#sapka nélkül

[petrany]

Oké, a PetaPixel megtalálta az ezer pontos illusztrációt. Minden, ami undorító a modern fotós hobbiban, benne van ebben a figurában. A lencse nélkül is egymillió feletti összegért hozzád vágott, szigorúan fekete Leica. A gyökér pecsétgyűrű, hogy legyen, amire rámegy a családi címer, vagy valami más balfaszság, amit menőnek tartanak a szintén gyökér bar��taid. És persze örök kedvencem, a kurva kötött sapka, nyáron, illetve beltéren is, hiszen annyira...érzékeny?

Nektek áraz a Kodak, az szent. De legalább valaki eltartja a Cinestillt is.

[ivmuf]

fővárosi biciklis (2021)

nem tudom, létezik-e visszataszítóbb embertípus az entitled fővárosi biciklisnél, amelyik kiszabadul „vidékre“. messziről felismered: fixi; sildes sapka; alulfejlett vádli- és combizmok; biciklis tetkó; i bike bp matrica; max 22-vel teker előtted a buszsáv közepén, hogy nehogy tudjál tőle haladni, és minden pirosnál visszatolakszik eléd, bár menni azt nem bír.

van néha, hogy ezek összeállnak többen, és főleg ilyen hosszú hétvégéken elmennek bicajozni valahová „vidékre“, értsd: velencei kör, balatoni kiskör, dunakanyar. nyilván az első vízparti megállóig vonat, onnantól falkában parasztkodás a bicikliút közepén vémax 18-cal, bömbölő jbl mellett. ilyenkor mindig gecimáv, mert a) régi szar vonat jött, amire alig bírtuk felrakni a bálinttal a cangát, vagy b) tudod, ez az új vonat jött, de nem tudom, mire számított a faszkalap máv, hogy hányan lesznek biciklivel, alig fértünk fel, le is ugattam egy sződligeti nénit, aki neki akarta támasztani a szar campingjét a folyosón keresztbe lekúrt peugeot-mnak.

most ez csak onnan jutott eszembe, hogy a szobi restiben állt egy ilyen társaság, akik végig azon élcelődtek, hogy a pultos nem tudta elsőre, hogy áll össze egy hosszúlépés, meg hogy művirágok vannak az asztalokon. én nem utálom a bicikliseket, támogatom a kerékpáros fejlesztéseket, különösen azokat, amik az autósok kárára történnek. azt gondolom, hogy aligha létezik demokratikusabb közlekedési eszköz a kerékpárnál, a városi utaknak pedig a városlakók kényelmét kell szolgálnia, nem az átmenő forgalomét vagy az agglomerációból ingázókét. ugyanebből az okból szó nélkül leszavaznék bármelyik pártra, amelyik írásba adja, hogy holnaptól csak büntető jellegű és célú behajtási díj megfizetése mellett lehet befelé elhaladni a budapest kezdete tábla mellett, na mindegy.

szóval nem kívánok semmit se ezeknek a fiúknak, csak hogy a harminc kilométeres dunakanyari cycling trip után posta bhv-ból legyen a zónázó hazafelé, de a bdt maradjon belőle szobon

[a365nap]

Hideg van. Már szinte tél. De olyan friss a levegő, amin még a lehelet is kristály tisztán megfagy, mint egy apró felhő. Itt-ott a nagy réten emberek hatalmas kabátokban lépdelnek, kutyáik már valahol messze nagy bundában. Rájuk nézni is csak boldogság, ahogy futnak a végeláthatatlanságba. 

Ketten a tört köves, vadfüves csapáson sétálnak, onnan néznek. Csönd van. Csak a semmi morajlását hallani meg néha egy-egy apró biccentés hangját vélni, ahogy elhaladnak mások mellett. De inkább csak a csönd és a semmi. Messziről észre sem lehetne venni azt, ahogy néha-néha egymás felé fordulnak, csak röviden. 

-Mennyire szeretek itt lenni.

-Én is.

-Te mit szeretsz benne?

-Itt nem kell emlékeznem semmire, és terveznem sem kell előre, nagyon szép ez.

-Az tényleg szép.

Kicsit fúj a szél, és magukra húzzák a sapka fülét jobban, úgy mennek tovább.

-Megfoghatom a kezedet?

Akihez szólt lassan felnéz és egy apró mosoly húzódik meg az arca szögletében, de olyan halvány, hogy csak pillanatra lehet elkapni. 

-Kérlek!

-Hát jó!

És ezzel el is kapja a himbálózó kart, ami ettől egészen lecsendesül. Szinte beleivódik a mozdulatlan tájba.

-Milyen meleg a kezed. 

-A tied is. Most már nem is fázom igazából.

Nagy a csend. Egy kutya lihegése rázza fel, ahogy végiglobog a lábak körül, és már el is tűnik. Valahova nagyon rohan. Talán tudja hova, de a gazdája meg sem rendül, szép lassan sétál el mellettük, biccentve egyet. Szavak nélkül is kiolvasni a tekintetéből, hogy nem aggódik semmin sem. Egész megnyugtató.

-Mi a legjobb emléked?

-Mindig van új, így nincsen legjobb.

-Akkor mindegyik az?

-Valahogy így.

-De ha egyet választhatnál, csak úgy spontán.

-Nem is tudom, talán az, amikor nagyon kicsi koromban önfeledten tudtam játszani. Nem is értettem, hogy hogyan lehet enélkül élni. És olyan jól esett, amikor megláttam a lelkesedést a felnőttek szemében is. Akkor nagyon különlegesnek éreztem magamat, mintha bevontam volna őket egy nagy titokba.

…

-Az én titkom most nagyon hangosan dobog.

-Igen feltűnt, dübörög. 

-Abban reménykedtem, hogy nem hallod, nagyon szégyellem.

-Pedig nem kell, igazán nem. Az enyém is nagyon hangos különben. 

-Tényleg? 

-Hát nem hallod? 

-Nem figyeltem, annyira megijedtem a sajátom hangjától. De azért örülök, nagyon.

-Én meg veled.

-Velem örülsz, vagy velem dübörögsz?

-Mindkettő.

A szél már kicsit visszahúzódott a hegyek mögé. Lassan megy le a nap is. 

-Mint egy nagy vászon, nem gondolod?

-Micsoda?

-Hát az ég.

-És mégpedig milyen, kicserélődik, megújul, és mindig szép marad. Ilyet próbáljon valaki összehozni.

-Van benne valami.

-Zokon vennéd azt, hogyha sokat gondolnék rád?

-Nem

-És zavarlak néha?

-Nem

-Útban vagyok?

-Nem, de nem értem. Miért gondolkodsz így?

-Mert nagyon fáj.

-Én azt tudom, de hidd el hogy jobb lesz.

-De én várok arra, hogy jobb legyen és sehogyan sem jön el.

-Hagyj már végre egyszer időt valaminek.

-De én olyan türelmetlen vagyok.

-Azt észrevettem.

Már látni a hold karimáját, és az út is a végéhez ér a rét tetején, nekikoccan a hegy lábának, ami onnan magaslik felfelé.

-Itt most álljunk meg, jó? Úgysem lehet itt tovább menni. 

-Forduljunk vissza szerintem.

És már fordul is azzal a lendülettel, kikapva a kezét, de nem volt elég gyors.

-Hova rohansz már megint, látod.

-Nem rohanok, így már nem tudok.

-Gyere ide.

-Nem akarok.

-Akkor én jövök hozzád.

-Azt sem szeretném.

-Akkor mit szeretnél?

-Azt szeretném, hogy a jobb kezeddel öleld át a fejemet, és húzz magadhoz nagyon közel. Olyankor annyira…

De már nem tudta befejezni a gondolatot, mert csak figyelt. Ahogy álltak ketten, messziről úgy tűnhetett nincs is köztük semmiféle messziség. Meg kérdések sem, következmények. Se előre, se hátra. Egy olyan pillanatban ami örökre megmarad és nem múlik el sohasem, mert az övék. Csöndesen, halkan. 

Lassan megindulnak. 

-Megyünk akkor?

-Menjünk

-Jövünk még?

-Hát persze

-És mondd csak, neked ez mit jelent?

-Azt, hogy megértjük egymást.

-És miért?

-Mert mindketten tudjuk, hogy milyen az amikor nagyon fáj.

-De már nem is fáj igazából

-Igazad van, már egyre kevésbé. 

-Szerintem ez miattad van.

-Én szerintem meg miattad.

-A kutyák miatt, meg a biccentő nénik, bácsik miatt.

-A hold és a csillagok miatt

-A szél miatt

-A hegyek és a csönd miatt 

-Jó itt lenni

-Nagyon jó

-Én annyira boldog vagyok

-Veled egyszerű

-Igen, mert mindenben a szépet látod

-De hát azért, mert minden szép.

