#napi abszurd

[telaviv-delhi]

Kedves Rákellenes Liga és kedves motorosok!

Röviden: A KURVA ANYÁTOK, az!!!!

Bővebben: melyik irodában büdösödő, unatkozó faszarcnak jutott eszébe, hogy az energia meg klimaválság közepén motoros felvonulást szervezzen Budapesten keresztül "a rák ellen"?!!!

Mert én a rákokozó kipufogógáztól rákot, a motorjukat üvöltető seggfejektől meg áttétes agyfaszt kapok! Levegő és zajszennyezéssel a rák ellen?!!! Rákellenes SUV felvonulás nem lesz?!!! Más abszurd ötlet: Orbánnal a korrupció ellen?!!! A hobbimotoros, bolygógyilkos seggfejek a greenwashing helyett a cancerwashinggal nyomulnak?!!!! a szerencsétlen rákos betegek érdekében füstölik és bömbölik szét a Belvárost? Miért nem inkább a kedves mamátokat teszitek boldoggá!!! Miért nem inkább a négy fal között csináljátok?!!! Szégyeljétek magatokat, képmutató faszok, a Rákellenes Liga idiótáival az élen!!!

Maradok csekély tisztelettel,

Egy pesti bringás

[sztivan]

három éve halt meg az apám, és most nem csak róla szeretnék írni, hanem arról is, hogy a teljes magyar társadalom mennyire nem dolgozta fel azt a kollektív traumát, ami 2020-21-ben történt

szóval lehet játszani azt, hogy visszamegyünk a normalitáshoz, de az, hogy akkor egy év leforgása alatt meghalt ötvenezer ember egy olyan betegségben, ami egy évvel korábban még nem létezett, közülük ráadásul nagyon sokan az állam hibái és a társadalom felelőtlensége miatt, azt jelenti, hogy több százezren vagyunk, akik akkor elvesztettünk valakit, és ez nincs kimondva, nincs feldolgozva, úgy teszünk, mint ha mennénk tovább, és egyéni tragédiák történtek volna, nem pedig közösségi

ahogy telik az idő, megy előre a személyes gyászfolyamat, és pont emiatt, hogy a mennyire hiányzik szakaszt lezártam magamban, érzem most már a teljes súlyát annak a tökéletes elbaszottságnak, hogy megbetegszik, de nem foglalkoznak vele, mert nem covidos, majdnem meghal, erre kórházba viszik, megmentik, viszont bent megfertőzik coviddal, és abba már viszont belehal. szóval én otthonosan mozgok az abszurd műfajokban, de ez azért mégis erős volt, na

és hogy hány százezren vagyunk ebben az országban, akik nem csak azt éltük át, hogy elvesztettünk valaki fontosat, hanem azt is, hogy eközben az állam előbb nem védi meg azt a polgárát, aki gyenge és segítségre szorul, majd azt hazudja, hogy megküzdöttünk a bajjal. fél évvel később pedig, amikor napi 200-300 ember halt meg így, a társadalom jókora része nyálcsorgatva azon verte magát, hogy mikor lehet már kiülni sörözni, mint ha nem lehetett volna még várni két hónapot, ha már annyit vártunk, amíg elég embert beoltanak. ott akkor azt írtam, hogy az állam megszűnt államként működni, a társadalom vagy nemzet, hívjuk akárhogy, pedig minden szolidaritását feladta. úgy próbálunk tenni, mint ha ez az egész meg sem történt volna, a társadalom azt a döntést hozta, hogy ez az egész nem számít, és ezzel a társadalommal, ezzel az állammal együtt kell élni még most is

értem persze, hogy mi még ennél is sokkal durvább közösségi traumákat sem voltunk képesek együtt feldolgozni. de mondjuk már ki, hogy itt történt valami nagyon rossz. és hogy nincs normalitás, nem tudunk visszamenni bele, csak sokkal rosszabb lesz minden, ha ami megtörtént, abból nem tanulunk, és nem is próbálunk úgy tenni, mint ha lett volna miből tanulni

[heidelberger]

Beperelt tudjukki

Egy kollégától olvastam nemrégen, hogy azért kezdte el itt írni a blogot, mert megy a gyermekéhez és hogy ne kelljen az utazásról 8 embernek napi 8 emailt megírni ugyanarról majdnem ugyanúgy.

Nahát, én is így, híradónak szánva kezdtem ezt 10 éve, az első kezelésnél, majd folytattam most májusban és igen, nekem is lettek követőim, nem csak a család és a barátok közül. Azt is osztom, hogy más így írni, de nem mondanám, hogy rosszabb.

Ezért (is) úgy döntöttem, hogy folytatom. Másrészt pedig azért, mert nem baj az, ha le lesz írva ez is folyamatában, úgy ahogy az most éppen történik. Memoár, ha úgy tetszik.

Szóval pénteken voltam az onkológusnál. Kontrollon. Megbeszéltük, elmeséltem, hogy volt, mint volt. Én picit meg is könnyeztem. Ő is meghatódott. Másodszor már. Pedig ott nem extra feltét a pizzán, ha valaki daganatos. Az útravalóm az volt, hogy időt nyertünk és hogy az elsődleges feladatom az, hogy az immunrendszerem teljesen rendben legyen és hogy ne érjen stressz. Nekem már mindent is el kell tudni engedni, ami evilági probléma. Ami itt, ebben az országban körülvesz, azt pláne. Nevelgessem a sok-sok gyermekemet és örüljek nekik. Meg is nyugodtam ezzel.

Ballagtam hazafelé a hőségben, a könnyeim már a küszöbön felszáradtak, de a péppé műtött orromban szipogott még az űr, majd az autóban a kedvenc zenéimet hallgatva boldogan hazamentem.

Nem is sejtettem, hogy ez a nyugalom addig tart, amíg a postaládáig el nem érek.

Benne várt az értesítés, hogy ajánlott levelem van a bíróságtól. A gyomorideg azonnal feltört a torkomig, a pulzusom a nyakamban a fülemig lüktetni kezdett mert tudtam, hogy ezzel most megint kezdődik.

Nem bír nyugton lenni, nem bírja abbahagyni, nem bírja elviselni, hogy még élek, hogy nem róla szól az életem és nem vagyok olyan nyomorult, mint ő.

Rögtön végigfutott rajtam, hogy hiába a mondás, hogy egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá, de most majd mennem kell, mert ez leránt oda, ahol érző ember nem akar lenni.

Elmentem a levélért és igen, az van benne, per a pénzemért, ami olyan abszurd így 5 év után, hogy azért azt le sem írom. Egyelőre.

Viszont az is beugrott, hogy a stresszt is kezelni kell, ezért inkább kiírom. Álljon itt, ahogy már állni akart 10 éve is, hiszen akkor próbálkozott először, majd 5 évvel ezelőtt azt hittem megszabadultam tőle, de következett 4 év pereskedés, nem kevés stresszel, mire végül csak kiújult a daganat, most pedig újrázik. Ez is.

Rossz estém volt. Aztán vasárnap felmentünk a Nagy-Morgásra. Oldani a feszültséget. Nem is rossz 1 hónappal a C12 után. Elfáradtam, de el nem felejtettem.

Nekiállok újra. Ha megoldottam a következményt is májusban, majd megoldom az okot is. Aztán csak vége lesz mind a kettőnek.

[fhjtblr]

Miért szorong a mai fiatal?

