#tönkre teszem ezzel magam

[nehazuddhogyszeretsz2]

A testem jelez, hogy ez így nem jó, de muszáj csinálnom.

[emlekeimkonyvtara]

Amilyen gyorsan tudtam, elpakoltam emlékeimet rólad. Apró mütyüröket a lila dobozba raktam, pulcsijaidat pedig a szekrényem aljába szépen behajtogattam. Sírtam, próbáltam halkan de ekkora fájdalom mellett lehetetlen volt. Ki kell írjam magamból. Elengedtem mert én, és ahogy élek és ahogy létezem rossz hatással van rá. A jövőjére. Boldog lesz és nem szeretné hogy vissza menjek. Nem szabad vissza mennem. Édesanyám azt mondta, megszégyenültem a szülei előtt hazugságaimmal és soha nem fog hinni nekem senki. Ez így van, csak túl nagy falat ez ahhoz hogy lenyeljem. Rossz, de rágódom rajta. Nem tudom miért, mert nem kellene rágódnom rajta. De azt teszem, csámcsogok a fájó szavakon. Azt hiszem ezzel kínzom magam de annyi de megannyi fájdalmat okoztam neki, a nővéremnek és anyámnak hogy megérdemlem ezt a kínt. Jön az új félév, a besüppedt csendes hétköznapok. Egy újabb lányt tettem tönkre, de most már megszabadult a kíntól örökre.

[sajat-erzesek]

Saját magam démonja vagyok.

A gondolataim szétesnek és sírva loholok

Egy olyan nap után ahol nem az ördög vár rám

És nem sírva fektetem álmaim a pokol ablaka alá.

Ez még nem is olyan rossz, kibirható

Mint az éjjeli alvatlanság ,kicsit zavart adó

de Kibírom , kissé szenvedek ,talán egyszer jobban leszek

Vagy nem

Ez inkább valószínű ,de ha azt mondanám nincs esély ,nem maradna más csak szellemként járni valami elhagyatott hegytetőt

Habár most is azt teszem,pont annyira vesznek észre az emberek

Magasban lebeg a lelkem ,de a testem akaratlanúl visszahúz

Kibaszott mágnes

Ezzel csak magamat csapom be

Egyszerűbb lenne elmenni innen,de nem teszem

Próbálom nem feladni ,de az élet akkora egy közhely,mint amikor azt mondja valaki ,hogy "szeretlek"

Talán ha eltűnnék valaki rájönne,hogy ,mint emberek elbuktak?

Ők is,de leginkább én

Mert nem bírtam tovább elviselni a kínt

A nyomort amiben minden nap élek

Olyan monoton most minden

Igazából nem csak most,úgy mindig

De most érzem azt,hogy a szervezetem is kezd leépülni

A szorongasom 180°os fordulata meglepett

Pont ,mint amikor valaki azt mondja "de én itt leszek"

Nem olyan vagyok,mint régen

Pontosabban

Pont olyan vagyok,mint régen csak kaptam hozzá egy plusz löketet,mert már nem csak a lelkem megy tönkre hanem a testem

Ha egyszer meghalnék hívjatok fel

Üzenjétek meg mennyire szerettek

Én pedig majd a túloldalon nevetek,

Mert az ember is csak akkor hiányzik ha már nincs veletek

[stellakesz]

Vannak nehéz idők, vannak olyan napok mikor el tűnnék valahova...ahol távol vagyok mindenkitől. Hogy egyedül legyek...hogy átgondoljam az egész életemet. hogy mit miért tettem, de nem bántam meg semmit, mert ha nem teszem meg akkor most nem lennék ott ahol most vagyok.  De mégis mi lett volna, ha akkor nem teszem meg?könnyebb lenne?, vagy más lenne az életem?, vajon most hol lennék, hol tartanék?  Boldogabb lennék?  felteszem magamnak  a kérdést, hogy miért kínzom magam?  miért töröm magam? hiszen nem fog változni semmi ugyan olyan  el baszott lesz minden, mert a múltamon változtatni nem fogok tudni, de azon, hogy jelenleg mit teszek még igen. még sikerülhet jobbá tenni mindezt. De kérlek olyan nehéz elfelejteni...annyi emlék van... mindent elfelejteni nem tudok  és félek, hogy sajnos a múltban fogok élni és ez miatt tönkre megyek. Tudom, hogy el kéne felejtenem, de nem megy nem akarlak elfelejteni, mert szükségem van rád. De neked nincs szükséged rám amit jól tudok.  csak fáj a tény, hogy nem vállalod azért a felelősséget amit megtettél. és bármilyen nehéz is lenne de a szemembe nézz a tudattal, hogy én ezt megtettem/megcsináltam és ezzel együtt kell élnem.  persze nem haragszom rád én szeretlek és ezen semmi de semmi nem tudd változtatni.  Mert tegyél bármit én úgy szeretlek ahogy vagy. Csak kérlek szánj rám egy órát, hogy elmondhassam neked az utolsó mondataim az érzéseimmel egybe kötve, hogy tudd hogyan érzek irántad és mi bánt. az utolsó órát amit rám szánnál nem bánnád meg csak arról lenne szó amit érzek, aztán ha letelt azaz egy óra csak szótlanul fel állnék megölelnélek és elmennék. könnyebb lenne úgy ha tudnád hogy érzek, de te kiléptél az életemből és egyedül hagytál.  fel kell dolgoznom, hogy te nem vagy többé a tudat nehéz, hogy nem számíthatok rád ha baj van.  Hogy többé nem írsz nekem és én se neked, hogy soha de soha többet nem látlak majd mert te nem akarod.  Nem tudom mit tettem, de abban a bizonyos utolsó órában...elmondanék mindent. mindent amit tudnod kell meg sem kéne szólalnod csak én beszélnék hozzád.  aztán abban a bizonyos órában  még adnék egy puszit és  utána meg sem szólalva csak elmennék millió gondolattal azon bizonyos helyen ülve abban az utolsó órában amit csak rám szántál, ahol én mindent elmondtam. Amit te átgondolhatsz, de már nélkülem, mert ha le telt az a bizonyos egy óra én elmentem és vissza már nem fogok jönni, mert megteszem és ki lépek az életedből, azzal a bizonyos utolsó  egy órával amit rám szenteltél mondanék búcsút neked.

