#nyominger

[csacskamacskamocska]

Mindenkivel baj van?

Van a dianetika, aminek ugye az a lényege, hogy visszavezetve téged az életvonaladon, feloldják az összes traumát. (iszonyatosan leegyszerűsítve) és innentől csak gondoznod kell magad, hogy időnként megtisztítsd a lelked (és a tested) az újabb traumától. Azért a tested is, mert ha jól emlékszem Hubbard (a szcientológia atyja) már korábban azt írta, hogy a traumáknak vannak sejtszintű lenyomatai, aztán később a kutatók rájöttek, hogy a traumák DNS szinten képesek megváltoztatni dolgokat, a traumaöröklés egy valós dolog. Helló háborúk, helló holokauszt! És most ide szúrjuk be, hogy nem vagyok szcientológus. Ezek csak infók. Keresztbe-kasul beigazolódik, hogy tarumák által változunk, fejlődünk, mutálódunk és adaptálódnak dolgok. Őrült izgalmas az egész, ha korábban tudtam volna, kutató lettem volna valahol a pszichológia területén. Mindenkivel baj van és mégsincs mindenkivel baj. Mindenki ugyanúgy traumákon keresztül fejlődik. A tiltások, a megvilágosodások traumák. Csak nem emlékszünk rájuk, ha nem követi utána szenvedés. Felsimerjük, hogy van halál. Aztán rádöbbenünk, hogy az anyánk meg fog halni. Majd mindezt elfelejtjük kb ötvenéves korunkig, amikor viszont valódi trauma, hogy anyánk meghal és valódi szorongást okoz, hogy mi is meg fogunk halni. És a legtöbb embert a szülei halála megváltoztatja. Pedig volt halálfélelme gyerekkorában is. Az mégis pukk, elmúlt. Aztán meg biológiai folyamatokkal együtt valósággá vált. Ez egy piszokegyszerű példa volt a taruma aktiválódásra. De mondhatom azt is, hogy valójában trauma, hogy kisded korodban nem éred el a játékodat és e miatt kezdesz el mászni. Aztán a tested uralmának gyönyöre még össze is kapcsolódik a megszerzés örömével. Elérted, megcsináltad. De egy csecsemő is dühöng, ha valamit nem bírt megcsinálni. A csecsemőkori elhagyatottság vagy testi-lelki elhanyagolás súlyos traumákat okoz. Aztán lépegetünk tovább és trauma trauma hátán, folyton bántanak, folyton megfélemlítenek, folyton becsapnak, elhagynak, elutasítanak, stresszhelyzetbehoznak. Hát még egy nyüves kislabdadobás is lehet streszhelyzet! Ma már kiröhögném a tanárt és mélységesen átérezném, hogy ki nem szarja le a nyominger méréseit. Mi van, ha szarul dobok? Kirúgnak az iskolából? Pótvizsgáznom kell kislabdadobásból? Hahahaha! És pont ez az a változás, hogy dolgok egyszercsak más polcra, más értékelés alá esnek. Vagyis a dolgok nem valóságosak, hanem relatíve léteznek csak. Azok a dolgok is, amiben most vagyunk. Így aztán, vannak emberek, akik többé-kevésbé elfogadhatóan feldolgozták a traumáikat. Vagy akár a traumáik számukra előnyös helyen hatnak. (hogy ez teljesen egészséges dolog-e? A pszichológia szerint, igen). Vagy a megküzdési stratégiájuk, akkor is, ha nem egészséges, de hasznot hoz a közösségnek. A társadalom egyre több pszichés betegséget képes tolerálni, magábaolvasztani. Nyilván azért mert egyre több pszichésen terhelt ember szaladgál. „Régen” a furcsa emberek, az idegbetegek, nehezen találtak párt, jobban kiszorultak a közösségekből. Ám a pszichés zavarok újratelmelik magukat, szóval muszáj elfogadónak lenni. nade vissza. Ha a problémáid nem különösebben terhelik meg a környezetedet, akkor te normális, rendbenlevő embernek számítasz. Ha bármilyen problémádat (mondjuk egy blogon) górcső alá vesszük, akkor a rendszerből (az életedből) kiemelve, tuti problémásnak fogsz tűnni. Kurva ideálok amikhez viszonyítunk.

Néha nézegetek ilyen mitteszer meg kelésnyomogatós videókat. Egyszerre vonz és borzaszt. Többnyire két kérdés foglalkoztat: hogy lehet, hogy valaki ennyire elhanyagolja magát, hogy úgy megy kezelésre, hogy már ilyen iszonyatos állapotban van a bőre/kelése. Miért nem orvos kezeli, hogy meri ilyen láthatóan féltudású emberekre bízni ezt a l��tható betegséget – akik kesztyű nélkül meg erőszakosan nyomkodják a bajait. na, ez pl pontosan leírja a blogomat. :D Neeeem, ez csak vicc volt. Amit szakember tudott tenni, azt megtette. Úgy engedett el, hogy jól vagyok. És tényleg jól vagyok. Volt amikor nagyon szarul voltam. Tudtam is magamról, hogy nagyon szarul vagyok. Kértem is segítséget. De nem lehet az ember függő egy pszichológustól! Amikről mesélek, azok vizsgálódások. Ez már az én feladatom, hogy feldolgozzak dolgokat vagy helyére tegyek vagy éppen elsmerjem, hogy tévedtem, vagy meglássam a saját felelősségemet. És benne van az is, hogy feloldozzam magam a kötelékekből, ne csak az eszemmel értsem, hogy szabad, hogy jogom van dolgokhoz. És ebben nagyon sokat ad nekem ez a blog. A fél életem elment azzal, hogy nem szabad beszélni a bajokról, mindig mosolyogni kell (a mosolyodba majd beleszeret valaki), nem teregetjük ki a szennyest, és főleg, MI BAJOD LEHET NEKED? Hiszen... és itt jöttek a jó dolgok, amit adott az élet. Innentől az ember rohadtul szégyenli, ha nem érzi jól magát. Pedig van amikor nem. És ez tök normális. Normális, hogy nem vagyunk tökéletesek. Normális, hogy nem vagyunk ideálisak. Normális, hogy vannak bajaink. Még az is normális, hogy nem találjuk a megoldást. Nem jó, de tök normális. :) :) :)

[angelofghetto]

mi a boldogság mostanában

Pályakezdő koromban hívtak egy vidéki gyárba főmérnöknek. El lehet képzelni, mennyire nem volt arrafelé magasan képzett szakember. Adtak volna szolgálati lakást is, csak menjek. Egy egész percig gondolkoztam rajta, de elég hamar beláttam, hogy onnantól gazdasággal, joggal, termelékenységi mutatókkal, mások munkájának felügyeletével kellene foglalkoznom, nem azzal, amiért a szakmát választottam, hogy alkossak a két kezemmel.

