#mi a különbség a veréb között? | Explore Tumblr posts and blogs

aretsorozat · 6 years ago

Text

51. 4/4.

Két kutya, egy veréb meg egy űrcsótány beszélget. Mátészalka gyászban van.

Szadó Nagyúr nagyot ugrik. Kuglóf a Túróban.

UGRIBUG ORGYILKOS LESZ?

Az most már tuti, hogy a Gazdag Kábel ügyvezető igazgatója meg van húzatva.

Ebben az igen kellemetlen, szutykos, nedves, retkes időben is ott ül a szokott sétatéri padján, hogy azt a két hihetetlenül randa kutyát etesse. Végül is, mi az a két dög? Talán városi galamb, alias repülő patkány, hogy rászorulnának Té úr sörét keménységűre száradt apró pogácsáira? Nem mintha a galambok rászorulnának… No de a Doki kutyája? A Gál bácsi iszonyatos nézésű csaknem rottweilerje még csak-csak, no de karácsony másnapján? Ilyenkor még a kóbor kutyát is maradékot okádnak. És Doki kutyája lassan amúgy is annyira kövér már, hogy benevezhetne a lakótelepi „öreg néne tacskója” hasonmás versenyre.

Az első helyezés mellé a különdíjak is garantáltak: ólábúságban ás kajla fülűségben Hiriget nem lehet felülmúlni.

De Té úr csak dobálja a pogácsákat. Oda se figyelve, hogy a két kutya közül egyáltalán reagál-e erre valamit. Csak egy moccanást. Tekintettel követést, mégis, az eldobott sütemény hová esik. No igen. Még Dzishád se éhes. A kocsonya levéből kihalászott, külön a számára vásárolt hat darab disznófarok, jó sok hájas disznósegge húsával, még őt is eltelítette kicsinység időre.

A társaság legélénkebb tagja egy veréb, aki csaknem mindig csatlakozik Té úr padjához, így most is ott ugri meg bug. És csiveg.

- Hogy én öljem meg?- méltatlankodik. Dzsihád foghegyről válaszol neki.

- Te.

- És akkor ne is Jobbágy, hanem Hartai urat?

- Őt.

- De én csak egy ilyen pici kanveréb vagyok!

- Most ilyen pici vagy? Máskor ezt kikéred magadnak.

- Egy gyilkossághoz képest vagyok pici!

- Abban se a méret a lényeg.

- De!

- Velem te ne vitatkozz!- Dzsihád kezd ismét ingerült lenni, pedig ennyi

disznófarokkal a belében ezt még ő se hitte volna el magáról.

- Mért nem öli meg maga?

- Mert ezt a melót rád osztottuk, te veréb.

- Magának ez egy harapás, ha torokra megy.

- Neked is, te tyrannosaurus…

Erre a viccre Hirig úr felvihog, aztán fájdalmas pofával abbahagyja.

Az ő hasa is annyira tele van, mintha belülről rúgták volna oldalba, és most fáj minden bordája, még amikor nagyobb levegőt vesz, akkor is.

- Té úr, védjen meg!- száll Ugribug az űrcsótány mellé a padra. Té úr összerezzen. – Bocsáss meg, mit mondasz?

- Mondja meg ezeknek, hogy nyírják ki ők Hartai urat!

- Tényleg, uraim, mért nem maguk intézkednek?

- Azt tesszük, nem? Intézkedünk.

- De egy veréb, mint orgyilkos…

- Éppen azért.

- De…

- Nincs vita!

Na, ez aztán a demokrácia. Mi? A fennkölt, igen fejlett űrpolipok? Akik orgyilkost küldenek egy probléma magoldásához. Amikor ez különben is neki, mint a Földre hivatalosan akkreditált ágensének lenne a feladata. Azt bezzeg nem engedélyezték, hogy Ónagyot eltegye láb alól. Még idejében.

És akkor…na, mindegy. A mi lett volna, ha…játékhoz nincsen kedve. Ahhoz sincsen. Semmihez nincsen!

Innen! Erről az ergya planétáról eltűnni ebben a pillanatban.

Na, ahhoz lenne…

- De nem eszik a pogácsát, uraim?

- Nem! És nem ajánlom, hogy még eggyel pofán dobjon!

- Kérem. Máskor az ilyet röptében elkapta. Hirig úr, maga se kér?

- Köszönöm, Té úr, de talán eltehetné azt a zacskót.

- