#orpheusz

[orpheusz]

Chardonnerets élégants

[jessdyet]

Orpheusz was a singer with magical powers, he moved trees and rocks with his singing, he paralyzed the entire underworld, so he was able to rescue his wife, the beautiful nymph, from hell, who was bitten by a snake, but he could not keep the condition that he could not look at her, so Eurüdike had to return. In his anger, he never looked at a woman again and introduced boy love.

Because of this or not, all the Thracian women fell in love with him. It's his destiny to lose his head. (but he still sang. 😂😅😉 ;)))

[las-microfisuras]

Así sea muy ancho lo creado,

es más estrecho que un establo.

De aquí hasta allá. Piedra, árbol, casa.

Actuando estoy. Llego temprano, me retraso.

Pero alguien entra a veces

y lo que existe se abre de repente.

Basta ver una faz, una presencia,

y ya sangra el papel de las paredes.

Sí, sí, basta una mano, como cuando

revuelven el café o hacen el gesto

de abandonar la escena,

para olvidar entonces dónde estamos,

la hilera de ventanas sin aire, y luego

regresar en la noche a nuestro cuarto

para aceptar lo inaceptable.

- János Pilinszky, en El reverso de la luz. Cuatro poetas húngaros.

Editorial Orpheusz. Trad. Rodrigo Escobar y Vera Sżekács.

[shinryvjinn]

HYOLYN (효린) ‘NO THANKS’

[lelkigyakorlatok]

Mila Haugová: Eggyéválás

Ott vagyok mindenben, mit valaha megszült az óceán. Az agyagban és a homokban ott marad hű tenyerem s mezítelen lábam nyoma, különválok, majd újra egy leszek a kövekkel, melyeket egyszer már életre keltett Orpheusz lantja.

Fordította Tóth László

[ujeletetakarokveled]

Folyton ez a történet jár a fejemben. Ami minden idők legromantikusabb meséje: egy Orpheusz nevű fickóról szól. A barátnője meghal és neki el kell jutni a pokolba, hogy megmentse. Keresni kezdi, és meg is találja, és az ördög csak egy feltétellel engedi el. El kell indulna a lány nélkül előre kell mennie anélkűl hogy visszanézne rá....

De ő hátranéz és örökre elveszíti....

[most-nem]

(...) érezzük, hogy a világ szörnyű állapotban van – mindazonáltal megérdemli, hogy magasztaljuk. Mindez már-már vallásos odaadás, ám korántsem vak bizakodás, nem hiú optimizmus. A költészet lényegénél fogva tragikus, és számomra csakis az ilyen költészet érdekes. Az emberi sors is tragikus, és végsősoron egész civilizációnk egyetlen nagy tragédia. Azt hiszem, mi, akik Kelet-Közép-Európában születtünk, mindezt terrortámadás* nélkül is tudjuk.

Adam Zagajewski, 2002 Bármi is történt (Orpheusz, 2002)

* Utalás 9/11-re

[anyagcsakegyvan]

Szolcsányi Ákos, Csehország szép, útjai jók, Orpheusz Kiadó, 2008, 51.

[orpheusz]

Pleine Lune du 28 Septembre 2023

[szantograf]

Orpheusz - kössék jogosítványhoz az állattartást - le a sintérekkel - börtönbe az állatkínzókkal

Orpheusz – kössék jogosítványhoz az állattartást – le a sintérekkel – börtönbe az állatkínzókkal

  Magyarországon bárki bármikor állattartóvá válhat. Van, hogy tartási

ismeretek nélkül vesz család magához házi kedvencet. Az

átgondolatlanság végett sok esetben a megunttá vált állatok az

utcára kerülnek vagy a silány tartás öli meg őket. Október 4-e az

Állatok Világnapja lehetőséget ad arra, hogy fontos állatvédelmi

üzenetek jussanak el az állattartókhoz, a lakossághoz. Seres Zoltán,

az…

[las-microfisuras]

Así sea muy ancho lo creado,

es más estrecho que un establo.

De aquí hasta allá. Piedra, árbol, casa.

Actuando estoy. Llego temprano, me retraso.

Pero alguien entra a veces

y lo que existe se abre de repente.

Basta ver una faz, una presencia,

y ya sangra el papel de las paredes.

Sí, sí, basta una mano, como cuando

revuelven el café o hacen el gesto

de abandonar la escena,

para olvidar entonces dónde estamos,

la hilera de ventanas sin aire, y luego

regresar en la noche a nuestro cuarto

para aceptar lo inaceptable.

• János Pilinszky, en "El reverso de la luz. Cuatro poetas húngaros."

Editorial Orpheusz

Trad. Rodrigo Escobar y Vera Sżekács

• Peter Martin, 1951

[hisztisszfinx-blog]

Műanyag tányércsomagba szorult levegő. A kiszóródott kutyatáp, amin oda se figyelve járnak az eladók, a padló repedéseibe húzódott be. Úgyse mossátok fel. Lefolyóba ragadt hajcsomó, majd addig húzom, amíg egy másik kéz meg nem állít és  kötelet sző belőle, hogy a nagyon magas paszulyfára is felmászhass Orpheusz furulyájáért--nem baj, hogy ő lírázott. A csap se működik, de én sem. 

[babeltrip]

…a művészet a legfensőbbel áll kapcsolatban, nem a szó fennkölt, fellengzős értelmében, mert a modernista kánonhoz tartottuk magunkat, hanem a megfoghatatlan értelmében, amelyet a legjobban Blanchot Orpheusz tekintetéről szóló leírása illusztrált, az éjszaka éjszakája, a tagadás tagadása, ami természetesen magasan a közönséges és sok szempontból hitvány életünk fölött helyezkedett el, de amit akkor megtanultam, az az volt, hogy a nevetségesen jelentéktelen életünk is, amelyben semmit sem tudunk elérni, amit akarunk, amelyben minden a képességeinken és hatalmunkon kívül áll, még a szánalmas kis életünk is része ennek a világnak és ezzel együtt a legfensőbbnek, hiszen léteznek könyvek, csak el kell olvasni őket, és saját magamon kívül senki sem zárhat el tőlük. Csak fel kellett érni hozzájuk.

