#rahel varnhagen

[sherbertilluminated]

Something about how Rodenburg describes Felix Mendelssohn's Grave in Bilder aus dem Berliner Leben

It is quiet in this churchyard; one only hears the world as if at a great distance. Gentle evening sunshine comes in from the west, and the trees shiver. Here on a gravestone I see the words "they are* certainly in God's counsel"—and a melody envelops me as if it were sent to guide me, and I go after it, and I am like a sleepwalker, and I stand before a grave with a white cross and an inscription in gold letters: Jakob Ludwig Felix Mendelssohn-Bartholdy Born Hamburg Feb. 3 1809, died Leipzig Nov. 4 1847. I remember I was still a boy when the obituary of the prematurely-departed Mendelssohn-Bartholdy went through Germany, and even reached me in my cloister-like school dormitory on the Weser [river]; and I know what a supernatural impression—for back then the railroad was completely new—was made on me by that nocturnal ride, when the corpse of the unforgettable man was led to Berlin, where he wanted to rest in his homeground, next to the one who from childhood had been dearest to him.

And then immediately after the graves of Fanny and the family, that of Rahel Varnhagen:

Not far from these graves, in the same churchyard, are three others —three, but these are also as a closed group: Varnhagen's grave, Rahel's grave, and the grave of their trusted servant, Rahel's Dore. So completely grown-over and concealed by ivy are these graves and stones, that it is difficult to penetrate to the names. But as they stood before me now, what a plenitude of memories were awakened by them: of the house on Mauerstraße, which still, albeit with little external and considerable internal change, looks down onto the Französischer Straße. How well I still know the corner window on the first [i.e. the second] floor, and what a brilliant row of celebrities came before under the gazes of the young student there! Celebrities of literature, celebrities of society; for all, from the days of the Romantic era to those of Atta Troll,** had once passed through that salon and left behind a perfume of the past; something that smelled of dust and wilted flowers, like an old book struck open. But how intoxicating that scent was for us, the coming generation, and how hard it is for us now, in a world that has become so realistic, to think with anything but piety on these dregs of a generation in which Romanticism was not yet dead, as one might say, but the throne itself, politics, the attackers as well as the attacked, the liberal opposition and even the radical strivings of liberty threw open their glittering coats. We first got clever and practical only much later. Our outer life became richer, our inner life poorer; but that time was thoroughly artistically, thoroughly literarily or belletristically-inclined; and a parting glance from the same fell on this old-fashioned salon which appeared at the beginning of the century in which I saw a few of our elders—

He describes the figures at the salon for a while, and I might translate that only it is late and this post is long, and then—

Rahel was already dead twenty years when I came to Varnhagen's house. But her picture hung on the wall, her spirit still drifted through these rooms, and Dore was still alive—as sometimes, Dore had opened the door to me and, doing so, smiled at me with the good, friendly face from the old times. Rahel died in Dore's arms. When she, in her last, difficult illness Dore called her "my excellent lady" she called "oh what ever! It's myexcellentladied-out! Call me Rahel!" And five days before her death, she turned to Varnhagen who was sitting beside her bed: "What a story!" she called out, deeply-moved. "As a refugee from Egypt and Palestine I am here, and find help, love and care from you! ...with sublime delight I think of this my origin and the whole interdependence of fate, through which the oldest memories of the human race ware bound together with newest conditions of things and the farthest spatial and temporal differences. What was for such a long part of my life the greatest humiliation, the most bitter pain and misfortune, [i.e.] to be born a Jewish woman. I wouldn't miss that for any price."

There's something here about Day and Night, the almost supernatural melody leading Rodenberg to Felix's grave, the corpse of the composer rushing through the night in a shiny new traincar, the ghost of a lost golden age inhabiting the Varnhagen apartment, the supernatural fear he remembers at the news Felix's death vs. the overwhelming nostalgia he feels for Rahel's salon... It's late and I can't formulate a thesis but Rodenberg is doing something extraordinary with ghosts here.

*I suspect this is "es" as in "das Kind" and that this is a child's grave, but the inscription could also be read as "it is in God's counsel"

**Atta Troll or a Midsummer Night's Dream is the next work of Heine's on my reading list.

[philosophybitmaps]

[thatswhywelovegermany]

Freiheit haben ist nur das, was wir notwendig brauchen, um so sein zu können, wie wir eigentlich sein sollten.

