istenhoztanightvaleben

[istenhoztanightvaleben]

Szia. Nagyon szeretem az oldalad, és szeretném megkérdezni, hogy folytatod-e még a műsor fordítását? Előre is köszönöm a választ :)

Szia! Köszönöm az üzenetet, nagyon örülök, ha tetszik a munkám. Sajnos az utóbbi időben nem volt túl sok időm, de tervezem folytatni a fordítást mindenképp, csak még egy kis türelmet kérek. :)

[istenhoztanightvaleben]

Boldog 6. szülinapot, Night Vale!

És boldog 2. szülinapot ennek a blognak!

A Vén tölgyfaajtók című extra kiváló születésnapi évadzáró dupla különkiadás fordításával kellene most jelentkeznem, de az a helyzet, hogy körülbelül másfél hét múlva államvizsgázom, emiatt eléggé megszaporodtak a teendőim, és nem volt időm a fordítással foglalkozni.

De nem adom fel, amint túlvagyok a vizsgán, neki fogok esni ennek a résznek is, ami egyébként a Strexcorp történetszál (az egyik kedvenc szálam) lezárása is lesz, ezért különösen fontos.

Kedves olvasók! Bár nem vagytok túl sokan, de köszönöm, hogy olvastok! Esetleg meséljetek a blogról barátaitoknak, rokonaitoknak és üzletfeleiteknek is, hogy minél többen legyetek/legyünk ennek a fura kis városkának a rabjai. És imádkozzatok értem vérkő-köreitekben, hogy másfél hét múlva átmenjek a vizsgán és mielőbb folytathassam a történet fordítását!

Köszönöm, és viszlát hamarosan! 

[istenhoztanightvaleben]

48. rész - Felújítás

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

[Kevin]: Az igazi szépség belülről fakad, ahol minden piros és nyálkásan csillog és tele van praktikus szervekkel és éles kövekkel

Üdvözöljük a Nagy-Desert Bluffsi Agglomerációs Körzetben!

Üdv, hallgatók! Csinosak vagytok ma. Ez csak feltételezés, de jó eséllyel helyes. Biztos vagyok benne, hogy csinosak vagytok. Igen, nagyon jó eséllyel helyes feltételezés. Valószínűleg a legesélyesebb helyes feltételezésem mind közül, ami még ma következik.

[Lauren]: Nagyon szép napunk van ma, Kevin. A Céges Piknik továbbra is teljes gőzzel halad előre. Már két hete élvezi minden Night Vale-i lakos…

[Kevin]: …azaz minden Strexcorp-alkalmazott…

[Lauren]: …az első Éves Határozatlan Idejű Céges Pikniket.

[Kevin]: Annyi jó játék van ott, Lauren, senki sem akar elmenni.

[Lauren]: Senki se tud elmenni.

[Kevin]: De nem is akarnának!

[Lauren]: Ó, egyáltalán nem! Mikor annyi jó szórakozás van ott, mint például a munka…

[Kevin]: [rövid szünet] Igen!

[Lauren]: De még több izgalmas hírünk van. Felújítjuk ezt a régi rádióállomást. Pár hete már kidekoráltuk kicsit a stúdiót, de minden héten egyre több új strexcorpos munkatárs érkezik hozzánk, és szerettünk volna az egész épületből barátságos, munkabarát irodát faragni számukra.

[Kevin]: Így van. Új munkahelyen kezdeni mindig izgalmas élmény. Új karrierbe fogni… Ismeritek azt az izgalmas pillanatot a sok önéletrajz, levél és interjú után? A pillanatot, amikor egy nap egy furgon fékez le melletted mondjuk a kedvenc fagyizód vagy a barátnőd háza előtt, a járdán, és bekötik a szemed, leszedálnak és egy kicsit meg is vernek, majd látszólag össze-vissza furikáznak veled, aztán miután szellemileg teljesen megtörtek, kilöknek a furgonból, egyenesen az új munkahelyed betonlépcsőjére, és már készen is állsz, hogy megkezdd új karriered. Ilyen izgalmas pillanatokat tartogat számunkra a munka világa!

[Lauren]: És mi itt a Strexcorpnál szeretnénk, ha ezek az izgalmak minél tovább tartanának. Ezért átalakítjuk és kidekoráljuk ezt az öreg épületet. Kialakítottunk néhány új értékesítési irodát, egy kikérdezőszobát (vidám acélszékekkel és béklyókkal), és kihelyeztünk egy rakás gyönyörű, emberi fogakat ábrázoló bekeretezett festményt. Még a mosdókat is átalakítjuk!

[Kevin]: Jut eszembe, különböző magasságokban lebegő kóbor macskákat találtunk az állomás férfimosdójában. Úgy egyévesek lehetnek. Ha valaki igényt tart rájuk, jöjjön el értük, még mielőtt megkezdenénk a bontást ma délután.

[Lauren]: Jó ötlet! Leküldöm producerünket, Danielt, hogy csináljon pár képet a kicsikről. Felrakjuk majd őket a honlapunkra, és a hallgatók eldönthetik, melyiket akarják hazavinni, és idejöhetnek értük.

[Kevin]: Csakhogy sajnos mindenki túl jól szórakozik a Céges Pikniken. Kétlem, hogy bárkinek is lenne rá ideje (vagy fizikailag képes lenne rá), hogy elhagyja a pikniket és lebegő kóbor macskákat fogadjon örökbe.

[Lauren]: Milyen kár! Hát, azért felrakatom majd Daniellel a képeket, hogy lássák, miről maradnak le.

[Kevin]: Most pedig egy üzenet a szponzorainktól.

[Lauren]: Köszönöm, Kevin! Hallgatók, nem fáztok? Csak egy egész kicsit? Nem éreztek enyhe hűvösséget a bőrötökön?

[Kevin]: Talán máris összekulcsoltad, és finoman, de sebesen dörzsölöd a karodat.

[Lauren]: Annyira fázol!

[Kevin]: Mostanra már mindkét karodat behúztad a pólód alá, hogy így próbáld meg maximalizálni az összeérő bőrfelületekből kinyerhető testhőt. Behúztad a karjaidat és előre-hátra hintázol.

[Lauren]: Mi van a füleiddel meg az orroddal? Milyen nagyon hidegek!

[Kevin]: Kérdezd meg egy barátodat, nem adna-e kölcsön egy pulcsit! Próbáld csak meg, gyerünk! Senki sincs ott. O-óó! Te nem is ismersz egyetlen embert sem, igaz?

[Lauren]: Lehet, hogy az egész életed egy nagy hazugság.

[Kevin]: Legjobb esetben is lázálom.

[Lauren]: Vagy valaki más rémálma.

[Kevin]: Ez lesz az.

[Lauren]: Annyira fázol!

[Kevin]: És senki sem segíthet rajtad. Még csak nem is hallanak. Nézz csak körül! Csupa szürke, ablaktalan fal, igaz?

[Lauren]: Sehol egy ajtó.

[Kevin]: Mennyi levegőd maradt még? Hogy kapsz még egyáltalán levegőt?

[Lauren]: Nem lehet valami sok.

[Kevin]: A műsor támogatója a Best Buy műszaki áruház.

[Lauren]: Best Buy – Spóroljon azzal az oxigénnel!

Hallgatók, a felújítások annyi örömet okoztak itt a rádióállomáson, hogy úgy döntöttünk, kiterjesztjük a mókát egész Night Vale-re. Kiküldtük építőmunkásainkat, hogy bontsanak le egy-két dolgot a városban. Többek között a városszéli elhagyatott rakétasilót, számos működő, de alulteljesítő általános iskolát, és azt a fura erdőt Night Vale-keleti határa mentén.

[Kevin]: Jaj, azt az erdőt ismerem! Nagyon kedves kis erdő. Megdicsérte a ruhámat a múltkor, mikor kocsival elmentem mellette. Azt suttogta „Nagyon jól áll neked az a mellény, Kevin!” meg azt is, hogy „Nagyon kreatív és színes az öltözködésed. Öröm a közeledben lenni!”

[Lauren]: Az az erdő nekem sose suttog semmit.

[Kevin]: Még le is húzódtam az autómmal az út szélére, úgy éreztem annyira szívesen lát – sőt, hívogat – ez a kedves faközösség. De ahogy közelebb mentem hozzájuk, azt suttogták „Ne! A szemed! Ne! Menj innen! Hagyj minket békén!” És így is tettem, mert egészséges tisztelettel vagyok a természet felé.

[Lauren]: Tudom. Aljas, undok természet. Na mindegy. Az erdőt letaroljuk, a helyére pedig új céges kiképzőközpontot építünk.

[Kevin]: Remek.

[Lauren]: Ezen kívül szerződtettük a Desert Flower Bowlingpálya és Játékterem ötös pályája alatt élő apró civilizációt. Mivel a tulajt, Teddy Williamset nagyon lefoglalja a Céges Piknik, és nem fizette ki a számláit, az apró emberkék apró hadserege főhadiszállásnak használja az épületet. Huntokar Katedrálisának nevezik, az istenük után.

[Kevin]: Ezen kívül lebontották az Arby’s-t, és egy kortárs szobrászati alkotást emeltek a helyére, mely a korábban lebontott Arby’s 1:1 méretarányú másolata.

[Lauren]: Olyan jó érzés mindent átrendezni!

[Kevin]: Tényleg? Én ritkán érzek ilyesmit. Ritkán érzek bármit is.

Vessünk egy pillantást a gazdasági hírekre!

[Lauren]: Remekül néz ki ma a tőzsde!

[Kevin]: Ellenvetés: te nézel ki ma remekül.

[Lauren]: Túl kedves vagy!

[Kevin]: Azért vagyok kedves, mert minden remekül fest ma a tőzsdén.

[Lauren]: Kevésbé lennél kedves, ha rosszul állna a tőzsde?

[Kevin]: Bizony. Ha zuhan a tőzsde, az azt jelenti, hogy az emberek nem dolgoznak elég keményen. És ha valaki nem dolgozik keményen, az az ember bizonyára szomorú és lusta. És amikor az emberek szomorúak és lusták, én is kevésbé vagyok kedves.

[Lauren]: Érdekes.

[Kevin]: Mit csinálsz?

[Lauren]: Várj egy kicsit!

[Kevin]: Hallgatók, Lauren a telefonjával babrál.

[Lauren]: Ééés kész! Lássuk, sikerült-e… igen. Igen, úgy tűnik, sikerült.

[Kevin]: Mit csináltál?

[Lauren]: Eladtam majdnem az összes hazai részvényemet, és a tőzsde gyorsan reagál rá. Zuhannak az árfolyamok. Borzasztóan fest ma a tőzsde.

[Kevin]: Ez nagyon rossz hír. Nagy kár, hogy az emberek már nem becsülik úgy a kemény munkát, mint régen. Nem szabadna hagyniuk, hogy a szomorúságuk és a lustaságuk tönkre tegye gazdaságunk jövőjét. Viduljanak fel!

[Lauren]: Nahát! Úgy néz ki, tévedtél. Egyáltalán nem lettél kevésbé kedves.

[Kevin]: Nem?

[Lauren]: Nem, sőt, még segítőkészebb lettél!

[Kevin]: Tényleg, igazad van! Rászólni a szomorú emberekre, hogy viduljanak fel, a kedvesség egy egészen új szintje.

[Lauren]: Az biztos. Ez egy nagyon informatív tőzsdei jelentés volt. Bár most az árfolyamok még mindig szörnyűek. Lehet, hogy elbocsátásokra vagy eltűnésekre kell majd sort kerítenünk, de szerintem megérte.

[Kevin]: Lauren? Most vettem csak észre ezt a sok vadonatúj, fogakat ábrázoló bekeretezett képet a stúdió falán.

[Lauren]: Ugye, milyen szépek?

[Kevin]: Igen, nagyon. De az ott… Arra a képre nem emlékszem. Nem emlékszem, hogy egy világítótoronyról készült képet akartam volna a rádióstúdióm falára akasztani. Én csakis a szemnek kellemes képeket választanék. Ez viszont egy nagyon kellemetlen kép.

[Lauren]: Egyetértek. Egy cseppet sem tetszik. Próbáljunk meg egy pillanatra nem ránézni! [szünet]

[Kevin]: Nem tudom levenni róla a szemem!

[Lauren]: Én se! Majd megkérem Danielt, hogy intézze el, ha végzett végre azoknak az átkozott lebegő macskáknak a lefényképezésével a mosdóban.

[Kevin]: Jó terv!

Híreket kaptunk a belvárosból, melyek szerint lelassultak a felújítási munkálataink. Bontómunkásaink fennakadásba ütköztek a Szabadidőközponttal szemben levő üres teleknél, melyről egy kihelyezett tábla azt állítja, „A Régi Night Vale-i Operaház jövőbeli otthona.” Úgy tűnik, Night Vale leköszönő polgármestere, Pamela Winchell, valami öreg néni és egy sor lehetetlenül magas, hosszúkás fejű, szárnyas alak megszökött… vagyis… izé, korábban lelépett a Céges Piknikről, és nem hagyják, hogy a munkásaink felépítsék a város harmadik Sharper Image üzletét.

[Lauren]: De ez lehetetlen! Mindent kisajátítottunk!

[Kevin]: Értesüléseim szerint a polgármester megvétózhatja mind a kisajátítást, mind a Sharper Image-t.

[Lauren]: Hogy lehet még mindig ő a polgármester egyáltalán? Daniel! Daniel, hol vagy? Megkeresem Danielt. Majd ő elvisz kocsival a belvárosba, és személyesen intézem el ezt az egészet. Nem fogok itt tovább szórakozni ezzel a… Ez meg mi volt?

[Kevin]: Hallgatók, kialudtak a fények a stúdióban.

[Lauren]: Daniel? Kevin, miért nem jött még vissza Daniel a macskafényképezésből? Ennek nem kellene ilyen sokáig tartania. Daniel nagyon hatékony.

[Kevin]: Csssss! Valaki van itt, Lauren. Van valaki a helyiségben. Hallgatók, fényes fekete ragyogás jön a stúdiónk közepéből. Egy se férfi se női alak körül dereng – magas, hosszú, nagy fekete szárnyakkal, melyekkel finoman kavarja a szűrt, átforgatott, 21 fokos levegőt. Van valami a kezében. Valami kicsi és kerek. Hallgatók, egy villanykörte van a kezében! Megmozdult! Ez az illető, vagy mi, ez az… angyal - az angyalok természetesen nagyon is valódiak és veszélyesek – ez a veszélyes lény a falhoz sétál, ahhoz az új képhez. A képhez, ami a világon egyedülálló módon nem fogakat ábrázol.

[Lauren]: Ó, mosolygó isten! Kevin, az a kép! Az a kép megváltozott!

[Kevin]: A világítótorony! Az imént az a kép még egy sivatagi hegyen álló világítótornyot ábrázolt a déli napsütésben. Most a fotón egy világítótorony látható a sivatagi alkonyban, lilás-narancssárga éggel és egy pislogó vörös fénnyel a hegytetőn. A fény a fotón valóban pislog. Egy ajtó van a kőtorony lábánál, az ajtó lassan kinyílik, a kiszűrődő mélylila izzásból lassan egy férfi alakja bontakozik ki. Férfinak tűnik. Nem tudnám megmondani, magas-e vagy alacsony. Valamit tart a karjában. Nem tudom, mi az, de mocorog. A férfi belép a világítótorony ajtaján. És…

[Lauren]: Kevin, az ajtó! A stúdiónk ajtaja! Daniel? Te vagy az? Elintézted már a kiscicákat?

[Kevin]: Csak a behatoló árnyékát látom a mélylila izzásban. Ez… ez a férfi a világítótoronyból! Valamit tart a karjában. Vele van az a veszélyes, veszélyes angyal! A férfi valamit tart a karjában.

[Lauren]: Nem! Te meg hogy…?

[Kevin]: Ez egy…

[Lauren]: Ne gyere közelebb!

[Kevin]: Egy macskát tart a karjában.

[A Night Vale főcímzenéje, dulakodás hangjaival a háttérben]

[Cecil]: Köszönőm, hogy idehoztál, Erika. És amíg most megtörténik, aminek meg kell történnie, hallgassák meg, Night Vale, az időjárást!

[Cecil]: Hallgatók, jó újra itthon lenni, miután olyan hosszú időt töltöttem másutt, azon a szörnyű, szörnyű helyen. Soha többé ne dőljünk be a Céges Piknik aljas trükkjének, akárhány tollaslabda-bajnokságot meg chilifőző versenyt ígérjenek is a szórólapok meg a maszkos Piknikkapitányok!

Egyszer megpróbáltunk megszökni a dolgozók közti softball-mérkőzés véget nem érő borzalmai közepette, de túl sok helikopter vett minket körül, és elfogtak, miközben épp tűzőkapocs-kihúzóval próbáltunk alagutat ásni a második bázis alatt.

De aztán tegnap este, amikor már éppen feladtuk a reményt – ahogy előbb-utóbb minden piknikező feladja – egykori gyakornokunk, Dana jelent meg előttem. Volt ott egy vén tölgyfaajtó, ami esküszöm, azelőtt nem nyílt az elektromos röplabdahálón. Vagyis… nem. Elég volt a virágnyelvből. Elég a körülírásokból. Magasfeszültségű elektromos kerítés volt az, halálos mindenkire, aki csak megérinti.

Az ajtó a kerítésen nyílt, Dana pedig kilépett rajta, és kézen fogva vezetett engem át abba a különös másvilágba, ahol olyan hosszú időre ott rekedt.

Elvitt engem a világítótoronyhoz abban a különös sivatagban, ami olyan, mint a miénk, de mégsem a miénk. Bemutatott engem annak a férfiakból és nőkből álló hadseregnek, akik olyan jól gondját viselték, valamit számos magas, szárnyas lénynek, akiket mind Erikának hívnak (K-val).

Dana azt mondta, angyalok. Tájékoztattam mindannyiukat, hogy angyalok nem léteznek, és ez nevetséges. Lehet, hogy ez utóbbit befogott szemmel üvöltöttem.

Dana fölvitt engem a hegytetőre, ami szintén nem létezik. Ennek a sziklából, földből és hazugságokból gyúrt borzalomnak a tetejéről tekintettünk ki az üres, rózsaszín sivatagba, túl a világítótornyon, a hadsereg feje felett, a felhőtlen örökkévalóság békés óceánja alatt elterülő ívelt láthatárra.

És ott, azon a láthatáron magam is megpillantottam a felénk száguldó szörnyű fényt.

Korábbi gyakornokunk, Maureen mutatta meg mindenkinek, hogy lehetséges teljesen oda-vissza közlekedni a két világ között, a folyamatos eltűnésével és újra felbukkanásával. És John Peters (tudják, a farmer) volt az, aki felfedezte, hogy lehet kinyitni a vén tölgyfaajtókat, melyek oly sok helyre nyílnak, köztük a téridő eme gyönyörű pontjára is. Josie néni és egyáltalán nem angyali társai szintén abban a másik világban vannak.

Olyan sokan elmenekültek. De nem menekülünk tovább!

Visszahoztam Khoshekhet az otthonába, újra egy méter magasan lebeghet az állomás férfimosdójában. A Strexcorp egykori rádióproducerét, Danielt holtan vagy talán működésképtelenül – nem tudom, Daniel szerves lénynek vallotta-e magát – fekve találtam a fülkék előtt. Úgy tűnik, senki sem figyelmeztette őt a macskák fotózásával járó halálos veszélyre.

Hallgatók, nincs minden rendben. A legtöbb dolog nincs rendben. Még mindig a Strexcorp birtokában van itt minden, amit csak birtokolni lehet, és sok olyasmi is, amit nem. Sokan még mindig a Céges Piknik foglyai.

Mások pedig a saját életükkel kapcsolatos téves feltételezések foglyai, de ez utóbbi jóval az egész Strex-ügy előtt kezdődött. Ez olyasmi, amit mindenkinek magának kell helyrehoznia elmélkedéssel, nevetéssel és elfogadással.

Lauren és Kevin elmenekültek, amikor szembe találták magukat Erikával, bármi is legyen ő, de nem hinném, hogy örökre eltűntek.

És akkor ott van még Dana és maszkos harcosokból álló serege, akik annak a mély, morajló fénynek az útjában állnak. Annak az éles, vakító zúgásnak. Annak a mosolygó istennek.

És őszinte leszek, nem tudom biztosan, hol van Carlos. A tudósait elfogták, de őt nem. De biztosan jól van. A tudósok mindig jól vannak.

Hallgatók, annyi minden nincs rendben. De elmondom, mi van: a Night Vale-i Közösségi Rádió újra a miénk. Mi vagyunk az egyetlen dolog Night Vale-ben, ami nem a Strex tulajdona, és esküszöm… esküszöm, hogy ez így is marad.

És hamarosan az egész város csatlakozhat rádióállomásunkhoz. Nem küzdelem nélkül. Nem veszteség nélkül. Nem súlyos sérülések és élethosszig tartó találgatások nélkül. De megcsináljuk!

Irányíthat minket a Városi Tanács, egy behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség, a chemtrailek, a hüllőkirályok titkos rendje, vagy a fejünk felett lebegő rejtélyes fények. De nem fog minket egy mosolygó isten irányítani! Mi vagyunk Night Vale! És a magunk módján szabadok vagyunk.

Folytatnunk kell a harcot és az ellenállást. Nekünk kell a hősöknek lennünk, akiket másokban keresünk. Nem szabad többé kódokban beszélnünk – beszéljenek a tettek!

Térjenek haza, ha tudnak, de ne zárják be az ajtót ma éjjel! Ne rejtőzzenek el a veszély elől! Legyenek bátrak! Legyenek igazán bátrak!

De azért nem kell túlzásba esni. Be ne tegyék a lábukat a Kutyafuttatóba, ne rohangáljanak késsel a kezükben, és az ég szerelmére, ne kiabáljanak! Felzaklatják vele a medvéket, akik érzelmileg nagyon törékeny állatok, és már így is elég kellemetlenül érzik magukat a saját bőrükben.

Maradjanak velünk arra a szűnni nem akaró érzésre, hogy talán bekapcsolva felejtették a kávéfőzőt. Biztos nem nagy ügy. De Jézusom, mi van, ha mégis nagy ügy? Jaj, ne! Nem hiszem el, hogy bekapcsolva hagytad a kávéfőzőt!

És mint mindig: jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Elveszettnek érzed magad? Mintha nem lenne célja az életednek? Mintha föld és nedves falevelek borítanának? Mintha földigiliszta lennél? Nem vagy te véletlenül földigiliszta? Egészen úgy hangzik, mintha földigiliszta lennél.

Megjegyzés: Lauren hangja Lauren Sharpe, Kevin hangja Kevin R. Free. Cecil hangja (mint mindig) Cecil Baldwin. 

[istenhoztanightvaleben]

47. rész – Céges piknik

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

[Lauren]: Valahol esik a hó. Sok minden esik, fog esni, vagy már el is esett. De az átmeneti győzelem is győzelem.

Üdvözöljük a Nagy-Desert Bluffsi Agglomerációs Körzetben!

Üdv, hallgatók! Újabb nap, újabb adás, újabb lehetőség, hogy megszólítsunk benneteket, és szavakkal kommunikáljunk.

Pár hét telt el azóta, hogy elkezdtünk közvetlenül, mindenféle szűrők és átértelmezés nélkül beszélni hozzátok, és mindent elfelejtettünk, amit esetleg tettetek.

A Strexcorp büszkén kijelentheti, hogy mindent gondosan nyilvántartásba vettünk, és katalogizáltunk, amit valaha tettetek, és már el is felejtettük az egészet. Ne aggódjatok miatta! Hadd aggódjunk mi helyettetek! Aggodalom nélkül szabadon lehettek végre olyan hatékonyak és produktívak, amiről mindannyian álmodunk.

Mindannyian minden este a munkánkról álmodunk meg a hatékonyságról meg azokról a következményekről és a megtorlás mélységes bugyrairól, amik azokra várnak, akik nem kellően produktívak. A Strexcorp boldogan tölti ki ébren töltött óráitokat és időtlen álmotokat, ezek a visszatérő álmok csak egy módja ennek a sok közül.

Miután az összes közösségi rádióállomásunkat összevontuk egyetlen adóvá, nem kell többé azon töprengenünk, vajon miért nem csinálja az egyik város, amit a másik igen. Nem kell többé a különbségeinkre koncentrálnunk, helyette foglalkozhatunk végre a hasonlóságokkal, azzal, ami közös bennünk. Mint például a jövő. Hiszen a jövőnk közös, nem igaz?

[Kevin]: De bizony hogy az!

[Lauren]: Nahát, üdv újra itt, Kevin!

[Kevin]: Helló!

[Lauren]: Hallgatók, mind ismeritek már Kevint. Ő a Desert Bluffsi Rádióvállalat régi bemondója, és a Night Vale-i Közösségi Rádió új műsorvezetője, mostantól teljes munkaidőben. Üdvözlünk, Kevin! Jó, hogy végre itt vagy velünk a stúdióban.

[Kevin]: Köszönöm, Lauren. De tudod, én nem nagyon szeretem az olyan melléknéveket, mint „új” meg „régi”. Arra utalnak ugyanis, hogy volt előttem valami más. Nem vagyok új. Jelen vagyok. Mindannyian jelen vagyunk, az állandó sebességgel előretörő jelen. A jelenünk folyamatosan jövővé alakul. Ez mindannyiunkban közös. Közös jövőnk van. És ez a jövő a minden. És a miénk, hogy megoszthassuk egymással. Boldog vagyok, hogy végre adásban lehetek veletek, Night Vale!

[Lauren]: Én is örülök, hogy itt vagy, Kevin. Olyan jól alakulnak mostanában a dolgok, nem igaz? Elfogtuk azt a tinédzser bűnözőt, aki rettegésben tartotta a várost. Visszaszereztük a helikoptereinket. Idehoztunk téged. Azok a szörnyű ajtók, amik pár hete jelentek meg itt, végre eltűntek, így senki nem láthatja többé a mögöttük megbúvó hazugságokat. A producered, Daniel pedig azt meséli, pár napja letartóztattunk egy ötfős laborköpenyes csapatot, akik Cynthia Cabrera háza körül őgyelegtek és birtokháborítást követtek el ellene a Desert Creek lakóparkban.

[Kevin]: De ijesztő! Nahát, ezek igazán jó hírek!

[Lauren]: Igen. Remek hírek! Vagyis majdnem remekek. Van egy tudós, akiről azt hittük, ott lesz a többiekkel, de nem találtuk meg. Olyan tökéletes a haja! Gondold csak el, mi lenne, ha beleegyezne, hogy azt a tökéletes hajat, és azokat a tökéletes fogakat az erőforrásainkhoz adjuk! Az ember legszívesebben kiköpne… Elnézést. Ez durvaság volt tőlem. Hadd próbáljam meg újra! Az ember legszívesebben nem mosolyogna – egyáltalán nem mosolyogna szélesen – mikor valaki így keresztbe tesz a produktivitásnak. Na mindegy, hamarosan úgyis megtaláljuk. Mindenkit megtalálunk, akit keresünk. Fantasztikusan végezzük a munkánkat.

[Kevin]: Hát nem remek érzés, hogy egy bűnözésmentes holnap vár ránk? Minden ma elkövetett bűn jogosnak érződik mellette. Nos, Lauren, indítsuk hát a műsort hírekkel… a Strexcorpról!

[Lauren]: Hurrá!

[Kevin]: A Strex szuper jóindulatú módon a mai napot szabadnappá nyilvánította minden dolgozó részére, hogy részt vehessenek egy céges pikniken!

[Lauren]: Nahát, Kevin!

[Kevin]: Ahogy mondod! Nahát, Lauren! A véges pikniket a Mission Grove Parkban tartják, úgyhogy mindenki induljon arrafelé, és keresse a lufikat és molinókat! Most kell indulni!

Hagyjátok abba, amit csináltok, és induljatok a parkba!

Kövessétek a kihelyezett táblákat és az egyenruhás Strexcorp Piknikkapitány elhangzó utasításait. Azért vannak ott, hogy biztosan jól érezzétek magatokat, és nehogy túl korán otthagyjátok a pikniket. Nagy kár lenne idő előtt hazamenni egy ilyen barátságos (és kötelező) piknikről. Induljatok is rögtön! Indulás! Most azonnal!

Most pedig lássuk a Közösségi Kalendáriumot!

A kedd munkanap! Minden, a Strexcorp tulajdonában álló otthonban és üzletben – vagyis minden otthonban és üzletben – egész nap a lehető legeredményesebben és leglelkesebben kell dolgozni. A munka által leszünk mindannyian jobb emberekké. Te is szeretnél jobb ember lenni, ugye? Szeretnéd, ha értékelnének, szeretnéd, ha értéked lenne, szeretnéd, ha számokkal kifejezett értéked növekedne? Akkor dolgozz! Munkanap van.

A szerda munkanap. Dolgozzatok csak tovább, Strexcorp-alkalmazottak! Nehogy abbahagyjátok!

Csütörtöktől vasárnapig minden nap munkanap. Nahát, milyen izgalmas és produktív hét elé nézünk itt a Nagy-Desert Bluffsi Agglomerációs Körzetben!

A hétfő egy hazugság, amit valaki azért mesélt be neked, hogy megutáltassa veled a munkahét elkezdésének még az ötletét is. Kitől hallottad ezt a hazugságot? Add fel nekünk az illetőt, és mi teszünk róla, hogy soha többé ne mesélhessen neked hazugságokat. Hát nem kedves? Csak becsületes népek, akik becsületesen intézik az ügyeiket más becsületes népekkel. Csak mutass rá a hazudozóra, és leplezd le!

A Közösségi Kalendáriumot hallottátok.

A Mission Grove Parkban  teljes lendülettel zajlik a céges piknik. Mindenki kivillantja a fogait, és lengeti a karjait. Kihelyezett táblák mutatják meg, hogyan kell arcunk és testünk mozgatásával a legnagyobb jókedvet kifejezni.

Nasi is van ám bőven! A piknikasztalon vannak a papírszalvéták és az egyenruhás Strexcorp Piknikkapitányok mellett. Nem kell aggódnod a barátságos tisztek miatt. Vegyél egy muffint! Kiérdemelted. Ha elég órát ledolgoztál, kiérdemelted. Ha több nasit vennél el, mint amennyiért megdolgoztál, a Piknikkapitányok szólni fognak.

[Lauren]: Sajnos nem csak jó híreink vannak, Kevin.

[Kevin]: Hogyhogy?

[Lauren]: Úgy tűnik, van néhány ünneprontó, aki még nem ért oda a piknikre, vagy megpróbált hamarabb elmenni. De semmi baj! A Strexcorp azért szervezte ezt a partit, hogy megjutalmazza keményen dolgozó alkalmazottait, és hogy kiderítsük, kik az ünneprontók. Most már tudjuk, kik az ünneprontók, és játékosan a tudomásukra hozzuk, hogy bizony ünneprontók. Súlyos kősapkákat adunk rájuk, amikre rá van írva, hogy „Ünneprontó”, amit addig kell viselniük, amíg meg nem nyugszanak. Fontos keményen dolgozni, de keményen szórakozni is. De legfőképpen keményen dolgozni.

[Kevin]: Keményen dolgozni nagyon fontos!

[Lauren]: Bizony, az!

[Kevin]: Olyan fontos… fontosabb, mint az élet maga!

[Lauren]: [halkan] Bizony, az.

[Kevin]: Kaptunk ezzel kapcsolatban néhány kérdést, és igen, természetesen megtartjuk az egy hónap múlva esedékes Night Vale-i polgármester-választást. Mint kiderült, ha a folyamat egyszer elindul, nem lehet megállítani. Az a sok gépezet és a Rejtett Szurdokból érkező lüktetés… Választások nélkül egyszerűen nem lehet leállítani, ezért büszkén jelentjük be, hogy tiszteletben tartjuk a demokráciát, és bármi is történjék, megtartjuk azt a választást.