-kérdésfelvetések egy ex-bölcsész nézőpontjából-

Mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan tapasztalatokkal, amik a szorongás állandóságára utalnak. Mindenki szorong. Az a tény, hogy esendőek vagyunk és az életünk értelmetlenül véges, nem biztos, hogy megfelelő kiindulási pontként szolgálhat erre a kérdésre. Éppen ezért igyekeztem kellőképpen megragadni minél pontosabban az okokat, abban bízva, hogy ha képes vagyok megmagyarázni a szorongás eredetét, akkor túl tudok lendülni valahogyan ezen a (lét)állapoton.

Camus abszurd embere gyakran azt erősíti meg bennem, hogy ha egy kicsit távolabbról vizsgálom a mindennapjaim körforgását, akkor talán közelebb kerülhetek a szorongásaim eredetéhez. Annak felismerése, hogy a napi tevékenységeim sokasága értelmetlenül porlad szét az idő múlásával (és én mégis tovább húzom az igát), reménytelenséggel és kétségbeeséssel szokta eltölteni az egész lényemet. Talán Sartre egzisztencializmusában kellene békére lelnem ilyenkor, engem mégsem nyugtat meg az a felismerés, hogy a nem-számításom akár fel is szabadíthat. Általában Nietzsche szenvedésről alkotott felfogása szokott kilendíteni ebből az elkeseredettségből, akinek az amor fatijával szoktam vigasztalni magam egy áltagosnál szorongatóbb helyzetben. Amint képes leszek szembenézni a sorsom elkerülhetetlenségével, a szorongás is elpárologhat belőlem. A múlandóságom puszta ténye tehát felszabadítómként is értelmezhető. Tényleg legtöbbször csak azért szokott szorongani az ember, mert érzi, hogy az élete véges? Van-e olyan helyzet, ami szorongatóbbnak tűnhet, mint az a tény, hogy egyszer elpusztulunk? Létezik-e olyan lehetőség, ami a múlandóságot a teljes valójában (bármiféle kontextus nélkül) értelmezi?

Az ilyen jellegű kérdésfelvetések azonban mind csak tapogatózások, elkapkodott vizsgálódások, nem adnak teljes körű talajt arra vonatkozóan, hogy mi okozhatja a szorongás kialakulását egy fiatal elméjében; történetesen épp az enyémben.

Alain de Botton Státusszorongás (Status anxiety) című könyve konkrét, közeli megfigyelésekre tesz kísérletet a témával kapcsolatban. Olyan okokat sorakoztat fel, mint a szeretetéhség, sznobság, elvárások, meritokrácia vagy egy külső tényezőtől való függőség felismerése. Tehát azért szorongok, mert a kemény munkámmal és igyekezetemmel szeretném elfogadtatni és megszeretetni magam azért, hogy a külső körülményeimet olyanná formálhassam, amik egy  felsőbb kör elengedhetetlen tényezői, hiszen (úgy érzem,) ezek nélkül elvesznék a társadalomban. Ez egy elég meredek leegyszerűsítése a könyv alapállításainak, mégis azt gondolom, szükségszerű fejtegetésekre világíthat rá. Például arra, hogy hogyan egyeztessem össze az értékrendszeremet a társadalmi nyomások-okozta bizonyítási vágyammal? Miért ne tudnék úgy olvasni, értelmezni és esetenként írni (arról, amiről olvasok és amit értelmezek), hogy az ne lenne elfogadtatva az irodalmárközeg által? Milyen következményei lehetnek annak, ha valamiért mégis felvállalnám a festményeimet egy művészközösség előtt? Miért szeretném elfogadatni magam, “művész”-ként, amikor taszít ennek a fogalomnak a jelenlegi értelmezése, kontextusai? Mi számítana megfizethetőnek az “alkotásaim” közül? Szeretnék-e a pedagógusi közösség tagjai közé tartozni úgy, hogy közben értelmetlennek (sőt károsnak) látom a mai tanügyi rendszer logikáját?

Azt gondolom, hogy az ilyen típusú kérdések elég szemléletesen illusztrálhatják egy mai fiatal szorongásainak okait. Mégis az az érzésem, hogy egyik sem ad elég mélyre-hatoló képet arról, hogy mit is jelent igazán szorongani. Talán sosem leszek elég erős igen-t mondani (Nietzsche-i módon) a sorsom szorongató kérdéseire és szembenézni az abszurdlétem felszabadító erejével úgy, ahogyan Sartre javasolja nekünk. Talán fiatal társaim egy részének is vannak hasonló tapasztalatai, amikor szorongató helyzetekbe kerülnek. Egy dologban mégis biztos lehetek: amíg (földi) létembe vagyok kényszerítve, szorongani fogok. Szorongok tehát vagyok.

[sronti]

‘A single mother of two, she has often had to pay £14 taxi fares to cover the final stops of cancelled trains: “I can’t afford to do that.” One week, it happened so often, she says, that she “ended up breaking down and crying to one of the TransPennine staff”.

Napi abszurd

[hulberl]

Pomenád a gyöngyörbe

Sokáig nem emlékeztem semmire sem ebből a filmből, amivel beazonosíthattam volna. Kellog's életéről szól, aki a kukoricapehely megalkotója. Valójában a furcsa egészségfejlesztő szanatóriumáról szól, ahol például a napi 5 beöntést javasolnak . Zseniális abszurd humorú film, ami érdekes mód megosztotta a kritikusokat.

"HÚÚÚST és krumplit"

Nevelt fia kabát lerakási szokása :D

[tartsdmegazaprot]

Nem vonhatod ki magad a pszichózisból.

Nem lehetsz épelméjű, ha a valóságnak nevezett érzékelés messze távol áll attól, amit épelméjűnek gondolsz. Nincs a számodra menekvés.

Elképzelésem nincs mikor kezdtem el figyelni, mi lehet az elmebetegség csúcspontja. Hol törik meg a hullám, mit bír még el ez a nyomorult ország. Egészen biztosan nem ma történt, nem is a napokban. Sőt, ahogyan elnézem, lehet, hogy hullám sincs, csak nyakig érő víz.

A kéken sistergő képernyő, amit napi huszonnégyben bámulsz jobban érzéstelenít, mint a morfium.

Gyakorlatilag már mindenre érzéketlen vagy, így mindent meg lehet tenni veled. Csak azt a bejövő jelet érzékeled, amivel azonosulni akarsz. Például nem kéred ki magadnak, hogy egy idióta, akinek elvileg a kezébe kellene tenned az életed, hazugságvizsgálósdit játszik élőben. Nem programmal, nem válaszokkal, hanem egy megrendezett, nyomorult, szarul eljátszott ostoba geggel kampányol, neked meg el kell hinned, hogy bármi is amit látsz érdemben értékelhető.

El is hiszed. Mint ahogyan azt is, hogy attól majd jobb hely lesz az ország, ha új tolvajok jönnek a régiek helyére. Mert a dolgok jelenlegi állása szerint, már azon kívül, hogy akasszuk fel a régi tolvajokat más program nincs. Se gazdasági, se politikai sem semmilyen.

A boldog jövendő legnépszerűbb pártja pedig gyerekkorában nácisat játszott és tetszett neki. Valahogyan szerzett egy öltönyt, miközben kijött az ólból, valahogyan bemehetett a tiszti klubba, és most készül az asztalhoz ülni. Akkora a gyűlölet a kormánypárt iránt, hogy senki sem teszi szóvá. Legkésőbb akkor derül ki, hogy disznó, ha zabálni kezd. Akkor viszont már baszhatjuk a vacsorát.