-Minden?

-Miért engem kérdezel, csak nézz körbe.

Már lassan eltűnt az utolsó ember is a rétről. Még látni, ahogy egymásba karol egy bicegő hölgy, meg egy fiatalabb nő, talán a lánya. Fehér pötty kutyus mellettük, nagyon türelmesen. Csak vár.

[csajokamotoron]

Fekete Csajok a motoron bojtos sapka hímzett logóval

Legyél te is a Csajok a motoron közösségének a tagja és viseld te is télen ezt a menő, bojtos sapkát, amelynek látványos, kétszínű bojtja van. Nem számít a hideg és a szél, bukósisak nélkül is megvédi a fejed ez a puha tapintású sapka. Ebben is vagány motoros csajnak fogsz kinézni. - 100% poliakril (puha tapintású) - dupla rétegű, kötött anyag - kétszínű pom pom - fel- és lehajtott széllel is hordható - egy méret Még több sapkáért kattints ide! Read the full article

[miniatureballoonstranger]

Pipacsok közt veled lenni

Azt mondta, hogy menjünk biciklitúrára. Ettől a mondattól leizzadtam. Nem akartam nemet mondani. Dögösnek akartam látszani. Másnap reggel indultunk.

Az első ötszáz méterem bizonytalanságban telt. Pont úgy éreztem magam, mint amikor először ültem biciklin. Apám kijelentette, hogy meg kell tanulnom kerékpározni, azt mindenki tud. Vesz is egyet nekem. Láttam a tévében egy bicikliző majmot. Körbe-körbe ment a cirkuszi porondon. Fehér sapka, csíkos póló volt rajta, és vigyorgott, integetett a kezével. Ha az állatok is tudnak, nekem is menni fog. Ez akkora lökést adott, hogy nem vártam meg az első kerékpáromat. Elkértem a barátnőmét, és azzal karikáztam a játszótér körül. Órák után jöttem rá, hogy nem tudok megállni. Végül azt a megoldást választottam, hogy beborulok az egyik bokorba.

Az évek alatt megtanultam valamennyire kerékpározni, de egyáltalán nem voltam magabiztos. A váltót sem tudtam kezelni. Nyomtam a pedált és próbáltam utolérni a versenybringás, rövidnadrágos srácot. Nem akartam bénának látszani a második randin.

Nagyjából tíz kilométert tekertünk, amikor megállt egy romos kastély mellett. Azt mondta, hogy itt kellene tízóraiznunk. Elővett egy sört, és megkérdezte, kérek-e belőle. Nekem a pia nem passzolt a bicajos túránkhoz. Ezen csak nevetett, és azt mondta, alkoholmentes.

Ültünk a romos kastély mellett a fűben. Néztük a kaput. Megkérdezte, hogy van-e kedvem körülnézni odabent. Bólintottam. Megfogta a csuklóm, és elindultunk a hatalmas, boltíves nyíláson keresztül az épület udvarára.

A belső teret körülölelő épületszárnyakról már málladozott a vakolat. Romok alól is átütött az egykori szépsége. A vadszőlő indái szinte már az összes ablakot befonták. Mintha csak ez tartotta volna egyben az épületet.

Egyszer csak halk surrogásra lettünk figyelmesek, egy rigó repült ki az indák közül. Ez felébresztette bennünk a menekülési ösztönt. Kifelé menet azt találgattuk, a madáron kívül lakik-e más is az elhagyott épületben.

Húsz kilométert tekertünk a nagymamája házáig. Mindenem fájt. Csak egy székre és egy pohár üdítőre vágytam. Ahogy odaadta a poharat a kezünk összeért, a bőre selymes puhasága melegséggel töltött el. Az ebédnél egymás mellé ültünk. Nagyanyja húslevest tálalt. Pont, amilyet anyám szokott, ő is rak bele gyömbért és jó sok hagymát, répát. Ettől a vasárnapi leves íze édeskésen sós lesz. Mindig emlegeti, hogy a húsleves jó minden bajra. Főleg a megfázásra ajánlott, de a bánatot is távol tartja. Nem tudom, hogy igaz-e, de szinte minden héten volt nálunk húsleves. A derelyénél éreztem, hogy egyre mélyebb levegőket vesz. Összetapadt combbal vártuk a ragacsos zserbót. A nagymama a süteménynél beszédesebb lett. Mesélte, hogy a háza udvarán tanította meg bicajozni az unokáját. Hosszú ideig könyörgött, mire elkerekezett vele a közértig. A hétéves fiú azonban nem szállt le a kerékpárról, hanem tekert körbe-körbe a villanyoszlop körül. Hosszú percek teltek el, mire egyszer csak beborul az árokba. Nem kelt fel, sírás nélkül tűrte a fájdalmat. Végül lovas kocsival vitték haza. A baleset után évekig nem ült kerékpárra. Ahogy a nagymama leejtette a hangsúlyt az utolsó mondattal együtt, sejtettem, hogy szerelmes leszek. Nem tudtam másra gondolni, csak a következő randinkra.

Ebéd után sétálni mentünk. A mezők felé indultunk. Ekkor még a pipacsok uralták a búzák helyét. A dombok olyannak tűntek, mintha hatalmas piros sziromszőnyeget terítettek volna le az oldalukra. Séta közben egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Megfogtuk egymás kezét.

A mező széléhez értünk. Nézte a virágokat és közben mondta, hogy a haverjaival gyakran bicajozott erre. Nekik a virágok katonák voltak, le is vágták jó néhány fejét. Most már bánja. Nem eszik húst és megpróbál úgy élni, hogy senkinek ne ártson. Ezen felnevettem. Fél óra sem telt el, hogy húslevest ettünk. Felém fordult. Az orrcimpája kicsit kitágult. Sóhajtott, majd azt mondta, hogy az nem számít. Azért evett belőle, mert nem akarta megbántani a nagyanyját. Nekem most már nincs bajom a hússal. Régebben elfogott a rossz érzés a leölt és megfőzött állatok miatt. Apám ilyenkor mindig unszolt, ne rinyáljak, a szárnyasokat és disznókat a húsukért tenyésztik. Egyem meg, ettől csak erősebb és okosabb leszek. Kell a húsban levő fehérje az agynak.

Apámon morfondíroztam, mikor a pipacsmező szélére értünk. Kedvem lett volna belefutni, de visszatartottak a törékeny növények. Neki nem voltak rossz érzései. Pár lépés után berohant a mező közepébe és integetett, hogy menjek utána. Haboztam kicsit, de aztán lassan elkezdtem befelé araszolni a piros virágok között. Mire odaértem, már a földön feküdt, szájában egy fűszállal. Megkért, hogy feküdjek mellé.  Itt nem láthatnak meg minket. Vonakodtam, de felülkerekedett bennem a kíváncsiság. Mire leért a hátam, addigra a karja már a vállam alatt volt. Átölelt és magához húzott. Nézett, én meg vártam az első csókot.

Megállt az idő. Aztán ő mozdult először. Elfordította a fejét, elengedett a kék szempár. Ott maradtam a karjaiban. Hirtelen zaj támadt. A pipacsok között megjelent egy őz. Nem mertünk mozdulni. Selymes, világos barna szőrén csillogott a napfény. Egy pillanatra megállt, majd két ugrással eltűnt. Ez egy jel, mondta, most már együtt kell maradnunk örökre. Majd felém fordult, magához húzott és megcsókolt.

A szája íze édeskés volt a zserbótól. Hirtelen elengedett. Nem tudtam megszólalni. A fülemben dobogott a vér. Fogalmam sem volt arról, hogyan fogok felülni a biciklire.

Pár percig még feküdtünk a hátunkon. A sötétedés azonban indulásra kényszerített minket.

A nagymama házánál csak egy gyors elköszönésre maradt időnk.

Ahogy tekertünk hazafelé, nem láttam mást csak a széles hátát és az izmos vádliját. Elképzeltem, hogy hazáig kísér. Ahogy ölelkezünk, csókolódzunk. Aztán csak annyit mond, viszlát holnap. A kereszteződésnél azonban balra fordult. Megálltam a biciklivel és néztem a távolodó alakot. Kicsit lelassított és azt kiabálta, „jó volt veled”. Még sokáig bámultam a halványuló piros lámpa fényét. 

[szaka]

Akkor összetalálkozott a tekintetük a villamoson. A férfinek már korábban feltűntek a lány finom vonásai, vakítóan kék szemei, de ami leginkább megragadta, az a hibátlan fogsora volt. A lány sokáig fel sem nézett telefonja képernyőjéről, ezért a férfi büntetlenül oda-oda sandíthatott rá. Azon morfondírozott, vajon nem fázik-e így, sapka nélkül, bár hosszú szőke haja kétségtelenül elég védelmet biztosíthatott fejének.