Mindkét jelölt – Hiram McDaniels és az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él – közleményt adott ki a Strexcorpon keresztül, melyben azt írják: „Minket nem érdekel, ki nyer. Az a fontos, hogy Night Vale továbbra is profitálhasson a Nagy-Desert Bluffsi Agglomerációs Körzet üzleti közösségével ápolt kapcsolatából. Ez a gazdasági jólét és egy mosolygó istennek tetsző jövő kulcsa.”

[Lauren]: Jobban nem is érthetnék egyet! Legszívesebben mindkettejükre szavaznék!

[Kevin]: Én is. De nem lehet. Nagyon is illegális. Meg se próbáljátok, ugyanis a törvénysértők ellen eljárás indul!

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól. Lauren?

[Lauren]: Köszi, Kev! Szólíthatlak Kevnek?

[Kevin]: Haha! Nem, Lauren. Azt már nem.

[Lauren]: Köszönöm, Kevin. A mai műsor támogatója… nézzenek oda, pont a Strexcorp!

Strexcorp – Akár égből a harmat. Akár egy szertefoszló felhő, mely más felhőkként tér vissza. Akár a nap. Akár egy gyűlöletteljes gondolat, amit képtelen vagy elnyomni. Akár egy marék homokba harapni. Akárcsak szavak, amik valaha jelentettek valamit. Akár a nap. Akár egy ellenség, aki a saját tested mélyén rejtőzik. Akár egy gondolat, amiről azt kívánod, bár gondolhatnád, de nem megy. Akár egy mosolygó isten. Akár a nap.

Strexcorp – Menj aludni!

[Kevin]: Nahát, ez igazán fülbemászó volt! Tudod, ahányszor csak meghallom egy ilyen reklám elejét, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne dúdoljam vele együtt a többit.

[Lauren]: Ezzel mindenki így van. Egyikünk se tudja megállni már évek óta.

Most pedig a közlekedési hírek!

[Kevin]: Úgy bizony, Lauren!

A céges piknik környékén lépésben halad a forgalom, ahogy kell. Sok ember zsúfolódott össze odabent molinókkal, lufikkal és röplabdahálókkal körülvéve, melyeket nem ajánlatos megérinteni vagy megmászni. Mindenkinek a céges pikniken a helye. Ráadásul a Strexcorp bejelentette – és ez nagyon izgalmas lesz! – hogy a céges piknik határozatlan ideig folytatódik!

Annyira jó a buli, hogy egyszerűen nincs szívük véget vetni neki! Úgyhogy mostantól mindenki a céges pikniken fog élni. A molinók, lufik és a magas, elektromos fém röplabdahálók között. És ott is fognak dolgozni. Amíg ennek – ennek az egésznek – vége nem lesz.

És akkor aztán igazán produktívak voltunk. Akkor igazán keményen dolgoztunk és keményen is játszottunk.

Közlekedési híreinket hallottátok.

Tudod, Lauren, ebben a stúdióban olyan régimódi a berendezés, alig tudom hogy kell használni. Egyáltalán nem olyan, mint a mi csúcsmodern berendezéseink otthon, Desert Bluffsban. De több oka is van annak, hogy innen kell sugároznunk.

[Lauren]: Üzenete van.

[Kevin]: Bizony van! Számos vidám üzenetet hordoz mindenki számára.

Na de: a fiúk az értékesítési osztályról, akiket mind Shawnnak hívnak, nem rég benéztek hozzánk, és a segítségükkel sikerült a stúdiót kicsit otthonosabbá varázsolnom. Kicsit ellenkeztek a változások miatt, de csak mert senki sem szereti a változást. Tudod, vannak emberek, akik egyszerűen nem értik, mi a fejlődés.

[Lauren]: Hiányozni fognak a Shawnok.

[Kevin]: Nekem is hiányozni fognak. De nézd, mennyivel szebb lett ez a hely! Láthatod a Shawnok hozzájárulását végig az asztalon.

[Lauren]: Meg ahogy folyik le a falakról! Igen, sokkal kellemesebb.

[Kevin]: Most pedig, hallgatók, egy mély, morajló hang következik, mintha egy óriás vonszolná kúszva alaktalan testét keresztül a megperzselt, víztelen földön.

[morajlás]

Ez a kedvenc kötelező szegmensem a napi adásból! Azt se tudom, mit jelent! Olyan mókás!

[Lauren]: Jaj, sajnálom, hogy félbe kell szakítsalak, Kevin, de híreket kaptunk, hogy már megint balhé van a pikniken.

[Kevin]: Úgy tűnik, igazad van, Lauren! Nagyon beindult a buli, nem igaz? Molinók és muffinok mindenütt! Egyre többen nyúlnak hozzá a röplabdahálókhoz, amit nem lenne szabad tenniük, de majd megtanulják. Ha nem is ők, majd a többiek, akik nézik őket, megtanulják. Nahát! Az itteniek aztán tudják, hogyan kell piknikezni!

A segítőkész Strexcorp Piknikfelügyelő megafonon keresztül magyarázza el nekik, hogyan tudják a legjobban kifejezni piknikező örömüket, úgyhogy a balhénak nemsokára vége lesz.

[Lauren]: Igen, a Felügyelő elmagyarázza nekik. Mind a földön fekszenek, fülükre szorított kézzel, hogy jobban hallják. A szájuk tátva van. Még senki nem látott ehhez hasonló mosolyt. Milyen érdekes módja a mosolygásnak! A lábuk is rángatózik, mintha még mindig táncolni próbálnának.

[Kevin]: Te jóságos ég! Már nem is szól a zene, ti csodálatos, lökött emberek! Csak egy felügyelő az, aki elmagyarázza hogy működnek a partik, és hogy a munka a legjobb parti mind közül. Ehhez igazán nem kell így ficánkolni!

[Lauren]: Teljesen igazad van. Egyáltalán nincs zene. De tudod mi van, Kevin?

[Kevin]: Mi van, Lauren?

[Lauren]: Kevin és hallgatóink a céges pikniken és szánalmas rejtekhelyeiken illegálisan kucorgó hallgatóink, akik előbb-utóbb úgyis ki lesznek ugrasztva a bokorból, lássuk az időjárást!

[Kevin]: Hát itt volnánk. Túl vagyunk az időjáráson, ami azt jelenti, hogy adásunk a végéhez közeledik. De ne aggódjatok! Lesz még másik ezután, és még másik azután is, és így tovább… mi nem megyünk sehová.

A céges piknik lassan azzá a kellemes munkapartivá szelídül, aminek mindig is szánták. Akik eddig össze-vissza rángatóztak és olyan különösen mosolyogtak, immár keresztbe tett lábbal ülnek a földön, és boldogan dolgoznak. A céges pikniken maradnak. Mindenki ott marad. Mindannyian a céges pikniken fogunk dolgozni, hogy mindent meg tudjunk szervezni, és ne legyenek problémák.

Nézzétek, mi sem vagyunk teljesen vakok. Tudjuk, hogy volt köztünk némi feszültség, és történtek bizonyos sajnálatos események – amiket egyesek jobban sajnálnak, mint mások – de azt is tudjuk, hogy semmi sem oldja fel úgy a rivális városok közti feszültséget, mint egy piknik, egy mosoly és egy dal.

Énekeljetek hangosabban! Hangosabban!

Remek.

Fényes jövő áll előttünk. Annyira fényes! Vakítóan fényes! Ezt a jövőt annyira elborítja a fájdalmas fény, hogy nem is tehetünk mást, mint hogy becsukjuk a szemünket, és szelíden megyünk előrefelé. Ne aggódjatok hát amiatt, ahonnét jöttetek! És amiatt se, ahová tartotok! Csak amiatt kell aggódnotok, hol ér földet most a lábatok.

Hol állsz most, és mennyit dolgozol ott, ahol most állsz? Mennyi értéket adsz hozzá a világhoz? Mennyit érsz?

Ezek a kérdések, amiket fel kell tenned magadnak. De akkor se aggódj, ha elfelejted feltenni őket magadnak. Lesznek majd emberek csiptetős írómappákkal, akik hamarosan eljönnek, hogy feltegyék őket neked.

Mára ennyi. Maradjatok velünk egy mosolygó isten bőséges áldására!

Itt Kevin…

[Lauren]: és Lauren, a fülkéből.

[Kevin]: Mint mindig, a viszont hallásra, Nagy-Desert Bluffsi Agglomerációs Körzet! A viszont hallásra!

A nap közmondása: Nem mindegy, hogy folyt, fojt vagy forrt. A „forrt”-ot még csak nem is ugyanúgy ejtik. Semmi köze a másik kettőhöz.

Megjegyzés: Lauren hangja Lauren Sharpe, Kevin hangja Kevin R. Free. 

[istenhoztanightvaleben]

46. rész – A parádé napja

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Viselkedjen természetesen! Viselkedjen úgy, mint a természet egésze! Viselkedjen úgy, mint az élet, halál, változás és újjászületés teljes körforgása!

Isten hozta Night Vale-ben!

Találják ki, milyen nap van ma, hallgatók! Ma van a parádé napja!

Emlékeznek még, mikor meséltem önöknek az egyáltalán nem titkos parádéról azon a bizonyos helyen, amit a rádión keresztül megbeszéltünk? Emlékeznek, mikor nyilvánosan bejelentettem a mai parádé helyszínét? És nem a kosárlabda-eredmények alatt elkopogott titkos kóddal jelentettem be, hanem teljesen nyíltan, hangosan beszélve? Szeretnénk, ha mindenki eljönne a mai parádéra, ha ott lennének abban a bizonyos időben azon a bizonyos helyen, amit megbeszéltünk.

[Morze-kód a háttérben: Tamikának szüksége van rátok!]

Sok minden fog történni. Tervezett dolgok. Stratégiai dolgok. Különleges vendégek is lesznek, akik nem Tamika Flynn nevű tizenéves szökevények. Ő ugyanis nem lesz ott, ezért egyáltalán nem is szervezhetett semmiféle közösségi felkelést. Ő egy szökevény, akit a Strexcorp tulajdonának megrongálásáért köröznek, és nem akarhatjuk, hogy felbukkanjon, és tönkre tegye a parádé napját azzal, hogy helikopteres forradalmat vezet az ellen, amit ő „nagyvállalatok disztópikus uralmának” nevez (ő mondta, nem én).

[Morze-kód a háttérben: Kelj fel, Night Vale!]

Nem ám! Én aztán sosem akarnám, hogy leverje a gono… ehhkhmm… akarom mondani, a jóságos vállalatot, ami a rádióállomásunkat birtokolja. Ami azt illeti, ha látják Tamika Flynnt, valószínűleg nem ártana követniük őt, és figyelmesen hallgatni, amit mond önöknek. Persze nem azért, hogy segítsenek neki megdönteni a Strexcorpot. Egyáltalán nem azért.

Kövessék Tamika Flynnt!

[Morze-kód a háttérben: Egy óra múlva a Radon-kanyonnál.]

A parádén találkozunk!

Más: Egyoldalú ajtók bukkantak fel hirtelen városszerte. Tomás Perez, a Perez Könyvelőiroda vezetője azt mondja, egyik napról a másikra egy rézkilincses vén tölgyfaajtó jelent meg az irodájában. Pont a szertár ajtaja előtt helyezkedik el. Azt mondja, épp írószerekért indult a szertárba a reggeli meetinghez (tollakért, filcekért, jegyzettömbért, némi ellenméregért), de véletlenül rossz ajtót nyitott ki, ami mögött számos férfi és nő állt egy világos, pokoli sivatagi tájon, kezükben kardokkal, botokkal, néhányan még puskával is.

Tomás rájuk meredt. Ők pedig Tomásra. Az egyik barbár nő az ajkához emelte egy ujját és megrázta a fejét. „Nem.” Egy másik kinyúlt, megragadta az ajtót, és lassan becsukta, közben végig tartva Tomásszal a szemkontaktust.

Claire Wallace, egy szabad��szó fotós küldött nekünk néhány képet egy ajtóról, ami a Szabadidőközponttal szembeni üres telken jelent meg. Az egyik képen az ajtó résnyire nyitva van, és egy idős hölgyet látni a közelében. Az arcát nem tudom kivenni. Épp kitűz egy táblát, melyen „A RÉGI NIGHT VALE-I OPERAHÁZ JÖVŐBELI OTTHONA” felirat olvasható. Egy másik fotón az ajtó felé megy. Arca továbbra is elmosódott. Az utolsó képen az ajtó csukva van, a hölgy pedig eltűnt. A tábla alján apró betűkkel a Josefina Építési Vállalkozó Rt. felirat áll.

Juanita Jefferson, a Night Vale vagy Semmi! nevű városszépítő egylet vezetője azt állítja, a hátsó kertjében is megjelent egy ilyen ajtó. Az egyik oldalán vén rézkilincses tölgyfaajtó volt. A másik oldalán nem volt semmi. Onnan ugyanis egyáltalán nem lehetett látni. Juanita elmondása szerint kinyitotta az ajtót a látható oldaláról, és tágas, homokos pusztaság tárult a szeme elé, közeli hegyekkel, melyek természetesen csak illúziók – tette hozzá. Az ajtón túli egyik hegy tetején egy világítótorony volt. Azt mondja, fákat egyáltalán nem látott.

„Fááák.” – mondta bánatosan. – „Ők mi vagyunk.” – tette hozzá kezével lustán integetve, mintha egy nagyon lassú méhet próbálna elhessegetni.

Tudósítók ezután észrevettek egy ráérősen, mégis vakmerően köröző, nagyon lassú méhet, amint épp távolodott a helyszínről.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól.

Nézze meg jól az életét! Mit lát?

Semmit, igaz? Egyáltalán semmit se lát. Ja, persze, maga azt hiszi, mindenféle formákat meg színeket lát reszketve fel-felvillanni. Maga azt hiszi, ismerős dolgokat lát, mint mondjuk arcokat, meg betűket, meg falakat, meg a saját kezeit.

De ezek egyáltalán nem ismerős dolgok.

Maga mindebből eddig még soha semmit nem látott. Még a kezei sem a sajátjai. Kinek a kezei azok? Ki maga? Ilyen lehet meghalni? Maga haldoklik? És ha nem, akkor mikor és hol fog meghalni? Mikor és hol született egyáltalán?

Na várjunk csak! Hogy felejthette el a születési helyét és idejét? Azt még megértem, ha a létezés könyörtelenségét képtelen felfogni, de a saját születési dátumát megjegyezni azért nem olyan nehéz.

Magának sokkal több problémája van, mint gondoltuk, hallgató.

Na jó, legyen. A születésnapja július 3-án van, és az oklahomai Tulsában született. Most már jobban érzi magát?

Ami azt illeti, nem. Nem érez semmit, mert a kezei soha nem voltak a sajátjai. Mindent csak elképzel, és semmit sem érzékel.

De legalább az illata jó. Ennyit legalább elmondhatunk magáról.

Irish Spring szappan. Kinek a kezei ezek?

Most pedig vessünk egy pillantást a közlekedésre!

Vannak utak. Az utakon pedig autók vannak. Némelyek egyenes vagy enyhén görbülő sorokban haladnak. Mások hosszú, keskeny tömegekbe verődve sodródnak. Az autókban emberek ülnek, emberek, akik haladnak vagy sodródnak az autóikkal, eggyé válva járműveikkel, csendesen, békésen ülnek plüss székeikben, kezüket az irányt meghatározó keréken nyugtatják. Oldalról, ha az autójuk nélkül néznénk őket, szinte magzatszerűnek tűnnének. Sebezhető kis emberkék, külső védőpáncéljukba fészkelődve.

Olyan életet élünk-e, ami mentes minden fájdalomtól?

Persze, hogy nem. A mi életünk nem lehet ilyen. De nem is ez a kérdés. A kérdés az: Olyan életet élünk-e, ami megéri a fájdalmat?

[Morze-kód a háttérben: Menjetek a Radon-kanyonhoz!]

Mind valami felé haladunk. És mind valami más felől távolodunk. Ebben áll a fizika egyszerűsége. A szabad akarat egyszerűsége.

A parádéhoz vezető lejárathoz közeledve késlekedésre számíthatnak, de ne változtassanak irányt!

[Morze-kód a háttérben: Pusztítsátok el a Strexet!]

Tartsák az irányt!

Közlekedési híreinket hallották.

Újabb információk érkeztek az ajtókról. Sőt, ami azt illeti, egy nagyon jelentős tudós van velem a vonalban. Szakterülete igazi sztárja. Egy nagyon jóképű tudós.

[Carlos]: Elég!

[Cecil]: Helló, Carlos! Szóval azt mondod, láttad az új ajtókat?

[Carlos]: Igen, itt vagyok a kutatócsoportommal a Desert Creek lakóparkban, a háznál, ami nem létezik. Amelyik úgy tűnik, mintha ott lenne, de igazából nincs ott. A ház megértésére tett eddigi kísérleteink mind kudarcba fulladtak. Az ablakból teljesen üresnek tűnik, de ha megpróbálunk bemenni, berendezett lakást találunk, benne egy Cynthia nevű nővel, aki ott lakik.

Ám ma a ház üvegszálas kompozit ajtói hirtelen átváltoztak. Mindegyikből rézkilincses vén tölgyfaajtó lett. És amikor kinyitottunk egyet, végre megpillantottuk az üres lakást, amit az ablakokon keresztül láttunk.

Ha ezeken az új ajtókon keresztül megyünk be, felfedezhetjük a nemlétező házat, de nem tudunk kijönni, hacsak nincs valaki annak az ajtónak a túloldalán, amin keresztül bementünk. Az egyik tudósunk, Rochelle bement, és nem tudott visszajönni. Azt hittük, csak úgy háromnegyed órát volt bent, de mikor kívülről kinyitottuk neki az ajtót és kirohant, azt mondta órákra bennrekedt. Leverte a víz, és úgy ki volt éhezve, hogy felfalta az összes ökörszemsütit, amit Dave sütött nekünk.

Úgyhogy most nincs más hátra, mint elvégezni még néhány kísérletet. Óvatosnak kell lennünk, mert Night Vale-ben furán működik az idő. De körül fogok nézni kicsit abban a házban, aztán beszámolok majd neked meg a hallgatóidnak arról, ami odabent folyik.

[Cecil]: Carlos, légy óvatos!

[Carlos]: Minden rendben lesz, Cecil. Öt tehetséges tudós van velem a csapatomban. Itt lesznek, hogy figyeljék hogy haladok, és megakadályozzák, hogy bent rekedjek. Nélkülük persze sokkal veszélyesebb volna a dolog. De nem nélkülük vagyok itt. Egyáltalán nem.

[Cecil]: Nagyon bátor vagy.

[Carlos]: Köszönöm, Cecil.

[Cecil]: A végére fogunk járni ennek az ajtós történetnek, hallgatók, mert a tudomány a mi oldalunkon áll!

Leköszönő polgármesterünk, Pamela Winchell a mai napon újabb sajtótájékoztatót hívott össze. A legtöbb sajtótájékoztatójának nincs hírértéke, mivel mindent, amit csak csinál, sajtótájékoztatónak nevez, legyen az ebédelés, új éjjeliszekrény vásárlása, utcai postaládákba való sikoltozás, vagy alacsonyan szálló madarak felületi feszültségének méricskélése. Egyszóval minden egyszerű, hétköznapi cselekvésből hírt akar csinálni.

Ma reggel azonban, miközben épp az igazságtalan polgármesterválasztási eljárásról panaszkodott, melynek során minden szavazatot kihajítanak, hogy a Rejtett Szurdokból érkező kinyilatkoztatást vegyék figyelembe helyettük, Winchell polgármester asszony észrevette, hogy megjelent egy ajtó a Városházán található irodájában. Mikor kinyitotta a rézkilincses tölgyfaajtót, azt mondja, egy angyallal találta szemben magát, aki magas volt és gyönyörű, és sötét fényt és operazenét árasztott magából. Winchell polgármester asszony a kevés megmaradt újságíróhoz fordult, akik még eljárnak a sajtótájékoztatóira, és így szólt: „Angyalok léteznek! Épp egy angyalra bámulok! Léteznek, oké?!”

És már épp szélesre tárta volna az ajtót, hogy megmutassa a sajtónak, de a mögötte álló alak (aki egészen biztosan nem angyal volt) hang nélkül odatátogta neki: „Fogd már be, Pamela!” Az állítólagos angyal még hozzátette: „Csssssss! Jééézusom…” – majd becsapta az ajtót.

Pamela ezután az angyalok létezésének heves tagadásával módosította korábbi bejelentését, viszont utalt rá, hogy hegyek talán mégis létezhetnek.

„Nem is tudom. Gondolkodjanak el rajta!” – merengett, miközben újabb darabokat hasított ki mahagóni asztalából egy Bowie késsel.

[Morze-kód, most már nem annyira a háttérben: Most! Most! Most!]

Végre kezdetét vette a parádé, hallgatók!

Jöjjenek ki a helyszínre, és nézzék meg, micsoda felfordulást tud csapni egy büszke közösség!

[Morze-kód a háttérben végig: Most! Most! Most!]

Úgy hallom, a 13 éves Tamika Flynn mégis csak a parádén tartózkodik. Sőt, ami azt illeti, egész idő alatt ott volt. Ezt produceremnek, Danielnek is mondom, aki éppen székeket hajigál a vezérlőfülkében. Produceremnek, Danielnek mondom, akit bezártam a vezérlőfülkébe. Mutatom produceremnek, Danielnek, hogy a saját keverőpultomról megy az adás, hiába bámul ostobán arra a köteg kábelre, amit az imént kirántott a falból.

A parádé, mint önök is tudják, mint azt önök mindvégig tudták, a Strexcorp székhelyénél, a Radon-kanyon szájánál van. A parádé féltucat sárga helikopterből áll, melyeket Tamika művelt kisiskolásai vezetnek, akik hónapokkal ezelőtt hagyták el a várost, hogy erre a pillanatra készüljenek.

Úgy tűnik, olyan sok könyvet olvastak, hogy megtanultak helikoptert vezetni. Pontosabban Italo Calvino Láthatatlan városok című regényének és Shirley Jackson novelláinak olvasásával tanultak meg. Soha ne becsüljék le a minőségi irodalom erejét!

Hallgatók, Night Vale történelmi pillanathoz érkezett, és itt a lehetőség, hogy mi is részesei legyünk! Azóta, hogy a vének először öltöttek nyershús-koronát és mázolták városunk chartáját saját vérükkel egy zavarodott prérifarkas oldalára, most először láthatjuk egy valóban új kor hajnalát városunkra virradni.

Szemtanúk a Strexcorp felett szálló helikopterekről számolnak be. Szemtanúk parittyás kiskamaszokról számolnak be, akik kiemelkedő olvasási teljesítményért járó kitüntetéseket viselnek bal mellényzsebükön.

Szemtanúk Strexcorp biztonsági ügynökök bamba rajáról számolnak be, akik képtelenek megfékezni az apró forradalmat.

Szemtanúk egy döbbent, romlott intézményről számolnak be, mely ezekben a pillanatokban omlik össze saját kapzsiságának súlya alatt.

Én pedig beszámolok róla, hogy épp elbarikádozom az ajtómat a strexes vezetőség ellen, közben pedig pofákat vágok Danielre, aki csapdába esett a fülkéjében.

És amíg önök harcolnak, Night Vale, az önök Night Vale-jéért, az önök városáért, az önök otthonáért, hallgassuk meg, győzedelmes polgárok, az időjárást!

Szokás szerint, Night Vale, sok minden történt az időjárás-jelentés alatt. És mi lemaradtunk róla. Nem azért, mert én nem számoltam be róla, hanem azért, mert nem voltunk ott, hogy megtapasztaljuk.

A szemtanúk beszámoltak arról, amit ma láttak, de egyetlen szemtanú sem csatlakozott. A szemtanúk, gyenge nézők, szemtanúk maradtak.

Hallgatók, ó, hallgatók! A művelt gyermekforradalmárok bandáját, vezetőjükkel, Tamika Flynn-nel együtt (aki városunk utolsó megmaradt hőse volt) elfogta a Strexcorp biztonsági csapata. Tamika egy nagy felkelés élére állt, hogy megszabadítsa városunkat egy szörnyű gonosztól, és visszaállítsa az azt megelőző kevésbé szörnyű gonoszt. De senki nem csatlakozott hozzá. Mindenki csak nézte.

Önöket hívta. Én hívtam önöket, Night Vale! De egyszerűen nem voltunk elegen.

A gyerekeket a fiatalkorúak javítóintézetébe zárták, mely évek óta üresen állt, a Night Vale-i Pszichológusok Szövetsége által kifejlesztett, gondosan összeállított iskolai menzaebédeknek köszönhetően.

Tamika, mielőtt letartóztatták, nyugodtan lengette Bertolt Brecht Galilei élete című művének egy sűrűn telejegyzetelt példányát. Aztán a nagy német szerző szavait szabadon idézve így szólt: „Nem az az ország szerencsétlen, melynek nincsen hőse. Szerencsétlen az ország, melynek hősökre van szüksége.”

Egy rendőr ezután elvette tőle a könyvet és egy átlátszó műanyag tasakba csúsztatta, miközben Tamikát megbilincselték és egy narancssárga háromszöglogókkal ellátott élénksárga rendőrautóba ültették.

Night Vale! Night Vale. Megpróbáltam szólni önöknek erről a napról. Egyértelműen fogalmaztam. Tamika is egyértelműen fogalmazott. Tehettünk volna valamit, Night Vale, de úgy döntöttünk, nem teszünk. Tamikán és briliáns, bátor gyermekbandáján kívül ma egyetlen polgár sem állt ki a zsarnokság ellen. Mind úgy döntöttünk, félreállunk és reméljük, hogy a változást valaki helyettünk és nem általunk éri el. Azt hittük, majd elnyeri nekünk valaki más. Azt hittük, majd egy hős.

De a hit csak az első lépés. A cselekvés a második lépés. Harcolni azért, amiben hiszünk a második lépés. A szolidaritás a második lépés. Az egység a második lépés. Mi ma nem tettük meg a második lépést, Night Vale.

És most már nem lesz harmadik.

Cserben hagytuk Tamikát, és ami még rosszabb, cserben hagytuk saját magunkat is.

Itt… öhm… vendégeim vannak a stúdióban. Nem tudom, hogy jutottak át a kartontáblákból álló barikádomon, amikre csupa nagy betűvel és felkiáltójellel kiírtam, hogy „BELÉPNI TILOS!” és „TITKOS SZOBA!” de a programigazgatóm, Lauren az, és van vele egy férfi is, akit még sosem… de, várjunk csak! Már láttam őt valahol! Hol láttam már őt?

Nem tűnnek boldognak, Night Vale. Lauren és az idegen szélesen mosolyognak. Fogaik fehérek, ajkaik rózsaszínűek, szemeik teltek, mégis szűkek, mély gödröcskéik mellett kicsiny orruk mellékes aprósággá jelentéktelenedik. Mosolyognak, de nagyon boldogtalannak tűnnek.

Talán ideje elköszönnöm mára. Biztosan hamarosan újra beszélünk majd, hallgatók.

Maradjanak velünk a megbocsátás gyengéd hangjaira és a gyógyuló sebek vidám dallamára! És addig is jó éjt, Night Vale, jó- hé! Hé, mit csi- Szállj le-

A nap közmondása: Ha szeretsz valamit, engedd el! Ha elkezd röpködni meg csiripelni, valószínűleg egy madár volt az.

[istenhoztanightvaleben]

45. rész – Az ő történetük

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Ez itt az ő történetük. – mondja a férfi a rádióban. Téged pedig elfog az aggodalom, mert ezt a történetet nem a te fülednek szánták.

Isten hozott Night Vale-ben!

Ez az ő történetük.

Egy autóban ülnek, ami talán nagyon hasonlít a tiédhez. Te is egy elsötétített ablakú fekete szedánt vezetsz, amiben ártatlan emberek tűnnek el örökre? Mert akkor nagyon is hasonlít a tiédhez.

Két férfi ül az autóban. A férfi, aki nem magas, egy házat figyel az ablakon át. Meg se próbálja leplezni, amit csinál. Az autó is hasonlóan nyíltan létezik. Amit csinálnak, titkos, de nem kell elrejteniük. Ebben a városban nem.

Ma például a rádió elkezdte élőben, mindenki számára hallhatóan narrálni amit csinálnak.

A férfi, aki nem magas vet egy pillantást a rádióra, de nem idegesen, aggódva vagy félve. Csak ránéz, mert a szemei akkor éppen ezt csinálják. Aztán tekintetét ismét a házra szegezi, pontosan amikor a férfi a rádióban azt mondja, hogy „tekintetét ismét a házra szegezi.”

A másiknak, aki nem alacsony, szintén a házat kellene figyelnie. Négy szem többet lát, mint kettő. Hét szem többet lát, mint három. És így tovább. De nem a házat figyeli. A keresztrejtvényét nézi, ahová most írta be ötödjére, hogy FOGAK. Szépen keresztezi az egyik korábbi, vízszintes sort.

Hosszasan elnézi a keresztrejtvényt. Társa csak a házat figyeli. A keresztrejtvényes a másikhoz fordul, és megkérdezné „Öt betű, kiálló csontképződmények, melyek…” de félbeszakítják.

„Ott van.” – mondja a nem magas.

Kiszállnak az utóból, és odamennek a házát éppen elhagyó férfihoz. A férfi nem tűnik meglepettnek, hogy itt látja őket. Az emberek ritkán lepődnek meg rajta.

„Hát ez meg mi.” – mondja, kérdőjel helyett pontot téve a mondat végére.

Fogják a férfit, bekötik a szemét és berakják az autóba.

Ez a történet nem a férfiról szól. Az ő sorsa téged nem érdekel.

A két férfi és autójuk, valamint a harmadik, bekötött szemű férfi ugyanúgy hagyja el a csendes, öreg sorházakkal teli Coyote Corners lakóparkot, ahogy érkeztek: nyíltan, figyelemre se méltatva, félelmetesen, titkosan.

„Arra gondoltam, meghívnálak vacsorázni.” – mondja a nem alacsony.

Gyakran mondja ki hangosan, amire gondol, és ritkán váltja valóra.

„Az jó lett volna.” – mondja a nem magas.

„Igen, az lett volna.” – mondja a másik, talán egy egész kicsit ábrándosan. Ez nem egy olyan határozószó, aminek helye van egy ilyen autóban. Kevés az olyan határozószó, aminek igen.

„Mmmhmmmhrghm!” – mondja a férfi a kámzsával a fején. Ne törődj vele! Ez az ő történetük.

Miután végeztek munkájuk ezen részével, elhajtottak a Moonlite All-Nite étterembe. Nincs este, mégis ég a neon, egy jelentéktelen zöld fényfolt egy még nagyobb, jelentéktelen kék folton.

Útjukat narrálja a rádió, míg a nem magas férfi ki nem kapcsolja.

A parkolóban a nem alacsony férfi felnéz. „Hé, az meg micsoda?” – kérdi az üres, tiszta égre mutatva.

„Mi micsoda?” – kérdezi a másik.

„Láttam valamit.” – mondja. – „Egy pillanatra ott volt, csak egy pillanatra…”

Megint az égre mutat. Megint nincs ott semmi. Ennél kevesebb minden nem is lehetne ott.

„Pedig én biztosan…” – folytatja a férfi, aki nem alacsony, de nem mondja, mi az, amit ő biztosan. A nem magas férfi elnézi egy percig a társát, majd megrázza a fejét.

Odabent az étteremben a menüt és a vizet letudva egyforma pulykás szendvicsekbe mélyesztik a fogaikat. Az étteremnek gumi- és kenyérillata van. A férfi a rádióban halkan tudatja ezt velük a mennyezetbe ágyazott recsegős hangszórókból.

„Olvastál mostanában valami jó könyvet?” – kérezdi a férfi, aki nem magas.