Karl Ove Knausgård: Halál

[csillagpontradio]

Forró nyár és háziállatok

A nyári hőség nemcsak az embereket viseli meg.  Állataink legyenek azok ház kedvencek, vagy éppen haszonállatok ugyanúgy szenvednek a melegtől, mint mi.  Nekik azonban csak mi nyújthatunk gondoskodásunkkal enyhülést.  Az Orpheusz Állatvédő Egyesület ebben az évben is felhívta az...

[such-ratchetry]

My day 😄 add me on snap chat @orpheusz

[aretsorozat]

3/4.

Zeusz ébredése. Vilmos őrnagy érdeklődik. Zeusz vendéglőt nyit.

AKI HALHATATLAN, ÉS AKI NEM AZ…

 Zeusz arra támadt fel, hogy valami hiányzik. Nem annyira a lelkéből, ami főisten lévén azért elég sajátos diszpozíció lenne tőle, inkább a testtudatából.

Persze a lelkéből is, ezt sajnos nehéz lenne őszintén tagadni. Elvégre őt, az istenek istenét, a hímek hímjét, akinek a haragos tekintetétől gigászok, titánok, és más kisebb istenek rettegtek, az egyszerű mezei halandókról nem is beszélve, újabban állandóan csak megaláztatik. És ehhez ő azért nagyon nincs ám hozzászokva. Ám a benne lassan teret követelő kisebbségi érzést még ellensúlyozni lehet a lassan dühöngésig fokozódó, de egyenlőre visszafojtott bosszúvággyal és olyan ábrándképekkel, mi lesz majd akkor, amikor ő következik, amikor a kezében lesz Szadó és a többi alantas kvargli csíz mocsok.

Hogy abból milyen eposzba illő genocídium lesz. Lehet, hogy majd meg is bíz valakit, szedje majd alapos és minden irányba kiterjedő népirtását csengő keresztrímekbe.

 És elereszté Zeusz rettentő haragját

Villámmal csapva a bűzhödő sajtba

Kiirtva ezzel a csíz hímek nagyját

Kegyelmet ki kért tán, meg nem kapta.

 Na szóval, valami ilyesmit, csak nagyobb tehetséggel hozzá kell vadászni némi verslábakat. De az irány legyen ez. Most viszont nincs kedve magának verset faragni, mert az először is méltatlan ténykedés egy főistenhez, másrészt ahhoz ott van Orpheusz, csak azt is ki kell kérni Hadésztól. Ha még ott van nála.

Egyáltalán elhozták a Földről ama dalnokot? Mert Homéroszt például hagyták ott tovább porladni, ahol van.

Ám a probléma most leginkább az, hogy valami hiányzik.

De mi?

Mintha a teste nem lenne teljes. De hol nem az? Zeusz a sötétben lassan végigtapogatja magát. Jeges rémülettel az ágyékánál kezdi. A lőcs, az megvan.

Erről egy picit megnyugodhat. Két, láb, törzs, nyak, fej, minden a helyén.

Belső szervek? Szív dobog, tüdő szuszog, gyomor mozog, máj hallgat, a vese dolgozik, a húgyhólyag teli. Akkor meg mi van?

És hol van?

És bárhol is van, mi ennyire rohadtul büdös?

És mi ez a ragacsos, vizes anyag, ami nyakig körülveszi. Igaz, puha és kényelmes, mintha a vízben lebegne, a súlyát alig érzi. Viszont sötét van, mint az ördög valagában, vagy mint ….és mi ez az alagútszerű oldalkiképzés?

Ne már! Csak nem kisgyerekként születik újjá, és valami szülő anya méhében lebeg, és annak a falát tapogatja? És akkor a magzatvíz ennyire szar és húgyszagú?  Hát minő feltámadás ez?!

Zeusz ezen hosszan töpreng. Végül is…miért ne? Most már csak arra kéne visszaemlékezni, hogyan került ide.

Na, várjunk csak. Odáig megvan, hogy ismét halászsassá változott. Abból a célból, hogy elhagyja a Tóth-szigetet, a tiltás ellenére. Mivel a sztrapacskák oly barátságtalanul bántak vele. De ezt még megkeserülik. Szóvak szárnyra kapott, hogy előbb megnézze, mekkora erejű a sugárzás a lebombázott magánszigetén.

Aztán bekukkantson esetleg Poszeidonhoz, ahol örökös a buli, egy kis lazulásra.

Végül elszárnyaljon a Karószeműhöz, ahol majd kinyilvánítja, mostantól ő lakik ott, és ha a bamba Küklopsznak ez nem tetszik, akár ki is nyírhatja őt.

Igen, ez volt a terv. Ám egyszer csak, pontosan három kilométerre a Tóth-szigettől, leszedték, mint trapplövő az agyaggalambot. Montjuk nem sötéttel, hanem lézerrel, amit Zeusz régimódian csak villámnak tudott érzékelni. Azaz sehogy se tudott, mert a másodperc tizede alatt megpusztult és hullott alá

a tengerbe.

Hogy a „villámcsapás” után mi történt, azt csak utólag rakta össze önmagának.

Az a kis pimasz patkány. A drón. Ő szedte le az égről, mivel szigorúan erre késztette a programja. Aztán a teteme felett lebegett egy ideig. A véletlen úgy hozta, hogy a szétégetett halászsast egy abszolút ideiglenes jellegű áramlat kifelé kezdte sodorni a nyílt tengerre. És mivel a drón szigorú parancsa az volt,

hogy a rábízott főisten se élve, se holtan nem távolodhat el a szigettől három kilométeren túl, a tetemet a part felé taszajgatta. Csakhogy az áramlat nem hagyta magát, és a döglött halászsas ismét elindult lebegve kifele.

Na, gondolt egyet a drón, a rosseb se fog itt napokig őrködni, mikor múlik el ez a tréfás kis áramlat.  Így fogta a dögöt és kihúzta őt a partra, pontosabban rádobta a mólóra, éppen a legöregebb, a vénséges vén sztrapacska elé, aki mint mindig, most is ott ült a szokott kikötői bakján, és bámult maga elé bambán, és kábé annyi értelem csillogott a szeméből, mint a kimúlt főistenéből.

Az öreg csak ült ott tovább. Ám a többi sztrapacska csak előjött a házából, hogy megnézze, mit hozott nekik a drón. Hát a sast, vagyis Zeuszt, a sast. Nagyon megpusztulva. Na, nem sokat tanakodtak. Mivel a szigeten még mindig elég

rossz volt a termés Szadó nagyúr „régmúlt” gáztámadása miatt, ezért minden falat hús kincset ért náluk akkoriban. Így nem átallották ezek a tényleg hálátlan korcsok, akik máris feledték volna, hogy Zeusznak köszönhetnek mindent, hogy épp ő, a főistenek zsarolta fonnyadt, gusztustalan, halandó testüket Hadésztól vissza, nem beszélve, hogy Zeusz hozta el őket a Földről, ahol már azt is elfeledték volna, hogy valaha léteztek, a sast forró vízbe mártani, tollától fosztani. Kibelezni. A vérét a májával és a szívével megsütni hagymásan.

Utána bontott sast aprítani belőle, és órákig főzni, hogy valamennyire ehetőre puhuljon. Ezek után bezabálták őt, mint valami istent is gyalázó, elvetemült kannibálok. És most őszintén, mit érdemelne egy ilyen népség?

Kasza, duplakasza, a halál, akár a forgószél.

Na most az a helyzet, hogy aki halhatatlan, az persze így se enyészhet.

Zeusz tehát, mint belsőséggel együtt megsütött hagymás vér, és mint csontjáról lefőtt hús, megjárta a sztrapacskák gyomrának, belének lidérces útját, és tőlük mint bélsár a közösen használt kikötői budiba távozott, ahová a csontjait is utána hajigálták.

Hát így.

Rakosgatta magát Zeusz, vagyis inkább a genetikai programja öntudatlanul össze, mígnem arra ébredt, hogy sötét van és büdös, és nem valami anyában születik újjá, hanem a Sztrapacskák pottyantós vécéjében.

Szörnyű. Borzalmas! Gusztustalan! Fúj! És röhejes, és megalázó, és nem hogy egy főisten, egy csótány nem érdemelne ilyen újjászületést.

Hát ezért rémült arra rá a kikötő egy unalmasnak induló kora délelőtt, hogy a budi felöl egyre hangosabb és egyre dühösebb üvöltések elő. És akkor egy idő múltán tudták ám a sztrapacskák, hogy ki vagy mi lehet az. És rádöbbentek, nem gondolták ők át eléggé ama döntésüket, hogy megeszik a sast. De hát az éhség nagyúr. Hát persze, hogy aki halhatatlan, az a szarból is feltámad! És aki nem az? Azt szarrá ölik a halhatatlanok.

De mármost akkor mit lehetne tenni?

Dobjanak a budiba nagy köveket? Aztán temessék be? Azzal csak elodáznák az elkerülhetetlent. Hogy bűnbánóan megálljanak a főisten előtt és reménykedjenek. Jaj, de miben?

Viszont hátha nem emlékszik arra, mi történt vele döglött sas állapotában?

Szalmaszálnyi remény, a sztrapacskák ebbe kapaszkodnak. Zeusz meg a kötélbe,

amit leeresztenek a számára.

Hát felhúzzák a szarból Zeuszt.

És mindjárt el is hátrálnak tőle jó húszméternyire, és nem csak a szaga miatt.

Zeusz pedig karjait szétcsapta robbantja ketté a budit, az pedig pluszban feldühíti, hogy így a budi teteje a fejére esik. De akkor már a sztrapacskák mind térden, a tekintetük a kikötő hófehér porára szegezve.

- Ki volt az?! – üvölt Zeusz. A sztrapacskák nem tudhatják, hogy ez költői kérdés volt-e, és ha nem az, akkor mire vonatkozik. Mikor ki? Kicsoda ki? Hogy kinek jutott az eszébe a rettenetes tett? Most nevezzenek meg egy bűnbakot, hátha megelégszik annyival a dühöngő isten, hogy őt tiporja atomjaira?

De akkor ki legyen a bűnbak? Hiszen a zabálás az nagyon is kollektíve történt, és tényleg nem tudni, kinek jutott az eszébe, hogy ami sas, az ehető. Ám az is lehet, hogy a ki volt az csak arra vonatkozik, hogy ki baszta Zeuszt fejbe a budi tetejével, mert akkor a hibás csak ő maga.

Zeusz lesöpri a fejéről a buditető darabjait. Aztán úgy néz körül, hogy már ettől a nézéstől is szörnyet lehetne halni, ha bárki rá merné emelni a tekintetét. Na és

ez az iszonyatos szarszag!

- Az kérdeztem, ki volt az?! – ismétli meg kérdést Zeusz. Válasz az nincs, hát hogy is lehetne. Iszonyatos, baljós, szörnyű a csend. Igen. Most kezdődik és körülbelül tíz perc múlva fejeződik be a sztrapacskák nemzetségének kiirtása.

Ez már tuti. A főisten minden bizonnyal csak a kivégzések mikéntjei közül válogat. Az valószínű, hogy néhányukat a budiba fojtja.

Ám ekkor a csendbe mint halk vihogás, aztán csilingelő kacagás kerülne.

Ezt a sztrapacskák előbb halják meg, mint Zeusz, mivel a főisten a vértolulás miatt azt gondolja, a füle cseng csak. De nem. Követi a felsunyító halandók tekintetét. Hát a feje fölött ott lebeg. A drón. Ő kacag rajta!

Ilyen nincs! Hogy lehet valaki ennyire pimasz?!  És ez menti ám meg a sztrapacskák életét. Zeusz végre felfogja, hogy a kis gépi patisszon, aki időnként nem átallja magát Reál Madrid Kölyökcsapatnak szólíttatni, rajta mulat.