A semmiből nézett fel a lány, ráadásul azonnal a férfi szemei közé, miközben leomló fürtjeit finoman hátra simította. A férfi kissé összerezzent erre a váratlan mozdulatra és zavarában lesütötte szemét. Nem bírta ezt sokáig, a tarkóján érezte az izzó kék szempárt, így egy pillanattal később felnézett. Legnagyobb meglepetésére a lány még mindig őt kémlelte és a férfi úgy vélte, közben megjelent egy apró mosoly is a lány szája szélén. Mialatt ez végigfutott rajta ő is elmosolyodott, pedig alapvetően jól leplezte érzelmeit. Ez a kis ártatlan összemosolygás a külső szemlélő számára jelentéktelennek tűnhetett, de ott és akkor, kettejüknek ez volt maga a szerelem.

Soha többé nem látták egymást, de ezt a rövidke pillanatot örökre bevésték a szívükbe.

[monjohu]

Jaaaj, annyira puhák! 🫠 Imádom őket horgolni. 😍 Katalin kérésére elkészült a 'Stella' sapka szőr nélkül. 😊 Még a színes fülmelegítő is vele utazik, de az okker azonnal vihető! 🌟 Kukkantsd meg a monjo téli holmikat itt: http://monjoaccessories.com/teli-holmik/ #monjoaccessories by @monikapezzettavaski 🧶 @nordfonal.hu @dhgshop Beanie pattern: @wildsapling.crochet #cypressgrovebeanie #crochet #crochetbeanie #horgolás #horgoltsapka #crochetheadband #beanie #headband #fülmelegítő #häkeln #häkelmütze #mütze #handmade #kézzelkészült #madewithlove #uncinetto #sapka (at Zalaegerszeg) https://www.instagram.com/p/Cl9SH8EoNHg/?igshid=NGJjMDIxMWI=

[potlobusz]

Rohadtul értékelném, ha nem fagyna le a fejem sapka nélkül április fuckin' 16-án.

[gerywhite]

Hiteles és bátor orvosok bebizonyították, hogy egy nemzetközi meteorológus-összeesküvés áldozatai vagyunk, ugyanis elhitették velünk és a gyermekeinkkel, hogy télen hideg van, nyáron pedig meleg. A hideghisztériát elsősorban a ruhagyárak és az általuk befolyásolt kormányok keltik, azt sugallva az embereknek, hogy ha nem öltöznének föl télen, megfagynának. Még szegény gyerekeinket is arra kényszerítik az iskolákban és az óvodákban, hogy kabátban és nadrágban szánkózzanak, és ne merjenek úszkálni a jeges Dunában, mert veszélyes. Pedig hány gyerek szokott belefagyni a Dunába? A valós tények egyáltalán nem támasztják alá a félelmet és a pánikkeltést. Mindez nem természetes. Ha végignézünk az állatvilágon, láthatjuk, hogy a természetben az emberen kívül senki más nem hord ruhát. A telet sem ismerik, hiszen a tél fogalmát is csak az ember találta ki, hogy ez által uralkodhasson a fajtársain. Látott már valaki fagyoskodó jegesmedvét vagy pingvint? Pedig ők a „leghidegebbnek” hazudott területeken élnek.

Ha elvétve "meg is fagy" ugyan néha egy-egy ember, az nem a hideg miatt van, legfeljebb azért, mert nem jól táplálkoznak, és nem szednek elég vitamint. Ők jó eséllyel a nyári hónapokat épp olyan rosszul viselnék, mint a télieket. De éppen a nyár cáfolja a telet. Hiszen az semmiképp sem logikus, hogy egyszer a hőgutától kelljen rettegnünk, máskor a fagytól. Most akkor eldönthetnék végre a háttérhatalmak, hogy hideg vagy meleg van szerintük ezen a bolygón…

És ne hagyjuk, hogy megnyomorítsák a gyermekeinket! Ne adjunk rájuk kabátot vagy sapkát télen, és naptejjel se kenjük be őket júliusban!! Nem lesz könnyű dolgunk ebben a megzavarodott világban, mert a naptejgyártók összefogtak a ruhagyárosokkal, hiszen mindnyájan befolyásolni akarnak minket. Még szerencse, hogy vagyunk néhányan független és hiteles tudósok, akik el merjük mondani, hogy világszerte manipulált hőmérőket használnak, és elhiszik, hogy a rajtuk látható (nyilvánvalóan hamis) értékek jelentenek valamit. Pedig mindez olyan relatív. Mínusz 20 fokot már „hidegnek” neveznek, holott a plusz 20 fok kifejezetten kellemes. 36 fokban pedig már hőséggel riogatnak, miközben egy 36 fokos emberi testet egyáltalán nem érzünk melegnek. És ha be tudunk ülni a szaunába, akkor miért lenne melegünk a kevésbé forró sivatagban? Az egész csak hisztéria és félelemkeltés.

Ébredjetek fel, emberek, és ha az óvodában az óvónő azt mondja a gyermekeiteknek, hogy nem mehetnek nyáron sapka nélkül a tűző napra, télen pedig a hóba, jelentsétek fel és lázadjatok. Jogotok van a sapka és kabát nélküli élethez!

A holnapi bejegyzésemben arról fogok írni, hogy már a közlekedésben is korlátozni akarnak minket. A rendőrség képes megbüntetni, a többi autós pedig erőszakosan ránk dudálni az autópályán még akkor is, ha a sebességhatárt betartva közlekedünk, csupán azért, mert a forgalommal szemben haladunk. Holott ha nekem éppen arra van dolgom, miért ne arra mennék? Nehogy már bedőljek a tömeghisztériának, és irányt változtassak a sok megtévesztett hülye hatására, akik szembe jönnek velem?

Tartsatok velem holnap is! Előre bátran a szembeforgalomban!!

Szöllősy Zoltán

[csajokamotoron]

Rózsaszín Csajok a motoron bojtos sapka hímzett fekete logóval

Legyél te is a Csajok a motoron közösségének a tagja és viseld te is télen ezt a menő, bojtos sapkát, amelynek látványos, kétszínű bojtja van. Nem számít a hideg és a szél, bukósisak nélkül is megvédi a fejed ez a puha tapintású sapka. Ebben is vagány motoros csajnak fogsz kinézni. - 100% poliakril (puha tapintású) - dupla rétegű, kötött anyag - kétszínű pom pom - fel- és lehajtott széllel is hordható - egy méret Még több sapkáért kattints ide! Read the full article

[caketura]

Második fejezet - OKT-14.

Melyben kiderül, mióta jár túrákra a fiam, és sikerült-e tortát venni (hint: nem)

A férjem ki is találta legott, hogy kezdjük a 14-es szakasszal, avagy a Hűvösvölgy – Rozália téglagyár közti túrával, mert az még Budapest, nem is olyan hosszú, 14,2 km és csak kis emelkedő van benne (525 m).

Ezt bírni fogjuk, mind a hárman.

Ja, mert ha nem lenne magától értetődő (nekem 2018. december 7-e 5:27 óta az) a fiunk is jön velünk. Persze nem a saját lábán, hanem a hátunkon, hordozóban. Ahogy egyre több kiló lesz, úgy fog minket edzésben tartani. Most kb. 8 kiló, igyekeztünk hát a másik hátizsákot is hasonló tömegűre kalibrálni.

Írhatnék nagy okosságokat, hogy mit vegyen fel az ember, mit vigyen kajaként, satöbbi, de azt hiszem, mindenkinek más a fontos. Olyan ez, hogy bele kell tenni az időt és a próbálkozást, hogy rájöjj, sapka nélkül nem érdemes kimenned, ha egy kicsit is süt a nap (igen, ez én vagyok!), vagy hogy nem fogod kívánni a szendvicseket, úgyhogy inkább narancslét vigyél meg ropit (alapkajáim!). De lehet, hogy másnak az fog bejönni, hogy visz váltóruhát, vagy banános szendvicset, vagy mit tudom én.

Szóval nem adok tanácsot, hacsak nem azt, hogy menj, és próbáld ki magad. Mivel nem a Yukonba mész, megengedhető, hogy hibákat ejts, mert nem fogsz belehalni. Azért vizet mindenképp vigyél, naptejet erősen ajánlok, jó cipőt, jó ruhát, és nézz bele az időjárás-jelentésbe, mielőtt elkap a zivatar az erdő közepén/hegy tetején.