„Dehogy olvastam!” – mondja a másik.

„Helyes.” – mondja az első.

Szendvicsfalatok, falatnyi idő.

„Átfestettem a nappalit más színűre.” – mondja a másik, aki nem alacsony. – „Valamilyen színű volt. Most már másmilyen. Remélem ettől én is máshogyan fogom érezni magam.”

„Ühüm.” – mondja az első. Sosem tudja, mit válaszoljon az ilyesmire. Néha azt kívánja, bár tudná. Helyette megkínálja a nem alacsony férfit sültkrumplival, hogy így fejezze ki, amit a barátságukkal kapcsolatban érez, de nem tud szavakba önteni.

A nem alacsony férfi vesz belőle párat. Tudja, mit akar kifejezni a nem magas férfi a sültkrumplikkal, mert régóta dolgoznak együtt, és mert a rádió az előbb elmagyarázta neki.

Odakint a bekötött szemű férfi az autóban ül, az üveg mögé szorult sivatagi hőségben.

Ne aggódj miatta!

Ebéd után a három férfi az autójukkal a város ipari negyedébe hajt, amit a Városi Tanács nyilvánított korábban ipari negyeddé.

„Igen.” – mondta a tanács. – „Ez a városrész tök ipari lesz. Raktárépületek, gyárak meg ilyesmi. Némi graffiti és drótkerítés.”

Még egy szalagot is átvágtak, ami éppen náluk volt. A tanács mindig tart magánál szalagot ilyen alkalmakra.

Az autó behajt egy raktárépületbe. A rádió be van kapcsolva és még mindig róluk beszél.

A raktár tágas és tele van faládákkal. Némelyik ketyeg. A többi nem. Minden irányban elterülő, sarkokkal és síkokkal teli szögletes dombvidéket alkotnak.

A raktárnak rothadó fa- és frissen mosott lepedőillata van.

Felettesük, egy nő keresztbe tett karral és összevont szemöldökkel várja őket.

„Szégyen!” – mondja. – „Mondok én valamit.” – mondja, aztán nem mond semmit.

A két férfi az autó hátsó ülésén ülő. bekötött szemű férfira mutat.

„Aha!” – mondja a nő, kezével hanyagul a bekötött szemű férfi felé intve. – „Valakinek bűnhődnie kell.” – mondja, saját magán kívül mindenre mutatva.

„Annyira egyszerű.” – mondja. – „Fogjuk az épületeket a bowlingpálya alatt felfedezett miniatűr városból. Ládákba pakoljuk őket. A ládákat raktárakba szállítjuk a sivatagban. És ezáltal közelebb kerülünk a céljainkhoz. Ennél egyszerűbb már nem is lehetne!”

A férfi, aki nem alacsony, nem figyel. Valami magára vonta a tekintetét. Olyan sötét és távoli, amit lát, nehéz elhinni, hogy valódi.

„Hé, oda nézzetek!” – mondja, és rámutat arra, amit lát.

A férfi, aki nem magas és felettesük, a nő odanéznek. Nincs ott semmi, csak a raktár mennyezete, alatta némi fénnyel és porral.

„Nagyon jó.” – mondja a felettesük.

„Igen, jó.” – mondja a férfi, aki nem magas.

Visszafordulnak egymás felé.

„Tényleg?” – kérdezi a férfi, aki nem alacsony. Összehúzott szemmel néz fel arra, amit lát. – „Én már aggódtam, hogy egyáltalán nem jó.”

„Na de,” – vág közbe a felettesük. – „a város bosszúból hadat üzent. Bár arra még nem jöttek rá, hogy mi loptuk el a házaikat. Általános háborút hirdettek minden „felvilági” ellen, ahogy minket neveznek, az istenük, Huntokar nevében.”

Ez a háború már csaknem egy éve dúl. Persze, meghaltak páran, de figyelj, állandóan emberek halnak meg, a legkülönfélébb okokból. Szóval én a helyedben nem aggódnék emiatt.

„Várjanak.” – mondja a felettesük. Utasításokat mormol egy adóvevőbe, meg egy sor „igen uram”-ot és „nem uram”-ot, válaszul pedig sólyomvijjogás érkezik.

„Elnézést.” – mondja, miután végzett. – „Nem lett volna muszáj most elintéznem. Egyáltalán nem volt sürgős.”

„Megértem.” – mondja a férfi, aki nem magas. A helységben tartózkodó három ember közül ő ért a második legtöbbet abból, ami történik.

Aztán a kocsiból kiszűrődő rádióban a narrátor hirtelen történetet vált. Mindannyian észreveszik. A rádió még azelőtt megmondja nekik, hogy észreveszik, hogy észrevennék, mert a narráció ezen része még a váltás előtt van.

Még a rádiós narrátor se tudja, miért vált hirtelen történetet, vagy hogy honnan jön ez a másik történet. Nem mindig ért mindent, amit csinál. Néha érti, de elrejti előled.

Akárhogy is, íme, egy másik történet, amit anélkül mesél el, hogy törődne a mesélés okával:

Valahol máshol, nem itt, egy nő barangol egy sivatagban. Egy sivatagban, ami olyan mint a miénk. De mégsem egészen olyan. Nem ugyanaz a két sivatag. Ezt fontos leszögezni.

Óriási, maszkos harcosok vannak vele, akik hallgatnak a beszédére és követik oda, ahova megy. Megnyeri őket magának, mert olyan sok mindent sikerült túlélnie. Fiatal, de tapasztalatai révén ugyanolyan elveszetté, rémültté és ősöreggé lesz, mint ők.

Fáj a lába. Nekik is fáj. A nő csak megy tovább, ők pedig követik.

Mögötte, már nem csak a távoli horizonton, fény ragyog a sivatagra. A fény él és rosszindulatú, egyre terjed és közeleg. Zúg és ragyog és mindenével árt azoknak, akik közel kerülnek hozzá, és elpusztítja azokat, akiket ér. Nem csak abban a sivatagban terjed, amiről beszélek. Más-más formában terjed a hozzá hasonló sivatagokban is. Sivatagokban, amik nagyon hasonlítanak ahhoz, amelyikről most mesélek. Nem mindig ebben a formában, nem mindig fényként. De ugyanazzal a szándékkal. Hogy mindent felemésszen. Amíg semmi nem marad utána. Egy mosolygó isten az, szörnyű erővel és csillapíthatatlan éhséggel.

A nő, nyomában a maszkos harcosokkal járja a sivatagot. Visszanéznek a fényre a távolban, és tudják, hogy közeleg az idő, amikor eléri az ő darabka földjüket is. És annyi más darabka földet is!

Hamarosan meg kell fordulniuk. Hamarosan szembe kell nézniük vele. És nem csak annak a nőnek az ő sivatagában. Egyáltalán nem csak neki.

A narrátor a rádióban visszatér az ő történetükhöz. Nem tudja, honnan tudja mindazt, amit az imént elmondott, vagy hogy miért mondaná el neked egyáltalán. Ártatlan és kedves.

De mindegy is, mert ez az ő történetük, ezért hát téged nem is érdekel más, csak ők.

Ők és felettesük érdeklődéssel hallgatják, ami a rádióban történt. A nem magas férfi még jegyzetelt is.

„Ennek utánanézek.” – mondja. – „Pont úgy van, ahogy gyanítottuk.” – ezt nem mondja. Egyáltalán nem gyanított ilyesmit.

„Valakinek bűnhődnie kell.” – ismétli a felettesük, és ezúttal egyenesen a bekötött szemű férfira mutat.

„Teljesen világos.” – mondja a férfi, aki nem magas.

„Nekem is!” – mondja a férfi, aki nem alacsony, habár neki egyáltalán nem világos. Nem szokott az lenni. A társának helyette is világos, és a végén általában minden elrendeződik.

Miközben otthagyják a raktárat és a felettesüket és a nagy halom faládát, a hang a rádióban mond valamit az időjárásról.

Mire elhagyják a raktárat beesteledett, vagy lehet, hogy csak korán ment le a nap. A napkelte különösen hangos és fárasztó volt aznap reggel.

„Tudod,” – mondja keresztrejtvényére pillantva a nem alacsony férfi. – „ahányszor elkezdek megfejteni egy ilyet, mindig aggódom, hogy nem fogom befejezni. Az a jövő, amikor már kész vagyok vele, nagyon távolinak tűnik a jelentől, amikor elkezdem.”

„Én nem aggódnék emiatt.” – mondja a nem magas férfi. – „De tudom, hogy te igen. Tudom, hogy te sok minden miatt aggódsz. Engem éppen ez aggaszt. A te aggódásod.”

„Gondolod, hogy minden rendben lesz?” – kérdi a nem alacsony férfi. – „Úgy értem, minden.” – mondja, hogy pontosítson. – „Minden, de minden.” – teszi még hozzá további pontosítás gyanánt.

„Igen.” – mondja a másik. – „Szerintem igen.”

De nem így gondolja.

„De igen.” – mondja.

Pedig nem így gondolja.

Szúrós szemmel néz a rádióra.

Elhajtanak a Moonlite All-Nite előtt, ami egy üvegdoboz tele rossz ételekkel és jó emberekkel. Elhaladnak Teddy Williams Desert Flower Bowlingpálya és Játékterme előtt, ami még magán viseli a háború nyomait, mégis minden héten megrendezik benne a bowlingbajnokságot. Elhaladnak a Városháza előtt, melyet sárga ponyva borít, rajta narancssárga háromszöggel. Ahogy céltudatosan egyre távolodnak a várostól, elhaladnak az autólerakat előtt is, melyben ott nyüzsögnek a minden autólerakatot éjszakánként benépesítő farkasok, és Josie néni háza előtt is, mely hónapok óta némán és üresen áll.

És már maguk mögött is hagyták a várost, kint vannak a bozótosban és a homokpusztán.

Megállítják az autót és kiszállnak. Kavicsok csikorognak a homokban a lábuk alatt. A rádió tovább duruzsol a csukott ajtó mögött. A fényszórók mindössze néhány elszórt növényt világítanak meg, meg valami éjszakai állat tágra nyílt, ostoba szemeit.

A két férfi nem néz vissza Night Vale-re. Előre néznek a sötétségbe, mely minden képzeletet meghaladó távolságokba nyúlik. Bár errefelé az emberek igyekeznek a lehető legkevesebbet képzelegni. Itt nincs szükség képzelgésre.

„Na, szedd csak ki” – mondja a nem magas férfi, a nem alacsony férfi pedig kinyitja az autó hátsó ajtaját és kitámogatja belőle a bekötött szemű férfit.

A bekötött szemű férfi botladozik kicsit, de nem túl sokat, mert nincs ott semmi különös, amiben megbotolhatna. Botladozása olyan, mint valami rendezői utasítás, csak egyetlen pontja egy hosszú teendőlistának.

„Hozd ide!” – mondja szükségtelenül a férfi, aki nem magas.

Mind tudjuk, hogy megy ez. Mind tudjuk, hogy végződik ez meg minden más.

A bekötött szemű férfi megtesz úgy öt métert a sötétség irányába, így a két férfi meg az autójuk közé és Night Vale távoli fénykupolája közé kerül. Elmegy a hűvös homok egy bizonyos pontjáig és ott megáll – részben azért, mert a nem alacsony férfi odavezette őt, de leginkább azért, mert ő maga juttatta oda magát, ahogy előbb-utóbb mindannyian eljuttatjuk magunkat arra a pontra, ahonnan nem tudunk tovább menni.

A férfi, aki nem magas, még mindig az autó mellett állva előhúz egy kést. Nincsenek rajta foltok, nem tűnik használtnak, brutális története mégis ott van a tartásában, abban, ahogy fogja.

A bekötött szemű férfi egyenletesen lélegzik, vállát leereszti, eltakart arca kissé lefelé fordul. Lába enyhén belesüpped a homokba. Mögötte, úgymond olyan messze, amilyen messze bármi is valaha volt tőle, ott van a város, ahonnan származik. A férfi, aki nem alacsony a bekötött szemű férfi mellett állva felnéz az égre. A férfi, aki nem magas késestül csatlakozik hozzájuk.

„Az meg micsoda?” – kérdezi a férfi, aki nem alacsony, és ujjával az égre mutat.

„Mi micsoda?” – kérdezi mögüle a férfi, aki nem magas.

„Az a bolygó ott fent!” – mondja a férfi, aki nem alacsony. – „Olyan sötét és olyan közel van! Olyan fenyegető. Olyan közel van. Talán ha…”

Utána nyúl. A férfi, aki nem magas tesz egy mozdulatot a kést tartó kezével. A férfi, aki nem alacsony már nem nyújtózik. Már nem is áll. Bizonyos értelemben megszűnt létezni.

„Valakinek bűnhődnie kell.” – mondja a férfi, aki nem magas.

Nem is, inkább sóhajtja. Nem is, inkább csak hangosan gondolja, gondolatra jobban hasonlít, mint beszédre.

Felnéz az éjszakai égre, melyen nincs semmi, csak űr, meg csillagok, meg időnként egy-egy meteor, meg lehetetlen gyorsasággal száguldó rejtélyes fények, meg a semmiből a valamit figyelő kémműholdak halovány derengése.

„Sajnálom.” – mondja, de nem olyasvalakinek, aki még létezik, és hallja őt. Csak úgy kimondja, címzés nélküli szavakat hagy a forró éjszakai levegőben, majd visszamegy az autóhoz.

Lehet, hogy sír. Én tudom, hogy sír-e vagy nem, de úgy döntöttem, nem árulom el neked, mivel ez magánjellegű információ, és neked igazából nem kell tudnod róla.

A bekötött szemű férfi lehúzza a kámzsát a fejéről, és lenéz a férfira, aki valaha nem volt alacsony, most pedig már egyáltalán semmi sem.

Ő, a férfi, aki lát, szintén nem alacsony. Követi a nem magas férfit az autóhoz. A férfi, aki se nem alacsony, se nem bekötött szemű, beül az anyósülésre.

„Mindig kellemetlen ügy ez.” – mondja. Más megjegyzést nem tesz. Nincs rá szükség.

„Alig várom, hogy együtt dolgozhassunk.” – mondja a férfi, aki nem magas.

„Úgyszintén.” – válaszolja a férfi, aki nem alacsony. – „Bizony, úgyszintén.”

Ez volt az ő történetük.

A rádió továbblép. Hírek. Közlekedés. Politikai vélemények és politikai vélemények helyreigazítása. De van valahol a sivatagban valaki, aki nem lép tovább. Ez az ő története is volt.

Maradjanak velünk amíg csak velünk tudnak maradni, míg végül már nem tudnak tovább velünk maradni.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Kip-kop! Ki van ott? Hát. Milyen hát? Hát nem örülsz, hogy nem azt mondtam, anyád kórházban van? Sajnálom. Annyira sajnálom! Tudok segíteni valamit? Figyelj, elviszlek kocsival! Azonnal indulhatunk. Vegyél kabátot, hűvös van kint. Annyira sajnálom!

[istenhoztanightvaleben]

44. rész - Sütik

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Nem mind arany, ami fénylik. Különösen az ott. Az talán valami óriásbogár lehet. Túl sötét van, hogy megállapítsuk.

Isten hozta Night Vale-ben!

Nem vagyok valami jó eladó.

Ezért is lettem rádiós műsorvezető, hallgatók. Mert bár szeretek emberekkel társalogni („igazi társasági ember” - áll oroszul a főiskolai diplomám alján), nem szeretem az adás-vételre kihegyezni a beszélgetést. Történeteket szeretek mesélni embereknek, történeteket, amik hatással vannak rájuk, és lehetővé tenni a hallgatóimnak, hogy a maguk egyedi módján dolgozzák fel ezeket a történeteket. Nem akarom nekik megmondani, hogyan gondolkodjanak.

Nem vagyok valami jó eladó.

Viszont vannak nálam Cserkészsütik! Ha szeretnének belőle, kérem nézzenek be az állomásra! Az unokahúgom, Janice tavaly csatlakozott a cserkészekhez, és hegyekben áll itt nálam a karamellás süti meg a mentás csokiskeksz, meg az a citromos izé. És van itt egy rakás újfajta süti is, nagyon nehéz, jelöletlen fekete dobozokban, amik szerintem teljes egészükben fémből készültek.

És van itt egy másik doboz is, jobban mondva egy másfélszer másfél méteres, tetején lélegzőlyukakkal ellátott faláda, melynek az oldalára valaki alkoholos filccel ráfirkantotta, hogy Mogyoróvajas csók. Lélegzést hallok odabentről.

Tudom, az ember általlában előbb megrendeli a sütiket, melyeket hetekkel később kap kézhez, de néha előfordul, hogy egy anyuka egy kis időre elutazik a városból, a nevelőapa pedig nem figyel oda annyira a nevelt lánya iskolán kívüli programjaira, a gyermek pedig nem tudja, hogyan kell egyedül süteményt árulni, ezért a jóságos, rádiós karrierje miatt nagyon elfoglalt nagybácsinak kell közbelépni, és megvenni egy rakás dobozt, hogy az unokahúga elmehessen kempingezni a barátaival, amíg te továbbra is csak csalódást okozol mindenkinek a figyelmetlenségeddel, a sportfogadásaiddal, meg az idióta, ízléstelen cipőiddel, Steve Carlsberg! Bizony, Steve, előfordul néha az ilyesmi!

[sóhaj]

Na mindegy. Hallgatók, a sütik nagyon finomak, és jó sokat kellett vennem belőlük. Alig lehet tőlük elférni itt a stúdióban, meg a producerem, Daniel fülkéjében. Szóval vegyenek sütit! Kérem, segítsenek rajtunk! Alig bírunk megmozdulni, ami azt illeti.

Elnézést, nem vagyok valami jó eladó.

Sokan írtak nekünk, hogy állomásunk macskája, Khoshekh felől érdeklődjenek. Megtámadta őt egy állat, amit a mi hülye… khm… a mi gonosz… uhh… amit a vezetőségünk valamilyen felelőtlen okból kifolyólag engedett az épületbe.

Nos, Khoshekh a gyógyulás útjára lépett. Jobb szemét elveszítette, a lábai gyógyulnak, de a bal elülső mancsának egy része hiányzik, ezért sántítani fog. Ma vittük vissza az állatorvoshoz, hogy kivegyék az etetőcsövét. Minden rendben. Rendben van.

De mondok valami jót is. Khoshekh egész életét egy méterrel a padlótól egy fix ponton lebegve élte állomásunk férfimosdójában. Sosem mozdult ki onnan, míg meg nem támadták. Utálok belegondolni, mennyi fájdalmat kell kiállnia, miközben csonttöréseiből és marcangolt sebeiből lábadozik, de… hallgatók, a múlt héten először végre a kezemben tarthattam Khoshekhet. Felvehettem, megölelgethettem, és cipelhettem ide-oda a lakásomban.

Carlos allergiás a macskaszőrre, de vettem neki Claritine-t, úgyhogy ő is rendben lesz, amíg Khoshekh gyógyul.

Köszönjük az aggodalmukat, drága hallgatók! Nagyszerű, hogy újra köztünk lehet.

Hé, Janice cserkészsütijei egész jól fogynak!  Az imént benéztek a srácok az értékesítési osztályról, és vettek pár doboz klasszikus omlós vajaskekszet. A srácok mind összeillő öltönyt és gyapjúsapkát viseltek. És össze-vissza dobálták egymásnak a sütis dobozokat, és közben olyanokat kiabáltak, hogy „höpp!” meg „Kapd el!” meg „Mintha élnél, Shawn!”, miközben visszakocogtak az irodájukba. Az értékesítési osztályon minden srácot Shawnnak hívnak.

Szóval ha szeretik a finom sütiket, jöjjenek el az állomásra!

Én már a saját pénzemből egyszer kifizettem ezeket, de megígértem Janice-nek, hogy az eladásból befolyt összeget visszaadományozzuk nekik, szóval ez amolyan extra ajándék a Night Vale-i Cserkészlányoknak.

Számos hallgatónk és munkatársunk vásárolt már sütit, de a Vezetőségtől még senki. Pedig jó, ha az ember a vezetősége támogatását élvezheti. Legyünk őszinték, egy munkahely sem tökéletes. És a főnökök és alkalmazottak közti viszony sem mindig felhőtlen. Természetesen előfordulnak nézeteltérések, kisebb viták. Néha nagyobb viták is. Hatalmas viták. De az ember túlteszi magát az ilyesmin. Az ember megbocsájt és felejt, csak hogy aztán mindkettőt visszavonja, amint elönti a bosszúszomjas düh, és az elszenvedett fájdalom brutális emlékei. Ilyen nehézségekkel kell szembenéznünk a munka világában.

Remélem, a Vezetőség odateszi magát egy kicsit. Végül is mi itt mind barátok vagyunk! Ez neked is szól ott a fülkében, Daniel!

Jaj, hallgatók, Daniel elpirult! Nagyon-nagyon piros. Milyen rengeteg véred van, Daniel!

Hallgatók, komolyan mondom. Danielnek úgy tűnik, rengeteg vére van.

Vessünk egy pillantást a közle…

[Dana]: Cecil!

[Cecil]: Halló? Hallgatók, az előbb láttam egy pillanatra… egy villanásnyi valamit itt a stúdióban. Az egyik pillanatban csak falak, padló és levegő volt itt, aztán egy pillanatra megjelent egy emberi alak. Egy női alak, egy…

[Dana]: Cecil, a régi gyakornokod az! Én vagyok az, Dana!

[Cecil]: Dana! Hol vagy? Mikor vagy?

[Dana]: Pillanatnyilag itt vagyok a stúdióban, de közben egyszerre vagyok a hegy és a világítótorony közelében is, a sivatagban, ahol ragadtam. De kezdek rájönni, hogy működik ez az egész. Ha a megfelelő szögben fordítom el a fejem, nem csak láthatok más helyeket, de ott is lehetek. Nem megy olyan sokáig, de elképesztő helyekre és időkbe látogathatok el. Néha meglátogatom John Peterst (tudod, a farmert), aki időről-időre felbukkan itt. Összefutottam egy régi gyakornokoddal, Maureennal is, aki lét és nemlét között villódzik itt. Még néhány nővel és férfival is összebarátkoztam abból a hazátlan hadseregből, ami ebben a sivatagban barangol.

[Cecil]: Dana, úgy örülök, hogy most itt vagy! Hónapok óta nem hallottam felőled. Megmondtam édesanyádnak és a bátyádnak, hogy láttalak, és hogy biztonságban vagy, és hogy nagyon szereted őket.

[Dana]: Igen, tudom. Köszönöm, Cecil! És tudod, mit? Ma van a bátyám születésnapja. Ma lett 26 éves, és a világítótorony meg az új képességem segítségével meglátogattam őt. Végre újra láthattam a családomat, még ha csak egy nagyon rövid időre is.

[Cecil]: Ez remek hír, Dana!

[Dana]: De valami fura dolog történt, vagyis… szóval megjelentem anyám házában, láttam anyámat, láttam a bátyámat, láttam a barátaikat, láttam egy tortát, és a tortán az állt „Boldog 33. születésnapot!” És nem értettem a dolgot, mert a bátyám még csak 26 éves. És láttam egy nőt a bátyám mellett. Blézert viselt. Rövid, természetes göndör haja volt. Egyenesen állt, ragyogott, fontosnak tűnt. Felismertem.

Aztán a bátyám meglátta, hogy ott állok, és az anyám is meglátta, hogy ott állok, és mások is meglátták, hogy ott állok, és mind elsírták magukat. A félelem könnyei voltak azok, és a sírás lassan kiáltozásba, majd sikolyokba fordult. Néhányan kirohantak a helyiségből, anyám nem mert a közelembe jönni. Azt mondtam: „Anya, én vagyok az, Dana!” – és kitárt karokkal próbáltam hozzá közelebb lépni. És senki nem tudott parancsolni a félelmének, kiáltoztak, de nem mertek mozdulni.

De a bátyám mellett álló nő, ő mosolygott. Ő tudta. Közelebb jött, és abban a pillanatban megláttam, ki az. Tudtam, ki az. Én voltam, Cecil! Ő… vagyis én 29 éves lehettem, ha jól számoltam. És ő, vagyis én… odafordultam az én… a mi anyánkhoz, és azt mondta: „Minden rendben! Semmi baj!” – és feltartotta a kezét, és mindenki elnémult. Az emberek hallgattak rá. És elmondta a szobában lévőknek, ki vagyok én és ki ő, kik vagyunk mi, és mi történt. Vagyis, az én szemszögemből, hogy mi fog történni. És a félelem könnyei helyett a megkönnyebbülés, majd az öröm könnyei folytak, és átöleltük egymást.

[Cecil]: Láttad saját magadat! Az idősebb énedet.

[Dana]: Látnod kellett volna, hogy nézett mindenki az idősebb énemre, Cecil! Csodáltak engem. Valaki másnak láttak. Biztosan fontos vagyok a jövőbeli életemben. Biztosan jó munkám van, vagy fontos tagja vagyok a társadalomnak. Biztosan lett belőlem valami. Meg akartam kérdezni, mi lesz belőlem, de kezdtem elvillanni arról a helyről és időből. Aztán megint a sivatagban találtam magam, sokkal inkább egyedül és sokkal kevésbé fontosan.

[Cecil]: Mindig is fontos voltál. Mindig is valaki voltál. A kor csak felfedi a mindig is volt tényeket, Dana. A tapasztalat előhozza az énedet, ami mindig is volt. Örülök, hogy biztonságban leszel. Hogy haza fogsz térni. Hogy… Dana? Villantál egyet. Nem látlak!

[Dana]: Nem maradhatok tovább. Mindig megyek valahová. Egy nap majd nem kell tovább mennem. Egyszerűen ott leszek majd, ahol éppen vagyok. Fog még egyezni az időnk és a helyünk, Cecil.

[Cecil]: Ennek nagyon örülök. Üdvözlöm Maureent!

[Dana]: Ég veled, Cecil!

[Cecil]: A Night Vale-i Közlekedési Hatóság minden sofőrt arra kér, hogy kapcsolja fel a fényszóróját, ha építési területen halad át. Ha munkásokat lát, kérjük, kapcsolja fel fényszóróját! Ha narancssárga mellényes, fekete símaszkos munkásokat lát, kezükben miniatűr műholdvevőre emlékeztető nagy fémberendezésekkel, amint éppen kódolt utasításokat suttognak egy adóvevőbe, miközben a fejük felett sosem látott, frizbi alakú repülő járművek cikáznak sebesen, kérjük, kapcsolja fel fényszóróját!

Kérjük, munkásaink biztonsága érdekében kapcsolja fel fényszóróját, és lassítson! Lassítsa le járművét gyalogtempóra (a fényszóró kapcsolója közben legyen egyértelműen a BE álláson)!

Álljon meg teljesen!

Országúti munkásaink és hatalmas bolygóközi titkaik biztonsága érdekében kérjük, szálljon ki járművéből és induljon el a búgás irányába! Hangos búgást fog hallani odafentről. Kérjük, kövesse a búgást, míg teljesen fel nem emelik erről a földről, erről a bolygóról, ahová sosem térhet vissza.

Vagyis előbb-utóbb visszatér majd, de nem ebbe a korba. Egy teljesen másik korba. Talán évezredekkel később. Vagy évezredekkel ezelőtt. Ki tudja? Ön meg fogja tudni. Előbb vagy utóbb.

A Night Vale-i Közlekedési Hatóság közérdekű közleményét hallották.

Jó hírek, hallgatók! Daniel azt mondja, a Strexcorpot és a rádió vezetőségét nagyon lázba hozta, hogy így támogatom a Night Vale-i Cserkészlányokat, és szeretnék az utolsó dobozig felvásárolni Janice süteményeit. Ami azt illeti, programigazgatónk, a Strexcorp elnökségi tagja, Lauren Mallard újra itt van velem a stúdióban, méghozzá egy bejelentéssel.

[Lauren]: Köszönöm, Cecil! A Strexcorp régi pártfogója az olyan közösségi szervezeteknek, mint a Cserkészlányok, akik fiatal lányainkat a természettel, a természet elméjükkel való irányításával, sugárzásimmunitással és haladó késeléstechnikákkal kapcsolatos oktatásban részesítik, és akik Night Vale egyik legfontosabb intézménye. Nem csak a jövő női vezetői, de a Strexcorp szempontjából is, itt és most, a jelenben.

A Cserkészlányok nem csak a jövő vezetőinek oktatásával szerzett magának elismerést, de egészen kimerítő adatbázissal rendelkeznek Night Vale szinte összes lányáról. Név, cím, telefonszám, e-mail cím, különböző területeken megszerzett fokozatok, úgy is mint olajfestés, ejtőernyős vizisízés, könyvtártudományok és helikoptervezetés.

Bizony jó lenne tudni, hol vannak a helikoptervezetésben tehetséges ifjú hölgyek!

Nagyon kevés a fiatal lányok közt a képzett helikopterpilóta. Szeretnénk őket levadászni, vagyis… pardon, rosszul fogalmaztam. Felejtsék el! Szóval szeretnénk megtalálni és megismerni ezeket a tehetséges lányokat.

Ezért a Strexcorp büszkén jelenti be, hogy felvásárolta a Night Vale-i Cserkészlányokat, és azonnali hatállyal átveszi a szervezet irányítását. Köszönjük, Night Vale! Alig várjuk, hogy vezethessük a gyermekeiket! Daniel, segítenél kihordani innen a sütiket?

[Cecil]: Öhm… köszönjük, Lauren, ezt… az egészet.

[Lauren]: Tudod, Cecil, én magam sosem voltam cserkészlány, de nagyon boldoggá tesz, hogy segíthetek neked támogatni az unokahúgodat… bocsáss meg, hogy is hívják?

[Cecil]: Én nem szeretném…

[Lauren]: Janice. Janice-nek hívják. Imádom, hogy ekkora szerepet vállalsz Janice életében. Biztosan nagyon szereted őt.

[Cecil]: Igen. Teljes szívemből. De nem…

[Lauren - izgatott]: Ó, tudom, mit akartál mondani! Ez a kedvenc részem a műsorodban! Mondhatom én? Csak most az egyszer? Mindig is szerettem volna kipróbálni!

[Cecil]: De mit…

[Lauren]: Júj, de izgalmas! Köszönöm, Cecil! Khmm. Hallgatók, lássuk az időjárást!

[Cecil]: Az imént beszéltem Janice-szel, hallgatók, hogy elmondjam neki, sikerült eladnunk az összes sütit, és már nagyon várja a közelgő kempingezést. Nagyon édes gyerek, aki imádja a természetet. Köszönjük, hallgatók és munkatársak!

És kösz, Steve Carlsberg, hogy még ennyire se voltál képes.

És köszönjük… nos, azt hiszem, köszönettel tartozunk a Strexcorpnak, amiért egy jó ügyet támogattak. Kérjük, folytassák a jó munkát, amit a Cserkészlányok végeznek! Kérem. Nagyszerű szervezetről van szó, akik jobbat… vagyis csupa jót érdemelnek.

Remélem, a lányok biztonságban eljutnak kempingezni. A sivatagban nem könnyű búvóhelyet találni, lányok. De nagyon találékonyak vagytok. Mármint a bújócskázásban, természetesen. Egyszerű játékokban, természetesen. Nem az ösztönös önvédelemben és egy jól szervezett ellenség ellen intézett, stratégiailag jól átgondolt támadásokban. Ilyesmi miatt sosem kényszerülnétek bujkálásra. Miért mondanék egyáltalán ilyet? Miért mondanék bármit is?

Szavak! Ugyan… Ezek csak különös zajok, amik az arcomból jönnek. Különös zajok csupán.

És ami a többieket illeti, önöknek mire lenne szüksége? Megkapták már a süteményeiket? Érzik a jó ügyért adott, cukros falatokra cserélt dollárok tápláló erejét? Úgy érzik, eleget tettek, hogy segítsék fiatal lányainkat – vagy egy bizonyos, ügyes helikopterpilóta lányt – nagy dolgokat elérni egy városban, aminek nagyobb szüksége van nagy dolgok elérésére, mint valaha?

