#nyílt pálya | Explore Tumblr posts and blogs

dolomitidoppio · 1 year ago

Text

DAY THREE

2023.09.01.

A második alkalom, hogy a vekker keltett minket, amire már azt lehet mondani, hogy ez aztán a széria. Eleve túracuccba öltöztünk és úgy mentünk a kantinba elfogyasztani a reggelit. Miközben falatoztuk az ízletes csemegéket, átbeszéltük a menetrendet. Az olaszok által reggel preferált cappuchino elfogyasztása után, bepakoltunk az autóba és nekieresztettünk mai célunk, a Tre Cime di Lavaredo felé.

Ha szóba kerül a Dolomitok, talán nem is lehetne ikonikusabb képet elővenni, mint a Három Nővér sziklaformációját. Konkrétan az, aki (én) kevés külföldi földrajztudással rendelkezik, talán azt is hiheti, hogy ez maga a Dolomitok.

Már többször rájöttem, hogy velünk a legfőbb hiba, hogy nem tájékozódunk előre. Ez most is beigazolódott, hiszen már jóval korábban lezárták a Misurinaból induló utat, mint ahogy mi odaértünk. Le is húzódtunk az egyetlen útmenti szabad hely mellé, majd feltérképeztük a környéket. Há’ bizony innen fel lehet menni gyalog a Rifugio Auronzo-ig, vagy busszal. Mivel a megállóban meglehetősen nagy sorok kígyóztak, így a gyalogszert választottuk, nyilván keménységünkre hagyatkozva. 5,5 km 500 m szintet kellett ledolgozni, hogy egyáltalán a kijelölt túrát elkezdhessük. A Lago Antornoig aszfalton, majd elhagyva a tavat erdei ösvényen és sziklás útvonalon haladtunk a menedékház irányába.

Mellon kifejezetten élvezte, hogy több helyen is tudott mártózni. Az egyik szikla árnyékában egy pár falatozott, akikhez nem volt rest odamenni és kinézni a kaját a szájukból. Micsoda egy kutya, rommá égeti az ember. Minden komolyabb mászás után pihentünk picit, így talált meg minket egy győri kerékpáros, hogy készítsünk róla pár villantós képet. Hát már itt is magyarok, betojok. A menedékház alatti ösvényen lovak keresztezték utunkat, akik meglehetősen bizonytalan látványt nyújtottak.

Mellont megkötve óvatosan somfordáltunk el a hatalmas, ébenfekete jószágok között. A pihenőbe érve rövid ücsörgést követően, mely pillanatokat nagyjából 200 másik túrázóval osztottunk meg, neki is vágtunk a körnek. A Tre Cime keleti oldalán kezdtünk, ahol fenséges látvány nyílt a völgyre és a szemközti ormokra. Mellon szabadon volt, mert itt biztonságosabbnak ítéltük a számos turista ellenére. Nem nagyon izgatták az emberek, de azért rengeteg simit és dicséretet gyűjtött be a szembe haladóktól. Szerencsére a Rifugio Lavaredot követően a népesség is csökkent, onnan kezdtük meg az emelkedést az északi oldal irányába. Mellon 2400 m magasan megmártózott egy kristálytiszta hegyi tóban, csakhogy megint a #magasélet taget lőhesse el az instáján. Ahogy az északi oldalon felértünk túránk legmagasabb pontjára, rendesen fel kellett öltözni, mert majd megvett az Isten hidege. A Nővérek végig felhőbe borultak, de engem ilyen sejtelmesen még inkább lenyűgözött a látványuk.

Tovább haladván egy hármas elágazáshoz értünk. A felső utat nem is láttuk hol vezet, az alsó túl egyszerűnek tűnt, így az orom oldalán haladó, kicsit szélesebb single trackre esett a választás. Amellett, hogy rohadt nehéz pálya volt, még rendesen oda is kellett figyelni, hogy hol kelünk át a sziklákon. Ha itt valaki megindul, akkor az könnyen a mélyben találhatja magát, de erre nem is akartunk gondolni. Le a kalappal Kriszti és Mellon előtt, hogy ezt bevállalták, mondjuk nemigen volt más választásuk. Végül úgy döntöttünk, hogy a tervekkel ellentétben nem megyünk el Rifugio A. Locatelli-ig, hanem előbb leereszkedünk a hegyről. A süllyedés egy éppen kijárt ösvényen rendkívül megterhelő volt, de kb. 150 m szintcsökkenés után megérkeztünk az alsó útra. Megnéztük a turistajelzést, de hát az a csíráknak való és mi kőkemények vagyunk, mint Balogh Tibi. Végül egy jelöletlen ösvényen indultunk neki a völgynek a nyugati oldalon. Eszméletlen látvány volt a hegy, ahogy a kitisztult időben néha teljes formájában megmutatta a Nővéreket. Szépen ereszkedtünk, mígnem hangos vinnyogásra lettünk figyelmesek. Murmeltier!!! Hangzott mögöttem! Dikk ez má elfelejtett magyarul, az se zavarja, hogy németül beszél olaszföldön. Annyira vágytunk már látni mormotákat és az utunk mentén a kisebb sziklák mellett megpillantottuk a kíváncsi rágcsálókat. Mellont nem igazán hatották meg a szőrmés jószágok, mintha ezer éve itt sétálgatna, úgy haladt lefele előttünk 30 méterrel az ösvényen.

Krisztit elérte egy holtpont, de több pihenővel tarkítva elkezdtük az utolsó csúcstámadást. 15 km környékén már azt beszélgettük, hogy jó lesz busszal lemenni, hiszen rendesen kimozogtuk magunkat. ahogy az utolsó kanyarra fordultunk talán a legdurvább helyzetbe kerültünk eddigi túránk során. Lejött a hegyre a felhő. Pontban 18:30-at írtunk, amikor befordultunk az Auronzo menedékhely szinte teljesen kiürült parkolójába. Nagy nehezen, a kb. 5 méteresre csökkent látótávolságban megkerestük a buszmegállót, majd bizony konstatáltuk, hogy az utolsó járat 30 perce elhagyta a hegyet. Ezt ősmagyarosan mondván rendesen beszoptuk. Ilyenkor rajtam eluralkodik a problémamegoldás és átmegyek egy zs-kategóriás Bear Gryllsbe. Ezúton is köszönöm az egykori deszantosnak, nem hiába aludt tevében és ivott pisit kígyóbőrből. Krisztiéket leültettem egy padra, majd felszaladtam a vendégházba. Vettem 4 vizet, meg 4 szendvicset, hiszen a Börz étterme sem lesz már nyitva, mire hazaérünk. Felvettem a citromsárga pulcsim, majd feltettem a maxra töltött fejlámpám. Krisztivel elővetettem a telefonját és bekapcsoltattam a vakut. Megbeszéltük, hogy az aszfaltos úton megyünk le a kocsiig, majd konvojban elindultunk. Szerencsére szinte nulla volt az autóforgalom így biztonságba haladtunk. 1 km megtétele után elhagytuk a felhőt és újra láttunk mindent, csodálhattuk a tájat.

Utópisztikus gondolat azt hinni, hogy 18 km ilyen mászás után ehhez még van valakinek romantikus hangulata. Mindenesetre rendkívül felszabadító érzés volt kijutni a masszából, pedig alapvetően mindketten szeretjük a ködöt. Kriszti minden erejét összeszedte és robot üzemmódban ballagtunk, míg ránk nem esteledett. Az utolsó kilométert vak sötétben a lámpáink fényében tettük meg. Szenzációs élmény volt végre megpillantani az autót 23 km és 1050 m szintemelkedés megtétele után. Több, mint 9 órát voltunk úton, ami mindkettőnk számára abszolút rekord. Mellonra végig figyelve, folyamatosan itatva és fürdetve teljesen jól bírta a számára is újszerű kiképzést.

A szállás felé még másfél óra autókázás várt ránk, miközben megvacsoráztunk a szendvicsekből. Egész nap alig ettünk és a szakasz második felén már nem is igazán tudtunk volna. A három Nővér monumentális látványa teljesen magával ragadott minket. Ez az a hely, ahova az ember már akkor is visszavágyik, amikor még el sem ment onnan. Irgalmatlan büszke vagyok magunkra, de kicsit mérges is, hogy felelőtlenek voltunk. Tanulni kell belőle és tudni, hogy ezek a hegyek nem játékszerek és bár az esetek nagy többségében felkészültek vagyunk esetleges nem várt eseményekre, még jobban tájékozódni kell a helyi sajátosságokról. Azt hiszem egyikünk sem kér forró kakaót alváshoz és bár rendkívül fájt a vége, mosolyogva térünk nyugovóra.

0 notes

akcioferfi · 2 years ago

Text

Két idézet az NSO-ról

“A meccsen aztán egyértelműen a baszkok domináltak, kihasználták a hazai pálya előnyét, a pazar hangulatot, s ennek segítségével játékban is a pamplonaiak fölé kerekedtek, majd Inaki Williams góljával a vezetést is megszerezték a 33. percben.” - írják a Bilbao-Osasuna Király-kupa visszavágóról, amelyet végül előbbi csapat nyert meg, és jutott be a döntőbe.

“A játék a második félidőben is nyílt maradt, több Bayern-helyzettel, Benjamin Pavard például a 62. percben kapufáig jutott, a Freiburgba pedig a 68. percben beállt Sallai Roland.“ - ez pedig már a Német-kupa, ahol a Freiburg búcsúztatta a Bayernt.

Micsoda silány megfogalmazások ezek!

Értem én, hogy közkeletű magyar beceneve az Athletic Bilbaonak a “baszkok,” azonban ha a zsurnaliszta úr ránézne az ellenfél nevére, talán láthatná, hogy nem nagyon rokonítható a spanyol nyelvvel. Konkrétan baszk a neve az Osasunának, helyi riválisa többek között az Athletic Bilbao. Ennek illene utánanézni legközelebb (bónusz: az odavágóról szóló meccsen is csak a Bilbao volt a baszk).

A másodikról: azt értem, hogy meg kell említeni, ha kis hazánk válogatott játékosa is pályára lép (elvégre egy magyar sportportálról van szó), de mit jelent ez a mondat? Már az egy freiburgi helyzet volt, hogy Sallai beállt a pályára? Pavard-nak ehhez egy kapufa kellett, de válogatottunk szélsőjének elég a veszélyeztetéshez, ha becserélik.

Valami olvasószerkesztőt is intézhetne Pogi Gyuri a laphoz, szerintem pénz lenne azért rá.

#lastdaysofnso

1 note · View note

angelofghetto · 10 months ago

Text

Szerintem az a baj, hogy mindenki frontális felállásokban gondolkodik. Hogy menjek oda, mit mondjak neki, mit tegyek, hogyan jelezzem, és mi lesz, ha visszautasít? Miért kell ezt kiélezni? Én ettől kikészülök, mint attól is, mikor a filmekben megállnak a franciaágy két oldalán, gyorsan ledobálják a ruháikat, aztán zsupsz a takaró alá, és onnan már nem is mutatják. A szex nem valami akadálypálya amit végig kell küzdeni, hanem önfeledt, kreatív játék amit a pillanatban élünk meg közösen, és nem elvont szabályok szerint kell művelni, hanem mindig ott és akkor alakuló interakció, még ugyanannál a párocskánál is mindig más és más hangulattól, időjárástól, szituációtól függően, és a szeretet kifejeződése.

Máshonnan kell nézni, nem ennyire direkt módon, mint eldöntendő kérdést. Nálam ez a tekintettel kezdődik, a járással, leülés-felállással, azzal, ahogy a tárgyakért nyúlok, a véletlen kicsi érintésekkel, amiket szinte alig vesz észre a párom. Az izomtónusából már érezhetem, hogy éppen nyitott vagy nem. Ha koncentrál valami másra, olvas, dolgozik, a focira figyel mert épp most készülődnek a tizenegyesre, vagy akármi, a teste csukott jelzést fog adni, vagy egyáltalán nem reagál. Ha nyitott üzemmódban van, megsimítom a haját, a tarkóját, a vállát vagy a hátát, és arra már erősebb visszajelzést ad, ebből tudom hogy szabad a pálya. Ha "nem férek el mellette", és testtel is súrolom, már majdnem biztos hogy magához fog húzni. Ez a randis időszakra is igaz, csak akkor óvatosabbnak kell lenni, mert még nem ismerem a másik reakcióit és határait. A jó hír, hogy egy szót sem kell szólni hozzá, vagy tök semleges beszélgetésnél is működik, és bármelyik "nem" jelnél le lehet állni, kicsit később finoman újra próbálni, hogy biztos legyen. Nincs nyílt visszautasítás, megszégyenülés.

A beszélgetés is művészet, hogyan lehet olyan apró bókokat, kétértelműségeket bevetni, amelyek nem durvák, közönségesek, inkább játékosak, és ha a másik "nem hallja meg", vagy nem veszi a lapot, akkor ott le is lehet állni. Jók a hosszú séták. Nem azt mondom, hogy ejtsünk le zsebkendőt, de hagyni kell, hogy a másik kicsit vezessen, adja a karját. Ha hideg van, és rám teríti a dzsekijét, az olyan, mintha tetőtől talpig ölelne: benne van a testének melege és illata.

Imádom vetkőztetni a palimat, rétegről rétegre, úgy kibontogatni, mint valami különleges desszertet, figyelni, mikor kezd nagyon finoman elindulni a testéből az a jellegzetes kis párafelhő, ami az izgalommal jár, és az az alig észrevehető remegés. Azt is szeretem, hogy még télikabátban egy buszmegállóban is tudok úgy ránézni, majdnem-hozzáérni, hogy legszívesebben ott szétszedne. Imádok egy pasit addig húzni, amíg már szinte attól is elsül, ha csak rágondolok. A vágy felkeltése, fokozása és szinten tartása művészet, de sajnos manapság a pornón nevelkedett generációknál nem az ínyenc étterem játszik, hanem a gyorskaja papírzacskóból a kuka mellett. Nincs eleje, közepe, vége, csak a bumm-bumm-ciao. Semmire sincs idő, de ami még rosszabb, igény és készség sincs, ezért kell minden aktushoz más nő, hogy legyen benne valami új. És onnan jön az a rész, hogy mindenki magára figyel, és sebességre meg darabra megy a játék. Nekem ez horror. A pornó stílusú szex üres személytelen rutin. Számomra büntetés. Ha hagyja a partnerem, "kinevelem" magamnak, rávezetem, hogy mivel tud beindítani, (alig hiszem, hogy ne örülne ennek). Én is ugyanúgy megtanulom őt. Csak sajnos valami félreértelmezett férfiminta miatt erre egyre kevesebb férfi vevő. Leadják a menüt, ha nem tetszett, az én problémám.

Mondjuk én azt sem értem, mikor a nő puncimegvonással büntet. Ott szuszog mellettem a dögös pasim az ágyban, és nem nyúlok hozzá??? Ezzel magamat is büntetem. Legfeljebb ha nagyon dühös vagyok rá, a szex kicsit elhajlik a szado-mazo irányba, és ennyi. És igen, az is kell, mikor már hazatéréskor annyira tüzesek vagyunk, hogy csak az előszobáig jutunk el, és olyan az egész mint a nyári zápor. Volt olyan, hogy tudtam, mikor ér haza, kint kevertem a palacsintatésztát a konyhában, de nem vettem fel bugyit a ruha alá. Mikor rutinból megpaskolta a hátsómat, kikerekedett a szeme a váratlan meglepitől, és odaégettünk néhány palacsintát. Volt olyan, hogy nem hagytam levetkőzni, de rajtam csak egy csipkekesztyű volt, ami minden körülmények közt rajtam maradt. Izgalmas felállás :) És az, hogy én alszom, és a pasim akar valamit? Hajrá. Gyakran evés közben jön meg az étvágy. Az sem utolsó, amikor arra ébredek, hogy már a közepén tartunk, mert a testem hamarabb ébred fel mint én :)

Amitől meg megint csak kikészülök, mikor azzal henceg egy pasi, hogy hány nője volt. Ez három dolgoz jelez nekem: képtelen az elkötelezett tartós kapcsolatra, valószínűleg élő baktériumtenyészet, és ő is a nyuszi típus, aki pumpálja kicsit a nőt, aztán lefordul róla és várja a gratulációt, miközben bealszik vagy lelép. Ahhoz szoktam hasonlítani: hiába megy fel minden házban a félemeletig, sose tudja meg, mi van a tetőn. A sok nővel legfeljebb a haverok előtt lesz ász. Vagy azt mondja, "ez a nőknek tetszeni szokott". Hol érdekel engem, hogy a többi nő élvezi hogy belenyalnak a fülébe, ha én pont utálom? Nemigen ismerek olyan nőt, aki díjazza, hogy az összes többihez hasonlítják. A kapcsolat elején alig figyelek magamra, inkább "tanulom" a partnert: hogy mit szeret, mivel tudom feltüzelni, lelassítani, mert csak akkor tudok játszani egy hangszeren, ha tudom, hogyan tudom megszólaltatni, utána már játszhatok rajta rafináltabb darabokat is. Ez manapság mintha kimaradna. Végülis egy-két éjszaka alatt leadható az egész műsor, nem derül ki hogy ennyi a teljes repertoár.