Később egy tervező mellett dolgoztam, aki hasonlóképpen gondolkozott mint én. Járhatott volna olyan rendezvényekre pezsgővel sétálgatni és interjúkat adni, ahol "mindenki ott van aki számít", de rosszul volt ezektől, őt az alkotás érdekelte, hogy valamit létrehozzon a semmiből.

Annyiszor szerettem volna a tudásomat, kézügyességemet, fantáziámat vállalkozásban kiélni, de soha nem tudtam nem hogy egyről a kettőre, de még a nulláról egyre sem jutni, mert onnantól minden a pénzről és a farkastörvényekről szól. Sokszor gondoltam arra is, miért van, hogy valaki vagy termel és adózik, vagy segélyt kap? Miért nincs olyan, hogy nem adózik, nem kér segélyt, épp csak annyit dolgozik, hogy önmagát eltartsa? Értem, hogy a közlekedést, a tűzoltót, mentőt, egészségügyi ellátást, iskolát valamiből finanszírozni kell, de mi van, ha én dönthetem el, mire adok? Mondjuk adóznék a közszolgáltatásoknak, de nem adnék egy fillért sem a politikusnak, akivel elégedetlen vagyok, mert nem az én jólétemért dolgozik, hanem saját zsebre? (Miért is kellenek erőszakszervezetek? Mert már megszűntek az önszabályzó kisközösségek, és egy csomó olyan törvény születik, amit senki sem akar betartani, mert nem emberléptékű.)

Jó, tudom, ez álnaiv, de ott vannak a törzsi társadalmak, ott ez annyira végtelenül egyszerű és működőképes év-százezrek óta. Sokat agyalok rajta, hogyan tudnánk ehhez a szemlélethez valahogyan visszatérni egy magasabb formanívón. Azt hiszem, amíg a "kaparj kurta, neked is jut" szemlélettel hülyítenek minket, és ezt bevesszük, ez esélytelen.

Nem akarok növekedni. Nem akarok mások munkájából élni és folyton ellenőrizni őket. Nem akarok másokon átgázolni, hogy én zsebeljek be többet. Teremteni szeretnék a magam gyönyörűségére és mások hasznára, de csak annyira, hogy egy kényelmes alapszinten meglegyenek a szükségleteim. És onnantól hagyjanak békén. Hogy is van az az indiai mondás? "Gazdag az az ember, aki nem vágyik többre, mint amije van." És ez nem az igénytelenségről szól, hanem az egészséges értékrendről.

Az élelmiszer elosztás és hulladék kérdésről meg többek között olyan dolgok jutnak eszembe, hogy néha azért van túltermelés, mert a nyominger paradicsomokat mindenki ott hagyja a boltban, ahol tönkremegy és kidobják, de ha a saját kertjében, a saját gondoskodása által lesz nyominger, azt büszkén és boldogan megeszi :)

[taktaharkany]

ezen még mindig szakadok xd

[ajtostolahazba]

Hogy lehet

, hogy nem találtak még ki olyan univerzális káddugót, ami szilikon, a bedugója pont illeszkedik a lyukba, de a teteje meg olyan, mint egy fedő, ami odatapad a kád aljához...?? Vagy már rég feltalálták, csak én egy kő alatt élek és nyominger módon szigetelő szalaggal próbálom körbetekerni a .urva dugót, hogy ne szivárogjon le alólam a víz...

[chaise-nous]

azzal kezdődött, hogy secret santa. persze írjunk az ajándékhoz verset is, meg csomagoljuk olyan dobozba, ami valahogy jellemző a megajándékozott gyerekre. így lett egy creeper meg egy diszkó, nettó 12 óra munkaórával. ekkor még csak dec. 2-t írtunk, ami pont elég volt ahhoz, hogy ezek után sovány malac vágtában meg kelljen csinálni az adventi koszorút is. mondtam már, hogy valahogy nekünk sosincs pénzünk? idén sincs. ezért papírból lett az adventi koszorú. kicsit nyominger, de ingyen volt!

ugyanebben a pillanatban meg kellett csinálni az adventi kalendáriumot is, már így is el voltunk késve. azt mondjuk nem tudtuk, hogy mit tegyünk bele, végül semmit nem tettünk - ez elég jellenmző az idei évünkre.

sürgősen kellett aztán főzni egy kis lekvárt is, amit a tanerők kapnak meg a barátok. megintcsak ekonomi megoldás született, mert ehhez a gyümölcsön és a cukron kívül nem kellett semmi.

szerencsére volt, amit szebben csomagoltam be, mert ez elégg Kozsós lett. amiről nincs fotóm, az a 400 darab vajkaramella, amit a nyelvtanulós csoportnak készítettem, de közben, hogy ne unatkozzam, a kisebbik feszt ilyen rajzolós dolgokat talált ki, hogy gyereanyamásoljukleeztaképetegyüttapinterestről.

 igen jó, mert szép (nem) és nem tart sokáig (de). 

igen nagyon vártam, hogy eljöjjön az iskola utolsó napja, amikor útjára bocsájthatom az utolsó ajándékot is a tanító néninek, zero waste csomagolásban, ebbe persze kellett még a lekvár mellé sütni egy kis zabpelyhes kekszet is.

azért ilyen szarok a képek egyénként, mert bár reggel fél 9 van, tök sötét. éljen az észak!

sajnos a bejglim azalatt sem kelt meg, amíg megírtam ezt a posztot, úgyhogy részemről a kurva anyját, megy a sütőbe, úgy ahogy van, inkább nyitok még egy sört.

[csacskamacskamocska]

Valentinnapi vallomások

Első rész: Elmondhatatlanul bőszít, ha valaki azt írja, hogy az érzelmeknek nincs helye vagy létjogosultsága a tumblin. Miközben a tumbli 80-90%a érzelmek. Gyűlölködés, kárörvendés a politikán, frusztrálódás a politika miatt a jövőn. Versengés, magamutogatás – ez mind érzelem. Ahogy az átmeneti önsajnálat is meg a felbaszódás azon, hogy valamit nem kap meg valaki, vagy nem úgy ahogy akarta, vagy konfliktusa van a környezetével. – ebbe mindbe bele lehetne kötni. De csak abba kötnek bele, hogy fiatal emberek, akik még csak tanulják a világot, közhelyes, érzelmes okoskodásokat írnak fájdalmukban vagy tehetetlenségükben. Továbbgörgetés, ignorálás, blokkolás – ezek a csodafegyverek bármelyik blogger rendelkezésére állnak.