Iszonyatos indulattal kapja fel a szétrobbant budi egyik oldalát és vágja hozzá

a drónhoz. Az annyira röhög, hogy képtelen védekezni. Így a budi oldala telibe is kapja, ami annyit eredményez, hogy két-három méternyit fel és oldalra lendül,

ám ettől csak még jobban röhög. Zeusz pedig maradék eszét is vesztve kapja fel a budi roncsának darabjait és dobálja a drónt, aki ezeket a próbálkozásokat már elegánsan kikerüli.

- Te mi a kurva anyádon röhögsz?

- Nem rajta, rajtad mulatok.

- Mi???!

- Vicces vagy.

- Gyere ide, állj meg előttem, majd meglátjuk, ki a vicces!

- Dehogy megyek, iszonyat szarszagod van!

- Az?

- Az.

- Hagytad?

- Mit?

- Gyere ide!

- Előbb fürödj meg!

Zeusznak, a budi darabjai elfogytával az eszébe jutott, hogy van neki ennél különb fegyvere is. Elereszt egy villámot a drónra, ám az célját tévesztve egy bárányfelhőt kap telibe. A drón viszont ezt már nem találja annyira viccesnek.

Egy gyenge-közepes légcsapással földre teremti a főistent, az ebből származó mellékes légnyomás néhány sztrapacska orra vérét is fakasztja.

Hát így született újjá megint Zeusz. És amíg ismét összeszedi magát, megint csak azt érzi, hogy valami hiányzik. És nem csak az önbecsüléséből, de határozottan a testtudatából is.

                                                O

   HA ANYA INT…

 Vilmos őrnagy nagyon enyhén ugyan, de túljátssza abbéli gyönyörűségét, hogy az ikrek játékát figyelheti kávézgatás közben. Annyira azért nem bájosak, mint ahogy állítja – De hogy milyen tündérek ezek a kölykök! – Őszintén, inkább ördögök.  Bár ez a minősítés néhány kékseggű barátunkat ismerve sértésnek számít. Hát nem. Zsiga és Zsombor, ez a két isten csapása, ez a két szutykos, üvöltő fenevad inkább tűnik dühöngő őrültnek, nagyon ifjúkori

zárt osztályra való elmebetegnek, mint tündérnek, ahogy fel-le rohangálnak a lakásban, csapkodnak, gajdolnak, vonyítanak, rugdalnak. Hogy a frászba lehet ezeket vajon kibírni, néz az őrnagy a kávé felett Veronikára, aki ártatlanak látszó, bár inkább idült mosollyal ül vele szemben, a kanapé mellett szorongó fotelben, aki pontosan tudja, közeleg az idő, következik a napi megrugdalása, és örülni fog, ha megússza ennyivel.

- Mindig ilyen élénkek? – érdeklődik Vilmos.

- Á, csak még nem vittem le őket a játszótérre.

Jézusom, vajon ott mit művelhetnek? Az tuti, a hogy rettegésben tartják a környéket. Pedig Vilmos már majdnem arra az érzelemre ragadtatta magát, hogy gyerekre vágyik. Miért ne? És mégis ki mástól, mint Hanga M. Edinától?

Ha az asszony is úgy érzi. Ideális korban vannak, Vilmos az apasághoz, Edina pedig a szüléshez, hiszen maholnap a Gazdag Kábel üdvöskéje is harminc éves lesz. Suhan az idő. No de Zsigát és Zsombort látva… Nos, Európát és ezen belül kis hazánkat leszámítva amúgy is túl sok ember él a világon, tehát nem feltétlen evolúciós kényszer minden áron szaporodni.

- De neked aztán kötélből vannak az idegeid, Veronika! – bukik ki egy őszinte mondat Vilmostól, és erre végre egy őszinte mosolyt kap.

-Á, csak megjátszom magam előtted, Vili.

- Előttem minek?

- Hogy lássad, nem csak szuper oknyomozó újságíró vagyok, hanem csodálatos, türelmes, meleg szeretetet árasztó anya. – És hogy ezt rögvest bizonyítsa, idegből ráüvölt Zsobira, aki tényleg nekilát megrugdosni azt a fotelt, amibe

az anyja ül. – Mit művelsz, te idióta?!

- Mért?

- Mit mért?!

- Mért, mit?

- Fáj ez a fotelnak!

- Dehogy fáj!

- Akkor is nem látod, hogy Vili bácsival beszélgetek?

- Mért?

- Zsiga! Vidd ki innen az öcsédet a szobátokba!

- Mért?

- Mert ezt kérem. És maradjatok egy kicsit csendben! És ne merd megkérdezni, hogy miért?

- Mért? – ezt a poént Zsiga se hagyhatja ki, és az anyja nem is veszi zokon tőle.

Mivel aztán megfogja Zsombort a nyakánál fogva és kilökdösi a nappaliból, aki ezt persze nem hagyja szó nélkül. – Anyádat lökdösd!

-A te anyádat!

Az ikrek eltűnnek, döngve csapódik a gyerekszoba ajtaja, aztán átmenetileg

áldott csend lesz. Veronika is magához veszi a kávéját, belekortyol.

Vilmosnak meg lassan az eszébe jut, hogy miért is jött ide. A fedő történet, meg persze az igazi is. – Szóval ganézzuk ki otthon Edinával a spájzot.

- Aha. Nem is gondoltam, hogy ő ilyen házias.

- Á, ne tudd meg! Egy tisztaságmániás hárpia.

- Még ilyet!

- Az anyja is ilyen.

- Nem mondod, hogy bemutatott a szüleinek!

- Hát…karácsonykor csak karácsony van, tudod, hogy megy ez.

- Hajaj, karácsonykor tényleg az van.

