#rumli

[beyninipeynirekmekleyiyenler]

<3

[csacskamacskamocska]

Kamra

Tegnap azon gondolkodtam, hogy talán ideje lenne bevallanom Logannek, hogy hazudtam neki. Vagy mondjuk úgy, tévedésben tartottam. Hogy én egyáltalán nem vagyok egy beszélgetős ember. Hogy amit látott, azt csak a szerelem tette velem. A valóság az, hogy egy csendes, molyolós valaki vagyok, aki mindig is jól elvolt egyedül. Aki nehezen is teremt kapcsolatot. Aki nem kér segítséget, és egyáltalán nincs mindenre embere, akit ugraszthatna. Nagyon sok dolgot rettenetesen nehezen oldok meg. Gyakran szorongok és fáj a gyomrom attól, hogy valamit el kell intéznem vagy beszélnem kell valakivel. Persze, félelmetes nekem az is, hogy egyszercsak felnézek a kis dolgaimból és ott állok teljesen egyedül. Igyekszem ápolni a kapcsolataimat. De mindig rettegek tőle, hogy aznap lesz-e majd kedvem a találkozáshoz. Amikor benne vagyok, akkor már jó, de amíg odaérek... uh. :( :( :( Szóval minden menjünk ide vagy oda vagy csináljunk ezt vagy azt, az nekem feladat. A kérés is. És a visszautasítások nem az egomat sértik, csak a készségemet koptatják. Nem ilyennek ismernek. Egyszer egy játékban az volt a kérdés, hogy milyen része lennék a lakásnak... Az győzött, hogy a nappali. A család héderel, jönnek a vendégek, stb, stb. Persze, volt, aki szerint a hálószoba.... :D És volt egyetlen ember, aki azt mondta, a kamra. Őszinte felháborodással magyarázta a többieknek, hogy de nem látjátok? Odamész, kinyitod és MINDEN van benne. Valahogy így van ez tényleg. Bárkivel találkozom, szívesen mesélek arról, amiket látok vagy amiken gondolkodom, amin nevetek. De csak egy szerelmes kamra megy utánad, hogy néééézd, néééézd mennyi minden van itt, egyél, vegyél, a tiéd! Kedves embernek tartom magam, szívesen segítek, együttműködöm, támogatok és lelkesítek. Azt gondolom, hogy erre szüksége van az embereknek. Ezért gondolják azt, hogy én mindent el tudok intézni, mindenhol ott vagyok, folyton nyüzsgök és nagykanállal habzsolom az életet. El kéne mondanom, hogy nem így van. Vagyis nem kéne elmondanom mert teljesen mindegy, hogy hogy van. Inkább csak magyarázatként. Hogy nem azért nem írok, mert már nem szeretem. Vagy nem érdekel, hogy mi van vele. Elfáradtam a színlelésben. Elfáradtam a kivett és visszarakott dolgok sokaságában. Hogy nem kell semmisem, nem jó semmisem. Azt gondoltam, hogy talán, ha hálószoba lennék, jobban szeretnének. Vagy ha konyha, enni mindenki szeret, vagy a nappali, a dolgozó, a TERASZ. De ne már egy kamra, kicsi, hűvös, senki sem büszkélkedik vele, hogy van egy KAMRÁja. Pedig van itt minden, a porszívótól a kagylókonzerven és aprószögön át a baracklekvárig. Kamra vagyok. Nem túl nagy és elég csendes. Jó, néha tényleg elég nagy a rumli idebent. De ha valamit betettél, meg fogod találni.

[csakazolvassa]

könyveim

Mit olvass? Nagy átrendezésben, élhetővé tételben vagyunk pár hete, apránként, örömmel fedezzük fel a rumli fedte kincseket. (more…) “”

[trollkrisztusgyerek]

Rendrakás, fn.

