#történetek

[homregeszet]

XIII.ÉMRK - csapó 2.

A Herman Ottó Múzeum Régészeti Tárának éves konferenciáján elhangzott előadások az alábbi linkeken elérhetőek:

Nagy Norbert: Kelta pecsételt díszítésű kerámia elterjedése Északnyugat-Románia területén

Kovács Niki: Temetődombi mesék

Németh Attila: A nyúlon túl. Újabb szarmata temetkezések a bükkábrányi bányából

Mráv Zsolt – Gál Andrea – Gutay Mónika: Késő római katonai őrállomás régészeti kutatása Hatvan - Nagygomboson

[csacskamacskamocska]

Belső kényszerek

Most már felismerem, amikor máson látom. Segíteni nem tudok, csak bölcsen bólintok, „majd elmúlik”. Amikor elkezdtem írni, az nem egy unatkozó, hobbikereső idő volt. A pokol volt belül. Az önmagam keresése, az élet nagy kérdéseire való rádöbbenés, hogy véges, hogy kicsi, hogy nagy, hogy rajtunk múlik, hogy nem rajtunk múlik. És magány, rengeteg sok félelmetes magány mellett a látszani akarás kényszere. A párkapcsolatomban nem látszódtam, és túl voltam egy megrázó és megalázó internetes szerelmen. Rohadtul nem tudtam meghatározni magam. Azt mondják, ha alkotó ember vagy, az valahol kibugyog. Ha elveszted a szemed, vakon fogsz írni, zenét szerezni. Ha elveszted a kezed, akkor elmeséled, megtalálod a módját, mert ha alkotó ember vagy, nem tud benned maradni, mert az alkotás kényszere kitolja belőled a dolgokat. Alkotó embernek lenni nem kiváltság, nem tehetség kérdése csak egy eszköz amire rátaláltál. Valami, amit szenvedéllyel csinálsz, az akármi is, alkotó emberré tesz. Ettől nem értékesebb valaki, de azért sokszor érdekesebb, mert mégiscsak van valami produktumra képes amit mások számára is látható és érzékelhető ingert nyújt. Az ingerek nagyon fontosak. Az ingerek annyira fontosak, hogy még a szar hatásokat is szívesen vesszük, mert még az is mozgásban tartja a belső életünket. Akkortájt rengeteget írtam. Rettentő rosszakat is. Időnként azt gondoltam, hogy minden zseniális amit papírra vetek. Nem azért mert megüt egy általam is elvárt magas irodalmi szintet, hanem pusztán azért mert képes vagyok szavakat történetekké és érzésekké formálni. és ez valami zseniááááliiiiis! :D Nem az. Ezt is meg kellett tanulnom. De a legfőbb hajtóerő mégiscsak az volt, hogy nem volt más módja annak, hogy látszódjak. Az írás volt az eszközöm, hogy legyen egy kontúrja annak, hogy ki vagyok. És volt idő amikor csak az hajtott, hogy visszajelzést, hogy kapcsolatot tudjak teremteni. Ha leírtam 20 sort, már küldtem is valakinek, hogy nézze meg, mondjon valamit, jelezzen vissza. Így visszagondolva, hálás vagyok az ismerőseim türelméért. De amikor ez volt, akkor voltam legkevésbé jól. Nem tudtam beszélni róla, hogy mennyire rosszul vagyok, de írni tudtam róla, benne a történeteimben. Néha egy mellékszereplőbe beleírtam az összes megélt megaláztatást, hát ki venné észre, mindenki azt kérdezi, hogy ugye a főszereplő az X vagy Y? Dehogy az! Sosem az. Egy szerkesztő megkérdezte egyszer, hogy ez ugye nem kulcsregény? (Kulcsregény ami egy az egyben az író élete, csak a szereplők neve meg hasonló apróságok meg vannak változtatva) Magamban kucogtam. Jól van. Nem találtál meg, hogy hol lapulok a történetben. Dehogy az! Sosem az. És volt imposztorszindrómás szakaszom. Attól rettegtem, hogy a történeteimet én valójában olvastam valahol, csak nem emlékszem rá, hogy hol. Merthogy rengeteget olvastam. Ettől mindig az extrémitásba igyekeztem tolni a történeteket, hogy ne hasonlítson semmi másra. Meg kellett tanulnom a türelmet, a lassabb folyást, a lágyabb narrációt, a kevesebb cinizmust és bízni magamban, hogy elég nagy baromságokat ki tudok találni magamtól is.