[csakegylanyasokkozul-01]

Mindig én futottam utánad.

Most nem fogok, akkor sem ha ezzel tönkre teszem magam. Tudnom kell, hogy mennyire vagyok fontos neked.

[i-am-alone--forever]

Nehéz hinni. Legalább is akkor mikor már századszorra is átvágtak és pofára estél. Hogyan higgyjem el hogy ez más lesz? Mikor sose volt más? Csak reménykedtem. A semmiért. Mindig ezt csinálom. És mindig ezzel teszem tönkre magam. Utálom ezt.

[tanuldmegelengedni]

Gonosz vagy velem.

Gonosz vagy velem és gyáva is.

Engem okolsz minden rosszért ami történt veled,mintha miattam ment volna tönkre minden körülötted.

Nekem lenne okom így bánni veled mégsem teszem,soha nem kértem hogy értem hozz meg döntést ám amikor megtetted értékeltem. Tudtam hogy bánni fogod és engem okolsz majd.

Mondtál súlyos szavakat amiket én elhittem majd HIBÁNAK neveztél engem és még ezek után is őszintén tudtam rád mosolyogni,annak ellenére hogy elég mélyen megsebeztél amit úgy érzem nem érdemeltem meg.

Az utóbbi időben elnyomtam minden érzésem ezzel kapcsolatban emésztettem inkább magam csak hogy te ne érezd rosszul magad a történtekért,ne legyen lelkifurdalásod mert ÉN ennyire szerettelek,hogy félre tettem minden sérelmem hogy melletted lehessek mindennek ellenére.

Oly annyira fel emésztett az hogy magyarázat nélkül hagytál, hogy már nem csak a szívem fájt de fizikai tünetei is voltak. Ez valós dolog olvass csak utána..a sok fel nem dolgozott ki nem mondott szó igenis képes megbetegíteni az embert. Nem mellesleg az olyan munka sem segít ezen amit gyűlölök mert ugye azt is csak miattad csinálom.

Én még ezt is be vállaltam de persze ezért is én vagyok a rossz amiért beteg lettem és nem tudok dolgozni.

Ok és okozat bár végig gondolnád máskor mielőtt rám baszod az ajtót.

Emlékszem azt mondtad mindent helyre akarsz hozni amit elrontottál.

Velem meg sem próbáltad nem is érdekelt velem mi van, szimplán úgy viselkedtél mint akikről mindig meséltem neked majd azt mondtad mennyire szánalmasak.

Ott hagytál fel sem mérted a kárt amit minden lépésednél magad mögött hagytál.

Csináljak bármit most már semmi sem lesz a régi bármennyire igyekszem,mert ÉN valóban nem akartalak elveszíteni és amíg te másokkal én veled próbáltam helyre hozni a dolgot de már elengedtelek.

Hogy miért? Mert ha rám nézel mindig csak A HIBA leszek amit megbántál.

Nekem pedig mindig az az ember maradsz akiben a legnagyobbat csalódtam.

-Z-

[szolgasors]

Rossz

Rossz, mert senkinek nem mondhatom el.. Ha el is mondanám, megint azzal jönnének, hogy "te csak erről tudsz beszélni, más témád nincs is..." Rossz, mert 4 éve akármennyire is próbáltam, nem tudtam tőled elszakadni. Rossz, mert tudom, hogy ezzel saját magamat teszem tönkre. Rossz, mert folyton a csókunkat látom magam előtt. Rossz, mert bárkivel beszélek, folyton azt remélem, hogy egy kicsit megtalállak a másikban. De nem. Rossz, mert te ezt sohasem fogod tudni. És rossz nekem, mert te soha nem fogod érezni annyira, mint én. Azt hiszem, mindig is az életem része maradsz. Történjen bármi. Töretlenül, azóta is, négy éve...

[elmondhatnam]

Nehéz hinni. Legalább is akkor mikor már vagy századszorra is átvágtak és pofára estél. Hogyan higgyem el hogy ez más lesz? Mikor sose volt más? Csak reménykedtem. A semmiért. Mindig ezt csinálom. És mindig ezzel teszem tönkre magam. Utálom ezt.

[darkgreti]

Hihetetlen erzes. Úgy érzem megbolondultam. Probalok egyben maradni, de naprol napra egyre rosszabb. Kínoz és faj. Mintha cafatokra akarna szedni. Hiába történt bármi is, nekem ugyan úgy az életem értelme. Egyszerűen nem tudom elengedni. Pedig probalkozok, hiszen ő is ezt teszi, boldog nélkülem. Akkor nekem mierr nem megy? Nem birok a valóságban lenni Mert akkor mindig ot keresem, az álmaimban pedig mindig ott van. Néha már rosszul vagyok. Úgy könnyebb hogx nem tudom mit csinál. De olyankor is rajta kattog az agyam.Es már annyira utálom. Elegem van. Nem birok ezzel együtt élni. Napról-napra azt érzem, hogy egyre jobban halok bele. Nem elég egy barát sem, mert senki sem tudja ezt a lyukat betölteni bennem. És ettől az erzestol csak tönkre teszem magam. Nem akarom... de nekem ez jutott. A fájdalom és a szenvedés.