- Na és akkor leghátul, a sarokban, azon a polcon, ahol a szerszámokat tartom,

meg ahol a nagyi legtitkosabb befőttjeinek kéne lennie, megtalálom ezt – mutat

a dohányzó asztalon árválkodó fúrófej-készletre, aki persze nagyon nem odaillőnek érzi magát. – Jézusom, mondok! – persze nem azt mondta, hanem ezt: nézd már, bazmeg! Mire Edina: mit drágám? Ezt a készletet még Ákostól kértem kölcsön, várjunk csak.... hű de kurva régen! Amire Edina: mer ez mi ez?

Mire Vilmos ránézett élete szerelmére, és úgy döntött, a hölgy szívatja, mert nem lehet annyira szőke, hogy ne tudja: fúrókészlet, pedig de.

- És akkor mondja az Edina, ugyan édesem, vidd mán akkor neki vissza! Mire én az Edinának, igazad van, édes.

- Ti tényleg így társalogtok otthon?

- Mért?

- Mióta is vagytok együtt?

- Lassan egy éve.

- Ez igen, ha még mindig ez a turbékolás megy…- Hát igaza van Veronikának.

Ez igen lenne, de persze már rég nem a turbékolás megy. Ki bírná azt ki ilyen édeskés modorban? De baj azért nincsen.

Ám az is igaz, hogy Vilmos az egész beszélgetést csak kitalálta. Valójában már rég megtalálta a fúrókészletet. Ez se igaz: mindig is tudta, hogy hol van. És hetente készült, hogy visszaadja. És már tucatszor járt is a készlet a kocsija csomagtartójában. Ám visszaadni sose sikerült. Csak most. Amikor kifogást kellett találni, miért is jött.

- Szóval…gondoltam, beadom a férjednek az iskolába. De aztán a közelben lett dolgom, na, mondok, nem halogatom, felugrok, így csengettem fel most. Nem baj, ugye?

- Dehogy, Vili, rég dumáltunk.

- Hát az is igaz. Régen ok nyomoztál.

- Tudod, a két gyerek mellett…

- Jaja.

- Örülök, hogy a tévés melót bírom.

- Képzelem.

- Ákos meg annyit segít, hogy néha megkérdi, mit segítsen, akkor mondom neki, de persze nem ér rá semmire.

- Hát ez az iskolaigazgatás, ugye…

- Meg mindenki a fejére szarik, ugye…

- Mármint a kollégák?

- Meg a gyerekek.

- Ajaj. Sose mennék rajztanárnak.

- Meg, gondolom, iskolaigazgatónak se.

- Annak se.

- És rendőrnek jó lenni, Vili?

- Ezt komolyan kérded?

- Mért, te jó nyomozó vagy, nem?

- Szerénykedjek?

- Persze, az jól áll neked…

Egymásra mosolyognak. És akkor most van az a pillanat, hogy Vilinek

illene búcsúzkodnia, vagy Veronikának még egy kávéval, keksszel, esetleg csokival kínálnia a régi barátot. Az őrnagy úr viszont úgy dönt, eddig megágyazott jövetele valódi céljának, tehát itt az idő, hogy hátulról mellbe

tartó kérdésekkel belekezdjen. Szaknyelven hívhatjuk keresztkérdéseknek is.

- Na, meg gondolom, a Réti Füzetek is jó sok időt elvesz…

- Hát…az is van, na…

- És hogy bírod Etus néni nélkül?

Aha. Veronika másképp néz már rá. Ahogy Purlitz R’nőként szokott, azzal a fürkésző tekintettel. – Nem könnyű…

- Bezzeg, amíg itt volt nektek az a Mennynet, vagy mi…amíg el nem lopták?

- Semmi nyom, mi?

- Á, nem is lesz az meg.

- Döglött akta?

- Pedig nyilván Jobbágy megbízásából történt.

- Csak semmi bizonyíték?

- Ahogy mondod, Veronika.

- De megkínálhatlak még valamivel? Még egy kávé?

- Á, már ittam ötöt.

- Ásványvíz?  Vagy várjál, nem vagy éhes?

- Hízok.

- Ki nem, Vili?

- Te.

- Akkora a seggem, mint egy tanya, nem látod?

- Ülsz rajta.

- Felálljak?

- Á, hagyjad, nem kérek semmit. Inkább azt áruld el, honnan van ahhoz fantáziád, hogy kitaláld, mi történik a Vénusz Wellnessben.!

- Hát…izé…várjál, mégis csak felállok, túl nagy a csend az ikrek körül.

Ezzel Veronika felpattan, kisiet a nappaliból. Az őrnagy úr, ha már direkt felszólították erre, megszemléli a nő farát. Hát igen. Gombos asszony mindig is tepsi-seggű volt egy kicsit, ebből lett egy kicsit nagyon tepsi- seggű, de semmi vész. Lehet, hogy csak a kopott farmer teszi, ami egyszerre tűnik két számmal nagyobb méretűnek derékban, és egy számmal kisebbnek a fenekénél. Na és vajon lekopott –e már a pocakjáról a háromnegyed Föld domborzata, amit Ákos festett rá utolsó idős kismama korában fürdés után leázó testfestékkel, amit aztán az isten le nem mosott róla, bár kétségtelen, hogy kénsavval nem próbálkoztak.

De így jár az, aki túl játékos fantáziával unatkozik…

Veronika benyit a gyerekszobába. Az eddig síri csend öt másodpercen belül  olyan sivításba, nyifogásba, ordításba, puffogásba, döngésbe vált, mintha Veronika a Pokol kapuját nyitotta volna ki. Na és ehhez Vera üvöltése.

- Hé! Jézusom, ti mit műveltek ott?

- Anyúúúú!

- Ne már!

- Nézd már!

- Hülye Zsombi!

- Hülye Zsiga!

- Elég legyen ebből!

Vilmos őrnagynak komoly késztetése támad, vajon mi történik. Ám ha nagy baj lenne, Veronika nyilván a segítségét kérné. Így viszont udvariatlanság lenne.