Második rész: Tegnap jócskán pofánbaszták az önismeretemet. Még mindig szédülök. Nem lennék én, ha nem mesélném el, hogy miben tévedtem és mit csináltam rosszul. Bár az egom nyilván tombolva magyarázza, hogy miért nem kéne, miért kéne kussolnom. Meg persze, azt kiabálja, hogy "de hát Ő is!!!!" Ja, és nem ember volt, egyszerűen csak hallgattam egy videót. Unalmas lenne minden részét leírni a történésnek amivel kapcsolatban meg lettem érintődve. A lényeg, hogy valóban nem viselkedtem jól, valóban nem gondolkodtam megfelelően az adott problémáról, valóban nem kezeltem felnőtt módra a kialakult helyzetet. Ha van is háttérmagyarázat, ami akár fel is menthet, de magát a történést, ha száraz tényként kezeljük, akkor az adott konfliktusban hisztérikusan viselkedtem.

Harmadik rész: A hála. De valójában ez is önismereti dolog. Logan egy kurvára nehéz ember. A felszínen ez nem látszik, a futó ismerősök kedvelik mert okos és vicces, velük szemben többnyire "tartja magát", nem mondja el a valódi véleményét. Valószínűleg ezért is fárasztják a társas események. Nincs fogalma róla, hogy mekkora terhet rak azokra akik közelebb vannak. Az ellentmondásokkal nekünk kell elboldogulnunk. Rá kellett ébrednem, hogy titokban abban reménykedtem, hogy tudja ezt magáról, és ha semmi más nem is, valamiféle hála néha megfogalmazódik benne. Örülök, hogy vagy, hogy kitartasz, hogy "elviselsz". Mert tudom, hogy velem nehéz. Tudom, hogy nem tudok érzelmesen reagálni, hogy nem tudok meghitt hangulatokban résztvenni, hogy közönyös vagyok, ha fáradt vagyok, és dühös, ha bizonytalannak érzem magam. Hálás vagyok, hogy szeretsz, pláne azért mert tudom, hogy nem így képzelted... Nem elvárásként volt ez bennem, csak reményként. Hogy, ha szerelmes lenni nem is tud, meg szeretni sem igazán, akkor legalább ez megvan a lelke méyén.

Negyedik rész: A társkeresés is csak egy önimereti túra. Biztos van/lenne, aki elvisel, bár azon túl, hogy rengetegen jobbra húznak, igazán nem sok sikeres kölcsönös érdeklődés van. Külsőségek alapján ítélünk, minden fotót úgy nézek meg, hogy akarom-e őt látni támaszkodni a konyhapultomnál (vagy az övénél) vagy tudom-e őt úgy bámulni ahogy Logant mint amire vágyom, hogy bámuljam vagy milyen érzés lenne amikor ott ül a barátaimmal. Jó eséllyel egyedül maradok. Nem tombol bennem a szenvedélyes vágy, hogy basszon meg valaki, bárki, mert rövid az élet, kúrni kell. Ez azt hiszem nagyon nagy hiba, mert ez az intellektuális keresgélés, ez halálra van ítélve. Ez senkinek se kell.

Ötödik rész: Semmilyen érzelmem nincs ezzel a nyominger valentin-nappal kapcsolatban. Akárhogy keresgélek magamban, semmi. Gondolatom meg annyi, hogy sajnálok mindenkit, aki nem igazi mély, odaadó szerelemből/szeretetből ajándékoz meg ma valakit, hanem elvárásból, félelemből vagy manipulációból. Hogy napot kellett adni a szerelemnek? Hogy e helyett egész évben kéne szeretni? Anyák napja is van...

Hatodik és egyben befejezőrész: A vadállat, amelyik a kezedből eszik, hamarosan a lábadból is fog. Erre majd mindenki rájön, nem érdemes senkit külön értesíteni róla.

Legyetek felnőttek, vállaljatok felelősséget az érzelmeitekért, uraljátok az érzelmi reakcióitokat, kommunikáljatok nyíltan és tisztán, hallgassátok meg a másik embert is, adjatok teret a véleményének, a megéléseinek. És kedves férfiak! Teljesen érthető, hogy nem értitek a nőket. Egyszerűen másak vagyunk, mint ti. Az egyetlen megoldás/segítség a figyelmes egymásfeléfordulás. És egy nap teljesen világosan elétek terül a női lélek. Semmit nem akarnak a nők, csak boldogan élni, és ehhez a boldogsághoz csak az kell, hogy szeretve érezzék magukat. Ha ez megvan, minden szar probléma eltűnik. Szerintem.

[unsocialslaves]

Jaj gyerekek ugyan már nincsenek együtt, gondolkozzatok már hülyítenek titeket.. Ha kapcsolatba lenne a csaj nem lenne ilyen nyominger hanem büszkélkedne vele🙄😅

Miert vagyok nyominger?🙍Mondd mar el, hogy kene buszkelkednem vele 🙈Meg amugy is, ha nem akarjuk ismeretlen emberek orra ala dorgolni, hogy buszkelkedjek diszkreten?

[lifestylebyfriderika]

ha már nem tudok sehová menni a nyominger megfázás miatt, kiszínezem az életemet is 🖍

[lam-pa]

18.

Ricsekkel kelni valami olyan dolog lehetett, amit kevés ember élhet át, főleg, ha nőnemű az illető. És azok is addig örüljenek. Iszonyatos horkolást szenvedtem át az este során, Ádám rányáladzott a kölcsönpárnára és álmában veszekedett. Olyanokat ordítozott, amiket valószínűleg egy elvakult fasiszta katona szájából hallhattunk volna, pedig Ádám a maga szláv gyökereivel meg sem szólalhatott. Mikor reggel megkérdeztem két kávé között, hogy ez még is mi volt, csak azt felelte, hogy biztos náci katona volt előző életében, az köszön vissza ilyenkor. Átültem a pult másik oldalára, mielőtt elgázosíthatott volna.

- Fateroddal mi van?

- Egykor támolygott haza és leverte a virágosvázát. Fogalmam nincs, hogy részeg volt-e, vagy olyan fáradt, hogy kettőig nem látott.

Apám ajtaja felé sandítottam, ami nem nyílt ki, mióta fél kettőkor nyikorogva becsukódott. Tanulmányoztam barna tömörségét, a kopott rézkilincset, ami élesen visított, ahányszor valaki arra vetemedett, hogy akár csak megpöccintse. Az éktelen zenebona sosem hagyta ki az alkalmat, hogy felverje a ház lakóit.

- Nem érdekel. Nem érdekel!

Bevágtam csészémet a mosogatóba, nem takarítottam fel a morzsákat. Nőjön ki belőle az, ami csak akar.