[trafohouse]

„Mindenki a saját kis buborékjának a foglya” - Svalbard Company-interjú

A feltörekvő Svalbard Company négy nemzetközi ’emberállatának’ végzetes találkozása néhány évvel ezelőtt következett be a stockholmi cirkuszegyetemen. Gyorsan rájöttek, milyen jól tudnak együtt nevetni és sírni, és hogy mind erősen azt gondolják, hogy a tiszta műfajok halottak, a művészet korlátozó kategorizálásait pedig el kell engedni. Első közös darabjukat, az All Genius All Idiotot március 31-én és április 1-jén mutatják be a Trafóban. Transzvesztita rénszarvas koncertje, queer revü, elképesztő energiák, kínai rúd, bámulatos szürrealitás hatvan percben. Muszáj volt beszélgetnünk a társulat egyik tagjával, Benjamin Smith-szel a kapitalizmusról, társadalmi nemekről, ösztönökről és még sok másról.

Fotó: Aaron Bradbrook

Trafóblog: Hogyan fedezted fel magadnak a cirkuszt és mi fogott meg benne?

 Benjamin Smith: Azt hiszem mindig is szerettem, ha rám figyelnek. Van egyfajta feltűnési viszketegségem (nevet). Talán a gyerekkori házunkban kezdődött az egész. A konyhából három lépcső vezetett fel egy másik szobába, vagyis talán túlzás is annak nevezni, inkább csak egy padlás volt. Szerintem nem is volt igazán célja vele a szüleimnek, de nekem igen: az volt számomra a színpad! Ott gyakoroltam, próbáltam felhívni magamra apám, anyám vagy a testvérem figyelmét. A cirkusz volt az első hely, ahol igazán úgy éreztem, hogy én vagyok az érdeklődés középpontjában, hogy igen, itt a helyem, ráadásul bátran lehetek nagyon fizikai is. Már fiatalkoromban rájöttem, hogy a nagyon fizikai és testi dolgok rengeteg endorfint szabadítanak fel bennem, és boldoggá tesznek. Szóval erre a kettőre van szükségem: fizikalitásra és figyelemre.

 TB: A Svalbard Company honlapján úgy hivatkoztok magatokra, mint „a négy emberállatra”.

 BS: Hogyan is fogalmazzam ezt meg… ez nem egy koncepció, inkább a velünk született emberi jellemvonások elfogadása, valamint azé, hogy ezek a jellemvonások egy szofisztikált állat tulajdonságai, ami  lényegében maga az ember. Gondolj csak arra, mennyi kontrollálhatatlan késztetés van mindannyiunkban – nem a racionális elménk irányítja a cselekedeteinket. Az, hogy „a négy emberállatként” hivatkozunk magunkra, arról szól, hogy igazából mindenki egy emberállat. A legtöbben abban a tudatban élik az életüket, hogy ők irányítják azt, hogy egy logikus és racionális rendszer működtet mindent, pedig nem így van. Mindannyian az ösztöneink által irányított állatok vagyunk, szarunk, eszünk, baszunk. Követjük az érzékszerveinket, és nem igazán tudunk ezzel bármit is kezdeni. Szóval ez nem egy koncepció, hanem inkább annak az elfogadása, hogy emberként mi minek hisszük magunkat.

 TB: Emellett te erősen kötődsz – saját bevallásod szerint – a drag szubkultúrához is.

 BS: Igen, egyre jobban. Bár… a drag terminust azért használom, mert az embereknek van némi fogalma arról, mit is jelent, szóval úgy vannak vele, hogy „igen, amikor egy férfi nőnek öltözik be vagy fordítva”. Tavalyelőtt májusban egy hónapot töltöttem New Yorkban az exfeleségemmel. Mivel, ha épp semmi dolgom nincs, megőrülök, ezért sokat gondolkodtam azon, hogy mit fogok ott csinálni? Tudod, az exfeleségem nagyon harcos feminista, amit szép lassan én is átvettem tőle, és imádta a vouge-olást, ami a harlemi ballroom house színtérből nőtte ki magát a nyolcvanas években. Utóbbi engem is érdekelt, és úgy voltam vele, hogy most, hogy New Yorkban leszek, láthatom azokat a helyeket, ahonnan az egész indult és azt is, hogy ma hol tart. Valamint, hogy egy biológiai értelemben vett férfi számára hogy néz ki a nő és a férfi közötti spektrum, és talán arra is rájövök, én hogyan illek ebbe bele. Szóval, amit csinálok, arra szerintem nem jó szó a drag, mert nem csak a színpadon van jelen az életemben, és nem egy nő karikatúrája akarok lenni a sminkelés révén sem. Csak azt csinálom, amit szeretek. Ahogy telnek az évek, egyre inkább nővé alakulok át, és bár nem mondanám, hogy már száz százalékig az vagyok, de idővel talán ez is megtörténik. Ez az én személyes felfedezőutam a társadalmi nemek területén, és mivel lehetőségem van szabadon kifejezni magam a munkámban, állandóan visszatérnek ezek az elemek és mindig relevánsnak érzem őket – hiszen átszövik a mindennapi életemet is.

TB: A Svalbard Company filozófiája szerint a tiszta műfajok halottak és a művészet korlátozó kategorizálásait el kell engedni. Ennek megfelelően az All Genius All Idiot egyszerre koncert, cirkusz és kortárs táncelőadás is.