Amit vittünk: víz, szendvics (meg tudom magyarázni! csak teljesítménytúrákon nem kívánom, de ezt az első szakaszt nyugalmasra, lassúra terveztük), ropi és narancslé, valamint pilóta keksz (az Iván-update étrendet követjük, melynek lényege: kb. mindegy, hogy mit eszel, ha rettenetesen sokat mozogsz). Volt még nálunk naptej, kullancsriasztó és kullancskiszedő apparátus (ezek azért, mert így, hogy vannak, soha egy tetves kullancs nem fog a közelünkbe jönni), sapka, és persze a neuralgikus pont: Ádám (a fiunk) cuccai. Avagy: pelenka, nedves törlőkendő, fertőtlenítő spray, kézfertőtlenítő (ahogy a művelt angol mondja: I’m a sucker for desinfectants!)

Cseréltünk is pelenkát az erdőben, és egyszer volt a tett helyén kuka, a másiknál viszont nem, úgyhogy kis nejlonba csomagolva vittük a cuccot, amíg szemetest nem találtunk. Így tettünk minden egyéb szemetünkkel is.

Az út leírását mellőzni fogom, itt például szuper leírásokat lehet olvasni, úgyhogy inkább pár mondat arról, hogy nekünk mi volt nagy élmény.

Szerintem az kiemelkedő ebben a szakaszban, hogy mennyire közel van Budapesthez. Nem, rosszul mondom: ez a túra Budapesten van, de mégis kicsit kiszakít belőle és olyan helyekre visz, ahonnan távolról gyönyörködhetsz benne (pl. a Hármashatárhegy). Iván teljesen odavolt a Virágos-nyeregért, ami nevéhez híven teljesen vadvirágba borult. Itt meg is pihentünk, illetve Ádámot is hagytuk kicsit mászni az avarban. Eszembe jutott, mikor először vittük túrázni, 3 hónapos korában, hogy később páran szörnyülködtek, vagy istentelenül menőnek tartottak minket. Ő nagyon élvezte akkor is, most is. Valahogy úgy voltam vele, hogy vittük őt is, mert  szeretünk vele lenni és bele sem gondoltunk, hogy ne lehetne. Persze az is hozzátartozik, hogy kiegyensúlyozott, nyugodt baba, így könnyű nekünk is. 

Amivel szenvedtünk kicsit, az a pecsételés, de ebbe is bele kell jönni. Túl sok vagy túl kevés tinta, illetve én valamiért mindig fejjel lefelé tartottam a pecsétet. A műszaki véna! 

Illetve belefutottunk még egy problémába: hazafelé a Bécsi úton szálltunk le a buszról, ami hiba volt, mert ott nem találtunk fogunkra való éttermet. A plázába mentünk be, ahol végül a szupermarketben lőttünk péksütit, meg (jó, legalább triplacsokis) muffint. Szóval ennyit az első cake-ről. De az első kék nagyon jó volt!

[spindelkanin]

harmadik fázis: profit

1. késsétek le a színházi előadást és menjen el a fikarcnyi kedvetek is a kezdés utáni bekéredzkedéstől

2. legyél rendkívül bosszús (a kidobott pénz miatt), rendkívül szomorú (mert már régóta vártad), és rendkívül frusztrált (mert a lakótársadat is belerángattad a dologba)

3. menj haza a béna jéghideg esőben sapka-kesztyű nélkül, az elemekkel viaskodva

4. hogy kárba ne vesszen az este, készíts négy tepsi túrós pogácsát és két nagy befőttesüveg lemon curdöt

[ifonlylovebird]

Én:Fázom...

Crushom:Nincs valakinél egy öngyújtó

Én: nincs miért?

Crushom: hogy fel gyújthasdd magad, akkor nem fogsz fázni és mi sem

Én:most azt montad hogy egy boszorkány vagyok?

Már-nem-is-annyira-a-crushom:és ha igen?

...

Later that day

...

Én:bú

Crushom:ha akarsz se tudtál volna megijeszteni, abban a sapkában

Én:mert sapka nélkül ijesztő vagyok?

Crushom:igen, csak a sapka miatt vagy aranyos, sapka nélkül ijesztő vagy

....

[nonquebecoisayul]

Charlevoix és Saguenay-Lac Saint-Jean: nem minden arany, ami fénylik

E hét kedden reggel értünk vissza az utolsó nagy québeci körutunkról: kocsikáztunk kb. 1200 km-t, vonatoztunk pár órát és még hajóra is szálltunk egy bő órára. Az tuti, hogy nem mondhatja senki, hogy nem törekedtünk megismerni “lakóprovinciánkat” az elmúlt három rövidke nyár alatt. De az is biztos, hogy ennyi utazás így összesűrítve már inkább fáraszt és elvesz, mint hozzáad. Ez a szezonzáró utolsó körutunk alultervezett volt, s talán emiatt is nem sikerült túl jól.

A látvány persze csodás, de mégsem estem annyira hanyatt tőle, mint a Cantons-de-l’Est lankáitól vagy Gaspésie végtelen horizontjától. Az utazás kulináris része egyenesen katasztrofálisra sikeredett, ráadásul a háromnapos hétvégén az éttermek, bisztrók, talponállók jelentős része zárva volt vagy korlátozott nyitvatartással bírt (ugye a drága munkaerő). A szülinapi vacsoránkat egy posh-nak vélt szállodai étteremben foglaltuk le, ami a legrosszabb büféasztalos konferenciás étkezéseimet juttatta eszembe. Még a Google-ön magas pontszámos, országúti benzinkút melletti étkezde is zárva volt, helyette egy Tatabányára emlékeztető városkában ettünk poutint hamburgerrel (saláta nem volt), ahol - mint valami szocialista önkiszolgálóban - süllyeszett ablaknál kellett kérni az ételt, az italt pedig automatából a visszajáróval!

Na persze Québecben soha sem vár az ember olaszországi szintű étkezési élményt. De ez az út szinte mindent alulmúlt. Plusz a szállások közül az egyik egy útmenti motel volt, amolyan igazi amerikás, ahogy elképzeljük, ahol amikor megérkeztünk, Rafa megnézte az e-mailjei között, hogy biztosan ez az, amit foglaltunk... A recepciós minden volt, csak kedves nem; úgy tűnt, mi vagyunk az egyeüdli vendégek az ipari övezet kellős közepén, az ablakunk egy kétes murvás autóparkolóra nézett; a borzasztó reggelinél pedig 3 helyről kiabált ránk franciául a szöveg, hogy a szobaár nem tartalmazza a borravalót. Maga a reggelinek biztosító étterem amolyan alsókategóriás falusi bálteremre hasonlított, és a külön bejáraton lévő feliratok arról tanúskodtak, hogy használták ilyen célra is a helyiséget.

Ezzel a fenti példálózással csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy errefelé is bele lehet ám futni összegányolt infrastruktúrába, és hogy a szolgáltatás színvonala nem feltétlenül tükrözi az európaihoz képest sokszor 2-3-szoros árakat. Meglepőnek azért találtam, mert amellett, hogy a régió híres a kékáfonyájáról és még pár mezőgazdasági termékéről valamint az energiatermelési potenciáljáról, alapvetően turizmusból él, és így úgy gondolná az ember, hogy Kanadában ez minőségi szolgátatásra lehet garancia. Az már eleve megnehezíti a dolgot, hogy errefelé annyira elképesztően ronda franciát beszélnek, hogy még a többi québécois-nak is gondot jelent megérteni őket. Angolul meg ne nagyon próbálkozzunk, azért ez már tényleg az abszolút vidék.

Na de írjak is valamennyit a térségről, mert természeti csodákban bőven gazdag. Québec városa után a Szent Lőrinc-folyó bal partján elkezdenek emelkedni a hegyek. Ezt a térséget Nouvelle-France első jezsuita történészéről, bizonyos Pierre-Francois-Xavier de Charlevoix-ról nevezték el bő másfél évszázada. Azóta volt ez az amerikai felső tízezer kedvelt üdölőterülete, de felfedezték a kanadai, elsősorban québeci képzőművészek is és - ezt én sem tudtam eddig - a Cirque de Soleil alapítói is erről a vidékről indultak el világhódító útjukra (pontosabban egy kempingből Baie-Saint-Paul településen).