 Biológiaóra. Igen, tanárnő, már azt is tudom, hogy fél liternyit lélegzünk be relaxált állapotba, és hogy még nagyjából két és felet, ha erőltetjük. Ez nagyon fontos volt, köszönjük, Emese. Jó, hogy azon az órán nem cseszett ki velünk véletlenszerű keresztkérdéseivel, ami tökéletes fegyvernek bizonyult figyelmetlen diákok ellen. Tökéletes megszégyenítés, aztán lecsesznek, hogy semmi sem lesz belőled. Így kell bíztatni a kölköt, ezt tanítják a pedagógiain.

Radócz jobban érdekelt. Szemüvegének lencséjéről visszatükröződő templom meg ég kötött le, ahogy azon agyal, vajon lesz-e eső délután, megázik-e, ha gyalogol hazáig. Annyira egyszerűen és hétköznapin firkálta le az ábrákat, kanyarintott lábjegyzeteket és jelentkezett válaszadásra, hogy szinte sértő volt. Önérzettől hullámzó mellkassal igyekeztem lenyelni haragom, inkább próbálva belegyömöszölni az infót az agyamba, amire a büdös életben nem lesz szükségem. Nem akartam olyannyira kicseszni magammal, hogy bioszfaktot választok, így szinte átfolyt rajtam a légzőrendszert leíró csacsogás. Majd figyelek magyaron, arra tartogatok – nyugtatgattam elmémet, hogy még sem vagyok olyan használhatatlan, miközben már cigarettám után tapogatóztam.

Ahogy kicsengettek felpattantam, Radócz tekintetét gondosan elkerülve, ahogy elvágtattam padja mellett. Lerepült az ötös röpdogája a földre, de Sára hajolt le érte, kishíján rátapostam a kezére. Bocsánatok nélkül vitorláztam menedékhelyre, észre sem véve, hogy valaki a sarkamban lohol, sarokbaszorításra készen.

Tamás szeretett, ezt láttam abból, ahogy ajkát rágva csapódik neki háttal a falnak, felajánlva gyújtóját.

- Mi van?

- He?

- Az a búvalbaszott képed olyan szánalmas, hogy mindjárt megszólalnak a hegedűfutamok. Egyébként is csődtömeg a pofázmányod, de most túlteszel.

- Kösz, ez feldobott.

- Hé, mi a fett van, bökd ki!

Valaki az egyik fenti teremben benyomta az I Miss You-t a Blink 128-tól. Kíváncsi voltam, mennyi idő, míg valamelyik tanár letépi a felbujtók fejét, amiért nem egyházi zsoltárokat zengenek szívből, hanem hogy a pókok megeszik a belsőségeket. A nevelőknek sokkal kevésbé volt lírai, mint generációnknak.

Megszédültem a nikotintól, megijesztett, hogy két év láncdohányos életmód után is állcsúcson rugdoshat ez az álnok kis dög, fitogtatva, hogy mennyivel erősebben leszkanderoz, ha éppen olyanja van. Elrejtve labilis állóképességem, levegősebben emelgettem számhoz mérgem. Csábított a pálinka gondolata, az, hogy ha leeresztettem torkomon, szorosan tudtam követni útját egészen a gyomromig, ahonnét kétszer hatvan percig is melegíthetett akár, kajátlanabb periódusaimban. Mikortól alkoholista valaki?

- Galcsik, baszdmeg!

- Hm?

- Mindjárt elszívod azt a szart, és még mindig nem lettem okosabb.

- Az nem egy cigin fog múlni, kispofám. Szarból nem lehet várat építeni.

- Komolyan.

- Nincs gáz, oké?

Keserűen visszhangzott a sikátor falairól visszapattanva nevetése. Nélkülözte a legapróbb csepp örömöt is.

- Ismerlek, te segg. Még hozzá elég prímán. A vak is észreveszi, hogy totál máshol jársz. Ötször böktelek oldalba matekon doga közben, és mintha nem is léteznék, totál figyelmen kívül hagytál. Szerintem buktam a javítóm.

- Bocs.

A szemétbéléses kukába hajítottam a csikket, utolsót villanva írta le íves röppályáját. Kellett volna még egy bagó, de kifogytam. Ciccegve csapkodtam meg összes zsebemet, hátha megtapintom hengerének dudorodását, de sikertelenül. Dunába akartam vetni magam. Aztán Tamás az orrom alá lökte egyik Dunhill-ét. Utána kaptam, de elrántotta egy másodperccel a siker előtt.

- Hé!

- Csereüzlet. Elárulod és bagózhatsz. Na?

Hazudnom kellett. Bármennyire is ki voltam hegyezve, Zolira várt saját harcainak megvívása. Jóindulat egy fikarcnyi sem volt titoktartásomban, csupán az, hogy nem tettem szívességet neki. Karakteridegen cselekménynek írhatnám le, ha egy könyvben szerepelnék. Elvégre mindenféle önimádat nélkül pakolhattam pozitívumaim közé, hogy a barátok szinte mindenekelőtt. Ezért volt hát olyannyira hidegzuhany, hogy önzés motiválta hallgatásom. Nem ismertem fel magamat a szemközti kitört ablak tükrében. Csak egy borzas üstökű srác voltam, aki sutba vágta azt a kevés jót is, ami még nem pártolt el mellőle. Idő kérdése volt, hogy belém csapjon a villám, affajta Isteni büntetésként.

- Jó.

- Ki vele.

- Fater fura mostanság. Későn ér haza. Előző héten is bejátszotta. És… fura, na.

- Ez kurva választékos volt. Kajak ezen rágódsz?

Biccentettem. Elvégre ez még sem akkora füllentés. Tényleg idegesített, hogy hová tünedezik el folyamatosan, meg hogy ha telefonál, mit csámborog ki a helységből rögtön. Persze csak azon a szinten piszkált, mint hogy nem maradt elég zsém hot dogra suli után, meg hogy még lógok a fizika beadandóval. Többet agyaltam a keringős marhaságon, meg Radóczon, mint a családi ügyeken – az valahogy örökké peremre szorult. Általában azok elrendeződtek segítség nélkül, csak hagyni kellett kiforrni.

Obszesszív szívás. Beleremegett a tüdőm. Szavaimat toxikus felhők szürkítették el.

Révész a saját mocskát pusztította, ironikusan fehérre színezett papírját sodorgatva ujjai között. Kivárta, míg befejezem a panaszkodást.

- Tehát… sajnálom. De megeshet, hogy túlmagyarázod. Érthető, hogy ennyire parásan fogod fel, elvégre szülők terén csak rá támaszkodhatsz. Ha ő is labilis, akkor te is rögtön pánikolsz. Asszem, ez természetes. Csak ne hamarkodd el.

- Csak rá támaszkodhatok…

- Izé, nem úgy értettem, hogy anyád nem szeret!

- Vágom, oké. Kösz, Tomi.

Aztán kidobtam a taccsot.

Ez valami új divat, hogy leokádjuk magunkat?