Egy szó mint száz, nem kéne "napirendi pontot" csinálni abból, aminek sokkal természetesebbnek és lazábbnak kellene lennie, de teljesítménykényszerré alakítjuk.

Néha "színes tintákról álmodom", és a "habos sütemény illata száll felém", de az egyedi dolgokat egyre inkább átveszi a tömegtermelés, a fogyasztani-eldobni kultúrája, és a körbematricázott világban senkit nem érdekel egy szabadkézi krétarajz a földön.

Nem mondom, hogy szép dolog volt

Az egyik barátom felvetett egy szexszel kapcsolatos kérdést, ami eléggé nagy követ vágott az én békés kis pocsolyámba.

Mindig is tudtam, hogy van mit fejlődn��m, mert az nem elég, ha az ember agyban pozitív és nyitott, kicsit tényleg olyan a dolog, hogy attól, hogy megnéztél egy videót egy társasjátékról, még valójában fogalmad sincs, hogy ha játszanád egy társaságban akkor bejönne-e. Mert nem csak az érdeklődéseden, nem csak a játékon, hanem a társaságon is múlik. Sejtésem szerint az emberek úgy gondolják, hogy ők jól szexelnek, közben hülyére szorongják magukat, hogy mégse. 10-15 éve szexelsz valakivel, akinek jó veled, neked is jó, komfortos, aztán elválsz és döbbenten állsz, hogy csak egy valakit szokásait meg vágyait ismered. Vagy 10-15 éven keresztül vagy elutasítva, esetleg élsz meg néhanap szánalom dugásokat, éldegélsz a kognitív disszonanciában, míg már azzal sem tudsz mit kezdeni, akivel esetleg jó is lehetne. Egyrészt megtört az önbizalmad, másrészt kénytelen vagy elzárni a vágycsapot. Az meg berozsdásodik, ha nem használják. Gondoltam körbejárom kicsit ezt a dolgot, mert van két nagy kérdés, ami nem hagy nyugodni. A nők szeretik, ha a férfiak kezdeményeznek. De ugyanazon okból szeretik a férfiak is, ha a nő kezdeményez. Mert maga az, hogy tetszünk, hogy vágynak ránk, hogy beindul tőlünk a másik, az bennünk is izgalmat okoz. A vicces, hogy ez akkor is így van, ha a másik ember amúgy nem az ideálunk, vágyunk tárgya, nem tartjuk különösebben vonzónak. A kitartó „nem ideálok” ezért juthatnak végül célba. „hadd rajongjon” szokta mondani egy barátom, amikor egy nő érdeklődik utána. Ami nem csak azt jelenti, hogy nem érdekli, hanem azt is, hogy ugyan miért venné el magától ezt a kis örömöt, hogy valakinek tetszik. A csavar az, hogy amíg az, hogy egy nő visszautasítja egy férfi közeledését, megszokottabb, elfogadottabb, kevésbé megalázó, addig arra, hogy egy nőt utasít vissza egy férfi, arra inkább lenézőbb és megalázóbb körítés van. Ha egy férfit utasítanak el, mindenki veregeti a vállát, lesz másik! Ha egy nőt utasítanak vissza, a reakció az, hogy csináljon magával valamit, hogy tetszetősebb, vonzóbb legyen kívül és belül. Az idősebb, szexuálisan aktív férfiakkal elfogadóbb a társadalom, mint az idősebb szexuálisan aktív nőkkel. Nem hiszed? Nézd meg a vicceket, milyen szinten szólják le a szexuálisan aktív, érdeklődő nőket. De koncentráljunk a kezdeményezésre. Még abban sem tudunk megegyezni, hogy mi számít kezdeményezésnek. Honnan tudod, hogy a másik szeretkezni akar? Egyik barátnőm onnan tudja, hogy a férje olyankor megborotválkozik. Mondania már nem is kell semmit... :D Mennyire kell rámenősnek lenni? Pasi megöleli, megcsókolja a feleségét, erre a nő: jajj a hajam, most voltam fodrásznál, erre a pasi, jajj bocs, oké, bocs. Kész. Nő csalódott, mert mi másért ment volna fodrászhoz minthogy tetsszen a pasinak (legyünk idealisták), pasi csalódott, mert tetszik a nő, de lám, le lett állítva, nem kell a közeledése. Tényleg nem lehet tudni, hogy ilyen esetben, ha a faszi kicsit rámenősebb, abból mi jön ki. De ha a nő mindig talál kifogást, még akkor sem biztos, hogy a pasas ellen van kifogása. Lehet, hogy azzal van baja amit szex közben vagy után megél. Esetleg nincs erről kommunikáció. Nem sikerült jó szexet kialakítaniuk. Ha egy pasi sosem mondja nekem azt, hogy tetszem, vagy jól nézek ki, csinos vagyok vagy sosem emel ki semmilyen módon a "tömegből", akkor elkönyvelem, hogy neki nem tetszem, az ő szexuális érdeklődésén kívül esem. Nyilván, akkor sem fogok kezdeményezni, ha nekem amúgy bejön. Nem vagyok hülye. Ha meg sikerül párszor valami lenéző megjegyzést is tennie, hogy kövér vagyok (nem vagyok) vagy bármi gúnyosat egy általános jókedvű csipkelődésre, akkor nincs az az isten, hogy akár egy jókedvű flörtben részesítsem. Ki szeret megalázódni? Senki.

Ezeken rágódtam, mert végig kellett gondolnom, hogy ha kapok egy meghívást egy pasihoz, akit már ismerek egy ideje, akkor... vagy úgy megyek oda, hogy bármi történhet, de akkor a lelkem mélyén eldöntöttem, hogy szeretném, hogy a bármi megtörténjen, vagy úgy megyek oda, hogy barát vagyok és bármit teszek, még, ha pucérra vetkőzök, akkor sem lépem át belül a határt és fegyelmezetten úgy teszek, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, az ember a barátaival nagyon jó kapcsolatban van, de ez nem jelenthet vágyat. Szerintem 30 felett nincs barátság extrákkal. Nem tudunk hozzá elég lazák, felületesek, könnyedek lenni.

Hát, igen, nem tudtam mást odaképzelni a "feladatba", csak őt. Mert ő vetette fel. És ez összezavart, felkavart. Végigvettem minden blokkot, minden visszautasítást, minden gúnyos-komolytalan megjegyzést, amit a szexszel kapcsolatban megéltem, miközben ezeket nagyon nem akartam volna újraélni. Amúgy, „jártam egyszer egy sráccal”, aki azt mondta a szerelem alapja, hogy zavard össze a másikat. Ha bármivel rá tudod venni, hogy rajtad gondolkodjon amikor nem vagy ott, nyert ügyed van.

Háténmost úgy össze vagyok zavarodva, hogy szerintem erről még fogok posztolni.

85 notes · View notes

pedofilprofesszor · 4 years ago

Text

pedofil professzor

Nyomasek Bobó az MTA fizikaprofesszora türelmesen várakozott a kora esti órákban a Döbrentei téren, nem messze a Gellért-hegytől. Nem volt nagyon késő, de már sötét volt, hiszen rendesen az őszben jártunk már. Egyszer csak tágra nyílt a szeme, mert megjelent előtte a várakozása tárgya: egy kilenc-tíz év körüli fiú. Bobó azonnal megszólította:

-Ne haragudj, nagyon sietsz?

-Nem, nem. - volt a csodálkozó válasz.

-Tudnál nekem segíteni? Le kellene hoznunk három tacskó kutyát a Gellért-hegy tetejéről, mi a párommal ezt nem tudjuk, kell még valaki, elszakadt a póráz.

Mivel a fiú, Vitéz László, harmadikos általános iskolás maga is nagyon szerette a kutyákat, egy éve volt neki egy saját törpeuszkárja, készségesen vállalkozott a feladatra, hogy úszóedzése után felsétáljon a Gellért-hegy tetejére. A magas termetű, harmincas éveiben járó professzor gyors léptekkel iramodott neki az útnak, Laci alig tudta őt követni. Egy idős bácsi jött velük szembe talán az unokájával, Nyomasek professzor úr illedelmesen és jó hangosan köszönt nekik. Egy pár kanyar után, amikor már fentebb jártak, váratlan és dermesztő fordulatot vett a beszélgetés. A professzor a következőt kérdezte a fiútól:

-Tudod-e, mit jelent az, hogy kielégülni? A fiú hallgatott, kilencévesen fogalma sem volt a válaszról. Talán egy „nem” választ elrebegett az orra alatt. A professzor tovább folytatta a megkezdett témát:

-Azt jelenti, hogy most mindjárt leülünk egy padra és letoljuk a nadrágunkat, majd megfogjuk egymás fütyijét. Erre Laci elborzadt. Miről van itt szó, hova került ő?

-Nem, én ilyet nem csinálok! -jött a határozott válasz. Erre a professzor gondolkodóba esett… először az jutott eszébe, erőszakot tesz, ha a fiú ellenkezik, megerőszakolja őt. Aztán eszébe jutott a státusza, hogy mennyi mindent veszíthet, ha az ügy kitudódik… Ekkor így folytatta határozottságot erőltetve magára:

-Na jó – mondta nagy kegyesen – akkor te nem, de én igen! –tette hozzá kemény, parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangon.

A fiú, Laci megijedt. Fent jártak már a hegy teteje felé, ember nem volt a közelben, csak a csillagok világítottak az égbolton. Hirtelen nagyon egyedülinek, magányosnak érezte magát. A magas termetű, erős testalkatú felnőtt ott állt mellette, kényszerítően emelkedett fölé a testével. Laci leroskadt a padra. Undorodva fogta meg a professzor ágaskodó nemi szervét, és csinálta végig, amire a fiatal, ám szakterületén már komoly szaktekintélyt szerzett kutató kényszerítette. Laci közben nézte a város fényeit, az járt az eszében, mennyi mindent lát ő most a Budapestből, de az ő baját, kiszolgáltatottságát, hogy mit is kénytelen csinálni most, nem látja senki…

A lefelé vezető úton kelletlenül válaszolgatott a pedofília bűncselekményét megvalósító fizikus kérdéseire. Amikor visszaértek a hegy lábához, a professzor ezzel búcsúzott, szemöldökét komolyan, megerősítőleg felemelve:

-Egyébként voltak tacskó kutyák is.

Hazafelé a villamoson Vitéz László nagyon nem érezte magát jól, undorodott magától. Nem mert beszélni a történtekről anyukájának. Csak egy fél évvel később mesélte el, amikor nagynénje is hallhatta, aki akkor éppen náluk vendégeskedett.

…Tizenkét évvel később Vitéz László az ELTE Természettudományi Karának hallgatója. Matematika és kémia szakos tanárnak készül, ám harmadéves korában átfut a fejében, talán az elméleti fizikusi pálya lenne a leginkább testhezálló számára. Felvételt nyer a fizika szakra is. A legelső előadáson a professzor egy magas termetű, gyorsan beszélő tanár. Lacinak valahonnan ismerős az arca, de nem ismeri fel benne korábbi bántalmazóját. Nem ismeri fel, pedig a három szakra összesen majdnem egy évtizeden át jár, többször tanítja őt, aki kisgyerekként kihasználta segítőkészségét, négyszemközt is vizsgáztatja, de a fiatalember nem ismeri őt fel. Érdekes módon sokszor úgy gondol a fizikusra, úgy képzeli el, hogy porszívózik, egy porszívó csövét húzogatja. Vitéz László valahogyan nem tud igazán beilleszkedni a tanszék szakmai légkörébe: A kutató fizikusokat képző tanszéken, amely az MTA-hoz tartozik, sokszor bukdácsol, noha a másik két szakján remekel. Nem tudja pontosan ő se, miért, de sokszor félve megy be az órákra. Az egyik januári vizsgaidőszakban érdekes dolog történik: Nyomasek Bobó vizsgáztat, a teremben 10-12 diák van bent, három különböző tárgyból vizsgáznak, egymás előtt. Vitéz László tantárgyából ketten jöttek vizsgázni, Lacin kívül még Fekete Kázmér, a mára már komoly hírnevet szerzett kutató. Nyomasek tanár úr megkérdezi, melyikük szeretne előbb vizsgázni. Laci feszeng a széken, nem nagyon akaródzik neki, míg Fekete Kázmér rezignáltan azt mondja, neki mindegy, mikor kerül rá a sor. Le is vizsgázik jelesre, minden kérdésre hibátlanul tudja a választ. Laci rádöbben, ő sem adott volna rosszabb válaszokat. Most az ő kérdései következnek! Ám ezek már nem könnyű kérdések, s noha Laci minden órán ott volt, nem ismerős számára a téma. A felelet végén a professzor ennyit mond csak:

-Volt jobb is. –mire Vitéz László így válaszol: -Én nem emlékszem, hogy ezeket a kérdéseket vettük volna, sőt, úgy emlékszem, hogy nem vettük őket. – a többi tárgyból vizsgázók halkan nevetgélnek. Erre a professzor így folytatja: -Biztos, hogy mindet vettük! – a „biztos” szót erős nyomatékkal ejti ki. Laci félve nyitja ki a tanártól visszakapott indexét: legnagyobb meglepetésére egy jeles osztályzat áll benne!

Három hónappal később, a tantárgy második részének oktatása során, egy tétel kifejtése közben Nyomasek professzor úr mellékesen és bocsánatot nem igazán kérő mosolygással az arcán jegyzi meg: -Ez volt Lacinak a vizsgakérdése.

Évek telnek el, s még mindig nem döbben rá, hogy már kisgyerekkorában találkozott Nyomasek tanár úrral. Csak valahogy mindig fél a jelenlétében, s nem tudja mitől. Később, amikor egyszer az egyetemi számítógépen elkalandozik egy társkereső oldalra, s a tanára a közelébe jön, valahogy még furcsábban, kényszeredettebben érzi magát. Azt is hallja, Nyomaseknek nincsen családja. Együtt működik vele egy projekten, megvan a tanár telefonszáma, amely egy belbudai szám, ám ő nem rakja össze a történteket…

Amikor a diplomamunkáját írja fizikából, akkor egyik pillanatról a másikra, ahá-élményként felötlik benne az azonosság: hiszen a tanár és a gyerekkori emlék ugyanaz!! Hogyhogy eddig nem jött rá? Aztán meggyőzi magát arról, hogy Nyomasek tanár úr nem lehetett az az ember… Néhány hónappal később, már az államvizsga után megint eszébe jut, és kitörölhetetlenül megmarad a két ember azonossága az elméjében.

2 notes · View notes

avegzetkoalaja · 5 years ago

Text

Orbán x Mészáros - A narancs 50 árnyalata [Erotikus fanfiction] 1. rész

Amint hallotta a fék nyikorgását az utcafront irányából, Lőrinc izgatottan az ablakhoz suhant. A sámliról egy gyors mozdulattal feltérdelt az ablak alatti kredencre. Az utcán parkoló éjfekete Volga old timer látványától mosoly terült szét egészséges, pirospozsgás arcán. Egy pillanatig még élvezte a látványt, aztán sietve kabátjáért indult.

Szerény lakása ajtaján kilépve hűvös, kora nyár esti szellő borzolta meg kócos fekete haját. Érezte a feltehetően valamelyik szomszéd kertjéből gomolygó füstillatot. Ha nem lett volna mással tele épp a feje, biztos percekig elálmodozott volna az előkertben állva egy szalonnasütés összes finomságáról. De most nem volt hely eme nappali álomnak a gondolatai között. Ahogy a Volgához ért enyhén lihegve lehajolt, és verejtékcseppektől csillogó, de vidáman mosolygós arcát betolta az autó lehúzott ablakán.

- Hát megvetted? – kérdezte hitetlenül. Hangjában élénken csengett a tiszta, gyermeki öröm.

- Meg hát. Tudtam, hogy imádni fogod. Na, pattanj be, vigyük el egy körre. – Hangzott a hetyke válasz a sofőr oldaláról.

Lőrinc izgatottan feltépte az öreg járgány oldalát, és lehuppant az anyósülés fényes fekete bőrülésére. Az autó még az eddiginél is jobban megereszkedett, de a rugói még nem adták fel a szolgálatot. Nagyot szippantott az autóban uralkodó Wanderbaum illatából, majd egy nagyot sóhajtott. Hátradőlt, és a biztonsági övet áthúzva vékony csíkos inge alatt domborodó kacér pocakján rögzítette magát.

Látszólag céltalanul bolyongtak Budapest forgalmas utcáin. A rádióból Győrfi Pál intelmei szakították meg-meg az egyforma dalok egybefolyó áradatát. De nem is a zenére figyeltek. A gyönyörű város koraesti fényei álomszerű táncot jártak a polírozott kocsi minden felületén. Lőrinc pirospozsgás arcát szinte teljesen az ablaküveghez tolta, úgy csodálta a szeme elé táruló járványt. A neonfények, színes plakátok, a többi jármű fényszóróinak fénye – ez mind mint ezernyi tű szúrta át a közelgő esti sötétség előfutárának, az alkonyatnak fátylát.

