#szópoén | Explore Tumblr posts and blogs

dorigoesabroad-blog · 7 years ago

Text

Fürdőzések és Relleno negro

FIGYELMEZTETÉS! A bejegyzés indokolatlan mennyiségű vizet és tengerpartot tartalmaz, így akinek nincs türelme hozzá haladjon a lentebb található kiránduláshoz!

Mondtam már, hogy szeretem Mexikót? A tájat, az embereket, akik mindenben látják a jót, az ételeket – még ha ezek miatt el is töltöttem egy hétvégét lázasan és diétázva -, a tacot (ezt külön meg kell említenem), a tengert, azt a hangulatot, amit a hely ad, és még rengeteg mindent sorolhatnék, ami miatt most sehol máshol nem lennék szívesebben.

Hol is kezdjem… bevallom, az első napjaim a suliban nem voltak könnyűek. De minden kezdet nehéz (hah, egy bölcs gondolat). Már éppen kezdtem belejönni a spanyolba a családommal, amikor bekerültem egy új helyre, fénysebességgel és fura akcentusokkal beszélő emberek közé. Az első „próbám” talán az lehetett, amikor a fél államot ledöntötte a nagy kötőhártyagyulladás, és a barátnőm, az egyetlen az osztályomból, aki beszél angolul, hiányzott egy hétig, így össze kellett szednem minden spanyoltudásomat, hogy megpróbáljak szocializálódni a többiekkel. Azóta lassan egy hónap telt el, és mondhatni elégedett vagyok magammal, és a nyelvvel - amikor éppen nem vagyok egy zombi, aki már a saját anyanyelvén sem tud egy értelmes szót kinyögni. #cserediáklét

Tehát, mint mondtam, több mint egy hónapja írhattam utoljára. Ezzel kapcsolatban elég vegyesek az érzéseim. Egyrész nagyon gyorsan telik az idő – lassan két hónapja vagyok itt -, másrészt viszont visszagondolva már a palenquei orientáció is vagy ezer éve volt, hát még az ideutam, és a repülőn megnézett rajzfilmek… Ahhoz pedig, hogy visszaemlékezzek mi mikor és milyen sorrendben történt nagyon el kellett gondolkoznom és alfába lemenve koncentrálnom, hogy összeszedjem jó mélyre eltemetett és elfelejtett emlékeimet. Valamint egy naptárra is ránéztem. Vizuális típus vagyok, így hátha jobban megy. Egy jó tanács azoknak, akik később a csereévük alatt blogot akarnak írni: Jegyzeteljetek! Egy hét múlva semmire nem fogtok emlékezni. Tehát ahhoz, hogy ezt a posztot meg tudjam írni komoly kutatásokat és számításokat kellett végeznem. Csak szólok, azokban nem vagyok jó. Megszenvedtem vele, úgyhogy legyetek büszkék rám.

Miután sikerült lekémkednem a dátumokat, el is kezdem a storytime-ot: Egy nappal a legutóbbi posztom után, vagyis ha minden igaz szeptember 21-én, csütörtökön délután a szüleim megkérdezték, hogy van-e kedvem csinálni valamit, hogy ne unatkozzak. Először is az egyik dolog, amit nagyon hiányolok otthonról az a séta. Amikor csak úgy kilépsz a házból és elindulsz valamerre. Nem mintha ilyet sokat csináltam volna, de már kilépni a házból, azért hogy egy konkrét helyre elmenj gyalog, az is jól esne. Azt megértem, hogy a hely veszélyesebb, mint Magyarország, és néha jól esik, hogy nem kell átszenvednem magam a városon, de mondjuk úgy, hogy kissé már kilométerhiányom van. Mondtam, menjünk sétálni! Úgyhogy elvittek sétálni Cancúnba mert hát… miért ne? Csak egy óra kocsival. Jó tudni, hogy náluk ezt jelenti az, hogy kiruccanunk valahova délután.

Még csak felülről láttam Cancúnt, amikor megérkeztem, ezúttal viszont végigjártuk a bevásárlóutcákat és az üdülőrészt, amit egy lagúna választ el a város többi részétől.

Bár ez még gyakorlatilag tényleg csak egy délutáni kiruccanás volt, pénteken újból átkompoltunk Cozumelre, ahol apukám családjánál aludtunk, majd szombat reggel elindultunk arra a helyre, ahova már nagyon régen szerettem volna eljutni, El Cielo de Cozumelre, vagyis „Cozumel egére”. Nagyjából reggel kilenckor indultunk Puerto Abrigoból, egy cozumeli kikötőből, Pedro nagyobb hajójával, a Celtic Dreamerrel, sok (nagyon sok) étellel, és békalábakkal feltankolva, az őrült nagynénéim, unokatestvéreim, a szüleim, és még több rokon társaságában.

Elmondhatom, hogy vezettem hajót empanada-evés közben (említettem már, hogy szeretem a mexikói kaját?), és voltam a sziget legszebb helyén, még ha az ég (mármint az igazi, nem el cielo – szópoén) kicsit be is volt borulva. El Cielo alapból egy homokzátony a parttól távolabb, mellkasig érő vízzel, ahová csak hajóval lehet eljutni, és a partra nem is lehet kimenni. Bármelyik irányba távolodva pedig mélyebb víz, és vízifüvekkel (#biosz) benőtt, könnyű búvárkodáshoz megfelelő helyek vannak, ahol Laloval, az unokatesómmal kerestünk tengericsillagot. Öhm, és azt még nem említettem, hogy egy rája is elúszott köztünk néhányszor. Az elnevezése (cielo = ég) egyébként teljesen találó, ha tiszta az idő a víznek tényleg olyan színe van, mint az égnek.

Nagyjából reggel tíztől délután háromig kint voltunk, amíg nem kezdett cseperegni az eső (Igen, cseperegni! Régen láttam már égszakadásnál kisebb esőt…), és mi az unokatestvéreimmel, akik a hajó orrán ültünk kaptunk egy kis eső- és tengervizet az arcunkba.

„Szólítsunk le egy random biciklist és szelfizzünk vele…” – Az őrült nagynénéim

Újabb sulis hét eltelt, és bár a hidegzuhany a hajón nem esett jól… akkor még nem tudtam… (baljós zene) Kezdjük ott, hogy a mexikói nyár még szeptember végén is tart (és még jó sokáig), úgyhogy egy héttel később (szeptember 30.) a nővéremmel és a szüleimmel újabb „hétvégi kiruccanásként” elmentünk Puerto Morelosba, Playa del Carmentől nagyjából harminc kilométerre, ahol apukám a kisebb hajóját, a True North-t tartja. Elhajóztunk távol a hotelektől, egy elhagyatott tengerpartra, ahol sétáltunk, homokvárat építettünk, majd bentebb a mélyebb vízben búvárkodtunk. Azt mondtam, hogy „elhajóztunk”? Valami olyasmi. Én nem sorolnám a „hajózás” kategóriába. Jobban illenek rá a „pattogás”, „őrültszágulozás”, vagy a „nézzükmegmennyitbíramígnemborulfel” szavak. Azt már megszoktam, hogy néha hogy vezetnek az utcán, de nem gondoltam volna, hogy a tengeren is. Mellesleg a parttól távol elég nagy hullámok voltak… Azt az érzést már ismerem, amikor lenézek a kocsiból és a szakadék van mellettem, voltam már hegyek között. De hajón ilyen még nem történt velem. Eddig. Úgyhogy nagyjából háromnegyedórányi halálfélelem, és „nemleszektengeribeteg”-féle gondolat után végül is szerencsésen megérkeztünk és strandoltunk egy kicsit, csak úgy hétköznapian.