 A cigi tette, túl sokat szívtam. Persze Tamás előtt tarthattam a szám, cink lett volna elköpni, hogy hőn szeretett dohányom kifogott rajtam, csúnyán átvágott. Romlott párizsira fogtam, de kétlem, hogy bevette. Csak szólt, hogy várjak itt, míg vissza nem jön.

Éveken keresztül ültem a jéghideg betonon, visszanyelve a maró gyomorsavat, ami üres tankomban kotyogott. Könnyek csípték vörösre szemem, ahogy megmaradt, szürkésfekete leveleket markoltam, kavicsokat vágtam hozzá a stoptáblához. Ne mondja meg, mit tegyek. Megint öklendeztem egy sort, majd’ belefulladtam saját görcseimbe, hiába, hogy az égvilágon semmi nem jött.

- Hazaviszlek, te nyominger. Gyere! Sokkal tartozol. Bűzölögsz, baszki. Húzd össze a kabátod, úgy nem látszik a folt. És én még azt hittem, te vagy a jobb faszi kettőnk közül!

Csipkelődése egy gyenge nevetést rántott elő, de vajmi keveset ahhoz, hogy jobbnak nyilvánítsam állapotom.

Tomen jegyet vett kettőnknek a buszra. Hazafelé, mellette vergődve azon gondolkodtam, mikor fogok meghalni. Nem valami letargikus hamissággal boncolgattam a témát: mindenféle költői nagyságot nélkülözve agyaltam, vajon csendes lesz-e, zajos… fájdalmas? Esetleg kínoktól gyötrelmes? Vajon kiérdemlem majd, vagy csak a véletlen szól közbe?

A nő előttem erősen volt kifestve. Furcsa szerzetnek tűnt, mivel egy törött fejű rózsát tartott a kezében. A szirmok lefelé kókadoztak. A növény már rég kimúlt, de tulajdonosa továbbra is ádázul szorongatta tüskés szárát. Láthatóan nem vette észre, hogy ujjaiba mélyednek a hegyes tetejű kis háromszögek.

Ez nem egy metafora volt, ahogy sokan hinnék. Nem egy kibaszott előrejelzése annak, hogy lefejeznek, esetleg én is gyönyörű vagyok, de már temetni lehetne. Vagy, hogy a tüskék engem jellemeztek, mogorvaságom, hogy mindenkit bántok és észre sem vették. Csak egy random ember volt, aki kapott egy virágot, de felszálltában véletlenül megsebezte az ajándékot. Tudom, mert láttam. Szóval kuss, ez nem azért volt így, mert annyira dramatikusan, meg titkon suttogó az élet, hogy beleleheli a füledbe, hogy „Hé, srác, ez a tragikus sors vár rád is.”. Néha a legnagyobb faszság, amit tehetsz, hogy belelátod az ürességbe is a létet. Néha túlpörgeted a valóságod és magad is belezavarodsz. Nem lesz belőled több, mint egy mellékszereplő a mellékszálban. Nem te írod magad, hanem téged írnak meg, önként adod ki sorsod irányítását a kezed alól.

- Szálljunk le.

- Ne szarakodj, Benjámin.

- Nem szarakszom, beteg vagyok.

- Beteg a faszomat!

- Mit káromkodsz...

- Hazudsz nekem. És ez kurvára nem tetszik.

- Nem dohányozhatsz a lakásban.

- Nem hazudhatsz a pofámba.

Némán hagytam, hogy fellobbantsa kikandikáló szálait a dohánynak. Egy ponton megnyomódott a szál, láttam, hogy el volt törve és valaki értő kezekkel javította meg a sérült Marlbit. Mosolytalanul mosolyogtam, tudásom átadása kiteljesedett Tomiban. Tizenhat évesen több részegen megnyomorított cigit foltoztunk össze, mint ötöst vittünk haza. A cirka másfél éves barátságunk pecsétje volt a békecigi, amit józanodás hajnalában szívogattunk, tolldozott-foldozott szerencsétlenségében.

Kivételesen bántotta az orromat a füst, ablakot nyitottam.

- Radócz az?

- Mi?

Talán elmondta volna neki? Agyamban szánkáztak a gondolatok, amiben felváltva hálálkodtam Zolinak, az esetleges tényért, hogy nem csak az én nyakamba pakolta be a súlyt – de közben szidtam is, amiért talán még sem én voltam az egyetlen, akiben biztosan megbízott. Tomi alaposan kivárt, mielőtt végre pamacsokat eregetve kibökte, hogy végig őt bámultam aznap, és hacsak nem vagyok belé totál szerelmes, akkor valami más gáz lehet.

- Igen, tényleg ő idegesített fel.

- Mivel?

Basszameg.

- Figyelj, nem pofázhatom el. Ha akarsz valamit is tudni, nem az én tisztem szétkürtölni. Hívd fel, fuss össze vele, halál tudja! De nem leszek spicli. Tőlem nem hallasz semmit.

Tomen fontolgatta és ízlelgette, hogy végre egyenesen kimondtam: valami tényleg tépázza idegeimet, viszont tartom a pofám. Habozott, merőn nézett a szemembe, azzal a „kurva anyád, kiszuggerálom belőled” tekinettel. Kíváncsi természete túlságosan hajtotta ahhoz, hogy ne pattanjon le pár másodperc elteltével a bárszékről, miután kudarcot vallott a szuggera. Telefonjával markában tűnt el a hátsó ajtón, ki a kertbe, hogy megcsörgesse a nagyvilágit. Elszívtam a maradék cigarettát, már nem émelyegtem tőle, ami egy kicsit jobb kedvre derített. Tomi elfojtott hangjának zümmögése elveszett a papír sercegése mellett. Igen, néha veszekedtünk a kisdrágámmal, de ha jól nyúltam hozzá, akkor zenélt ám nekem.

Éveknek tűnő percek vánszorogtak, a csikk már rég kihűlt, mire Tamás vissza óhajtott találni hozzám. Szenvtelenül vett ki a hűtőből egy kisdobozos kólát, elém is gurított egyet. Vaníliás Dr Pepper. Sisteregve vágtuk ki a nyílást, kérdéseim csendjébe úgy siklott bele, mint kés a vajba.

- Mire jutottatok?

- Összefutunk ma a Pöttyösön. Ott majd kitálal.

- Jöhetek?

- Nem, te nem jössz.

- Mer’? Ki vagyok közösítve?

- Megkaptad a magad szentimentális pillanatait a Bástyatetőn.

- Ezt meg honnan...?

- Nem vagyok hülye, jó? Már mondtam. Amúgy láttalak lecsattogni. Még szóltam is neked, csak basztál rá.

- Nem is vettelek észre.

- Oké, vágom. Megbocsátottam.