Viktor, mert ő volt a sofőr, elégedetten nézte utasát. Cizellált arcvonásai sokatmondó mosolyba feszültek. Ahogy a látványban gyönyörködő pufi utasát elnézte, élénkrózsaszín nyelve egy pillanatra előbukkant ajkai közül, egy gyors húzással megnedvesítve azokat. Bármilyen nehéz is volt Lőrinc vonásairól lehámoznia tekintetét, végül mégis sikerült az útra koncentrálnia. A méregdrága BMW-k és Mercedesek közt cikázva száguldott át álmai városán. Szeretett ilyenkor vezetni. Mégis sose hitte el igazán, hogy az út számít, és nem az úticél. Ezért nem tett fölös kitérőket, hanem magabiztosan, céltudatosan vezetett végig a legrövidebb úton. Olyan húsz perc után érkeztek meg egy irdatlan, üres parkolóba.

A hatalmas stadion leárnyékolta előlük a lemenő nap maradék fényét is. Lőrinc tátott szájjal szállt ki az autóból. Sose tudta megszokni ezeknek a gigászi épületeknek az emberfeletti méreteit. Viktor persze jól tudta ezt. Egy hosszú mámoros pillanatig még elégedetten vigyorogva nézte őt. Majd barátja mellé lépett, aki meredten bámulta az óriást, és a vállára tette a kezét.

- Nem megyünk be? – Kérdezte kedélyes lazasággal. Lőrinc csak bólintott némán, majd légies léptekkel besunatak a létesítmény egyik sötéten tátongó ajtaján.

A stadion beltéri folyosóin Lőrinc biztos eltévedt volna egyedül. De Viktor látszólag tudta, hova tart, és magabiztosan ment elöl, vezetve társát. A homályosabb, szűkebb helyeken hátranyúlt, és finoman, de határozottan megragadta annak kezét. Csak hogy biztos ne maradjon le. Lőrinc nem tiltakozott. A homálynak köszönhetően ha Viktor hátranézett volna se veszi észre a finom pírt, ami amúgy is pozsgás arcát elöntötte. De az nem nézett hátra. Meg sem állt, amíg a pálya füvére nem értek.

Varázslatos látvány fogadta őket. A máskor üres pályán most kórházi ágyak ezrei álltak szabályos sorokban. A négy óriási fényszóró, ami más alkalmakkor könnyedén nappali fénybe borítja a középen elterülő füves téglalapot, most csak alacsony üzemfokon üzemelt. A helyszínt tökéletes naplementét imitáló fényviszonyok uralták. A félhomályban is jól kivehető volt a négy-négy árnyék, ami két főszereplőnk körül feküdt vigyázban. Lőrincnek elakadt a lélegzete. Lábai szinte maguktól indultak meg vele, mintha alva járna lépdelt az ágyak sora között. Viktor somolyogva, zsebre tett kézzel követte. Lőrinc egyszer csak megállt, és hirtelen megfordult.

- Ez.. Nekem… Én..- próbálta kérdezni rebegő hangon. Meghatottság könnyei rebegtek a szemében alsó pillái tövéhez tapadva. Viktor határozottan elé lépett, és apró, gyöngyszerű szemeibe nézve megszólalt:

- Csak miattad. Ha tehetném, minden egyes ágyon a magamévá tennélek. Ezerszer!

Lőrinc úgy érezte, kifordul alóla a világ, térdei megroggyantak, de ahelyett, hogy elesett volna, Viktor erős vállaira helyezte két húsos kezét, némán vizenyős, kék szemeibe bámult, és egyetlen szót suttogott a fülébe mámorultan:

- Kezdhetjük…

Nincs az a lassított felvétel, ami el tudná dönteni, akkor és ott ki csókolt meg kit. A két férfi ajka tüzes izzással forrt egymásra egy pillanat alatt. Testük ösztönösen is közelebb húzódott, karjaik a másik köré fonták. Szoros ölelésben szorították egymáshoz dudorodó pocakjaik. A csókjuk mintha egy örökkévalóságig tartott volna. Háromszáz hosszú év után Lőrinc húzódott el először.

- De hát a távolságtartás..? – kérdezte lihegve, őszinte, kendőzetlen bűntudattal a hangjában.

- Ezennel nyilatkozatot hozok, hogy a közöttünk lévő távolságnak legalább mínusz 12 centiméternek kell lennie!

A kijelentés elérte a kellő hatást. Lőrinc egy heves mozdulattal újra a karjaiba vetette magát, és minden eddiginél hevesebben csókolta. Viktor értékelte a lelkesedést, egy kis lépést tett hátra, majd egy jól irányított mozdulattal Lőrincet maga alá hengerítve a legközelebbi ágyra húzta. Ajkaik egy pillanatra se váltak szét, mint ahogy a szemük se nyílt ki. Lőrinc tudta, hogy a zuhanás nem a földön fog véget érni. Bízott szerelmében, az életét is letette volna a kezébe, ha teheti. A jobb napokat is látott világháború előtti kiváló ágy kínkeserves nyögéssel tiltakozott a két erős testű férfi együttes súlya ellen. Azok azonban egymás szuszogásán kívül nem hallottak semmit.

by Kari, 1/?? rész (reddit)

2 notes · View notes

sztivan · 5 years ago

Text

LökiMan, középtáv, pipa

a név amúgy onnan jön, hogy Tiszalök a helyszín, így aztán a lokiman.hu gyönyörű egy domain

ahhoz képest, hogy viharokkal ijesztgettek, egy csepp eső nem esett, de a páratartalom olyan volt, amilyen. mondhatom, ez megrágott, kiköpött, megrugdosott és egy picit ugrált rajtam, de csak megcsináltam nagyjából, amit akartam

1,9 km úszás, azaz négy kis kör a Tisza-holtágban, 48 perc alatt. nem voltam túlságosan elégedett magammal, mintha teljesen kezdő lennék, úgy kapkodtam, egyszerűen nem találtam az összhangot az előre haladás és a nyílt vízi tájékozódás között. ráadásul nagyon untam már, hogy kis köröket kellett menni, baromira vártam, hogy vége legyen. kicsit több energiát kiszedett ez belőlem, mint amennyit kellett volna, de azért semmi vészes, meg idővel is nagyjából rendben álltam

90 km bringa, ezt 3:29 alatt toltam be. ritka meglepetés, amikor kb végig sík egy pálya, ez most nagyon jólesett, így aztán tényleg annyi volt minden feladatom, hogy hajoljak rá a biciklire, és szépen nyugodtan nyomjak le egy egyenletes tempót. annak nagyon örültem, hogy a tervezett sebességem kb a táv kétharmadáig egy rendkívül alacsony pulzust kívánt meg, és utána sem durvult sokat a dolog. igyekeztem spórolni, tudtam, hogy van még bőven mire. itt azért bejött az is extraként, hogy nem volt túl sok induló (63-an mentünk összesen), és akik voltak, azok is inkább jók, nem annyira a magamfajta hobbisták, úgyhogy fejben nehéz volt elrendezni azt, hogy nekem nem mások után kell rohannom, hanem a saját tempómat tartani. de ment (sőt, ahogy elnézem, kemény 13 másodperccel megjavítottam a középtávon ment legjobb bringás időmet)

és akkor jöhetett a túlélőtúra része a dolognak, egy félmaraton a végére. nyugisan kezdtem, de már akkor is nagyon nehéz volt a párából oxigént kiszedni, valahol 4-5 km környékén viszont egyértelművé vált, hogy itt az elfogadható időn belül teljesítés a cél, meg az, hogy végig futva csináljam meg, az olyan naiv álmokat, mint az egyéni legjobbam megközelítése, el kell engednem. becsülettel mentem előre, igyekeztem annyira figyelni, hogy több, mint egy órával a vége előtt a pulzusom még ne váltson át a sprintelős szintre, de amilyen forró párát kellett beszívni, ez sem volt már könnyű. az utolsó 5 km-n kellett még annál is nagyobbat küzdenem, teljesen legyilkolt a páratartalom, jókora szenvedés végén egy nagyon nem szép 2:22-es félmaratont hoztam be, összességében 6:51 az időm

szóval ez most nem volt valami dicső dolog, de a komfortzónámból alaposan sikerült kilépnem most, ott pedig tanul az ember, nagyon-nagyon sokat. küzdeni még mindig tudok, erre most jó volt rájönnöm

10 notes · View notes

videkma · 7 years ago

Text

Halálos vonatbaleset - Tűzoltók mentették ki Jászárokszállásnál a vonat utasait

Halálos vonatbaleset – Tűzoltók mentették ki Jászárokszállásnál a vonat utasait

Baleset miatt a nyílt pályán kényszerült megállásra a szerelvény.

(more…)

View On WordPress

#baleset #halálos baleset #Jászárokszállás #Jászdózsa #mentés #nyílt pálya #tűzoltó #utas #vasút #vidék #vonat #vonatpótló busz

0 notes

csajokamotoron · 2 months ago

Text

Magyar csapat is indul a FIM Endurance Világbajnokságon a HUMDA támogatásával

Szeptember 14-15. között rendezik meg a FIM Endurance Világbajnokság (EWC) idei negyedik futamát a franciaországi Paul Ricard pályán Le Castelletben. A nemrég alakult Hungarian Endurance Racing Team by Moto-Jungle Racing négy versenyzője Sebestyén Péter, Kovács Bálint, Görbe Soma és Számadó Máté a Superstock kategóriában versenyeznek majd. A FIM Endurance Világbajnokság (EWC) egy 1980-ban indult hosszútávú versenysorozat, amely a nemzetközi szövetség, a Fédération Internationale de Motocyclisme (FIM) alá tartozik. Az EWC 2024-es szezonja két 24 és két 8 órás időtartamú versenyből áll. A sorozat áprilisban kezdődött a franciaországi Le Mans-ban megrendezett 24 órás futammal, majd ezt követte a belgiumi Spa-i 8 órás verseny júniusban és a japánban lebonyolított Suzuka 8 órás futam júliusban. A szezonzárót, a legpatinásabbnak számító Bol d'Or 24 órás versenyt a franciaországi Paul Ricard pályán rendezik szeptemberben 14. és 15. között. Az Endurance világbajnokságon Formula EWC és Superstock kategóriában indulnak a csapatok, a HERT az utóbbiban. Az EWC versenyek különlegessége a látványos állórajt, amikor a versenyzők a pálya egyik oldalán sorakoznak fel, majd futva közelítik meg a másik oldalon felsorakoztatott motorokat, majd nyeregbe pattannak és elindulnak az első kanyar felé. A motoroknál fontos előírás, hogy általános megjelenése nem térhet el a széria modelltől. A Superstock motorok legalább 175 kilogramm súlyúak. Az endurance azaz hosszútávú versenyek nem kizárólag a tempóról szólnak, hanem a kitartásról, így különösen nagy kihívást jelentenek, mivel a résztvevőknek nemcsak gyorsnak, hanem tartósan megbízhatónak is kell lenniük a 8-24 órán át tartó futamokon. – Büszkék vagyunk arra, hogy a HUMDA és a MAMI egy��ttműködésével egy magyar csapat is lehetőséget kap, hogy megmutassa tehetségét a nemzetközi porondon. Ez a verseny nem csak a versenyzők számára jelent hatalmas lehetőséget, de az egész magyar motorsport számára is, hiszen a világ legjobb csapatai között mérhetjük meg magunkat – mondta Rizmayer Gábor, a Hungarian Endurance Racing Team vezetője. A HUMDA és a MAMI közös munkája tette lehetővé, hogy a magyar csapat a legmodernebb technológiával és a legkorszerűbb felszerelésekkel vegyen részt a versenyen. A versenymotor alapja a BMW M1000RR motorkerékpár, melyet a szabályoknak megfelelően készítettek fel a viadalhoz. A felkészülés során a csapat négy különböző versenypályán a csehországi Brno-ban, a szomszédos Szlovákiaringen, a hazai Pannóniaringen, valamint a verseny helyszínéül szolgáló Paul Richardon tesztelt, hogy a lehető legjobb formában állhassanak rajthoz. A felkészülés végére sikerült megtalálni azokat a beállításokat, amivel a versenyzők megközelítették a tavalyi top időeredményeket. A jelenlegi csapat versenyzői olyan fiatal tehetségek, akik tagjai vagy tagjai voltak a HUMDA Zrt. Hungarian Motorsport Academy (HMA) utánpótlásnevelési programjának, pályafutásukat a társaság évek óta támogatja. Mindannyian fiatal koruk óta versenyeznek. Sebestyén Péter 30 éves, hazánk egyik legtapasztaltabb versenyzője. Versenyzett a Red Bull Rookies Cup-ban, a Spanyol bajnokságban 125 ccm-es kategóriában, Moto GP 125-ös kategóriában, IDM 125 European Junior Cup-ban, World SBK-ban, World SSP-ben is. A Supersport-világbajnokságon a HUMDA együttműködésével indult. Kovács Bálint 23 éves, a legtapasztaltabb hazai Endurance-versenyzőnek számít, harmadik éve indul a világbajnokság futamain, eddig 7 viadalon vett részt. Jelenleg az IDM-ben (Nyílt Német Gyorsasági Bajnokság) szerepel a gyári BMW csapatban. Görbe Soma 19 éves, Northen Talent Cup bajnok, az Alpok-Adria STK 600-ban összesített 2. helyezést ért el. Idén megnyerte az IDM Pro Stock 1000 bajnokságot. Korábban a HUMDA pilótájaként indult a FIM Moto3 Junior világbajnokságon és a Red Bull MotoGP Rookies Cup mezőnyében. Számadó Máté 19 éves, a Super Sport 300 (SSP 300) kategóriában világbajnokságon szerzett pontot, az IDM 300 bajnokságban háromszor állt a dobogón. Jelenleg az Alpok-Adria SST 1000 kategóriájában versenyez. A világbajnoki sorozaton belül a Superstock kategória talán még erősebb, mint a Formula EWC, mivel itt a szabályrendszernek köszönhetően még kisebbek a motorok közötti eltérések. Ráadásul a Superstock-specialista csapatok mellett minden gyári EWC csapatnak van ebben a kategóriában fiókcsapata, ami tovább növeli a versenyt. A hosszútávú versenyeknél 24 óra alatt rendkívül sok technikai és egyéb probléma adódhat, azonban a felkészülési időszak alatt futott tesztek eredményei óvatos optimizmusra adnak okot. A csapat elsődleges célkitűzése a célba érés tehát, hogy értékelhető helyen be tudják fejezni a futamot. – Ez az esemény mérföldkő a magyar motorsport történetében. A verseny nemcsak a kitartásról és gyorsaságról szól, hanem a csapatmunkáról és a stratégiáról is. Biztosak vagyunk benne, hogy a magyar csapat megállja a helyét a legjobbak között – emelte ki Lévay Károly technikai vezető, a Magyar Motorkerékpár Technikum és Szakképző Iskola részéről. A HUMDA és a MAMI továbbra is elkötelezettek amellett, hogy támogassák a hazai tehetségeket és hozzájáruljanak Magyarország motorsport sikereihez a nemzetközi porondon. A várakozások szerint HERT lehet a jövőben a gyorsasági motorkerékpársport utánpótlásnevelés, valamint szakemberképzés platformja. Ugyanis sikeres motorsport program elképzelhetetlen megfelelő szakemberek – versenymérnök, versenytechnikus – nélkül. Read the full article

0 notes

istenhoztanightvaleben · 7 years ago

Text

32. rész – Sárga helikopterek

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

Egy magányos szív. Egy kóbor tekintet. Egy üres gyomor. Egy váll, amin sírhatunk. Ez tesz minket azokká, akik vagyunk.

Isten hozta Night Vale-ben!

Szomorú híreink vannak, Hallgatók.

Josie néni azt mondja, az angyalok akik mindeddig vele éltek, segédkeztek neki a ház körül, és védelmezték őt minden gonosztól, eltűntek. Két okból is nehéz megmondani, mennyire szomorú hírek ezek valójában: egyrészt mert angyalok nem léteznek, másrészt pedig mert nem szabad tudnunk a létezésükről és hatalmi struktúrájukról.

Josie a hétvégén telefonált, és beszélt gyakornokunkkal, Vithyával. Azt mondta, az angyalok gyakran hagyják őt magára néhány órára vagy napra, de eddig még sosem mentek el három teljes hétre. Úgy véli, fontos háborút vívnak valahol a jóért, de ugyanakkor aggódik, hogy talán felbosszantotta őket valamivel, vagy unatkoztak nála.

„Az angyalok nagyon könnyen elunják magukat.” – magyarázta Josie. – „Ami furcsa, mivel örökkön való lények, és az örök élet sok unalmas napot foglal magában.”

Vithya közölte Josie-val, hogy angyalok nem léteznek, és nem szabad ilyesmiket tudnunk róluk. De ettől Vithya csak elsírta magát, mert ha angyalokról beszél valaki, akit az angyalok titokban kiválasztottak különleges angyali céljaikra, az elsírja magát.

Ami azt illeti, Vithya egész reggel zokogott. Folyton kérdezgetem tőle, hogy jól van-e, de mindig csak azt válaszolja „Angyalok nem léteznek”, aztán a karjába temeti sírástól felpuffadt arcát, és elrohan.

Drága Hallgatók, úgy tűnik, hogy az angyalok, amennyiben valódiak (márpedig nem azok), elhagyták Night Vale-t, nekünk pedig nem szabad tudnunk róla. Szóval… felejtsék el, hogy bármit is mondtam.