Az ott egy homokvár :)

A látvány az érkezés után szerencsére elfeledtette velem a rosszullétet, de a hazaút… na az vicces volt. Odafele a haláltól féltem, visszafele már meg akartam halni. Röviden leírva, egy egészen picit tengeribeteg voltam. Megvannak azok a Hello darkness, my old friendes videók? Na, azzal a zenével a háttérben képzeljétek el a jelenetet, amint a hajó hátuljában fekve, remegve haldoklom, miközben kintről is fröcsköl rám a tengervíz… A családom pedig mindeközben nyugodtan cseveg, és élvezi a tengert és a napsütést. A szombatot nem töltöttem túl jó állapotban (meg a vasárnapot se)… de láttam szép tengeri fűcsomót. :)

~ Hivatalos biológiai nevén tengeri fűcsomó

Az, hogy egyben hazaértem egy dolog, de aznap este még jelenésem volt egy Rotaract vacsorán, amit nem szívesen hagytam volna ki, úgyhogy összeszedtem magam, szépen felöltöztem, mosolyogtam mindenkire, és mondtam ügyesen, hogy sí sí. Ennél több nem telt tőlem. Ezzel együtt viszont néhány szem tésztán kívül nagyjából semmit nem bírtam megenni. (Mondtam már, hogy - amikor nem vagyok tengeribeteg - szeretem az olasz kaját?)

Miután azonban a hétvégét szerencsésen túléltem, a suliban is telt az idő, és elértünk oda, ami miatt az érkezésem után néhány napig otthon maradhattam. Igen, vizsgahét! Én naiv eleinte bíztam benne, hogy egyszerűen hazaküldenek, vagy majd szépen elolvasgatok, míg a többiek megírják, úgyhogy annyira nem örültem annak a rakat spanyol nyelvű feladatlapnak, amit hétfőn elém vágtak. Úgyhogy megírtam a vizsgákat az alapvető tantárgyakból, meg azokból, amiket továbbra sem sikerült beazonosítanom. De végül is úgysem számítanak sehol a jegyek, amiket itt kapok, úgyhogy elszórakoztattam magam médiumi képességeimmel. Az a személy, akire most gondolok, remélem tudja, hogy rá gondolok, és büszke rám, mert egész jól sikerültek ;) A fizika dolgozat első oldalán egy hibám lett összesen. Mondjuk a többi oldal azért behozta… Összességében viszont – nekem legalább is – a vizsgahét telt a leglazábban, mivel napi két dolgozat volt, köztük szünetekkel, és már tizenkettőkor végeztünk.

Miután a vizsgahét lezajlott, és minden visszatért a rendes kerékvágásba, hamarabb, mint gondoltam, október hetedikén újra elindultunk El Cielo felé, ezúttal sokkal szebb időben, ahova Roksi, és Waldir öccse, German is velünk jött. Ezúttal megmenekültem az őrült nagynénéim túláradó szeretetétől (amúgy szeretem őket), viszont Gerardo, a tavalyi cozumeli karnevál királya, az egyik rokonom (ötletem sincs, hogy milyen ágról), tanított – vagy legalább is próbált – mexikói táncokra tanítani, miután visszamentünk a kikötőbe. És eldöntöttem, hogy szeretnék járni órákra.

Megtalálod a ráját a képen?

Picike halacska

Egyelőre a városban nem találtunk tánc lehetőséget, viszont, miután a suliban nem sokat tudok csinálni felvettem plusz óraként a franciát. Alapból jó vagyok a nyelvekből, de spanyolul tanulni a franciát érdekes lesz… lehet, hogy nem vagyok teljesen normális. Néhány hét múlva kiderül.

Október 24-én, kedden a suli szervezett egy kirándulást az osztályomnak, amit minden évben megszerveznek, így Puerto Morelos más részét is megismerhettem a kikötőn kívül. A nap már azzal jól indult, hogy nem kellett egyenruhát felvenni, és így mitha más emberként érkeztem volna reggel az iskolába. Mintha újraéltem volna az első napom, amikor még mindenki nézte az „új lányt”. Két kisbusszal vittek el minket egy tengerparti szállodába, ahol először reggeliztünk, majd bemelegítésnek bekötött szemmel, libasorban kellett levánszorogni a tengerpartra, amit jó néhány napozóágy és lábujj bánt közben. Utána pedig a homokban „nagyon értelmes” (és fájdalmas) játékokat játszottunk. Mivel azonban már játék közben esni kezdett az eső, kénytelenek voltunk a medencebárban menedéket keresni.

