleményed a szeretetről és hogy gyűlöltél-e már valakit teljes szívedből.. kíváncsi vagyok arra, hogy voltál-e már elárulva, vagy törték-e már darabokra a szíved.

Nem a bulik meg a barátaid érdekelnek, hanem te. Tudni akarom ki vagy te a giccs és a társaság nélkül. Amikor egyedül vagy és minden lepel lehullik. Ki vagy te?

Szívesen beszélgetnék veled ezekről, csak tudod, az a helyzet, hogy valahogy nem tudunk

Többre számítottam, amikor a szemeidet bámúltam hetekig. Azt hittem több vagy annál, mint amit eddig megismertem, mert ezek alapján unlak. Tömegnek tűnsz s sokszor mégis, vannak pillanatok, amikor mintha megvillanna valaki aki miatt megérné, hogy most ne hagyjalak békén

Nem tudom mit csináljak igazából

Gondoltam teszek egy próbát. Egy utolsót.

Felteszem neked a kérdéseimet, és ha válaszolsz rájuk, ha egy picit is beengedsz, maradok. Ha nem, tovább állok, mert nem akarom beléd fektetni az energiám

[angelofghetto]

evolúció működésben

Lehet rajta vitatkozni, hogy a vírus mennyire természetes vagy mesterséges dolog, hogy vajon a Föld védekezik ellenünk, vagy ama bizonyos háttérhatalom döntött úgy, hogy túl sokan vagyunk. A végeredmény szempontjából ez már mindegy. Azon is lehet vitatkozni, hogy vajon lőfegyverekkel vívott háborúk humánusabbak, vagy mondjuk egy biológiai. Mindegy. Az ember az egyedüli élőlény a bolygón, amely úgy öl, hogy közben élvezi az áldozata szenvedését.

19.. és most 21 van, tehát két éve próbálunk logikát, rendszert, megoldást találni valamire, ami megmutatja, hol a helyünk a természet nagy egészében, mert elfelejtettük. Két éve próbáljuk kiszedni másokból, akik már találkoztak a mumussal, hogy miről ismerhető fel, hogy mi történik, mert legrosszabb a bizonytalanság.

Két napnyi (nem túl magas) lázzal kezdődött, meg olyan igazán éles, késforgató fejfájással a koponyámban. Étvágyam nem volt, de aztán még a múlt hét is kijött belőlem. Talán megvan az az erős kép, mikor az ember ül a fajanszon, és fogja a lavórt. Az utolsó 3 napban úgy napi egy pirítós marad meg bennem. Nem köhögök, és a torkom is csak ritkán, és alig észrevehetően kapar. Néha olyan mintha betaknyosodnék, de aztán mégsem.

Hívtam a dokit, aki végigkérdezett egy ellenőrző listát (idén legalább már van ilyen), közölte, hogy mostantól tekintsem magam pozitív gyanúsnak, és járjak el eszerint. Végül lediktálta, milyen vitaminokból milyen csillagászati mennyiséget kell szednem, és hogy valakit küldjek el az irataimmal a patikába bizonyos antibiotikumért, ami megelőzni hivatott valami még rosszabbat. Még napok vannak a tesztig, de legalább idén már ez is elérhető. Igazából mire oda jutok, már teszt sem kell: fáj a gyomrom, fáj a tüdőm, a vesém, néha hullámokban begyorsul a szívverésem, és időről időre lever a víz. Csak az inger hajt a mosdóba kicsit ücsörögni, mert már nincs bennem semmi. Az éhségérzetem eltűnt, csak az okos eszem mondja, hogy enni pedig kell, akkor leküzdök egy prirítóst. Álló nap hason alszom, mert más értelmes dologra nem sok energiám van. (A kutyám az ágy előtt hever és vigyáz rám, érzi hogy valami baj van.) A szimatom maradt, vagy talán még élesedett is kicsit. Még a friss víznek is szaga van. Viszont mostmár egyértelműnek tűnik, hogy tavaly túléltem az első verziót bármiféle orvosi segítség nélkül. (”Majd ha magas láza lesz és nem kap levegőt, hívjon vissza rendelési időben!”) Az idei sokkal durvább. Egyszerre több fronton támad. Mintha azt próbálná kipuhatolni, melyik szervem a leggyengébb.