- Nem kértem bocsánatot.

- Attól még sajnálod. Csak nem tudod.

Visszanyeltem savadzó reakciómat, mélyen rejtettem el lelkem vasdobozába, ott vergődjön tovább. Majd egyszer kiköpöm, mikor már nem ennyire kényes és labilis a szituáció. És a verekedés sebei még mindig ott éktelenkedtek. Azokat nem volt szabad bántani. Akkor nem. Csak ittuk a szénsavas vízkőoldót, könnyezve a buborékoktól.

Révész négykor lelépett. Egyedül játszottam tovább a bérgyilkos kalandjait, és valahogy fejbevágott az, hogy talán a rosszak helyett az ártatlanokat gyilkolom. Nem csoda, hogy ennyien köröznek. A vége ugyanaz: a susnyásban kell feküdnöm, hogy menedéket kaphassak és kicsit is kijózanodjak a valóságból.

Ki számít arra, hogy Homola Kristóf ajtóstul ront a házba? Nem szó szerint, csak rámírt facebookon, hogy el kéne dumálnunk. Ignoráltam, mire Zsombika, a minden reggel birkozószart reggeliző pincsije is zaklatni kezdett, hogy vonszoljam ki magam a „körforgalomból kijössz és na ott van az a hídgeci, oda gyere” nevezetű helyre. Hiába akadékoskodtam, hogy beteg vagyok, nyomom az ágyat, Zsombika magas ívből köpött rá. Szóval remegő gyomorral hajtottam főt a tizenkettedikes Homola akaratának, imádkozva egy gigantikus tornádóért, ami lehetetlenné tehette volna, hogy elhagyjam a házat.

Mennyire jött be? Kettőt lehet tippelni. Adok gondolkodási időt... Ééés letelt. Arra saccolt, hogy leszakadt az ég, kitört a harmadik világháború és Hitler megint nekiállt hisztizni? Höh, tévedés. Kibaszott napsütés, tizenöt fok és lágy szellő. Mindig áll��tom, hogy Isten ki akar nyiratni, de senki nem hisz nekem. Milyen bizonyíték kell még?

Benjámin Galcsik: megyek meghalni.

Révész Tamás: ??

Benjámin Galcsik: homola el akar velem csevegni. Küldök screenshotot

Benjámin Galcsik fényképet küldött.

Révész Tamás: bmeg mit csináltál már megin

Benjámin Galcsik: SEMMIT

Révész Tamás: közelben leszünk. Ha gáz lenne, megyünk, jo?

Benjámin Galcsik: kösz, haver

Révész Tamás matricát küldött.

Fekete öltözékbe burkolóztam. Na, nem azért, hogy fenyegetőbbnek tüntessem fel magam, sokkal inkább, mert azon nem látszott a vér. Még a leggyökerebb is tudhatta, hogy hiába vagy százkilencven magas és a karméreted 38-as, ha vannak olyan nagylegények, akik szumós testalkatú valójukban levernek, mint vak a poharat. Imákat mormolva kiáltottam el magam, hogy elmegyek egy órára, ha nem jövök vissza, akkor valószínűleg bele lettem fojtva a Dunába.

Aztán rájöttem, hogy a Fater sehol nincs. Hagytam egy üzenetet, a hűtőre ragasztottam. Hezitáltam, ahogy a három napja elmosatlan bögrékre néztem. A kedvenc csészéje is ott volt, rászáradt habbal, barna peremmel. Hagyjuk. Hagynunk kell.

Enrgiaitalon igyekeztem töltődni, esetleges sprint esetén, fel kellett készülnöm. Közben folyamatosan konzultáltam Tomennel, aki biztosított, hogy ha ordítanék két kar-kicsavarás között, akkor tuti meghallják. Bár erősen kételkedtem benne, hogy az átlag testalkatú haverjaim bármivel is pozitívabban festenék fel esélyeimet, hálásan küldtem egy brofist-et nekik gondolatban.

Homola. Kibaszott. Márk. Izompóló, farmerdzseki, műmájer a javából. Supracipő meg snapback, feszített, mint állat. Talán fel akar szedni? Az talán még rosszabb végkimentel lett volna, mint a fulladásos halál. Homola kihúzta magát, vállait hátrafeszítve tett pár lépést előre, s kitárta karjait, mintha baráti ölelésbe akarna vonni.

- Galcsik, mi a szett van, gyerek?

- Kösz, megvagyok.

- Na, ez kurva jó, most traccsolunk egy jót, rendben?

Sebhelyes mosoly, kettévágott szemöldök, és Zsombika felderengő alakja az egyik bokor mögül. Jaj, baszd meg, téged egy traktor nem tudna kitakarni, nem hogy egy tujanagyságú növény. Homola intett szolgálójának, hogy ne legyen ennyire feltűnő. A bundesliga-sérós Zsombika erre benyomott valami suttyó rappet, dzsóra gyújtva meredt rám tovább. Gyökerének még ez se jutott el az agyáig, rendesen megszántam a srácot, aki nyolcvanasévekbeli hajviseletével egy elhízott Delhusa-hasonmásnak is elmehetett volna. Kevés eséllyel indult az életben.

 - Galcsik, ide fókuszálj.

- Bocs.

- Na, meséld el, hogy miért koslatsz Vivi körül.

- Után.

- He?

- Azt úgy mondják, hogy koslatni valaki után, helyesen. Így is van értelme, de nem ez a mondás.

- Te most kötekszel? Idejöttem, full normálisan és te baszakodsz. Hogy van ez, Benjike?

A Dunapart még sosem volt ennyire bizarr színhely pályafutásom során. Sok fontos esemény hátterét adta meg a sétány, de azt még tuti nem, hogy andalgok egy végzős harcipatkánnyal. Nyilván fogalma sem volt a tényekről, vészcsengőim megszólaltak emelkedő hangszínét érzékelvén. Itt volt az ideje, hogy visszavegyek, ha nem akartam betört képpel távozni.

- Tehát... nem akarok semmit Vivitől. Megkért, hogy táncoljak vele, mert szakítottatok.

- Jó, és?

- Mi és? Ezen nem lehet mit ragozni. Anno szívességet tett nekem, és valahogy még is meg akarom fizetni ezt.

- Jó, kuss. Mennyit perkálsz?

- Mi?

- Mennyi lóvét?

Azt a retkes...

- Khm, úgy értettem, hogy a keringővel. Mert nem volt partnere.

- Oh.

Szinte hallottam kattogni a kerekeket az agyában, ahogy a berozsdásodott rugókat igába hajtották. Türelmesen vártam, míg összerakja az egyiket a másikkal. Elővettem az odafelé zsákmányolt Marlborom, Homola türelmetlenül nyújtotta tenyerét. Legalább tüzet már magának fakasztott gyújtójából.