Magyar értelmező kéziszótár, harmadik, átdolgozott kiadás, r rendrakás, fn.: annak a lelki folyamatnak a kicsúcsosodása, mely során feldolgoztatjuk és elfogadtatjuk önnönmagunkkal, hogy a lakóhelyünkön tárolt tárgyak, kacatok, holmik, eszközök, hóbelevanc 75%-ának nincs és nem lesz funkciója. Különösen a mégoly szépemlékű kiruccanások turistakalauz-szórólapjainak. E katarzis ekvivalens a helyiségben fennforgó kavalkád és kupleráj megszűnésével.

[geritom]

I love cat ☺️💖 #pet #pets #cat #cats #animal #animals #lovecat #lovecats #fishansuperman #photograph #photography #home #macska #macskák #cica #cirmos #igcat #rumli #háziállat #állat #ilovecat

[koltomata]

lélektelen

úgy mentem el, hogy a lelkem nálad felejtettem érte menni már nem volt pofám, gondoltam megleszek észre sem vetted, elég nagy a rumli nálad mindig talán mikor bekúrod az ajtót, a polc mögött megremeg

új lelkem nem nőtt, élek hát így lélektelen jobb is talán. kelek, fekszek, dolgozok, baszok ikes igékkel töltöm ki az éber perceket nemmeghalással telnek el a napok

gondolom majd egyszer kitakarítasz otthon talán a polc mögött megtalálod ami az enyém vissza is adhatnád. kézből kézbe. kezedből de attól tartok inkább a kukában végzi szegény

[k-b-beloved]

Cioccolata - 💕 or Michael - 😘 ?

CIOCCOLATA

💕: Who’s the clingier one in the relationship?

OH ME ME ME ME ABSOLUTELY ME im his little purse dog im his small scrungly rumly scronkly. I would constantly try to rest my head on him and sigh and cry for his attention.

I don't think he probably gets all that attached to people, nevertheless me so dshfdhs Its definetly me Im the little rabid chihuahua...

Michael Myers

😘: What’s your f/o’s favorite thing about YOU?

Blushes ummmm. Ok this is simple stuff again, but I think.... Ok so I'm not a super good cook, can't make anything too complex, but I think I feel he would apprechiate that I can cook for him either way!!!! Maybe also the fact that I have so many art supplies!!!!!!!! We can do art 2gether.... Mwah.

Basic ass self-ship asks that make me go feral

[antleredthrone]

Would you let your daughter be with rumli? Or would you prefer her to be with someone of a royal title like Elronds twins?

“WHY THE HELL WOULD I WANT HER TO BE WITH ELROND’S KIDS?!”

[egyfiuavilagban]

Anya: olyan rumlis a szobád, rakj rendet

Èn: ellotte a szívemet kéne rendbe rakni utánna az életemet és utánna jöhet a szobám.

[redemptionfornothing]

2020 tök szar volt

egy csomó embernek ( a közvetlen közelemben is ) és eléggé frusztrál a dolog, mert ötletem se volt a legtöbbjüknek hogy lehetne segíteni. A legtöbb esetben sehogy.

Emiatt rengetegszer borzasztó lelkiismeretfurdalásom van, hogy hogy tudom én se igazán jól érezni magam, pedig objektíven nézve sajnos elég pozitívan alakultak a dolgok. (Nyilván 21 még pofánbaszhat simán)

A legszörnyűbb hogy idén azt se érzem bármin változtatnék. Van akikkel több időt kellett volna tölteni, de olyankor beugrik a szecsuáni jólélek története és rájövök hogy valószinűleg nem lehetett volna csak más rovására.

Igyekeztem sportolni és fogyni, a cél sajnos nem lett meg, de a végcél jövőre még tarthatónak tűnik.

A lakás picit otthonosabb lett, még mindig rohadás nagy rumli van, de érezhetően javul.

Megismertem egy csomó mindenkit innen, mégha csak érintőlegesen is, ( meg pár embert nagyon :D ) de jó érzés volt kimozdulni a komfortzónából.

Leszoktam a pornóról, ez egyértelműen 2020 legnagyobb meglepetése, nem vagyok biztos benne hogy nem a diéta mellékhatása hogy maszturbálni se maszturbálok annyit, de mindenképpen fejlődés.

Elkezdtem egy okj-t, ahol szintén leginkább az emberi interakciók fontosak számomra, ezen a téren pedig remek lehetőség fejlődni.

Év végén aztán 2 melóváltás borzasztó gyorsan, és ha itt sikerül megmaradni az fantasztikus lenne.

Biztos történt még egy csomó minden amire nem emlékszem, úgy alapvetően persze nekem is wild ride volt az egész év. ( Szerintem egyszer utaztam reggel egy látótávban töküres négyes metrón, na ez olyan dolog amit sose gondoltam volna hogy megtörténik ) azért remélem 21 nyugisabb lesz.

Ha valamit nem tanultam meg, akkor összeszedett posztot írni az fix.

[bajnokokreggelije-blog]

Határzár, ritmus meg egy halom ruha

Szeptember 5.

Az augusztus vége kicsit olyan hangulatban telt mint amikor várod hogy először találkozz a jövendőbelid szüleivel. Aggódsz, naná! Szeretnéd jól csinálni. Hát persze, jó eséllyel egy életre össze leszel zárva velük. Érzed, hogy valami rosszul fog elsülni, nem tudod mi, tenni meg végképp nem tudsz ellene, csak várod, hogy megtörténjen. Ezt éreztem én augusztus végén. Vártuk az iskolakezdést, izgultunk miatta, a többség azt akarta hogy a gyereke iskolába menjen, de aggódott mi lesz ott vele. A járvány mintha visszavonult volna, a nyár felhőtlennek tűnt, haverok, buli, Fanta, a vírusszkeptikusok elszaporodtak, mint poloskák a paradicsomban, egyre keményebben szólogattak be azoknak akik továbbra is komolyan vették a járványt, sokan visszatérhettek a munkájukhoz, vagy mások munkájához, az élet kezdett hasonlítani korábbi önmagára, de azért lappangott körültünk valami nehezen fogható sejtelem, hogy lesz ez még így se. Vártuk a Nagy Bejelentést. Sőt Bejelentéseket. A Nagy Bejelentés mindig megkönnyebbülést hoz. A döntés lehet jó vagy rossz, lehet kedvező vagy kedvezőtlen, lehet széles körben népszerű vagy kirekesztő, nem ez a fontos. Ha tetszik, ha nem, leveszi rólunk a felelősséget. Ha a döntés megfelel az ízlésünknek erősnek érezzük magunkat mert oda tartozunk ahol jól döntöttek, ha nem felel meg, akkor sem tudnák megmondani mit csinálnánk másképp, szóval szar ez így ahogy van, de legalább van kire haragudni. Ilyen céllövödés megoldásként megszületett a határzár.

Az intézkedések és a reakciók eszenciáját szerintem legjobban a Diétás Magyar Múzsa oldalán megjelent írás adja át.

“Rózsa Sándor beront a csárdába, felborítja az asztalt, cserdít a karikás ostorával, a földre pök, és elkiáltja magát: “Ma mindenkit meg fogok baszni!!!”.

Döbbent csend, majd valaki félénken megkérdezi: “A férfiemböröket is?”. Rózsa Sándor elvörösödik, majd korrigál: “Ma minden asszonyt meg fogok baszni!!”

A kocsmáros remegő hangon: “A 90 éves öreganyámat is?" Rózsa Sándor káromkodik egyet, majd megismétli: "Ma minden 50 éven aluli asszonyt meg fogok baszni!"

Valaki a söntés mellől: "A hároméves unokahúgomat is?" Rózsa Sándor: "Ma minden 18 és 50 év közötti asszony meg fogok baszni!"

A kocsmárosné csípőre tett kézzel: "Engöm ugyan nem, ha még egyszer itt akarsz inni!"