A Night Vale-i Egészségügyi Tanács szeretné tudni, egészséges-e az Ön szíve? Mennyire egészséges az Ön szíve? Megnézte már valaha? Az orvosok ajánlása szerint évente legalább egyszer meg kellene vizsgálnunk a szívünket. Egyszerűen válassza le a bőrét a mellkasáról, és nyissa fel a bordáit! (Egy jótanács: ha nincs kéznél csontfűrész, bármilyen fertőtlenített elektromos fűrész megteszi, ami akad otthon a sufniban.)

Közvetlenül a bordái mögött, egy kicsit balra található egy krumplialakú izomcsomó, tele szalmával, meg esetleg némi rovarral. Az az Ön szíve! Vegye ki, és varrja össze a mellkasát! A szívet meleg vízzel megmossuk, papírtörlővel szárazra töröljük, majd egy belisztezett felületen laposra nyújtjuk. Serpenyőben mindkét oldalát megpirítjuk, majd azonnal elfogyasztjuk.

Ne feledje: az egészséges szív az egészséges élet titka!

Közösségi egészségtippjeinket hallották.

Hölgyeim és Uraim, számos bejelentést kaptunk városunk felett cirkáló sárga helikopterekről. Mindannyian jól ismerjük a Világkormány fekete helikoptereit, a Titkosrendőrség kék helikoptereit, és a lecsapó ragadozómadarak képével díszített helikoptereket, melyek néhány hónapja elrabolták Night Vale összes gyermekét. Ez utóbbiakról még mindig nem tudjuk, micsodák pontosan. De sértetlenül visszahozták az összes gyermeket, akik azóta ráadásul sokkal jobban is viselkednek, szóval ugyanolyan biztonságosnak ítéltük őket, mint az összes többi helikoptert. De ezek az új sárga helikopterek… ezekről senki nem tud biztosat.

Hármas, vagy még nagyobb csoportokban lebegnek percekig egyhelyben, mielőtt továbbállnak. A Városi Tanács azt nyilatkozta, a helikopterek a vendégeink, és ennek megfelelően kell bánnunk velük. De azt is hozzátették, hogy pontosabban mondva a helikopterek hívatlan vendégek, és ennek megfelelően félelemmel, gyűlölettel és féktelen pánikkal kell bánnunk velük.

Ha további információik vannak a sárga helikopterekről, tartsák meg maguknak! Nem kérdéses, hogy minden mozdulatunkat, minden kiejtett mondatunkat hallják. Maradjanak hát csendben, és maradjanak otthon! Máris tudják...

Térjünk át a sporthírekere!

Miután ezen a hétvégén zsinórban már a második mérkőzésüket vesztették el, a Night Vale-i Középiskola futballcsapatának edzője, Nazr al-Mujaheed aggodalmának adott hangot hátvédjük, Michael Sandero gyenge teljesítményével kapcsolatban.

A tavalyi szezonban a Skorpiók megnyerték a bajnokságot Sandero vezetésének és több villámcsapás útján szerzett különleges képességeinek köszönhetően. Az egyik ilyen különlegesség Sandero második feje volt, melynek segítségével sokkal jobban látta, merre mozognak a középhátvédek, és pontosabban fel tudta mérni a pálya lefedettségét.

De a két szezon közt Sandero egyik fejét műtéti úton eltávolíttatták, a megmaradt feje pedig csak oroszul beszél. Dühös rajongók vélekedése szerint mivel Sandero már egyáltalán nem hasonlít eredeti önmagára, és sem angolul, sem spanyolul nem beszél, csapattársaihoz fűződő viszonya megromolhatott.

A kérdésre, hogy Sandero elveszítette-e csapattársai megbecsülését, al-Mujaheed edző azt válaszolta, „A mi fiaink együtt játszanak. A mi fiaink jó meccseket játszanak. Szeretnénk…” – és itt megállt egy percre, nyilvánvalóan zaklatottan, amiért sztár hátvédje az edzők megkérdezése nélkül feküdt kés alá két szezon közt. – „Jó futballos fiúk akarunk lenni.” – zárta gondolatait.

Az edző ezután benyúlt a szájába és elkezdte ujjaival kifelé húzni a nyelvét, lassan, lassan, megállás nélkül. Csak húzta kifelé látszólag végtelen nyelvét, közben végig a riportereket bámulva. Mire vagy fél méter hosszúra kihúzta, az utolsó tudósító is elhagyta a helyiséget, szemmel láthatóan zaklatott állapotban.

Az edző továbbra is csendesen, tágra nyílt szemekkel üldögélt irodájában, és egyre csak húzta kifelé hatalmas nyelvét.

Larry Leroy a város széléről azt mondja, ma reggel meglátogatta őt egy drapp kabátos, szarvasbőr bőröndös férfi. Larry elmondása szerint a férfi odament a farmjához, és megkérdezte tőle, mennyi napfényt kapott mostanában.

„Megmondtam neki, hogy John Peters – tudja, a farmer? Az ő képzeletbeli kukoricája nagyon jó termést hozott az idén, és a napnak úgy tűnik, semmi baja.” – mondta Larry. – „Bár vannak napok, amikor fel sem kel, máskor meg iszonyú hangos napfelkelténk van.”

Larry még hozzátette, hogy elég fura dolog megkérdezni valakitől, mennyi napfényt kapott, mivel a nap minden nap feljön, azt a két-három naptalan napot leszámítva a múlt hétről.

Larry azt mondta, azért egész kedves pasas volt, és Emmettnek hívták. Larry hozzátette, nem emlékszik pontosan, hogy nézett ki Everett, sem arra, hogy mi volt a vezetékneve.

Mikor megkérdezték tőle, ki az az Everett, Larry azt válaszolta „Hát a drapp kabátos pasas!”

Mikor emlékeztették, hogy az imént még azt mondta, a férfi neve Emmett volt, Larry azt válaszolta „Igen, Ernest! Ezt mondtam. Ne szakíts félbe, fiacskám!”

Majd kiütötte tudósítónk kezéből a magnót, mely a következő hangos puffanást rögzítette:

[hangos puffanás]

Larry elmondása szerint miután a férfi elhagyta az otthonát, egy sötét fekete csíkot pillantott meg az égen, mely Josie néni háza közelében ért földet, az Autólerakat környékén. Úgy véli, a dolognak köze lehet „azokhoz a fura, magas barátaihoz, akik össze-vissza röpködnek, és hangosan trombitálnak, és nem képesek abbahagyni a vigyorgást.”

A kérdésre, hogy az angyalokra céloz-e, Larry csak azt felelte, „Ne szakíts félbe, fiacskám!”, majd zokogásban tört ki.

„Angyalok nem léteznek!” – hüppögte Larry érthetetlen könnyeivel küszködve.

Közszolgálati tevékenységünk részeként itt, a Night Vale-i Közösségi Rádión most ismét rövid nyilatkozatot hallhatnak egyik polgármester-jelöltünktől. Hiram McDaniels következik:

[Arany fej]: Üdv. Hiram McDaniels vagyok. Ellenfelemtől sok mindent hallhattak arról, milyen szép, mégis szomorú az éjszakai ég, és milyen fontos illat a zsálya. Azt is hallhatták, hogy én konkrétan egy ötfejű sárkány vagyok. Ez mind így igaz.

De talán nem hallották, hogy én konkrétan egy ötfejű sárkány vagyok, akit érdekel a város sorsa.

Ez a kampányszlogenem is: „Konkrétan egy ötfejű sárkány vagyok. Kit érdekel?”

Talán nem hallották, hogy engem érdekelnek a kisvállalkozók. Talán nem hallották, hogy engem érdekel a gyermekeink jövője. Talán nem hallották, hogy engem érdekel a kisvállalkozó gyermekeink jövője. Hallottak már ilyet az Arctalan Idős Hölgytől, aki titokban az otthonukban él? Hát persze, hogy nem. Ami azt illeti, semmit sem kellene hallaniuk, amit mond. Ugyanis nincs szája. Nekem öt is van.

Talán nem hallották, hogy…

[Zöld fej]: Halljátok szörnyű szárnyaim suhogását?! Érzitek, ahogy lángok nyaldossák sajátotoknak hitt életetek sarkait?!

[Arany fej]: Elnézést, a zöld fejem kissé elragadtatta magát. Mind emberből vagyunk. Kivéve engem, én konkrétan egy ötfejű sárkány vagyok. Talán még nem hallottak az új tervemről, hogy kibővítsük közpark-rendszerünket, és több ifjúsági sportprogramot szervezzünk.

[Lila fej]: És soha nem is fogják hallani! Titok! Titkos helyen van eltemetve!

[Arany fej]: Jól mondod, Lila fej!

Szóval szavazzanak rám, Hiram McDanielsre! Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonukban él, csak egy szokásos tipikus politikus. És még szája sincs, ami elég bizarr.

[Zöld fej]: Még a legszaporább szív is megdermed, amint áhítattal és iszonyattal tekint az égre!! Egy hirtelen lángnyelv, és minden meg van bocsátva!! A lángok gyengéd érintése mindent meg nem történtté tesz!!

[Arany fej]: Hiram McDaniels. – Amiről nem hallottak, nem árthat Önöknek.

Hallgatók, Josie nénitől kaptuk a hírt, mely szerint féltucat sárga helikopter köröz jelenleg a háza felett. Azt mondja, nem kap napfényt. Azt mondja, minden órája szerint fényes nappalnak kellene lennie, mégsem kap napfényt.

És valóban, megnéztem az itteni órákat (köztük a karórát is, amit Carlostól kaptam az egyhónapos évfordulónkra, és amiről azt mondta, Night Vale egyetlen valódi órája), és tényleg a nap kellős közepe van. Még csak pár perce vagyok adásban, és mikor jöttem a stúdióba még egészen biztosan sütött a nap. Egyetlen felhő sem volt az égen.

Josie azt is mondta, hogy a régi színházi látcsöve segítségével közelebbről is megnézte a helikoptereket.

Csak egy megjegyzés fiatalabb Hallgatóinknak: Josie sok-sok éven át volt a Night Vale-i Operaház igazgatója, mielőtt a 90-es évek elején be kellett zárni, miután egy óriási kiskutya-invázió tönkretette az épületet.

Josie elmondása szerint a helikopterek oldalán egy nagy, háromszög alakú logó van, narancssárga S betűvel a közepén. Nem tudja, mit jelent mindez, de úgy véli, a házát körülvevő sötétség az angyalok utolsó kísérlete, hogy megvédjék őt. Akárhová is mentek, hátrahagyták ezt a védelmező árnyékot, ami kint tartja a helikoptereket és más sötét erőket.

Emlékeztettem rá, hogy angyalok nem léteznek, ő pedig, mintha félbe sem szakítottam volna, azt felelte, ha ő elesik, oda a város is.

Ezután hosszú szünet állt be, majd Josie azt mondta: „Már sosem megyünk bowlingozni, Cecil. Mi történt?”

„Nem tudom.” – töprengtem. – „Volt az az apró földalatti hadsereg a bowlingpálya alatt, akik hadat üzentek nekünk, és megsebesítették a barátomat… Ja, és új barátom van. Figyelj, tényleg össze kellene hívnunk a csapatot, és lemenni a következő ligaestre, mint a régi szép időkben!”

„Az igazán jó lenne, Cecil.” – mondta.

De aztán beszéde lelassult, és hűvössé vált, mintha idegenek lennénk, akik rossz számot hívtak. „Attól tartok, visszatért a napfény.”

Aztán megszakadt a hívás.

Hallgatók, nem tudom, mi történik, és kihez tartoznak ezek a helikopterek, de azt tudom, hogy meg kell védenünk a városunkat, Night Vale! Meg kell védenünk minden kívülállótól, legyenek azok akár repülő gépek, akár apró háborúskodó népek, akár a Hűségesküt nem elég lelkesen szavaló szomszédaink.

Remélem Josie biztonságban van. Remélem Önök is biztonságban vannak. Remélem, mind megérjük a holnapi napfelkeltét… vagy a napot, amikor a nap legközelebb felkel.

Addig is lássuk az időjárást!

youtube

Hallgatók, híreket kaptam Vithyáról, aki elment a belvárosi Nyilvántartási Hivatalba. Azt mondja, több Emmettet, Everettet és Ernestet is talált, de volt egy bizonyos akta, ami valahogy kilógott a többi közül, ezért azt az aktát lemásolta, a másolatot berakta a hátizsákjába, majd kisétált az utcára, készen arra, hogy megkezdje a drapp kabátos férfi kiléte utáni nyomozását.

De ekkor szemtanúk szerint Vithyát mintha csak egy erős széllökés kapta volna fel. Kissé elemelkedett a földtől. A szemtanúk egyöntetűen úgy látták, mintha megnyúlt volna. Mély feketén kezdett világítani, sötéten lüktető aura vette körül.

És harsány trombiták és szomorkás csellók, és még egy kürt tompa, kísérteties hangjától is kísérve Vithya a mennybe ment.

Vithya családjának csak annyit szeretnék mondani, hogy nagyszerű gyakornok volt, és bár angyalok nem léteznek, biztosak lehetünk benne, hogy jobb helyre került – akármi is légyen az a hely. Valami sokkal jobbá vált – akármi is légyen az a valami. Tudják, hogy a lányuk nem hiába halt meg, és talán (tekintve a létezés makacs voltát) egyáltalán nem is halt meg. Mivel igen csak vitatható, él-e valójában bárki is egyáltalán.

A szemtanúk abban egyetértettek, hogy Vithya többé nem létezik, és semmit sem szabad tudnunk róla.

„Nagyon szép látvány volt.” – mondta egyikük.

„A mennybe menetele leírhatatlanul szép volt.” – mondta egy másik.

„De ezzel valahol mégis leírtad.” – mondta egy fedora kalapos szemtanú. – „Mikor azt mondod valamire, hogy leírhatatlan, az egyfajta apoteózis, paralepszis, ha úgy tetszik, ami magában hordozza a tárgy leírását a le-nem-írásán keresztül.” – folytatta. – „Ezen kívül a ’leírhatatlan’ szó magában hordoz bizonyos univerzális konnotációkat, és maga is leíró szó. Gyere, elmagyarázom…”

De a többi szemtanú lassan arrébb húzódott a férfi mellől, és már nem hallották, amit mond. Nem szóltak egymáshoz. Kört alkottak, osztozva a közös tudatban, hogy mind láttak valamit, amit sosem lett volna szabad látniuk. Egymás szemébe néztek, egyszerre vettek levegőt, udvariasan, bizalmasan, cinkosan mosolyogtak, míg végül egyikük – sőt, mindegyikük egyszerre, de egymástól függetlenül úgy döntött, a pillanat tovaszállt, és elváltak egymástól. Valószínűleg sosem találkoznak többé, és ha mégis, az ismeretlen járókelőkként lesz.

De még mielőtt elmentek volna, a szemtanúk elmondása szerint néhány alacsonyan szálló helikopterből narancssárga szórólapok kezdtek hullani az utcákra. A szórólapokon az áll:

StrexCorp Szinergiai Rt. Nézz körül: Strex Nézz magadba: Strex Menj aludni: Strex Higgy egy mosolygó istenben: StrexCorp Ez MINDEN.

[zavarban] Ó jaj… jaj, ne… Drága Hallgatók, tartozunk egy bocsánatkéréssel. Azok a helikopterek teljesen… biztonságosak! Még a biztonságosnál is biztonságosabbak! Sőt, mint kiderült a StrexCorp nemrég megvásárolta kicsiny rádióállomásunkat a rejtélyes, láthatatlan erőktől, amelyek évszázadokkal ezelőtt alapították azt. Nos, nagyon örülök, hogy Josie-val minden rendben lesz, és hogy a StrexCorp megérkezett Night Vale-be.

Nyugtassa meg Önöket a tudat, Hallgatók, hogy ez az egész csak egy egyszerű félreértés volt. De most már mindent értünk, ami történik, és többé semmit sem értünk félre. Teljes biztonságban vagyunk.

Maradjanak velünk lassú, folyamatos csöpögés időnként sikolyokkal tarkított hangjára!

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Kövek és botok eltörhetik a csontot, de szavakkal a fájdalom leírhatatlan.

Megjegyzés: Hiram McDaniels hangja Jackson Publick.

#Welcome to Night Vale #translation #hungarian #magyar #32. rész #Sárga helikopterek #Yellow Helicopters #Isten Hozta Night Vale-ben

5 notes · View notes

triposzt · 5 years ago

Text

Balatoni bicajtúra 2019 - utószezon és luxus

Tavalyi Fertő-tavi kiruccanásunk után visszatértünk a Balatonhoz, csak most emelve a szállás minőségét: bérsátor meg üdülőház lefoglalva, Máté ötlete alapján (akit aztán elragad a munka utolsó pillanatban). Sátrat így nem kell vinni, pókok száma a csomagtartón: egy, a csapat létszáma pedig öt főnél állapodik meg. A vasúti utazás lehetőségei meg hát - utószezonhoz mérten - kicsit rosszabbak, mint szokás.