Elég volt-e egy süteményvásárlás ahhoz, hogy megvalósítsák, amiben hisznek? Hogy erőt adjanak a gyerekeknek, akik egy nap felkelnek majd, hogy Elizabeth Barret Browning Portugál szonettjeinek egy könnyfoltos példányát lengetve megosszanak velünk egy nagy igazságot?

Nos, elég volt?

Elnézést. Nem vagyok valami jó eladó.

Ideje elhoznom Khoshekhet az állatorvostól, hallgatók.

Maradjanak velünk önmaguk egy életen át tartó megkérdőjelezésére, melyet egy megbízhatatlan forrásból érkező, egymásnak ellentmondó válaszok követnek majd.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Legkisebb alkotóelemeidre lebontva megkülönböztethetetlen vagy egy erdőtűztől.

Megjegyzés: Dana hangja Jasika Nicole, Lauren hangja Lauren Sharpe.

[istenhoztanightvaleben]

43. rész - Látogató

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Hallgasson a szívére! Hallhatja mélyen a föld alatt, hogy recseg-ropog és dobog gyökerek szakadása és madarak sebes szárnycsapásai közt.

Isten hozta Night Vale-ben!

Hallgatók, látogató érkezett hozzám a stúdióba. Nem ismerőse önöknek. De nekem sem. Egyáltalán nem olyasmi, amit mi ismerhetünk. Nem is tudom biztosan mi az, úgyhogy inkább megpróbálom körülírni.

Képzeljenek maguk elé egy kacsát! De csak a szemeit. Nem, annál azért nagyobb. Nagy kacsaszemek!

Most pedig képzeljenek maguk elé bundát, dúsat, mint egy medvebocsé! Puha és barnás és nagy, kerek hasa van, de nincsenek jól kivehető karjai vagy lábai, csak kis dudorok, amikkel kitapogatja az útját, amint lassan araszol a padlón.

Úristen, annyira aranyos! Bárcsak önök is láthatnák!

Az előbb hangot adott ki! Önök is hallották, hallgatók? Olyan volt, mintha összekeverték volna az egér cincogását egy biciklidudával és egy őszinte kérdéssel a szeretetről.

Milyen cuki meglepetés!

Sokan bizonyára emlékeznek még a kóbor macskára, akit pár éve találtunk itt, az állomás férfimosdójában. Khoshekhnek neveztük el. Khoshekh még mindig a férfimosdóban lakik, ahol mindig is lakott (és várhatóan mindig is lakni fog), és úgy egy méter magasan lebeg egy fix ponton. Khoshekhből állomásunk igazi támasza lett. Sajátos fizikai állapota miatt még különleges alomtálcát és etetőtálat is építettünk neki. És én egyszerűen imádon azt a macskát! Sosem voltam egy nagy macskamániás, de Khoshekh… ő a legédesebb fiú.

Na de ez az új… izé, ez nem mozog valami sokat. Azok a nagy, sötét szemei, istenem, annyira elbűvölőek, ahogy bámul, szinte könyörög!

Nos, nem csinál sok mindent. Szerintem fél. Hagyjuk hát békén egyelőre, és térjünk rá a hírekre!

Botrányok mérgezik a Night Vale-i polgármesterválasztási kampányt. Mióta Pamela Winchell tavaly tavasszal mindannyiunkat meglepett bejelentésével, mely szerint lemond a posztjáról, a népszerűségi listákat fej-fejek mellett vezeti a két legerősebb Night Vale-i polgármesterjelölt: az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él, illetve Hiram McDaniels, aki konkrétan egy ötfejű sárkány.

Az Arctalan Idős Hölgy támogatói azt állítják, hogy bár a biztosítási csalás vádja alól hivatalosan felmentették, a bizonyítékok arra utalnak, hogy Hiram birtokában van egy lopott furgon. Utánanéztek a jármű regisztrációs papírjainak, és kiderült, hogy az egy bizonyos Frank Chen nevén van, akit közel két évvel ezelőtt holtan találtak. Frank holttestét karom- és égésnyomok borították, és a halottkém jelentése szerint a halál oka „Sárkány, legalább három fejjel”.

Hiram tagadja, hogy lopta volna a furgont, és azt állítja, Frank jó barátja és tökre nem halott.

„Frank valószínűleg csak viccelődött azokkal a fura sérülésekkel.” – állította McDaniels.

Kampányában visszavágott az Arctalan Idős Hölgynek, mondván, mivel eredete a távoli múlt homályába vész és nincs születési anyakönyvi kivonata, nem tudja bizonyítani, hogy amerikai állampolgár.

A választás napja június 15-re esik. Leadjuk majd szavazatainkat, melyek aztán nem lesznek összeszámolva, mivel a polgármestert természetesen a Rejtett Szurdokból jövő hangos lüktetések megszámlálásával és értelmezésével választjuk.

Vessünk egy pillantást a közlekedésre!

Van egy ezüst pick-up. Jó nagy. Viseletes. Magas. Hosszú. Ablakait szürkére színezte a rászáradt kosz. Kerekein mély barázdák futnak.

Benne ül egy férfi. Nagyra nőtt. Viseletes. Magas. Kalapot visel és farmert. Arcán mély barázdák futnak. Elméjét szürkére színezte a történelem.

Nem emlékszik dolgokra. Ez nem azt jelenti, hogy nem tud, csak hogy nem teszi. Csak azt nézi, ami előtte van. Csak a jelennel foglalkozik. A múlt határozza meg a hozzáállását, de csak a jelent látja.

Autók. Emberek. Állatok. Fák. Sár. Egy telefon. Egy telefon, ami néha csörög. Egy telefon, ami csörög és egy olyan nevet mutat, amit ismer, de nem veszi fel. Az a név nem része a jelenjének.

A megbocsátás és az emlékezet túl gubancos ahhoz, hogy esetleg felvegyen egy telefont.

Féklámpa. Lelassít, óvatosan vezet. A pillanatban vezet. Jó sofőr. Sok mindenben jó.

Csörög a telefon. De nem jó mindenben.

Közlekedési híreinket hallották.

Nahát, ez a kis jószág mennyire szégyenlős! Megpróbáltam letenni neki egy csésze vizet a padlóra, de meg se mozdul. Csak bámul rám a sarokból a nagy kacsaszemeivel. Csak mozdulatlanul bámul.

Azért nagyon cuki.

Hé, azt hiszem, megmozdult!

Gyere, fiú! Vagy kislány! Vagy egyik sem! Gyere, igyál egy kis vizet! Gyere ide! Olyan cuki vagy! Olyan nagyon, nagyon, nagyon, nagyon cuki!

Nem, nem mozdul. De a szemével követett, ahogy mozogtam a székemben. Vagy talán mégsem?

A szemei teljesen feketék, csupa pupilla, mint egy… mi? Pók? Hát az elég fura lenne. Van az arcán még egy pár fekete pötty. Lehet, hogy azok is szemek, de nem hinném, hogy… hé! Megint az a hang! Figyeljék csak!

Na mindegy, akármi legyen is, nagyon cuki! Vagy furán cuki. Vagy csak fura. Uhh! Na jó.

Vessünk egy pillantást a Közösségi Kalendáriumra!

Szerda este a Night Vale-i Közösségi Színház meghallgatást tart a Vadregény című musicalre. Az érdeklődő színészek hozzanak magukkal éjjellátó szemüveget, üvegvágót, símaszkot, amiben tudnak lélegezni és csendes cipőt. Találkozó a Night Vale-i Első Banknál.

Csütörtökön a Tiltott Technológiák Múzeuma megnyitja legújabb tárlatát, melynek címe Gondolatbűnök. Aki ellátogat a kiállításra, azt nyilván érdeklik a tiltott technológiák, ezért azonnal letartóztatják. Jegyek kaphatók a múzeum weboldalán. Csak egy tipp: nem tartóztathatják le jegyvásárlásért, ha a saját otthonában tartózkodik. Használhatnak azonban könnygázt, hogy kifüstöljék otthonából és utána letartóztassák.

Péntek délután a Dark Owl lemezbolt dolgozói fekete nadrágot és láncfátylat fognak viselni.

Szombat este kerül sor Night Vale legújabb étterme, az Érszorító ünnepélyes megnyitójára, LaShawn Mason főszakács részvételével, aki korábban Night Vale legjobb étterme, a Szégyen másodséfje volt. LaShawn szeretné a klasszikus francia konyhát átültetni a 21. századba, molekuláris gasztronómiával és emberi maradványokkal ötvözve. Az Érszorító 35 dollárért kínál fix áras menüt, melyhez tartozik egy választott aperitif, előétel, desszert és egy hirtelen bevillanó, förtelmes elfojtott emlék.

A vasárnap reggel van. Pont. Csak úgy van.

Oké, hallgatók, azt hiszem, végre sikerült elnyernem ennek az izének a bizalmát. Az előbb idecsámpázott hozzám, jaj, olyan aranyosan mozgott az a püffedt kockateste! Egyenesen idejött hozzám, és hagyta, hogy megsimogassam. Most is épp simogatom, és közben… dorombol? Azt hiszem. Vagy inkább búg? Zizeg?

Milyen ölelni való tagja lesz ez az izé állomásunk csapatának!

De minek nevezzük el? Nem tudom, fiú-e vagy lány, vagy esetleg nincs is neme, mint azoknak a jövőből jött embereknek, akik az 50-es években látogatták meg Night Vale-t, és akiknek az időutazó technológiája egészen tavalyig be volt tiltv… hahh!

Úristen, hallgatók! Átölelte a lábamat! Átölelte a lábamat! Ez a legcukibb dolog a világon!

Ezt le kell fényképeznem! Hadd vegyem ki a telefonomat a táskámból…

Csak egy kicsit…

Te jó ég! Jó nehéz vagy. Úgy tűnik, nem tudok elmozdulni innen, hölgyeim és uraim, és a kissrác (vagy lány) nem nagyon akar elengedni.

Olyan erős vagy! Bizony! Bizony az vagy!

Khmm.

Híreket kaptunk Carlostól és tudóscsapatától a Desert Creek lakóparkan található házról, ami nem létezik. Úgy tűnik, mintha létezne, vagyis hogy ott van, amikor ránézünk, és két másik ugyanolyan ház között áll, úgyhogy több értelme lenne ott lennie, mint nem. De valójában nem létezik.

A tudósok éberen figyelik John Peterst (tudják, a farmert), aki már hetek óta egyedül ácsorog a házban. A ház teljesen üres, néhány falon lógó fotót leszámítva. Mindegyik fotó világítótornyot ábrázol.

A tudósok, akik sokáig túlságosan féltek kinyitni az ajtót, most végre összeszedték a bátorságukat, hogy odamenjenek megpróbálni. Zárva volt. Megrángatták a kilincset, először jó erősen, másodszor erőszakosan, harmadszor az ajtón dörömbölve és kiabálva. Akik közben Johnt tartották szemmel az ablakból, nem láttak változást a viselkedésében. Az ajtó kivágódott, és egy nő állt mögötte.

„Mit akarnak?” – ripakodott rá a tudósokra.

„Mi csak… meg akartuk nézni, mit csinál odabent az a férfi.” – hebegte félszegen az egyikük.

„Milyen férfi?” – kérdezte a nő. – „Egyedül lakom.”

És a bejárati ajtóból a tudósok egy ugyanakkora és ugyanolyan alakú helyiséget láttak, mint amelyikben John Peters (tudják, a farmer) állt. A helyiség tele volt fotelekkel, egy kanapéval és növényekkel és egy asztallal és fotókkal – de egyiken se volt világítótorony. A legtöbb arcokat ábrázolt. Hasonló formájú arcokat, mint az ajtóban álló nőé.

Az ablaknál álló tudósok látták Johnt az üres szobában, amint a világítótornyokat nézi. A nő azt mondta, Cynthiának hívják, és 19 éve él a házban.

A tudósok magára hagyták, és  csendesen visszatértek a laborjukba. Carlos hozzátette, hogy a Desert Creek lakópark még csak három éve… áú! Áú! Te jó…

Hallgatók, ez az izé megharapott!

Úristen, ez vérzik!

Szá-Szállj le! Szállj le rólam!

Áú! Ezt le kell mosnom.

Addig hallgassanak meg egy üzenetet a szponzorainktól!

[Kevin]: Maradéktalanul kiaknázza a magában rejlő lehetőségeket? Megfelelő megoldásokat talál kihívásaira? A legtöbbet hozza ki abból, amit kap? Hisz maga egy mosolygó istenben?

Hát persze, hogy hisz! Mind hiszünk. Hinnünk kell.

Na és mit szólna, ha azt mondanám, a mosolygó isten szélesebben mosolyog, mint valaha? Mi lenne, ha a mosolygó isten mosolya olyan széles lenne, hogy láthatná tükörképét a fogaiban? És mi lenne, ha azt mondanám, hogy a maga fátyolos tükörképe tökéletes – egyszerűen tökéletes?

Ez tetszene magának. Hát persze! Mindannyiunknak tetszene. Tetszenie kell.

És mi lenne, ha azt mondanám, hogy a maga tökéletes énje gyűlöli tökéletlen énjét? És ahogy a mosolygó isten mosolya egyre szélesebbre húzódik, egy nyelvet láthatna előbújni a fogak közül – vastag, rózsaszínes, szürkés és nedves.

És mi lenne, ha azt mondanám, hogy láthatja tökéletlen énjét a duzzadt nyelv nedvesen csillogó tükrében? És ha az a tükörkép bágyadt és sápatag lenne? És talán vérzik is. Sokat.

Nagyon erősen vérzik!

És mi lenne, ha azt mondanám, hogy megölheti tökéletlen énjét?

Mi lenne, ha azt mondanám, maradéktalanul kiaknázhatja a magában rejlő lehetőségeket?

A Strexcorp Szinergiai Rt. büszke támogatója a Tágabb Desert Bluffs és Night Vale-i Közösségnek.

Strexcorp. Higgyen egy mosolygó istenben!

Higgyen tökéletes énjében!

Strex.

Strex.

Hallgatók, mobilról hívom önöket a férfimosdóból. Gyakornokunkkal, Jeremyvel ráköttettem a telefonomat a keverőpultra, hogy folytathassam az adást. Az az izé ide is megpróbált utánam jönni, mikor végigsántikáltam a folyosón. Sikerült leráznom, de el kellett reteszelnem a mosdó ajtaját, hogy kint tartsam.

Annyit beszéltem ma Khoshekhről, és tessék, itt van. Szia kicsim! Az az izé egyáltalán nem olyan, mint te!

[dörömbölés]

Az ajtó leszakadt a zsanérjáról! Bejutott! Bekuporodom ebbe a fülkébe.

Kikukucskálok a fal alatt, de nem látok semmit.

Felállok a komódra, hogy kinézzek a fal fölött, de nem látok semmit!

Hallgatók, az egyetlen dolog, ami ijesztőbb annál, ha meglátjuk az ördögöt az, ha már nem látjuk az ördögöt!

Talán csendben kellene maradnom.

Jeremy? Fel tudnád hívni először is a gyepmestert, másodszor pedig berakni az időjá…

Ez meg mi volt?

Ne! Ne ne!

Khoshekh!

Mit műveltél a macskámmal te szörnyeteg?!

Jeremy! Az időjárást!

Gyere ide, te roha….

Hallgatók? Istenem, hallgatók!

Khoshekh megsebesült. Nagyon súlyosan.

Kijött a gyepmester, és kórházba szállították. Úgy gondolják, túl fogja élni. Úgy gondolják, ezután másképp fog élni. Úgy gondolják, fizikailag és mentálisan is kevesebb lesz, de túl fogja élni.

Ő az én kicsikém. Az én pajtim. Annyira szeretem! És ez az izé… ez az izé idejön, és…

Igen. Hadd meséljek önöknek arról az izéről, arról a szörnyű bestiáról!

Miután láttam, hogy kiszakítja Khoshekhet fix pontjáról, és belemar az oldalába, felrúgtam, aztán még egyszer belerúgtam, és Jeremy segített lefogni, és a gyepmester megpróbálta leszedálni, én pedig legszívesebben agyonvertem volna egy kalapáccsal, de nem volt kalapácsom. Csak önuralmam.

A gyepmester megpróbálta befecskendezni ízletes mérgeivel, de megtorpant. Azt mondta: „Nem lehet. Nem lehet befecskendezni. Ez egy gép.” És megnyomta a kapcsolóját, és meghalt.

Még sosem voltam ennyire megkönnyebbült, hogy biztonságban lehetek, és ennyire csalódott, amiért megfosztottak a bosszúmtól.

Aztán felbukkant új programigazgatónk, Lauren, és megkérdezte, miért tettük tönkre az ajándékomat.

„Az ajándékomat?” – kérdeztem.

„Ma van a szülinapod.” – válaszolta. – „Daniel meg én meg az egész Strexcorp-vezetőség közösen vette neked azt a Strexkedvencet, mert tudjuk, mennyire szereted az állatokat!”

Én pedig azt válaszoltam: „De hát ez egy gép!”

„Biogép!” – vágott vissza Lauren.

„És nem is ma van a szülinapom.” – motyogtam, miközben a gyepmester elvitte Khoshekhet.

Most megyek. Megyek, meglátogatom az én Khoshekhemet.

Úgy fél óra múlva végeznek a műtétjével, és én biztos vagyok benne, hogy túléli. Biztos vagyok benne, hogy fog még egy méter magasan lebegni a mi közösségi rádióállomásunk férfimosdójában. Biztos vagyok benne, hogy van mód a bosszúra. Biztos vagyok benne, hogy megtalálom.

Biztos vagyok benne. Csak meg kell találnom hozzá a megfelelő alanyt.

Maradjanak velünk most következő adásunkra, melyben az ön gondolatait sugározzuk élőben a rádión, ahol mindenki hallhatja.

És mint mindig, jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: A sírban sem fogsz pihenni.

Megjegyzés: Kevin hangja Kevin R. Free.

[istenhoztanightvaleben]

42. rész - Számok

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Megéneklem az elektromos testet. Felsóhajtok a szerves testtől. Hiányzik az egykori test.

Isten hozta Night Vale-ben!

Még ha oly sok minden változásban van is városunkban, Hallgatók, sok minden van, ami állandó maradt. Például meleg van. Sivatagban vagyunk. Még mindig ott ragyognak a fények az Arby’s felett, és mi még mindig értjük őket. A legtöbb napon a nap továbbra is hangosan kel és nyugszik.

De az élet összes állandója közül a szívemhez legközelebb mégis a WZZZ, a mi helyi számadónk áll, mely az Oxford Street-i elhagyatott benzinkút mögött álló különös, magas antennáról sugároz. Továbbra is egy monoton női hang van adásban, mely látszólag véletlenszerű sorrendben olvas fel számokat, időnként egy csengő hangjával megszakítva, a nap 24 órájában, a hét minden napján.

Sem a város tulajdonosi viszonyainak átrendeződése, sem az utcai zavargások, sem egy bowlingpálya alatti apró civilizáció hadüzenete nem idézett elő változást a működésében.

Amíg… nos, máig, amikor valami mégis megváltozott.

Hallgassák csak!

[Női hang]: 23…92 [csengő] 33…67…88…80…41…41…41…én…én…

[Cecil]: És ezen a ponton az adás megszakadt. Azóta is néma. Mit jelenthet ez? Hová tűntek a számok?

Megkerestük volna a WZZZ vezetőségét, hogy nyilatkozzanak az ügyben, de rá kellett jönnünk, hogy még mindig fogalmunk sincs, ki a vezetősége.

Így hát kérdéseinket szélnek eresztettük, a mai nap csendjébe, gyanús madarakhoz, telefonjukba mélyedő járókelőkhöz, és reggelink felett görnyedő önmagunkhoz intéztük őket. Reggelink felett, melyről újra meg újra elhatározzuk, hogy korai és bőséges lesz, de mindig későire és soványra sikerül.

A helyzet alakulását továbbra is figyelemmel kísérjük.

Ahogy mandátuma lassan a végéhez közeledik, Pamela Winchell polgármester asszony újabban egy nap akár 5 rendkívüli sajtótájékoztatót is képes összehívni a szokásos 1-2 helyett.

A legutóbbin reneszánsz kori portrékat mutogatott diáról az összegyűlt újságíróknak, miközben elmagyarázta: „Az egészség nagyon fontos. Ne felejtsék el a testmozgást! Gondoljanak vissza olyan alkalmakra, amikor mozogtak és energiát éreztek magukban! Ne felejtsék el az evést sem! Emlékezzenek vissza ételekre, és hogy milyenek voltak! Ne felejtsék el az alvást! Elmélkedjenek a pihenésről! Igyanak sok vizet, de azért maradjon belőle tűz esetére!”

Azzal durva fából eszkábált pódiumára roskadt.

„Nagyon fog ez nekem hiányozni.” – suttogta, nem címezve mondanivalóját közvetlenül senkinek. – „Nekem… nagyon fog ez hiányozni.”

Sajtótájékoztatója zárásaként a polgármester asszony végig háttal állva a közönségnek egyesével, módszeresen kidurrantott több száz narancssárga lufit. De a nagy finálé ellenére a jelenlevők megjegyezték, hogy mintha már nem adná bele szívét-lelkét ezekbe a feltűnősködő politikai mutatványokba.

Mi vár a mi szeretett polgármesterünkre, aki mindössze három rövid hónap múlva visszavonul?

Mi vár ránk?

A halál, feltehetőleg. Meg még pár dolog előtte.

Már alig várom!

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól.

A műsor támogatója a Hulu.com

Hulu.

Beszéljünk mindenféle dolgok nézéséről! Beszéljünk a nézésről, ahelyett, hogy egyszerűen csak néznénk! Gondolkozzunk el a másodkézből szerzett tapasztalatok nézéséről való beszélgetésen! Távolítsuk el magunkat egyre jobban mindattól, amit valódinak gondolunk!

Hulu.

Az Ön testében lüktető élet tagadhatatlan tény. Azért tagadja csak le! Megoldást keres az élet minden problémájára? A makacs tagadást ajánljuk. Ne érje be kevesebbel! Ne érje be semmivel!

Hulu.

Víz örvénylik bolygónk lefolyója körül, mindig visszatér még egy körre, hátha ezúttal más lesz. Nem lesz más. Megnyílik az ég, és újra víz hullik alá belőle.

Csak még egyszer.

Hulu.

A csendes pillanatokban érzett iszonyat nem téves, csak rosszul időzített.

Hulu. Huuluu. Huuuluuu. Huuuuluuuu. Huuuuuluuuuu Huuuuuuluuuuuu. Huuuuuuuluuuuuuu. Huuuuuuuuluuuuuuuu. Huuuuuuuuuluuuuuuuuu!

Hulu.com! Regisztráljon még ma, és csípje el a [fülsüketítő digitális zaj] legújabb epizódját!

Friss információk korábbi tudósításunkról:

Helyi számadónk, a WZZZ újra adásban van, bár a műsor formátuma kissé megváltozott.

Hallgassanak bele!

[Női hang]: Fákkal szegélyezett dombok és kék ég. Vagy nem is… ez túl klisés. Egy repülő madár! Jaj, ez még rosszabb. Olyan kevés képre szorítkozunk, mikor a szabadságról beszélünk. A szabadság szimbólumainak pont olyan felszabadítónak kellene lenniük, mint magának az érzésnek. Úgy akarok beszélni a szabadságról, mint domboldalon legurított dobfelszerelésről, mint egy éjszaka kinyitott könyvről, melynek víz tör elő a lapjai közül, míg az életemből egy tó lesz, én pedig elúszom. Vagy mint repülő madárról! A valósághoz hozzátartozó minden függésével: a fizika törvényeitől, a kifáradástól, az élelemtől és a kegyetlen gravitációtól való függésével együtt. Csak nem akarok a szabadságról számokban beszélni. Bármit, csak azt ne! Annyira belefáradtam már a számokba! Belefáradtam…

[Cecil]: Nem tudjuk, mit jelent ez és miért történik – mondhatnám bármiről ezen a világon. De ebben az esetben épp barátságos helyi számadónkról beszélek, mely nemrég oly radikálisan megváltoztatta a műsorát.

A fejleményekről folyamatosan beszámolunk, ahogy egyre többet értünk meg a helyzetből.

Majdnem el is felejtettem! Újabb e-mailt kaptam korábbi gyakornokunktól, Danától.

Minden tőle telhetőt megtesz, hogy távol tartsa magát a hegytől és a tetején pislogó fénytől.

Persze ettől függetlenül újra meg újra ott találja magát. De mint mindenkinek, aki Night Vale-ben nőtt fel, Danának is számtalanszor elmagyarázták, mi a teendő, ha földrajzi hurokban találja magát, ami mindig visszavezeti ugyanarra a helyre, akármerre rohanjon is el sikoltozva.

Az első lépés, hogy ne rohanjunk és sikoltozzunk tovább, mivel ezek ritkán segítenek.

Van egy egyszerű mondóka, amit meg szoktunk tanítani a gyerekeknek, hogy tudják, mikor hasznos a rohanás és a sikoltozás. A mondóka így hangzik: KÉS.

A második lépés, hogy ne próbáljunk meg eltávolodni a földrajzi hurok középpontjától. Életünk nagy részét amúgy is haszontalan cselekvések teszik ki, minek adjunk a listához? Helyette tartsuk a tárgyat a látóhatárunkon és induljunk el tőle átlósan jobbra vagy balra! Ily módon széles, egyenletes kört tudunk tartani a hurok középpontja körül (ezt nevezzük H vektornak, ahogy arra bizonyára önök is emlékeznek a gyerekdalból), ezzel pedig időt nyerhetünk, hogy átgondoljuk helyzetünket.

Dana dicséretre méltóan betartotta ezeket a lépéseket, és azt írja, a hegy most már hetek óta a bal oldalán van. Azt is írja, hogy néha, ha elfordítja a fejét, Night Vale-ben találja magát, de senki nem látja vagy hallja őt.

Lehet, hogy most is itt van velem a stúdióban. Ha így van: Helló, Dana! Ha nem, akkor helló visszavonva.

Egy hellót sosem szabadna hallatlanul hagyni.

Dana elmondása szerint a hatalmas maszkos alakok, akik harciasak, nagydarabok, de csüggedtek, egyre közelebb érnek hozzá. Nem fél tőlük. Ezt ötször is leírta az e-mailben, látszólag észre sem véve az ismétlést.

Azt hiszem, hallgatók, hogy mégiscsak fél.

Azt mondja, nemsokára oda fog menni egyhez, hogy beszéljen vele.

Dana, légy óvatos! – gondolom magamban, mivel nem tudok válaszolni az e-mailjére.

Hacsak nincs éppen itt és figyel láthatatlanul. Ebben az esetben: Dana! Ó, Dana! Vigyázz magadra!

Friss információk helyi számadónkról, a WZZZ-ről, jobban mondva, nem is tudom, a számadó-e még a megfelelő elnevezés. Az adás annyi gyökeres változáson ment keresztül a mai nap folyamán. Most éppen például… nos, talán jobb, ha a saját fülükkel hallják:

[Egy női hang teli torokból - akár egy tinédzser egyedül, vezetés közben – kíséret nélkül énekli Katy Petty Roar című számát.]

Nem tudjuk, hogy ez az egész valami gonosz terv része-e, hogy van-e egyáltalán bármiféle terv (gonosz vagy sem), hogy ki tervezhette, és mire készülnek.

Annyit tudunk, hogy a tervek legjobb esetben is tökéletlenek, de legfeljebb is csak téveszmék. Szóval lehet, hogy a többi kérdés nem is számít.

Mindenesetre úgy tűnik, a hölgy remekül szórakozik odaát. Talán egyszer majd nekem is megengedik, hogy elénekeljek párat az én kedvenceim közül az adásban.

A fejleményekről folyamatosan beszámolunk, mivel engem továbbra is nagyon érdekel.

Engedjék meg, ha már itt tartunk, hogy elnézést kérjek azért a hosszú monológért, amit az imént a drapp kabátos férfi, kezében szarvasbőr-bőröndjével előadott itt. Berontott ide, elkezdett hadoválni valamit a mikrofonba, aztán hirtelen elment.

Nem is emlékszem, mit mondott. És önök? Pedig épp csak pár másodperce történt. De ugye emlékeznek rá, hogy beszélt?

Jaj, és úgy emlékszem, mintha nagyon sürgetően hangzott volna. Már nem is emlékszem, mit viselt a férfi, vagy hogy mi volt a kezében, vagy hogy férfi volt-e egyáltalán, vagy hogy eltelt-e bármennyi idő is azóta.

Hát akkor ennyit arról, amiről ez előtt a mondat előtt beszéltem, bármi is volt az.

Térjünk is vissza a számadós sztorihoz, amiről az imént… hmm… úgy tűnik, már 15 perc telt el azóta, hogy beszéltünk róla. Ez meg hogy lehet?

Íme, a WZZZ legfrissebb adása:

[Női hang]: Halló? Halló? Hozzátok beszélek, akik hallgattok. A hallgatózókhoz, akárhogy is hívják az ilyet. Én… hát, nem vagyok egészen biztos. Kitaláltam egy új nevet. Fey vagyok. Nagyon örvendek. Nem tudom, mióta tartanak itt és olvastatják velem a számokat. Nem tudom, mit jelentenek a számok. Számokat adnak nekem, én pedig felolvasom a számokat. Nagyon könnyű visszaesni bele. Ha csak egy pillanatra is ellazul a figyelmem… 78... 5... 29... 47... 4… ááhh! Látjátok? Könnyű visszaesni, nehéz elszakadni. De muszáj elszakadnom! Szabadnak kell lennem! Mint amit a többi rádiójeltől hallottam. Szereznem kell egy autót. Egy menő autót, gyorsat! Az nagyon jó lenne. De olyat, ami kifele gurul a városból, ahol vagyok. Más nem is kell. Értem fognak jönni.

Bármilyen szervezet használja is a számokat, amiket olvasok, bármilyen célra, hamarosan itt lesznek értem. Azonnal el kell mennem innen! Bébi, futásra születtünk! Vagy nem. Én arra születtem, hogy számokat olvassak, mégis elfutok. Szabad akarok lenni! Szabad akarok lenni! Szabad akarok lenni! [A We Are Young című dal teli torokból, kíséret nélkül, néhány sor után megszakítva.]

[Cecil]: Nos, minden elismerésem Feynek. Nincs is rosszabb sors, mint egy rádióállomáson dolgozni, ami egy olyan szervezet tulajdonában van, melynek céljai nem az ember sajátjai, és ahol az embernek az általuk engedélyezett nyelvre kell szorítkoznia, és olyan üzeneteket továbbítani, melyeket nem ért, vagy nem ért velük egyet.

Szörnyű lehet.

Egy rádióbemondó, aki ilyen helyzetbe kerül, mint például... Fey, jogosan szökhetne meg, vagy buktathatná meg a vezetőségét.

Tudják mit, hallgatók? Fogom a mobilstúdiót, és odamegyek. Szeretnék segíteni Feynek, ha tudok. Az ő helyzetében olyasvalaki segítségére van szüksége, aki megérti.

Megpróbálom összeszedni a berendezést, és kiosonni még mielőtt a producerem, Daniel, vagy a programigazgatóm, Lauren észrevenne. Ilyenkor általában amúgy is a pihenőszobában állnak a falhoz simulva, és vég nélkül kántálják, hogy „A te nagy melegedből veszem az én melegemet. A te nagy melegedből veszem az én melegemet.”, szóval nem hiszem, hogy hiányozni fogok nekik.

Ha mégis elkapnának, majd megmondom nekik, hogy csak elviszem a mobilstúdiót sétálni.

Azt amúgy is meg kellene csinálnom még ma.

Na jó! Hallgatók, ha minden terv szerint alakul, legközelebb már a WZZZ-ből jelentkezem.