- Szúrod a szemem.

- Miért?

- Túl sok helyen vagy ott. Nem csak engem idegesítesz.

- Kinek van baja velem?

- Soroljam?

- Légyszíves.

- Szarkának, Galványinak, Szimoneknek...

- Jó, felfogtam. Mondjuk, nem vágom, miért.

- Szal akadj le a nőmről.

- Már szakítottatok elvileg.

Kuss, KUSS.

- Majd összejövünk megint. És azért, mert különmentünk, még az én párom, vágod? Csak... hagyd őt békén.

Homola felült a mellvédre, puffogtatva és összeráncolt homlokkal. Totál elfeledkeztem arról, hogy egészen abban a hitben hagytam el otthonomat, hogy vége a dalnak. Ehelyett kiderül, hogy Homolának is megvan a maga érzékeny pontja – mi hihetetlenül abszurd, ha nem ez?

Habár Márk nem váltott át sírós kisgyerekbe, inkább kiköpött a járdára.

- Hagyjam cserben?

- Itt vagyok én!

- Hol? Nem jársz próbákra.

- Ne ugassá’ má’ bele.

- Én ugyan nem.

- Helyes. Lerendezem. Ha még egyszer hozzányúlsz, megetetem veled a saját heréd.

- Oké. Mehetek?

- Nem. Tudod, hogy megverhetnélek?

- Igen. Miért nem teszed?

- Mert Vivi csíp téged, valami oknál fogva. Nem kenlek a betonba, mert akkor elvágnám magam előtte. Ismer annyira, hogy kiderítse, hogy én tettem.

Egy rakás Bádys csattogott el előttünk, lekezeltek Homolával. Szokásos kérdések, hogy mi a helyzet, ki honnan szedi a cuccot és hogy mikor mennek kondiba. Márk felszegett állal óbégatta el hétvégéjét a legsuttyóbb diszkóban, amit a megyeiek ismernek (igen, a jégstrand). Nem csodáltam, hogy Vivi kirakta Homolát. A párkapcsolatok oltára az ehhez hasonló.

Miután végre leléptek, Homola arasznyira a kezemtől nyomta el cigijét.

- Szóval ne aggódjál. És kerüld el. Nem félek tőled, Galcsik. Lehet, hogy cula vagy, de én jobban nézek ki. És vastagabb vagyok.

Fizikailag lökte ki az utolsó mondatot tudatom. Nem, bármit is jelentsen, nem érdekel. Inkább felálltam, már nem kértem engedélyt a távozásra. Jobbomat nyújtottam Homolának, akinek szemöldöke ecsethajának tövéig ugrott. Tétovázott, majd kérges tenyerét az enyémbe csapta.

- Még most is utállak.

- Jó, én is téged.

- Fasza. Na csá. És mondd meg annak a szerencsétlennek, hogy idejöhet. – bökött Zsombika felé, aki továbbra is kitartóan és rettenthetetlenül posztolt a susnyás közepén.

Félmosollyal biccentettem, majd rövid úton kereket oldottam, csak hogy ne kísértsem a sorsot. Fel sem tűnt, hogy az adrenalin mennyire dolgozott szervezetemben, míg a látszólag elég nyugodt diskurzust lefolytattam Márkkal. Bármennyire is tettlegességet mellőzőre sikerült a találka, hatást gyakorolt rám, hogy a konkrétan Hulk-haragú srác meglepő emberiséggel (átmeneti faszfejséget és síkhülyeségét elcsitítva) volt képes lerendezni az ügyet. Inkább hagytam, hogy lesakkozza. Már töknyolc volt, hogy én táncikálok, vagy Homola. Bár az utóbbi meglehetősen nagy terhet emelt volna le a vállamról.

- Majd elválik.

- Ki válik el?

Tamás és Radócz léptek elő az egyik kapualljból, ami mellett totál katatóniában eltrappoltam. Bizonyára már megesett a titok feltárása, Tomen száján ugyanis egy deka bőr nem maradt, az összeset foggal marcangolta le. Radóczról valamiféle harmonikus béke köszönt vissza, talán az öröme annak, hogy még valakire rárakhatta súlyzóit a lehetséges költözésének. Még annak ellenére is, hogy az előbb valószínűleg zen-módban társalogtak el problémáik filozofikus rétegeiről, volt erejük faggatni, minden rendben volt-e, vagy ki kell-e osztani pár tockost.

- A Stonem szülők a Skinsben.

- Ne bassz, még nem tartok ott. Diiik…

- Jaj, már megint az a sorozat?

- Mért, tök jó. Effy jó nő.

- Szerintem Jal se rossz, csak hülyén öltözködik. Na, meg Michelle…

- Fura az orra.

- HÉ! Most komolyan egy szappanoperára hajazó tévém��sort veséztek ki? Galcsik, neked mesélned kéne.

- Hát, asszem nem keringőzöm többet.

Tizenegyig maradtunk kint, söröztünk egyet a Ladikban. Élveztük a Petőfi Rádiót, a 30Y-t. Tamás megjegyezte halkan, hogy Fejfa mennyire szerette ezt a számot.

- Gondoltok még rá?

- Ez komoly?

- Nincs eltelt óra, mikor nem.

- Az ofő azt mondta, hogy sosem múlik el.

- Lehetséges, könnyen lehetséges.

- Már senki nem említi. Pedig most volt.

- Te sem.

- Mert nem akarom, hogy azt higgyék, hogy sajnáltatom magam!

- És azt sem, hogy gyengének tűnj.

- Most hagyjuk ezt abba.

Megtettük. Csak ittunk még egy sört és elnapoltuk a témát. A sótartóba pakoltuk a fogpiszkálót, Só a Süninek neveztük el, és győzködtük a csapost, hogy ha új szendvicset találnak ki, ez legyen a neve. Megkért minket, hogy többet ne igyunk.

Tamással andalogtam haza.

- Mi a véleményed erről a szituról?

- Eh, nincs jogom beleszólni. Zoli okos, ki kéne használnia. A legtöbben mind menekülnénk innen, ha tehetnénk. Bármennyire vagy hazafi, azért a nyomorgás sem egy utolsó szempont.

- Nyomorgás?

- Az egyetem kifogja rágni a vesémet is, életem végéig nyöghetem az adósságot. Ha egyáltalán felvesznek. Ha nem, akkor mehetek tizenkétórázni, kitörölhetem a seggem egy érettségivel.

- Elmennél innen?

- Ha lenne eszem, már rég nem itt tartanék. De sajnos nincs.

- Talán… megpróbálnám.

- Hm, nem gondoltam volna rólad.

- Kell egy kis életveszély néhanapján.