Having freedom is just what we need in order to be what we are supposed to be.

Rahel Varnhagen von Ense (1771 – 1833), German writer and salonnière

[leibhaftige]

Was ich tue? Nichts! Ich lasse das Leben auf mich regnen!

RAHEL VARNHAGEN VON ENSE

[dedibelyegei]

No hát egy egészen nagyszabású sorozat egy részét vesszük górcső alá, mely évtizedeken, államalakulatokon és pénznemeken is átívelt. Németországról van szó, annak is - egy darabig - a nyugati feléről. 1986-ban indították el az NSZK-ban a 'Híres német nők', vagy 'Német nők a történelemben' sorozatot (mindkét néven hivatkoznak rá), melyet egészen 2003-ig adtak ki, mindig új és új hölgyekkel, de változó intenzitással és darabokkal. Volt amikor kimaradt egy év, például '90-ben, volt hogy három is a '90-es évek második felében. Jellemzően 2-6 bélyeg jelent meg egy évben. Ezek amik nekem vannak is mind különböző évjáratból származnak. Érdekesség még, hogy ugye a Német Egység mellett, történt más is: átállt az ország a vége felé az euróra. Így tehát '86-tól 2000-ig a németeknél megszokott pfenningben feltüntetett értékek szerepelnek a bélyegeken a pénznem jelzés nélkül, 2000 és 2001-ben már kettős értékek voltak, pfenningben és euróban is feltüntették, míg 2002-től jöttek az eurós bélyegek. Ez a sorozat hatalmas példányszámban készült, szóval jórészt nem nagyon értékesek a példányok, bár vannak azért különbségek, illetve azért egyben a teljes gyűjtemény már értékest képvisel. Kicsit nézzük az enyémeimet részletesebben:

Dorothea Erxleben (60 pf) - 1987

Ő nem más, mint az első német orvosnő, édesapja is orvos volt és hamar észrevette lánya érzékét és érdeklődését a természettudományok iránt, így együtt tanította fivérével aki orvosnak készült. Ekkoriban nők még nem járhattak hivatalosan egyetemre. A fivér, Christian 1731-ben el is ment a hallei egyetemre, Dorothea pedig apja mellett maradt, és a gyakorlatban már kezelte az egyszerűbb eseteket. 1742-ben aztán kiadott egy értekezést, mely amelett érvelt, hogy a nők is járhassanak felsőoktatásba. Végül II. Nagy Frigyes porosz királytól kapott kivételt, és 1754-ben első nőként elvégezte a hallei egyetem orvosi szakát. 1761-es haláláig kiterjedt praxist folytatott szülővárosában, Quedlinburgban.

Bélyegügyben együtt 'jelent meg' egy 40 pfenninges darabbal melyen Maria Sibylla Merian illusztrátor látható.

Luise Henriette von Oranien (100pf) - 1994

Azaz magyarul Lujza Henrietta orániai hercegnő. Holland származású, Hágában született 1627-ben, az Orániai-Nassaui királyi ház leszármazottja. 19 évesen hozzáadják Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemhez, annak ellenére hogy másba szerelmes :( Házasságuk első évei után költöznek Brandenburgba a fejedelem székhelyére. Henrietta minden utazására és hadjáratára követte a férjét, férje politikai tanácsadójává vált az évek során, például ő maga érte el a lengyel királynővel való levelezés útján, hogy Lengyelország ismerje el Poroszországot, cserébe ők is elismerik a Lengyel Szövetséget. Származása miatt szövetségi szempontból is értékes volt a házasság, pl. a holland támogatás Pomeránia elfoglalásához, vagy a francia-holland háborúban történő közös fellépés okán. Kortárs iratokban így hivatkoznak rá: 'Kevés fejedelemasszonynak volt ekkora befolyása.' A munka mellett szerencsére jutott idő másra is, habár nem szerelemnek indult, végülis a leírások szerint példás házasságban élt a pár, és hat gyermekük is született, köztük I. Frigyes porosz király is. Sajnos a többiek még kisgyermekként/babaként, vagy kora 20-as éveikben meghaltak. Etéren Henrietta sem volt nagyon szerencsés, mindössze 39 éves volt mikor elhunyt, a Berlini Dómban temették el, és a mai napig ott nyugszik. Agaras képet hoztam viszont:

Őt is párban adták ki egy 80 pfenninges Rahel Varnhagen von Ense írónővel együtt.