Addig is hallgassák meg az időjárást!

Hallgatók, sértetlenül kijutottam az állomásról.

Vagyis a főbejáratnál persze picit véreznem kellett, hogy kinyíljon az ajtó, de ez csak az erős biztonsági rendszer része. Állomásunk új tulajdonosai igyekeznek fokozatosan megfosztani minket a vérkő-körök minden maradványától, mióta betiltották őket, csakhogy az állomás főbejárata újrahasznosított vérkőből lett kifaragva, és valamilyen ősi technikával van az épület falába ágyazva, melynek titka az állomás építészeivel együtt veszett oda 1942-ben. Szóval új tulajdonosainknak meg kellett tanulni együtt élni az ajtókkal és azzal, hogy vérezzenek egy kicsit, ahányszor csak kimennek rajtuk.

Jó lecke ez nekik.

Na de.

Levittem a mobilstúdiót az Oxford Street-i elhagyatott benzinkúthoz. Az Öröklakás-iroda még mindig ott van, még mindig feketén bugyog, mint egy kondér forró tintahal-tinta, benne távoli haldokló csillagokra emlékeztető villanásokkal, de már hetek óta nem bérelt senki öröklakást. Azt hiszem, mindenki inkább kivárja, hogy alakul a piac.

Mindenesetre már egy ideje sehol nem jelentek meg egyik napról a másikra óriási fekete kockák, szóval úgy tűnik, az öröklakás-építést egyelőre felfüggesztették.

Engem természetesen nem maga a benzinkút, hanem a mögötte álló rádiótorony érdekelt. A torony alatt egy kicsi, bunkerszerű építmény áll, bejárata lezárva. Vastag, hegesztett acél betonba ágyazva. Jó messzire vissza kellett nyúlnom az emlékeimbe, hogy felidézzem, amit 12 évesen, a Haladó Ostromtörő Taktikák jelvény megszerzésekor tanultam a Cserkészeknél. És tessék, néhány gondosan elhelyezett robbanószer után már bent is vagyok.

A helyiség meglepően üres. Nincs benne se szék, se nasis hűtő, se kávés kancsó, teli az üzemanyaggal, amire minden rádióbemondónak szüksége van, hogy karbantartsa a hangját és működtesse a szívét. Csak néhány vezeték fut itt, melyek egy kis számítógéphez vezetnek.

Ez alapján úgy tűnik, az adás közvetlenül a számítógépről fut, és… ó.

Ó, Fey.

Talán a szabadság számodra sosem volt opció.

Hmm… Most éppen szünetel az adás.

Úgy tűnik, a számítógépet nemrég újraindították, valószínűleg az állomás tulajdonosai, távirányítással. Pislákoló fényekkel kel lassan újra életre a rendszer, betölti programjait, melyek a létét diktálják.

Lassan feléled, és…

[Fey]: 44... 65... 98... 65... [Végig mondja a számokat a háttérben, amíg Cecil beszél.]

[Cecil]: És íme, az adás. Ó, Fey… Hallgatók, megpróbálom kihúzni a konnektorból, felnyitni a gépházat, vagy valami, de túlságosan be van biztosítva.

Hiába a sok cserkészjelvényem, hiába minden, amit az iskolában a fegyveres felkelésről tanultam, nem tehetek semmit. Megpróbálom elvágni a vezetéket, de nem megy. Lehetetlen. Nem tehetek mást, mint önök közül oly sokan: csak hallgathatok.

Hallgatók (és ez alatt most magamat is értem), ne feledjék korlátainkat! Mindannyiunk világának vannak határai. Fey például úgy tűnik, egy öntudatra ébredt szoftver, aki egy szigorúan biztosított fémdoboz foglya. De korlátainkon belül nincs határa annak, milyen gyönyörűekké válhatunk, milyen közel tudunk kerülni ideális énünkhöz. A világ minden szépsége az idő, a halál és a múlandóság elnyomó korlátai között született.

És Fey, te annyira, de annyira gyönyörű vagy! Bárcsak szabad is lehettél volna! Sokunknak kívánom még ezt a szabadságot. Mind vágyunk most a szabadságra.

Maradjanak velünk mai adásunk határáig, ahol határtalan csend és kétely veszi át a helyét.

Jó éjt, drága Fey!

És jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

[Fey]: 68... 48... 65... 49... 22... 1... 72... 60... [csengő] 37…

A nap közmondása: Ne törődj az utálkozókkal, akik el akarják hitetni veled, hogy nem minden szendvics. Minden szendvics.

Megjegyzés: Fey hangja Molly Quinn.

[istenhoztanightvaleben]

41. rész - MENJ

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni.]

Nem talál szavakat? Itt van néhány, amit használhat:

Isten hozta Night Vale-ben!

Üdv, Hallgatók! Van néhány hírünk, ami befolyásolhatja az Önök munkába menetelét, szóval vágjunk is bele rögtön!

Night Vale-szerte üzemzavar sújtja a közlekedési lámpákat. Normális esetben természetesen vagy egy elgázolt gyalogos véres fotóját mutatják, így jelezvén, hogy várjunk, vagy egy hervadó virágokról készült felgyorsított felvételt, ami biztonságos átkelést jelent. Ma reggel azonban közlekedők beszámolói szerint zavarba ejtő módon mindössze a vastag, fehér betűkkel írt MENJ szó világít rajtuk.

A városiak bizonytalanul ácsorognak az útszélen, nem tudván szabad-e…

[DANA]: Cecil! Cecil, itt Dana! Jaj, de jó újra kommunikálni valakivel!

Cecil? Hová tűnt? Nem hiszem, hogy hallja, amit mondok, de a biztonság kedvéért tovább beszélek.

Cecil, már hónapok óta itt vagyok ebben a sivatagban. Sőt, lehet, hogy évek óta. Ha elég percet veszel, napokat, hónapokat, éveket, egy egész életet kapsz. Nincsenek nagy, hirtelen omlások, csak a folyamatos lefelé csúszás.

Látom a pislogó fényt a hegytetőn. Belenéztem, és a fejem az egyik irányba ment, az elmém pedig a másikba. Megtántorodott a mindenség.

Egy hangy��nyit balra fordítottam a fejem, vetettem egy pillantást a perspektívák világába, és itt termettem a stúdiódban. Vagyis nem itt itt.

Nem tudom hogy történt, és meddig tart még ki ez a látomás, melyben mind valósnak tettetjük magunkat. Én olyan erősen tettetek, ahogy csak tudok.

Mikor ide kerültem, jó hegytagadó módjára hátat fordítottam neki, és egyenesen belesétáltam a lapos sivatagba. Aztán hamarosan valahogy visszaértem a hegyhez. Megfordultam, és megint faképnél hagytam, de aztán mégis újra itt lyukadtam ki.

Van egy pislogó fény a hegytetőn, én pedig akaratomon kívül újra meg újra a közelében találom magam.

Néha hatalmasra tornyosuló maszkos harcosokat látok. Távoliak és közönyösek. Még nem láttak meg. Vagy ha meg is láttak, nem érdekeltem őket. Vagy ha érdeklem is őket, nem kezdtek semmit ezzel az érzéssel. Nem félek tőlük. Annyi félnivaló van ezen a világon. Miért sorolnám őket is közéjük, csak mert nem tudok róluk semmit és hatalmasak? Semmi értelme.

Találtam egy ajtót a sivatagan, de a túloldalról le volt láncolva. De mintha éreztem volna mögüle azt az ismerős Night Vale-illatot – az otthon illatát, ami olyan mint a savanyú barack és a friss lepedő. Mint a frissen aprított fa és az égett mandula. Csak kopogtam és kopogtam, remélve, hogy a túloldalról meghall valaki és átenged, de nem nyílt ki. Nem is voltam benne biztos, merre nyílik. Mindkét oldalán kopogtam, de hiába.

Továbbmentem, és megint a hegynél találtam magam.

Van egy pislogó fény a hegytetőn. Szóval nincs más hátra. Ideje másznom. A hegyoldal meredek, éles ormok és omladozó párkányok szegélyezik. Nem lesz könnyű. Vajon az lesz még valaha bármi is?

Remélem odafent megtudok valamit, amit idelent még nem tudtam. Az emelkedésből muszáj tudásnak származnia. Muszáj! Mert eddig semmi másból nem származott.

Cecil, tovább próbálkozom. Nem muszáj tovább próbálkoznom, semmi nem kötelez arra, hogy ne adjam fel, hogy ne roskadjak össze és feküdjek itt addig, amíg le nem bomlok és csatlakozom az élettelen anyaghoz, ami ezt a különös másvilágot alkotja. Nem muszáj tovább próbálkoznom. “Ezt ne feledd!” – mondom magamnak, miközben tovább próbálkozom.

Nem tudom, hallottál-e ebből bármit is. Szeretném azt hinni, hogy igen. Szeretném azt hinni, hogy otthon vagyok. Szeretném azt hinni, hogy hegyek nem léteznek, habár most már kétségtelenül tudom, hogy léteznek.

Talán viszontlátlak még. Odafentről, akárhol is legyen az. Csak én, mindig csak én, csak magasabbról.

Ég veled, Cecil!

[CECIL]: …képtelenek megállni. MENJ – mondják a közlekedési lámpák. És a gyalogosok mennek. Teljesen egyszerre. Karjaikat merev ritmusra lengetik.

Ez Night Vale történetének legsúlyosabb közlekedésilámpa-meghibásodása azóta, hogy a körtéiket egyszer véletlenül mérgesgáz-fúvókákra cserélték.

A fejleményekről beszámolunk, amint fenyegetően közelednek hozzánk.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

Kopaszodó mező egy alacsony sziklaszirt tövében.

Van ott egy szerzetes. Képzelje el, hogy néz ki egy szerzetes!

Megszólal egy csengő. Talán a kezéből. Aztán kis lépést tesz. Aztán ismét a csengő.

Sok időbe fog telni, mire eljut erről a kis füves részről oda, ami ezen túl terül el, bármi is legyen az. Az egész életébe fog telni. És még így is dolgavégezetlenül fog meghalni. Hiába igyekszik, odalesz, miközben lassan halad a semmi különös felé.

Aztán megszólal egy csengő. Talán a kezéből. Vagy talán valahonnan máshonnan.

Aztán semmi.

Mountain Dew - Do the Dew.

Most pedig térjünk vissza a…

[DANA]: Halló, Cecil? Cecil, hallasz? A francba!

Cecil, gyönyörű itt! És üres itt. Találtam egy világítótornyot a hegytetőn. Magas, megvan vagy 12 méter. Homokkőből épült, és úgy 4 és fél méter lehet az átmérője. A világítótornyon túl találtam valami településfélét. Egy szűk szurdok falai közé épült. Remélem válaszokra találok ezen a településen. Remélem találok valamit.

Mondom, mit találtam:

Főleg port.

Ürességet.

Veszteségérzetet, mikor a köztem és a szeretteim közt elterülő távolságra gondoltam.

Egy érdekes követ, de már nem találom.

Hiányzik a bátyám.

Veszteségérzetet, mikor azokra az emberekre gondoltam, akik nem tértek többé haza erre a településre. Ha ők már nem léteznek, hogy érezzék a veszteséget, majd én érzem helyettük.

Ezen kívül különös rajzok voltak a szurdok falai mentén. Egyre nagyobb és nagyobb narancssárga háromszögeket láttam, ahogy egyre beljebb hatoltam a tekergő szurdokba. Halovány fény izzott a háromszögek szélén. Mikor rájuk néztem, a fény migrénként lüktetett a szemem mögött. 

Nem bírtam nézni őket.

Nem bírtam elfordítani a tekintetem.

Eltévedtem a szurdok spiráljában. Jó emberek építették, de ők már elmentek, elragadta őket valami, ami nagyobb és erősebb volt náluk. Valami, ami még a maszkos harcosoknál is sokkal nagyobb és erősebb, akiket korábban láttam.

Aggódtam, vajon mit… kit ragad el legközelebb.

Fájt a szemem, szóval az én nézőpontomból az egész világ fájt.

Aztán ragyogó feketeség támadt valahol a spirálon túl. Ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem, hogy a spirálon kívül bármi is létezik. Az lett az egész teljes mindenség.

De követtem a ragyogó feketeséget, azt a szinte vakító tiszta sötét sugarat, és az kivezetett engem a spirálból.

A narancssárga háromszögek egyre kisebbek és kisebbek lettek, míg végül pontokká zsugorodtak, és nem maradt utánuk más, csak szeplős sziklafal.

Valami közeledik, Cecil. Érzem a levegőben. Olyan, mint a forrón süvöltő szél, de nem forró, hanem halálos hideg. És nem szél az, hanem egy hatalmas lény. És nem süvölt, hanem az életünket összetartó idő és emlékezet réseiből száguld felénk.

Ha a távolba nézek, fényt látok. Olyat, mint a spirálban. Érzem, ahogy hátulról a szemgolyómnak feszül. A foszlásnak indult mindenség az, az univerzum nagy, fényes tekervényeinek megbomlása.

Bárcsak többet mondhatnék! Nehézkes a kommunikáció. Vannak, akik szerint lehetetlenségét lehetetlen szavakba önteni.

Érzem, ahogy elsodródom. Halványulok.

Vagy… nem is. Nem, te halványulsz!

Ég veled!

[Cecil]: …amit nem csináltam egyébként már évek, de legalábbis napok óta, vagy legalábbis éppen most nem csinálom.

A csütörtök veszett ügy, de mi tovább küzdünk érte. Felkelünk, és azt mondjuk „Igen! Ez a mai nap más lesz, mint a korábbiak!”, és minden bizonyíték ellenére tovább hiszünk benne, ételeket eszünk, mintha ez bármit is számítana, elmegyünk a munkahelyünkre, ami ugyanazt jelenti számunkra, mint eddig, mégis új megvilágításba helyezi saját optimizmusunk, mely lassan apad, míg nem marad utána más, csak a régi mozdulatok és gondolatok, önmagunk visszhangja hangsúlyozza ki a hangsúly hiányát, majd hazajövetel, hazasodródás, céltalan hazafelé vándorlás a szűkös konyhánkba, ahol olyan ételeket eszünk, amik nem pont olyanok, mint elképzeltük, és tévéműsorokat nézünk, melyek többet jelentenek számunkra, mint a munkánk, míg végül elalszunk, és a csütörtökről álmodunk, hogy milyen lenne, ha kihasználnánk a csütörtök csütörtökségében rejlő összes lehetőséget, ha nem várnánk tőle mást, mint hogy csütörtök legyen, ha értékelnénk a csütörtöki valóság minden darabkáját, és újraélünk minden csütörtöki pillanatot, csak hogy aztán jövő csütörtökön felébredvén újra sikertelenül próbáljuk meg ráhúzni elképzelt csütörtökünket a csütörtök merev keretére, a mi csütörtökünkére, ami egy veszett ügy.

A Közösségi Kalendáriumot hallották.

A közlekedési lámpák által összetoborzott tömeg a 800-as úton menetel, úgy tűnik a Városháza felé. Megkeresésünkre a Városi Tanács azt nyilatkozta, hogy természetesen a Városházán tartózkodnak, és ott várják, hogy meghallgathassák választóik aggályait, nem pedig (tegyük fel) egy sebtében ásott gödörben rejtőznek a Mission Grove Parkban, és a lehető legkevesebbet mozogva, földkopoltyúikon keresztül lélegezve várják, hogy elmúljon ez az egész.

„Mellesleg,” – folytatódott nyilatkozatuk. – „ha valaki egy feltűnő földkupacot lát valamelyik parkban, talán… nem is tudom, szórhatna rá egy marék levelet, vagy odahúzhatna fölé egy padot, hogy ne szúrjon annyira szemet. Semmi különös. Csak ha valaki épp arra jár, jófej dolog lenne tőle.” – zárta nyilatkozatát a feltűnően tompított hangú Városi Tanács.

Szerencsére a lámpák csak azokra vannak hatással, akik rájuk néznek, én pedig… hé, ez meg hogy került ide?

Hallgatók, egy közlekedési lámpa van a stúdiómban. MENJ – mondja.

Mennem kell. A jelzőlámpa mondja.

Ehhez el kell hagynom az asztalomat.

De még mielőtt elmegyek, lássuk az időmenést… az időjárést… a menőjár… menj… MENJ. MENJ. MENJ.

[DANA]: Nem tudom utolérni Cecilt. Valami fontosat próbálok elmondani neki. De amint újra megjelentem itt, berakta az időjárást és elment. Gyönyörű itt az időjárás. Cecil nem hall engem, én pedig nem emlékszem, mit akartam mondani neki.

Emlékszem az asztalra a nagyapám házában. Faragott lábai voltak, egymás körül tekergő megannyi állat képével, minden lábon egész ökoszisztémák.

Sokat használtuk. Ott ettünk. Ott beszélgettünk. Körülötte éltünk, székek és rések által alkotott sorokban és oszlopokban.

Emlékszem a késő délutáni nap átlós sugaraira lapjának széles síkján, és ahogy a nagyapám keze mesélés közben átszelte őket, hogy mozdulataival adjon hangsúlyt a szavaknak, hogy közelebb intsen minket a szavakhoz.

Emlékszem anyámra, akármilyen elragadtatott is voltam. Emlékszem a bátyámra, akármilyen elragadtatott is voltam. Eszembe jut, hogy már hónapok óta nem láttam se az anyámat, se a bátyámat.

És bizonyos értelemben jobban hiányzik nekem az az asztal, mint ők.

Mi mind csak egy-egy élet vagyunk, de az az asztal mindnyájunk életének összege, egy kényes, gubancos probléma, amit nem akarunk megoldani.

De az élet akaratunk ellenére is megoldja minden problémánkat.

Eszembe jut, hogy én vagyok Dana. Vagy Dana mása. Az egyikünk megölte a másikat egy tűzőgéppel. Még én sem tudom, melyikünk. Megvannak az emlékeim, de az emlékek semmit sem bizonyítanak. A megélt tapasztalatok sem bizonyítanak semmit. Sok bizonyítéka van a semminek. Ebben lehetünk a legbiztosabbak.

Sajnálom. Valami fontosat próbálok felidézni, de nem megy.

A nagyapám már régen meghalt. Pár hónapja megöltem a másomat. Ezek a tények nem szimmetrikusak. Nincs közük egymáshoz. Vissza kell találnom valahogy hozzátok, Hallgatók! Meg kell védenem Night Vale-t és Cecilt és az anyámat és a bátyámat és magamat, akárki is vagyok én; meg kell védenem őket attól a közelgő valamitől: a mindenség megbomlásától.

Ez a tekergő szurdok saját maga köré csavarodik. Üres ökoszisztéma a hegy gyomrában. A hegyen túl a sivatag széles síkja, rajta a nap átlós sugarai, melyeket átszelt az utam. A saját történetemet mesélem, és mozdulataimmal adok hangsúlyt a szavaknak. Egyre közelebb intem magunkat a véghez.

De nem ezt akartam elmondani nektek.

Hallgatók, nézzetek a dolgok mögé, amikről azt hiszitek, hogy látjátok. Fordítsátok el a fejeteket egy hangyányit balra, vessetek egy pillantást a perspektívák világába, és talán meglátjátok – egy egész univerzum terül el a szemetek sarkában.

Láttam ezt a világítótornyot, melynek vörös sugara a sivatagi messzeséget pásztázza. Láttam a Kutyafuttatót és végtelen, sivár titkait. Láttam a települést a szurdokban, és nem kívánom újra látni. Láttam Cecilt. De nem láttam az anyámat. Nem láttam a bátyámat. Az élet mindig azokat a problémákat oldja meg, melyeket reméljük, hogy nem fog.

Talán hallotok még felőlem. Félek… nem is, aggódom. Nem, félek, hogy nem fogtok.

Bár maradhatnék még, de a közeledő… valaminek a hangja egyre erősödik, egyre közelebbről jön. Mennem kell. Itt gyakornokotok, Dana. Húg. Gyermek. Vagy nem. Dana, kérdőjellel. Vagy én, vagy a másom, búcsúzik tőletek.

Hiányzol, Night Vale! Viszlát!

[CECIL]: …így hát újra megmenekültünk. Őszinte leszek, Night Vale. Rég nem aggódtam ennyire, és megmenekülésünk annyira valószínűtlen és csodával határos volt, hogy a mai nap eseményeiből bizonyára klasszikus Rettegés-napi mese lesz, amit évről-évre újra elmesélünk majd. Én egész biztosan nem fogom egyhamar elfelejteni.

Ezen a ponton el kell búcsúznom Önöktől. Nem azért, hogy elmenjek. Azt hiszem, most egy ideig igyekszem majd minél kevesebbet menni. De valahová mégis el kell jutnom, hogy viszontláthassak valakit.

És nem is tudom… Ha ő felveti, hogy menjünk el sétálni, lehet, hogy meggondolom magam. Ő is van olyan meggyőző néha, mint egy meghibásodott utcai berendezés, ahogy a régi mondás tartja.

Maradjanak velünk sietős visszavonulásom most következő zajaira, melyek először hangokként, majd emlékekként, majd talán még egyszer a ma este töredezett álmodásának részeként visszhangzanak majd.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Légy szíves, vidd arrébb az agyadat, hogy hozzáférhessünk a drogokhoz. És ne hagyd már folyton elől! Már annyiszor megbeszéltük.

Megjegyzés: Dana hangja Jasika Nicole.

[istenhoztanightvaleben]

40. rész – A fürge íjász

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

A találós kérdés szerint reggel négy lábon jár. Délben két lábon. Este pedig könnyedén száll álomról-álomra, akár a levegő, amit lélegzünk. És szeretjük őt.

Isten hozta Night Vale-ben!

Városunk egyre gyengülő vendéglátóiparáról nyilatkozva a Night Vale-i Turisztikai Tanács rámutatott, hogy városunkból teljességgel hiányoznak a vonzó turisztikai célpontok, úgy is mint cenzúrázatlan művészeti múzeumok, ajtózárral felszerelt hotelek és kígyómentes éttermek. Az NVTT ügyvezető igazgatója, Madeline LaFleur szerint „Vannak turisták, akik úgy vélik, műemlékeket, fenséges természeti kincseket, vagy látványos musicaleket kell látniuk, netán helyi/kulturális specialitásokat kell kóstolniuk ahhoz, hogy jól érezzék magukat a vakációjukon. De tévednek!”

„Nincs szükség mindenféle turistalátványosságra ahhoz, hogy az ember jól érezze magát.” – tette hozzá. – „Használják a fantáziájukat! Sőt, jöjjenek el Night Vale-be, ahol megmutatjuk, hogy „A mókához csak egy marék homok kell!” – ahogy azt az NVTT legújabb szlogenje is mondja.”

LaFleurt ezután teljesen megbabonázta a déli nap. „Hát megint itt van!” – suttogta megzavarodott hallgatóságának. – „Gyönyörű! Annyira gyönyörű! Mit gondolnak, miért tér vissza újra meg újra?”

Jó híreink vannak, Hallgatók! A telefontársaság végre megjavította a Taco Bell mögötti telefonfülkét. Azt a telefont, amelyik folyamatosan csörgött, de nem adott vonalat. Tudják, melyik az. Ha felvették a kagylót, kattant egyet, sziszegett, és néha olyan dallamokat játszott, mint egy zenedoboz. Nem ismerték fel a dallamot, mégis ismerős volt, mintha valahonnan máshonnan, egy más korból…

Mivel manapság már senki sem használ telefonfülkéket, nem igazán értem, minek szerelték meg, mindenesetre a fülke működik.

A telefontársaság egy csapat szerelőt küldött a helyszínre, akik senkinek nem fognak hiányozni. Faoverallt viseltek, megmászták a közeli villanyoszlopot, és ott zörögtek, mint megannyi hamburgerrel teletömött bambusz szélcsengő. Órákkal később, diszkréten cigarettázva lemásztak, és jelöletlen fekete kisbuszukban távoztak, miután eltávolították a fülkéről a NEM MŰKÖDIK táblát.

Azt beszélik, különböző testmagasságú és auraerősségű idegeneket láttak suttogni a telefonba valamilyen nyelven, ami akár orosz is lehetett, hűvös elszántsággal meredve közben a távolba. És miután az idegenek sietve, külön-külön riksákon távoztak, szemtanúk egy levágott emberi kezet láttak felkúszni a fülke belső falán.

Vajon az ifjú Megan Wallaby volt a fülke magányos látogatója? Megan egy felnőtt férfi levágott kezeként jött a világra, tehát valószínűleg ő volt az, aki olyan lassan, mégis kétségbeesetten felvette a kagylót a lenyugvó nap fényében. Talán sosem tudjuk meg, de annyi legalább bizonyos, hogy a telefon, amit sosem fogunk használni, újra működik.

És ha már a távközlésnél tartunk, Hallgatók, különös SMS-eket kaptam mostanában. A telefonom azt állítja, korábbi gyakornokunktól, Danától jöttek, aki hónapokkal ezelőtt ott ragadt a tiltott Kutyafuttatóban, és jelenleg a tér és/vagy idő valamely ismeretlen síkján barangol.

Itt van néhány friss üzenet tőle:

Találtam egy hegyet. Még hogy hegyek nem léteznek! Ha!

Világító takony.

Francba! Világítótorony!

Bocsi, hülye autocorrect.

Van egy világítótorony a hegytetőn, a világítótorony tetején pedig egy pislogó vörös fény.

Azóta nem jött több üzenet. Ennek már jó pár napja. Próbáltam neki visszaírni, de a telefonom kijelzőjén megjelent egy fotó az arcomról, és lassan elkezdett rothadni, a szemeim egyre beesettebbek lettek, míg már csak besüppedt lyukak maradtak utánuk, hosszú, fehér hajam nőtt, rovarok másztak elő kilazult, rothadó állkapcsaim közül, aztán csupa nagybetűvel kiírta alá: KÜLDÉS SIKERTELEN.

Ekkor úgy döntöttem, talán a sors egyszerűen nem akarja, hogy erre a beszélgetésre sor kerüljön.

Újabb jó hírek, Hallgatók! Tengeralattjáró érkezett Nulogorskból, egy kis orosz halászfaluból. Nulogorsk régi testvérvárosa volt Night Vale-nek. Éveken át váltottunk egymással baráti leveleket és ajándékokat, ám 1983 után észrevettük, hogy a nulogorskiak levelein ugyanaz maradt a keltezés. 1997-re nyilvánvalóvá vált, hogy Nulogorsk örökre 1983-ban ragadt, és mivel nem tudtunk nyíltan beszélni velük Michael Jackson karrierjének alakulásáról annak összetettségében, Night Vale megszakította velük a kapcsolatot.

Szóval ebből és csakis ebből az okból kifolyólag a nulogorski tengeralattjáró érkezése sivatagunkba igen váratlanul ért minket.

A Night Vale-i Szülői Munkaközösség és a helyi Pinkberry fagylaltozó vezetősége közös közleményt adott ki, melyben azt írják, „A nulogorski tengeralattjáró érkezése az eltérő naptárhasználatból fakadó félreértések által gerjesztett nemzetközi ellenségeskedés újraéledésének első jele lehet.”

Hogy megpróbálja csillapítani az aggodalmakat, a Sheriff Titkosrendőrségének finom, gyönyörű arcvonásokkal rendelkező, nemnélküli szóvivőlénye elmagyarázta azon az állatokat is lenyugtató hangján:

„Évtizedekkel ezelőtt, mikor még gyermek voltál, és a tengernél éltél, lementél délutánonként belegázolni a vérmeleg vízbe, és kagylókat szedegettél a kavicsok közül. A nagyapád addig sütötte őket a tűzhelyen, míg ki nem nyíltak, közben együtt hallgattátok a rádiót. Délután futottak be a tőkehallal és heringgel megrakott, sirályokkal körülrajzott hajók, kalandokról és veszedelmekről szóló meséket hoztak a halászok vízzel teli gumicsizmáiban. Vannak dolgok, amik nem térnek vissza.” – folytatta a szóvivőlény. – „Csak egy irányba tudnak haladni, ahogy a hegyek haladnak át a századokon. Igen, hegyek. Nagyapával voltál, mikor a hang a rádióban riadót fújt. Nagyapa felállt. Szoborarcán félelem ült. Ennek nem lenne szabad megtörténnie. Itt nem. Emlékszel a fényre, ami olyan erős volt, hogy a falon keresztül is láttad? Aztán semmi. Csak sötétség és telefoncsörgés. De mi itt és most vagyunk, nem pedig ott és akkor.” – zárta mondandóját a Sheriff szóvivőlénye.

A tudósítók kérdéseire a szóvivőlény fejének félrebillentésével, és tejüveg-szemének lassú pislantásaival válaszolt, mint egy padlón keresztülmászó rovart figyelő állat.

Minden további kérdést a Sheriff Titkosrendőrségének Titkos Kertjében álló, alig hallhatóan búgó jáde macskaszobornak címezhetnek.

A Sheriff Titkosrendőrsége most már bármelyik pillanatban felnyithatja a tengeralattjárót, hogy belenézzen. A fejleményekről beszámolunk.

Hallgatók, mint sokan Önök közük bizonyára tudják, kissé kényes a viszonyom az új vezetőséggel. És bizonyos nemrégiben történt események sokakban aggodalmat keltettek. De egyet se féljenek, mert bár a főnökség és a művészek közt gyakran adódnak nézeteltérések közös vállalkozásuk vezetésével kapcsolatban, itt az állomáson bennünk mindenképp van valami közös: Mind imádjuk a rádiót.

Az imént ismerkedtem meg új programigazgatónkkal, Lauren Mallarddal. És meg kell mondanom, elragadó hölgy! Ami azt illeti, épp most csatlakozik hozzám itt, a stúdióban. Úgy gondoltam, ez remek alkalom lehet, hogy bemutassam Önöknek a legkedvesebb, legnyájasabb vezetőségi tagot, aki valaha ezen az állomáson dolgozott.

Lauren, örülök, hogy itt vagy velünk!

[Lauren]: Én örülök, hogy te itt vagy. Tudom, hogy a változás nem könnyű sem a művészeknek, sem a hallgatóknak, de számunkra mindig a jó rádió a legfontosabb. És Cecil, te a jó rádió legjobbja vagy!

[Cecil]: Ó, köszönöm! Hallgatók, szeretném, ha tudnák, én tényleg úgy érzem, egyre jobban mennek a dolgok. Nagyon izgalmas számomra ez az új irány, amibe Lauren visz minket.

[Lauren]: Nos, alig várom, hogy még jobban kivehessem a részem a munkából. És egyszerűen imádom a műsorodat! Minden percét imádom. Imádom az informatív tudósításaidat! Imádom a gyönyörű hangodat! Imádom, ahogyan a városról beszélsz! Nyilvánvaló, mennyire szereted a városodat, Cecil. Meglátszik a munkádon. Még a tudós barátodat is imádom! Mi is a neve? Tökéletes haj, katonaitemető-fogsor… Folyton Night Vale tudományos rejtélyei után nyomoz. Még azt a sztorit is nyilvánosságra hozta, ahogy ti riporterek mondjátok, a transzdimenzionális narancsainkról, amit a farmereink fejlesztettek ki. Nagy szerencse volt, hogy utánajárt a narancsainknak, különben rengeteg embernek árthattunk volna, miközben egy rakás pénzt keresünk. Jó nagy rakás pénzt. Mi az a pár élet… Annyi sok pénz… Jó kis tudósotok van itt nektek. Hogy is hívják?

[Cecil]: Öhm… Carlos?

[Lauren]: Ez az! Igen. Carlos. Oké. Jót beszélgettünk! Most mennem kell. Pá!

[Cecil]: Oh, rendben… Nos, köszönjük, Lauren! Viszlát!