Napi két poszt, ezzel tartom kordában ezt a blogot. Hogy ennyi elég a pszichologizálásból, az érzelmi kiáradásból, és az interakcióból is. Nem elfojtás, hanem fegyelem és szűrő. Felnőttes dolgok. De belül, belül folyton írok. Állandóan, 24 órában. Kavarog, hullámzik, árad, bugyog, felszínre dob dolgokat, megüt, bánt, elsüllyeszt, felragyogtat, szétolvad, átszíneződik. Aztán egyszercsak valahol mind megtalálja a helyét. Egy történetben.

[oszi-eso]

Első.

Megszámolni sem tudom, hány első bejegyzést írtam már. Azt hiszem, ezt a legnehezebb megfogalmazni. Sokminden eldőlhet, amikor valaki egy napló / blog első bejegyzését fogalmazza. Fel tudjuk-e kelteni leendő olvasóink figyelmét? Tudunk-e újat, érdekeset alkotni, vagy az általunk megosztott történetek, szösszenetek a lőtéri kutyát sem fogják majd érdekelni?

Igazából engem az sem zavar, ha esetemben az utóbbi fog történni. Sőt, nem hinném, hogy bárki is kíváncsi lenne az életemre. Bár előre szólok, a megosztásaim talán lehetnek majd egy jó pszichológiai esettanulmány alappillérei is, mert hogy biztosan lesz olyan, aminek hallatán láttán valaki majd azt mondja: Úristen...van ilyen? Valaki így képes élni?

Nos hát, igen. És most nem panaszkodni akarok. Rengeteg dolog van az életemben, amiért hálás vagyok, ami tök jó, hogy megadatott nekem. Csak hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb, nem csupán fekete és fehér. De ezekről majd később. Hogy napról napra-e, azt még nem tudom. Igazából a blogom létrehozásának oka az, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok vagy esetleg nem akarok senkivel sem megosztani. És ki akarom írni magamból. Azért mert ki akarom és azért is, mert időnként talán, ha ezt-azt visszaolvasok, akkor lehet tanulni is fogok az általam megéltekből, esetlegesen az általam elkövetett hibákból...

És hogy miért itt, ezen a platformon? Csupán csak azért, mert az ilyen wordpress és társai számomra értelmezhetetlenek, eskü nem tudom, előbbin hogyan kell bármilyen postot is kiírni. Így maradt ez a felület, végtére is néhányszor már bevált. Aztán majd látjuk, mire megyek vele, mi lesz belőle(m).

[bdpst24]

John P. Drummer: A bőkezű erszény – és más izgalmas történetek

John P. Drummer: A bőkezű erszény – és más izgalmas történetek

A kiváló történelmi sci-fi író, John P. Drummer, most egy új, izgalmas novelláskötettel lepte meg rajongóit, miután hatalmas sikert aratott A Trianon-küldetés című művével. Az új kötetben 13+1 lenyűgöző novella található, beleértve a szerző barátjának egy történetét is. A kötetben helyet kapnak Drummer korábbi rövidebb novellái is, valamint új, hosszabb írások is, melyek különböző műfajokban…

[napikettoposts]

Megint három nő...

Három nő ácsorog a mennyország kapuja előtt, s st. Péter eligazítást tart: - Itt nálunk, a mennyországban - mondja st Péter és botjával egy hatalmas táblára mutat -, nincs sok szabály! De ha ezt megszegi valamelyikőtök, annak annyi… A nők elámulva nézik a táblát, amelyen egyetlen szabály látható: Ne lépj a kacsákra! Megnyílik a hatalmas kapu, a három nő belép a mennyországba, és bizony, mindenhol kacsák vannak. Szinte lehetetlen nem rálépni egy kacsára, S bár mindenképpen megpróbálják elkerülni, de az egyik nő véletlenül rálép egyre. Jön st. Péter a legrondább férfival, akit valaha láttak. Szent Péter összeláncolja a ronda pasast a nővel, aki rálépett a kacsára: - A büntetés, amiért kacsára léptél, az, hogy az örökkévalóságot ehhez a csúnya emberhez láncolva töltöd! Másnap a második nő is véletlenül rálép egy kacsára. És jön Szent Péter egy eszméletlenül ronda férfi kíséretében... St. Péter összeláncolja a ronda pasast a nővel, aki rálépett a kacsára: - A büntetés, amiért kacsára léptél, az, hogy az örökkévalóságot ehhez a csúnya emberhez láncolva töltöd! A harmadik nő mindezt kifigyelte, és nem akarta, hogy örökké egy csúnya férfihoz láncolják, nagyon-nagyon vigyázott, hova lép. Sikerül hónapokat eltöltenie anélkül, hogy kacsára lépett volna. Ám egy napon st. Péter odajön hozzá a legjóképűbb daliával, akit valaha is látott. Szent Péter szó nélkül összeláncolja őket. A nő repes a boldogságtól, s midőn st. Péter elmegy, megkérdezi a pasit: - Kíváncsi vagyok, mit tettem, hogy kiérdemeltem, hogy örökké hozzád láncoljanak!? - Azt nem tudom, te mit tettél - mondja neki a férfi -, de én véletlenül ráléptem egy kacsára.