Jelzem, nem volt egyszerű elérni a háziorvost, mert állandóan foglalt. Mikor végre sikerült, akkor is többször türelmet kért, és félretette a kagylót. A beszűrődő háttérhangok alapján mindenki csúcsra járatott, fáradt, és sík ideg. Most épp a Szputnyikra toboroznak embereket, nagyjából lasszóval. 

Lemondtam a fogászati időpontomat, de a főnökömmel beszélni keményebb volt. Ha tudta volna, hogy ez lesz, nem adta volna nekem oda hómofioszra a melót. Mondtam neki, hogy én sem így terveztem a hetemet. Azt nyilván hiába mondtam volna neki, hogy azért erőltettem annyira legalább a részleges hómofiszt, hogy minél kevésbé kelljen tömegközlekednem.

Mit mondhatnék? Bízom a jósorsomban, az őrangyalomban, a vércsoportomban, rábízom magam az univerzumra. A természet így dolgozik: a gyenge elbukik, az erős megmarad, ezt hívják evolúciónak. Amíg kapok levegőt, igyekszem nem túlaggódni a dolgot.

Furcsa dolog a vírus. Azt mondják, nem élőlény, mert még sejtmagja sincs, csak egy információ. Ugyanakkor kételkednek a homeopátiában, ami információval gyógyít. Hogy is van ez?

Egyszer nagyon régen olvastam egy sci-fi novellát arról, hogy az idegen lények nem földön kívül élnek, hanem itt a Földön, ők a vírusok. Ha jól emlékszem, két professzor vitázott erről hosszasan. A novella utolsó sora ez volt: - Hapci!

[chlorociboria]

én és a mozgás (hosszú lesz, én szóltam)

Visszatért egy kicsit a tavasz (jó, a vénasszonyok nyara), úgyhogy felraktam még egy kicsit a slackline-t. Mostanában majdnem minden nap jógázom, ami egyrészt jól esik, másrészt segít a koncentrálásban, harmadrészt meg reménykedem benne, hogy az egyensúlyérzékemen meg a hajlékonyságomon is javítani fog.

Sokáig nem volt egyértelmű, hogy én mozgós felnőtt leszek. Hatodiktól majdnem érettségiig ugyan jártam tollasozni (volt egy időszak, amikor heti 5 edzésem volt), de nem versenyeztem (csak a diákolimpián, B kategóriában). Ez mondjuk csak részben múlt rajtam, de ha nagyon akartam volna, lett volna lehetőségem versenyezni. Aztán Szegeden eléggé elpunnyadtam. Keresgéltem a nekem való mozgásformákat, de nem túl aktívan. Kiesett 3 év. Jógázni Gödöllőn kezdtem el, már nem is tudom, milyen indíttatásból, mindenesetre nagyon pici helyen csináltam 10-15 perces gyakorlatsorokat. Az előtte levő tavaszon kezdtem el a városban biciklizni, mert nem volt diákom és sajnáltam a pénzt a bérletre. Minden egyes percét utáltam, de rájöttem, hogy bringázni meg mozogni jó, csak nem a városban.

Szlovéniában elég sokat mozogtam, hetente több alkalommal jártam 20-30-40 km-eket biciklizni, sokat sétáltam az erdőben. Ott volt helyem és időm is jógázni, 20-25 perces gyakorlatsorokat csináltam, meg elkezdtem erősíteni is heti pár alkalommal.