Marad tehát ülve, az arcára fagyott kínos vigyorral. És annyira nem hülye ám, hogy ne vette volna észre, a lényegi kérdésre, ami miatt egyáltalán feljött, mivel a földönkívüli kollégák ezzel bízták meg: hogy és tehát honnan szedi Veronika a Vénuszt Wellnessben történtekről az információit, nem kapott választ.

No és hogy ügyes lány ez a Purlitz ’Rnő, de ő se gondolhatja komolyan, hogy ennyivel megúszta. Lopva körülnéz, kütyüt keres. Nahát, a teljesen közönséges, mezei számítógép és a monitor ott áll a sarokban, ahol eddig. Vajon arra van telepítve az új Mennynet? És ha igen, ki tette ezt? Vagy ha nem, és nincs új Mennynet Vera birtokában, akkor honnan az információk?

Az őrnagy úr jól sejti, Vera az időt húzza. Azt viszont nem látja, hogy bent a gyerekszobában mintegy vezényli az ikreknek a zűrzavart: így beszélték meg.

Méghozzá villámgyorsan, amíg a Vili bácsi jött fel a lifttel. Ha anya int, most nem lehet, hanem kötelező rosszalkodni. De csak most az egyszer.

                                                 O

 VERONKÁM, MINT MÉHKAS!

 És bizony, ha Vilmos őrnagy van annyira orcátlanul nagyon rendőr, hogy amíg Veronika odabent a gyerekszobában az ikrekkel bohóckodik, addig ő odalép a számítógéphez, és a klaviatúra bármely gombját megnyomja, akkor Purlitz ’Rnő már le is bukott.  A kímélő programban lévő, sötéten ásítozó monitor ugyanis Mennynet üzemmódot rejtett. Veronika éppen Etus beszámolóját olvasta, amikor a nyomozó felcsengetett a kaputelefonon az átlátszó fúrófej-készlet trükkel.  És amire Veronika nagy ravaszul összebeszélt két angyali lelkületű magzatával, kiment a fejéből, hogy nem ártana kikapcsolni a gépet.

No de a lebukást így is megúszta egyenlőre. Mert Vilmos inkább barát és úriember, mint nyomozó, ha olyan régi cimborákról van szó, mint Puritz’Rnő.

Még szép, ha belegondolunk, micsoda horrorokon mentek ők az elmúlt években keresztül…

No de mi megnyomhatjuk az akármelyik gombot a klaviatúrán, és már olvashatjuk is, hogy…

 „Azt se hittem volna, hogy amaz bolondos ötletem, miszerint hirdessünk a megboldogult szállóvendégek között kerámiaszakkört, ekkora sikert arat.

Pedig ezt tényleg csak kínomban találtam ki, hogy megszabaduljak valahogy Kertei Uhu úrtól, aki bűnbánatában még hátborzongatóbb figura, mint hétköznapi alakjában, amikor csak egy nagyképű, modortalan bunkó.

Rosszul mondom, bunkónak csak visszataszító és idegesítő, zokogva és taknyát folyatva és nyáladzva viszont ijesztő.

De most nem is UHU bátyánkról van szó. Hát kérlek, Veron! Reggel Takival és Lenkével megfogalmazzuk a hirdetést, kiposztoljuk a Vénusz Wellness honlapjára, nem telik bele fél óra, és özönleni kezdenek a jelentkezések.

Hát gondoltam én, meg mondtam is Kertai úrnak, ha emlékszel, hogy valószínűleg más is unatkozik itt jó dolgában, nem csak én. Mert persze, megboldogulás után eltelik egy-két hónap, amíg itt minden újdonság, meg hihetetlenül kényelmes, és gyönyörű, ahogy egy legalább öt csillagos hoteltől el is várható, pláne, ha a Mennyország nevezetű holding működteti. De aztán csak kihitetlenkedi magát az ember, nem? Már azon is kiakadhat, hogyhogy ő ide került? Tényleg megérdemli? No és akkor elfogadod, hogyha itt vagy, akkor  nyilván, elvégre elég jó az itteni apparátus, hogy számon tartsák a halandók és halhatatlanok legapróbb tetteit. (Köztünk legyen szólva ez az ért ijesztő, nem?)

Na szóval, elfogadod, hogy megérdemled, és befogadtak. Akkor jön az eszem, iszom, dínom- dánom, a bálok minden este, meg az érzés, hogy megint mintha húsz éves lennél, mert nem fáj semmi, minden nyavalyád minden tünetével együtt agyő, és büntetlenül falhatsz ismét zsírosat és cukrosat és nehezet és könnyűt, és tésztát és tortát, mégse hízol, nő meg a vércukrod, a vérzsírod, kínoz a refluxod, és pezsgőt ihatsz vödörszám, mégse leszel másnapos tőle. Azt gondolod, ezt se lehet megunni annyi nyavalygás után, hogy ezt se szabad, az is fáj. És de, meg lehet unni.

Nahát, így aztán kora estére már írni is kellett a következő posztot a honlapra, hogy köszi, a kerámiaszakkörre a létszám többszörösen betelt, de indítunk még,

sőt, akár rögvest, ha rajtam kívül akad még a szálló vendégei és alkalmazottai között keramikus, fazekas, szobrász, ilyesmi. Hát mit ad isten, ebben a hotelben csak én vagyok ilyen. De szólt egy ikebanás hölgy, hogyha bárkit érdekel, akkor

a példámon felbuzdulva örömmel indít egy tanfolyamot, aztán szakkört ő is.

És akkor jelentkezett egy akvarellista, egy csellóművész, két néptáncos, egy operaénekes tenor és ez a divat is egyre terjedt! Kiderült, számtalan sokan vagyunk számtalan szakmában, akik szívesen űznék és oktatnák azt tovább.

És ugyan miért ne lehetne villanyszerelő, lakatos vagy szobafestő-mázoló szakkör? És a vasútmodellezők? A bélyeggyűjtők? A citerások?

Az önjelölt mesterszakácsok és cukrászok?

Kérlek, Veronkám, mint a méhkas! Úgy bolydult fel a Vénusz Wellness!