Mivel a folyó gyakorlatilag a hegylábakat nyaldossa, utat nem igazán lehetett ide tervezni, maradt tehát a vasút, ami szintén komoly mérnöki kihívások elé állította a kortársakat. Québec egyik első multimilliomosa, Rodolphe Forget aztán beletette a pénzét, és 1889-ben megnyílt az első szakasz, amit követtek az újabbak egészen 1919-ig. Az összes 144 km-ből 125 járható be ma a csak turisztikai célból és nyári szezonban közlekedő, amúgy Berlinből vásárolt 1981-es Daimler-Benz motorvonatokon. A vonatút alatt elsősorban a folyóban lehet gyönyörködni (a folyó oldali ülések felárasak, éljen a vadkapitalizmus ugyebár:), a hegy túl közel van, de azért volt néhány jól sikerült fotónk, amit az előző fotós posztban megosztottam veletek.

A Charlevoix-térséget északról a Saguenay-folyó határolja, ami valójában egy fjord mélyen a szárazföld belsejében, ami nem a tengerbe ömlik közvetlenül, hanem a gigantikus méretű Szent Lőrinc-öbölbe. A hatalmas Lac Saint-Jean azaz Szent János-tóból eredő folyó közel 200 km-en halad a Szent Lőrinc felé, de mivel a dagály az egész fjordot befolyásolja, inkább visszafelé áramlik benne a víz. Egészen elképesztő: ilyenkor érzi az ember, mennyire kis porszem ebben az univerzumban!

Tadoussactól, amely települést ay eyen a blogon visszatérő vendég francia felfedező, Jacques Cartier alapított a stratégiai jelentőségű összefolyásnál, kelet felé haladva a fjord mindkét oldalán festői szépségű kis települések vannak, amikbe a két oldalon a fjordtól 5-10 km-es távolságban futó főutakról lehet megközelíteni (vagy komphajóval a víz felől). A fjord keleti végén, pontosabban az elején van Saguenay városa, amely több korábbi kereskedelmi telepből alakult, plusz ezen a vidéken egy nagy kiterjedésű síkság található - a közepén a Szent János-tóval. Gyakorlatilag itt ér véget a “lakható” Kanada. A tó partjain túl északra ugyan van még élet, de főleg őslakos közösségeket találni, az utak is megszűnnek, csak légi és/vagy vízi úton lehet azokat a közösségeket megközelíteni.

Egy ilnu község, Mashteuiatsch közepén van egy vadiúj kulturális központ, ahová beugrottunk, és a néhány hagyományos múzeumi kiállítás mellett kaptunk egy másfél órás idegenvezetést egy mesztic idegenvezetőtől: egy rövid, tervezetten ültetett kerti körsétán megmutatta, hogyan lehet elképzelni egy életet áruházak és internet nélkül. Mindezt helyi francia nyelvjárásban. Felejthetetlen élmény volt:)

Visszafelé La Tuque azaz A Sapka településen keresztül egészen Grand-Mère-ig azaz Nagymamáig mentünk. Nem olyan, mintha valami mesében mennénk-mendegélnénk:)? És közben egyetlen egy település, aztán 180 km erdő. Erdő. Kanyar. Folyó. És még egy erdő. Majd további 150 km-en a Rivière Saint-Maurice-t azaz Szent Móric-folyót követtük, amely szintén a Szent Lőrincbe torkollik Trois-Rivière-nél, azaz Háromfolyónál. Mondanom sem kell, hogy annyi látványban részesültünk, hogyha nem lettünk volna éhesek folyamatosan, tuti szuperlatívuszokban beszélnék most róla. Ez a Kanada pontosan az, ahol ki kell szállni az autóból, meg kell állni napokra, kell egy kenu, egy bicikli vagy csak egy jó bakancs és el kell menni felfedezni. Ez az, amit próbálok az én végtelenül urbánus társamnak előadni, de ő már az újabb városlátogatásokon töri a fejét. Ezt hívják kompromisszumnak:)

[andreapiovanni]