Amikor visszajöttem (2017 nyaráról van szó), nagyon hiányzott a mozgás, hiányoztak a terek. De bent laktam Budapest közepén, bringázásról szó sem lehetett, kirándulásról meg még annyira sem. Viszont már régóta szerettem volna fejleszteni a nem túl jó mozgáskoordinációmat és ritmusérzékemet. Úgyhogy fejest ugrottam a mélyvízbe: elmentem egy egy hónapos intenzív bharatanatyam tanfolyamra. Ahogy az várható volt, borzasztó rosszul ment. De lenyűgöztek a karmozdulatok, a kéztartások, meg az, hogy alapszinten én is képes vagyok elsajátítani ezt a mozgásformát, úgyhogy igyekeztem otthon gyakorolni. Kb. fél évig jártam táncolni (az egy hónapos nyári kurzus után az őszi félévet még végigcsináltam, és a tavaszi félév közepén hagytam abba), nem lettem egy nagymester benne, de segített elindulni azon az úton, amin most járok.

Szeptembertől bejött egy másik mozgásforma, egy igazi szerelem az életembe: a kalaripayattu. Hasonlóan a tánchoz ez is teljes odafigyelést igényelt, nem kalandozhattak el a gondolataim, mert akkor lemaradtam, kiestem a ritmusból. És pár hónap alatt nagyon látványosat fejlődtem benne. Nagyon hiányoznak az edzések (igazából ez az egyetlen dolog, ami hiányzik a budapesti életemből).

Nagyjából azzal egyidőben, hogy abbahagytam a táncot, elkezdtem bodyartra járni, amit egy kedves barátnőm és volt kollégám tartott. Ezt is nagyon megszerettem, és kerek egy éven keresztül jártam hozzá edzésre heti egy-két alkalommal. Jó volt, mert megizzasztott, viszont a kalari mellett nem számított olyan nagyon fárasztónak, és a legtöbb órát simán bírtam szusszal (annak ellenére, hogy amúgy nem vagyok egy terminátor). Hiányzik a bodyart is, de azt legalább valamilyen szinten el tudtam ide is hozni, mert nem kell akkora hely hozzá.

Mindezekkel párhuzamosan folyamatosan ott volt a jóga, hol jobban, hol kevésbé. Idén tavasszal kezdtem el intenzívebben jógázni. Mivel sosem jártam rendes tanfolyamra (csak a munkahelyemen volt néha kedvezményes jógaóra, ahova néhány alkalommal betévedtem), sokszor úgy érzem, hogy a sötétben tapogatózom. A kalariban és a bodyartban is sok hasonlóság van a jógához, vannak hasonló pózok, ugyanazokra az alapvető dolgokra kell figyelni. De most jutottam csak el odáig, hogy jobban tudok figyelni a tartásomra, arra, hogy melyik izmot kell megfeszíteni, merre kell dőlni. Az egyre hosszabb gyakorlatokat szeretem: most épp a 30-40 perc a kényelmes, de már kezd igényem lenni a hosszabbakra is. Nem tudom, mi a jó magyar szó arra, hogy ‘grounding’, de ezt érzem a jógával kapcsolatban: segít megkapaszkodni. Egyre nagyobb kontrollt találok a tartásom, a légzésem, a mozdulataim, az izmaim felett.

Ennek az útnak a következő állomása a slack yoga.

Ma tényleg csak felszaladtam a line-ra, sétálgattam egy kicsit, ücsörögtem egy kicsit, gyakoroltam az íj pózt, meg egy kicsit a galambot. Mivel kb. egy hónapja nem volt időm/energiám/kedvem gyakorolni, nem ment annyira jól, de az izommemória azért működik, nem kellett elölről kezdenem az egészet. Ezen a rendkívül jó minőségű képen épp azzal szórakozom, hogy karból igyekszem megtartani magam a line-on (nem látszik, de a lábam nem ér le a földre). Már egész jól megy. Gyúrok a hand balance-okra.

[e-lujza]

Mit gondoljak magamról?