 BS: Az alapötletet az adta, hogy egy kapitalista társadalomban élünk. Mármint, még sohasem jártam Budapesten, szóval a ti társadalmatokról fogalmam sincs, így nem is nyilatkozhatok róla. De beszélhetünk például Svédországról vagy Angliáról – az emberek mindkét helyen nagyon izoláltan élnek, mindenki valamiféle személyes álmot kerget, ami eltávolítja őket a kollektív léttől. Olyan érzésem van, mintha folyamatosan elszeparálnánk magunkat másoktól. Például akik főznek, azok általában más szakácsokkal barátkoznak, lehetőleg teszem azt huszonkét és huszonkilenc év közöttiekkel, és mindig ugyanarra a helyre mennek és ez a fajta buborék áttörhetetlen, ha te mondjuk asztalos vagy. Ha pedig asztalos vagy, akkor a hasonló korú asztalosokkal töltöd az időd és így tovább, bla bla bla – mindenki a saját kis buborékjának a foglya. Ebben az esetben pedig a buborék az olyan embereket jelenti, akik alapvetően pontosan ugyanolyanok, mint ő maga. Szóval, ahogy a tiszta műfajoknak meg kell halniuk, úgy szerintem ezeknek a buborékoknak is ki kell pukkadniuk, egyszerre kell jelen lenniük különböző dolgoknak, és akkor az emberek talán megértenék egymást is. Tudod, ha elmész cirkuszba, akkor általában olyan előadást látsz, ami nagyon nyilvánvalóan cirkuszi, ezt nagyon tradicionális eszközökkel és egy nagyon hagyományos kontextusba ágyazva éri el. Plusz talán vannak zenészek is, akik zenélnek. Bár ezt nevezhetnéd akár a különböző művészeti formák keveredésének is, és talán van vetítés is, szóval mondhatnád, hogy nem kevesebb mint három művészeti ág mixe az, amit látsz – gyakran úgy érzem, hogy ezek nem egymásban léteznek, hanem csak felületes rétegek egymáson. Nem hatnak ki egymásra. A hangszeresek azt játsszák, amit akarnak, vagy amire szerződtették őket, az akrobaták szintén. Nincs kapcsolat köztük, mindenki csak egy réteg, és az egész nagyon felszínes. Ettől pedig nem érzek semmit! Mi úgy hisszük, hogy csak úgy tudjuk kiszívni a közönség lelkét és becsalogatni a miénkbe, ha rengeteg húron húzzuk őket, sok különböző irányból – így esélyük sincs arra, hogy kritizálni vagy analizálni kezdjék, amit látnak, mert lefoglalja őket az, amit éreznek a darab láttán. Mi egy orgiát szeretnénk tartani az érzékeknek. Hogy az emberek inkább megtapasztaljanak, érezzenek valamit, ne csak lássanak. Szerintem a hibrid műfajoknak megvan az a képességük, hogy minden érzékszervre hassanak, de ugyanabból az origóból és koncepcióból kiindulva.

 TB: Mae Karthauserre mint a „zenei külső szemre” szoktatok hivatkozni, mi volt az ő szerepe pontosan?

 BS: Alapvetően én komponálom a zenét. Elég nehéz feladat, mert hiába vagyok dalszerző, inkább egy cirkuszi kontextusban létezem, nem sokat érintkezem zenészekkel. Ez pedig sokszor rossz a darabra nézve. Mert a cirkuszi résznél mindig vannak emberek, akik beleszólnak, megmondják, hogy mi oké és mi nem, mi tetszik nekik, min kéne változtatni és így tovább. De ami a zenét illeti, általában az van, hogy írok valamit, majd megkérdezem róla a többieket is, akik mindig csak annyit mondanak, hogy zseniális, szuper – szóval elég nehéz reálisan értékelnem a saját munkámat. Mae eleinte csak segített a hangom fejlesztésében, megtanított pár beéneklést, plusz olyanokat is, hogy hogyan kell jól beállítani a mikrofonokat, így tovább. Tudod, én abszolút autodidakta zenész vagyok, így nagyon kapóra jött, hogy rengeteg kulcsot és eszközt adott a kezembe. Például hogy hogyan melegítsem be a hangszálaimat úgy, hogy a fellépés végére ne menjen tönkre a torkom. Ráadásul végre van egy külső személy, aki kommentálja a zenét, csavarokat rak bele, segít abban, hogy még jobb legyen.

  TB: Az All Genius All Idiot egyik kritikája kitér az előadás utáni beszélgetésre is, amin ti azt mondtátok, hogy sosem gondolkodtatok azon, hogy mit akartok kommunikálni a darabbal, inkább, csak azon, hogy mit tudtok mutatni a közönségnek. Igaz ez?

 BS: Sosem volt egy, hm, átfogó elképzelésünk azt illetően, hogy mit akarunk elérni, szimplán csak dolgoztunk a darabon, valami olyasmin, amit mind fontosnak éreztünk. De nem volt pontos koncepció, ami bizonyos értelemben elég nehézzé is tette a munkát. Néha hátráltatott minket, és gyakran leragadtunk az egyes pontokon. Például én sokszor céltalannak éreztem az egészet, mert hiányoltam a performanszból a mélységet, a koncepciót, úgy éreztem, hogy magunk sem tudjuk, mit akarunk mondani a közönségünknek. Végül persze lendületet kaptunk és a dolgok beszivárogtak z előadásba az utolsó simítások során. Vagyis amikor már közönségnek adtuk elő. Szép lassan tiszta lett, mit akarunk mondani nekik, mi az üzenetünk, hogy tükrözi az előadás négyünk ideológiáit, a feminista diskurzusainkat, a vitáinkat és egymás iránti szeretetünket. Számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy az üzenetünk felszíne alatt – ha egyáltalán van/volt ilyenünk – megbújnak apró nüanszok, a beszélgetéseink, amik valahogy ösztönösen megtalálták az utat az All Genius All Idiot szövetébe. Úgy érzem, minél inkább tisztán látjuk, hogy hogyan is hatunk a közönségre, annál jobban megértjük, mit mondunk nekik, és tovább haladhatunk azon az úton. Elég sok különböző üzenete van, ami azt illeti.