Egyébként az országban minden szép és jó, ezt pedig a lakosság legnagyobb része meggyőződésesen hiszi. Konzervatív keresztény erény kétségbe vonni bárki emberségét, aki nem ért egyet velünk, kollektíven büntetünk városokat politikai pártállástól függően, pont olyan szektáriánus módon, ahogyan a Közel-Keleten csinálják. Innen már tényleg csak egy lépés a lámpaoszlopra fel, belek ki. És erről vannak nedves álmai az ellenzéknek is.

Ha Magyarország a test, azzal mutatjuk meg rettentő hatalmunkat, hogy faszán lábon lőjjük magunkat.

Sem együttérzés, sem szánalom nincs senkiben senki felé, aki nem a saját klikkjének tagja. Egy keresztény nem horgadt fel, hogy egy járvány közepén bezárják a nyomorultak közkórházát, egyet nem zavar, hogy kikerázott kurvák játsszák a nemzet kegyelmes asszonyát magánrepülőgépeken vagy újdonsült földbirtokosként, nem érdekel senkit, hogy tönkremegy az emberek másik fele, és már menekülni sem tud, mert sikerült mindenkiből egy nyomorult szigetet csinálni az elmúlt évtizedekben.

Közben olyan sikereket könyvelhetünk el, mint az üzbegisztáni burgonyakutató központ felállítása - amin tényleg lehetne derülni, már, ha közben nem az lenne a központi kérdése az embereknek, hogy hány napig tud még ennivalót venni a boltban, illetve hová tudna elmenni dolgozni, mert hogy ugye senki sem gondolja, hogy a jelenleg bezárt üzletek fele valaha is mégegyszer kinyit majd.

És nem lesz holnap. Csak egy újabb nap újabb abszurd, börleszkbe illő hírekkel, egy újabb csodálatos nap ebben a Magyarországnak nevezett Burgonyaköztársaságban, ahol arra fogadunk, hányan haltak meg, és annak örülünk, hogy nem mi.

Forrás: Jászberényi Sándor facebook oldala

[samuraisam]

volt-van ugye valamennyi vita róla, hogy a “jogállamiságt”/rule of law mennyire megfoghatatlan kategória, mit jelent a való életben mondjuk a demokrácia fogalmához képest stb. én természetesen egyetértek pl. a széky jánossal abban, hogy a demokrácia hiánya miatt kellene tiltakozni ill. azt kellene orvosolni (miközben minden bizonnyal nem értek vele sok mindenben egyet azzal kapcsolatban, hogy mi számít a demokrácia hiányának). viszont furcsának tartom, hogy a „jogállamiság/joguralom“ kifejezéseknek mostanra az egész politikai diskurzusban általánossá vált az a jelentése, hogy ezek valami absztrakt, jogi-szakmai dolgok amik a való életben kb. azt befolyásolják hogy hogyan nevezik ki az alkotmánybírókat, vagy valami ilyesmi. ehhez képest a magyarok kb. negyede napi szinten láthatja budapesten - és nyilván egy csomóan meg pl. a balaton körül (is) - hogy folyamatosan úgy betonozzák széjjel a várost és rombolnak le műemlékeket, hogy az kívül esik mindenféle jogrenden, mert „nemzetgazdaságilag kiemelt beruházás“, és egy ellenzéki önkormányzat sem tud tenni semmit ellene (ill. ha éppen nem lenne „nemzetgazdaságilag kiemelt“, akkor is gyorsan elvették ezeket az ügyeket az önkormányzatoktól és odaadták a központi kormányzat hatáskörébe, ami abszurd). ezekben az esetekben nem csak a demokrácia sérül, hanem teljesen egyértelműen és nagyon sokakat nagyon közvetlenül érintően a jogrend, a joguralom és a jogbiztonság.

[plumsworld]

Korona: zavaros határzár, világos cikkek

Jó ötlet-e a határzár? Röst Gergely, a kormánynak is tanácsot adó Járványmatematikai Modellező és Epidemiológiai Elemző Munkacsoport vezetője szerint annyira nem. Szó szerint ezt mondja: „A kedvezőtlen trendet nem lehet kompenzálni a határzárral. A külföldi behurcolások tényleg meghatározóak voltak július elején, azóta viszont ezek aránya jelentősen csökkent, részben mert a saját eseteink száma is megnőtt.” Érdemes az egész interjút elolvasni, a Portfolion jelent meg.

A magyar határzár a gyakorlatban viszont egészen abszurd lett. Csillag Tamás foglalta össze, hogy miért, tőle van az ábra is. Érdemes ezenkívül Bakai Ádám virálisan terjedő, Szijjártónak címzett posztját is elolvasni ugyanerről. 

Hogy miért van ekkora káosz, azt KFG foglalta össze hétfőn. Budapest főpolgármester-helyettese ezeket kérdezi, és nonszensz, hogy ő erre nem kap a kormánytól hivatalból automatikusan válaszokat:

Mik voltak a kormány várakozásai?  

Mik februárban, amikor még nem tettek intézkedéseket?   

Mik áprilisban, a korlátozó intézkedések után?

Mennyiben teljesültek a kormány várakozásai?

Milyen okok játszottak közre az esetleges eltérésekben?

Mi az oka, hogy hazánkban enyhébb volt a lefolyás?

A látványosan növekvő esetszám minek a következménye?

Konstans mennyiségű tesztelés mellett nő valóban, s akkor tényleges növekedésről beszélhetünk?

Fokozott mértékű tesztelés mellett van-e a nagyobb esetszám, s akkor lehet, hogy csak az azonosított esetszám nő, nem pedig tényleges növekedésről van szó?

Azért is fontos lenne ezt tudni, mert mai nap rekordot döntött a napi új ismert megbetegedések és az aktív fertőzöttek száma is.

A halálesetek és a kórházi ellátásra szorulók száma ugyanakkor nincs rekordszinten. Ugyanannyi esetszám mellett nagyon eltérő lehet a valódi fertőzöttek száma. Ez utóbbira négy modellszámolás található a https://ourworldindata.org/covid-models linken. 

Ez alapján Magyarországon (és Svédországban) tavasszal jóval többen lehettek fertőzöttek, mint agusztus végén. A romániai számok ugyanakkor többszöröse a tavaszinak, a horvát számok a tavaszival vetekednek.

Mit tanultunk a tavaszi hullámból? Milyen intézkedésnek van igazán értelme? Ezt jártam körül a három héttel ezelőtti mikroblogos összefoglalómban (benne korábbi írásaim és egyebek linkjével). 

Abban is a legfontosabb talán ez a tanulmány, és az abban lévő táblázat arról, hogy melyik intézkedés hogyan befolyásolja az R-t.

Biztonságos-e így elkezdeni az iskolát? Ezt a témát járja körül alaposan ez a Qubit-cikk.

Nagyon világos írás még, és a magyar médiában nem láttam hivatkozva, amit Nicholas Christakis jegyez az Economistban augusztus elején. Összehasonlítja a SARS és a covid-19 terjedését, tényleg érdemes ezt megnézni, regisztrációval (fizetés nélkül is) menni fog szerintem.  

Végül annak, akit érdekel a hálózattudomány. Why, even during lockdown, do coronavirus infection curves continue to grow linearly? The answer lies in networks: https://www.pnas.org/content/pnas/early/2020/08/21/2010398117.full.pdf

[nonquebecoisayul]

Mikulás-napi vegyes: emlékek, francia sikerek és rendszerhibák, chicagói vendég, török védőnő és időjárás-jelentés

Ezekben a ködös, hideg éjjeli órákban bandukol és szánkázik a jó öreg Mikulás, a szakállas Télapó odahaza, akiben én még mindig hiszek és minden teketória nélkül kitenném a csizmám az ablakba. De sajnos Montréalban nem jár Mikulás, csak Père Noel, de az is csak majd a hónap végén. Így inkább iszom egy forró teát, ami elaltat és majd éjjel álmodom arról, hogy nekem is jött piros csomag az ablakba tele mindenféle földi jóval. Szűzi természetem már gyerekkoromban is előjött: simán be tudtam úgy osztani a kiszsák tartalmát, hogy karácsonyig kitartson: már 5-én este megterveztem a csomag kiismerését követően, hogy melyik nap mit lehet majd elfogyasztani. Aztán persze Melinda húgom bőven nyúlkált belőlük, mert ő simán megette az övét napok alatt, így az én tervem is mindig borult.

C’est la vie, nem igaz? Apropó, a múlt héten letudtam valamennyi vizsgámat. A kommunikációs kurzuson a tanár a párosan zajló szóbelin simán megmondta nekem és ukrán kollégámnak, Viktornak, hogy mi voltunk ketten a legjobbak a csoportban. Megtisztelő, tegnap elérhetővé vált az osztályzat is: amíg Viktor A-mínuszt kapott, én egy teljes A-val végeztem. Van sikerélményem, hurrá!

A nyelvtani kurzus zárásaképpen 3 órás írásbelink volt: ebből az első harmad egy szöveg nyelvtani elemzéséből állt, a második két órában pedig egy levelet kellett írni. Két téma volt, én azt választottam, amelyikben egy minisztériumi alkalmazottnak kellett írni egy korábbi személyes találkozó után, hogy mit javasolok a bevándorlók francisation-jának elősegítése érdekében. Bumm, abszolút nekem való téma: éppen számoltam, hogy 2016 óta összesen egy tucat franciatanárral volt kapcsolatom itt is, otthon is, és elképesztően vegyesek a tapasztalataim.

Én simán megírtam, hogy a projekt, amit javaslok, a québeci tanárértékelő rendszer teljes átalakítása, amivel ki lehet szűrni olyanokat, akikhez képest még én is többet tudok a francia nyelv grammatikájáról. Még nincs eredmény, kíváncsian várom, mire értékelnek. Sajnos a záróvizsgákat nem adják ki, betekinteni is csak akkor lehet, ha roppant bürokratikus úton megszerzem. Bőven elég ezt a lehetőséget meghagyni azoknak, akik elcsúsztak vagy csak 1-2 pont kell a továbbjutáshoz (a nyelvi kurzusokon minimum 65%-ot követelnek meg a következő szintre lépéshez!).

A diplomatakurzuson még van egy hét, de az eddigi gyakorlattól eltérően az újrabeiratkozáshoz előírtak egy szóbeli értékelést, amire tegnap került sor. Ismét ki kellett tölteni egy ugyanolyan papírt, mint 2017 tavaszán, amikor először jelentkeztem, aztán volt egy kellemes beszélgetésem egy nyugdíj előtt álló hölggyel (maga is bevándorlónak tűnt, de a franciája alapján nem tudtam eldönteni, honnan jött). Szerintem az a helyzet, hogy alig járunk a kurzusra és a tanárnő ugye alkalmatlan a posztjára: néha égbekiáltóan nagy hülyeségeket mond, egészen biztos vagyok benne, hogy én többet tudok a francia nyelvtanról, mint ő - és szerintem ez vérlázító. Az e heti óra már-már abszurd burleszkbe váltott, amikor a két lengyel kollégát megkérte a tanárnő, hogy énekeljék el a himunuszukat, akik ekkor felálltak, és mert annyira awkward volt a szituáció, én is így tettem, majd végül mindenki felállt, ők pedig elénekelték a nemzeti indulót - természetesen lengyelül. A franciaórán!

Nem csoda, ha úgy dönt a továbbképző intézet, hogy megszünteti a csoportunkat, de végül is engem már nem nagyon érint a dolog. Január nagy részét a tervek szerint Kanadán kívül töltjük ismét melegebb éghajlaton, és most hétfőn már jön egy férfi, aki felméri a költözésünk volumenét. Mintha tegnap lett volna, amikor ugyanez zajlott a Bem rakparton jó 3 évvel ezelőtt...

A múlt hétvégén volt az USA-ban a hálaadás (ha másról nem, a már otthon is elharapódzó Black Friday kapcsán tudhattok róla), és drága osztálytársam, Zsuzsi másodszor is meglátogatott bennünket Chicagóból. Azt hiszem, mondanom sem kell, milyen fontosak, élvezetesek ezek a napok! Voltunk múzeumban, az Oratoire Saint Joseph-ben orgonakoncerten a Bach-fesztivál keretében, bruncholtunk itt, vacsoráztunk ott és nagyokat nevettünk, de különösen Zsuzsi és Rafa rajtam: néha már veszélyesnek tartottam, annyira egy húron pendülnek:)

Aztán voltam rutin vérvételen is: ezúttal nem szédültem el, mert a kedves török védőnőt megkértem, hogy lefekhessek. Amúgy sem szeretem az ilyen orvosi megmozdulásokat, hát itt meg még jobban izgulok, mert ugye csak idegen az a nyelv, amin beszélnem kell. Természetesen ilyenkor az angolt részesítem előnyben: az is bőven challenging a rendelőben!

Végül írok pár szót az időjárásról, mert azt ugye decemberben már illik: egyelőre otthon havasabb a táj, mint errefelé: a november közepi nagy hóviharból nem maradt már semmi, és ugyan a hétvégén -7 fok volt a napi maximum és most sem lesz ez másképp, a hét középső napjain fagypont körül maradunk, így ha esik is valami, nem marad meg. De a téli előrejelzések nem kecsegtetnek semmi jóval: rideg és hosszú lesz. Remélem, mielőbb kiszabadulunk innen, de még mindig lebeg a költözési dátumunk.

Üdvözlöm a Mikulást és örüljetek helyettem is a csizmák tartalmának!

[mecsekalja]

Napi abszurd: amikor a Fidesz rácsodálkozik a gerrymanderingre :D :D :D

[viethanna]

főleg vietnámi nőkről

phong nhában van egy hatalmas barlang - ami azt illeti, egy rengeteg hatalmas barlang van ott, de van egy, ahova kis motoroscsónak-túrákkal lehet bemenni, amiket helyi nők-lányok-asszonyok kormányoznak. mikor már konkrétan a barlangba érnek, kikapcsolják a motort és kézzel evezik a 6-12 fős hajót még vagy 15 percig befelé, aztán kihessegetnek mindenkit a barlangba, és a bejáratnál gyűjtik be újra a csoportot. 

ugyanitt volt egy komp is, tulajdonképpen egy kis facsónak, egyszerre kb. 4-5 motort tud átvinni a folyòn, ezt is két nő irányította (akiknek az összes bizalmamat megadtam, mikor mikor átmentünk biciklivel).

a vízibivaly is komppal jött, csak ő mellette úszott

mivel már hetek óta bárhol, ahol van legalább egy nagyobb kádnyi víz, kiabáltak utánunk hogy boatrideboatride, ninh binhben (is) befizettünk egyre. (egyébként olyasmi lehet a munkamegosztás, hogy a nők eveznek, a férfiak meg kiabálnak mindenki után). itt négyen voltunk egy csónakban, egyikünk a néni, aki a sofőrünk volt arra a három órára. itt nem volt motor, végig ő evezett, meg nagyon hardcore módon kerülgette a cseppköveket a barlangokban. kb tíz perc alatt iszonyúan elszégyelltük magunkat és bejelentettük, hogy mi akkor most segíteni szeretnénk, mire előkerült három babaevező, ami szerintem elsősorban azért van a csónakban, hogy lehessen vele pózolni, és főleg a mi lelkiismeretfurdalásunkon segített, de legalább jól elfáradtunk. (azért a barlangokban inkább nem kalimpáltunk, a cseppkövek és a saját érdekünkben). amíg mi felmásztunk mindenféle dombokra, a néni a csónakban várt minket és halkonzervet evett a többiekkel, és szerintem remekül szórakoztak rajtunk.