Start az állomáson, 8:40-es vonat elérve, most kivételesen nem az utolsó pillanatban. Cserébe legalább átszállásos, ez van. Gumicukor, Fera alszik, Celldömölkön átszállás a gyorsra, és biciklik bepakolása a "marhavagonba". Átvágunk minden kocsin, de persze nincs még négyes hely se, nemhogy ötös, úgyhogy vissza az egész. Leülünk a bicajok mellé úgy hippi módra. Kaller jön. Mégse ülhetünk le. Megint átvágunk mindenen, random nénik mellé beülünk, Réka a kalapjának varr nyakbaakasztót. Érkezés Keszthelyre, folyadék input/output után indulás, és laza 10 perc után sikerül elrontani, mert a legutóbbi alkalom óta épültek ide dolgok. Fejlődik az ország!

Gyenesdiáson át, aztán megállás naptejezni, Pocok túltolja és a bőrszíne átmegy lilásfehérbe :D Vonyarc, Györök, Szépkilátónál az első emelkedő, de most nem toljuk fel, csak anyázunk, mert persze 30 fok és tűz a nap. Ederics után 71-es út mellett, kezdődik az emelkedő, így taktikai jelleggel megállunk egy Taco Trucknál, ami "tuti nem volt itt 2-3 éve". Névkiabálás alapján rendelésátvétel, burritozás és az elmaradhatatlan fröccs, aztán folytatás tovább! Szigliget előtt nekirepül az arcomnak egy méh, és úgy érzem, mintha megszúrt volna. Allergia-para esete ugyan nem áll fenn, de azért megpróbálom megnézni a telefont tükörnek használva. Verdikt: hamis riasztás. Többiek macskakőnél beérve, jöhet a hegy! Cuki kis pincénél megálló: hívogató árnyékos rész (ahol a fenyőt nem kivágják, hanem beépítik a szerkezetbe, pluszpont!) és finom fröccs. Pocok eltéved WC-re menet. Tovább a Római úton, szokásos izzasztó emelkedők és jutalmazó lejtők, és persze a többieknek már jól beharangozott "standard helyünkön" (Fortuna) megálló! Igaz, hogy a legutóbbi fröccs óta jöttünk kábé 20 percet, de a kedvenc hely az kedvenc hely!

Bicajok a lejtőre a kerítés mellé, a pince még mindig eszméletlen hűvös, a muskotály és a rizling még mindig fincsi. És még a kedvenc asztalunk is szabad! Réka leborít fröccsel, a kiömlött italmaradvány önálló életre kel, és lassan, de biztosan araszol Pocok felé, aki hasonló sebességgel menekül. Gurulunk tovább, Badacsonytomajnál a főút mellé lekanyarodásnál hiba a rendszerben: Bazsi és Pocok 180 fokot fordulva megy visszafelé, egy darabig én is követem őket, aztán gyanús lesz néhány apróság. Például hogy balról van a Balaton, meg Badacsonytomaj vége tábla, meg ilyenek. A közös Messenger-csoportbeszélgetés egyetlen(!) túra közbeni üzenete is itt képződik: "Bazsi, rossz irányba megyünk" :D Megpróbáljuk egymást elérni telefonon és nagy nehezen Badacsonyörsnél összejön a társaság. A jutalom morzsává avanzsálódott keksz.

Tovább Ábrahámhegyen és Balatonrendetlenen rendesen keresztül, érkezés Révfülöpre. Becsekkolás, bérsátor elfoglalása..."és láták, hogy ez jó és elgondolák vala, hogy talán jövőre is ilyet kéne". Pláne, hogy a mosdó is egy köpésre van. Leltár jellegű fotózás pipa, fekvőhelyek beosztva, boltozás kész (meglepően korrekt árak mellett), pizzázás Bazsival ketten (a blokk szerint "frööcs" nevű dolgot ittunk). Késői strand labdával és frizbivel, végén bónusz "bójakör" úszással. Esti program: asztal ki a sátor elé, Timebomb a napi társas, zsebkendővel derített zseblámpafényben, avagy "ha hülyeség, de működik, akkor nem hülyeség". Lámpaoltás!

Második nap: kicsekk és fizetés, majd bicók sínen áttolása, mert rossz úton indultunk el. Szepezden nyilván nem a fenti úton megyünk, az akadálypályából szerencsére kevés maradt, felújítás rulez! Zánkán megállunk, jé, itt ez a Fészek nevű hely, úgy néz ki, mintha frissen nyílt volna. "Elegáns, de egy fröccsre beülés csak nem annyira drága" - gondolták főhőseink. "De, drága" - jöttek rá az étlap megnézése után. Na sebaj, legalább szép a hely, vannak furcsa víziszarvasos(?) rajzok a falakon, gyönyörű pincérlány ♥, Rékának meg minőségi melange. Akalin játszótér és street workout park, na meg az örök kérdés: van csap? Van csap. Akkor vízvétel és szőlőcukrozás, illetve nyereg újraszigszalagozás, ami sokat dob a tekerési élményen. Innen klasszik északi part: "le a part mellé"-"nagyon hosszú emelkedő menjanyádba"-"főút mellett tekerés"-"jajdejólejtő" <- és ez még párszor.

Fövenyes ABC-nél megálló, mekkora ötlet a jégkrém! Bismarck nevű péksütemény a boltban, sose hallottunk róla, de finom. Tovább! Balatonudvarin a templomos-temetős részt mintha csak tegnap láttuk volna legutóbb. Aszófőnél eldöntjük, hogy Tihanyba nem akarunk feltekerni, aztán már hipphopp Füreden is vagyunk - kéne kajálni, de lehetőleg nem a Tagorén. Ó, nézzenek oda, hát nem pont borhetek vannak és pont máig? NA JÓ, akkor egy fröccsre megállunk. Italkérés saját pohárba, Oxo-nézegetés, Bazsi magasságvonalas térképet tervez ("megy a pötty...hova megy a pötty??!"). Vécékeresés, Pocok átváltozik egy másik fehér ruhás bácsivá, ahogy megyek utána, ezt a rejtélyt máig nem értem. Füred végén újabb hosszú emelkedő, aztán egy kanyar+lejtő kombóban egy rövidebb, de meglepően pofátlan kaptató. Alsóörs környékén végre ebédelés, Réka nagyon lángost enne, de "még 20 perc". Réka szomorú :(

Már előre félek a hosszú emelkedőtől, ami vagy Almádi előtt volt, vagy utána, de ezek szerint utána, mert egyszer csak beesünk a szállásra. A bérsátor tök ugyanolyan, még a vászon mintázata is, csak itt van csajszi, aki az odavezető kemény 50 méteren elkísér minket, hogy el ne vesszünk. Ja meg leltároz, ergó itt kellett volna körbefotózni, de itt meg kimaradt. Mindenki ugyanott alszik, mint előtte nap, a strandon semmi nincs nyitva (#utószezon), úgyhogy stratégiai megbeszélés: bolt vagy pancsolás? A bolt nyer, irány a Penny! Odaúton random megyei focimeccs és aluljárón bicikli-átcipelés, visszaúton felfedezés: a vállon hordott vászontáska kevésbé tekerés-kompatibilis.

Irány a víz, most vigyük az én labdámat! Vinnénk, ha el nem hagytam volna valahol :( Révfülöpön vettem júniusban, ezek szerint visszaszökött oda. A vízben nincs tömegnyomor, rajtunk kívül kb. 4-5 ember...meg egy vízisikló. Réka diszkréten kimenekül. Előtte még azért gödörásó szakkör tribute 1 darab gödörrel. Vacsorára virslifőzés, mellé fröccs/Sangria, a napi társas pedig Fedőnevek, az összes létező csapatkombinációban. Feladvány: "foglalkozás, 2" -> Bazsi rábök a "rózsa" szóra, az igen :D És így se övé a legnagyobb bénázás: éjjel próbálom kinyitni a biciklizáramat, hogy összezárjuk éjszakára a bringákat, nem nyílik. Próbálom izomból, és a kulcs enged. Mármint úgy értve, hogy elhajlik. (Mibűvanez?) Visszahajlítás címszó alatt persze hogy sikerül eltörni, de valahogy még elveszteni is a sötétben. RIP, hát akkor nem zárjuk össze őket. :D

Harmadik nap! Reggel összekészülődés, utolsó mosdólátogatások...ami egyébként egy labirintus, minden irányba átjárható kis épületekkel és rengeteg féle piktogrammal, kajak térkép kéne hozzá, mert ahol a piszoár van kiírva egy kis nyilacskával, arrafelé pelenkázó és mosogató van. Na mindegy. Csajszi jön ellenőrizni a sátrat, kicsekkolunk, és mehet a menet...hát távolságilag nem sikerült igazságosan elosztani, a napi adag 63 kilométer, nem para :D Felkészülve a távra a bicajtúrák során először megpróbálom a hátizsákot a hátam helyett a csomagtartón vinni, cserébe Fera viszi a párnám. Deal. Pókok száma a csomagtartómon: kettő. Fűzfő eleje, yachtkikötők melletti nagyon szép árnyas-erdős részeken kerekezünk, Réka telefonjáról szól a Green Day-től a Wake Me Up When September Ends. "Summer has come and passed" - hja, itt belehasít az emberbe, hogy tényleg a nyár utolsó nagy programja ez.

Elgurulunk a múltkori fűzfői szállás mellett, gyökerektől göcsörtös úton tovább, 11-kor megálló a Kenese Bisztrónál. A hely ugyan zárva, de legalább Réka nyergét megpróbáljuk megjavítani. Grátisz kilátás a szép mészköves magaspartra. "Elindulás után rögtön meg kell állni megint" rovatunk aznapi első része: túl közel van a biciklistáskám a küllőkhöz. Távoltartási végzés rögzítés felapplikálva, pókok száma a csomagtartómon: három. Ja, hogy a teljes csomagtartó nincs odarögzítve alul a tengelyhez, mert elveszett az összetartó csavar, okéééé, megoldjuk... pókok száma a csomagtartómon: négy. Utószezon feelinget erősítendő, később megpróbálunk egy másik helyen is megállni (Bringa Büfé, random biciklis akadálypályával), de az sincs nyitva, pedig hétfő délelőtt van. Aztán már meg is érkezünk a teljes túra legkaptatósabb részéhez, amit már kívülről fújunk: út jobb oldaláról zebrán át, kis utcán szembe fel, jobbra át és Nagy Domb!

Bazsi+Pocok felteker, mi egy darabig próbálkozunk, majd feltoljuk (és még az is fárasztó), Fera viszont új erőre kap és a végén visszaszáll a nyeregbe. Dombtetőn kútnál megpihenés és vízvétel, majd száguldás lefelé, és a körforgalom után találunk egy nyitva levő büfét (X Büfé) Akarattyán. Ide beülünk egy kávé-fröccs-kaja kombóra a helyi alkoholisták mellé, akiken nagyon nehéz nem üvöltve röhögni, főleg az olyan mondatoknál, hogy "Pitbull feje volt a Gyöngyinek bazmeg" :DD Pultos/pincér bácsi nincs teljesen képben, teljesen random viszi a kajákat különböző asztalokhoz, de legalább a melegszenya finom. Réka ismét kiborítja a fröccsöt. Lángos "még 30 perc", tegnap óta inflálódott biztos. Réka szomorú :(

Folytatás fent a magaspart első szakaszán, a szép kilátás még takarva, "no spoiler, majd a szép részen"... Aliga, alagút, emelkedő, aztán ki a rendes magaspartra! Találgatás, és emlékek felidézése, hogy melyik "az a hely", ahonnan a legjobb a kilátás... megállunk egyszer, aztán még egyszer, mert elsőre nem sikerült. A látvány még mindig gyönyörű, csoportszelfi és vízvétel pipa. Jön a világosi vasútállomás és a megszokott downhill-pálya, most letoljuk a bicajt, de inkább nem fogom meg a tárcsaféket :D És akkor innentől az uncsi rész. Siófok, előttünk több tucat fős biciklis csoport, hárman egymás mellett az úton, úgyvan! Réka csönget helyettem is. Később menetrendszerinti eltévedés, majd bekeverünk a buszpályaudvarhoz ATM-, gyógyszertár-, és egyéb megállókért, és megállapítjuk, hogy a Fő tér nagyon szép:

Átkeverés a vasút másik oldalára, mindenki a bonyolult cikkcakkos utat választja reflexből, kivéve Fera. Széplak, megállunk a Ciao Ciao Italiában fröccsözni: echte olasz tulaj és 1 db vécé, az is női, de kit érdekel. Pole pozícióban tekerek, ám az "elindulás után rögtön meg kell állni megint" rovatunk második részeként jön a telefon: Réka defektet kapott. Pótbelső van, szaktudás van, olajos kezek vannak még csak igazán, mellé ismeretlen eredetű koncert hangjai, és ismeretlen eredetű füst a környéken. A kis közjáték után tovább, Zamárdi, Szántód, most nem megyünk le véletlenül a komphoz, cserébe rögtön utána elbasszuk. A rét szélére érve mondjuk már gyanús lett a szitu, hogy ez nem ismerős. Még mindig Szántódon vagyunk, kezd hűvösödni, megállunk olcsó fröccsre, aztán 1 boltozásra, kocsmás és boltos bácsi két szerep egy személyben. Ne itt vegyünk estére piát, áh, inkább mégis, na de hogy visszük el?

Piák elpakolva, tekerünk tovább, Földvár, Szárszó, Őszöd, közben a szemesi szállást próbáljuk hívni, nem veszik fel. Pötyögök nekik emailt telefonról, arra bezzeg 15 perc múlva válaszolnak (az igen!), szerencsére pozitívan. Időjárás körülmény: masszív szembeszél, néha masszív oldalszéllé változva. Kigurulunk a partra hullámokat nézni, de ott már széllel szemben izomból kell tekerni, hogy egyáltalán megmozduljon a bicikli. Viharos Balaton megcsodálása után tovább az utolsó pár kilométerre, letört ágakban dúskáló parkon áttekerünk, ez már az ismerős célegyenes: Szemes vasútállomás! Bazsi elmegy kajahelyet nézni, találunk egy jót: Gely's Grill - finom kaja, udvarias kiszolgálás, korrekt árak, rendes mosdó, még gyereksarok és telefontöltési lehetőség is van. A szállás már csak 10 perc, de kezd sötétedni, lámpák fel, a biciklim meg alapból eldől kitámasztva is, hát még a szél segítségével... Portás bácsinál becsekkolunk, a ház annyira közeli, hogy az ablakból rálátni a bejárat melletti boltra.

Bepakolás, bicajok a teraszra, ez a 63 km kevésbé volt vészes, mint az előtte levő napokon a negyvenvalahány. Fura. Tévét reflexből bekapcsoljuk (de minek?), később villanykörte-javítás a program, majd jön az ötlet: menjünk le a partra inni a töksötétben és hidegben! Zseniális, főleg mivel szélben és sötétben nehéz úgy fröccsöt keverni, hogy ne menjen ki, konkrétan kifújja a fröccsöt a pohárból a szél :D Fotózni próbálunk, de ehhez kevés a telefonkamera, hagyjuk az egészet. Vissza a házba, a napi társasok: Fánkfaló Fenevadak + Fedőnevek ismét. Réka bealszik. A karosszék háttámlája meg lejár, úgyhogy visszaütögetem, kár hogy közben a karkötőm fém részét is beleütögetem a tenyerembe. Kicsit vérzik, de jó lesz így holnap tekerni...

Negyedik és egyben utolsó nap! Reggel kicsekkolás, a maradék etap kb. 48 kilométer. Lelle-felsőn FÜBÉ felirat (de tényleg), és egy lerepülő vizespalack borzolják a kedélyeket. Bogláron megállunk egy fröccsre/kávéra/mindkettőre. Jön Fonyód, 7-es út mellett tekerés. Balatonfenyves, gyerekkori emlékek, megállunk a szélvédettre módosított Gomba étteremnél egy ebédre, lehetőleg Gomba nélkül. Finom pizza és pénzezés. Tekerünk tovább, pólóban hideg van, +1 réteggel meg meleg. Át a Zala folyón, Fenékpusztánál nagy építkezés, fekvő távvezeték-oszlopok, de már a beharangozott olcsó fröccs lebeg a szemünk előtt a másik kedvenc helyünkön. A valóság: már nem olcsó a kisfröccs és nem kedves a néni :( Sic transit gloria mundi. Na de sebaj, erdőben a vasút mellett tovább, és már érezzük, hogy mindjárt vége, és meg is látjuk a keszthelyi vasútállomást, körbeértünk!

Csoportkép a fecskefiókák vigyázó tekintete mellett, jegyvétel, Rékáék elköszönnek Pestre vonatozni, mi meg büfézünk egyet. (A büfést meg ugyanúgy hívják, mint engem, de ezt már csak otthon veszem észre.) Fel a vonatra, Győrig mindösszesen 2 átszállással el is lehet jutni. Első vonatcsere Ukk állomáson, a második vonaton ízes tájszólású zalai biciklis arc magyaráz, hogy mikor merre nyílik az ajtó és hogy ne akadályozzuk a biciklikkel a fel- és leszállást. Celldömölkön a második átszállás az ország legkeskenyebb peronján, maradék fröccs megivása Győrig. Bazsi leszáll Szabadhegyen, Pocokkal maradunk ketten a végére, de most szerencsére nem kap defektet. Éééés ennyi!