"Na jó, a kocsmárosnék kivételek..." "Meg az apácák...", "Meg az a rusnya némber a faluvégen", "Meg a..."

Tanulság: előbb gondolkodik, azután emberkedik!”

Az ország egy színházi premier lázában égett. A jelmezek még nem voltak teljesen kész, volt aki még nem tudta a szövegét, helyenként még festették a díszletet, itt-ott még szögelték is, a függöny még akadt, a súgó még nem kapta meg az összes oldalt, kiderült hogy a zenekarból valaki lebetegedett, de azt mindenki tudta, hogy bárhogy is van, itt este premier lesz! Lesznek benne hibák, majd utólag javítunk rajta. A többséget elvakítják majd a lámpák, a színek, az izgalom, mire bárki felfogná, hogy szakadt egy jelmez a következő előadásig valaki megvarrja.

Nálunk is vége lett a kollégiumi hangulatnak. Hónap végére kicsit már elfáradtam a gestápózásban, szóval üresbe tettem magam. Lesz, ahogy lesz! Lett. Azon kaptam magam hogy reggelente közösen ülünk az asztalnál, majd délben az ebédnél is, a kettő között pedig mindenki teszi a dolgát. Délután ötig nagyjából csend és béke uralja a házat, kivéve mikor Davenek értekezlete van, olyankor ugyanis bizonyos mértékig osztozunk az élményben. Jövő héten azt hiszem felkeresek egy szaküzletet ahol hang- és tűzzáró függönyökkel foglalkoznak mozik és színházak számára, hogy orvosoljam ezt a problémát.

Aztán este összegyűlünk a nappaliban, a kanapén és kezdetét veszi a családi idő.

Ahogy a képzeletbeli naptárunk átcsavarodott szeptemberre valahogy megváltozott a ritmus a házban. Nem írtam ki táblára, plakátra a napirendet, mint tavaly, nem mentem ébreszteni reggel és nem fújtam takarodót este, nem sütöttem reggelire csábító amerikai palacsintákat, nem kérdeztem ki,

mit tervez aznapra, nem készültem uzsonnával, koris táskával,

edző cuccal, váltó cipővel, gyümölccsel,

büfépénzzel, cigipénzzel, innivalóval, ennivalóval, papírzsepivel, tartalék aksival, stb.,csak úgy megtörtént. Átálltunk az egyműszakos munkarendre.

A hálószobában eluralkodott a káosz. Még a műtétem előtt álltam neki ruhákat szortírozni, gardróbot kipakolni, kinőtt ruhákat szelektálni, ágynemű huzatokat, konyha ruhákat, terítőket selejtezni, és úgy egyáltalán átnézni minden textilneműt, amit az évek alatt összehordtunk.

Kialakultak a halmazok, amit majd elviszünk a ruhagyűjtőbe, amire most épp nincs szükségünk de képtelen vagyok kidobni, tehát meggyőztem magam, hogy valamikor még szükségünk lesz, ezért felpakoljuk a padlásra, a kinőtt ruhák, amiket esetleg még eladunk vagy elajándékozunk vagy eljótékonykodunk és azok a dolgok amiket jó lenne elpakolni csak még nem biztos hogy tudjuk hova.

A halmazokat zsákokba pakoltuk hogy szögletes formát nyerjenek és így a szoba egyik oldalán felpakoltuk őket másfél méter magasan a fal mellé ameddig el nem jutnak oda ahova eredetileg szántuk.