[stickalittle]

Kurva anyád, Tesco, verd bele a feléig barnaragyás krumplidba!

[veletlenulmitmondtam]

Gyógyszerekkel próbálta megmérgezni a férjét a győri nő - Ugytudjuk.hu

[lajos65]

ŐT EGY TÜZES SZEKÉR VITTE FEL AZ ÉGBE (BIBLIAI TÖRTÉNETEK)

[prologusblog]

Farrah Rochon: Szállnék ​már

Ez már a hatodik sorfordító történet a tizenegyből, amit elolvastam és egyszerűen nem tudom megunni őket. Egyszer majd szeretném az összeset összegyűjteni és elolvasni, de annyi minden van a TBR listámon, hogy kicsikét nehezen megy a haladás a sorozattal. De szokás mondani, hogy ami késik nem múlik, szóval én is bizakodó vagyok a dologgal kapcsolatban. Ebben a regényben az írónő Merida…

[dedibelyegei]

1997 - Europa: Történetek és Legendák

Bizony ez a két bélyeg valami sokkal nagyobb dolognak a része! Bár magyarként ennyi az egész sorozat, azonban már egészen 1956 óta, minden évben az európai posták, valamilyen tematika mentén kiadnak egy közös úgynevezett CEPT (European Conference of Postal and Telecommunications Administrations) sorozatot. '56-ban még az Európai Szén- és Acélközösség hat alapító tagja vett részt benne, de nagyon gyorsan folyamatosan bővültek a résztvevő országok. A csúcs éppen a '90-es évek végén volt (ugye a vasfüggöny lehullása...), ekkortájt 57 ország készített különböző bélyegeket a közös Europa sorozatba! Olyanok is mint Gibraltár, vagy a Feröer-szigetek például.

1997-ben a tematika a fent említett Történetek és Legendák volt, így minden ország valami ilyesmit rakott a bélyegére. A többi években ilyen témák voltak még például, hogy Nemzeti Parkok, Fesztiválok és Nemzeti Ünnepek, Híres Nők, Kortárs Művészet, stb.

Az egész logika meg a jó kis közös nemzetköziesség miatt, az Europa sorozat a világ egyik legnépszerűbb és leginkább gyűjtött bélyegsorozata. Jól lehet vadászgatni, minden évben jön új, izgik és változatosak a rajzolatok, stb. Sőt! 2002 óta van már szavazás meg verseny, és minden évben megválasztják a legjobb rajzolatot készítő országot. Bizony-bizony természetesen volt év mikor mi nyertünk, méghozzá háromszor is, sorozatban 2008-2010 között, illetve negyedszer 2012-ben. Megkerestem őket nyilván:

2008 - A levélírás

2009 - Csillagászat

2010 - Gyermekkönyvek (VACKOR!!!)

2012 - Látogass el <ország>-ra!

Na de kicsit az eredeti bélyegpárról. Szerintem alapvetően jól oldja meg a feladatot, hisz az egyik mondhatjuk igazi történet, bár sikerült elég szomorút választani (szegény Géza), a másik meg tényleg a key legendánk, bár a szarvas szerintem elég kis ergya lett, inkább olyan mint egy topis kis antilop, na mindegy, azért jó, hogy '97-ben még nem volt szavazás, buktunk volna az ziher. Itt egy full '97-es kollekció az összes országból, hát még messziről is látszik, hogy vannak menőbbek:

Aki amúgy elkövette nem más, mint Székely Dániel grafikus, fotográfus és festő. Színházban is dolgozott díszletekkel, sőt a 2000-es években három évig a Playboynak is fotózott. Sok könyvborítót tervezett a Magvetőnek, Európának, jelenleg festéssel és fotózással foglalkozik. A bélyegtervezést elég régen befejezte, 2000-ben, de így is majd 20 évig dolgozott benne, '96-ban elismerést is kapott.