A szálloda vezetése meg nem győzte a kérelmeket magától értetődően jóvá hagyni. Hiszen ha ez a megboldogultak kívánsága, az ő dolguk az, hogy azok

teljesítése komoly, elháríthatatlan akadályba ne ütközzön.

Hát így állunk most, drága Veronkám.

Na jó, az eredeti jelentkezők alaposan  megfogyatkoztak, ahogy bővült a más hobbik űzésére a kínálat. Ám így is maradtunk kerámiások több, mint egy tucatnyian. És így már neki lehet majd állnunk azoknak a rengeteg bárányoknak, ha ezen múlik Kertai Uhu boldogsága, vagy inkább lelki nyugalma. Már alig várom az első foglalkozást. Kertai úr lelkes, intézkedik. Szerzett az alagsorban egy kellő méretű helyiséget, bele vagy húsz agyagozásra is alkalmas padot, megrendelte az első osztályú minőségű agyagot, és megbízta az újonnan alakult BÚBOS szakkör vezetőjével, hogy nem csak kenyérsütéshez alkalmas kemencét építenek, hanem egy agyagégetéshez is megfelelőt, de akkorát, amiben alkalmanként két-háromszáz bárányt is el lehet helyezni.

                                                o

 AZ ÚJ TERV: A VENDÉGEM VOLTÁL, Ó, IDEGEN

 A Patisszon néven becézett, és Pati, lásd patkány néven csúfolt kis drón, mivel azt senki nem volt hajlandó megtanulni a kedvéért, hogy Reál Madrid Kölyökcsapat, szóval a kis harci gép dicséretére legyen mondva, másodszor már nem engedte meg a sztrapacskáknak,  hogy Zeusz rákapcsolják a táplálék láncukra. Mivel hogy képesek lettek volna rá, és ezen tanakodtak.

Végül is az, hogy hetente-kéthetente a főisten magát a székletekből, vizeletből újjáépítse és mérgében szétrugdalja a budit, még meg is érné, amennyi hasznos fehérjét és zsírt tartalmaz. Így Patisszon némi fenyegető zümmögéssel, és néhány csípős, de nem halálos lég- tockossal eltántorította őket ettől, aztán biztos, ami biztos, mert ő se lehet mindig résen, vonó sugárral felkapta és odébb vonszolta Zeusz rángatózó tetemét. Ám egy-két merészebb, vagy inkább éhesebb sztrapacska nem átallta követni őt. És mert a sztrapacska ölés nem szerepelt a programjában, kénytelen volt a főistent visszavinni a

szitakötőszárnyú tündéek, alias csíz hölgyek elhagyott falujába, ami a Tóth- sziget legmagasabb pontján, a mészkő hegyecske csúcsán, a nagy Té betű alatt található. És oda már az nagyon éhesek se követték.

Na most ott a gondoskodó gép letette Zeuszt a rég kialudt tábortűz mellé,

hagyta őt magához térni. Elnézegetve a megviselt testét jómaga is észlelte amaz anyagveszteséget, amit Zeusz is érzett volt a testtudatában. No igen.

Amikor a sztrapacskák a halászsas tetemét forró vízbe mártották és a tollától fosztották, az bizony Zeusz teste volt. De ennél több anyag is hiányzik.

Töprengett a drón, hová tűnhetett. Aztán gondolt egyet és visszatért a kikötőbe,

benézett a szétrugdalt budiba, aztán körbe érdeklődött a sztrapacskák között,

kinek van esetleg súlyos székrekedése? Azt akkor nem mertek ám amaz halandók vele nem együttműködni, mert amilyen kicsi, olyan erős, tökre, mint  bors, ahogy a szólás tartja. Vagy még erősebb.

Hát az öregnek, naná, aki nem csinál mást, mint a mólón a bakon ül és bámul ki a fejéből a semmibe. Naná, hogy még a szar is ellustul benne.

Na, azt mire a drón visszatért  Té betűhöz egy papírzacskóval, ám azt magától

jó két méternyire eltartva, Zeusz már ott ült az elhamvadt tábortűz mellett, és messzebbről rohadtul hasonlított éppen ahhoz az öreghez, akitől a drón a zacskót hozta.

Patisszon lebegve állt meg a főisten előtt, fölött, elnézegette az istent, és komolyan megsajnálta, amennyire az magába roskadt.

-         Na, szevasz, tavasz…- zizegte hát szinte játékos-gyengéden.

Zeusz ahhoz se talált magában kedvet és erőt, hogy egyáltalán a drónra nézzen.

-         Tudom ám, mi bajod van.

A rossebet tudod, te gnóm kis pöcs!- ordított volna rá régebben Zeusz.

Ám most csak egy fájdalmas fintorra futotta.

-         Hiányzik jó hetven deka a testedből.

Ebbe azért csak belegondol a főisten, az bizony meglehet, és az is, hogy ezért érzi annyira magát extra full maga alatt.  

-         Tessék, látod, meghoztam belőle ötven dekát. De a sastollaidat már nem

tudtam visszaszerezni. Azoknak bizony annyi. – És ezzel a főisten elé dobja a papírzacskót, benne az bakon ücsörgő iszonyat büdös és kőkemény székletét.

-         Látod, ez még te voltál egykor.

Zeusz nézi a förmedvény hurkát. Aztán a drónt, vajon gúnyolódik-e vele ez a kis gyilkoló gép mocsok. Ezzel is meg akarja őt alázni? Vagy ez a szar tényleg az ő húsa volt egykor? Zeusz megint megnézi a hurkát, és érzi a vonzást. Igen. Vagyis nem. A drón nem szívatja. Ez a fél kiló az ő része volt, és éppen ennyi isteni esszencia az, ami a testi komfort érzéséből hiányzik.

-         Ez ott tényleg az én testem volt- néz most újra a drónra.

-         Barátom, mire vársz hát, vedd újra magadhoz!