Therese Giehse (100 pf) - 1988

Müncheni zsidó-német családból származó színésznő, eredetileg Therese Gift néven született 1898-ban. 1920-ban lépett először színpadra, hamar Németország szerte (el)ismert sztárrá vált, a '20-as évek végétől egészen 1933-ig mind színpadon, filmen mitöbb a politikai kabaré műfajában is. A nácik hatalomra kerülése után rögtön Zürichbe távozik, és itt folytatja karrierjét elsősorban. '36-ban hozzámegy John Hampson homoszexuális angol íróhoz, így hozzájutván a brit útlevélhez, mely miatt a nácik nem tudják elhurcolni. 1941-ben a zürichi színházban ő játssza először Kurázsi mamát Bertolt Brecht híres darabjában. '45-ben a háború után aztán visszatér Németországba, és a vasfüggöny mindkét oldalán játszik, de legtöbbet szülőföldjén, Bajorországban. A számtalan színházi fellépés mellett több mint 20 filmben, és tv műsorokban is játszott. Otthonában, Münchenben éri a halál három nappal 77-edik születésnapja előtt.

'88-ban három ütemben is adtak ki Híres német nős sorozatokat, Giehse egy négyesbe került, együtt Hannah Arendt filozófussal, Mathilde Franziska Anneke valamint Hedwig Dransfeld írónővel.

[grandhotelabyss]

What are the most novelistic, readable-as-literature biographies and histories (or, indeed, autobiographies and memoirs — I’m also tempted to add something about autofiction on one end, and historical novels about real figures on the other, but then it becomes a different question)?

You should ask someone who keeps up better with histories and biographies, someone who could speak intelligibly to you of Gibbon and Macaulay and God knows who! Reflecting my particular academic background, I will recommend again as I've recommended before Richard Ellmann's great trilogy of bios on the Irish moderns: Yeats: The Man and the Masks, James Joyce, and Oscar Wilde. What's especially impressive is that they're so different from one another: the Yeats is interpretive and essayistic, the Joyce discursive and dialogic, and the Wilde—yes!—reads like a novel. More broadly, I did enjoy Jill Lepore's recent massive one-volume history of the U.S., These Truths. It was absorbingly narrative, with a persuasive thesis about technology and national self-representation, and she struck the right political balance given the incendiary period of composition. On the intellectual history side, I liked Louis Menand's The Metaphysical Club, a group biography and rich contextualization of the American Pragmatists. A favorite memoir, which, considering its idiosyncracy, is probably an example of why I'm the wrong person to ask: Love's Work by Gillian Rose. Favorite novel about a real historical figure? You know I have to say Libra.

(I just finished Come Back in September, Darryl Pinckney's long and exhaustive memoir of Elizabeth Hardwick, the New York Review of Books set, and the downtown NYC avant-garde in the '70s and '80s. Very rich gossip. Pinckney even quotes a defense of gossip in its pages: Hardwick and Barbara Epstein used to say that gossip is only analysis of the absent person. The climax, if such a diffuse book can have a climax, comes when Susan Sontag realized on the Kantstrasse a few months before the Wall came down that Pinckney kept a diary. She decided to tell him for posterity's sake a story about the time Robert Lowell, then married to Hardwick, made a pass at her, with the excuse that "One can't have one's wife writing Madame Bovary in the kitchen." Sontag or Pinckney—the voices aren't always distinct in this group memoir—observed that Cal and Lizzie employed domestic service of the type eulogized or matronized in Sleepless Nights, so she wouldn't have been writing in the kitchen. She would have been writing in the study—just like him. Nevertheless, the two real geniuses they knew, Hardwick and Epstein conclude after thinking about it for a while, were Lowell and Arendt. Pinckney is good on the paradoxes of being educated out of one's class, especially in an America where race and ethnicity can be proxies for class; he can only talk about James Baldwin insightfully with this old Southern white woman of extraordinary literary cultivation, not his black bourgeois parents with their too-middle-class investment in respectability. The climax of the book might be Baldwin's funeral, come to think of it. There, Pinckney, who has presented himself throughout as a reticent and deferential protégé, takes no prisoners: "Maya Angelou sounded like a Hallmark card. Toni Morrison spoke mostly about herself. Baraka ranted about white people. The relief of a choir." This book put a couple more memoirs and biographies on the notional to-read list: The Big Sea by Langston Hughes, Safe Conduct by Boris Pasternak—though I should probably read Dr. Zhivago first—and Rahel Varnhagen: The Life of a Jewess by Arendt herself.)