Mivel ez egy nemzetközi sorozat, így a két magyar bélyeget is a megszokottnál jobban keresik, így nagyjából 500-600 forintba kerül a két darab postatisztán.

[bukovskikaroly]

Gyerekkorom ízei: krumplis tészta és más gasztrotraumák

Vannak, akik a gyerekkorukat édes nosztalgiával idézik fel, a nagymama sütötte vaníliás kalácsok illatában fürödve. Mások viszont az iskolai menza krumplis tésztájának traumáját még felnőttkorukban is terápiás céllal dolgozzák fel.

Én az utóbbi csoportba tartozom.

Az iskolai menza fogalma eleve egy paradoxon: elvileg az a célja, hogy tápláljon, mégis, a túlélésért folytatott napi küzdelem egyik fő színtere volt. A legikonikusabb horrorisztikus gasztronómiai élmény természetesen a krumplis tészta.

Egy étel, amelynek receptje valószínűleg úgy született, hogy egy konyhás néni túl sok krumplit hámozott, és valaki viccből hozzáöntött egy adag kifőtt tésztát. És akkor valaki más még tett rá egy kanál paprikát, hogy színében legalább emlékeztessen valami ehető dologra.

A krumplis tészta az a fogás, amitől az ember az élet nagy kérdésein kezd el merengeni: például hogy létezik-e végső igazság a világon, és ha igen, akkor miért kellett ezt az emberiségre szabadítani.

A menzán ebből az alkotásból hatalmas adagokat mértek, mintha a szeretet mennyisége egyenes arányban állna az elfogyasztott szénhidráttömeggel.

Persze nem ez volt az egyetlen étel, amely próbára tette az ember túlélési ösztöneit. A sárgaborsó főzelék például az evolúció elleni frontális támadás volt. Olyan konzisztenciával rendelkezett, amelyben a kanál lassan elsüllyedt, és ha az ember nem evett elég gyorsan, egy idő után saját magát nyelte el a massza.

A paradicsomos káposzta pedig úgy nézett ki, mint valami tudományos kísérlet mellékterméke, amelyet eredetileg fúziós reaktorok hűtőfolyadékának szántak.

Természetesen voltak menzás legendák is. Olyan történetek keringtek, hogy egyszer valaki evett a főzelékből, és egy hétig álmodott a múlt életeiről. Mások azt állították, hogy egy adag rizses hús egyszer elindult magától az asztal másik végére. És persze ott volt a májgaluska leves, amelyben a galuska állítólagos májból készült, de senki nem mert rákérdezni, hogy mégis milyen élőlény májából.

És mégis, ahogy telnek az évek, néha eszembe jut a krumplis tészta. Nem azért, mert hiányzik, dehogy. Hanem mert ez volt az az étel, ami megtanított az élet egyik legfontosabb szabályára:

ha túlélted az iskolai menzát, akkor bármit kibírsz.

[napikettoposts]

Még mindig három nő...

Három fehér köpenyes nő érkezik a Mennyország kapujába. Szent Péter tesztkérdéseket tesz fel, mielőtt beengedné őket: - Hogy hívtak és mi volt a foglalkozásod? - Dr. Lacathos Andrea , orvos voltam. - mondta az első. - Egy orvos, aki életet mentett bejöhet. - mondta St. Péter - Lépj be! Következő? Kowáksz Ludmilla, ápolónő voltam. - mondta a második. - Egy betegeket és sebesülteket ellátó ápoló bejöhet. - mondja Péter - Lépj be! Következő? - Propán Bután vagyok, először kórházi adminisztrátor, majd egészségbiztosítási vezérigazgató helyettes voltam. - mondta a harmadik és hozzátette: - Többszáz orvost és nővért felügyeltem, és a kórházaimban emberek ezrei gyógyultak meg. St. Péter felveszi a szemüvegét, elővesz egy nagy könyvet, és hosszú táblázatokra és ábrákra kezd hivatkozni. Végül azt mondja: - Rendben, jóváhagyhatunk önnek egy hetes tartózkodást a menyországban.