Van ez a dolog, amit havonta megkapok. “Az emberek beszélnek ezt-azt”. “Ne adj ki magadról ennyi mindent, mert mindenkinek megvan a véleménye”. Főként egy barátomtól kapom vissza ezeket, tudom, hogy tiszta jó szándékkal mondja el és mindössze félti a jó hírem. Igazából amiket mondd, az alapján csodálkozok is, hogy még barátkozik velem, mert amikor ennyi rosszat hallasz valakiről, mint rólam például, megkérdőjelezed, hogy te ismered-e félre vagy mindenki más?

Furcsa vagyok, ez tény. Ránézésre tűnök valakinek, aki mindenkivel lefekszik és nem hiába nincs kapcsolata. Sose lehet eldönteni elsőre, hogy túl sok önbizalmam van vagy egyáltalán nincs. Tényleg nem akarok takarózni folyton azzal, hogy mentálisan nem vagyok rendben, de ki tudná leigazolni helyettem: egyszerre vagyok kurva és úrihölgy, minden állítás rólam egyszerre igaz és hamis, sokban függ attól Te ki vagy nekem. Néha elfelejtem és sokszor nem is érdekel, hogy azt mutassam amire szeretném, hogy gondoljanak rólam. Vannak alap pillérei a gondolataimnak, elvek, de aki csak félig figyel oda rám és kontextusból kiragad belőlem részeket, az valóban rossz képet fog kapni a milyenségemről. Valahol három-négy évvel ezelőtt fel is adtam a csatát, hogy bebizonyítsam, hogy jó ember vagyok. Persze egy-egy ilyen “az emberek beszélnek rólad” után kicsit megzuhanok, hiszen sikerült egy rossz képet bemutatnom magamról ahhoz képest, amilyen mélyen vagyok. Azzal pedig tisztában vagyok, hogy a többség szava dönt és nem mindenki kérdőjelez meg például egy pletykát, mindenki lusta végére járni az igazságnak. Viszont paranoid elme vagyok és ha egy ember mosolyog rám, aki utána hátba támadott szavakkal, onnantól minden kedves arc mögött a kést keresem. Erről én is tehetek és mások is, de nincs energiám küzdeni stigmák ellen. Inkább együtt élek velük és összeteszem a kezem, ha valaki felismeri a jó tulajdonságaim és nem kövez meg. Hagyom, hogy félreismerjenek, megamúgyis, mit foglalkozzak olyanok véleményével, akik életükben két mondatot beszéltek velem.

[antimarkovnikovrule]

Ki érti ezt? O.o

Ott tartok, hogy definíciókat olvasok a szerelemről. Szerelem. Egy szó, amit sose féltem kimondani akkor, amikor eljött az ideje, amikor igaznak éreztem. „Szeretlek.” Nem egyáltalán nem elcsépelt, csak akkor, ha azzá teszed, akkor érezheted annak, ha nem igazából mondod, ha nem igazából érzed.

De mi is a szerelem? Honnan tudom, hogy azt érzem? Honnan tudom, hogy nem csak egy fellángolás? Esetleg éppen akkor úgy érzem, hogy az vagyok, mert melletted lehetek, mert boldoggá teszel és mert sokáig egyedül voltam, de már nem?

Voltam már szerelmes, mind más volt, mind máshogyan formált és másként okozott gyönyört és fájdalmat. De amikor eljutottam odáig, akkor mindig tudtam, hogy most ezt érzem.

A romantikus filmekből sok féle képen lehet meríteni a szerelemről alkotott nyál és könny rengetegből, de egyik sem lesz igaz rám, rád, vagy rá, aki éppen kint sétál a sötétben és a kegyetlen hidegben. Mert a kapcsolat egyik társa sem olyan, mint a filmekben, vagy ha az egyik olyan is, akkor mennyi az esélye, hogy a párja is ugyanolyan legyen? A lényeg, hogy mások vagyunk, másként éljük meg és pontosan ezért kell mindenkinek felismernie saját magának, ha szerelembe esett.