valahol nagyon viccesnek és közben meg ugyanannyira inspirálónak is tartom, ahogy ezeken az gyönyörű (tényleg!) helyeken viszonylag instant kialakult az emberek válasza a turizmus igényeire - ha a turisták barlangokban szeretnènek csónakázni, akkor bevisszük őket csónakokkal a barlangokba, win win. amikor férfiak csinálják ezt, persze az is nagyon megterhelő kehet fizikailag, de azért asszem még keményebb lehet száznegyven centis nőként. nem akarom azt mondani, hogy közben a férfiak nem csinálnak semmit, de még nem teljesen tiszta, hogy mit is csinálnak, a legtöbbször kávézókban ülve, meg egy-egy függőágyban vagy a motoron alvás közben látom őket, meg hát ők a sofőrök. danangban azt mondták, hogy az ideális kor a házassághoz a fiúknak 30, a lányoknak 23-24 év. akkor ugyanis még mindenki beautiful, de utána a lányok arca elkezd öreg lenni, és hát ezt jobb nem megvárni. a fiúk meg azért várnak 30 éves korukig, mert addigra már elég pénzük van házasodni.

akárhogy is, az összes csónak-sofőrünk elképesztő menő volt eddig.

és persze mit tudom én, de azért kicsit abszurd, amikor találkoznak a világaink ezeken a pontokon, és nem azért nehéz kapcsolódni, mert másakultúránk meg más nyelven beszélünk, hanem mert mást akarunk egymástól. mert én szívesen barátkoznék, meg még lenne úgy tízezer kérdésem, de őt meg főleg az érdekli, hogy mennyi borravalót fogunk adni a végén. és az van, hogy szerintem ez tök oké. mert miért várhatnám el, hogy érdekelje, hogy ki a napi huszadik ember,  aki befizet a boatridera, és aki valami teljesen furcsa, sosem hallott országból jött ráadásul,és még csak nem is német (úgyhogy nem fog annyi extra borravalót adni.) szòval fura dolog ez a turizmus. de amikor éppen elkezdenék kiégni, mert a néni megcsapkod a nyilvános vécè előtt ha nem fizetem be a voluntarly donationt, akkor mindig történik valami nagyon jó.

[neighbourart]

LANTOS TIMI - porcelántervező-keramikus/porcelain designer-ceramist

Gyűjtötte korábban a mások által elvesztett bevásároló listákat, leeszi a csokiborítást a Túró Rudiról, munka közben gyakran hallgat London Grammart, kedvenc városa Tiszakécske.

She was collecting shopping lists that other people lost,  she eats the chocolate coating off of Túró Rudi, she often listens to London Grammar while working, her favorite city is Tiszakécske.

Timi asztala/Timi’s table.

Milyen típusú emlékek inspirálnak jobban: a jók vagy a rosszak?/What kind of memories inspire you the most: good or bad ones? Minden emlék a fejlődésemhez járul hozzá, én alapvetően a szép emlékekből jobban tudok táplálkozni, bár utólag visszagondolva, van olyan rossz emlékem is, ami a haladásomat szolgálta.

Every memory supports my development. I personally can work better with the good ones, however, giving it a second thought, I have such bad memories that also that helped my development process.

Ha újjászülethetnél egy ma élő vagy már halott művész személyében, kit választanál?/If you could reincarnate as a living or dead artist, who would you choose to be? Újjászületve a mostani teendőim szeretném folytatni a következő életemben, következő önmagamként születnék újjá :)

Reincarnated I would like to continue my current work, and I would like to be my new self in my next life. :)

Hogyan lendülsz túl az időszakos alkotói válságon?/How do you overcome a temporary artistic crisis? Igyekszem magam valamivel kimozdítani a helyzetből. Takarítok, elmegyek vízpartra, vagy egy magaslati pontra, így más perspektívából tekintek az adott alkotói problémára.

I try to distract myself from the situation. I clean, I go near water, or I hike up high so I can have a different perspective on my creativity issue.

Kinek mutatod meg először az új alkotásodat?/Who sees your work first? A legjobb barátomnak.

My best friend.

Mi a legkedvesebb gyerekkori emléked?/What is your favorite childhood memory? Amikor a nagymamám zacskós kakaót és túró rudit vásárolt nekem kicsi koromban.

When my grandmother bought me cacao in a bag and Túró Rudi when I was a child.

Mit érzel, amikor egy másik művész a tiédhez hasonló munkát készít?/What do you feel when a fellow artist creates something similar to your work? Örülök, hogy inspirálok másokat.

I am happy to inspire others.

Mit szeretnél, hogy miről emlékezzenek majd rád?/What would you like to be remembered by? Olyan emberként, aki megbízható, értékes s a mutatott valamit, vagy megtanított valamit az élet szépségéről.

Being a reliable person, who showed something or even better, taught something about the beauty of life.

Gyűjtesz valamit?/Are you collecting something? Kiskoromban radírt gyűjtöttem. A használtak voltak a kedvenceim, mert jól meglehetett figyelni a radír kopásából, kinek milyen szokási voltak. Például volt, aki óra közben lyukakat szurkált a Rotringjával, vagy volt, aki mindig ugyanott koptatta a radírt. Nagyon érdekes. Régebben még a mások által elvesztett bevásárló listákat is gyűjtögettem. Az emberek olykor egészen abszurd, össze nem illő dolgokat tudnak összeírni ezekre a cetlikre.

As a child, I used to collect erasers. The used ones were my favorite because one could observe the habits of others from the erosions of the eraser. Like there was someone who punched little holes in it with their pencil or else used it on the same side all the time. Very interesting. A while ago I was also collecting shopping lists that others lost. People can write absurd and non-compatible things on these pieces of paper occasionally.

Kedvenc budapesti pillanat?/Favorite Budapest moment? Munka után, naplementében átbiciklizni a Lánchídon.

To cycle over Lánc Híd (Chain Bridge) in the sunset after work.

Van olyan gyerekes szokásod, amit akkor csinálsz, amikor senki nem figyel?/Do you have any childish habits that you do when no one is watching? Leeszem a csokiborítást a Túró Rudiról.

I eat the chocolate coating off of Túró Rudi.

Mi volt a legnagyobb őrültség, amit eddig csináltál?/What was the craziest thing you have ever done? Fogtam magam és kimentem Japánba egy ösztöndíjjal.

I went to Japan with a scholarship.

Van-e napi rutinod?/Do you have a daily routine? Igen, a napindító kávé a napi rutinom alapja.

Yes, the base of my routine is a coffee to start the day.

Kedvenc tárgyad?/Favorite object? A pici unikornisom.

My tiny unicorn.

Hogyan fogsz neki egy új munkának?/How do you get started on a new project? Meghatározok egy irányvonalat, egy határt, amin belül szabadon mozoghatok. Ezek a határok mások egy plasztika és mások egy használati tárgy esetében. Az előbbinél több teret engedek az érzéseimnek, gondolataimnak, az utóbbinál a racionálisabb énem kerül előtérbe.