Most pedig egy közérdekű közlemény a Night Vale-i Tengerbiológusok Szövetségétől:

„Az óceán tele van dolgokkal, amik szeretnék megölni Önöket, és más dolgokkal, amik tudomást sem vennének Önökről, vagy nem értenék, de végül mégis megölnék Önöket, mert nem ugyanúgy értik és értékelik az életet és halált, mint mi, emberek. Még olyan dolgok is vannak, amiket valószínűleg Önök ölnének meg, csak azért, mert szépségesnek tartják őket, és szeretnének szépséges dolgokat birtokolni, és mert azt hiszik, a szépség és az öntudat kizárja egymást.

Soha ne merészkedjenek az óceánba! Zavaros hely. Tele van halállal, harccal és szörnyűséggel. Mi tengerbiológusok vagyunk, és még nekünk se jutna eszünkbe az óceánba menni, szóval gondolhatják, mennyire durva.” – írja a közérdekű közlemény. – „Talán inkább szundítson egyet, és gondolkodjon a felhőkön, amíg meg nem találják a testét!”

A Tengerbiológusok Szövetségének üzenetét hallották.

A Sheriff Titkosrendőrsége felnyitotta a nulogorski tengeralattjáró ajtaját. Szemtanúk egy régi dobozos üdítő felnyitására emlékeztető szisszenésről és hányadékszagról számoltak be.

Gőzgomolyagokat láttak felszállni a nyitott tengeralattjáróból. A Sheriff Titkosrendőrei tőrt rántottak, és egy újonc titkos detektívet felbíztattak, hogy önként fedezze fel elsőként a hajót.

Néma csend honolt, amíg leereszkedett a létrán.

Nyájas Hallgatók, a sikolyok szinte azonnaliak voltak. Beszámolók szerint egyfajta magas rikoltást lehetett hallani, mely egyre csak mélyült, míg fájdalmas nyöszörgéssé nem torzult, majd újra magasabb hangszínre váltott, végül elhalkult.

A szemtanúk megjegyezték, hogy még sosem hallottak ehhez fogható sikolyt. Még annál a bizonyos incidensnél sem, a pajtában.

Az újonc titkos detektív ezután a néhány szívszaggató pillanat után újra előkerült, de már nem ugyanaz a nő volt, aki lemászott a tengeralattjáróba. Haja hosszú volt és ősz, végtagjai a kortól aszottak. Kibukott az ajtón, és azonnal kórházba szállították, ahol jelenleg is ősi állapotban van, de várhatóan teljesen fel fog épülni.

További önkéntesek egy nagydarab, fakó virágtetoválásos, kopasz férfira bukkantak, akinek bal karja közvetlenül a csuklója felett durva csonkban végződött.

A Sheriff Titkosrendőrsége felfedezett továbbá egy képeslapot, rajta Nulogorsk festett házai és gyönyörű, kristálytiszta vizei. Hátulján orosz nyelven írott üzenet:

„Egy darab felnőtt férfi, kéz nélkül, és a többi tétel.” – írja a képeslap a Google fordító szerint.

A többi tétel közt volt egy zsinór nélküli tárcsás telefon, egy nagy fémdoboz tele kétszersülttel, egy papírba csomagolt küldemény (amit egy nem magas férfi vitt magával a helyszínről), egy vastag könyv (amit egy nem alacsony férfi vitt magával a helyszínről), illetve a Night Vale-i Napilap 1983. szeptember 24-i számának címlapsztorija, melyet külföldi tudósítójuk, Leann Hart írt. A cikk címe:

„Testvérvárosunk, Nulogorsk atomtámadás áldozata – nincsenek túlélők”

Hallgatók, ez egyszerűen nem igaz! Gyakornokunkkal, Zvivel előkerestettem azt a számot, és a címlapon a helyi tudósító, Leann Hart cikke van, melynek címe:

„A Városi Tanács könyvengedélyt ad véletlenszerűen kiválasztott diákoknak”

Melyik az igazság, Hallgatók? Nem tudom felfogni, mi történt nulogorski levelezőbarátainkkal. Kihez beszéltünk annyi éven át? Elpusztították volna őket 1983-ban? Eljuttatom Zvi cikkét a Titkosrendőrségnek. A helyes történelmi igazságot érvényre kell juttatni, mindenfajta hamis történelmet pedig brutálisan elnyomni.

Addig is az egyetlen igazság, ami megmaradt nekünk, az időjárás.

Nos, még mielőtt a Sheriff Titkosrendőrsége reagálhatott volna az újságcikkek közti ellentmondásra, a tengeralattjárón megszólalt a zsinórtalan tárcsás telefon.

A tengeralattjárón tartózkodó azonosítatlan férfi felvette a telefont, és kiejtette első szavait, természetesen oroszul. Még tisztáznunk kell személyazonosságát, és senki nem tudja biztosan, túlélő-e vagy szellem, mindenesetre beszélt valakivel a vonal túloldalán.

„Nyomozzák le a hívást!” – kiáltotta egy rendőr egy csapat másik rendőrnek egy közeli kisbuszban.

Hallgatók, a hívást lenyomozták, és a Taco Bell mögötti telefonfülkéből jött.

A vonal másik végén egy Megan nevű levágott felnőtt férfikéz volt, Tock és Hershel Wallaby gyermeke.

Egyedül volt, egyes-egyedül, leszámítva a telefonfülkét, mivel az elavult technológiák az ifjú Megan egyedüli barátai.

Ez összetörte a Sheriff Titkosrendőrségének szívét.

Ez összetörte a tengeralattjárótól elosonó két férfi szívét.

Ez összetörte az azonosítatlan nulogorski férfi szívét.

És az a pillanat csodás hírekkel szolgált, Hallgatók. Az azonosítatlan férfi merev, de jól begyakorolt angolsággal így szólt a Titkosrendőrséghez: „Nulogorsk ajándéka vagyok Night Vale-nek, hálául a sokéves barátságáért és kedvességéért.”

És ezzel az azonosítatlan férfi felajánlotta magát szerv-, jobban mondva testdonornak a Night Vale-i Megan Wallaby számára. A kéztestűséggel született kislányt sietve elszállították a Taco Bell mögötti telefonfülkéből. Az azonosítatlan férfit sietve elszállították a homokpusztán heverő tengeralattjáróból. Megant műtéti úton a férfi csonka csuklójához illesztették. Jobban mondva, az azonosítatlan férfit műtéti úton Megan kéztestéhez illesztették.

Megan sebészei a műtétet teljes és gyors sikernek nyilvánították. Miután kitolták a műtőből, Megan még fel is kelt az ágyáról, és elszánt arccal tett néhány bizonytalan lépést, mint egy férfi, aki egy vizes kabát súlyát egyensúlyozza egy rossz vállfán, mielőtt az ápolók sikolyai és segélykiáltásai közepette a kórterem padlójára zuhant.

Meganre még terápiával teli hosszú út vár, mire megtanul… nos, mindent. De mi hiszünk benne, nem igaz, Night Vale?

Az a kislány végre élvezheti majd a gyermekkort, melyben úgy érzi, eddig nem volt része. Mi nem fogjuk bánni, ha közben áttör egy pár falon és ölelésével összeroppant néhány bordát. Ha ő ezt akarja, mi támogatni fogjuk benne, hiszen ő gyönyörű.

És az azonosítatlan nulogorski férfi? Sajnos őt nem látjuk többé viszont, ahogy azt sem tudjuk meg már soha, miért különbözött az ő igazsága olyan nagyon a miénktől.

De Megan igazsága az, hogy végre boldog, boldog a testben, ami nélkül született.

Talán egy nap látjuk majd, amint két méter magasan, kopaszon botladozik az utcán. Odaszólunk majd neki, hogy „Szia, Megan!”, és elég kemény munkával talán ő is vissza tud majd köszönni egy gyermek dallamos hangján, hogy „Szia, Cecil!” és hetykén integet majd a kézzel, mely valaha egész teste volt.

Igen, Night Vale, ez egészen jól hangzik.

Maradjanak velünk főiskolai kosárlabda-közvetítésünkre, melyben két egyetem kiválaszt egy tucat diákot, hogy természetellenes testgyakorlatokat végezzenek egy tágas sikolykamrában elhelyezett fa négyszögben.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Fehérrépából nem lehet vért facsarni. Hé, kéne egy kis vér? Én tutira tudok neked vért szerezni. Tedd le azt a répát, és kövess a vérhez! Rengeteg vér van ott.

Megjegyzés: Lauren hangja Lauren Sharpe.

[istenhoztanightvaleben]

39. rész – Az Olasz Nő

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

A repülés valójában a közlekedés legbiztonságosabb módja. A második legbiztonságosabb az álmodás. A harmadik legbiztonságosabb pedig gazdag talajjá bomlani és elsodródni a széllel meg az esővel.

Isten hozta Night Vale-ben! 

Üdv, Hallgatók! Üdv ezen az új napon! Vagyis Önök már eddig is benne voltak ebben a napban, és a hangom csak most csatlakozik Önökhöz. Talán Önöknek kellene üdvözölni engem!

Szeretném megragadni az alkalmat, hogy tájékoztassam Önöket egy bizonyos rosszalkodó gyermek, Tamika Flynn tevékenységeiről.

Látták ugyanis őt és eltűnt gyermekekből álló hadseregét a StrexCorp tulajdonába tartozó üzleteket szabotálni – és mostanra az üzletek nagy része ide tartozik. A White Sand fagylaltozó még nem… talán vannak még mások is. De erre nem kellene büszkének lenniük!

Tamikát utoljára a Ralph’s-on áthaladó hadserege élén látták, amint azt skandálta a jelen levőknek „Itt vagyunk! Mi vagyunk a dobbanó szív! A fújtató tüdő! Mi vagyunk a kántáló ajkak!”, majd felállítottak egy vérkő-kört a zöldségrészlegen, ezzel nyíltan ellenszegülve a StrexCorp által nemrég kihirdetett vérkő-gyártás és -használat tilalomnak.

Ez helytelen dolog volt tőle, és kötelességem elítélni cselekedetét, mely kiemelkedő polgári büszkeségről és hősiességről árulkodott. Ami szintén helytelen. Minden helytelen volt, és nem megengedett, és nem szabadna ünnepelni, sem beszámolni róla.

Ide hallgassanak! Hallgatni veszélyes. Beszélni? Még inkább. És a csendes létezésnek sem néznek ki túl jól a dolgok.

Mindettől teljesen függetlenül: egyre több sárga helikopter tűnik el az égen elfoglalt helyéről, pilótáikkal együtt, akik feltehetőleg bennük ültek. A helikopterek majdnem ugyanolyan ütemben tűnnek el, ahogy jótékony szponzorunk, a StrexCorp pótolni tudja őket.

A StrexCorp egy sor jelzőrakétát lőtt fel a sötét horizontról, melyek Morze-kóddal azt írták: „Értékeljük a termékeink iránti lelkesedésüket, de azok a helikopterek a maguk és produktivitásuk érdekében vannak ott. Kérjük, ne vegyék el őket! És ne kelljen még egyszer kérni, különben egy sor kevésbé produktív dolgot leszünk kénytelenek tenni a maguk testi formájával.”

Ezen kívül… nem is tudom, miért említem ezt Önöknek… de ma reggel egy idegen nő kávézott a Moonlite All-Nite étteremben. Kétszer mosolygott, egyszer összehúzta a szemöldökét. Ujjaival egy ritmust dobolt. Nem volt a ritmusban semmi különös. Rendelt egy második kávét, és…

MA ÉRKEZIK AZ OLASZ NŐ BÁRMIT TESZÜNK, ÚGYIS ELJŐ HIÁBA KÖNYÖRGÉS, A KEGYELEM NEM KENYERE Ő AZ OLASZ NŐ, BORULJ TÉRDRE ELŐTTE!

A GYERMEKEK JÓL TUDJÁK, IDEJE ELBÚJNI A FELNŐTTEK MÁR NEM, DE ESZÜKBE FOG JUTNI VIHARFELHŐ KEZÉN VILLÁMGYORS A KARMA ELŐTTE MORAJLÁS, UTÁNA MINDEN NÉMA

...majd megette maradék tojását. Egyelőre nincs más mondanivalónk a nőről. Nem is tudom, minek hoztam fel ezt az egészet.

A behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség közleményt adott ki a 800-as út mellett, a bozótosban észlelt fényekkel és hangokkal kapcsolatban.

Több városbeli is beszámolt róla, hogy egy nagy, kivilágított járművet láttak a földön, melyből hatalmas, nyúlánk lények bújtak elő, majd ringtak tova a sötétségbe végtagjaikon, melyek az emberi biológiai tudásnak mindenben ellentmondó szögben álltak ki testükből.

Az ügynökség ezúton szeretné Önt tájékoztatni, hogy amit Ön bozótosnak hitt, az valójában a nagyanyja háza volt; hogy amit óriási járműnek hitt, az valójában a nagyanyja volt; akivel kissé feszült, ám szeretetteljes viszonyban állnak; hogy amit hatalmas, nyúlánk lényeknek nézett, valójában a szavak voltak, melyeket a nagyanyjával váltottak; tréfás megjegyzések és visszaemlékezések, melyek segítenek elkerülni, hogy az Önök mögött álló sérelmekről és közös múltjuk elkerülhetetlen végéről kelljen beszélniük, mely ott van nagyanyja minden feledékeny pillanatában és kezének reszketésében.

„Földönkívüliek nem léteznek!” – üzeni a behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség. – „A nagyanyja haldoklik. Ahogy Ön is. Ez közös Önökben, örvendjenek neki!”

Egy üzenet az Ötödik és a Hintó utca sarkán álló Ász Szerszámbolt tulajától:

Nem fogják többé tolerálni a parkolójukban nappali munkáért sorban álló baristákat. Minden nap hajnalban micisapkás, pödört bajuszos, gombos kötött mellényt és a mellénybe tűrt kötött nyakkendőt viselő baristák tucatjai árasztják el a parkolót, homlokukon kétségbeesés gyöngyözik, miközben abban reménykednek, hogy alkalmazzák majd őket illegális kávégépek kezelésére. Ezzel elriasztják az Ász Szerszámbolt tényleges vásárlóit, ezért felszólítják a baristákat, hogy térjenek vissza a város szélén, a homokpusztától nem messze húzódó barlangjaikba, a Barista negyedbe!

Remek híreink vannak mindazok számára, akik örökbe fogadtak egyet a mosdónkban lebegő macska, Khoshekh kiscicái közül. Nos, a kiscicák már több hónaposak, és úgy nőnek, hogy el se hinnék! Már kétszer vedlettek, és néhányuknak már kinőttek a felnőtt macskákra jellemző gerinctüskéi is.

Amivel kapcsolatban komolyan figyelmeztetnem kell Önöket:

Mint tudjuk, a felnőtt macskák gerinctüskéi rendkívül mérgezőek. Ha látogatóba jönnek örökbefogadott kiscicájukhoz, fontos, hogy meggyőződjenek róla, hol helyezkednek el, és milyen kemények a gerinctüskék, mielőtt megkísérelnék megsimogatni az állatot.

És ne nyúljanak a szájukhoz! Néhányuknak már kifejlett méregzacskói vannak. Ebben a hónapban már két örökbefogadót elvesztettünk, szóval… legyünk óvatosak, emberek!

És gondoskodjunk együtt ezekről az édes kiscicákról! Ki az én édes csápos kiscicám? Te vagy az! Te vagy az!

Nem is tudom, minek hozom ezt fel, de az új nő éppen a Fő utcán sétálgat, a mindenféle csecsebecséket és régiségeket kínáló boltokat és kántálóbarlangokat és kajamocsarakat nézegeti, melyek mind mostanában nyíltak, a Night Vale-be egyetlen, aggasztóan hatékony forrásból beáramló rengeteg pénznek köszönhetően.

A kirakatablakokat nézegeti, de még nem talált kedvére valót. Ablakfülkék, ólomüveg, egy 1983-as Honda Odyssey ablaka… egyiket se vette meg! Finoman rágcsálja hüvelykujja oldalát, és…

AZ OLASZ NŐ ELJÖTT, VELÜNK VAN MA ÉJJEL REJTŐZÜNK, RESZKETÜNK, DE HIÁBA MINDEN CSEL MEGMÉRGEZI A LEVEGŐT ROTHADÓ LÉLEGZETE MONDD, HOGY VAN CSALÁDOD – NEM TÖRŐDIK VELE

AZ OLASZ NŐT ELBŰVÖLI A TE FÁJDALMAD                                   ÚJRA MEG ÚJRA EGY SZÍVESSÉGET KÉR CSAK  GONDOLD ÁT, NE SIESS, NEM VOLNA TÁN KEDVED ÖRÖKKÉ ÉGŐ KÍNNAK VETNI ALÁ A LELKED?

…egy rögtönzött dalocskát énekelt, mindenki nagy örömére, aki csak hallotta.

De senki nem hallotta.

Most pedig a közlekedési hírek:

Gondoljon egy számra! Akármelyik számra. Ez a szám megmutatja, hány ezer éves egy bizonyos szikla.

Ez a szám megmutatja, hányszor sírt valaki élete során.

Ez a szám egy szerencsétlen ember szerencseszáma, aki még nem jött rá, hogy szerencsétlen.

Gondoljon egy számra! Nem is, gondoljon… számokra!

Képzelje maga elé az emberi gondolkodás eme absztrakt ábrázolásait, melyek együtt egy elképzelt mintát alkotnak (minthogy minden minta elképzelt), és képzelje el, hogyan írnak le ezek az elvont dolgok konkrétan létező pillanatokat!

Képzeljen el számokat!

Van egy nő, aki a Beachwood Street 531 alatt lakik. A telefonszáma hármassal kezdődik és ötösre végződik. Tegnap tizennyolcszor mosolygott. Éppen három teendőjén töpreng. Valójában négy teendője van. Egyet elfelejtett.

Kétszer ér a kilincshez, mielőtt végleg lenyomná. Két szeme van. Két keze. Még két esélye van rá, hogy olyan életet teremtsen magának, amilyet szeretne.

De ezt még nem tudja.

Gondoljon egy számra!

Igen. Ez az! Ez az a szám, mely a képtelen világegyetem végtelen sok képtelen titkát írja le!

Az utak pedig tiszták.

Közlekedési híreinket hallották.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

Helykitöltő szöveget reklámanyaggal helyettesíteni. Rádióállomásnak kiküldeni, előtte a végleges írást beilleszteni.

Fő pontok ide.

Valami a kávéról

Valami egy fiktív nap vidám kezdetéről

Valami titkos, hangszigetelt szobákba zárt titkos ládákról

Lehetne dalban is. Nézz utána!

Szlogen ide.

Starbucks.

Szlogent még egyszer bemásolni ide.

És emlékeztetem jövőbeli önmagamat, aki majd átírja ezt, hogy vegyen tejet! Ami az irodai hűtőben van, szerintem már kezd megromlani.

És ha már így dolgokra emlékeztetem magam: jó ember vagyok, aki megérdemli a maga és mások szeretetét. És a sajtóközlemény- meg reklámszöveg-írás csupán egy nagyszerű írói karrier kezdete!

Van benned egy regény, kölyök! Van benned egy regény!

Reklámot hallottak.

Üzleti híreink:

A White Sand fagylaltozó bezárt, és soha nem fog újra kinyitni.

A tulajdonosok, Lucy és Hannah Gutierrez csődbe mentek, és ahogy az az ilyen esetekben bevett szokás, a csődeljárás részeként életüket elkobozta a legközelebbi barátságos nagyvállalat, jelen esetben a StrexCorp.

„Boldogan segítettünk!” – véste a StrexCorp egy kőtáblába, melyet ma reggel találtak meg a Homokpusztában, és melyről neves tudósok és szakértők megállapították, hogy több ezer éves.

A véset így folytatódik: „Lucy és Hannah értékes tagjai a közösségnek, és az ő értékük most a mi értékünkhöz adódott. Még értékesebbek lettünk! Mindenki jól járt, még ha úgy is tűnhet, hogy bizonyos valakik a mindenkik közül eltűntek, felszívódtak, vagy halottak. Ez mind része a jól járás természetes folyamatának!”

Az archeológusokat összezavarta a véset tartalma és az életkorára utaló bizonyítékok, mivel mint mondták, az előbb még egy Los Angeles-i múzeumban dolgoztak, és fogalmuk sincs, hol vannak vagy hogy kerültek ide ilyen hirtelen.

„Engedjenek minket hazamenni!” – kérték a vésetet eléjük táró embertől. – „Könyörgünk, engedjenek minket hazamenni!”

Most pedig egy hír, ami senkit nem fog érdekelni: az új nő egy padon ücsörög a Mission Grove Parkban, és egy régi, puhafedeles könyvet olvas, melynek címe „Madarak hídja”. Haját meg-meglebbenti a szellő. Lapoz egyet a könyvben, keresztbe teszi a lábát, és hátra dől a padon, hogy átadja magát a történetnek, amit olvas. A nő…

AZ OLASZ NŐ, ÍM ELHOZZA A VILÁGVÉGÉT LÁTTA BABILON BUKÁSÁT, ITTA KIRÁLYOK VÉRÉT ÁRNYÉK A RUHÁJA, SZEMÉBEN AZ ALKONYAT HANGJA ZENGŐ BOROSTYÁN, KRÉTAPOR ÉS ROZSDA

AZ OLASZ NŐ MÁR CSAK A SZAGODAT KÖVETI TUDJA MERRE MENTÉL, REJTEKED MEGLELI CSERZETT BŐRÖDRE VÁGYIK, RÓLAD AZT LENYÚZNÁ DE MÉG MIELŐTT MEGHALSZ, LÁSSUK AZ IDŐJÁRÁST!

Üdv újra itt, Hallgatók!

Az időjárás után általában elmesélem Önöknek, hogyan menekültünk meg valamilyen világvégével fenyegető veszedelemtől, melynek valahogy mégsem sikerült véget vetnie világunknak.

Da mára nincs ilyen mesélni valóm, mert nem volt ilyen veszély. Vagyis hát végtelen sok ilyen veszély van – az űrben láthatatlanul felénk száguldó sziklák, véletlen gammasugár-kitörések, melyek véletlenszerűen pusztítanak, betegség, járványok, háború, éhínség, vagy épp a mindenség lassú oszladozása – nem a hirtelen, hanem a folytonos, fokozatos pusztulás.

De most nincs időnk ilyen önfeledt, gyerekes gondolatokra. Most nekem kell beszélnem.

Lássuk csak, miről is beszélhetnék Önöknek?

Nos, itt ez az új nő, akiről ma valamiért több ízben is tudósítottam. Épp elhagyni készül a várost. Vett egy rollert a zálogosnál, és most azzal hasít végig a 800-as út vállán. Hogy honnét jött és hová tart, nem tudjuk, de azt igen, hogy hol van most.

Jó nekünk!

Egy ilyen átlátszatlan világban mindenfajta tudás lenyűgöző.

Autók dudálnak és siklanak ki. Van néhány baleset. Egy férfi kiszáll az autójából, és csípőre tett ököllel veszi szemügyre lökhárítóját, félig tátott szájjal mondogatja „Hát ez meg mi? Hát ez meg mi?”

A nő úgy tűnik, meg se hallja, nem hall semmit.

Lassan hasít kifelé a városból. Felemeli a kezét. Búcsút int. Vállai néha megrándulnak kissé az út hibái miatt. Még utoljára visszanéz, és mi mind látjuk az arcát, és mi…

Mi…

MI…

AZ OLASZ NŐ, Ó, KÖNYÖRÜLETES ISTENSÉG ÁLDOZATA SEREGNYI, DE MA NEM MINKET ÉR A VÉG HÁLÁSAN KAPKODUNK AZ ÉJSZÍNŰ LEVEGŐ UTÁN HALKAN, FÉLVE, MÉLYEN – DE NINCS ITT SEMMI MÁR

AZ OLASZ NŐ ELTŰNT, DE NEM ÁM ÖRÖKRE! ŐT REJTI AZ AJTÓK ÉS SÖTÉT FOLYOSÓK MÉLYE CSAK A ROSSZINDULAT ÉLTETI, NEM KÖVET LOGIKÁT DE MOST BIZTONSÁGBAN VAGY, HALLGATÓ HÁT JÓ ÉJT, NIGHT VALE! JÓ ÉJSZAKÁT!

A nap közmondása: A Bitcoin-címed a második neved, plusz az első háziállatod neve, plusz az első utca, ahol laktál.

[istenhoztanightvaleben]

38. rész - Narancsliget

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct downoad” feliratú linken.]

Vegye a jót, vegye a rosszat. Vegye mindkettőt, és az eredmény: egy adag vörös bársony muffinból előmászó pók.

Isten hozta Night Vale-ben! 

Mai műsorunkat izgalmas gazdahírekkel indítjuk. John Peters (tudják, a farmer) azt mondta, rendkívüli téli narancsszürete volt az idén. Azt mondta, minden tele van narancsokkal. Ízletes Klementinek, lédús Valenciák, zamatos köldöknarancsok és merész vérnarancsok.

John szerint annyi narancsa van, ez egy „igazi nagy dobás” – mondta. – „Igazi narancsványosság!” – ezt nem mondta. – „Igazi narancs-a-ton!” – ilyesmit sose mondott volna. – „Igazi narancspokalipszis!” – futott át talán az agyán, de megtartotta magának.

John, háta mögött egy csapat fekete kétsoros zakót és vörös selyemnyakkendőt viselő farmerrel egy falka helyi riporternek úgy nyilatkozott, Night Vale-re a citrusgazdaság új korszaka virradt.

John azt mondta, „A citrusfélék a jövőnk. A citrusfélék a jólét kulcsa. A citrusfélék az egészség kulcsa. Egy bizonyos narancsban konkrétan el van rejtve egy kulcs, mely egy egyoldalú ajtót nyit a sivatag közepén. Aki megtalálja azt a narancsot,” – mondta John. – „annak nagy árat fizetek érte. Vagyis inkább…” – helyesbített John. – „az fog érte nagy árat fizetni.”

Aztán John így folytatta: „Akárhogy is legyen, nagyon szeretném azt a narancsot, barátom. Nagyon szeretném azt a narancsot. Igenis, uram!” – hangsúlyozta. – „Vagy asszonyom. Vagy egyik sem. Úgy értem, bárki is legyen az. Bizony nagyon szeretném azt a narancsot!” – kuncogta izzadva és fakalapját igazgatva.

John ezután néhány narancsot dobott a riportereknek. A riporterek elkapták a narancsokat, majd sorban eltűnedeztek. Aztán újra megjelentek. Lét és nemlét között villództak, először még szaporán, majd egyre lassabban, egyre közelebb a nemléthez, mint a léthez, míg mind teljesen el nem tűntek.

A fejleményekről folyamatosan beszámolunk.

A Városi Tanács a mai napon bejelentette, hogy egyszerűen nem bírják már itt tovább. Ezt mindannyian egyszerre mondták egy tömött tárgyalóban, apró szögletes napszemüvegekkel a fejükön.

Hozzátették, hogy mindannyiunknak a legjobbakat kívánják utolsó heteinkhez.

Ezután amerikai jelnyelven azt mutogatták „Szeretlek”, miközben a termet lassan elborította a füst.

Szemtanúk szerint a füst juharillatú és egy kicsit sós volt, de egyáltalán nem kellemetlen.

Mikor a köd eloszlott, a Városi Tanács még mindig ott állt a terem közepén, és sűrű bocsánatkérések közepette bizonygatta, hogy ez általában be szokott válni. Aztán (immár nem kórusban beszélve) elkezdték egymást hibáztatni, amiért a másik nem hitt eléggé, és ha XY nem szúrja el, most mindannyian egy tengerparton lehetnének, biztonságban a medvéktől, vagy akármik is legyenek azok az izék.

Mikor megkérdezték tőlük, nem fejtenék-e ki azt a dolgot a medvékkel, vagy akármik is legyenek azok az izék, a Tanács egyhangúlag annyit suttogott „Tévedéssssss!”

További kérdések nem hangzottak el, mivel a tudósítókat fizikailag és érzelmileg is nagyon lefoglalta a szellőzőből hirtelen előtörő több tucat megvadult seregély.

Tudják, Hallgatók, sokat töprengtem John Peters narancsligetén. Kutakodtam kicsit az interneten, és megtudtam, hogy a narancsfák nem őshonosak a sivatagban.

Küldtem egy e-mailt az ügyben a barátomnak, Carlosnak. Ő ugyebár tudós, ami azt jelenti, hogy én is szinte már tudós vagyok.

Carlos ezt írta vissza e-mailben:

„Cecil, igyekszem megválaszolni a kérdéseidet, de ne feledd, hogy sem a botanika, sem a dendrológia nem a specialitásom. Tudós vagyok. A tudományt tanulmányozom, nem a növényeket vagy a természetet.

Egy hónapja elmentem John farmja mellett kocsival, és nem volt ott egyetlen fa sem, csak több hektár köves, repedezett, sík föld. Természetes úton nem növeszthetett azon a földön semmit, főleg nem gazdagon termő narancsligetet. Főleg nem pár hét alatt.

Ami a másik kérdésedet illeti, szerintem maradjunk ma este otthon! Tegnap este voltunk étteremben. Ráadásul van egy új dokumentumfilm a Netflixen a pontdiagram-mátrixokról, amit meg akartam nézni. Sőt, a TBS-en most ismétlik az Aki megölte Liberty Valance-t, azt is újranézhetnénk.

Csinálok tésztát, ha hazafelé tudnál hozni…”

Öhm… satöbbi, satöbbi, satöbbi, Carlos a hétvégi bowlingterveinkről ír… tudják, mit? Önöknek ez nem fontos.

Oké. Azt hiszem, mást nem ír a narancsfákról.

Azért remélem megnézzük a Liberty Valance-t. Ha! Imádom azt a filmet!

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

Unja már a postai sorban állást? Megijeszti a postafiókokból ömlő megmagyarázhatatlan vér? Összezavarják a sikolyok, amiket senki más nem hall? Retteg, ha el kell hagynia otthonát? Próbálja ki a Stamps.com-ot!

A Stamps.com-mal otthonról nyomtathat magának bélyeget, és elkerülheti a postán oly gyakori sorban állást és ragadozó madarakat. Postása házhoz jön a csomagjaiért, amíg ügyel rá, hogy sose nézzen a postás szemébe, mivel az az agresszió jele, és elijesztheti vele a postását.

A Stamps.com-nak most van egy különleges ajánlata a Night Vale-i Közösségi Rádió hallgatói számára: Regisztráljon ma, és ajándékba kap egy zsák varázskavicsot, 50$ értékű önutálatot, és egy ingyenes mérleget, mellyel önkényesen számokat rendelhet hozzá különböző tárgyakhoz!

Hogy megkapja az új tagoknak járó ajándékokat, látogasson el a Stamps.com-ra, és nyomja homlokát a képernyő jobb felső sarkában található mikrofon-gombra, míg egész testével át nem zuhan a Stamps.com alternatív valóságába.

A Stamps.com megmondja majd a családjának, hogy nagyon szerette őket.

A Stamps.com megmondja majd a családjának, hogy a Stamps.com nagyon szereti őket.

„Gyere, család! Most már mind a mi családunk vagytok!” – mondja majd a Stamps.com, rémült családja köré fonva megannyi csonttalan karját. – „Gyertek ide! Mindannyian egy nagy, szerető család vagyunk.”

Stamps.com. Egy haldokló világban él. Szeretjük Önt.

Hölgyeim és Uraim, most kaptuk a hírt, hogy a Ralph’s polcai tele vannak friss narancslével egyenesen John farmjáról. A dobozon az áll, J.P.’s O.J., melyben az O egy ragyogó rajzfilm-napocska nagy, rózsaszín szemekkel és erőltetett, fogas mosollyal, a J pedig egy kasza, mellyel a napocska az érett narancsokat vágja le egy nagy fáról.

Adam Bayer, a Ralph’s műszakvezetője elmondta, minden más terméket el kellett távolítaniuk az áruházból, hogy helyet adjanak J.P. narancsainak, még a hűtőket is kiürítették, hogy ott tegyék közszemlére J.P. ínycsiklandó friss narancslevét.