A legszebb, amit valaha hallottam, hogy ha igazán egymásnak valók vagytok, akkor az egyszerű, minden könnyedén megy és minden tökéletes, minden nyugodt. De mégis, ez egy idealizált kép és a nyugodtság nem azonnal jön, előtte átkell élni az előhullámot és meglovagolni. Mint a vihar előtti csend, csak itt előbb jön a vihar, aztán a csend, vagy valahogy így.

Én onnan tudom, hogy szerelmes vagyok, hogy mindig Ő jár az eszemben, ha lekapcsolom a Netflix-et, egy pillanat sem telik el, de már látom magam előtt, azon gondolkozom, hogy mit csinálhat, hogy most vele lennék. Vagy mikor valami történik velem, azonnal megosztanám Vele, elsősorban Vele, ha más nem tudja, az sem érdekel, egészen addig, amíg Ő igen. Álandóan Róla beszélnék, de visszafogom magam, mert hát nah, nem várom el senkitől sem, hogy elviseljen olyankor. A vicces, hogy sose gondoltam volna, hogy áradozós típus vagyok, ami nem is, de ha rám jön… akkor menekülés. De tényleg ritkán van, magamban elrendezem az ábrándozást, csak van, hogy gyanússá válik, ha túl sokáig mosolygok, szívből jövően, úgy bármikor. Mint egy pánikroham, nem tudod mikor jön, csak letámad, mint Ő, mikor eszembe jut.  

A tény, hogy nagy betűvel utalok rá, már az is azt jelenti, hogy nem egy a sokból, hanem Ő a minden. Elkéne egy lavor a gépem alá, bár csoda, hogy működik, úgy eláztatom ezzel a csöpögéssel.

Vajon érzi, hogy így érzek, vajon tudja, hogy pontosan ezen érzések miatt, lényegében hatalmas hatalma van felettem? Mert igenis, ha úgy vesszük rendelkezik velem. Sokkal érzékenyebb vagyok Vele kapcsolatban, sokkal jobban fáj, sokkal jobban élvezem stb. Ha tudná, akkor lehet jobban vigyázna rám, mert igen, bármit tesz, bármit mond, annak sokkal nagyobb jelentősége van, még annak is, ha csak egy szimpla bevásárlásról van szó.

Lehetne még folytatni, mert igen, most épp áradozós kedvemben vagyok, pedig a fenébe is, de majd megőrültem miatta ma is. Egyszerre vagyok nyugodt és bolond, ideges és kiegyensúlyozott, ha Róla van szó. Ki érti ezt? Én nem, főleg, hogy természetemből adódóan nem vagyok se nyugodt, se kiegyensúlyozott és nem könnyíti meg a helyzetem, de még így is, még így is…

Néha azt érzem, hogy nincs ehhez nekem energiám, nincs erőm, hogy idegeskedjek miatta, hogy olyat éljek át, amit nem szeretnék, mert bántja a kb úgy mindenem, mert hát Róla van szó, tényleg jobban fáj. De ahh, ez bonyolult, nagyon bonyolult.

Nem tudom mennyire általános tény, de szerelmesen az ember bolond, hülye és felelőtlen, akár tettekről van szó, akár tűrőképességről. Több mindent ellehet így viselni, mintha valami szupererő lenne, amit egy másik személytől kaptunk, Tőle és senki mástól.

Tehát hivatalosan is szuperhős lettem, egy olyan fajta, aki saját magát sem tudja megmenteni, de legalább a gyönyörű együttöltött időkből lehet meríteni, azok aztán nagy löketet adnak.

 Íme hát egy fejezet belőlem, mikor éppen romantikusan meggyötört állapotban vagyok és másra sem tudok gondolni, csak Rá, mert mindig hiányzik.