I define a trend, a border within I can move and create freely.  These borders are different regarding a statuette and different when it comes to an object for use.  In the first case, I give my emotions, and thoughts more space while in the latter case I rely on my rational self more.

Van egy jól körülhatárolható hangulat, amikor könnyebb számodra az alkotás?/Is there a particular mood that makes creating and working easier for you? A melankólia, ez a tudatállapot valahogy inspirál alkotás közben. Gyakran hallgatok London Grammart munka közben.

Melancholy, this is the state of consciousness that inspires me while creating. I often listen to London Grammar while working.

Sör vagy bor?/Beer or wine? Sör, szeretem, hogy könnyed és buborékos.

Beer, I like it is light and bubbly.

Kutya vagy macska?/Dog or cat? Kutya, mert jobban tudunk partnerként működni.

Dog, because they are better in being partners.

Mit szeretnél kifejezni az alkotásaidon keresztül?/What would you like to express through your artwork? Plasztikáimban kapcsolatokról, mozdulatokról, pillanatok megörökítéséről gondolkodom.

Regarding my statuettes, I think about the realization of relationships, movements and moments.

Milyen a stílusod?/What is your style like? Egyszerre laza és szigorú.

It’s easy-going and strict at the same time.

Mi az, ami a leginkább feltölt?/What can recharge you the most? A családom és a barátaim.

My family and friends.

Kedvenc város?/Favorite city? Tiszakécske. Az otthonom. Feltölt a családom, és a Tisza.

Tiszakécske. My home. My family and the Tisza recharge me.

Hol leszel 10 év múlva?/Where will you be in 10 years? Még nem tudom, éppen ezért izgalmas.

I don’t know yet but that’s what makes it interesting.

Kedvenc étel?/Favorite dish? Paradicsomos ételek, bármilyen formában.

Anything with tomatoes.

Kedvenc évszak?/Favorite season? Ősz. Minden a sárga különböző árnyalataiba borul. Már véget ért a nyár, a termést learattuk, de még nem köszöntött be a tél. Finom áthangolódási időszak a mozgalmas nyár és a csendes tél között.

Autumn. Everything is in different shades of yellow. Summer has ended, the harvest is over but winter is only about to come. It is an exciting transition period between the eventful summer and the quiet winter.

Mi a legrosszabb tulajdonságod?/What is your worst characteristic? Hajlamos vagyok túlhajtani magam.

I tend to overwork.

Melyik korban élnél szívesen?/In which era would you prefer to live in? A századforduló idején Párizsban. Ebben az időszakban bontakoztak ki a számomra legizgalmasabb festészeti irányzatok, izgalmas lenne beleszippantani ebbe a légkörbe.

At the time of the turn of the century in Paris. All the painting trends that I find fascinating started to bloom in this era.  It would be exciting to take a breath from that air.

Mi az az alkotás, amit mindenképpen meg kell csinálnod, mielőtt meghalsz?/What is that one artwork you have to do before you die? Nem a szakterületemhez tartozik kifejezetten, de szeretnék egy könyvet írni.

It is not in relation to my current profession, however, I would like to write a book.

Ha egyetlen tanácsot kellene adni más, esetleg még kezdő tehetségeknek, mi lenne az?/If you could give one piece of advice to someone else, maybe to a beginner talent, what would it be? Az, hogy higgyen magában, s tartson ki amellett, amiben hisz, bárki bármit is mondjon.

To believe in yourself, stand by what you believe, no matter what anyone else says.

-------------------------------------- NÉVJEGY - Lantos Timi:

"Szeretettel teli családban nőttem fel Tiszakécskén, anyukámmal és három testvéremmel. Anyukám virágkötő, ami meghatározó fontosságú vonzódásomat illetően a kézzel készült dolgok iránt. Kiskoromtól kezdve rajzolok, s szinte magától értetődő volt, hogy olyan irányba is terelem az életem, hogy ezzel foglalkozhassak. Kecskemétre jelentkeztem a Kandó Kálmán Képző és Iparművészeti Szakközépbe, ahol az is teljesen egyértelmű volt, hogy kerámiával és porcelánnal szeretnék foglalkozni. Tehát 16 éves korom óta kerámiával foglalkozom.

Sorsdöntő volt számomra az a nyár, melyet a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban tölthettem el, hiszen amellett, hogy megismerhettem a szakma kiemelkedő képviselőit, szert tettem az első fatüzes kemence égetési tapasztalataimra, és megismerkedhettem a kerámia sokszorosítás szépségeivel is.

Tanulmányaimat a MOME-n végeztem, ahol porcelán tervezőként végeztem, majd a  PTE Művészeti karának Doktori Iskolájába jártam. Két éve eldöntöttem, hogy szeretnék a korongon készített tárgyak esztétikájával foglalkozni, és elmélyedni a fatüzes égetés technikájában, ezért jelentkeztem egy japán pályázatra, melyet megnyertem. Azóta Japánban élek, Mashiko (egy kis keramikus városka két órányira Tokiótól) városkájában."

"I grew up in a loving family with my mother and three siblings at Tiszakécske. My mother is a florist which is a very important factor in my attraction towards everything that is made by hand. I have been drawing since I was very young and it was obvious that I will lead my life in that direction. I applied to the Kandó Kálmán Art School at Kecskemét where it was also obvious that I would like to work with ceramics and porcelain. So, I have been working with these materials since I was 16 years old.

The summer that I spent at the National Ceramics Studio at Kecskemét, because not only I got to meet the outstanding representatives of the profession, but I acquired experiences with wood-fired oven and I also got familiar with the beauty of ceramic reproduction.

I finished my studies at MOME (Moholy-Nagy University of Art and Design Budapest) where I studied porcelain design then I attended the Doctoral School of Art at PTE. I decided two years ago that I would like to deal with the aesthetics of objects made on the disc and to deepen my knowledge about the wood-fired oven technique, so I applied for a Japanese scholarship, which I won. Since then I live in Japan, in a town called Mashiko (a ceramics town, two hours from Tokyo)."

/////////////////////////////////////////////////////////////////////////////// TIMI MUNKÁI ITT TEKINTHETŐK MEG/CHECK OUT TIMI’S WORK HERE: Behance Instagram

[fhjtblr]

Miért szorong a mai fiatal?

Mostanában egyre gyakrabban találkozom olyan tapasztalatokkal, amik a szorongás állandóságára utalnak. Mindenki szorong. Talán az a tény, hogy esendőek vagyunk és az életünk értelmetlenül véges, nem biztos, hogy megfelelő kiindulási pontként szolgálhat erre a kérdésre. Éppen ezért igyekeztem kellőképpen megragadni minél pontosabban az okokat, abban bízva, hogy ha képes vagyok megmagyarázni a szorongás eredetét, akkor túl tudok lendülni valahogyan ezen a (lét)állapoton.

Camus abszurd embere gyakran azt erősítette meg bennem, hogy ha egy kicsit távolabbról vizsgálom a mindennapjaim körforgását, akkor talán közelebb kerülhetek a szorongásaim okaihoz. Annak felismerése, hogy a napi tevékenységeim sokasága értelmetlenül porlad szét az idő múlásával, (és én mégis tovább húzom az igát) reménytelenséggel és kétségbeeséssel szokta eltölteni egész lényemet. Talán Sartre egzisztencializmusában kellene békére lelnem ilyenkor, engem mégsem nyugtat meg az a tény, hogy a nem-számításom akár fel is szabadíthat. Ilyenkor általában Nietzsche szenvedésről alkotott felfogása szokott kilendíteni ebből az elkeseredettségből, akinek az amor fatijával szoktam vigasztalni magam egy áltagnál szorongatóbb helyzetben. Ezek azonban mind csak tapogatózások, óvatos vizsgálódások, nem adnak teljes körű talajt arra vonatkozóan, hogy mi okozhatja a szorongás kialakulását egy fiatalban, történetesen épp bennem.