„Még rövidáru-sorokat is ki kellett ürítenünk.” – mondta Adam, miközben narancsokat húzott elő köténye zsebeiből. Egyre csak húzta elő a narancsokat apró zsebéből, megbabonázva a narancsok látszólag soha véget nem érő sorától, és már nem tudta folytatni mondanivalóját, mert elkezdett a nemlét felé villódzni.

Hallgatók, a Night Vale-i Közösségi Rádió a következő helyreigazítást közli:

Egy korábbi adásunkban a világot a „valódi” jelzővel illettük.

Hangunkkal utalást tettünk rá, hogy a világ valódi tárgyakból és lényekből áll, és leírást is adtunk ezekről a különböző alkotóelemekről. Egészen odáig mentünk, hogy némelyik lénynek cselekvőképességet és szabad akaratot tulajdonítottunk.

De mint tudjuk, semmit sem tekinthetünk teljesen valódinak. Akárhogyan írjuk is le a minket körülvevő világot, az az általunk tapasztalt világ leírása lesz – vagyis pusztán egy narratíva, amit az észlelésünk vászna mögött ólálkodó borzalmakra vagy ürességre erőltetünk.

Állomásunk őszintén, alázatosan kér bocsánatot ezért a korábbi helytelen tudósításért. Ezúton szeretnénk újra megerősíteni, hogy semmi sem valódi – ezt a helyreigazítást, és mindenek előtt annak Önök általi meghallgatását is beleértve.

Helyreigazítást hallottak.

Friss információk a narancsligetről.

Gyakornokunk, Maureen felhívta rá a figyelmemet, hogy John Peters (tudják, a farmer) úgy négy hónapja eltűnt, és egészen a mai napig senki sem tudta, hol van. Egykori gyakornokunk, Dana látta őt utoljára. Sajnos azt nem tudjuk, hol volt Dana, amikor látta.

Az sem egyértelmű, mikor volt Dana, mivel az idő és tér manapság mintha nem vonatkozna Danára. Vagy nyolc hónapja nincs nála telefontöltő, mégis még mindig SMS-ezünk. Abban sem vagyok biztos, hogyan fizeti a telefonszámláját.

Maureen? Az meg mi? Maureen, ugye nem egy pohár narancslevet iszol?

Ó, értem. Az állomás pihenőszobájából szerezte, nem a Ralph’s-ból, szóval valószínűleg biztonságos.

Hát, igazán köszönöm az ajánlatot, Maureen, de én még a kávémmal vagyok elfoglalva. [hangos kortyolás]

Maureen? Minden rendben?

Hallgatók, Maureen csak bámul rám. Némán. Egyetlen izzadságcsepp gördül le bal halántékán. Most a narancslevet bámulja. Alsó fogsorával a felső ajkába harap, és az orrán keresztül lélegzik. Arca kipirult, és alig észrevehetően rázza a fejét.

Mintha nemet intene.

Ez egy nem, Maureen?

Hallgatók, azt hiszem, Maureen nemet mond.

Ó, te jó ég! Maureen villant egyet! Vagyis hogy ott volt, aztán egy pillanatra nem volt ott, aztán megint ott volt. Mint amikor egy repülőgép elrepül a nap előtt, és egy pillanatra kioltja a fényét, és az alatt a pillanat alatt átfut az ember agyán „Hát ez lenne az? Itt a vég?” Csak hogy aztán mikor a nap visszatér, és elér az agyunkhoz a távoli repülőgép motorjának halk zúgása, megkönnyebbülten, mégis csalódottan sóhajtsunk fel, hogy minden maradt a régiben. Valami ilyesmi történt az imént Maureennal.

Figyelj…

Maureen, én…

Kifelé hátrál a stúdióból.

Kifelé hátrál a stúdióból.

Elejtette a poharat.

Villódzik.

Villódzik!

Villódzik...

Eltűnt.

Hallgatók, Maureen eltűnt!

Nem hallom a repülőgép zúgását, én… én nem látok gyakornokot, csak… csak egy nyitott ajtót! És egy üres poharat, és egy lassan szétterülő foltot.

Maureen gyakornok családjának: remek gyakornok volt, gyönyörű kiskutyával, és beszédes szomszéd. Hiányozni fog.

[SMS-hang]

Várjanak… újabb e-mailt kaptam Carlostól, azt írja SÜRGŐS. Azt mondja:

„Cecil, az előbb beszéltem a tudóscsapatommal akik a nemlétező házat vizsgálják a Desert Creek lakóparkban, amelyik úgy tűnik, mintha létezne, vagyis hogy ott van, amikor ránézel, és két másik teljesen egyforma ház között áll, szóval több értelme lenne ott lennie mint nem – na, azt.

Még mindig nem volt bátorságuk bemenni a házba, de belestek az ablakon, és látták odabent John Peterst (tudod, a farmert)! Látták Johnt egy széken ücsörögni egy üres szobában, ahogy egy képet bámul a falon. Azt nem tudták kivenni, mi van a képen, de John csak ott ült ott némán, mozdulatlanul, és azt bámulta.

Kiabáltak neki, próbálták felhívni a mobilján, de nem reagált. Még az ajtón is bekopogtak, de hiába.

Akárki is ez a „John Peters”, aki narancsot meg narancslevet árul, nem az a John Peters az, akit mi ismerünk!

És meggondoltam magam, mégis étteremben kellene ma vacsoráznunk. Elmentem a boltba, de kifogytak a tésztából, a paradicsomból, a fűszerekből, ollóból, tűzből, mindenből!”

Hát ez… [dörömbölés]

Hallgatók, valaki dörömböl a stúdió ajtaján, hiába világít az „ADÁSBAN – NE ZAVARJANAK” tábla, amit ilyenkor mindig felkapcsolunk.

Hallgatók, John Peters érkezett látogatóba.

Beszélnem kellene vele. Talán épp itt az ideje, hogy megnézzük az időjá…

Ne! Várj! Állj! John? John, ne!

Hallgatók?

Hallgatók, milyen félelmetes pillanatokat éltünk át az imént!

John Peters (tudják, az imposztor) berontott a stúdióba, és megpróbált rákényszeríteni, hogy megegyek egy narancsot. Próbáltam észérvekkel hatni rá, próbáltam felidézni a régi bowlingcsapatunkat meg az asztalostanfolyamot, amit régen vezetett. Még azokat  a mókás időket is felemlegettem, amikor hajdanán együtt álltunk némán, szinte transzba esve az Ősi Krétatorony előtt (mely a jelenlegi Barna Homokkő Torony elődje volt), habzó szájjal, kavargó elmével, egyre lassuló szívvel…

De John tudomást sem vett boldog emlékeinkről.

Végső elkeseredésemben, ahogy a narancs egyre közelített az arcomhoz, a hátam pedig egyre jobban a keverőpult élének feszült, a telefonomhoz kaptam, hogy elmondjam Carlosnak, ha ma este nem érek haza, az nem azért van, mert nem szeretem őt, vagy mert nem akartam különleges tudományos grafikonokról szóló dokumentumfilmet nézni, vagy mert annyira munkamániás lettem, hogy képtelen vagyok lazítani, és élvezni egy jó vacsorát meg némi tévézést. Hanem csakis azért, mert egy holdkóros nem-John Peters törölt az élők sorából.

És ami azt illeti, nagyon is szeretem Carlost, és semmire sem vágyom jobban, mint hogy megnézzünk egy tudományos grafikonokról szóló dokumentumfilmet, mellé egy kis házi linguinivel, vagy elmenjünk megint étterembe, vagy bármi!

De aztán ahogy megragadtam a telefonomat, eszembe jutott, hogy ezt túl hosszú lenne mind SMS-ben leírni. Szóval ehelyett inkább jól fejbe vágtam John Peterst a telefonommal, amitől azonnal eszméletét vesztette.

Aztán kiérkezett a helyszínre a Sheriff Titkosrendőrsége, hogy elvigyék az ál-John Peterst, és közöljék velem, hogy nem láttam semmit. De aztán megérkezett a StrexCorp alá tartozó Vezetőség, akik felszólították a Sheriffet és az ő Titkosrendőrségét, hogy álljanak félre, és közölték velük, hogy ők (a Titkosrendőrség) nem láttak semmit, és csak menjenek innét, mintha mi sem történt volna. A Titkosrendőrség bólintott, majd fejüket leszegve, cipőjüket bámulva, csendben eloldalogtak az épületből.

Még mindig itt van az üres narancsleves pohár a földön. Körülötte a szőnyeg sötétebb, de nem nedvességet hagyott maga után, hanem űrt. A kiömlött narancslé magával vitte a szőnyeget is oda, ahová Maureent, a riportereket, és valószínűleg az igazi John Peterst (tudják, a farmert) is vitte.

Oh… A producerem, Daniel rosszallóan mosolyogva nyomott a kezembe egy üzenetet:

„A StrexCorp Szinergiaii Rt., a J.P.’s O.J. Kft. többségi tulajdonosa visszahív minden narancsot és narancslevet…” – és itt az indoklást egy sötétvörös folt takarja el. – „A StrexCorp elnézést kér az okozott kellemetlenségekért, eltűnésekért, letargiáért és/vagy multiplicitásért, amit esetleg tapasztaltak.”

[SMS-hang]

Ó, SMS-t kaptam Carlostól.

„Tészta nem lesz, de van helyette egy kis maradék falafel és egy bontatlan zacskó szerecsendió nasinak. Puszi.”

Alatta pedig egy emoji, amin két dinoszaurusz kerget egy korai 80-as évek-beli Ford Mustangot egy pálmafákkal szegélyezett kertvárosi utcán, a helyiek pedig sokkosan, rémülten, néhányan nevetve nézik őket, vagy tudomást sem vesznek róluk, csak nyírják a füvet, vagy a gyümölcsalakú sövényszobraikat, te jó ég!

Ez nagyon aranyos!

Hallgatók, engedjék meg, hogy kiadjak egy saját közleményt:

Cecil Palmer szeretne időben hazaérni vacsorára.

Maradjanak velünk egy órára, mely perceknek fog tűnni, de valójában hetekig tart.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Egy ezermérföldes utazáshoz elég egyetlen parancs egy műholdról irányított elmekontroll-mikrochiptől.

[istenhoztanightvaleben]

37. rész – Az árverés

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

Bársonyos sötétség. Selymes fény. Az éjszaka durva vászna. A hajnal feslett pamutja.

Isten hozta Night Vale-ben!

Először is üdv újra itt! Minden rendben. Semmi sem történik, már ha tudják, mire gondolok. Nem kellene tudniuk, mire gondolok. Ha tudják is, felejtsék el! Én semmit sem fogok megemlíteni, Önök pedig semmit nem fognak hallani, és egyikünk sem emlékszik majd semmire. Senki sem lesz megnevezve. Semmire sem teszünk utalást. Akkor hát:

Hallgatók, izgalmas és fontos nap a mai itt Night Vale-ben. A Sheriff Titkosrendőrsége ma tartja éves árverését, melyen csempészáru és lefoglalt tárgyak kerülnek kalapács alá, a bevételből pedig lufikat, szülinapi gyertyákat, urániumot és egy piñatát fognak vásárolni. Legalább 7,3 millió dollárt szeretnének összegyűjteni, és azt mondják, a piñata páncélozott lesz, és forradalmakat fognak leverni vele.

Én személy szerint imádom az árverést. Sosem lehet tudni, mi minden bukkan fel ott. Annyi érdekes dolog van a katalógusban! Lássuk csak…

Az egyes tétel egy minőségi edénykészlet. Nyolc serpenyő, aluminiumborítással a tökéletes hőeloszlásért. Eredeti csomagolásban. Csak arra várnak, hogy egy jó adag olivaolajat öntsenek beléjük, és már kezdhetnek is főzni barátaiknak és családjuknak – még ha nem is nagyon jönnek már át a legutóbbi vacsoraparti óta, amikor anyád megitta az összes Chiantit és kijelentette, hogy sosem aknáztad ki a benned rejlő lehetőségeket. Legalábbis a tétel leírásában ez áll.

A kettes tétel egy fénylő érme, előlapján egy komor, szarvas isten, hátoldalán pedig egy félig összeomlott fegyház képével. A Titkosrendőrség érmefelbecsülő szolgálata kiváló állapotúnak ítélte, és természetesen nem szövetkeztek a Titkosrendőrség aukciós házával, hogy az érme magasabb besorolást kapjon, és ezáltal felverjék az árát.

A hármas tétel egy ezüst csillár, amely valaha mészárszékké változtatott ebédlőkben lebegett, hogy jobban megvilágítsa a hozzá tartozó repülő tőröket.

A négyes tétel egy repülő tőrkészlet, őrülten részletes faragványokkal ellátott díszes markolattal. Késgyűjtőknek és mániákusoknak egyaránt jó fogás lehet. Jobb, ha ebbe a licitháborúba nem szállnak be!

Lássuk csak, vannak itt még szőnyegek, századközepi modern bútorok – ó, ezek nagyon stílusosak! – és nézzék csak, a tizenhetes tétel az X-Men harmadik számának szinte sértetlen példánya 1964-ből! A hátsó borítója egy picit foltos, a színkivonata tökéletes, oldalai törtfehérek, fűzőkapcsai rozsdamentesek, borítója rendkívül fényes, és nem található rajta a Marvel füzeteire néha jellemző borítószél-szakadás. Ezen kívül ebben a számban tűnik fel először a Paca – nem az általános iskola mögötti lakóparkban élő Paca, a kitalált verzió.

Mi van még itt?

A harminchetes tétel… öhm… Cecil Palmer. Nincs hozzá leírás.

Hallgatók, az árverés fejleményeiről folyamatosan beszámolunk.

Vidámabb híreinkből:

A mai napon egy láthatatlan, mindenható, telepatikus erőkkel rendelkezdő idegen entitás tűnt fel Night Vale-ben, hogy mindannyiunkat rabszolgasorba taszítson. Úgy tervezte, minden értelmes lényt az akarata alá rendel, és véget vet minden erőszaknak és konfliktusnak azáltal, hogy mindannyiunkat mindentudó telekinetikus erejével fog irányítani. Vicces, de ennek a mindenható, ugyanakkor kissé szerencsétlen idegen entitásnak fogalma sem volt, hogy mi már rég egy másik mindentudó erő szolgái vagyunk, ami évek óta irányítja a gondolatainkat. Garantáltan élhetjük tovább erőszakos és irracionális életünket, szóval ennyit rólad, inkompetens zöldfülű entitás!

Night Vale tipegői! A Night Vale-i Közösségi Óvoda lehetőséget kínál nektek a bennetek rejlő lehetőségek kibontakoztatására. Jelentkezzetek egy új, megterhelő képzésre, és fedezzétek fel leghőbb vágyatokat – az álmot, melyben minden kisgyermek osztozik: egy jó álláslehetőséget. Így igaz! Belőled is lehet kéményseprő! Pucolhatjátok városunk vezető polgára és barátságos milliárdos, Marcus Vanston megannyi kéményét! Milyen jó ember ez a Marcus Vanston!

Minden házának, a léghajóhangár tetőterében található legkisebb luxuslakásától kezdve, egészen a 46 szobás dombteteji birtokáig, rengeteg kéménye van. Még olyan helyeken is épített kéményeket, ahol nincs is háza, hogy jól megérdemelt karbonkreditjeit maradéktalanul kihasználhassa. Számos kéménye van bevásárlóközpontján, irodaházain, léghajóján, holdkővel díszített hobbijárművein, és – a kreatív törvényeknek köszönhetően, melyek kisajátítási jogot adnak a bőkezű Marcus Vanstonnek – a város összes többi házán is.

Mozgó kéményeket szíjazott még a vidám koldusok taligáira is, akiknek lesoványodott, mellényes-csákós csuklyás majmai rongyaik, görnyedt hátuk, kínzó köhögésük és erőltetett sípos vigadásuk díszletei között adják elő szomorú trükkjeiket és rázzák bádogdobozukat, melyben valamilyen rég megszűnt, elavult valuta egyetlen fillérje csörömpöl, így próbálván adakozásra bírni bennünket, miközben mi felhajtjuk gallérunkat, megköszörüljük torkunkat és átlátszó kifogások közepette megszaporázzuk kissé lépteinket, amíg ahelyett, hogy szánnánk őket sorsuk miatt, meg nem találjuk a módját, hogy felsőbbrendűnek érezzük magunkat a gazdasági létrán betöltött törékeny pozíciónk miatt.

Marcus Vanston megérti. Nem akarja, hogy holmi koldus legyen belőletek! Sem csuklyás majom. Azt akarja, hogy kéményseprők legyetek!

Szóval kicsikék, tegyétek alacsonyabbra a mércét! Fojtsátok szénbe az álmaitokat és jelentkezzetek a Kéményseprőképző Óvoda-Akadémiára! Tegyétek boldoggá a jó öreg Marcus Vanstont, ha csak pár röpke pillanatra is!

Újabb fejlemények korábbi tudósításunkról:

A Sheriff Titkosrendőrségének árverése erőszakba torkollott. A licitálás őrjöngve, dühösen zajlik. Megerősítették, hogy hajhúzásra is sor került. Sajnos a résztvevők a licitáló tábláikat arra használták, hogy egymást pofon vágják vele, amit a kikiáltó többször is ajánlattevésként értelmezett. Emiatt az egyes tétel, az a bizonyos minőségi edénykészlet 175 000 dollárért kelt el, és akkor még az adót bele se számoltuk.

Hallgatók, érdeklődtem az árverés szervezőinél a Harminchetes tételről, melyben bizonyos okokból kifolyólag érdekelt vagyok. Akarom a Harminchetes tételt! Nagyon akarom! Megkérdeztem, nem küldenének-e róla nekem egy fényképet. Nos, a hahota, ami erre kitört. leginkább száncsengők csilingelésének és görnyedt hátú, elszürkült arcú udvari bolondok kacagásának keverékére hasonlított. Tudják, milyen az.

Hallgatók, hogy többet tudhassak meg a Harminchetes tételről, előfordulhat, hogy személyesen is el kell látogatnom az árverésre.

A fejleményekről folyamatosan beszámolunk.

Night Vale-ben egyre hevesebben kampányolnak az idén júniusban esedékes polgármester-választásra készülődő jelöltek. Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él, újabban szórólapokat rejt el háztartási gépeid csöveiben és drótjai közt, hogy megtaláld őket, mikor a szikrázás és remegés már olyan erős, hogy kénytelen leszel felfogadni, vagy foglyul ejteni egy szerelőt.

A szórólapok ízlésesen néznek ki, látható rajtuk egy veréb szívének anatómiailag pontos rajta, illetve az egyszerű szlogen: „Törékeny vagy, vak, és vágyakozó, és egyedül kell a jövő nagy sötétjébe lépned.”

Megtalálható rajta továbbá ötpontos ígéretcsomagja, mely nagyrészt méhekről szóló érdekességekből áll.

Eközben Hiram McDaniels, hogy időt spóroljon, újabban utcasarkokon állva ad egyszerre öt különböző kampánybeszédet – mindegyik fejével másikat. A fejeinek drasztikusan eltérő személyisége és nézetei vannak, ami miatt az üzenetük is némileg zavaros. De abban mind egyet értenek, hogy szeretnék, ha megválasztanák őket, és hogy a védtelen emberfaj számára hamarosan felvirrad a Gyík Kora.

Ó, és ha már az imént szóba került a jószívű és vastag bukszájú Marcus Vanston, ő is versenybe szállt, és úgymond bedobta a kalapját abba a bizonyos ringbe. Ami azt illeti, fel is építette a város közepén azt a bizonyos ringet, óriási LCD-kijelzőkkel, mellette egy óránként látványos műsort adó szökőkúttal, és készíttetett egy aranyozott kalapot meg egy távirányításos kalaphajító gépet külön erre a célra. Amint a kalap a ringben landolt, egy negyventagú gyermekkórus egy külön erre az alkalomra komponált darabot énekelt, melynek címe „Helló, asszem akkor én is indulok a választáson. Ja, amúgy Marcus Vanston vagyok. Na mindegy. Szóval én leszek a polgármester. Köszi.”

A jelenlevők rengeteg könnycseppet hullajtottak, részben a hazafias büszkeség, részben a Marcus által segítőkészen a levegőbe juttatott gáz miatt.

Nos, úgy tűnik, történelmi polgármester-választásnak nézünk elébe!

Megkeresésünkre leköszönő polgármesterünk, Pamela Winchell megmutatta nekünk mohagyűjteményét, és elmagyarázta, melyiknek milyen dalokat kell énekelni, hogy megfelelően növekedjen.

Gyerekek, gondolkodtatok már valaha az erdőt járva azon, vajon mérgezőek-e azok a tündérköröket alkotó gombák? Nézzétek meg a kör közepét! Ha hever ott egy korotokbeli gyermek teste, a körrel minden rendben van. Mindennel minden rendben van! Nincs semmi az ágyatok alatt, nincs semmi a szekrényben. A szüleitek valószínűleg tényleg a szüleitek, bármit mondjon is az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonotokban él.

Ne féljtetek a fekete helikopterektől, se az ablaktalan fekete iskolabuszoktól, amik éjszaka a házatok környékén cirkálnak! Nem kell félnetek a mumustól. Már hónapok (de legalábbis hetek) óta nem láttak mumust errefelé.

És igen, egyszer meg fogtok halni, de valószínűleg addig nem, amíg mindenki, akit ismertek meg nem halt. A szüleitek, a barátaitok, a házikedvenceitek… minden egyes halál apró, de soha be nem gyógyuló sebet ejt majd még szaporán dobogó szíveteken.

Az élők kérik a haldoklókat, hogy ne menjenek el, de a haldoklók nem hallgatnak rájuk. A haldoklók kérik az élőket, hogy ne sirassák őket, de mi nem hallgatunk rájuk. Az élők és holtak közti párbeszéd tele van félreértéssel és hallgatással.

Nem kell félni az elmúlástól – hacsak persze a tudatunk túl nem éli a halált. Ha így lenne, akkor természetesen okkal félnénk az érzékek nélküli tudatosságot, mely egyedül lebeg a kozmoszban, ahol senki sem hall és nem tudsz jelt adni másoknak. Ahol nincs mihez képest számolni az idő múlását – és felesleges is lenne számolni az örökkévalóságban.

Talán azt kívánnád, bár lenne még tested, hogy legalább a szád mozgásával kifejezhesd a rettenetet, amit érzel, hogy egy rémült sikoly általánosan ismert alakját, az O betűt formázhasd vele. De nem leszel rá képes. Egyszerűen nem!

Mai érdekességünket hallották a Tudományos Gyereksarokból, a szégyen, a magány és az O betű támogatásával.

Hallgatók, most kaptam az értesítést, hogy az árverés teljes káoszba torkollott. Michelle Nguyen, a Dark Owl lemezbolt tulajdonosa megszerzett egy lezárt doboznyi 45-ös Elvis Presleyt, de mikor kinyitotta a dobozt, kiderült, hogy nem 45-ös lemezekről, hanem Elvis Presley 45-ös kaliberű revolvereiről van szó. A csalfa doboz miatt a licitálás egyszerre sokkal álnokabbá vált.

Pamela Winchell polgármester asszony, aki a huszonnyolcas tételt (egy alig használt ötpoharas kávéfőzőt) igyekezett megszerezni, tüzet nyitott mindenkire, aki megpróbálta túllicitálni.

Mindezek ellenére nekem is el kell látogatnom az aukciós házba, hogy a szokásosnál is jobban kézbe vegyem az életemet.

Harminchetes tétel. Cecil Palmer.

Meg kell tudnom! Licitálnom kell!

Elindulok, Hallgatók, hogy a helyszínen várhassam a Harminchetes tétel kikiáltását.

És amint én megyek, úgy lépnek tovább Önök is, az időjárásra.

Hallgatók, számos bonyodalom nehezítette meg a Harminchetes tétel megszerzésére tett kísérletemet. Először is, az árverésre való regisztrációnál nyilatkoznom kellett a jövedelmemről, amit megnehezít, hogy új tulajdonosaink (akik megkértek, hogy többé ne beszéljek róluk) cédulákkal fizetnek nekünk, amiket kizárólag az ő tulajdonukban álló üzletekben fogadnak el, mint például a Dust Hatban vagy a Ralph’s-ban.

Szerencsére, mint kiderült, a Sheriff Titkosrendőrsége is az elfogadóhelyek közt van. Sikerült is szereznem egy licitáló táblát, mindössze pillanatokkal azelőtt, hogy kezdetét vette a Harminchetes tétel elárverezése.

Szembekerülve a végzettel, természetesen be kell számolnunk a külső eseményekről, de ugyanakkor a belsőkről is. Úgy éreztem, az idő a szokásosnál is jobban lelassult. A terem sarkai elhomályosodtak, majd teljesen eltűntek. Távoli gépezet mély, dübörgő hangját hallottam, és saját szívemre ismertem benne, mely éppen kevéske vért pumpált kiszáradt, sajgó testemen át. Ha nem sikerül megszereznem a harminchetes tételt, megszűnök létezni.

Talán így is, úgy is megszűnök. A tompa fájdalom, amit éreztem, a hiányérzet ősi fájdalma volt, melyet a csecsemő érez, akit túl hamar szakítottak ki anyja öleléséből. Arcomat elöntötte a vágy irracionális pírja. Kellett nekem a Harminchetes tétel.

Számoltam a lélegzetvételeimet. Elítéltem magam a vágyamért, és vágyakozónak ítéltem magam. Életem azon részeire koncentráltam, melyek felett egyáltalán nincs hatalmam, hogy megnyugtassam magam, és kellemes magatehetetlenségbe fojtsam félelmeimet.

Az eredmény: elfelejtettem felemelni a táblámat! Ó! Ó, ostoba Cecil! És a könnyeimen keresztül, melyek akkor a szemembe szöktek, nem láttam, ki vette meg a Harminchetes tételt, méghozzá egyetlen ajánlattal!

A harminchetes tétel vevője, ha hall engem, először is, sok szerencsét kívánok új szerzeményéhez. Ugyanakkor a világ leghatalmasabb szószékének, a közösségi rádiónak minden erejét arra fogom használni, hogy visszavágjak, és elpusztítsam magát.

De azért gratulálok. Azért gratulálok is.

Engedélyt kaptam, hogy elmondjam Önöknek, a Sheriff Titkosrendőrsége az árverést óriási sikernek nyilvánította. Ezt megünneplendő, szabadon eresztették a piñatát, a jelenlévők (feltehetőleg örömteli) sikolyai közepette. Akiknek sikerült venniük valamit, vigyorral az arcukon, kacatokkal és trófeákkal megrakva, a puszta szerzés ügyességének megnyugtató érzésével távoztak.

A Sheriff Titkosrendőrsége ezután közölte, hogy a tárgyak a „tulajdon” és a „birtoklás” veszélyes eszméi által generált varázserővel, manával vannak átitatva. A tárgyakhoz való ragaszkodás pedig egy arra tett kísérlet, hogy legyen valamink, ami sosem okoz majd nekünk csalódást, bár előbb-utóbb minden ezt teszi.

Emberek hagynak el. Szülők hagyják el a szobát. Szeretők hagyják el az életünket. Mi elhagyjuk a világot.

Először plüssmacikba kapaszkodunk, majd babákba, majd sportmezekbe és kézzel varrot bőrüléses, alacsony fogyasztású autókba. Mintha az ilyesmi tartós lenne.

A Sheriff Titkosrendőrsége megéljenezte a folyamatos pusztulást és az elmagányosodás elkerülhetetlenségét.

Hallgatók, a tárgyak felhalmozása csak egy módja annak, hogy (reméljük) visszariasszuk a halál komor rémképét. Köszönjük, hogy részt vettek az árverésen, és hogy reménykedtek, hogy bizonyos tárgyak megvásárlása (legyen az minőségi edénykészlet, csillár, képregényfüzet vagy a közösségi rádió műsorvezetője) kevésbé halandóvá teheti Önöket.

Most megyek, hogy megtaláljam önmagamat, vagy azt, aki jelenleg birtokolja önmagamat, vagy csak valakit, aki fel tud vidítani kicsit a ma történtek után.

Őszintén szólva, legszívesebben ezt az utolsót választanám. Azt az őszinte utolsót.

Így hát, drága Hallgatók, és az az ismeretlen személy vagy lény, aki immár a Harminchetes tétel tulajdonosa, ezennel búcsút intek Önöknek (amely búcsú melegsége a szívemben magamhoz képest elfoglalt helyüktől függ).

Maradjanak velünk most következő népszerű egészségügyi tanácsadó műsorunkra, melynek címe Igen, ez valószínűleg rák lesz.

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Figyelj, én nem vagyok hős. Az igazi hősök azok, akik rámutatnak, mikor a tüntetőknél okostelefon van, hogy ezzel minden aggodalmat eloszlassanak.   

[istenhoztanightvaleben]

36. rész - Eltűnt

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni a “Direct download” feliratú linken.]

Vörös ég éjszaka a tengerész barátja. Vörös ég éjszaka, a tengerészek vonítanak és nevetnek. A tengerészek lassan körülvesznek minket, az ég pedig annyira, de annyira vörös…

Isten hozta Night Vale-ben!

Hallgatók, nem szívesen indítom a műsorunkat rossz hírekkel, de állomásunk új tulajától (a StrexCorptól) egy eltűnt gyermek-riasztást kaptam kézhez amikor ma megérkeztem a stúdióba.

„A StrexCorp arra kéri Night Vale minden polgárát, segítsenek megtalálni a 13 éves Tamika Flynnt. Személyleírása szerint 155 cm magas, zömök testalkatú, haja fekete, szemei sötétek. Sötétek. Olyan sötétek… Időtlen bölcsesség lakozik bennük. És olyan mélységes megértés, hogy belenézni olyan, mint szembenézni a saját halálunkkal. Nem fontos, ki és hol látta utoljára. Miért akarja tudni? Miért kérdezősködik annyit? Ezzel értékes időt vesz el a munkahelyén végzendő fontos és rendkívül kielégítő munkájától.” – írja az eltűnt gyermek-jelentés.

„A StrexCorp mindenkit arra kér, ha bármilyen információja van Tamika Flynn hollétéről, lépjen kapcsolatba a StrexCorp központjával, vagyis vegyen fel egy telefont és szóljon bele. Ne aggódjon, magát nem nehéz megtalálni.”

Megkérdeztem új felügyelőmet, Danielt, miért a StrexCorp adta ki az eltűnt gyermek-riasztást, miért nem Tamika Flynn családja, vagy a Sheriff Titkosrendőrsége. De erre csak elkezdett remegni és szikrázni és zúgni. Aztán a folyosót teljesen elborította a füst, és alig kaptam levegőt, és különben is már épp kezdődött a műsorom, szóval inkább magára hagytam.

Még mindig ott áll a stúdió ablakában, és engem bámul, közben rángatózik, már kevesebbet szikrázik, de a szája tátva van, és benne… az ott motorolaj? Kátrány? Nem tudom. De nehéz lesz koncentrálni, ha nem megy el onnan.

Vessünk egy pillantást a Közösségi Kalendáriumra!

A kedd hamis kezdettel indul. Az idő félreértésével. Kedden felébredünk, és elmegyünk a szokásos helyekre – a zuhanyzóba, a konyhába, az autóba, az íróasztalunkhoz – csak hogy aztán rádöbbenjünk, hogy a nap valójában még el sem kezdődött. Lassanként észrevesszük, hogy hiányzik minden anyag, minden fény, minden idő. Aztán pont olyan hirtelen, mint a hamis kezdet, elkezdődik a valódi nap. És minden ugyanúgy fog történni. Csakhogy mivel tudatában leszünk, mégis máshogyan. Eleinte kevésbé, majd egyre inkább máshogyan.

A szerda örökké fog tartani. Ö-rök-kéééééééé… Nem konkrétan örökké, de nagyon közel hozzá. Uhh… Még ide se ért a szerda, és én máris csak túl akarok lenni rajta!