 Természetesen benne van például az önkifejezés szabadsága, egy kissé anarchikus „csináld azt, amit akarsz és azokkal, akikkel akarod”-idea, de ez persze egy fehér férfi privilegizált perspektívájából jön, szóval nem tudom, mennyire releváns. Emellett persze a darab egyfajta beszélgetés is a társadalmi nemekről, és nem tudom, hogy kezdettől fogva ez volt-e a célom, de az én karakterem a visszajelzések szerint sokat adférfiaknak és nőknek egyaránt. Azt hiszem az én szerepem a feminizmusban az, hogy a férfi és nő közötti határon táncoljak, és ezáltal valamiféle híd legyek. Elég érdekes pozíció az enyém, egyfajta androgün vagyok… tudod, nagyon nyíltan coming outolok időről időre, ami szerintem elég bátor és vakmerő húzás. Azt tapasztalom, hogy ez megerősíti a férfiakat, arra sarkallja őket, hogy fogadják el a bennük rejlő feminin vonásokat is. Sokszor van úgy, hogy a nagyon heteroszexuálisnak és maszkulinnak tűnő fiúk – tudod, jó ruhák, kigyúrt test stb. – odajönnek hozzám a fellépés után és elmesélik, hogy most először indította be őket egy férfi, vagy csak szimplán közlik, hogy gyönyörű vagyok. Szimplán azáltal, hogy elfogadom ezeket a vonásaimat, amiket a kultúránk inkább elnyomna, miközben megmaradok férfias nőnek vagy nőies férfinak, bizonyos értelemben hidat tudok képezni a két nem között. Úgy érzem, hogy ahogy újra és újra előadjuk a darabot, ezek a témák egyre relevánsabbak lesznek, és személy szerint azt gondolom, hogy még rengeteg apró rejtett üzenet rejt magában az előadás.Azt szeretnénk, hogy a közönség érezzen valamit: amikor elhagyják az épületet, azt érezzék, hogy megtapasztaltak, nem csak látták. Az All Genius All Idiot jelentései, értelmezhetőségei pedig csak tágulnak, ahogy estéről estére újra színpadra állítjuk.

 TB: Az All Genius All Idiot volt az első közös darabotok, vannak már tervek a folytatást illetően?

 BS: Az igazat megvallva nem hiszem, hogy bármelyikünk is ebben a felállásban szeretné megcsinálni a következő darabját. Nem ez a tervünk. Azt szeretnénk, hogy a Svalbard Company egyfajta ernyőként funkcionáljon, mondhatni inkubátorként, ami új projekteknek és felállásoknak ad életet. Most épp egy manifesztón dolgozunk, amiben összefoglaljuk, hogy mi fér bele a Svalbard koncepciójába – szó lesz benne a tiszta műfajok haláláról például… Nem tudom még pontosan, sok minden lesz benne, még nem írtuk meg. De inkább panellé szeretnénk válni. Például, ha én kitalálok egy darabot négy etióp lánnyal közösen, akkor először egyeztetek a többiekkel, hogy belefér-e még a Svalbard koncepciójába. Beszélünk róla, hogy a manifesztó értelmében releváns-e számunkra, és ők is hozzátehetik a maguk ötleteit. A lényeg az, hogy ahelyett hogy egy olyan performanszt hoznánk létre, amiben mind a négyünk mint cirkuszi művész van jelen, csak a négy alapító egyikének lenne kötelező részt vennie egy projektben, ahogy neki tetszik. Például én DJ-znék, vagy Tom felelne a marketingért. Annyi fontos, hogy világosak legyenek a szerepek, hogy konzisztensek maradjunk az elképzeléseinkhez, miközben új projekteket vonunk be. Szeretnénk továbbra is inspirálni egymást, csak, talán egy absztraktabb módon. Mindegyikünk teljesen eltérő irányba nyújtózkodik jelenleg, ami nem meglepő: a társulatot még friss diplomásként alapítottuk, szóval a világunk épp másfelé tágul. Mi pedig azt akarjuk, hogy tovább tágulhassanak, a Svalbard segítségével is.

 TB: A honlapotok szerint rendelésre is készítetek performanszokat. Hogyan jött ennek az ötlete és mi volt az eddigi legextrémebb kérés?

 BS: Igazság szerint nem kapunk olyan sok felkérést! De kezdettől fogva vonzottak minket a hely-specifikus előadások, így hamar beépítettük őket a repertoárunkba. Az All Genius All Idiottal az egyik első rezidenciánk nem sokkal az egyetem befejezése után volt, Svédország északi részén. A házhoz, ahol felléptünk, tartozott egy gyönyörű pajta is, amibe azonnal beleszerettünk – szóval megkérdeztük a tulajt hogy nem lehetne-e ott is egy speciális előadás. Szerencsére annyira imádták az előadást, hogy megengedték, a performansz pedig a tér különleges fényviszonyaira és a különleges környezetre alapul. Sokat kapunk az ilyen alkalmaktól. Azt hiszem, egyikünk sem szeret egy fekete dobozban fellépni, ahol megteremthetjük a saját világunkat, mi inkább a már meglévő környezetet szeretjük használni. Sokszor gondolkodunk azon, hogy annyi gyönyörű dolog van a világon, hogy tudnánk erre irányítani a figyelmet egy adott darabban, hogy tudnánk kollaborálni az (ember által alkotott) természettel? De tudod mit, elmesélem inkább a legutolsó ilyen felkérésemet, szerintem elég jó történet, haha!