Zeusz nézi a szart, aztán újra a drónt. Tudja, hogy ezt kéne tennie. És bizony hálásnak kéne lennie, hogy Pati koma gondolt erre és gondoskodik róla. Persze azok után, hogy két héten belül kétszer is brutálisan legyilkolta őt. De ha ez van a programjában… De nem hálás! Vagyis hálás, viszont életében nem gyűlölt még senkit annyira, mint ezt a kis ismeretlen fémből összetákolt, lebegő kasznit.

-         Na jó, de akkor fordult el!

-         Hogyan? Ja, bocsáss meg, persze. – És a Patisszon diszkréten fordul és az

óriási Té betű szára mögé húzódik, míg a főisten visszaasszimilálja magába a hiányzó ötven dekát a hetvenből. És amint ez sikerül neki, érzi is, hogy mindjárt jobb. Azt az elveszett húsz dekát majd pótolja valahogy.

-         Készen vagy, barátom?- érdeklődik a drón.

-         Kész.

-         Tehát jöhetek?

-         Minek?

A drón előkerül a Té betű mögül, ismét megáll Zeusz előtt és felett, barátságosan zizeg, és békés halványzöld térerővel lüktet.

-         Beszélgetnünk kéne.

-         Miről?

-         Ugye tudod, hogy innen nem tudsz megszökni?

-         Majd meglátjuk.

-         Nem engedhetem meg neked.

-         Nem is fogom az engedélyed kérni.

-         Tiltja a programom.

-         Dögölj meg a programoddal és az összes csízzel együtt.

-         Ha jól esik ilyeneket mondanod, csak tessék.

-         Kinyírlak. Kitalálom, mi a módja. Azt hiszed, nem fog menni? Tévedsz! Isten vagyok, halhatatlan és mindenható.

-         Rendben, állok elébe…

-         Majd nem lesz akkor nagy pofád.

-         De addig is, nem kéne valami értelmes tevékenységbe kezdenünk?

-         Nem!

-         Kár. Azért elmondjam, mire gondolok?

-         Ne!

-         Ha jól tudom, itt azelőtt egy menő vendéglő volt.

-         És?

-         Sikk volt itt érkezni, piálni, dáridózni, akár napokig.

-         Azért hoztam magammal erre a planétára a sztrapacskákat.

-         És aki nem itt étkezett minimum egyszer egy héten, az vehette úgy, hogy nem is tényező, nulla, nudli, a többiek szemében egy bolhafingot se számít. Így volt?

-         Most viszont akkor is kinyírom az összes hálátlan dögöt, ha százszor is megakadályozod. Mert akkor százegyedik alkalommal leszek meg vele. Miután téged is kicsináltalak, kispajtás. Nem úszod meg.

-         De addig mi lenne, ha újra megnyitnánk a vendéglőt?

-         Mi van?!

-         Miért ne? Egy kicsit kipofozzuk a szigetet, bevezetjük a betűkbe az áramot, és úgy fog villogni éjjel-nappal, hogy TÓTH-Sziget, mint hajdan Fárosz, aki mutatta a kikötő irányát a megfáradt hajósnak.

-         Mit tudsz te a Fároszról, te koszlott pléhdarab?

-         Szoktam dumálni a sztrapacskáiddal, lent a kikötőben.  Tudtad, hogy remek kockajátékosok? Az összest cinkelik! Ők viszont azt nem tudják, hogy tudom.  

-         Bájos.

-         Szóval? Nyitunk?

-         Mondtam, hogy nem!

-         A lisztet, a tojást, a krumplit, a juhtúrót, a szalonnát majd én beszerzem, mert nyilván nincs a szigeten elég. Meg a bort, a nektárt és százféle gyümölcsöt az isteni hetéráknak.

-         Nem érdekel!

-         Micsoda? A főisten ajánlata? Az a’la carte kínálaton kívül? Hozok bárányt, disznót, ökröt, lábasjószágot, gombát ötven félét, zöldséget, amit kell. Neked nem is lenne más dolgod, mint valami mester séf, a vendégek közt pöffeszkedni és játszani a nagymenőt, aki leereszkedik köz��jük.

-         Mert az is vagyok, kis köcsög: nagymenő.

-         Maradhatnánk a Patisszon megszólításánál, ha már nem vagy hajlandó a saját becsületes nevemen…

-         Nem! És nem lesz vendéglő. Világos?

-         Nos, ha nem, nem. Akkor? Mihez akarsz itt kezdeni a következő öt-tízezer évben?

-         Kinyírlak, már mondtam.

-         De azon kívül. Tudom, kiirtod a sztrapacskákat is.

-         Az nem elég elfoglaltság, szerinted?

-         Lehet. De gondold át.

-         Nem!

-         Rendben. De nyitva hagyom a lehetőséget, jó?

-         Nem kell.

-         Mégis így teszek. Csak szólsz. Nekilátunk. Meghirdetjük. Dőlni fog a nép, hidd el nekem! Posszeidon örök buli szigete elnéptelenedett, kietlen sziklahalom lesz fél éven belül.

Na, azt akkor ebbe belegondol ám Zeusz. Mert ez mindjárt jobban hangzik, hogy az itteni nyomulásnak bosszú íze is lehetne. Cserébe az örökösen sajgó zápfogért. És mert ez indította el az események olyan láncolatát, ami ide vezette őt, az istenek istenét, hogy egy alig másfél négyzetméteres fém csészealj dirigálja őt, életének és sorsának pökhendi kis kényura. No és, ha nagy lesz itt a nyüzsi, csak több lehetősége akad arra is, hogy megszökjön innen. Vagy mi lenne, ha átállítaná ezt a kis mocskot az ő oldalára? Csak nem lehet annyira felülírhatatlan a programozása? Hátha betéved egy adag sztrapacskára a csillagok közül egy olyan alakzat, aki ötszázszor intelligensebb a csízeknél, és két gombnyomásra hű ölebet varázsol Patikából. Cserébe majd nem kér a juhtúros galuskáért fizetséget, „a vendégem voltál, ó, idegen” – mondja majd neki akkor. De most egy-két napig még kéreti magát, ne tűnjön már annyira olcsó kurvának.