És hogy a sok fürdőzésen kívül valami másról is írjak, a valladolidi rotary klub néhány tagja, és az ottani két cserediák fogadószülei kitalálták, hogy a hétvégére meghívják a cserediákokat Méridából, és Quintana Roo államból, vagyis tizenegy főt, és a házaikban szállásolják el őket. A bökkenő csak volt, hogy a cserediákok nem utazhatnak egyed��l tizennyolc év alatt, és a tizennyolc év felettieknek is nehezen engedték meg. Úgyhogy elment jónéhány levél, és mentek a nagy tanácskozások, hogy akkor mit csináljunk, mert Valladolid nagyjából két órányira van minden meghívottól. A fogadóanyukám végül vállalta, hogy elvisz engem meg Roksit, hazafele viszont már nem tud hozni. Azt igazából csak már az indulás után mondták ki hivatalosan, hogy hazamehetünk távolsági busszal, így elég nagy bajban lettünk volna, ha nem.

A kezdeti bonyodalmak után végül Roksi csütörtök este átjött Cozumelről a komppal, és péntek reggel, mexikói szokás szerint nyolc helyett majdnem kilenkor indultuk el Valladolid felé. Nagyjából tizenegy körül érkeztünk meg az egyik brazil fiú házába, ahol a csapatból már hatan ott voltak, míg a többiek a másik fiú házban. Miután lenyugodtunk a nagy „újratalálkozás” után szépen felugráltunk az egyik fogadószülő furgonjának platójára, ahonnan olyan cserediákosan, mindenkinek integetve a belvárosba mentünk, ahol találkoztunk a többiekkel, és egy ünnep alkalmából részt vettünk egy felvonuláson, ami a templomban ért véget.

A templom után elvittek minket ebédelni a felvonulás összes résztvevőjével, ahol egy helyi ételt, Relleno negrot hoztak. Azt mondták csirke, csípős sötét színű szósszal, amiből csinálhatsz tacot. Ezután kihoztak valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kupac sár, csirke elvétve megtalálható volt benne, és én személy szerint majdnem megfulladtam, olyan csípős volt. Nem tudom a többieknek hogy ízlett, de egy idő után mindenki gyanúsan csak torillát evett magában, feltekerve.

Ezek után, a hétvége során tüdőgyulladást kockáztattunk fagyásponton lévő medencékben és cenotekben (víznyelő), halottak napi bulit tartottunk, maya romokra másztunk (és próbáltuk elkerülni a nyomulós árusokat), és lecsaptunk minden rendes kaját ígérő lehetőségre.

Ek Balam - maya romok:

Cenote:

Día de Muertos – Halottak napja:

Vasárnap, végül újra fájdalmas úcsút vettünk a többiektől, és hárman indultunk vissza Playa del Carmenbe, távolsági busszal, majd miután Roksi (-Lengyelország) és Hugo (-Franciaország) is hazamentek, egy újabb fantasztikus hétvége után visszakerültünk a hétköznapokba. Tegyük hozzá hogy már próbáljuk szervezni a következő találkozót... :)

Chichen Itza:

A tizenkét kedvenc emberemmel

Kíváncsi vagyok mennyit romlott a fogalmazásom és a helyesírásom (valószínűleg sokat) az első poszt óta. Mert amikor visszaolvasom, amit írtam, néha el kell gondolkoznom, hogy mit is akartam írni, és újra kell írnom az egészet. Ezen kívül, éreztétek már magatokat elveszve a nyelvek között? Mert mostanában gyakran előfordul, hogy magyarázok valamit angolul, és belemondok néhány spanyol szót, vagy a mondat felétől átváltok spanyolra úgy, hogy nem veszem észre. Egyrészt örülök neki, de azért néha kicsit fura, minta már egyik nyelven sem tudnék beszélni. És, hogy mi lesz egy év múlva abba nem merek belegondolni. Alapból a spanyolt újra kell majd tanulnom, mármint szlengek nélkül, és így a magyart is. Az angol még éppen elmegyeget.

Úgyhogy ha a következő posztok megírása több időt fog igénybe venni, vagy lesznek értelmetlen mondatok, amiket én sem fogok tudni megmagyarázni, nézzétek el nekem.

Peace, love, majd lehet keresek egy magyartanárt.

Dóri

2 notes · View notes