- 2019.12.08. -

[nulla-onbizalom]

Részlet

...És válaszút elé érkeztünk. Szerettem volna azt hinni, hogy nem döntések és kérdések irányítják a kapcsolatunkat, de ez sajnos nem volt igaz. Minél jobban szeretni akartam, annál jobban taszított el magától. Szinte éreztem az ereimben pumpáló vért ahogy a hívás gombra nyomtam és elkezdett csörögni a telefon. Tudtam, hogy igen fontos beszélgetés előtt állok. Tudtam, hogy muszáj feltennem a kérdéseket, amik hetek óta a fejemben zsongtak, de most mégis elszorult a torkom és mintha még az idő is megállt volna, eltűntek a szavak a nyelvemről, hirtelen azt sem tudtam mit fogok neki mondani, ha felveszi a telefont. Miközben hallgattam a csöngéseket egymás után, minden csörgés után egy vibráló zörej ütötte meg a füleimet, s minden pillanatban azt éreztem, hogy felvette és most muszáj beszélnem. Összeszedtem minden energiám, ami még maradt, azt a keveset. Az az öt darab csengetés minimum huszonötnek tűnt. Remegtem és a távolba meredtem, olykor kinéztem az ablakon, s minden zaj hirtelen csenddé vált abban a percben. Végre felvette.

- Szia, mi a helyzet? - Szólt bele mit sem sejtve. A lábaim elnehezedtek. Elfelejtettem mennyire el tudok gyengülni a hangjától.

- Sz..szia, tudod beszélni akartam rólunk..vagyis, erről az egészről..hogy.. - Elcsuklott a hangom, s szinte éreztem, hogy komolyra váltott amint ezeket a szavakat kimondtam. Rákérdezett miről akarok beszélni. Összeszedtem magam, arra gondoltam, ha most nem beszélünk, akkor soha. Feltettem a kérdéseimet. “ Miért távolodtunk el? Demotivállak? Túl sok időt töltünk együtt? Zavarlak? Ha nem akarsz velem lenni, miért mondtad, hogy szeretsz? Idő kell? Nem vagy kész erre? Mi a baj velem? “ - Már- már sírni kezdtem a sok kérdés közepette, s halkan, csak ennyit mondott - Picim. Én leszögeztem, hogy már nem hiszek a szerelemben, de minden együtt töltött percet imádok. Gyere el hozzám a jövő héten és megbeszélünk mindent. Nugodj meg. Szeretlek. - Minden erőm elment a szavaitól. Pislogtam párat, a könnyeim halkan csorogtak le az arcomon, s nagyot koppantak a padlón. Szinte imádkoztam, hogy ne hallja meg. Letöröltem az arcom, s egy kínos nevetés után annyit mondtam : - Kérlek ne hagyj magamra. - Letettem a telefont, megtiltva, hogy válaszolni tudjon. Felálltam a székemből, rágyujtottam egy cigire és kimentem az éjszaka fényében, mindent magam mögött hagyva. Csend kellett, nyugalom és szokatlanság...

​

[manzeraniki]

Rendszeresen kapom meg a kérdést, hogy hogy van ennyi energiám mindenre. Pedig nem élek semmilyen szerrel, de lassan lehet, hogy rám férne🤣 Na, de komolyra fordítva a szót. Nincs időm mindenre. Magamra konkrétan semmi. Épp ma konstatáltam, hogy amikor csak Bazsi volt, fele annyi időm volt mint előtte. Most viszont már csak negyed annyi. És, ha ezt a negyedet mind edzésre fordítanám, már bomba bikini body-m lenne, de nincs. Lássuk számokban ezt a “negyedet”: Bazsi ovis, így a legtöbbször csak egy felé van “gondom”, amiből olyan 1,5 óra az alvás (mármint összesen, több-kevesebb blokkból). Ezen felül olyan este 9-11/12-ig, amíg be nem ájulok. Ez így összesen 4,5 óra full fókuszált munka/tanulás, mikor hogy oszlik el. Ha sok a tananyag (mindig sok), akkor igyekszem úgy alakítani, hogy a hanganyagos részeket az ébrenléti szakaszban, pl.: főzés vagy takarítás közben nagyon menő multitaskinggal építem be plusz néha szerencsém van és akad plusz fél óra lopott munkaóra, ha épp sikerül lekötnie magát, de ez elég ritka…😀 Mikor megyek ki pisilni? Mikor sminkelek? Mikor eszem? Mikor tusolok? Mikor mosok hajat? Stb.? Hajat csak 1x mosok egy héten mert túl sok időmbe telik és macera. Reggel gyorsan elkészülök olyan 5 perc alatt, amiben benne van a szempillaspirálozás, úgyhogy a smink egy egész napra pipa. Tusolni az altatás után egyből szoktam, amíg mély az alvás, olyan 2 perc alatt, aztán futok ki a konyhába eltakarítani a romhalmazt, utána szaladok visszaaltatni és utána indul az éjszakai bagolykodásommal, közben több-kevesebb visszaaltatással. Szóval nagyjából így néznek ki a napjaim. A hétvégéim, az ünnepnapjaim, a “nyaralás” meg az összes. A délutánok mindig fixen közösek a gyerekekkel, ilyenkor nem történik semmi más, max egy kis felületi rendrakás, ha már óriási a káosz. Kemény a beosztás, nem mondom, hogy nem és nekem is sokszor telik be a bugyor, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy “elő lenne írva”, de ilyenkor az a szerencse (ami csak másoknak a szerencséje velem🤣), hogy végtelenül toleráns vagyok. Meg optimista. Meg állítólag minden sikeres ember lentről kezdte és én ezt szeretném elhinni, mert jól esik ez a kis remény halacska🐠✨ #mindennapok #napjaim #energia (helyszín: Szentendre) https://www.instagram.com/p/CgH8veGIyxL/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[ueresuveg]

Ma dühös vagyok.

Dühös vagyok a sok slim fit öltönyös balfaszra, akikről a D36 cikkében olvastam, az ellenzéki összefogásra, magamra, a szomszédra, aki a kibaszott benzines szegélynyíróját ordíttatja reggel kilenc óta, a sok faszra, aki a murvás utcánkon hetvennel hajt el, én meg nyelem a port. Szóval elég sok mindenkire, ma nem vagyok jó véleményvezér, és a fejem is elkezdett fájni, biztos valami front jön. Lányom, neked ma még a szar is keserű, mondaná a mama.

Dühös vagyok, mert egy néni két hete írogat, hogy „léptessem ki a csoportból”, mert ő nem akar engem olvasni. Elmagyaráztam neki, hogyan kell leállítani a követésem, most panaszkodik, hogy még mindig lát a Facebook-on és egyáltalán nem akar látni. Nem azért vagyok dühös, mert nem akar látni, hanem mert nem tudom neki elmagyarázni, hogyan nem láthatna.

Dühös vagyok, mert az egyik kommentelőm azt írta a reggel posztolt József Attila idézetre, hogy „József Attila óta semmi nem változott” és én el akarom mondani, hogy ez nem igaz, mert mi nem változtunk.

És azt is el akarom mondani, hogy a pedagógusokra nem vagyok dühös, mert én sem tudom, mi a frászt csinálnék, ha egyedül nevelnék két gyereket és egy idióta igazgató alatt szopnék nap mint nap, mint a torkosborz és tizenhetedikén felváltanám az utolsó húszezresem.

És dühös vagyok, mert én nem akarok rájuk lőcsölni semmiféle felelősséget. Nem, nem voltak társadalmilag támogatottabbak a sztrájk és a polgári engedetlenség idején, csak úgy tűnt, mert a kockás ingek szelfik nagyot mennek és a fészbuk-aktivizmus nem kerül semmibe. Nem állt mellettük senki, néhány szülőn kívül és hagyták volna őket a szarban, ahogy annak idején a Fekete Ruhás Nővért is hagyták. Egyik pedagógusnak sem kell magyarázkodnia. Nekem legalábbis.

Dühös vagyok, mert nem tudok felnőtt életet élni ebben a kibaszott országban, ha kell, akkor a nyakamra ültetnek egy maffiavezért bármikor, hogy megfélemlítve, megbénultan, levegőért kapkodva éljek.