Moving Along

FADE IN   “Az utazás hasznos dolog, megmozgatja a képzeletet. A többi mind csak csalódás és fáradtság. A mi utazásunk teljesen képzeletbeli. Ebben rejlik az ereje.”  “Viaggiare é proprio utile, fa lavorare l immaginazione. Tutto il resto e delusione e fatica il viaggio che ci é dato é interamente immaginario. Ecco la sua forza.”   Most csak elővettem a régi Olivetti Lettera 22-es írógépemet, amin leírhatom az élményeimet nektek. Majdnem mindegyik típusú Olivetti írógéppel rendelkezem, most a 22-esre esett a választásom, amin még Pier Paolo Pasolini is munkálkodott. Valami olyasmit érzek, amikor írok rajta, mintha visszamennék az időbe, és hogy igaz ami igaz, nem tárgyakat birtoklunk, hanem ennél sokkal fontosabbakat, azokat az élményeket, amelyeket átéltünk, és jól megéltük boldogan. Viszont eszközök és tárgyak nélkül nem tudjuk átadni igazán azt ami bennünk van. Elég ha arra gondolunk, hogy a fotós nem tudja átadni azt amit lát megfelelő eszközök hiányában, és egy muzsikus sem tudja átadni a zenéjét érzéseit, ha nincs a kezei között egy jól behangolt zongora.   És így tovább, valami megmagyarázhatatlan ördögi kör, a hasznos-haszontalan közötti sáv mezsgyéjén táncolva. A tárgyak fejezik ki a stílusunkat, de néha sokan túlzásokba esünk, és már a tárgyak, dolgok birtokolnak minket. Észre sem vesszük ezt, így számtalan élménytől megfosztják ezzel magukat, vagy akár saját magunkat. Az érzékes mellett haladunk, és hajtjuk az értéktelent, azt ami épp trendi, divatos, nem figyelve a saját belső értékeinkre, arra, hogy mi is igazá fontos a számunkra. Másoknak akarunk megfelelni, mások alkotta kotta szerint játsszunk az életünket, a sajátunk helyett. Az a legfontosabb, hogy a saját belső hangodat kövesd, ami elmondja őszintén, mire is van szükséged, csak hallgasd és figyelj rá, ott legbelül. FADE IN        Október utolsó hétvégéje van. Ma én zárom a könyvesboltot. Sötét van kint, alig mászkál valaki az utcán, nincs mozgás. Ez talán a hidegnek és a szinte vízszintesen zuhogó esőnek köszönhető. Őszi színekben pompázik a táj, legalábbis reggel még így láttam amikor beültem a hideg autómba és elindultam dolgozni. Kicsit ködben és misztikumban álltak a közeli dombok, csak a vonulat csúcsai látszódtak ki, így olyan formát alkottak, mint egy sapka, aztán lehagytam őket az országúton a kis Twingommal. A millió különböző színben pompázó fák leveleit, a réten legelésző őzeket, a csapatban kóricáló seregélyeket, a mezőn futkározó rókákat.   Aztán a valóság szemembe ütközött, majdnem minden reggel látok elütött állatokat az út szélén vagy középen, attól függ, hol érte őket a halál. Egyre több rókát látok, sajnálom őket, legutóbb egy kis bambit láttam az út kellős közepén. Már rég feküdt ott, csendben a körülötte lévő vér már megalvadt, az aszfalthoz száradt. Még a legyek sem járták körül. Félreálltam a kocsival, bekapcsoltam a vészvillogómat, a csomagtartóban van kesztyű, lehúzom a forgalmas útról a testét. Rám dudálnak, senki nem érti, hogy mit csinálok. Az őz pupillája teljesen kitágult. Vajon mit láthatott utoljára? Vagy csak rémület járta át az összes izmát? Rémisztő látvány, bűz és félelem keveréke, próbálok megbirkózni vele. A közeli árokba helyezem, keresek pár fenyőgallyat és letakarom vele. A kesztyűm alvadt vérben cuppog, próbálom lehúzni, hogy ne érintkezzek a megalvadt vérrel és hogy a semmibe révedő szemeket ne lássam újra, ne rémisszen meg a halál közelsége. Ha engem is elütnének, ott feküdnék az úton, hány autó hajtana át rajtam?   A munkahelyemre igyekszem, amely egy könyvesbolt, segítek jó pár vásárlónak beszerezni olyan könyvet, amit évek óta be akarnak szerezni, én megmutatom azokat az internetes fórumokat, ahol meg tudják venni, ha nálunk nincs és rendelni sem tudok már. Örömködnek, megköszönik, hogy ennyire figyelmes és segítőkész vagyok.   Arra vágyódok sokszor, főleg délutánonként, hogy a fotocellás ajtón bezuhan az a bizonyos nagy ő, akivel egymásra pillantunk, több másodpercig nézzük egymást, és már tudjuk, hogy ott az a pillanat sokkal hatásosabbá és szorosabbá fog válni, mint azt sejtettük. Beleszerelmesedések a pillanatokba.     Szerdai nap van. Ez talán a legjelentéktelenebb nap a héten. Már túl vagyunk a hét első felén, de még messze a hétvége. De az élet közepe fontos, ott történnek az igazán szép dolgok. A gyerekeink akkor születnek, akkor vagyunk úgymond a csúcsponton, vagy legalábbis tankönyvi eset ezt írná le. A szerdai nap is valami ilyesmi a héten. A közepe, de valahogy mégsem érezzük benne jól magunkat. Azt mondogatjuk magunkban, legyen már hétvége, legyen már nyár, amikor pihenhetek, legyen már olyan időszak amikor magamra figyelhetek.   Este hat óra körül egy cigit elszívva, az utcai lámpák narancssárga fényében, esernyővel a kezemben, mélyeket szívva a sodort cigarettámba arcomon éreztem a nedves cseppek páráját, tüdőmben az erős dohányfüstöt, megmagyarázhatatlan mód, kiterveltem egy spontán utazást a következő pár napra. Szeretném megtölteni azt a kevéske időt, szokatlan és furcsa dolgokkal, amiket még nem csináltam az életben, mint ez a spontán kitervelt utazás. Ez egy spontán menekülésnek is tekinthető. A valóságtól való menekülés, magam elől, kifelé az ismert valóságból amelyben létezem.   Felhívtam telefonon a legjobb barátomat, persze nem vette fel, mert dolgozik. Vártam, de már teljesen önkívületi állapotban voltam, el akartam mesélni neki a tervem, és hogy jöjjön velem, indulunk el együtt egy messzi, de szép helyre, ahol ő se és én sem járt korábban. Több hónapja nem beszéltünk, meglepte, hogy hívom. Főleg miattam nem beszéltünk. Rájött, hogy nem tud rajtam segíteni, és feleslegesnek érezte magát, már-már megsértődve. Persze feltehette magában a kérdést, hogy ha ott állok mellette, próbálom megnevettetni, elterelni a negatív gondolatait, foglalkozni vele, miért nem képes kimászni a gödörből? Miért kötődik a saját fájdalmához amikor annyi víz lefolyt már a Dunán?   “Ha nem képes helyrehozni magát, hát süppedjen el benne, a mocsárba és vesszen el.” Így eltűntem, ő is eltűnt. Tudta, hogy magamat csak én javíthatom meg, erre nem képes senki más.    Neh��z időszak volt, hiába meséltem el monotonitásban a történeteket, nem az, hogy nem értette meg senki, csupán tehetetlennek érezték magukat, ahogy én is magamat. Próbáltam keresni a miérteket, összekapcsolni a pontozott vonalakat, de nem sikerült. Az így alakult, nem éppen válasz. Talán a válasz az, hogy elmúlt a kitartás, az összetartás a szerelemben, ez ellen nem tudsz tenni, csak együtt élsz vele. Külön, de mégis egymásba fonódva. Ő is egy nehéz időszakon van túl. Ilyenek minden ember életében vannak és még lesznek is. A közelmúlt fájdalmát az élet felülírja és tudatja, hogy létezhet ennél sokkal romlottabb és szörnyűbb dolog, mint amiket átélünk, és persze sokkal jobb és boldogabbak is. Egyfajta körforgás, mint az évszakok váltakozása. A fájdalmak egyfajta tanítások, amiből tanulni kell és kizökkenni. Erre lesz jó a tervem. Kizökkenni.   18:12 perckor végre felveszi, épp a pesti dugóban áll a Hungária körúton, araszol. Nem tud mit kezdeni magával, nem tudja kikerülni sem és naponta több órát ott áll szinte egy helyben, apró mozgásokkal lépésenként veszi át újra és újra a reklámtáblákat, amelyek hónapok óta változatlanok, szinte kívülről tudja melyik reklám melyiket követi a körúton. Néha olyan autósokkal is találkozik , amelyet tegnap vagy tegnapelőtt, vagy azelőtt látott már, és emlékszik a rendszámtáblájára, arra a három betűre és három számra. Kedve támadna átszólni, beszélgetni a másik dugóban ücsörgő társával. Megcsörren a telefonja. Felveszi. Én pedig levázolom neki a tervem. Benne van. - mondja. Van nála minden ami kellhet, mert épp a hátsó ülésén van a cucca, friss ing, nadrág, zokni, pár poros CD lemez, mastercard. Indul, amint kijut a dugóból. Egy rövid szakaszon még ácsorgott, majd kifelé a városból zöldhullámban folyt, mint erős sodrású folyón egy csónak. A Rákóczi hídon átért Budára, látta a fekete víztükrön megcsillanni a város fényeit, dinamikusan fodrozódott. Az utat már jól ismerte, így nem kellett GPS-t beállítania, csak követte a táblákat, tudta a trükköket, merre kell kanyarodni ezen a szemerkélős októberi estén.    Én próbáltam kicsit a spontán utat tervezni, talán attól féltem, hogy eltévedtünk, rossz helyen fog átvezetni az út, bár cseppet sem érdekelt, ha mégsem ott kötünk ki, ahová gondoltam.     Csak el akartam veszni, hogy aztán magamra találjak az ismeretlenben.    Autópálya kizárva, fizetős, azt fizesse az aki siet, és nem akar világot látni, én, mi látni szeretnénk!