Aztán jött a baleset, mankózás, a tanácstalanság, a várakozás, a műtét, a lábadozás, az újabb tanácstalanság, a rehabilitáció és mire ennek mind végére értem megérkezett a járvány. Már tavasszal megfogalmazódott bennem a gondolat hogy túl sokat vagyunk otthon és túl sok időt töltök el a hálószobában ahhoz sem hogy még tovább elviseljem az ott ragadt rumli látványát, mint az ikeás gyerektálka a konyhaszekrényben, amiből akkor etetted a gyerekedet mikor nyolc hónapos volt és most amikor már tizenöt éves még mindig győzködöd magad, hogy elfér ott. Pedig nem. Mostanság olyan sok mindent csinálunk együtt, hogy családom tagjai talán kötelességüknek érezték, hogy ebben is együttműködjenek velem. Biztosítottak a szolidaritásukról és bejelentették hogy segítenek nekem a rendcsinálásban. De mint minden mást ezt is a maguk módján. Vacsoránál szóltam, hogy nekem muszáj pakolnom. Annak érdekében, hogy esélyem se legyen ezt tovább halogatni kipakoltam a zsákokat és feltornyoztam mindent a francia ágyra. Megnyugtattak,

segítenek. De előtte menjünk el csobbani. Befeküdtünk a medencébe. Az egész napos forróság után lehűtöttük magunkat, savaztuk egymás, meg a hétköznapi hülyéket, akik aznap a látóterünkbe kerültek. Ebből most gazdag a felhozatal, elég sokáig pancsikoltunk. Miután kimásztam és átöltöztem indultam volna pakolni. Megnyugtattak, segítenek. De előtte nézzünk meg egy részt a sorinkból, tudnunk kell, hogy John kideríti-e hova hurcolták Haroldot. Két rész lett belőle. Dave már elkezdett lemenni stand by-ba. Mondtam neki, hogy lefekvésről ne is álmodjon, nincs hova. Morgott valamit, de mentünk mindhárman pakolni. Pan segített kiválogatni az időközben a mosásból bekeveredett tiszta ruhákat az előző évben alkotott halmazok darabjai közül. Összehajtogatta és némi segítséggel el is rakta oda, ahova való. Én nekiálltam vasszigorral ellenőrizni a tavalyi munkám. Mondhatni elölről kezdtem az egészet. Dave vállalta, hogy ő lesz a plusz két kezem és lábam, hogy hamar végezzünk. Közben még kétszer megvacsorázott, mint Csavardi Samu, a ruhagyűjtőbe szánt ruhák bezsákolásához kért szemetes zsákokat Mr. Bean-t meghazudtoló hatékonysággal szállította, egyesével, a törülközőket, amiknek az átszervezéséről döntöttem, úgy pakolta fel a polcra, ha bármelyikünknek szüksége lesz egyre azonnal egy Tom & Jerry epizódban találja majd magát. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy demonstrálja segítő szándékát, valójában azonban aknamezővé változtatta nem csak a hálószobát, de a teljes környezetét is, ahol én egyre zaklatottabban szökeltem ágytól polcig, polctól ruhazsákig, abban a biztos tudatban, hogy a robbanás márpedig be fog következni. Éjjel egy körül robbantam. Akkor már alig volt ruha az ágyon, Dave úgy gondolta ő megtette, amit lehetett, most pedig már álmos. A saját oldalán fellebbentette elegánsan az ágytakarót és bebújt alá. Mivel nem érdekelte, nem is nézte végig, ahogy az összehajtogatott ruhák kupacai egy rövid repülés után ismét egy halomba rendeződnek az ágy számomra kirendelt oldalán. A már rajtam is eluralkodó fáradtságra fittyet hányva, azonnal ötezres fordulatszámról indítottam a dühkitörésemet. Mondtam neki, hogy mekkora paraszt az aki ilyet csinál, hogy én 0-24-ben vagyok az ő őrangyala és akkor ez a hála, hogy annak a sok szarnak, amit itt két órája logisztikázunk az egyharmada az ő testét szokta fedni, hogy az ágynemű, konyharuha, terítő használatban is érintett, a terítő használatban különösen, mert mikor én tiszta terítőt teszek fel az asztalra az valahogy megzavarja az ő alternatív szépérzékét és nagyjából tíz percen belül otthonosabbá varázsolja egy pörkölt szaft vagy céklalé pecséttel és egyébként is biztosított róla, hogy segít, de az amit ő csinált annyira volt hasznos, mint favágónak a körömreszelő és most akkor szerinte én hogy fogok majd neki segíteni ezután! Felém sem fordult, csak közölte, hogy hagyjam már őt aludni, elvégre is éjszaka van, neki már rég ágyban lett volna a helye. Kettő perc múlva már békésen szuszogott.