Dühös vagyok, mert a felnőtt életem nagy részét azzal töltöm, hogy válságmenedzselem az életemet, nem érzem magam biztonságban, mert anyámék generációjának legalább megvolt az illúziója, volt munkája, fedél a feje fölött, nekem meg ez az ál-biztonságérzet se jut, nekem az jut, hogy az, ami van, az bármikor elúszhat, ha elveszítem a munkám vagy beteg lesz egyikünk.

Dühös vagyok, mert arra megy el az energiám, hogy túléljek, holott élhetnék is.

Dühös vagyok, mert generációról-generációra örökítik rám ezt a kibaszott nyomort, hogy sírva vigad a magyar, meg hogy kaparj kurta, és hogy elégedjek meg a kevéssel és örüljek, hogy luk van a seggemen és szelel és magyarázkodnom kell azért, mert jólétben akarok élni és avokádót akarok venni.

Dühös vagyok, mert egy olyan társadalomban élek, ahol hiányzik a polgári jólét és a polgárság, annak minden előnyével és mindenki azt várja, hogy jön majd egy karizmatikus személy (OV hívei ezt megtalálták), aki megmondja nekik, merre van az előre, mit kell csinálni, mikor és hálót is ad hozzá, hogy önállóan, felelősen gondolkodva még véletlenül se kelljen semmit csinálni, pláne egymással összefogva, közösen.

Dühös vagyok, mert egy olyan országban élek, ami évszázados hazugságokban él, amit tud, azt is rosszul tudja, még a saját történelmét is, és inkább a hazugságot választja, mint azt, hogy fájdalom árán megtisztuljon és új lappal induljon.

Dühös vagyok, mert egyenesnek görbe vagyok, görbének egyenes, ehhez nem túl szép, ahhoz nem elég fővárosi, ahhoz túl gyüttment, amahhoz túl szálkás, ide alacsony, oda harsány, amoda nem elég simulékony. Sose vagyok jó, pedig nem is én számítok.

Dühös vagyok, mert a férjem felvetette, hogy menjünk el és én csak józan érveket hoztam fel és nem merem kimondani, hogy nekem ez a hazám, én itt vagyok én és én sírva fakadok a Kossuth-nóta végén, mikor az jön, hogy „éljen a magyar szabadság, éljen a haza!” és nem akarok innen elmenni, mert a zsigereimben érzem a gyönyörűséget, amikor egy réten sétálok, és ha leszakítok egy pipacsot, nem tudom nem elmormolni magamban, hogy „ha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”. Hogy én ide tartozom. Mégsem tudok itt élni.

Dühös vagyok, mert sakkban tartható vagyok. Ilyen faszságokkal, hogy a gyerekem jövője. Meg hogy ha kinyitom a pofámat, akkor rám szabadítják a pintérsándort meg a navot, meg jön valami kibaszott kretén, aki ajánlatot tenne a vállalkozásomra, ha lenne vállalkozásom. Ezen kívül a katás szaron kívül, amiben kénytelen vagyok itt bohóckodni, mint újságíró.

Dühös vagyok, mert veszekedünk egymással, holott csak kiábrándultak vagyunk, aggódunk és félünk.

Dühös vagyok, mert félni kell, közben élhetnénk derűsen és kiegyensúlyozottan is, úgy, hogy mindenki végzi a dolgát és nem egymásra acsarkodunk.

Dühös vagyok, mert úgy érzem, hogy szar ez az egész és valahol tudom, hogy az élet az nem ez. Hanem zene. Ölelés. Terített asztal. Csend. Újkönyvszag. Kilégzés. Szabadság.

És dühös vagyok, mert te is dühös vagy és magunk vagyunk a dühünkben és azt mondjuk, nem változik itt semmi, legyintünk, aztán kiordítunk a kocsi ablakán, hogy mi a faszt csinálsz te idióta barom.

Via