 Szóval az egyik partneremmel, Alexis-szel van egy közös projektünk, a 20/20, ami nagyon androgün és szexi – számomra olyan, mint egy intellektuális szoftcore pornó. Nagyon feslett és nyers, én imádom! Egyszer Santiago, egy barátom meghívott bennünket valamiféle nagyobb eseményre, hogy ott is adjuk elő, biztos jól fogjuk magunkat érezni, bla bla bla... Megérkezünk a repülőtérre Alexis-szel, hamarosan pedig már egy taxiban lelkendezem Santiagonak, hogy végre bemutathatjuk neki a darabunkat! A performanszról készült videó felénél viszont rám néz és megkérdezi: ugye tudjátok, hogy a programokon szinte csak keresztények vesznek majd részt? Mi meg: jézusom, nem tudtuk! Épp most készülünk előadni egy feslett erkölcsű szoftcore homoszexuális darabot egy sereg kereszténynek? Szerencsénkre nem igazán voltak ortodox keresztények a nézők között. Svédországból beszélünk, ahol még mindig inkább a liberalizmus a vallás, mint a kereszténység. Az előadás után sokat beszélgettünk egy pappal, aki kifejezetten dicsért minket, és nagyon egy hullámhosszon volt az elképzeléseinkkel. Gyönyörű este volt!

Kollár Bálint

[flowers-all-round]

És néha ezzel teszem tönkre magam

Néha túl sokat gondolkozom.

[metalindex-hu]

The Devil’s Trade interjú

The Devil’s Trade interjú - http://metalindex.hu/2020/08/16/the-devils-trade-interju/ -

Szia Dávid! Örülök, hogy készíthetek veled interjút. A The Devil’s Trade létrejöttéről kérlek beszélj egy kicsit, mert sokan kíváncsiak lehetnek rá?

Én is örülök, hogy beszélgetünk, köszönöm a lehetőséget!  Szeretem két időpontra datálni az indulást: az első, mikor 2014-ben megjelent a Those Miles We Walked Alone első verziója, ami még szerzői kiadás volt. Volt néhány dalom, ami nem fért egyik zenekaromba sem, köztük egy olyan is, amit még tizennyolc évesen írtam. Célom viszont semmi nem volt vele, de már a zenével sem sok. Csak szerettem volna, ha nem vesznek el ezek a dalok. Aztán a második, a valódi indulás, mikor Jakab Zoli barátom – azt hiszem 2015-ben – azt mondta, hogy csináljuk ezt komolyan. Hogy ő hitt ebben, segített nekem is elhinni, hogy van létjogosultsága a zenémnek. Az ő barátsága és menedzseri munkája nélkül sehol nem tartanék.

A régi lemezek mennyire lettek népszerűek? Szerinted megkapták azt a népszerűséget amit érdemeltek?

Pont annyi népszerűségnek örvendtek, amennyit megérdemeltek, és amennyinek meg tudtam felelni. Ez így egészséges, természetes, és így van tere a fejlődésnek. Az újabb anyagok pedig húzzák magukkal a régieket. Rajongóként nagyon izgalmasnak találom azt az utat, amit az alkotó bejár az alkotásain keresztül. Ebben nem lehet rohanni, nem lehet erőltetni. Illetve lehet persze mesterségesen generálni gyors, értéknek látszó instant tartalmat, sikernek látszó jelenlétet. Ma minden erről szól, minden ettől rohad.

Az idei évben sikerült egy nagy kiadóval szerződést kötnöd, méghozzá a Season of Mist kiadóval. Mikor és hogyan kezdtetek egymáshoz közeledni?

A The Devil’s Trade-el 2016-ban volt az első Európa turném a Crippled Black Phoenix előzenekaraként. Onnantól kezdve minden turnémon feltűnt valaki a Season Of Mist-től, de más nagy kiadóktól, fesztiváloktól is.  Ez kizárólag Zoli érdeme, én csak tettem a dolgom. A Roadburn fesztivál meghívása is így alakult. Az első ide vezető lépés az volt, hogy Zoli leszerződtetett a Doomstar Bookings koncertszervező céghez, ami az egyik vezető ügynökség az undergroundban. Innentől tényleg nem volt más dolgom, csak minél többször minél jobb körülmények közt színpadra állni, és csinálni, amihez értek. Ha jól emlékszem, az Oceans Of Slumber turné után 2019 nyarán ücsörögtem a próbateremben amikor Zoli hívott, hogy épp Michael Berberian-nel (A Season Of Mist főnöke) beszélt, és fel kéne vennem három új dalt, mert meghallgatná. Ekkor az előző lemezem, ami a Golden Antenna kiadónál jelent meg, még nem volt egy éves sem. Volt egyetlen kész új dalom, és néhány ötlet szintű téma. Innentől nagyon felpörögtek az események. Miután kiderül, hogy kiadják az új lemezt, el kellett vonulnom a hétköznapokból, hogy csak ezzel tudjak foglalkozni. Novemberben már fel volt véve az album első verziója, Borbás Robi is elkészült a borítóval, januárban pedig leadtuk a kiadónak.

Így most milyen lehetőségek nyílnak meg előtted?

Az a legnagyobb különbség, hogy egy sokkal nagyobb és erősebb apparátus áll a produkció mögött, aminek segítségével sokkal több embert ér el a zeném, és komolyabban veszik a produkciót. A Season Of Mist neve eleve biztosíték a minőségre, és arra is, hogy olyan produkcióval találkozhat a promóter, újságíró, ügynökség, zenerajongó, ami adott esetben túllép a műfaji határokon. Elég csak a Thy Catafalque-ra gondolni. De ugyanígy működik a Doomstar Bookings is. Ezen kívül egyrészt hatalmas biztonságérzetet ad, hogy ilyen cégek állnak mögöttem, másrészt még nagyobb a motiváció a fejlődésre.