[angelofghetto]

befejezetlen történetek

Mikor épp sokáig nincs senki... mikor már végképp megfeneklett egy kapcsolat... vagy talán mikor már mindenkiben csalódtunk, és fogynak körülöttünk az emberek, visszagondolunk a nyitva hagyott történeteinkre, a lehetőségekre, amikkel nem éltünk.

A srác, aki rosszkor jött, mert még túlságosan fájt az előző szakítás, vagy a másik, akivel olyan jót lehetett beszélgetni, de nem kértük el egymás elérhetőségeit, vagy akivel szemeztünk a buszon, vagy akivel az első randin úgy váltunk el, hogy majd talizunk még, de valahogy mégsem került rá sor, és csak sok vacak randi múlva jövünk rá, hogy kár volt elengedni.

Már nem is tudom, melyik pszichológus mondta, hogy nincs olyan, hogy nagy Ő, hogy Igazi. Legalább egy tucat olyan ember jön az ember életében, akiből lehet igazi.

Magamban ezt úgy gondoltam, akkor találom meg a "másik felemet", ha bárkit tennék mellé, mindig őt választanám. Erre meg szokták kérdezni, hogy jó, de mi van, ha két embert egyszerre szeretsz. Azt mondtam erre, hogy akkor egyik sem igazi, mert az igazit onnan ismerni meg, hogy bárkit mellé tennék, mindig őt választanám.

Aztán jön az élet, és kiderül, hogy a dolgok sokkal bonyolultabbak, mint gondoltuk. Abban viszont biztos vagyok, hogy minden okkal történik, mindenki okkal/feladattal lép az életünkbe, és nekünk is dolgunk van másokéban.

Karmalottó. Néha egy pillanat, egy mondat, egy összenézés, egy véletlen esemény fenekestől felforgathatja az életünket. Kérdés, hogy észrevesszük-e, hogy nyitottak, bátrak, szabadok vagyunk-e.

Ez egy ilyen film. Szeretem az ilyen filmeket férfiakról és nőkről. A közeledős-távolodós, sétálós-beszélgetős, néha nagyokat hallgatós filmeket. Eltemetettnek hitt emlékeket hoz elő, kapcsolatok, szerelmek be nem teljesített lehetőségét, amelyek ott maradnak a levegőben, mint egy vessző, egy felvitt hanglejtés, ami után többé senki nem akarja befejezni a mondatot.

[lilcantina]

Történetek a falon,

amikor Papa egy veszprémi presszóban az itallapra festett festményt küldött haza Mamának, és ahogy elnézem, most is egy vendéglátóipari egység van azon a sarkon, bár a fenyők kicsit benőtték a kilátást. Mindenesetre meg kellett kérnem Papát, hogy nézze meg mi az üzenet a hátán, mert az utolsó szót nehezen tudtam értelmezni.

Mint kiderült, az "Egészségedre Süni!" tényleg az aminek látszik, és Mamát hívta Süninek, "mert tudod, olyan bökős tudott néha lenni" :) Tudom, hogy tudott, és azt is tudom, hogy az én bökősségem és szúrósságom is egyrészt tőle jön, és őszintén nem tudom bánni.

És bár a google meglehetős torzít, de eltéveszthetetlen a dolog, és imádom. És a képet soha nem fogom bekeretezni, hogy bármikor megnézegethessem, és arra gondolhassak, hogy volt egyszer egy Mama, aki néha ugyan szúrós volt már fiatalon is, de mégis annyira szerethető volt. És tudom, hogy Papa ha tehetné, még most is küldene neki festményeket, árlapokat, faragványokat, levelet, faxot, sms-t, füstjelet vagy bármit, amin innen elérheti őt.

És én is.

[prologusblog]

Liz Braswell: Vár ​rám a föld

Egy újabb retellinget olvashattam, ami az egyik kedvenc gyermekkori mesém újragondolása volt. Az eredeti Kis Hableány történetén sírtam, mármint amikor a lány feláldozva önmagát inkább tajtékzó habbá változott, mintsem megölje szerelmét. A már kevésbé drámai, Disney által készített verzión mindig sokat nevettem, a dalok csodálatosak voltak és örültem a happy endnek is. Szóval nagyon kíváncsivá…