Féltizenkettőkor toppantam haza, komótosan baktattam, játszva a kulcskarikával, halkan dudorászva. Az este átlagos volt, de ez olyan volt, akár a frissítő a nyári hőségben. Csak random hülyeségeket megvitatni, vitatkozni a kormány faszságain és a pszichológiai kiselőadásom zagyvaságain merengeni. Olyan középszerű, és olyan csodálatos volt, mint vizsgaidőszak után beverni nyolc felest és hajnalig táncolni.

Aztán a konyhában egy idegen alak köszöntött. Vagyis nem éppen idegen.

Rita. Abból a tányérból lapátolva a kukoricapelyhet, amiből nyolcéves korom óta ettem a reggelimet.

Klisésen.

Egy szál XXL-es ingben, ami nem az enyém volt.

[disguisedcrocodile]

nyominger

The kakapo, New Zealand’s flightless parrot (x)

[romanmigracs]

@okoselvtars te kis sötétlelkű nyominger,

ciantabletta helyett a pálinka is megteszi, igyál szorgosan rivotrilra, akárcsak a Potrohos Gazda , és a haza fényre derūl, tán még a román életszínvonalat is utolérjūk

Ma itt voltak a szüleim. Nagyhangú baloldali, liberális gondolkodású család a miénk. Ők inkább baloldaliak, mi inkább liberálisok, de van közös nevező. Nyilván szóba került a tegnapi nap, majd apu kicsit megfeddve, de inkább féltve mondta: "fejezd be! Ne kommentelj, ne tegyél "legyen másik" profilképet! Mentetek tüntetni tegnap? Mert én csak azon izgultam, hogy mentetek-e... Baj lesz fiam!.. " A lelke mélyén csak arra vár, hogy történjen valami, de mikor kérdeztem, hogy ha mi nem, akkor ki? - tudta, hogy igazam van. Csak félt. Félt bennünket attól, hogy ellehetetlenítenek, hogy bántanak, hogy listáznak..mert ő már átélte ezt. Tudja, hogy az ő életében már nem történik nagy politikai fordulat, látom, milyen nehezére esik nem kommentelni egy-egy cikk vagy vélemény alá a sokszor kendőzetlenül nyers véleményét a rendszerről vagy az adott politikusról. Ledolgozta az életét, kussolt, amikor gyerekek voltunk, mert kussolni kellett, hogy védjen minket, most pedig, amikor szintén lenne mondanivalója kussol, mert már öreg, mert fél, hogy jön érte a TEK...azt szeretné, hogy az a pár év, ami még van itt neki, legyen már nyugodt, mert kigyógyult a rákból, végig nézte, ahogy a fia, anyja, apja, anyósa is megküzd a kórral.. Mert egész életünkben az volt a szállóige, hogy"majd ha egyenesbe jövünk", ami sose jött el... Egy élet munkáját adta ennek az országnak és most azt érzi, hogy számkivetett, hogy az ő véleménye nem számít, ha nem oda húzza az ikszet, ahová elvárják. És forr benne a düh, hogy nem mondhatja el, hogy a kurvaanyátokat ingyenélő senkiházi gecik.. Engem csak csendesen kér, hogy ne csináljam..

Mert félt.

Megértem.

De Ti mind, akik miatt az apám, az anyám és még olyan sok ember inkább hallgat, mert elértétek, hogy rettegjenek, szóval Ti, ha már az Ő életükben nem is, de remélem még az én életemben megtapasztaljátok, milyen félni. Nem, nem Sorostól, Brüsszeltől, libernyákoktól vagy árnyék hatalomtól. Félni az igazságszolgáltatástól, félni az ellehetetlenüléstől, rettegni a holnaptól... attól, hogy a műanyag lakat is rátok rozsdásodik..

Szívből kívánom!

[do-not-care-anymore]

Leci nyominger vagyok azt ja 🙃baratkozok

[allamilogisztikus]

???????

Jaj, elnézést! Most látom elfelejtettem kirakni az idézőjelet. Ember egyszer akar egy liberális politikussal azonosulni, aztán rögtön sötétlelkű nyominger lesz teljesen jogosan, teszem hozzá.

Kérlek neki címezd a fentieket:

Amúgy érdekes meglátások. Remélem az eredeti szöveg elhangzásakor is hasonló mód kiakadtál. 

Ma itt voltak a szüleim. Nagyhangú baloldali, liberális gondolkodású család a miénk. Ők inkább baloldaliak, mi inkább liberálisok, de van közös nevező. Nyilván szóba került a tegnapi nap, majd apu kicsit megfeddve, de inkább féltve mondta: "fejezd be! Ne kommentelj, ne tegyél "legyen másik" profilképet! Mentetek tüntetni tegnap? Mert én csak azon izgultam, hogy mentetek-e... Baj lesz fiam!.. " A lelke mélyén csak arra vár, hogy történjen valami, de mikor kérdeztem, hogy ha mi nem, akkor ki? - tudta, hogy igazam van. Csak félt. Félt bennünket attól, hogy ellehetetlenítenek, hogy bántanak, hogy listáznak..mert ő már átélte ezt. Tudja, hogy az ő életében már nem történik nagy politikai fordulat, látom, milyen nehezére esik nem kommentelni egy-egy cikk vagy vélemény alá a sokszor kendőzetlenül nyers véleményét a rendszerről vagy az adott politikusról. Ledolgozta az életét, kussolt, amikor gyerekek voltunk, mert kussolni kellett, hogy védjen minket, most pedig, amikor szintén lenne mondanivalója kussol, mert már öreg, mert fél, hogy jön érte a TEK...azt szeretné, hogy az a pár év, ami még van itt neki, legyen már nyugodt, mert kigyógyult a rákból, végig nézte, ahogy a fia, anyja, apja, anyósa is megküzd a kórral.. Mert egész életünkben az volt a szállóige, hogy"majd ha egyenesbe jövünk", ami sose jött el... Egy élet munkáját adta ennek az országnak és most azt érzi, hogy számkivetett, hogy az ő véleménye nem számít, ha nem oda húzza az ikszet, ahová elvárják. És forr benne a düh, hogy nem mondhatja el, hogy a kurvaanyátokat ingyenélő senkiházi gecik.. Engem csak csendesen kér, hogy ne csináljam..

Mert félt.

Megértem.

De Ti mind, akik miatt az apám, az anyám és még olyan sok ember inkább hallgat, mert elértétek, hogy rettegjenek, szóval Ti, ha már az Ő életükben nem is, de remélem még az én életemben megtapasztaljátok, milyen félni. Nem, nem Sorostól, Brüsszeltől, libernyákoktól vagy árnyék hatalomtól. Félni az igazságszolgáltatástól, félni az ellehetetlenüléstől, rettegni a holnaptól... attól, hogy a műanyag lakat is rátok rozsdásodik..

Szívből kívánom!