Természetesen ha van új szerződés, akkor van új lemez is, ami augusztusban jelenik meg náluk. Én úgy gondolom, hogy nagyon jól sikerült a ‘The Call of the Iron Peak’ című mű, talán az eddigi legjobb! Kérlek mondd el a legfontosabbakat róla!

Én nem éreztem nagy lépésnek a What Happened To The Little Blind Crow-hoz képest, hiszen így, hogy ennyire kevés idő telt a két lemez közt, nyugodtan beszélhetnénk folytatásról is. Ráadásul azzal, hogy ilyen sok idő telt el a felvétel és a megjelenés közt, plusz a karantén sem segített sokat, eléggé el is távolodtam az anyagtól. Az első visszajelzések viszont nem túl visszafogottan jelzik, hogy sikerült egy újabb szintre emelni a már létrehozott zenei világot. Annyira gyorsan történt a lemez megírása és felvétele, hogy kicsit olyan, mintha nem is velem történt volna. Miközben írtam a dalokat, és főleg az Alpok béli időszak alatt éreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történik, de a dalírás annyira tudattalan folyamat számomra, hogy csak a végén eszmélek rá mi történt. Ez a ráeszmélés a jelenlegi helyzetben idő és koncertek híján elmaradt, így most, ahogy tanulom újra a dalokat és érkeznek az első kritikák, reakciók, döbbenek rá, hogy mennyit mélyült a zenei világom ezzel a lemezzel. Egyben ahogy talán hallatszik is, van egy nagy adag megnyugvás a dalokban, elfogadás talán, de semmiképp nem béke. Az a folyamat erősödött tovább, ami az előző lemezzel indult, amiben ráeszméltem, hogy merre jártam eddig, és merre kell továbbmennem, hogyan kell elfogadnom és használnom az eddig félt és mélyen elnyomott világom. Talán érződik ebből is, hogy az egyetlen cél még mindig a saját terápiám.

Mit mondott a kiadó amikor meghallotta a számokat? Szerinted mi fogta meg őket leginkább? 

Nagyon szeretik, de nem tudom, hogy éreztetnék-e velem, ha nem szeretnék.

Kik voltak a segítségedre és miben segítettek?

Van egy maroknyi ember körülöttem, akik segítenek ebben az egészben. Elsősorban Szofi a párom, Zoli a menedzserem. Nélkülük teljesen el lennék veszve, és csak a brazil jiu-jitsuval tenném magam és másokat még jobban tönkre. Ezen kívül Szabó Márton Nagyúrral és Szabó Péter Póbácsival elválaszthatatlanok vagyunk. Remélem, azzal, hogy ragaszkodom hozzájuk, segítek nekik is előrébb lépni abban, amiben annyira tehetségesek. Marci az állandó hangmérnököm, Póbácsi pedig a klipjeimet forgatja, és amikor csak tud, fotóz. Egy kicsi és nagyon összetartó, támogató közösség részei vagyunk, nyolc-tíz emberről van szó, akik olyan zenekarok tagjai mint a Havária, Igor, Torn From Earth, Ghostchant, Cudi Purci és a Phoenix Music stb. Ők mind hatalmas segítség, és ezekben az időkben különösen szerencsésnek mondhatom magam, hogy van egy mindentől és mindenkitől független szerető közeg, aminek része lehetek.

Talán a sötét Folk / Blues állhat hozzád legközelebb. Idehaza nem sokan játszhatnak ilyet, de még külföldön sem túl gyakori. Milyen jelzőket mondanál a zenédről? Mit mondanak a zenehallgatók, mit szeretnek a The Devil’s Trade zenéjében?

Mindig bajban vagyok, ha nekem kell körülírni a zeném. Sötét, nehéz, de nem depresszív. Szomorú, de nem lehúzó. Azok szeretik, akik nem a könnyed kikapcsolódást keresik, és általában olyanok akik tudnak azonosulni az elszigetelődéssel, magánnyal, és az önmagukba merüléssel. Ez nem egy szájharmonikázgató kockás inges “madáchtéri” folk blues projekt. Sőt nagyon igyekszem ettől távol tartani magam. Szerintem a blues az első lemezt leszámítva elég messze esik már tőlem.

Milyen formátumokban jelenik meg az album? Neked milyen kérésed volt a kiadványokkal kapcsolatban?

A legfontosabb a vinyl. Ezen kívül CD-n és az összes streaming felületen is megjelenik. Semmilyen kérésem nem volt. Olyan vagyok, mint egy türelmes gyerek a vidámparkban. Ha rendesen viselkedek, amire lehet, úgyis felültetnek.

Szerencsére a kiadó a koncertekben is segít, így összehoztak egy remek turnét, ami sajnos a koronavírus miatt eltolódott, de minden bizonnyal létre fog jönni. Mennyire lesz nagyszerű dolog ez? Mit ígérsz a budapesti koncertre látogatóknak, ami áprilisban lesz?

A turnékat nem a kiadó, hanem Zoli és a Doomstar szervezi, és már nem csak ez van újra kötve, hanem több turné is szerveződik jövőre. Nem ígérek semmit, ha nem baj, így is rettenetesen feszült vagyok a turnék hazai állomásain.

Jelenleg hány zenekarban zenélsz még? Hogyan sikerül mindenhol a maximumot kihoznod magadból?

Jelenleg nincs másik aktív zenekarom. Biztos engem is az segít, hogy “Edzőtáborokban és öltözőkben töltöttem a fél életem”…

Milyen jövőképet képzelsz el? Mit lehet ebből elérni, megvalósítani?