Hajnal négy körül már én is. Közben ismét eljutottam a felismerésig, hogy nem és nem vagyok képes létrehozni azt a majdnem lakberendezési újságba illő állapotot amilyennek én az otthonunkat megálmodtam. Bár néha napján eltervezem hogyan tudnám egy stepfordi feleséghez méltó módon rendben tartani a házat, reggel-délben-este friss és egészséges ételeket varázsolni az asztalra, ahol még egy csokor virág is illatozik, minden reggel ropogósra vasalt inget készíteni a ház urának keze ügyébe, hogy neki ilyen csip-csup dolgokkal ne is kelljen foglalkoznia, ez nekem nem fog menni. Nekem mindig fontosabb lesz egy jó beszélgetés, egy érdekes könyv, egy izgalmas film vagy hogy elolvassam a híreket. Marad az örökös vívódásom, hogy miért nem tudok közben még kíváló háziasszonyként mindent pedáns rendben tartani, marad a dühöngés, hogy Davet ez egyáltalán nem érdekli és amikor erről dumálok neki akkor én sem, hogy így vért pisilhetek, hogy Pant rendre szoktassam és cserében ebben nem is vagyok sikeres, hogy marad a kapkodós pakolás mindig mielőtt vendég lép a házba, hogy elhitessük vele, hogy mi szépen élünk, és egyénként mi szépen élünk csak a cuccaink vannak szana-szét a lakásban.

“Eddig a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak teremteni, minden piszok abból származott, hogy egyesek söprögettek is. Értsétek meg, az igazi átok ezen a világon a szervezkedés, az igazi boldogság pedig a szervezetlenség, a véletlen, a szeszély.”

Kosztolányi Dezső

[xerxesz]

Jappán

Mivel a múlt héten eltöltöttem majd 4 napot Japánban, joggal érzem magam expertnek a témakörben, és itt most megosztom veletek a világmegváltó meglátásaimat:

Nagyon vicces város Tokió az európai szemnek. Minden tökre más, mint otthon. Úgy, mint a Pulp Fiction-ben

Minden tiszta. Nincsen szemét. Sehol. Összesen egy kis műanyag csokipapírt láttam eldobva az utcán. Nálunk a nappaliban kicsit nagyobb rumli van.

Mindent 3x annyi ember csinál, mint amennyi kéne. Egy csávó kinyitja a taxi ajtaját, a másik felpakolja a bőröndöt a kiskocsira, a harmadik megállít, mielőtt a csekkinhez mennél, és megnézi, hogy melyikhez mehetsz, majd odairányít, stbstb. Közben persze vad hajlongások mennek. Az étteremből kifelé az asztaltól az ajtóig 13 ember mellett mész el, akik mind vadul hajlonganat, és mantrázzák, hogy arigato miszimuszi. Nagyon cukik igazából, de valójában nem értem őket. Nyilván, ha őszinték lennének, akkor ők is elküldenének az anyámba, de szerencsére nem azok.

MINDENHOL van fűtött WC ülőke seggmosóval. Még a nyilvános WC-ben is. 

Nagyon vicces a névjegykártya átadási procedúra, amikor is kínosan hajlongva és mosolyogva apró lépésenként közelítjük egymást, mindkettő a kezében tartja a saját névjegyét, a másik felé fordítva, és közben mindenféle dolgokat mormolsz, hogy nicetomeetyou, meg mynameisaron, meg ilyenek, ők persze mást mondanak, de abból amúgysem értek légyfingot sem, ilyenkor meg plánenem, de nem veszi el a névjegyet, csak hajlong, meg mormol, és akkor én hamar megunom és elveszem, és a kezébe nyomom az enyém, de gondolom nem baj, mert én úgyis csak a bunkó európai vagyok. Igazából nem tudom, hogy egy 10-es listán hanyasra teljesítek a hajlongvamormolásban, de nagyon igyekszem.