Másodszor is körbementünk tehát, az utószezonos időjáráson kívül jól sikerült ez az év is. Most már tényleg meg kéne hódítani azt a Velencei-tavat is...

#balatonkör #bicikli #balaton #balatonkerülés #bicaj #bringa #bike #beszámoló #2019 #Tour de Balaton #fröccs #sportfröccs #biciklitúra #bicajtúra #kemping #nyár #utószezon #bérsátor

0 notes

nemzetinet · 6 years ago

Text

A valóságigenlés és a valóságtagadás

S noha napról napra látjuk, hogy a világerők jórészt az utóbbi oldalán állnak, egyetlen pillanatig sem szabadna kételkednünk abban, hogy a valóság megszüntetése – a hamisítás minden igyekezete ellenére is – lehetetlen.

Eszmélődésem idején, az 1980-as évek elején nemzedékem alapélménye volt, hogy a politikai rendszer, amelyben éltünk, hazug. Hazudott a rádió és a televízió, a napilapok és a hetilapok minden olyan kérdésben, amely mindennapjainkat meghatározta.

Hazugság volt az örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság, a marxizmus–leninizmus ideo-lógiája, a népi demokrácia, a szocializmus építése, a vallás mint a nép ópiuma, még a tudomány egy része is, amit az egyetemeken és az Akadémián képviseltek.

Persze e valóságtagadás nem állhatott volna fenn a valóság egyes elemeinek elismerése nélkül: volt tehát némi szépirodalom, művészet, tudományos eredmény, Ikarus csuklós busz, Rubik-kocka és háztáji gazdaság. De mindebben meghatározó volt a tudat, hogy a rendszer velejéig hazug.

E helyzeten kellett volna változtatnia 1990-nek. Nehéz volt, lassan ment: a régi valósághamisítók új köntösbe bújva folytatták valóságtagadásukat politikában, gazdaságban, tudományban és művészetben, sőt tevékenységüket széles körben újjászervezték és kiterjesztették. Ma már őrültségnek tűnik szinte minden, amivel az akkoriak Antall József kormányzását vádolták.

A napi politikától kezdve a kultúra átalakítására irányuló gyenge kísérletekig türelmetlenül támadták mindazt, ami a korábbi valóságtagadást csak csekély mértékben is korrigálta volna. Antall maga lett minden korábbi történelmi szörnyűség hordozója, akit nem szabadott hagyni szóhoz jutni. Ami a helyére lépett, a valóságtagadás minden korábbinál szélesebb körű eluralkodása. Sors-e vagy szerencse, de ebben az időben nyílt alkalmam arra, hogy ellátogassak a betlehemi Születés Templomába.

Ami itt megragadott, erejében mindenen túltett: a valóság végsőképpeni feltárulása – Krisztusban. Noha korábban is idegenkedve figyeltem a valósághamisítók gátlástalanságát, ettől kezdve még konokabbul vállaltam a valóságigenlést, nem éppen következmények nélkül. Idehaza talán az elsők között hangsúlyoztam a valósághoz való visszatérés szükségességét a tudományban éppúgy, mint a közéletben.

A valóság neve akkor és azóta is: vallás, s ezen nem elsősorban az empirikus, a történeti, a társadalmi vagy a morális síkot értettem, hanem az igazi valóságot, amelyben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).

Az elmúlt több mint két évtized alatt ennek bölcseleti kifejtését igyekeztem elvégezni szinte valamennyi munkámban. Megértettem, hogy akár tudományos szinten, akár közéletben lényegileg a valóságigenlés és valóságtagadás küzdelme folyik.

Ma ez a küzdelem hevesebb, mint korábban. Újabbnál újabb alakban lép fel minden jelentős területen, a közéletben éppúgy, mint a kultúra és a tudomány köreiben.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ahogyan Orbán Viktor felfogásait és törekvéseit támadják a napisajtó vagy az elvontnak látszó elemzések szintjén: ugyanazzal az elfogultsággal és tudatlansággal, rosszindulattal és felszínességgel, ahogyan egykor Antall Józsefet is célkeresztbe állították. Nem számítanak a tények, a körülmények; a nyilvánvaló eredmények; az egyértelmű siker gazdaságban, társadalomban, életszínvonalban, családtámogatásban, a kultúra vagy az egyházak felkarolásában; csak a mesterkélt indulat él, a diszkrimináció szenvedélye, amellyel minden tagadható.

Valóságtagadás kerül szembe valóságigenléssel, hazugság az igazsággal, hamisítás a valódival. Ne értsen félre senki: nem tévesztem szem elől, hogy olykor mindannyian tévedünk és hibáink következményeit hosszan hordozzuk. A legfontosabb azonban az összirány, a koncepció, a valóság melletti elköteleződés.

Igazából szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy oly korban élhetünk, amikor a valóság és annak tagadása világosan kifejeződve teszi lehetővé számunkra az egyértelmű állásfoglalást. A valóságigenléshez tárgyszerűségre, elfogulatlanságra, körültekintésre van szükség, de mindez keveset ér, ha hiányzik a személyes elköteleződés.

Ennek is több szintje van: a közvetlen őszinteség, amivel saját magamat felfogom, életemet mérlegelem; ahogyan környezetemhez viszonyulok; végül az emberi létezés átfogó észlelése – beleértve a nemzeti sorsot, a Nyugat értelmét, az ember történelmi és történelem feletti célját –, ami a gondolkodást eljuttatja végső lehetőségéhez. E határon végtelenül hatalmasabb erő tárul fel, amely egyszerre elméleti, valóságos és személyes. Ez az a pont, ahol a valódi gondolkodás kezdetét veszi.

E folyamatban szükségünk van segítségre: először is ahhoz, hogy képesek legyünk feladni a hamisításra irányuló, velünk született szenvedélyünket, a Kant-féle „gyökeres rosszat”, minden valóságviszony megrontóját.

Sokféle kifejeződése közül ma különösen szembetűnő a hatalomvágy, a libido dominandi, amelynek kultuszára világrendszerek épülnek.

Noha már Szent Ágoston is ebben találta meg a legfőbb közösségi romboló erőt, ma még világosabban látjuk, hogy az uralomvágy a legszorosabban összefügg a valóságtagadással: az a viselkedés, amelynek legfőbb célja a másik és önmaga félrevezetése, végül mégsem juthat uralomra, mivel saját magát is ellehetetleníti. Csak ha képesek vagyunk leküzdeni ezt az öncélú destrukciót mind önmagunkban, mind közösségeinkben, válik lehetővé, hogy a valóság valóban megnyilatkozzék.

Minden szellemi küzdelmen, kampányon, közéleti birkózáson innen és túl végső soron arról az alapkérdésről van szó, hogy megadatik-e számunkra a valóság fel- és elismerése; hogy a valóságigenlést vagy a valóságtagadást választjuk-e.

A választ nemcsak szakmában, tudományban, módszerben és koncepcióban, nemcsak gondolkodásban, hanem mindenekelőtt személyes-emberi voltunkban kell megadnunk.

Könnyű pálya itt senkinek sem jut osztályrészül: minden életút rögös, akár látszik kívülről, akár nem. Mégis helyt kell állnunk és döntenünk valóságigenlés és valóságtagadás között. S noha napról napra látjuk, hogy a világerők jórészt az utóbbi oldalán állnak, egyetlen pillanatig sem szabadna kételkednünk abban, hogy a valóság megszüntetése – a hamisítás minden igyekezete ellenére is – lehetetlen.

Csak fel kell néznünk ahhoz, hogy ezt észrevegyük:

„Az odafent valókat keressétek!; s fogjátok is fel!” (Quae sursum sunt, quaerite; quae sursum sunt, sapite; Kol 3, 1-2).

Mezei Balázs

A szerző filozófus, egyetemi tanár

A valóságigenlés és a valóságtagadás a Nemzeti.net-en jelent meg,

#gazdaság #Hazugság #Templom

0 notes

aretsorozat · 5 years ago

Text

3/4.

Bogi riportja Koppány Gittával. Bélafing világgá hal. Ugribug, az élő ágyúgolyó. Etus megint körülnéz. De Most Penész az isten, Uhu az ő prófétája.

A FEJÉT, NE A LAPÁTOT!

És a kamera mögött nem ám Barna János áll, hanem maga Auth Benjamin.

A volt tájékozási futó világbajnoki reménység, ígéretes rapper, a Hell Combat hivatalos tesztjátékosa, élelmiszer áruházi árufeltöltő , pékinas, szóvivő, és három és fél százalékban pornó telefon tulajdonos! Ne jó, nem Barna úr profinak számító kamerája mögött, hanem amit Tibortól kapott kölcsön, és ami egy picivel jobb, mint egy családi felvételekre alkalmas kütyü. De a kamera mögött állás ettől még hivatalos, tehát profi. Ők itt, kérem, a H’aka Székház előtt. a Turcsi nevű T-34-es tanknál ügyvezető igazgatói felkérésre és főszerkesztői engedéllyel forgatnak, mint média gyakornokok.

Mármint Vágási Celeb Boglárka riporter, meg ő. Ja, mivel Benjamin most éppen azt az érzést próbálgatja, mi lenne, ha operatőr lenne. És mégse rapper.

Se nem az élelmiszer áruház szóvivője, pékinasa, árufeltöltője. Közben attól a rappelés még bejöhet. A tájfutó világbajnokságnak már régen annyi.

A Hell Combattal tényleg jobb nem kezdeni, a pornó üzlet meg nem egy biztos megélhetéssel kecsegtető pálya – pláne három és fél százalékban.

Úgyhogy mért ne lehetne operatőr? Tényleg! Julcsi erre inkább rábólintott, mint legyintett, noha azt a megjegyzést anyai jogon megengedte magának: oké, de ám ahhoz ám szintén tanulni, iparkodni, felvételizni kéne ám, de.

Hogy egyesek egyszerűen képtelenek az örökös károgást abbahagyni, mi?

No de munkára!

A Turcsi nevű T-34-es előtt Koppány Gitta áll afféle csendes őrültként, baljában a hólapát, a jobb kezét pedig a babakocsi tolókáján nyugtatja. A hólapáton a felirat:

HOL VANNAK?

Hát semmi nem változott tél óta? De. A kis Gitta.

Gyönyörű kislány ám. Csaknem kinőtte ám a babakocsit, kicsattan az egészségtől a rengeteg szabadban töltött idő miatt.

- Mióta is tetszik itt tüntetni? – teszi fel a kérdést a leendő média sztár.

Koppány Gitta végigméri a kis Vágási lányt, aztán úgy dönt, mégis csak barátságos lesz ezzel a két gyerekkel. Elvégre jót akarnak. És arról nem ők tehetnek, hogy a Gazdag Kábelből alig figyelnek a demonstrációjára.

Havonta megemlítik az esti híradóban, hogy még mindig a tank előtt ácsorog.

A járókelők régen észre se veszik, csak ha egy idegen vetődik a környékre, azt bámulja meg, mostanában különöseképpen a hólapátot, ami télen praktikus volt, ám most júniusban egy kicsit furcsa...

- Rég... – válaszol tehát egyetlen szóban, de legalább nem ridegen, csak olyan panaszos formán, amitől tovább lehet őt kérdezni esetleg.

- Mert hogy a kedves kisfia és a férje nincsenek meg, ugye?

- Ők sincsenek meg.

- Mert azt tetszik gondolni, hogy átszippantották őket is a Hell Combatba, ugye?

- Ott vannak, a Pokolban, igen.

- De...akkor mért tetszik kérdezni, ha tetszik tudni?

- Mert nem tudom! – Gitta válasza már ingerült kissé. - Bizonyítani nem tudom.

Mert nem lehetnek ott, pedig ott vannak! És senki nem tesz semmit! Te! Ott- mutat vádlón Benjaminra. – Te is láttad Eduskát abban az erdőben! Láttad, ugye?

- Láttam- válaszol Benjamin, és persze megremeg a kezében a kamera, hogy akkor most mi legyen, irányítsa magára, mintha selfizne, most, hogy váratlanul riport alannyá vált jómaga is. Aztán úgy dönt, ez tévé riport, nincs selfi. Ettől persze rossz lett a kép, de majd ezt kivágják, vagy mit.

- Sokan látták. Azt az erdőt. Ami odaát van. De hol? Hol vannak? Én csak ezt kérdezem itt. De senki nem válaszol.

- És addig tetszik itt állni, amíg...?

- Amíg.

- Akár évekig?

- Évekig nem. Mert ha letelik a gyes is, akkor muszáj leszek elmenni valahová dolgozni. Már ahol felvesznek egy őrültet.

- De maga nem őrült.

- Én nem. A világ őrült meg. Én csak a fiamat akarom visszakapni.

- Meg a férjét...

- Még azt is.

- Na és amikor bejön ide a Hartai úr a székházába, vagy megáll itt a kedvenc

tankjánál, őt nem tetszik erről megkérdezni?

- Már csak nézek rá.

- Néz?

- Nézek.

- Hogyan? Meg tetszik mutatni?

- Nem tudom megmutatni, csak ha látom azt a gazembert.

- És ha azt tetszik képzelni, hogy a kamera a Hartai úr?

- Akkor annak a kütyünek régen rossz...

- Mért?

- Mert tudom, hogy a nézésemmel ölni tudok.

- Tényleg?

- Ha úgy nézek.

- Ahogy Hartai úrra?

- Ahogy.

- De akkor ő még hogyhogy él?

- Mert ő a sátán.

- Hartai úr maga?

- Hát hogy lehetne különben egy olyan videó játéka, ami szőröstül-bőröstül beszippant embereket?!

- Amúgy tényleg!- ámul el őszintén Bogi, és belátja, hogy Koppány Gitta nem teljesen őrült, miközben gondoskodó, szerető anya, hanem logikusan gondolkodik. Különben meg mért ne lehetne nézéssel ölni, amikor nagyon is lehet? Olyan randán nézel, hogy a másik zavarában elbotlik, beüti a fejét.

Tessék. Ehhez nem is kell semmi woodoo vagy más sötét mágia.

Benjamin meg közben megállapítja, már-már igazi profihoz méltó operatőr szemmel, hogy Koppány Gitta nem annyira fotogén, mint a Csajszi.

Viszont Gitta nem is olyan rossz nő most, hogy a sok ácsorgástól a szabadlevegőn maga is úgy fest, mint egy szép, érett, friss barack.

És mintha fogyott is volna egy kicsit. Már ahhoz képest, ahogy az utóbbi években nekiindult az elhízásnak.

- Na látod, hogy ő a sátán...- bólogat most. Mondjuk a szeme körül azok a szarkalábak mutatják, hogy nem éppen húsz éves.

Boglárka közben elveszi a mikrofont Gitta elöl, jelezve, hogy talán ennyi.

Már civilből az asszonyra mosolyog. - Köszi.

- Nincs mit. És leadják ezt?

- Jó lenne. – közelebb lép a babakocsihoz, megcsodálja Kisgittát. – Hogy milyen édesen alszik!

- Ilyenkor szeret- mosolyog Gitta is.

- Hé, Csipszar, nem nézed meg?

Benjamin amúgy rohadtul nem kíváncsi a kisbabára, de kénytelen maga is

odalépni, megszemlélni és elragadtatott pofát vágni. Hát igen, ahogy öregszik az ember, egyre csak szaporodnak az életében a civilizációs minimumok...

- Ja, ari gyerek...- morogja.

- És bent van most az öreg sátán, nem láttad?

Gitta utána gondol- Látni nem láttam, de az ott a kocsija...- mutatja a parkolóban az épülethez legközelebbi Mercedest.

- Hallod, Csipszar! Ne próbáljuk meg?

- Mit?

- Hátha ad nekünk interjút.

- Persze, majd pont neked.

- Mért?

- És ne hívjál mások előtt Csipszarnak!

- Aranyos név pedig... mosolyog Gitta Benjaminra.

- Csak az autójába ne üljetek be!- csivitel a Turcsi lövegcsövén egy kis kanveréb, de persze nem figyel rá egyik se. Mert Bogi már indul is be a székházba. Benjamin meg bámul utána. Most mi van? Arról volt szó, hogy egy nap, egy nyomulás, egy riport. Viszont jó a segge a csajnak még mindig.

És illene valahogy elbúcsúzni Gittától.

- Na és a tolf bajnokság tényleg elmarad?

- Azt semmi kedvem szervezni.

- Ja. Megértem.

- Más meg nem csinálja.

- Figyelj, én szétverném a fején ezt a hónapátot.

- Mármint a Hartai fején?

- Naná.

- Gondoltam már rá, de akkor megint visznek a diliházba.

- Nem baj, de verd szét! A fejét, ne a lapátot! – csivitel a kisveréb a tank

lövegcsövén ülve, de még mindig nem figyel rá senki.

TÖRTÉNET BÉLAFING VILÁGGÁ HALÁSÁRÓL

De most komolyan mondom, és nem lódítok, nem kamuzok, mert nem vagyok úgy rákényszerítve, mint szegény Erőss Jonatán koszorús adószakértő és okleveles musicalszerző, vagyis izé, ez fordítva… szóval Janka nagyságos asszony. De Bélafing volt első pribék úgy eltűnt a szigetről, de úgy, hogy napokig hiába keresték. Mármint az a két büdös bunkó, a Karószemű Küklopsz meg Szadó Nagyúr. Pontosabban csak volt nagyúr, mivel nem volt ura ő már semminek egy kicsit se, nem hogy nagyon. Még önmagának is alig.