Ha van még bennem dal, azokat felvenni, megjelentetni, minél többet koncertezni. Megcsinálni a TDT zenekari verzióját is. Ha ez mind megvalósul, boldog leszek. Az olyan álmok, mint a Roadburn és a Season Of Mist sem volt kitűzött cél, hiszen nem hittem, hogy valaha a közelükbe kerülök. Csak teszem a dolgom, és megpróbálok eleget tenni annak, amit a zeném lehetőségként elém tár.

Köszi az interjút. Tényleg nagyon jó amit csinálsz!

Én is köszönöm, hogy beszélgettünk! Nagyon örülök, hogy tetszik!

Facebook event: https://www.facebook.com/events/313295493054245

www.facebook.com/TheDevilsTrade www.thedevilstrade.bandcamp.com www.youtube.com/user/mdgytdt www.instagram.com/thedevilstrade

[staystronganddontcry]

Egyszer biztos tönkre teszem magam ezzel.

[youngflexg]

Srácok, rengetek szar dolgot csinaltam a testemmel, drogok, pia erős ellentetek, gyógyszer keverés, minden. Mai napig erzem a hatásukat, de valamilyen szinten, ha nemis mindig, de napi 1-2 órát boldogvagyok, a többibe agyalok azon a nőn, fe figyeljetek... BOLDOG VAGYOK 1 2 ÓRÁRA, ÉS AZ NEMSZÁMÍT MIT SZÍVOK, MIT FOGYASZTOK, BARMIVEL TESZEM TÖNKRE MAGAM...

Nem nemez az igazi tonkreteves, hanem ah amikor lelki szarban vagy, mint én,a nap 20 órájában, szoval ezzel csak aztakartam mondani, mindenki csinalja amit szeret, barmit kell.hozzá bevennie, innia, szívnia, a lelki szarbol menekúljezek, csak ezzel tudjátok magatok szétkurni, sziasztok🔥

Mondj még mindig hianyzik mert egy hülye faszvagyok de az mellékes😂😂😂😂💜

[walkinwithspiders-blog]

Velem volt a gond. Mindig velem volt a gond. Mintha egy hibás apró kütyü lennék egy tengernagyságú szerkezetben. Soha nem illettem a képbe. Mintha nem is erről a bolygóról származnék. Már gyerekkoromban furcsán néztem az emberekre. Vagy az emberek rám? Soha nem éreztem, hogy ott lennék, ahol valóban lennem kellene. Idegenül szemléltem a körülöttem kószáló lelkeket. Annyira másak voltak, mint én. Volt valami abban, ahogy ők jártak a világban és ahogy a világot látták, és valami más volt abban, ahogy én tettem. A suliban, az állítólagos barátaim között vagy akár otthon. Én csak egy elveszett, elkóborolt lélek voltam és egy porhüvely. Ha egy kis időre és azt hittem, hogy végre van helyem, mindig történt valami, ami ezt tönkretette. Valaki, aki ezt tönkretette. Én. Minden egyes alkalommal foggal-körömmel szerettem volna megtartani azt a pillanatot, amikor végre egy puzzle darabkának éreztem magam. Végül azonban mindig elrontottam. Talán olyanok vagyunk, mint a programok, és bennem valami nagyon el van kódolva. Már abban sem vagyok biztos,  hogy azt a kódot nem én magam írtam át tudat alatt. Belecsöppenek valami jóba, valami szépbe, valami olyanba, amiért érdemes lenne harcolni és küzdeni, de én ellököm. Olyan erővel lököm el magamtól, amennyi bennem van. Teljes erővel. Hogyan tudnám ezt leállítani? Vajon hogyan írhatnám át azt a programot, ami engem működtet? Tanácstalan vagyok és úgy érzem, senki sem segíthet. Vannak, akik rövidebb-huzamos ideig próbálkoznak, akik valóban segíteni akarnak, de végül mindenki feladja. Mintha belátnák, hogy javíthatatlan vagyok. Valami, ami annyira törött, annyira elcseszett, hogy nem akarnak rá időt áldozni. Hiszen minek? Lehetetlen. Annyiszor elkap az az érzés, hogy soha nem fogom megtalálni a helyem. Néha fel akarom adni. Annyira szeretném feladni, mert én magamat is javíthatatlannak találom. Számos példa van arra, hogy nem tudok változni, nem tudok változtatni magamon. Mintha a körülmények és a környezetem is arra akarna figyelmeztetni állandóan, hogy neked nem itt a helyed. De akkor hol van? Talán az volt az egyetlen egy alkalom, amikor helyesen cselekedtem az életemben, mikor szándékosan ellöktem mindenkit. Talán az volt az a pillanat, amikor beláttam, hogy menthetetlen vagyok és nem tehetem meg az emberekkel, hogy elpocsékolt időt pazaroljanak rám. Hiszen miért? Totál felesleges. De az az átkozott remény, ami megtelepedett a lelkemen. Az az átkozott érzés, hogy valakinek szüksége van rám. Hogy valaki akar engem, az életébe, mert oda illő vagyok. Én pedig önző voltam és úszni akartam ezzel az érzéssel. Jó mélyen megmártózni benne, még ha csak kis ideig is. Még ha csak egy apró pillanatra. Bár ne tettem volna. Bár lettem volna annyira erős, hogy ellenálljak a csábításnak. Talán akkor nem bántok más lelkeket, nem teszem őket tönkre. Erősnek kellene lennem és újra megtenni. Az életben egyszer azt csinálni, ami helyesnek tűnik. Még ha fájdalmas is. Belefáradtam a reménykedésbe, belefáradtam abba, hogy körülöttem mint egy óriási láng perzselem azokat, bántom azokat, akiket valóban szeretek.