Így a Google Maps-on kilőttem azt a funkciót, hogy az autópálya, és persze bármilyen másik lehetőséget is ami fizetős útszakasz. Az autópályán nincs semmi, ott nem történik semmi, végtelenül monoton barátságtalan követni a szaggatott csíkosra mázolt aszfaltot. És nem szeretnék Mercedesek, BMW-k, Audik társaságában araszolni a dugóban, míg ők egy balesetet figyelnek meg, szinte tunkolják vagy inkább tudatosítják magukban, hogy ők jól döntöttek, hogy a világ legbiztonságosabb és legprémiumabb kocsijában utaznak, mert a katalógusban az szerepelt, hogy 5 csillagos a törésteszten, és ebben a járműben ők szinte halhatatlanok, ezért vették ezt a SUV-t.   Az igazi és gazdag értékek az országúton fognak érni bennünket, az aprócska jelentéktelennek tűnő falvakkal, templomokkal, a szántőföldet arató kombájnnal, vagy akármivel… A lélek csak így tud felmelegedni, hogy szemünk olyan dolgokat lát, amire vágyakozni fog, olyan épületeket, életeket, embereket látunk, amelyet mi is szívesen élnénk, ahová szívesen költöznénk most azonnal, ahová igazán passzolnánk, mint valami utolsó puzzle darabka. Amikor azt mondaná, igen, lenyűgöző, de élnék itt, innék egy forró kávét reggelente ezzel a tájjal és hegyekkel karöltve, amely kis bizsergést okozna a tested minden pontján, és a levegő, olyan más lenne, olyan megmagyarázhatatlan, eredeti, mint a hatvanas évekbeli olasz fekete-fehér filmekben. Dolce far niente. —   Óra nyolckor zártam a boltot, kinyomtattam a záráshoz szükséges papírokat, lezártam a pénztárgépet, átszámoltam a forgalmat és kezdetét vette az ismeretlen utáni vágyakozás érzése… Bálint még fél óra távolságban volt. Gyorsan bevásároltam a szükséges dolgokat. Tankoltam sokadik kattanásig a legjobb oktánszámú benzinből, akár egy fekete Posrchéba. De aztán be kellett vallanom magamnak, azt a tényt, hogy rohadt fáradt vagyok. Besötétedett pár órája, alig látni valamit, az eső újra rákezdett, talán a szél alábbhagyott, cudar időjárás, erre szokták mondani. Senki sincs az utcákon a közelben legalábbis, most senkinek nincs fontos és elengedhetetlen fontosságú elintéznivalója. Mindenki otthon gubbaszt a tv előtt és nézni az agybutító műsorokat, a reklámokat, amelyek elhitetik az emberrel, hogy erre szükséged van, most akciós, kihagyhatatlan, most vágj bele a hitelbe, 0%-os THM, azt gondoljuk nem vágnak át,de tudat alatt tudjuk, hogy így van, és azt is, hogy az adott termékre sosem lesz szükségünk, de mi mégis megvesszük, hogy jól érezzük magunkat pusztán a tárgy birtoklásától, attól, hogy mi megengedhetjük magunknak, hisz nem vagyunk csórók, az hogy hitelből van az nem érdekel senkit, és, hogy mi lesz később hónapok elteltével, amikor jobb esetben rájövünk, hogy át lettünk vágva majd könnyedén azt mondjuk, ilyen az élet. Majd legközelebb figyelmesek leszünk, de nem, mert valami újabbra vágyódunk, amit birtokolni szeretnénk és a folyamat megállíthatatlan lesz.    Határozottan hideg van, igaz én 10 fok alatt megfagyok és kesztyűt viselek. Még gyerekkoromban az orosz zongoratanárnőm tanácsát megfogadva viselkedtem úgy, mint egy híres zongorista képzettel a fejemben. Épp hullámvölgybe kerültem, az értelmi kavalkádom sür��jében taposva megláttam egy dolgot, amiről szerelmem jutott eszembe, vagyis úgy kell fogalmaznom, hogy a volt szerelmem, legalábbis az ő szemszögéből nézve volt, az enyémből még szerelmem. Hónapok óta a saját démonjaimat próbálom pórázon tartani, több kevesebb sikerrel. Ki tudja ő ezekkel, hogy van, talán sosem gondol rám, a szép pillanatokra, emlékekre masniban átkötve. Talán már a feledésbe és érdektelenségbe csapott át személyem teljes valója benne. A múlt. Miszerint mindenki pótolható, és lecserélhető egy újabbra egy jobbra, amit a mai média sugall. Aztán valahogy túl jutok rajta, úgy csinálok, hogy a belső tenyerem felét az arcom előtt elhúzom, és az addigi komor arcomból egy mosolygós, nincs semmi baj arcot varázsolok, csupán ezzel az egyszerű mozdulattal, ami persze önbecsapás és ritkán sikerül, de ma este nem mutathatom ezt kifelé Bálintnak, mert nem fulladhatok tovább a múltban, abban amiben létezem. Abban, ami szinte a lételemem.    A benzinkútnál várom Bálintot, hogy megérkezzen. Megiszom a forró espressot, ez majd a sokadig kilométer múlva hatványozottan jobb lesz, sőt…   Kezembe veszek egy irodalmi folyóiratot, pár érdekes cikket, verset, szövegrészt olvasok, szürcsölgetem a kávét amely erőt ad az este további részeihez. A kávét rengeteg cukorral iszom, amely szinte átok egy igazi kávéimádónál, olyan hiba, mint amikor Olaszországban jársz és ketchupot kérsz a pizzádra. Ha így cselekszel, biztosan lehetsz abban, hogy a pincér szónélkül elhajt az étteremből, olasz heves gesztusokkal és vaffan culo-zások közepette, olasz átkokat rád zúdítva.    Hamar meguntam az újságot és cikkeit. A táskámban lévő könyv olvasását folytattam egy norvég írótól, ha olvasok tőle próbálom húzni, halasztani, hogy a történet dolgozzon bennem, hogy a szereplőkkel együtt tudjak mozogni, élni, át tudjam érezni azt az élethelyzetet amiben léteznek, azonosuljak. Foglalkoztat a legjelentéktelenebb karaktere is, melynek mély gondolatai vannak. Párhuzamosan több könyvet olvasok. A másik címe: Beleszerelmesedések. A jelen állapotomhoz tökéletesen illik, akár a pár oldallal ezelőtt említett puzzle darab. Az életem folytatásához sokat segít, még ha milliméterről milliméterre haladok is, de elmozduláshoz hozzá segít, megmozdít nem csak a történet, hanem fizikailag is segít tovább mozdulni és nem visszalépni. Igaz, nekem most az ellentéte a legnagyobb feladat: a Kiszerelmesedések.   Újra ott voltam Madridban a főszereplőkkel, a hibáikkal, a félelmeikkel vegyített érzéseikkel amit magukban hurcoltak, és ezek alakították sorsukat, jó vagy rossz irányba. Rég éreztem ennyire magaménak egy könyvet, noha valami megmagyarázhatatlan okból keveset olvastam eddigi életem alatt. Az üres perceket, órákat csak néma megfigyeléssel töltöttem, sokszor azzal szórakoztattam magamat, hogy a közelemben lévő emberek sorsát találtam ki és ehhez gyártottam történeteket. Mit csinálnak a szabadidejükben? Mi a foglalkozásuk? Hová tartanak? Mely dolgokból merítenek erőt, milyen az igazi karakterük? Néha nevet sem kellett adnom nekik, mert a beszélgetésben elhangzottak, vagy ha mégse, szájról olvastam le, hogyan szólítják egymást. Itt a benzinkúton is történt ilyen, miközben kávéztam az imént. Hogy teljen az idő fogaskereke, szóba elegyedtem a pénztáros lánnyal. Bianka - így már a nevét sem kellett kitalálnom, mert az egyen pólóján rá volt gravírozva. Bár sokszor előfordul, hogy hiába ez az eredeti neve, mivel nem ismerem, kitalálok egy hozzáillőbb nevet, de hozzá pontosan illett az eredeti. Különleges kisugárzása miatt, tökéletesen passzol.   Kérdezte, hogy telt a napom? Bő barokkos mondatokban válaszoltam, ami meglepte, nyilván nem ehhez van szokva. Furcsállta és látta rajta, hogy érdekesnek tart, ami jól esett. Olyannak tarthat, mint aki épp most érkezett ide a Földre, aki elmereng és sokszor maga elé tekint, gyakran pedig túl mélyen a beszélgetőpartner szemébe néz, aki ettől megretten. Talán úgy érzi, hogy a lelkén söprök végig, a legmélyebb bugyrokba, ahogy hétköznapian szokták mondani, a szív csücskében, abban az oppresszív és passzív formában.   Elmélyedtem mogyoróbarna szemében amely heterokrómiás, és teljességgel ez a látvány magával ragadt, próbáltam elveszni a színekben, mely szín születik egymásból újjá, a fény hogyan csillan meg ezeken az árnyalatokon játsznyi könnyedséggel. A szeplők az arcán, az apró pöttyök… Valószínűleg talán egy csillagképet körül lehetne rajzolni ha a pöttyöket követnénk egymásután kötve. Többet tudtam meg róla, mint egy olyan akit közel engedett netán magához, a szívéhez. Perzselt, égetett belül. Abban a pillanatban beleszerettem a szépségbe, a lelki sebeibe, amelyeket még ő sem ismert be magának. Nem akartam érezni iránta semmit, csak megtörtént. Nála hagytam a névjegykártyámat, azt a maradékot, amit még alig három éve egyik kiállításom alkalmával még találtam a szakadt pénz nélküli tárcámban, melyben alig volt már pénz. Sosem fog hívni, tudom jól, és én sem fogom többet látni. Nem lenne miről beszélnünk.    Ott hagytam egy kis részt magamból, ahogy mindig. Tudom, hogy kint áll a zuhogó esőben a gyémántkék Mercedese, hagytam egy cetlit a szélvédőjén, ami valószínűleg elmosódott, így a cetlire írt szöveg új értelmet és reményeket ad tulajának, melyeket egy olyan személytől remél, akii illúziókat hordoz a fejében.    