Alain de Botton Státusszorongás (Status anxiety) című könyve konkrét, közeli megfigyeléseket visz véghez a témával kapcsolatban. Olyan okokat sorakoztat fel, mint a szeretetéhség, sznobság, elvárások, meritokrácia vagy a valami külső tényezőtől való függőség felismerése. Tehát azért szorongok, mert a kemény munkámmal és igyekezetemmel szeretném elfogadtatni és megszeretetni magam azért, hogy a külső körülményeimet olyanná formálhassam, amik egy felsőbb kör elengedhetetlen tényezői, mert úgy érzem, ezek nélkül elvesznék. Ez egy elég meredek leegyszerűsítése a könyv alapállításainak, mégis úgy érzem, szükségszerű fejtegetésekre világíthat rá. Például, hogy hogyan egyeztessem össze az értékrendszeremet a társadalmi nyomások-okozta bizonyítási vágyammal? Miért ne tudnék úgy olvasni, értelmezni és esetenként írni (arról, amiről olvasok és amit értelmezek), hogy az nincs elfogadtatva az irodalmárközeg által? Milyen következményei lehetnek annak, ha valamiért mégis felvállalnám a festményeimet egy művészközösség előtt? Miért szeretném elfogadatni magam, "művészként", amikor taszít ennek a fogalomnak a jelenlegi értelmezése, kontextusai? Mi számítana megfizethetőnek az "alkotásaim" közül? Szeretnék-e a pedagógusi közösség tagjai közé tartozni úgy, hogy közben értelmetlennek (sőt károsnak) látom a mai tanügyi rendszer logikáját?

Azt gondolom, az ilyen típusú kérdések elég szemléletesen illusztrálhatják egy mai fiatal szorongásainak okait. Mégis az az érzésem, hogy egyik sem ad elég mélyre-hatoló képet arról, hogy mit is jelent igazán szorongani. Talán sosem leszek elég erős igen-t mondani a sorsom szorongató kérdéseire és szembenézni az abszurdlétem felszabadító erejével.

[statusreport]

Valami nincs rendben velem

- jutott eszembe a konyhapultnál állva. Aztán az, hogy milyen sokáig tartott beismerni. És még most is furcsának tűnik, hogy sikerült beismerni, mintha nem sikerült volna igazán. Vagy nem is, mintha újra meg újra be kéne ismerni. 

Mert valami magyarázat kell legyen arra, hogy már megint nem alszom. Rendszeresen, hetente-kéthetente egyszer, elővesz az álmatlanság. Az az elbaszott fajta, amikor fáradt vagyok, van, hogy már jártányi erőm sincs, de mégis egész éjszaka csak forgolódom az ágyban. Jó, sokszor rászáradok a monitorra és akkor egyszerű a magyarázat, hogy miért nem tudok aludni, sőt, majdnem az egész életemet valami képernyőt bámulva töltöm, de van, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok, oda is figyelek rá, hogy lefeküdjek időben, de mégsem megy. 

De nem ez a fő gond. Ez csak egy kísérőjelenség. Ez is csak egy jele annak, hogy máshogy van drótozva az agyam. Csak éppen egy álmatlan éjszakán jutott eszembe megint, hogy valami nincs rendben. 

Mert leginkább arra kellene magyarázat, hogy... most foglaljam össze az egész életem?

Na jó, a legdurvább az, amikor nem tudok munkába menni. Sokáig nem volt munkám, aztán lett, általában olyan, hogy valami egész érdekes dolgot csináltam, jó fej emberekkel körülvéve. Amikor néhány váltás után megállapodtam, akkor egy viszonylag jól fizető és tényleg nyugis állásom volt. A főnököm volt az egyik legjobb haverom ráadásul. De akkor hatalmasodott el rajtam leginkább a dolog. 

Senkinek nem tudtam elmagyarázni, hogy miért van. Egyszerűen csak rohadtul ideges voltam, mert nem tudtam időben felkelni. Lehet, hogy már elaludni sem, de felkelni plán, szólt az ébresztő, aztán a szundi akár órákon át. Rendszerint a szükségesnél korábbra húztam fel emiatt az órát, ami talán csak rontott a helyzeten. Mire feltápászkodtam, már ki voltam borulva, aztán egyre idegesebb lettem mindenen, gyomorremegésig, de ilyen hülyeségeken, hogy mit vegyek fel. Sosem öltöztem elegánsan, vagy kifejezetten stílusosan, vagy divatosan, de mindig háklis voltam rá, hogy mit veszek fel. És ha nem találtam megfelelő ruhát, akkor gyakran ez volt az utolsó csepp a pohárban egy összeomláshoz. 

Ott ültem az ágy szélén, az arcom a kezembe temettem, és éreztem, hogy nem megy. Talán dühöngtem, csapkodtam is előtte egy kicsit, nem biztos. De a felkeléstől a felöltözésig biztos, hogy számba vettem a napi teendőket, össze-vissza ugráltak a gondolataim, és egyre jobban ideges lettem mindentől, amitől csak lehet. Közben folyamatosan marcangoltam magam, hogy miért vagyok ilyen, vagy milyen hibáim vannak, voltak, mit miért fogok elrontani, vagy úgy általában, miben vagy rossz az életben. Mindig arra gondoltam, hogy jól kellene éreznem magam és elégedettnek kellene lennem, de ettől is csak kiborultam.

Eleinte attól, hogy milyen szarnak és szánalmasnak látom magam meg az életem. 

Utána már attól, hogy valami gáz van velem, és minden szarság kiborít. Szóval ki voltam borulva azon, hogy ki vagyok borulva. Mint valami kiégés a depresszióban, mert akkor annak hittem, olyan volt. Előre fájt, hogy megint jönnek ugyanazok a gyötrő tünetek. És folyamatosan folyt el az erőm. Ha próbáltam erőt venni magamon, akkor még inkább, mintha egy lándzsa hegyének feszültem volna neki minden nekilendülésnél.

Szóval csak annyit kellett volna csinálnom, hogy felkelek, rendbe szedem magam, bemegyek a munkába és ledarálom valahogy a napot, aztán eltöltöm az estét a barátnőmmel, de nem. Csomószor ez megugorhatatlan feladat volt. Akár napokig fetrengtem otthon tehetetlenül, vagy bóklásztam, vánszorogtam, tényleg azt is erőtlenül, a városban céltalanul, hogy valamit csináljak, menjek ki, ha egyszer jó idő van. Kivettem betegszabadságot, ha tudtam. Vagy szóltam, hogy valami gond van, nem megyek be. Vagy nem. És nem vettem fel a telefont, akárki keresett, mert szégyelltem, nem is szégyelltem, sokkos állapotban voltam attól, hogy ez van. 

De mi?

Nem tudtam megmagyarázni. 

Be kellett ismernem, hogy valami nincs rendben velem, de az is rohadt szar érzés volt. Annyira fájdalmas, hogy igyekeztem mindig túl lenni ezen, és azzal a tudattal tértem magamhoz a több napos, több hetes ilyen kóválygásból, hogy jó, kész, kihevertem, most megemberelem magam, teljesen abszurd az egész, és nem lesz többet ilyen, mindent rendesen csinálok.

A nagy büdös francokat. Jött újra meg újra megint. 