De ő persze így szólíttatta magát, no meg így is gondolt önmagára, és az eszébe se jutott, hogy ugyan mire föl.

Hát világgá ment volna a Bélafing? Keserűségében ezt tette volna? Ugyan ki ne értené ezt meg? Ugyan ezért csíráztatta ő is ki magát egyetlen épen maradt csíz hím sejtjéből, hogy ez legyen ővele? Alázza, csicskáztassa ez a kettő?

De kik ezek? Két drabális, buta barom, semmi több. Az egyik olyan sötét, hogy hagyta, valami nyikhaj egy karót szúrjon a szemébe, azt azóta is azzal néz ki a buta fejéből? Ennek áll feljebb? A másiknak meg úgy eltaknyosodott a gerince, hogy hagyta magát kiebrudalni az űrbéka kapitányi és fő kínzómesteri pozícióból? Ez szórakozik vele? Ezek? Hát maradt volna inkább holtan, ha már úgy alakult, hogy halálra zabálta magát a péniták iszonyatos hatású gyümölcséből.

Bélafing biztos, hogy világgá ment. Na de hogy? Hová? Ez itt egy sziget.

Amiből az következik, hogy tengerrel körülvetten halálosan határos.

A legközelebbi szárazföld a Küklopsz mészkő zátonyától úgy háromszáz kilométerre lehet, ha nem több. Oda azért még egy csíz hím se tud elúszni.

Vagy mégis? Viszont a nyílt víz néhol hemzseg a cápáktól, akik akár még egy csíz hímre is ráfanyalodnak. A környék vizein csak Karószemű barátunk lubickolhat félelem nélkül. Őt itt senki nem bántja. Először is, mert mágikus és mitologikus lény, tehát szigorúan védett kulturális emléknek minősül, másrészt mindenki röhögő görcsöt kap tőle, ha a karó szemével megjelenik, mint valami szuszogó uszadékfa.

De akkor hol van a Bélafing?

Elbújt tán? Na, arról még lehetett szó pár napig.

Hogy egyrészt bujkál, másrészt mozgásban van. De nem akkora ez a sziget.

Meg ki ismerné minden zegzugát jobban, mint a Karószemű.

Hát így aztán a két jómadár bosszúsága ingerültségbe csapott át, amiből egyre komolyabb tervek születtek, hogyan fogják a kis gecit megszívatni, ha végre előkerül, ám az ingerültséggel együtt a tervek is elsorvadtak, amikor azt felváltotta az aggodalom, hogy tényleg hol a búsban lehet.

Na nem, nem kell ám meghökkenni, hogy ezek aggódtak. Nem Béláért tették, hanem magukért. Hát hogy mi lesz velük az égből pottyant szolga nélkül.

Kit ugráltatnak, kínoznak, aláznak, gyilkolnak nap mint nap?

Hát unalmukban megint egymást kell majd utálni? Mert hogy az volt, amíg a péniszfa gyümölcsétől szétrohadt, elpatkolt és feltámadt Béla nem állt nagyúri

rendelkezésükre.

Hát így aztán összefogtak ám és nekiálltak a módszeres kutatáshoz.

Hogy kizárják, a szigeten semmiképp se lehet. És ha nem lehet, akkor ez a marha inkább vízbe ölte magát. Amiért, ha ezt tette, meg kéne a tetemét keresni, feltámasztani és megint vízbe fojtani. Vagy ötször. És aztán hatodszor is feltámasztani, mert ennyire olcsón azért nem úszhatja meg. Ez a sumák, sunnyogó kis gané.

Karószemű északról délnek haladt szigetcsúcstól szigetcsúcsig, uszkve százméteres sávokban, Szadó Nagyúr pedig keletről nyugatnak aztán nyugattól keletre parttól partig úgy, hogy a sárga útgyalutól indult lefelé, amit még a halekok hagytak itt a régmúlt időkben, és aki az orosz kémműhold volt leány korában, amíg fémistenből előbb féreglyuk járó csillagközi űrhajó, aztán meg

archaikus kori görög egyárbocos alakját öltötte fel. De most csak egy ottfelejtett, működésképtelen erőgépnek látszik, és Szadó annak is vélte, aminek látszik.

Pedig ha sejthette volna, hogy eme sárga monstrumnak minő szerepe is volt az ő bukásában… De hát a csíz hímekre is igaz a mondás: amiről az ember nem tud, az nincsen. Mert ha Szadó tudná, amit mi tudunk, dehogy is Bélafing után kajtatna. Puszta kéznyúlvánnyal esne az útgyalunak, és nem nyugodna meg, amíg belőle egy ép szegecs is marad.

De mondom, nem tudta, úgyhogy amíg Karó föl és le, addig ő ide meg oda caplatott, fürkészett, szaglászott, sasolt, meredt és guvadt, hátha valami nyomát véli felfedezni annak a hálátlan mocsoknak, aki még a Bélafing névre is méltatlan. Tehát ha megkerül, muszáj lesz valami ennél is alantasabb nevet neki kitalálni.

Nem olyan nagyon nagy a Küklopsz sziget, de azért nem is olyan kicsi.

Mennyi is lehet? Hát úgy hosszában, csúcsától a csúcsáig úgy tizenöt kilométer?

Keresztben, meg ahol a legszélesebb négy-öt? Úgyhogy kétszáz méteres előtolásokkal bandukoltak ám egy darabig. Nagy néha találkoztak, többször integettek egymásnak. Látsz valamit? Nem. Este meg elcsigázottan ültek

a barlang előtt, még tábortüzet se volt kedvük legtöbbször gyújtani.

Ettek, amit még találtak. De az is hamar elfogyott. Tehát megint maguk halásztak, bolháztak, gyűjtögettek, bogarásztak, és kezdték emlegetni azt a mocsok Zeuszt is, aki elorozta az összes kecskét, meg a többi isteneket, titánokat, félisteneket, akik mind egy tetű kufárok, hogy csak cserébe adnak, ingyért, barátságból semmit. Se húst, se sört, de még egy mosolyt se, amit ugyan meg is tarthatnak maguknak.

Hát így aztán a hetedik napon, bősz keresés után belátták, hogy magukra maradtak. Mostantól a Karószeműnek megint jobb lesz a szigetről eljárkálni, korán hajnalban indulni és csak késő este hazaérni, vagy legjobb napokra eltűnni, mint elviselni Szadó kvargliszerű pofáját. Aztán a hetedik nap kora estéjén, már-már pattanásig feszült hangulatban Karó még felidézte magában, hol is látta utoljára Bélafingot.

Igen, megint fogócskáztak. Mármint hogy Béla futott előle, úgy tessék-lássék módon, nem is igazán menekült. Minek is inalt volna megszakadva, magyarán inaszakadtából, amikor Karó úgyis utoléri, hátba csapja, elgáncsolja, vagy kirúgja alóla a lábnyúlványait, és harsány, boldog Ipiapacs, megvagy!

kiáltással élvetegen eltapossa. Nem ám csak úgy reáhág, kinyomja belőle a szuszt, esetleg kipasszírozza a belét, netán a fejére lép, mármint arra a nyúlványára, amit a nyaknyúlványa felett szokott hordani (bár nem mindig ott), hogy az, mint érett dinnye, placcs, és sötétség és annyi a feltámadásig.

Á, nem egyszerű agyontaposások voltak azok. Hanem mint a csikket. Cipőorral, vagy saruorral, a bokát kissé megemelve, és azt ide-oda forgatva.

Vagy óvatos kis tetemre állásokkal a bordák lassú eltörögetése, aminek a vége a gerincoszlop ropi-szerű elroppantása. Vagy Bélafing vérző, összetört testének elrugdalása néhány kilométer hosszan. És a többi találékony verzió.

Na szóval Karó éppen azért hagyta jó sokáig menekülni Bélafingot, mert nagyon is levette a kedvetlenségét. Így ő csak kényelmesen ballagott utána. És amidőn már-már elérte a sárga útgyalut, ami a játékszabály szerint Bélafing aznapi megmenekülését jelentette volna, na akkor. Amikor már elkezdett reménykedni. És a fogóra hátra-hátra sunyítva mégiscsak megszaporázta a lépteit. Akkor érte utol néhány tyúklépés alatt, és rúgta ki a lábnyúlványát alóla.

Ipiapacs!

Na és ott passzírozta be a fövenybe, a csikket eltaposom módszerrel.

A hetedik nap kora este tehát a Karószemű Küklopsz tehát úgy határozott, hogy a nyolcadik nap reggelén még elballag oda, a sziget túlsó végére, az útgyaluhoz, hátha felfedez valamit nyomot.

És úgy is tett a Karó.

A Szadó meg csatlakozott hozzá, mert aznap reggelre neki se támadt jobb ötlete.

Hát odasétáltak egymás mellett, de szólni már nem szóltak a másikhoz, mert tudták, bárki bármivel is kezdi, annak üvöltözés lesz a vége. Anyázás, lökdösődés, tán még egy kis pofozkodás is. Például azon, hogyan kék a tenger, vagy mitől hűvös a mai reggel.

És akkor ott álltak már a tett helyszínén.

És nem láttak mást, mint pár pogácsa morzsát ott, ahol legutoljára

Bélafing szolga bűzlő péppé lett taposva. Igen, Szadó még emlékszik,

hogy azok a morzsák ott hamuba sült pogácsák voltak, mivel azt még ő süttette

Bélával az ötórai csalán teájához. Na és arról nem volt ám szó, hogy a Bélafing zsebébe is kerül abból. Suttyomban, mi? Ezért is megérdemelne egy közepes hosszúságú kínhalált.

Hát nézik, nézik a morzsákat, meg a fövenyt, ami jóval sötétebb árnyalatú ott, ahol Bélafing pépjét a föld beitta…

De várjunk csak!

Jóval sötétebb ott?

Akkor ebből nem az következik, hogy?

Bélafing még ott sunnyog a fövenyben pép alakban?

Dehogynem! A jó istenit neki!

Ez nem támadt fel!

Ez itt lázadozva világgá halt nekik?!

Na ne!

Nem szabadulunk ám meg ennyire könnyen!

MI KELL AZ ÖLÉSHEZ?

Ugribug, a rettenthetetlen kanveréb, T-rexek közvetlen leszármazottja, akit madár rendszertani okból is helyesebb lenne vér verébnek besorolni, mert neki aztán édes kevés köze van a közönséges városi verébhez, szóval Ugribug meg így járt: akcióba lendült.

Pedig nem is akarta. Sehogy se fűlött hozzá a foga. Vagyis a csőre, mert foga legutoljára, mint a letűnt korok hüllőkirályának volt neki. De muszáj volt, ha öreg korára be akarta szerezni az örök életet, az Űrpolipok ígérete szerint, a csillagok között.

És akkor ez meg úgy történt, hogy Ugribug, a rettenthetetlen fejvadász már napok óta a Turcsi, vagy Hartai úr lövegcsövén, illetve a környékén állt, vagyis ült lesben. A megfelelő alkalomra várva. Amikor Hartai beül a Mercédesz terepjárójába és elhajt valamerre. Na most az öreg Sátán fattya gengszter ezt persze napjában többször is megtette olykor. Nem azon múlott, hogy azt kellett kivárni. Hanem azon a hangulaton, ami el kell fogja a leendő gyilkost.

Nem egyszerű ám az, ha a kanveréb, vagyis a vérveréb nem született pszichopata. És még csak nem is vérbeli ragadozó.

Mert mi kell az öléshez?

A mélységes meggyőződés abban, hogy az áldozat megérdemli a halált. Személyes bosszúból. Vagy amaz erkölcsi ítéletből, hogy egy mocsok, akinek a pusztulásával a világ egy halvány árnyalattal szebb lesz. Vagy azért, mert csak.

Mert sokat fizetnek, ha megteszed. Ennyi elég? Úgy nagyjából talán.

No mármost Ugribug vérverébnek sokat fizetnek, hiszen a jutalom a szolgálatiért nem csekélység. Ki ne vándorolna ki a Földről a Galaxis jobb sorsú világai felé, ahol a csillagközi űrbe kilépett testvéri civilizációk várják a messziről jött vándort tárt karokkal? Ahol igazán törvény a vendégszeretet.

Hiszen az, aki átlépte a gravitáció csapdáját és a fénysebesség korlátait, az már nagyon hülye nem lehet. És aki okos, az szép is, és aki szép, az jó. Az okos, szép és jó szentháromsága uralja amott az erkölcsi rendet, mint olyas igazság, ami minden ellenkező tapasztalat ellenére makacsul igazság marad, amíg csak értelmes élet létezik az univerzumban, és ha ebben már nem, akkor majd egy másikban. Igen, jogos kérdés, hogy mit keresnek akkor például az Űrbékájukon ugrálva például a kalózkodásból, rabszolga kereskedelemből élő csízek?

Hogy csak őket említsük, akiket mi már jól ismerünk. No és például a vogonok, akiket nagy látnokunk és mesterünk, Douglas Adams talált meg? Vagy azok a marslakók, akik rendet vágtak a Fehérház kertjében, amidőn Jack Nicholson volt Amerika elnöke? És hosszasan sorolhatnánk az ellenpéldákat, ám kit érdekel? Mert vegyük például Ugribug vérverebet!

Okos? Az. Szép? Igen! Jó veréb? Angyal a kanverebek közt. Tehát hová való?

A csillagok közé, és nem „csupán” holta után a Mennyországba.

Most tehát elérkezett a nagy nap, amikor az alkalom és az elszántság a sors egy metszéspontján találkoztak.

Ez pedig úgy történt, hogy a Sátán fattya azt az okos kis mobilját a füléhez

szorítva kilépett a H’aka kapuján, lesétált a lépcsőn, tekintetében tömény unalommal és undorral súrolta szegény Koppány Gittát, a babakocsit, és a

hólapátot: HOL VANNAK?, aki ma is ott állt a Turcsi előtt, mint tél óta mindig, amióta az urát és a barátait is beszippantotta monitorja által a Pokol játéka.

No persze a „szarba se nézlek, kisapám, te nyüvek ette féreg” nézésben Gittát se kell félteni, ha Hartait kell látnia – és mi már azt is tudjuk, hogy azzal ölni tudna, ha nem a Sátán fattyáról lenne szó, akin így persze nem fog a voodoo.

Na azt akkor Hartai úr, még mindig az okos telefonjával vartyogva ráprüttyögött a Mercédeszére, aki erre neki visszakacsintott kettőt. Hiába, gazdagok a gazdagokkal haverkodnak… Azt akkor a Hartai beült a kis verdájába, és mindjárt le is engedte a vezetőülés melletti ablakot, ami nem csak kánikulában szokása, hanem máskor is, mert imád úgy vezetni, hogy közben a bal könyöke

kilóg. Úgy lazán és önelégülten. Persze majd megszívja, mondhatnánk, mert a menetszél előbb-utóbb majd jól kikezdi a könyök vagy a váll ízületét. De nem mondhatjuk, mert Hartai úr szegről-végről már meg van halva. Azért ezt ne feledjük. Bár hogy is tarthatnánk mindig észben, ha látjuk azt az agresszív nyomulását. Már az is, ahogy megy, már az is bicskanyitogató. Ahogy teszi-veszi egymás után a lábait. Vagy ahogy kifarol azzal a bunkó Mercédeszével a csakis számára fenntartott parkolóhelyről. A BOSS, mi?

Hát nem érdemli meg az ilyen a halált? De. Ha kell, újra és újra.

Hogy őt is anya szülte? És? Hogy ő is volt aranyos kisgyerek, gátlásos kiskamasz, pattanásos suhanc? Álmodozó ifjú? Ki látta? Akit mi ismerünk, az egy kupleráj és Hell Combat tulajdonos zombi, aki miatt itt emberek tűnnek el a Pokoli játékban, mások meg szenvedélybetegen tengődnek.

Halál reá újból!

Tedd meg, Ugribug!

És Ugribug, a vérveréb elszökkent a Turcsi ágyúcsövéről, és mint kamikaze,

zúgott vészt csivitelve alá, ez a hüllő királyok leszármazottja, ez a csillagok közé való igaz veréb (mert szép és okos is) beszállt a nyitott ablakon. Mit beszállt?

Berobbant, mint egy élő, tollas kézigránát, maga a csivitelő halál.

De kiejtette ám a kezéből a sátán fattya az okos telefont! És a lélegzete belefagyott abba fekete tüdejébe! És egyszerre taposott ám a gázba meg a fékbe!

És úgy tolatott neki a Mercédesz terepjárójával egy mit sem sejtő, és ezért odébb ugrani képtelen beton kandelábernek, hogy csak úgy csattant a kaszni!

És csattant a kaszni és roppant a nyakcsigolya! Akkorát rándult a sátán fattyának a feje. Hogy a Hartai szeme kifordult, és csak a fehérje látszott!

Ez az!

Ez az?

Csak nem pusztult meg a Hartai?

Nézi őt az anyós ülésről a saját tettétől megrettent veréb. De bámulja ám a balestet Koppány Gitta is a Turcsi árnyékában. Hogy most akkor mi van?