Bálint nemsokkal később érkezik. Látszik rajta a fáradtság, táskás szemei mindent elárulnak. Elkezdi mesélni az út eseményeit, miket élt át és mivel foglalkozott egész álló nap. Időre kész lett az új projektjével, amivel egy holland cég bízta meg, külső 3D-s látványtervekkel. Elküldte, de még nem reagáltak, így minden percben megnézte a telefonján a leveleit, pedig tudta, hogy már rég nem dolgoznak az irodában sem. Azt mondta őrölt vagyok, és szélsőségekben mozgok, de lelke mélyén ezért tudja, hogy igaz barátom, elfogad ilyen örök örültnek.Saját magát sem értette, hogy egy kihalt benzinkúton itt ücsörgünk. Indulni kellene, nem? Megint meg akart menteni, mint eddig oly sokszor megtette már, és most saját magát is. Arra a következtetésre jutottunk, hogy pár óra alvásra majd szükségünk lesz, de mindenképp induljunk el. A kocsihát biztonságos helyen hagytuk, a hátizsákját áttettük a Twingomba. Meglepődött, hogy ebben lakni is lehet, amennyi hely van benne, persze viccelődött. Kívülről kicsi autó, a saját kocsijában kevesebb a tér. Menet közben leidőzött a részletekben.   Elindultunk, én vezettem. A szemem, mint valami japán kínai emberé, alig láttam valamit az esőcseppek sürüjében. Irányban álltunk, ez volt a fontos, és hogy az úton. Az meg még fontosabb ebben a sztoriban. A spontán és “őrült” dolgoknál nincs jobb, ezt a különlegesség még fokozza a szinte vízszintesen eső csapadék, és mi magunk lelkében zajló események, a belső filmjeink, ami ismert. Azon töprengtünk, hogy a döntéseink jónap bizonyultak-e, amit a múltban hoztunk, megpróbáljunk-e ezen változtatni, de aztán ez az ő és az én esetemben is tök mindegy már. A tanulságokat megtanultuk, hogy a következő élethelyzetekben ne kövessük el ezeket a hibákat, vagy ha mégis akkor ezeket majd más mellett és más miatt tesszük.    Most ebbe a vasba vagyunk egymásra utalva, és az útra amelynek nem a célja fontos, hanem minden pillanata. A vas eszköz, mi a cél, hogy lássunk, érezzünk, elgondolkozzunk. Az a bizonyos határkő, talán nem is a legmeghatározóbb, de valami határkő szinte egyértelmű, innen visz az út jobbra és balra, innen magunk döntjük el hová és merre mozdulunk el, szabad lélekkel, százszorta mély, de beforrott hegekkel, mint eddig. Erre mondják a bölcsek, hogy ha innen felállsz, akkor leszel tisztában önmagaddal, a céljaiddal, innen szóval ettől a határkőtől tudod majd, hogy jó úton haladsz valami felé, afelé a bizonytalan bizonyos felé, amit úgy hívnak, hogy végtelen véges jövő.    Befagy a seggem a kocsiban, pedig teljesen felkapcsoltam a fűtést a maximumra, ennyire fáradt vagyok, szinte már csak a testem vezet, nem az agyam, megszokásból kapcsolgatom a sebességi fokozatokat, megszokásból kormányzom, követem az út szaggatott csíkok szakadozott vonalát, nézem az útjelző táblákat, épp amelyiket ki tudom venni: 28 km a legközelebbi városig. Talán ott lesz szállás, ez van a fejemben és Bálint is mondja, hogy jobb lesz, ha megállunk. Ő is fáradt, nem tud figyelni, pláne nem tovább ücsörögni és ébren tartani. A zene is álmosítja, amit kiválasztottam: Cesar Frank zongora preludjét és változatait, bár elsőre furcsállta, harmadik újrahallgatásra már élvezte és értette miért ezt hallgatjuk most, késő éjjel a hajnal közt félúton.    Megálltunk egy kihalt erdővel körülvett pihenőhelyen. Leállítottam a kocsit, itt már sokkal barátságosabb idő volt, semmi nem utalt a pár száz kilométerre innen lévő őszi időjárásra. Le is vettem a kabátom. A pihenőhelyen volt egy kőből kirakott tűzhely, gyűjtöttem pár gallyat, pár nehezebb faágat és egy rögtönzött tábortüzet csináltam.   A gallyak gyorsan begyulladtak, mi csillogó szemekkel néztük a narancssárgás fényeket, ahogy a környezetünkben pislákol a tompa fény megtöltve melegséggel és halvány világossággal a helyet ahol ücsörgünk. Eszembe jutott, hogy bevásárlásnál vettem pár üveg sört. Egyet odaadtam Bálintnak és elkezdtünk kortyolgatni. Beszélgettünk férfi ügyekről. Kinek nyert a kedvenc focicsapata a hétvégén, kicsit álmokról és célokról, kicsit szentimentálisan, de minden igazira való tábortűz mellett valami ilyesmi történik. Az ősi energia ad erőt a legféltettebb álmunk és félelmeink elmondásához. Tudta a történetemet, ezerszer hallotta már, de hagyta, hogy újra elmeséltem a tűznél, hogy minden kimondott szó ami belőlem felszínre tör, elégjen a tűzben. Meghoztam egy döntést, egy elég fontos döntést, miközben ő az egészet látta kívülről, szólt is időben, hogy ez nemcsak az én hibám, aztán mentem a fejem után, de ráébredtem én is arra, hogy hazugság volt mindennap amelyben éltem, egy kibaszott hosszú illúzió, amit képesek voltunk fenntartani az akkori szerelmemmel. Én teljesen őszinte voltam, miközben a másik fél kortán sem. A szakítás után, az őszinteség keresésében majdnem meghaltam. Még gyakorta küzdök a démonjaimmal, azokkal amelyeket láncon kellene tartani, amelyeket el kell tenni egy fiókba. Nehéz a kiszerelmesedés, nehéz úgy tekinteni az elmúlt évekre, hogy nem jelentettek semmit, miközben fontos lépéseket tettem, tettünk együtt. Amikor együtt álmodozik az ember, kergeti a vágyakat és illúziókat, amelyek elérhetőek, aztán az egyik fél túlzottan kergeti az illúziókat, de a másik hiába fogja vissza, onnantól már nem lehet mit tenni. Örök kérdés marad: Hová tűnik a szerelem, ha már elmúlik?   A tűzben ez a kérdés is elégett. Sokszor ki kell és muszáj lépni a komfortzónából, mert ott érnek új behatások az életünkre. Mi hiába akarjuk és szeretnénk megmenteni a szerelmünket, ha ő nem hagyja. Próbálkoztam, többször mint kellett volna, mind kudarcba fulladt. Így mindenki rátalál az igazi útjára, ami már nem illúzió, hanem valódi, mint egy lüktető szív egy riadt szarvas testében. “Je neskoro.” - mondtam. Azaz későre jár.   Ebben a kis autóban van állófűtés, beszélgetésünk alatt bekapcsoltam, így ha nem is az otthon cserépkályhás melege fogadott minket éjszakai álmunkhoz, de megközelítően hasonló. Az úton pihenni kell, mert a vándor célját nem érheti el félholtan és legfőképp álmatlanul, így az éjjeli álmok fontosak, kár, hogy reggel már nem emlékszünk, csupán néhány parányi részletre, mintha…   A tűzben elégett kimondott szavaim miatt felszabadultan aludtam el. Nincs bennem már ő. Nincs bennem már kíváncsiság, nincs bennem odafigyelés, nincs bennem már féltés. Engedem a saját útjára, amit már régen meg kellett volna tennem. Itt ért ezen a helyen a tábortűz mellett az illúzió. A múlt döntéseit nem lehet újjáéleszteni, és már én is belefáradtam. Valami megmagyarázhatatlan visszajelzésre vártam, megkaptam és porrá változott. Az erdő ködébe bugyolálva, tompa és halvány fényekben ért a hajnal. Ittunk egy instant forró kávét, hallgattuk az erdő dallamát. Figyeltünk a részletekre, a lehulló haldokló faleveleket és az erdő madarainak hangjait, ahogy fecsegnek egymással. Itt. Is ősz van már naptárilag, viszont tavaszias az idő. Minden megbolondult már és összekavarodott, mint a déli szellő fújta falevelek a nyírfa körül nem messze tőlünk. Túlzottan tökéletes most minden.   Indulnunk kell tovább. A napfénytetőt kinyitottam a hűvös ellenére, a kocsiban ismét maxra raktam a fűtést, így nem volt zavaró. Bálint bírta a hűvös szellőt, kicsit ettől kel életre, az én fejemen egy fekete téli sapka. Beáramlott a narancssárgás fény lélekemelően.    Bálint elővett egy fekete pendrive-ot, bedugta a kocsi rádiójába, abba ami az előző kocsimban is volt, alig tudtam beszerezni, talán a régi hülye berögződések, a múlthoz való ragaszkodás. Kérdeztem, mit fogunk hallgatni. Nem válaszolt semmit. Haladtunk kifelé az erdőből. A köd és a fák árnyaiban egy kis földúton, amire éjjel nem is emlékeztem már. A fenyőfák tüskés ágai megtörték a hajnali napnak a fényét és a ködöt, cikáztak és vibráltak, szinte harapni lehetett, határvonalat képeztek, ami máskor láthatatlan, most valós fényár. A zenében elhangzottak az első akkordok. Bálintra pillantottam, ő ijedten rám nézett. Engem pedig elfogott a sírás. Kicsit szakaszosan és érthetetlenül mondtam és kérdeztem egyszerre:   - Ez a te zenéd!? — Ez a zene pont illett ebbe a harmatos, föld illatú, erdős, fenyőfaágak által megtört fényű útba, mint egy művészien megalkotott videoklipben. Én pedig könnyeimet törölve hallgattam a zongora akkordjait, azt az újszerű hangzást, amit a mellettem ülő barátom saját lelkéből adott ki.    -  Te vagy az első ember aki hallhatja. - mondta halkan. Így haladtunk együtt a kihalt földúton az erdőben, a Comoi-tóhoz, egy espressora, egy kis itáliai napfényért. A teljes album végén, amit alkotott, átölelt minket közösen a lombardiai napfény enyhe őszi meleg sugara.        “Gutta cavat lapidem, non vi, sed saepe cadendo” —        “ A csepp kivájja a követ, nem erővel, hanem gyakori esésével.” 2018. október 28., Somlóvásárhely                                    andrea piovanni ui: zene: @kalisession 

[ahogy]

Én ismerek kifejezetten sapka nélkül is pinatikkasztó pasikat.

Szereztem egy kitűzőt a sapkámra. Szép kitűzőt.

Meta