Minden vonatmetrósbahn ajtónak van egy csíkja a peronnál hogy majd ott fog megállni. És az egy dolog, hogy tényleg ott van az ajtó, de a helyiek sorba állnak a vonal mögött. Bejön a vonat úgy, hogy az ajtón matricaként vannak felkenődve az utasok belülről. Vonat megáll, 4-5-6 ember kipotyog belőle, majd rendezett sorokban nekiállunk a vonat felé araszolni, és egy kapaszkodót keresve beljebb tuszkolni a már bennt lévőket. Amikor már senki sem fér be, akkor még beszáll 10 ember. És amikor már tényleg senki, akkor még 3, és jön a kesztyűs ember, aki udvariasan betömöszköli a kilógókat. És mindez 2 percenként jár.

Ahol találkozik n vonat, ott ilyen 5 emeletes rettenet pályaudvarok vannak, ahol a végén fogalma sincs az embernek, hogy épp hol van. Szerencsére minden színes, és a gugli megmondja, hogy merre menj. Különben éhen haltam volna valamelyik állomásban, mire kitalálok.

Döbbenetes egy hely. Csodálatos. Szívesen eltöltenék ott pár hetet, mondjuk ott élni lehet, hogy megőrülnék, de egyszer el kéne menni nyaralni. Persze nem csak Tokióban. Szerencsére olyan nagy az egész, hogy esélytelen megismerni, szóval így meg sem kell próbálni. Csak élvezni, amit lát, tapasztal az ember. 

[cglczi]

Huzos het volt. Pentek-szombat nyomtunk egy nagy leltart, egesz heten elokeszulet, volt hogy napi 10 orat voltam bent emiatt. Vagy ha nem, akkor is elotte edzes. Szoval hosszu es porgos napok, de jol vegigtoltam az egesz hetet. Tegnap amikor vegeztunk, es meglepoen jo leltari eredmennyel, meg tartott bennem a lendulet. Persze lehetett volna meg jobb is az az eredmeny, ha nem kalkulalom el magam, es nem csak hetfon kezdjuk el az elokeszuletet, es jobban rendbe tudom rantani a keszletet, de hat multheten itthon volt Pe, ezert en is szabadsagot vettem ki csutortok es pentek. Szoval tegnap delutan meg akkora volt bennem a lendulet, hogy gondoltam ramfer egy kis lazitas, kimozdulas. De mire hazaertem, mar csak egy pidzarendelesre, es a sotet fonix megnezesere maradt energiam. Az elobbit kb 3 es fel perc alatt faltam fel. Utobbi, meg asszem tenyleg az eddigi leggyengebb x-men film volt.

Ma meg haziasszony uzemmodban mosas, fozes, es kurvara ossze kene pakolni a lakast, mert nagyobb a rumli mint a sokeves atlag.

[visualbathtub]

[harompontkilenc]

Rumlis, part 1.

[csakegyalmodozolanyvagyok]

Rumli

Ahogy pakolok a szobámban, dobálom ki a régi dolgokat, a már jelentéktelen emlékeket. Elgondolkozom, mit gondolhattam mikor elraktam ezt? Milyen volt az nap? Rájövök, már semmire sem emlékszem, minimum 50 kavics amit gyűjtögettem az évek alatt, semmi sincs róluk. Már az sem kivel szedtem őket. Nincs rá szükségem, így is maradt rengeteg játék, szalvéták, ajándékok amikre még emlékszem és ezeket nem is felejtem. Nincs rájuk szükségem, mert tudom van valaki akivel gyüjthetek elég emléket még, remélem...

2019.04.22. 22:23 É. Veronika