[leibhaftige]

Was machen Sie? - Nichts. Ich lasse das Leben auf mich regnen.

RAHEL VARNHAGEN

[anniatuni]

Cultural Site-Specificity

"The [...] building is housed next to the site of the original Prussian Court of Justice building which was completed in 1735 now serves as the entrance to the new building. Daniel Libeskind’s design, which was created a year before the Berlin Wall came down, was based on three insights: it is impossible to understand the history of Berlin without understanding the enormous contributions made by its Jewish citizens; the meaning of the Holocaust must be integrated into the consciousness and memory of the city of Berlin; and, finally, for its future, the City of Berlin and the country of Germany must acknowledge the erasure of Jewish life in its history."

-Studio Libeskind

Daniel Libeskind's design "Between the Lines" is all about the narrative of German-Jewish history and the horrors of the Holocaust. By deliberately placing it on the former Court of Justice and developing the design, which was composed as explained in the following sentence, Libeskind ties his project to this, and only this, location in Berlin. One of his sources of inspiration, according to the architect himself, was the following: Jewish and non-Jewish Berlin personalities such as Paul Celan, Max Liebermann, Heinrich von Kleist, Rahel Varnhagen and Friedrich Hegel stand for the connection between Jewish tradition and German culture before the Shoah. Their addresses were used to create a network of lines from which Libeskind developed the structure of the building and the windows.

[korrektheiten]

Robert Habeck erhält den Ludwig-Börne-Preis für seine „Nachdenklichkeit“

Tichy:»„Börne kann nicht schreiben …“, lässt Heinrich Heine in seinem hübschen Büchlein Rahel Varnhagen von Ense sagen – meine ich mich zu erinnern. Oder lässt er sie sagen: „Robert Habeck kann nicht schreiben“? Oder doch: „Jürgen Kaube kann nicht schreiben“? Offen gestanden weiß ich das jetzt nicht mehr so genau, da ich aus dem Kopf Der Beitrag Robert Habeck erhält den Ludwig-Börne-Preis für seine „Nachdenklichkeit“ erschien zuerst auf Tichys Einblick. http://dlvr.it/SjZsBV «

[tante-litfass]

[leibhaftige]

Was ich tue? Nichts! Ich lasse das Leben auf mich regnen!

RAHEL VARNHAGEN

[finita--la--commedia]

How wrongly, how crookedly we say everything we wish to express; nothing can be understood if the other does not already know it.

Rahel Varnhagen (1771-1833), in a letter to Leopold von Ranke (1795-1886) (15 June 1832)  in “Rahel Varnhagen in Contact with her Friends. Letters 1793–1833″, edited by Friedhelm Kemp

[philosophybits]

Loving life is easy when you are abroad. Where no one knows you and you hold your life in your hands all alone, you are more master of yourself than at any other time.

Hannah Arendt, Rahel Varnhagen

[rivieiraa]

Engouement d'un bel esprit, extravagance feminine [...] le respect de Rahel est attesté plus magnifiquement encore que par des mots: parmi ses contemporains, aucun n'a manifesté d'une façon plus touchante et plus pure, dans son attitude personnelle, cette réserve extrême qui préfère rester méconnue plutôt que de s'abaisser à devenir importune.

Stefan Zweig

[leibhaftige]

Kunst erfordert das gesündeste, vollständigste Naturgefühl, ungeschwächte Sinne und ein reges, bewegliches Gemüt.

RAHEL VARNHAGEN

[roehenstart]

Portrait of Prince Louis Ferdinand of Prussia (1772-1806) by Anton-Karoly Maxiliem Mosnier.

Louis Ferdinand was the third son of Prince August Ferdinand of Prussia and his wife, Elisabeth Louise of Brandenburg-Schwedt (1738-1820), and thus the nephew of King Frederick II the Great.

He possessed great musical talent and was considered a great pianist. He was one of the regulars in the salon of Rahel Varnhagen von Ense, where he used to play the piano for the other guests.