Erre szépen rá is mentek a húszas éveim.

Szóval valami nincs rendben.

[csakazertis]

ja, hát ez vicces sem lesz, meg tanulságos se,

csak azért írom le, mert valószínűleg sokaknak érdekes, akik nem láttak még belülről ilyen intézményt. én magam se voltam ilyenben 10 éve, úgyhogy most jó volt újra látni azt az őrületet, ami egy ilyen helyen van. kívülről valószínűleg tök abszurd az egész, talán félelmetes is, és emlékszem, annak idején néha én is meg-megálltam egy pillanatra és feltettem magamnak a kérdést, hogy mi a faszt is csinálunk itt valójában. de aztán erre ott nincs idő, menni kell, meg csinálni és ez így jó. 

szóval voltam ma egy suliban, aminek a fedőneve gyógypedagógiai intézmény és módszertani központ, egyszóval speciális nevelési igényű gyerekek járnak oda. gondolhattam volna, mert napi szinten megyek el az épület előtt, tudtam, hogy valami suli, de mégsem láttam még gyereket se bemenni oda, se kijönni onnan. márpedig mindenki tudja, aki valaha látott iskolát, hogy ott tuti mindig valaki vagy bemegy, vagy kijön, a kérdés csak az, hogy mennyien, de mozgás mindig van. magyarországon viszont szeretjük ezeket a gyerekeket eltenni valahová, a helyre, ahová eltesszük, pedig észrevétlenül eljuttatni. az én gyerekem lassan tíz éves és szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor látott értelmi vagy testi fogyatékos gyereket. nna, mindegy is.

szóval bemész egy ilyen helyre, az első dolog, hogy kedves a portás. szerintem a portások 4,7%-a kedves egyébként, iskolákban ez kb 3,8%, de mondjuk nem csodálom, egész nap vagy csengetnek vagy üvöltenek mellettük, néha mindkettő. meg mindenkinek állandóan valami kulcs kell, lehetőleg sosem az, ami éppen nála van. szóval kedves a portás, és utána mindenki más is, bár üvöltő nagy faszság ügyében jöttél, minkenki mosolyog, segít, azonnal, elnézést 3 perc. így és így fog kinézni, akit keres, onnan fog kijönni. köszönöm.

szóval vársz a folyosón, ahol egyébként csend van, egy darabig, mert aztán kitör az egyik teremből egy fiú (kb egy fejjel és 70 kilóval nagyobb, mint te), plusz egy tanár. a tanár szépen mondja a srácnak, hogy jól van, marci, csak sétálj körbe, amíg megnyugszol. a fiú üvölt, hogy utálja a sulit, meg a griffendale-eseket. odaér hozzám, jó nagyot rúg belém, de látszik rajta, hogy meg is ijed rögtön, ahogy ránézek. hát ez nem volt valami jó, mondom neki, de ő csak sétál tovább. a tanár rászól, marci, csak simogatunk, nem ütünk. a néninek fájt. mondom neki, hogy oké, semmi gond. még egy kör, látom már, hogy ma én leszek az ő spannja, lök rajtam egyet. figyuszka, én nem bántottalak, légy szíves te se bánts, mondom neki, de ő csak megy tovább. a tanár rám néz, nem bassza le a gyereket, mint a pengős malacot, de rászól, ne lökdösődj, tudod, csak simogatunk. nekem meg azt tanácsolja, hogy álljak arrébb, mert még kaphatok. nem gáz, mondom neki, nem tudja, hogy én ezeket jobban szeretem lemeccselni. azért fosok, nagydarab a srác. a következő kört megelőzöm, heló, mi lenne, ha inkább kezet ráznánk? nem, lök. utálom a griffendale-t üvölti, a roxfortban akarok lenni. oké, az nem egy ház, de mindegy, jegyzem meg magamban, mert okoskodni muszáj. még egy kör, közben kicsöngettek, elkezdenek kijönni a gyerekek. jön a srác, meglök egy másik gyereket, rászólnak, odaér hozzám. hugrabug? kérdezem. leszarja, taszajt rajtam egyet. ááá, szerintem ne lökdösődjünk, az nem jó semmire. aztán megjön egy pár másik srác, elkezdenek vele beszélgetni, ő csak üt, de aztán valaki sikerrel jár, úgyhogy már nem üt. egyik gyerek sem üt vissza. senki nem kiabál vele. nna, hát végül csak nem lettünk öribarik, de ez egy ilyen wirtschaft.

közben jönnek sorra a gyerekek. a legtöbbet fogni kell vagy vinni, de aki kb. tud egyedül közlekedni, azok megfogják egymás kezét vagy vonatoznak egyik teremből a másikba. ottmaradt a levi! az egyik tanár leszól a földszintre egy kisfiúnak, légy szíves szólj, a valami néninek, hogy itt felejtette a levit. a fiú el, bennem felmerül, hogy valóban szólni fog-e vagy 5 másodperc múlva töröl a memória, szerintem nem fog szólni (nem is szólt). levi ül a teremben egyedül, nézeget kifelé, grimaszol valami felfoghatatlant és várdogál. de nem baj, egy másik néni leviszi levit a valami néni után. hová megyünk? a négyes terembe, informatika. hová megyünk? a négyes terembe, informatikára. hová megyünk? tudod, az informatika terembe. a négyes, a földszinten. és ez még négyszázszor, mert két lépcsősor van. valószínűleg utána is felteszi majd ezeket a kérdéseket, csak másnak.

időközben egy idősebb kisfiú hoz egy fiatalabbat, kéz a kézben indulnak lefelé a lépcsőn, elég lassan megy, senki nem jár valami biztosan. egyébként ez tök jó, úgy látom, a kisebbeket a nagyobbakra bízzák, de nem csodálom, nem hiszem, hogy ezt máshogy kézben lehet tartani. a kicsi aztán az elsőn úgy dönt, hogy lefekszik a földre, nem tudjuk miért, mert nem beszél. a nagy nem hagyja ott, csak vár. ő is valahol máshol jár, mosolyog, valakihez beszél vagy csak magában? aztán megsimogatja a fekvőt, elszámol háromig és felállítja. végül őket is kézenfogja valaki és eltűnnek valahová. 12 perc, csengetés, mindenki átjutott oda, ahová mennie kellett, még azok is, akikről első blikkre azt mondtam volna, hogy nemcsak azt nem tudják, hogy hová kell menni, hanem azt sem, hogy hol vannak. jött egy kislány, ránézésre nagyon koraszülött baba lehetett, fixírozott, mosolyogtam, mosolygott, integettünk egymásnak. felvonatozott ő is a másodikra.

eközben semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ha nem lennék ekkora csicska, hogy nem akarok ennyire keveset keresni, hanem lenne bennem annyi kurázsi, mint azokban, akik itt dolgoznak, akkor már most letenném a táskám és itt maradnék és holnaptól soha többet nem tanítanék angolt. vagy igen, de nekik. persze csicska vagyok.

megjön az emberem, mondanom sem kell, hogy szuperkedves, mondja, hogy pillanat, azonnal jön, én szabódok, hogy nyugodtan, én ráérek, ez nem annyira fontos. ledíleljük, amit kell, majd visszahívnak (!) holnap, mert ma nincs itt az igazgató. - elnézést, azért kellett ennyit várnia, mert most volt az első kutyás foglalkozás. - ne vicceljen, semmi gond. és hogy ment? - rosszul. de ez volt az első, a negyedikre majd belejönnek. és van a zsebemben egy krumpli. na viszlát! - viszlát!