Tényleg sikerült a szemivel? Megölte őt?

Hát dobja el a Koppány Gitta a hólapátot, hagyja ott a Kisgittát a tank árnyékában, aki szerencsére fel se ébredt a babakocsiban szundikálásából.

Azt rohan oda a Gitta a balesethez, és benéz. És látja ám, hogy a Hartai szeme még mindig az agyvelőjét lesi, és mintha kicsit habos lenne a szája széle.

Meg hogy egy kis veréb reszket az anyósülésen. És hogy a mobiltelefonba egy női hang valami németül élénken érdeklődik. De akkor már rohannak is ki

a H’aka portájáról, hogy mi van főnök. És látják ám, hogy tán hívni kéne a mentőt. Meg látják azt is, de ebben nem lehetnek biztosak, mintha egy veréb reppent volna ki az ablakon? Ugyan már, mit keresne egy olyan a főnök Mercójában?

Hát ennyi kell az öléshez, hölgyeim, és uraim.

CSAK AZ ÉG TINTAKÉKJE

Taki bácsi nyitja ki a apartman bejárati ajtaját szinte túlzott udvariassággal.

Még meg is hajol hozzá egy kissé, egyenes derékkal. Mondjuk ő tetőtől talpig kifogástalan úriember volt mindig, tényleg.

- De nézzen körül nyugodtan, Etus drága.

Etus még azzal van elfoglalva, hogy ajtó kilincse és zárcilindere tényleg aranyból van-e, vagy csak nagyon annak látszik. Nyilván csak sárgaréz. Azért annyira még a Vénusz Wellness menedzsmentének se mehet jól. Vagy igen? Végül is elég biztos alapon álló cég, már ami az anyavállalatot illeti. Mert ha azt mondják, hogy a Vatikán azért nem csóró, akkor mi kincs lehet a Mennyországban?

Vagy nem úgy megy az? Bár a Teremtőnek ugyan mibe telik egy kis aranyat csettinteni a rézkilincshez?

No de ami az ajtó mögött van!

Hát az a szoba, kérem! Hófehér falakon aranyfüstös (rézfüst) keretben

itáliai reneszánsz mesterek festményei. Illene ráismernie, de rég volt az már, hogy tanulta a művészettörténetet. Hófehér a bútorzat is, ám arany (réz) intarziával díszítve. No és a baldachinos ágy. Nem hogy királyok, királynők, hanem tündér fejedelmek hálnak ilyenekben, de csak ha a Walt Disney gyártja a filmet. És a kilátás a smaragdzöld szállodaparkra! Mögötte meg az erdő, távol valami talán hófödte hegycsúcs. És az égen a verőfényes nap ellenére a Vénusz

„sötét” oldala, meg a többi bolygók, csillagok, mivel maga a zenit tinta kék.

Taki bácsi meg se szólal ám, amíg Etus álmélkodva körbe jár, mert Taki bácsi nem csak tetőtől talpig úriember, hanem figyelmes barát is, aki tudja, mi játszódik le a látványtól egy leendő új lakó lelkében. És amikor beszélni kezd, akkor is tárgyilagos, mint egy hotelszolga, aki helyből udvarias, és dehogy is várja el a borravalót.

- A fürdőszobát majd ott tetszik találni.

- De nekem ne mondja, hogy a csap is aranyból van?

- Ha parancsolja, akkor inkább nem mondom.

- Na és ez a kilátás!

- Hát…nem a szemközti panelra és a játszótérre néz az ember. Bár nem

panaszkodom, ahol mi laktunk, az erkélyünkről látszottak Törökbálint lankái,

az autópálya sávjai, a másik ablakunkból meg a tévétorony… No de hiszen kegyednek mesélek…

- Szóval néha hiányzik a földi lét, barátom?

- Á, azt azért nem mondanám. Lenkének még jobban. Bár amióta az unokánk élete sínen van, no és persze a kis Virágé is Londonban az apja mellett…

- Rég nem üzent velem Lenke se, az biztos.

- Hát nem is jó beleszólni az élők dolgába…

- Az elhaltakéba meg már minek?- Etus és Taki bácsi szomorkásan összemosolyognak, aztán a jó öreg visszatér a száraz tájékoztatáshoz.

- A reggeli héttől kilencig, az ebéd déltől háromig, a vacsora este hattól tízig

fogyasztható el a földszinti étteremben. De a parkban is lehet étkezni.

Mi Lenkével elég sokszor élünk ezzel a lehetőséggel.

- Kiszolgálnak ott is?

- Bizony ki!

- Nahát, felettébb szolgálatkész itt a személyzet.

- Csakis dicsérni tudnám őket.

A csevegők ismét egymásra mosolyognak. Etus lassan körülsétál , jobban megnézi a festményeket. Amikor hazaér, pontosabban felébred, hátha nem felejti el mindjárt, és akkor utánuk tud nézni a neten. Aztán benyit a fürdőszobába. Igen. A csap, a zuhanyozó gégecsöve és a zuhanyrózsa, de még mintha a vécépapír tartó is aranyból lenne. Úgyhogy most már tuti, hogy a teremtő sűrűn csattintgat jobb, vagy a bal kezével, ami miatt az ólom, de még a vas is rögvest színarannyá változik. És…ne legyünk már kicsinyesek, merjünk az öreg helyett is nagyot álmodni: a homok! Annak legalább a színével nem kell bajlódnia. Na, most hozzácsap pár protont az atomhoz. Ezt már egy igényesebb középiskolai kémia szakkörben is bárki meg tudja csinálni.

-A múltkor valahogy nem került sor rá…- szakítja meg Etus nézelődését Taki bácsi- Pedig nagyon is kíváncsiak vagyunk…

- Mire tetszik?

- Hogy mi lett a drága jó Kelen úrral. Aki jó húsz éve megvette tőlem azt a Ladát, aztán átmenetileg a szálló vendége volt egy szerelmi afférból kifolyólag.

- Ó, hát felébredt a kómájából.

- Azt sejtettük.

- Aztán kitalált egy elmesélve nagyon buta kis sportot, de ami hihetetlen népszerű lett először a Réten, aztán egyre messzebb…

- Nocsak.

- Tolfnak hívják. Teniszütővel kell tűzoltó vödrökbe ütni, aztán gurítani

teniszlabdákat.

- Nem mondja! Nahát, ezen jót mulat majd Lenke. Tudja, hogy itt nagyon

rákattant ám a golfra. Komoly tehetség volt. Csak aztán felébredt Kelen úr is…

- Igen, a Réti Füzetekben meg is írtuk.

- Nahát, azt a számot meg se kaptuk!

- Hát még mindig járatják?

- Már hogyne járatnánk! Az egyik kedvenc időtöltésünk.

- Nahát, amikor felébredek, az első dolgom lesz reklamálni.

- Jaj, nehogy már kellemetlensége legyen bárkinek emiatt!

- Nem lesz. Csak szólok, hogy azt küldjék el újra.

- Hát azt előre is nagyon köszönjük.

- Ez a legkevesebb.

Újabb nyájas mosolyváltás, aztán némi tanácstalanság, vagyon merre tovább a csevegés hársfa-allés, sárga kavicsos ösvényén. Vagy ideje lenne...?

- De ha szeretne egy kicsit egyedül körülnézni, Etus…

- Ó, nem, gyönyörű minden.

Taki bácsi kikíséri Etust a hófehér folyósóra, ahol egymást mellett sorakoznak

az aranykilincses apartmanok. A fal mellett ágyneműs kocsi, rajta monogramos

szatén lepedők, a kocsi fogantyúja, még szép, hogy szintén arany.

- Ha kedve van, beülhetnénk a kávézóba.

- Talán ideje lenne felébrednem.

- Ugyan! Korán van még.

- De megígértem, hogy sütök valamit a kis dédunokámnak.

- A kis Krisztiánnak?

- Valóságos tündér az a kölyök.

- Hegyit beszél még?

- Már régen nem élt vele, hála isten.

- Hát…elég zavarba ejtő lehetett, amikor…

- Na látja, az a csöppség, az nagyon fog hiányozni.

- De hát tetszik látni, hogy nem veszíti el.

- Hát igen. Végül is bármikor láthatom majd, ha…

- Úgy is van. Lesétálunk a lépcsőn, vagy menjünk lifttel?

- De tényleg ébrednem kéne.

- Lenkét nem várja meg?

- Hát…néhány hónap talán már csak, és úgyis megint szomszédok leszünk.

- Ó, Etus, nem kell ám azt elsietni…- teszi a kezét Taki bácsi Etus karjára, miközben a másikkal hívja a liftet.

- Én már csak egyet nem értek, öreg barátom.

- Nocsak, és mi lenne az?

- Az hogy lehet, valahányszor ide álmodom magamat, valahogy mindig egy kicsit, vagy nagyon másképp néz ki ez a Wellness. Csak a leendő szobám, az nem változik. Illetve az is, mert volt úgy, hogy németalföldi festők képei lógtak a falon, no és bézs színű volt a baldachin az ágyamon. De a park, és mögötte a havas hegycsúcs helyett láttam én itt már az Égi Rétet is a levegőben libegő

légi kocsikkal és az égbe törő toronyházakkal, meg mintha egy lopótök alakú űrhajóra is emlékeznék, amiből éppen Ónagy Jenő és Gábor úr szálltak ki…

- Nos, ez is a szolgáltatásokhoz tartozik…

- Hogy olyan, amilyennek éppen megálmodjuk?

- Nagyjából igen.

- Csak a tinta kék égben a tűző napsütés, az marad.

- Az is nagyjából igen…

PENÉSZ AZ ISTEN

- Bizony mondom nektek, én vagyok a ti új istenetek! És bizony tudom, hogy nem hiszitek ezt el nekem. Pedig ha nem hisztek, elvesztek, és ha elvesztek,

halvány emléknyomotok se marad neked, ti szénalapú, rövid életű, vízben oldódó, éppen csak az értelmes lét küszöbéig elaraszolt lények, akik persze arról vagytok meggyőződve, hogy ti lennétek a teremtés koronái, holott még a végbél tükrözése se vagytok. Ó, emberek.

UHU!

Hello!

Az anyját, ez a teremtés végbéltükrözése azért nem rossz duma, vigyorodik el Benjamin a kamera mögött. Ez már az Operatőr Barna János vésztartalék kütyüje, amit használhat. Szóval szépen alakul Benjamin karrierje, noha

Gotfríd Virginiával még nem merte azt közölni, hogy talán ismét pályát változtatna, és mellőzött helyettes szóvivőből valóságos és aktív munkaviszonyt megszüntető lenne. Julcsi se javasolja különben. Tibor véleménye meg mióta számít. Pedig most kivételesen számíthatna, mert ezt az ötletét ő bezzeg melegen támogatja.

No de hallgassuk tovább Jobbágy úrban De Most Penészt és az ő egyetlen hívét, Kertai uhut! A helyszín sajnos még mindig a kórház zárt osztálya.

A felvétel apropója Vágási Boglárka riporter tanuló különös ötlete, hogy az interjúkészítés csínját efféle helyzetben is gyakorolja. De nem volt ám egyszerű ide bejutni. A Dokinak kellett ide telefonálni protekcióért, pedig, mint tudjuk, nagyon nem csípi az ilyesmit.

-Á, nem, én nem azért jöttem el közétek. Hogy ti engem eme Jobbágy nevű porhüvely testébe zárva egy diliházba csukjatok. És itt mindenféle primitív vegyülettel megpróbáljátok a tudatomat elhomályosítani. Láthatjátok, mit értetetek el vele. Ennek a Jobbvágy nevű korrupt takonynak tűnt el a személyisége. Lám, zsibbadtan kucorog valahol itt hátul, e primitív idegi struktúra egy szegletében, amit ti agyvelőnek hívtok, és amire oly igen büszkék vagytok, úgy vélvén, hogy ez az univerzum legcsodálatosabb és legbonyolultabb élő szerkezete. Pedig tudjátok, mi a ti agyvelőtök egy közönséges űrcsótány egyetlen idegdúcához képest? Mint kerti vakondtúrás a Kilimandzsáróhoz.

Á, még ez se mutat rá, mennyire kevesek vagytok. Mert a vakond földtúrása és a Himalája között tán csak mennyiségi a különbség. Ti egy napon szikkadt szarkupac vagytok egy angyal szárnyálához képest. Igen, ez már közelít.

UHU!

HELLO!

Ez a szarkupac kontra angyal szárnyalása, na, ez se rossz. Igazán ihletett fazon lett szegény Jobbágy, amióta totálisan megbolondult, és istennek képzeli magát.

Egy istennek, akiben még benne lakik Hello úr is, a régi haver még az űrbékás,

csillagfényben lebegéses szép időkből, amikor az egykilós kiszerelésű, pokoli ízesítésű húskonzerv, aki öntudatra ébredt, és rögtön tudta, hogy őt De Most Penésznek hívják, még csak csiszolgatta, tervezgette, vagy inkább még csak megsejtette megistenülése lehetőségét. De már nem sejtegeti, tervezgeti, noha még csiszolgatja, mivel istenné válni még egy egykilós kiszerelésű pokoli húskonzervnek se egyszerű. Bár lehetséges. Ami számunkra, embereknek, akik csillagközi viszonylatban bizony primitív véglények vagyunk, sajnos lehetetlen.

De Most Penészt hallgatva immár tudván tudja ezt Kertai úr is, ezért csendben

sírdogál, időnként hevesen, huhogva felzokog, aztán hüppögésre vált, de meg már többé nem vigasztalódhat. Talán éjszakára a felejtés, ha nem felejti el, és éjszakára hajlandó bevenni a gyógyszereit.

Vágási Boglárka riporter gyakornoknak persze fogalma se volt, mire számítson, ezért aztán benne is rekednek a frappánsnak szánt kérdései, úgy mint hogy szolgál a kedves elmeállapota, tisztelt képviselő úr, meg ilyesmik. Csak tartja a mikrofont, ijedten és bután mosolyog, mint aki minden pillanatban a beteghez vághatja a mikrofont és aztán uzsgyi.

-Noha el kell ismernem, hogy nem tisztán akaratomból, hanem tán a véletlen különös fintoraként csöppenten közétek, egy rövid ideig csakugyan azt hittem, talán ti vagytok az én választott fajom, emberek. Amiképpen az egyik helyi érdekű, bizonyos Jahve választotta a zsidókat. És csakugyan úgy vezettelek volna tán ki titeket a csillagok közé, az ismert Univerzum értelmes lényei testvéri táborába, amiképpen azt a ti egyik istenetek Mózessel megcselekedette.

Hello!

UHU!

Megcselekedette? Na, ez se semmi, ez a szó. Benjamin egyre jobban élvezi

ezt a „riportot”, ahogy Bogi észrevétlennek szánt lépésekkel totyog Jobbágy és Kertai uraktól hátrafelé, mígnem a feneke hozzá nem koccan a társalgó egyik asztalához. Amúgy az osztályon nem kavar a médiaérdeklődés semmi vizet.

Mint ahogy Penész isten igencsak fennhangon előadott szemrehányása.

Megvan itt mindeninek a maga gondja.

De nem! Nem ti vagytok azok, emberek! Méltatlanok vagytok rám!

Egyszerre érkeztem hozzátok későn és korán. Ti már belefulladtok a saját ipari civilizációtok mocskába. Majd örülnötök kell annak, ha nem atombombákkal irtjátok ki egymást mégis, hanem lassú agóniával múltok el, hacsak nem lesz akkora mázlitok, hogy a pofátokra hullik a Hold, vagy ha az nem, akkor egy

jókora aszteroida, azt úgy jártok, akár állítólag a dinoszauruszok. De nem!

Én a lassú agóniát kívánom nektek, hogy legyen időtök megbánni azt, amit velem műveltetek!

UHU!

Hello!

És Jobbágy úr most megpróbálja iszonyat zavaros és enyhén lápszerű

tekintetét a Vágási lányra fókuszálni. Úgy nagyjából sikerül.

- Kislány! Akarsz kérdezni valamit?

- Én?

- Hódolj hát és imádj, ha úgy tetszik!

Az operatőr felröhög, ám ezt az isten és az ő uhu madara nem hajlandó

meghallani. A riporter gyakornok kisasszony viszont felszívja magát, és kérdez.

- És ha alkalma adódna, hogy tetszeni minket kivezetni?

- Hogyhogy hogy?

- Hello!

- UHU?

- Kézen fogva, vagy sugallva, vagy üzengetve jelek által?

És Jobbágy Penész annyira nem őrült, hogy ne hallja meg az iróniát, ezért dühödten irányt mutat.

- Hitetlen! Távozz!

- Hello!

- UHU!

Benjamin indul a csajszinak segíteni. De nem kell, mert lám, a személyzet nagyon is résen van. Egy kábé negyvenöt kilós, eléggé tüdőbetegnek látszó

ápoló jelenik meg rögtön és a betegekre förmed.

- Nem üvöltözik, nem huhog!

Valamit tudhat a nem éppen drabális alkatú fehér köpenyes úr, mert Jobbágy Penész, és benne Hello, valamit Kertai lesápadva higgadnak le a katatón mélységekig.

0 notes