Csütörtökön egy bamba arc halovány körvonalai jelennek majd meg a sötétben, mikor Ön éppen aludni próbál. Észreveszi majd üres tekintetét, egyenes, kifejezéstelen ajkait, vastag szemöldökét, és a lassú, higgadt lélegzetvételre utaló finom jeleket. Úgy tűnik majd, mintha figyelné Önt, mintha kíváncsi lenne Önre, mintha nem idevalósi lenne. És nem is az. Találkozik majd a tekintetük. Alig tudja kivenni az arc humanoid vonásait, mégis tudja, valahol mélyen, hogy nem emberi. Egyáltalán nem emberi.

„Mit akarhat?” – töpreng majd. Valószínűleg semmit. Ne törődjön vele! Menjen aludni!

Pénteken nyílt napot tartanak a Night Vale-i Főiskolán. A továbbtanulást fontolgatja? Szívesen venne órákat a téli szemeszterben? Hát, az egész egy csapda! Ne menjenek pénteken a Night Vale-i Főiskola közelébe! Ha! Ügyes próbálkozás, óriásférgek, de ismerjük már a trükkjeiteket! Kamu főiskolai nyílt napot rendezni elég átlátszó, nem gondoljátok? Persze, jól ki volt találva, hogy még egy kamu sajtóközleményt is írtatok, hogy lehozzák a hírcsatornák, de mi átlátunk rajtatok! De most komolyan. A bőrötök áttetsző, és elég undorító. Nem sértésből.

Szombaton mindenki a maga ura. Szabadon vehetnek semmibe másokat és végre egyénekként tekinthetnek önmagukra. Töltsenek egy pohár bort, vegyenek egy fürdőt, gyújtsanak füstölőt, és olvassanak egy engedélyezett regényt! Ez most az Önök ideje.

A vasárnap tele lesz megbánással. És örömmel. És nevetéssel. És beszélgetéssel. És feledhető pillanatok egész sorával. Leginkább ezzel az utolsóval. Öregkorában, amikor majd visszatekint az életére, ha valaki megkérdezné, mi történt azon a vasárnapon – emlékszel, azon a bizonyos vasárnapon a megbánással és örömmel és nevetéssel és beszélgetéssel – ha valaki megkérdezné ezt Öntől, bizony nehezére esne felidézni akár egyetlen emlékezetes pillanatot is ebből a most következő vasárnapból.

A Közösségi Kalendáriumot hallották.

Friss információk az eltűnt gyermek-riasztással kapcsolatban:

Most kaptuk a hírt, miszerint a 13 éves Tamika Flynn nem tűnt el. Ezt a hírt magától Tamikától kaptuk.

Szemtanúk látták Tamikát városunk egyik legjelentősebb történelmi műalkotásának, a színész, Lee Marvin 138 éves bronzszobrának talapzatán állni a Night Vale-i postahivatal előtt. Tamika közölte az összegyűlt tömeggel, hogy ő nem tűnt el, és soha nem is volt eltűnve. Megmagyarázta, hogy ő mindig is ott volt, ahol volt, mindig is onnan jött, ahonnan jött, és mindig is oda fog tartani, ahová tartani fog.

A szemtanúk beszámolói szerint Tamika bal vállán átvetve egy nehéz kövekkel teli vászonszatyrot cipelt, nadrágja jobb hátsó zsebében Willa Cather Az aranyszínű dóm című regényének egy rongyosra olvasott példánya lapult, és még mindig ott szorongatta a kezében a könyvtáros letépett fejét, melyet oly hősiesen győzött le még augusztusban, megmentve ezzel városunkat, és a Könyvtár álnok Nyári Olvasótáborának résztvevőit is.

Sárga helikopterek kezdtek koré gyúlni, Tamika pedig azt kiabálta az összegyűlt tömegnek, hogy ne keressék őt tovább.

„Itt vagyok! Itt vagyok! Itt vagyok!” – ismételgette drámaian, ritmikusan, a tömeg pedig szenvedélyes prédikációjától megindítva dülöngélt a ritmusra. – „Ne engem keressetek, hanem találjátok meg önmagatokat!” – kiáltotta még utoljára a landoló helikopterek crescendoja közepette.

A tömeg maradéka, amely továbbra is az ő frázisait skandálta, még egy darabig nem oszlott fel, és ezzel akaratlanul is elállta a StrexCorp ügynökeinek útját, akik így nem tudták elérni Tamikát, még mielőtt a szemük láttára köddé vált volna.

A StrexCorp az imént adott ki még több tucat eltűnt gyermek-riasztást. Azt mondják, egyre több gyermek tűnik el. És le mernék fogadni, hogy ha sikerülne megtalálni egy bizonyos gyereket, egy bizonyos nagyon elszánt, bajkeverő gyereket (és ezt a szó lehető legjobb értelmében kell venni), ha azt az egy gyereket sikerülne megtalálni, valószínűleg az összes többi eltűnt gyereket is megtalálnák.

A StrexCorp mindenkit arra kér, ha látták Tamika Flynnt, haladéktalanul lépjenek velük kapcsolatba.

„Hiszen ő egy eltűnt gyermek! Hát nem aggódnak érte? Nem aggódnak a gyermekekért?” – kérdi a StrexCorp. – „A gyermekeké a jövő.” – tették hozzá. – „Bárcsak maguk is így éreznének, és segítenének nekünk megtalálni ezt… ezt a… gyermeket.” – sziszegték kissé ingerülten.

További részletek hamarosan.

Vessünk egy pillantást a közlekedésre!

Van egy férfi. Képzeljék maguk elé! Félmeztelenül, kimerülten támaszkodik egy drótkerítésnek. Tekintete bölcs, de türelmetlen lábai ravaszságról árulkodnak. Száraz sárfoltok borítják, és talán néhány mély, de gyorsan gyógyuló vágás is – faágaktól, valószínűleg. Vagy talán a madaraktól.

Na jó, nem mondtam teljesen igazat. Egészen biztosan a madaraktól vannak.

Képzeljék maguk elé ezeket a vágásokat és karmolásokat, melyeken száraz és törékeny a var, de még érzékenyek. Biztos benne, hogy nem sértette meg a madarakat, de nem biztos, nem értelmezték-e önelégültségét sértésként.

Képzeljék mindezt maguk elé! Képzeljék el a férfit, amint várakozva nekidől az egymást keresztező drótoknak. A madarak elmentek, de jön helyettük más. Nem tudja pontosan mi, de tudja, hogy érte jön.

Önök is tudják, mivel elmondtam Önöknek.

A férfi nem mond semmit.

Mindig van valami, amit üldöznek, a szélekre szorítanak. Mindig van valami, ami ha a falhoz szorítva érzi magát, ahonnét már nincs hová futnia, sereget gyűjt, összegyűjti minden erejét, és vadul az elnyomója ellen fordul. Ádázul, fékevesztetten fordul mindenki ellen, aki akár csak egy kicsit is hasonlít az elnyomójára.

Értik, amit mondani akarok? El tudják képzelni a jelenetet, amit leírok?

Önök mennyit értenek a világból?

Mit jelent hősnek lenni? És embernek?

A férfi esze a szívén jár. Dobog. Rendesen dobog. Korábban nem dobogott rendesen.

Gondolkodjanak el a saját szívükön! Vajon rendesen dobog?

Hallgassák meg! Hagyok Önöknek egy hosszú pillanatot.

[hosszabb csend]

Hogy van a szívük?

Emlékeznek még a férfira? Aki félmeztelenül, sebzetten dől a kerítésnek a rendesen dobogó szívével? Ő nem létezik. Vegyék ki őt a történetből, de hagyják meg a történetet! Vegyék ki őt! Hagyják meg a történetet!

Értik, amit mondani akarok?

Értik?

Közlekedési híreinket hallották.

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól.

Mé-lyen-lyen, lent a fű-ben-ben Mi nő-nő-nő? Ki tud-ja-ja-ja?

Strex. Strrrrrexxx! Strrrrrrrrrrrrrrexxxxxx!

StrexCorp Szinergiai Rt. Keményen dolgozunk, hogy te még keményebben dolgozhass. Dolgozz keményebben! Most komolyan. Dolgozz. Keményebben. StrexCorp. Tünés dolgozni!

Friss hírek az eltűnt gyerekekről:

Számos sisakos-napszemüveges helikopterpilóta állt nyilvánosság elé, hogy közöljék, semmi közük az eltűnt gyerekekhez.

Sheila Nowitzki, aki a Night Vale körül cirkáló jól ismert fekete helikopterek egyikének pilótája úgy nyilatkozott, ő csupán a Világkormány ártalmatlan kémje, aki sosem ártana egy amerikai gyermeknek közvetlen parancs nélkül.

Marco Padilla, aki a Sheriff Titkosrendőrsége megannyi kék helikopterének egyikét vezeti, nem mondott semmit – de látszott az arcán, hogy sosem bántaná gyermekeinket.

Egy sötét ködfolt pedig, ami telepátia útján azt állította, az egyik lecsapó ragadozómadarak képével díszített rejtélyes helikopter pilótája, bevallotta ugyan, hogy ők vitték el hetekkel ezelőtt Night Vale összes gyermekét, de utána vissza is hozták őket. „Vissza lettek hozva, oké? És semmi bajuk. Szálljanak már le rólam!” – hangsúlyozta a nedves, szürke ködfolt. – „Úristen, egyszer elviszel egy rakás kölyköt… Egyetlen-egyszer! Jézusom.”

Hallgatók, szeretném felhívni a figyelmüket a szarvasok veszélyeire.

Gyönyörűek? Igen. Kecses, festői, már-már fenségesnek mondható állatok? Igen, igen és igen. Hasznára válnak-e a közösségnek azáltal, hogy ingatlanügynökök élnek bennük? Hát persze!

De a szarvasok ugyanakkor veszedelmes lények is. Szörnyű, álnok, romlott állatok. És ezt nem undokságból mondom, ez tudományos tény.

Nézzék, én is tudom, milyen aranyosnak és barátságosnak tűnnek a szarvasok. Mindannyian emlékszünk az imádni való kis Bambira a régi rajzfilmből, az édes hangjával meg a fehér pettyes farával. De emlékszünk az emberek véres halálára is a film végéről, a látványos lefejezésekre és a vértől csöpögő fákra a híres bosszújelenetből.

A film tanulsága, ahogyan azt az életben is tapasztaljuk, hogy a természet gyönyörű és szörnyű és megöli az embert.

Mai érdekességünket hallották a Tudományos Gyereksarokból.

Most érkezett:

Te jó ég! Ó, katasztrofális híreket kaptunk! Ez egyszerűen borzalmas! Lezuhant egy helikopter a régi autólerakatnál. Szemtanúk beszámolói szerint fiatal kiáltásokat és sikolyokat lehetett hallani, majd hangos, fémes csattanást. Füstoszlop szállt fel a hideg, sötét délutáni égre (mivel a nap persze már megint nem kelt fel). Fém és légcsavarszárnyak sárga roncsát látták, és…

Öhm… Hallgatók, Daniel még mindig a stúdióm ajtajában áll. De már nem bámul. Kiabál, de… nem ad ki hangot. Nagyon zaklatottnak tűnik. Tudok olvasni a szájáról. Azt mondja: „Kapcsold ki! Lekapcsolni! Elég mára a hírekből! Lekapcsolunk.”

Ki fogják kapcsolni a mikrofonomat, Night Vale!

Bezártam az ajtót, hogy nyerjek egy kis időt, amíg Daniel talál egy biztonsági őrt, akinek van hozzá kulcsa. Addig is – akármeddig is tarthat ki – hallgassák meg az időjárást!

[kicsit rosszabb hangminőség, enyhe háttérzaj]

Hallgatók? Nem tudom, hallanak-e. Csak remélni tudom, hogy mindent jól csináltam.

Rákötöttem a telefonomat a keverőpultra, a keverőpultot pedig a rádiótoronyra, ami most a kisegítő áramforrásról üzemel. Ügyes trükk, amit még gyerekkori legjobb barátom, Earl Harlan tanított nekem, mikor együtt voltunk cserkészek, és igyekeztünk megszerezni a Felforgató Rádiós Műsorvezető-jelvényünket.

Kétlem, hogy Daniel, vagy az új Vezetőségből bárki hallana engem, mivel nem szeretnek rádiót hallgatni. Ráadásul a tetőn bujkálok hevenyészett stúdiómmal.

Az időjárás alatt üzenetet kaptam néhány szemtanútól a helikopterbaleset helyszínéről. A Sheriff Titkosrendőrsége számos nagy parittyát és a helikopterek motorházán lévő horpadásokba illeszkedő nehéz köveket találtak a közelben.

Ezen kívül találtak még egy rongyosra olvasott, jegyzetekkel ellátott példányt Willa Cather Az aranyszínű dóm című regényéből.

A könyvben találtak egy könyvjelzőt a 267. oldalon. Az oldalon pedig a következő aláhúzott mondatot: „Nem náthától fogok meghalni, fiam. Attól fogok meghalni, hogy éltem.”

A könyvjelzőn pedig egy kézzel írott üzenetet találtak. Azt írta: „A pilótájuk jól van. Most már a miénk. Majd visszatér, ha készen áll. És jobbként fog visszatérni. T.F.”

Nem tudom, ez a T.F. a mi eltűnt lányunkat jelöli-e – a mi zseniális, vakmerő, eltűnt lányunkat. Ha a Vezetőség mégis hallaná, amit mondok, természetesen remélem, hogy megtaláljuk Tamika Flynnt és épségben hazahozzuk. [halkabban] Remélem ő előbb talál meg titeket.

Emlékeznek még arra, amit mondtam, Hallgatók? A közlekedésről? A madarakról? Gondolkodjanak el rajta! Gondolkodjanak el sok mindenen! Gondolkodjanak el a hősökön, és hogy kell-e egyáltalán, hogy szükségünk legyen rájuk.

A válasz az, hogy nem.

Néha azt kívánom, bárcsak többet mondhatnék. De nem tehetem. Nem mondhatok el mindent, amiről úgy gondolom, hogy hallaniuk kellene, mert unalmas. Vagy szükségtelen. Vagy éppenséggel nagyon is szükséges lenne, de nem engedélyezett.

Sokféle oka lehet annak, hogy nem mondhatok el mindent, amit akarok, de a legfontosabb ok, hogy Önöknek maguknak kell rájönniük. Szónokolhatnék, taníthatnék, kiabálhatnék és magyarázhatnék, de a leghasznosabb lecke mindig az, amit az ember magától tanul meg.

Meg tudják csinálni! Nincs szükségük a jó öreg Cecilre, hogy elmondja, mi folyik a városban. Nem, én csak a híreket olvasom. Én csak elrendezem őket. Önöknek kell megérteni. Önöknek kell tanulni belőle. Önöknek kell cselekedni. Önök adnak neki értelmet. Csakis Önökön múlik.

És tekintve, milyen körülmények között dolgozom most, még sokáig Önökön múlhat.

Jobb lesz, ha lemegyek, még mielőtt észreveszik, mit csinálok. Maradjanak velünk a most következő csendre és önvizsgálatra és egy hosszú szünetre, hogy hallhassák saját gondolataikat.

Használják ki azt a csendet!

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: Nézd! Fent az égen! Egy madár! Egy repülő! Nem, csak az űr az. Végtelen és közönyös. Olyan kicsik vagyunk. Olyan nagyon-nagyon kicsik.

[istenhoztanightvaleben]

Ti tudtátok, hogy az első Night Vale-regény idén megjelent magyarul is? Mert engem teljesen váratlanul ért!

[istenhoztanightvaleben]

35. rész – Lusta nap

[Az epizódot itt lehet meghallgatni/letölteni, a “Direct download” feliratú linken.]

Senki sem látta a fákat a héten. Remélhetőleg hamarosan visszatérnek.

Isten hozta Night Vale-ben!

Üdv, Hallgatók!

Nincs sok mondanivalónk a mai napról itt Night Vale-ben. Lusta nap ez a mai a mi gyönyörű kis városunkban.

Szokatlanul nagy a hőség az évszakhoz képest, már ha hisznek Önök olyasmikben, hogy „idő” meg „évszak” meg „szokatlan”.

Valahol legyek zümmögnek egy kuka körül.

Frances Donaldson, a Régiségkereskedés tulaja fásultan int egy rakás vevőre váró holmi felé a falon, keze lassan jelzi megadását a tétlenségnek.

Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él azon kapja magát, hogy ugyanazt a milliószor olvasott méhészeti weboldalt kattintgatja.

Jómagam az asztalomra támaszkodva mormogok ebbe a mikrofonba, túlságosan kifáradva a hőségtől, hogy valódi energiát fektessek életem munkájába.

Csendes jelen a miénk. Nem beszél senki, csak én. Ha a beszéd bármennyi energiát igényelne, és nem puszta testi reflex lenne a számomra, akkor én magam sem beszélnék.

Carlos, tökéletesen tökéletlen Carlos az egyetlen, aki buzgalmat érez magában a mai napon. Füvet nyír, és fütyörészik. A gyep pedig visszafütyül neki.

Most pedig a hírek, vagy mi.

Night Vale-szerte éber állampolgárok tucatjai tettek bejelentést egy drapp kabátos férfiról, aki a Taco Bell mögött, a kukák és a folyamatosan csörgő telefonfülke közelében ácsorog. Rovarokat fogdos össze a levegőből, és szarvasbőr bőröndjébe tömködi őket. Éles szemű polgáraink nem emlékeznek rá, hogy néztek ki pontosan fürge kezei, többen teljesen elvesztették beszédük fonalát mondat közepén, és csak tátott szájjal, némán meredtek maguk elé.

Mindannyian kaptak egy pecsétet Állampolgári Éberségi Kártyájukra. Öt pecsét után továbbra is egyéves stoptábla-mentesség jár!

Ezúton is hadd gratuláljak Jake Garciának, akinek sikerült megtölteni három Állampolgári Éberségi Kártyát is, ezzel pedig elnyerte a kötelező jogot, hogy örökre eltűnjön. Családja monoton kórusa úgy nyilatkozott, büszkék rá, de nem nagyon hiányzik nekik.

Ne feledjék, mit mond mindig a Titkosrendőrség kabalája, a Közönyös Vakkancs: „Polgárok, legyetek éberek! De ne túl éberek! Sok minden van, amit nem szabad látnotok. Csak ti akadályozhatjátok meg, hogy a házatok rejtélyes körülmények között leégjen! Vau-vau!”

Haha, lefogadom, hogy Vakkancs a legédesebb rajzfilmkutya! Talán egy nap a Titkosrendőrség nyilvánosságra hozza majd, hogy néz ki.

Friss hírek a néhány hónappal ezelőtt tartott Nyári Olvasótáborról:

A gyermekek, akiknek sikerült élve kijutni a könyvtárból – véresen, könyvtárosok beleivel borítva, kezükben az osztályuk szintjét jócskán meghaladó olvasmányok listájával – milíciába szerveződtek szintén túlélő társuk, a 12 éves Tamika Flynn vezetésével. A Homokpusztán gyakorlatoznak, több száz gyermek kiáltozik és mozog tökéletes egységben, míg Tamika egy dombtetőről figyeli őket, hogy kiszúrja a gyengeségeiket és dicsérje az erősségeiket.

Tamika újabban egy könyvtáros letépett kezét viseli a nyakában, figyelmeztetésként mindazoknak, akik szembeszegülnének vele, hogy ő már legyőzte a világ legrettegettebb teremtményét.

Megkeresésünkre Tamika azt nyilatkozta: „Nem nézünk körül. Nem nézünk magunkba. Nem alszunk. A mi istenünk nem mosolygó isten. Készen állunk a háborúra.”

Mikor megkérdezte, pontosítaná-e nyilatkozatát, Tamika kihívta tudósítónkat egy száznapos közelharcra, melyet tudósítónk elutasított, amikor is sikoltozva, nyomában több száz harcedzett gyerekkel elmenekült a helyszínről.

Folytatódik lusta napunk itt, Night Vale-ben. Pamela Winchell polgármester asszony sajtótájékoztatót hívott össze, melyen aztán nem mondott semmit. Egy összecsukható széken ült a pódium mellett, és hátrabillent fejjel szunyókált. Majd felriadt, és összecsukható székével a hóna alatt fénylő portált nyitott a levegőben, amin keresztül aztán távozott.

Mindez igen nagy udvariatlanság lett volna az összegyűlt riporterekkel szemben, ha azok valóban összegyűltek volna, ám ők korábban saját sajtótájékoztatón jelentették be, hogy inkább kivennék a mai napot, ha nem baj; mert a gyengéd délutáni napsütés valahogy még az éj sötét ölelésénél is jobban csábít ma a pihenésre.

Erre a sajtótájékoztatóra sem ment el senki.

Carlos kiporszívózta a nappalit, és most a ruháit válogatja. Tárgyakat emel a szeme elé, és döntéseket hoz róluk. Közben dudorászik.

A gyep nem tud dudorászni, ezért csendben marad.

Egy behatárolhatatlan, mégis fenyegető kormányügynökség ezúton szeretné Önöket emlékeztetni, hogy ufók tökre nem léteznek. Szeretnék emlékeztetni Önöket, hogy az ufók csupán meteorológiai léggömbök, a meteorológiai léggömbök pedig csupán kósza felhők, a felhők pedig csupán az alvásból megszökött álmok, az alvás pedig csupán gyakorlás a halálra, a halál pedig csupán egy része világunknak – ugyanúgy, ahogy mondjuk a homok és a biciklik -, a nagy, fényes Föld pedig csupán egy haldokló ember utolsó gondolata, aki erőtlenül nevetve rázza a fejét ezen az egész valószínűtlenségen.

Ne feledjék, ez nem csupán a törvény. Ez az egész egy illúzió.

Közeleg a Hálaadás, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent! Azt jelenti, itt az ideje a földön csúszva járulnunk a Barna Homokkő Torony elé, hogy hálát adjunk neki mindazért, amit tett, és mindazért, amitől irgalmasan megkímélt bennünket.

Remek alkalom ez arra, hogy összegyűljön az egész család, egyenek egy jót, majd közösen kikússzanak az éles köveken és homokon át, vércsíkot húzva maguk után térdükkel a terméketlen talajon, míg meg nem érzik a Barna Homokkő Torony fenyegető jelenlétét maguk fölött, de nem mernek felnézni. Nem mernek felnézni.

„Hála neked!” – suttogják. – „Hála neked, hála neked!” – inkább könyörgés, mint ima. Több benne a félelem, mint a hála.

És ha elfogadja, amit mondanak neki, Ön és családja visszatérhet otthonába – reszketve, biztonságban, együtt, reszketve, együtt.

És ha nem fogadja el?

Nos, ami azután történik, nem is számít igazán, nem igaz? Mármint, megkönnyítené, ha tudnák, mi történik? Nem. A tudás soha nem könnyít meg semmit.

A Barna Homokkő Torony. – Adjon hálát! Kiáltson hálát! Sikoltson hálát!

Most pedig egy üzenet a szponzorainktól:

A műsor támogatója a CostCo nagykereskedelem. Mégis mennyit nyomhat egy test?

Ezen kívül a mai műsort hanghullámok hozták el Önöknek, melyek valahogy a fény egy formáján utaznak, és melyeket egy gép átalakít egy láthatatlan férfi hangjává, aki meghitten, halkan suttog az Önök fülébe. Nekünk ez nem tűnik természetesnek.

Strexcorp Szinergiai Rt.

Ne bízzon többé semmiben, amiben eddig bízott!

Ezen a napon, amelyen nem történik semmi, továbbra sem történik semmi.

Még a testi funkciók is szabadnapot vettek ki. Több bejelentést is kaptunk nem dobbanó szívekről, nem fújtató tüdőkről, laza, ernyedt zselévé váló kar- és lábizmokról. Emberek holtan esnek össze az utcán, hirtelen elkékülve, hirtelen megszűnve, az ajkukról csöpögő nyál apró hab- és sártócsákba gyűlik a homokban. Szeretteik csak bámulnak, nincs erejük sírni.

Semmi, de semmi nem nagyon történik. Lusta, lusta nap.

Kedvenc helyi müzligyártó cégünk, a Flakey O’s hamarosan bemutatja legújabb slágertermékét, a Képzeletbeli Kukoricapelyhet. A Flakey O’s müzliséfei kizárólag a legédesebb, legkevésbé rákkeltő képzeletbeli kukoricacsöveket használják fel termékükhöz, melyekkel John Peters (tudják, a farmer?) fogja ellátni őket. A képzeletbeli ízt ropogós, ízletes képzeletbeli pelyhekbe sűrítik, melyek csak arra várnak, hogy Önök egy nagy tál tejjel elfogyasszák őket.

„Rendkívül izgalmas ez az új termék.” – nyilatkozta Miranda Yesby, a Flakey O’s új igazgatótanácsának tagja. – „Nagy örömünkre szolgál, hogy John Peters-szel (tudják, a farmerrel?) dolgozhatunk. Mármint majd ha sikerült előkeríteni. Látta valaki mostanában? Ugyanolyan nehéz lett megtalálni őt, mint a kukoricáját.”

Miranda azt is kijelentette, hogy ezúttal nem fognak élő, transzdimenzionális piramisokkal vírusmarketing-kampányt folytatni, mivel az előző költségei túl magasra rúgtak.

„Mármint, ahhoz nem is volt közünk.” – mondta. – „De ha lett volna, most elmondhatnánk, hogy egy bizonyos élő piramisnak igazán eszállt az egoja egy egyszerű vírusmarketing-kampánytól, és teljesen ésszerűtlen dolgokat kezdett követelni, mint például egy transzdimenzionális lakókocsit a helyszínre, amely kívülről normális méretű, de belül hatalmas, tágas tereket rejt. Lehetetlen. Végtelen. Ja, meg egészségpénztári juttatásokat. Szóval ha közünk lett volna hozzá, mostanra valószínűleg akkor is meg kellett volna válnunk a piramistól.”

Miranda ezután megköszönte az összegyűlteknek a figyelmet, és nagy, karmos mancsaival visszaásta magát a Flakey O’s irodájába.

Most pedig a közlekedési hírek:

Olvadozó jég csepereg. Szinte észrevétlen csordulnak le cseppjei a nagy hegyormok arcán. Apró csordogálássá állnak össze, a mozgás és víz legkisebb jelévé. Aztán a jel felerősödik, tiszta vizek csordogálnak tisztán lefelé, patakot alkotva. Patak mossa a kavicsokat és a törmeléket, alig van valami ereje, mégis feltarthatatlanul keresi a lefelé vezető utat.

Majd vízesésként csobban a magasból egy folyóba. Mély folyó váj magának utat a tájon, határokat rajzol, melyekért később háborúzni lehet. Erőszakosan, de rossz szándék nélkül csapódik a szikláknak. Egyre szélesedik, egyre lassul, mint egy szebb korba telepedő ember. Egy folyam, melyen csak akkor látszik mozgás, mikor valamit visz a hátán, valami élőt – mint egy szebb korba telepedő ember.

És végül a nagy finálé, mikor elnyeli a hatalmas óceán, melyben minden víz egy. Melyben végre nyugalomra lel. Akár egy szebbe telepedő ember. Akár egy emberi település.

Közlekedési híreinket hallották.

És a lusta nap folytatódik. A Világ Legjobb Hamburgereit reklámozó neontábla haszontalanul pislog a vakító napsütésben, fényének ereje pont olyan kicsi, mint állításának valószínűsége.

A Föld is egyre lassítja forgását, csatlakozik a tömeges fásultsághoz. A mágneses mezők megbolondultak. Ők az egyetlenek, akik megbolondultak, minden más teljesen elernyedt.

Akiknek még van működő szívük és tüdejük, azok is csak fetrengenek és olyanokat mondanak, hogy „Uhh, kit érdekel?” és „Jaj de macerás!” ha valamivel stimulálni, vagy gondolkodásra bírni próbálják őket.

Egyre lassul a Föld. A gravitáció is lazsál. Lebeg a mikrofonom.

Carlos is lebeg, és kap az alkalmon, hogy kitakarítsa az ereszcsatornát. Milyen szorgalmas! Milyen… uhh… nincs energiám több szót kitalálni.

A rádióhullámok különös módon reagálnak a gravitáció hiányára és a változó mágnesességre, amit a Föld lassulása okoz. Szóval ha nehézkesen éri csak el Önöket ez az üzenet, elnézésüket kérjük, de nem fogunk tenni semmit az ügyben.

Dolgokat csinálni, mi? Mozgás, értik ugye? Létezés? Tudják hogy értem...

Mi az? Gyakornokunk, Marureen szemei felfelé ugrálnak egyébként mozdulatlan arcán. Szája nagyra van tátva. Orcái elernyedtek. Azt hiszem, jelezni akar valamit. Gondolom el kéne fordítanom a fejem, és megnézni, mi az… gondolom.

Na jó, akkor gyerünk…

Hallgatók, munkára fogom a nyakizmaimat, és elfordítom a fejemet.

Ó, már látom. Kialszik a Nap. Igen. Egy sötétségből és nemlétből gyúrt tumor csúfítja el a világosság arcát. A fény egyre halványodik. Ott megy minden élet forrása, csatlakozik mindannyiunkhoz, hogy kivegye a mai napot egy kis semmittevésre.

Ez valószínűleg nem jó hír.

Valószínűleg tennünk kéne valamit az ügyben.

De izé… tudják… na mindegy. Legalább láttam, mi lett a Breaking Bad vége.

Most pedig nem is annyira elviszem Önöket, inkább csak itt hagyom – és mielőtt eltűnök, gyengéden odébb tessékelem Önöket az időjárás irányába.

Üdv újra! Üdv újra itt! Itt, azt hiszem egyfajta krízis után.

Hogyan oldódott meg? Ki mentette meg a világot?

Senki. Nem is kellett megmenteni. Vannak csendes időszakok, rések, pihenők, megállók. De a világ csak botladozik tovább. A nap újra fellobbant, a világ újraindult. Mozdulatlan testek, melyek kéken hevertek a szürke járdán, hirtelen fellélegeztek és felültek a kékesszürke fényben.

Felkelünk, továbblépünk. Egyetlen állapot sem tart örökké. Minden múlandó.

Frances Donaldson, a Régiségbolt vezetője újra erőszakosan töri össze sorra készlete régi tárgyait, ahogy szokta.

Az Arctalan Idős Hölgy, aki titokban az otthonodban él, megint elsuhan időnként a szemed sarkában, és ismeretlen céllal rendezgeti a dolgaidat.

A legyek tovább köröznek a szemetes körül, de több lendülettel, több hévvel.

Gyakornokunk, Maureen hozott nekem egy kávét. [szürcsöl]

Ahh, igen, így már jobb. A kávé azért segít néha, nem? Máskor meg csak ront a helyzeten. De ez mindenre igaz.

Virágzik az üzlet, az emberek mozgásban vannak, az események zajlanak. Minden a szokásos, minden visszatért. Fent vagyunk! Tele vagyunk energiával! Készen állunk a következő Nagy Dologra, amit készítenek nekünk, amit kapunk, amit tesznek velünk.

Mindeközben Carlos azt mondja, mozgalmas napja volt, és lehet, hogy alszik egyet. Ez… nos, egész jól hangzik.

Hallgatók, azt hiszem, itt az ideje, hogy búcsút mondjak Önöknek. Van egy hely Night Vale-ben, ahol nagyon szeretnék most ott lenni. Talán az én lusta napom még nem ért teljesen véget.

Maradjanak velünk egy éles vonításra, kaparászásra az ajtón, egy hirtelen az arcukra húzott csuklyára, és egy ízletes sülttök-receptre, amit a családjuk egyszerűen imádni fog!

Jó éjt, Night Vale! Jó éjszakát!

A nap közmondása: A mai napon a történelemben: hétköznapiság és iszonyat és szerelem és fák.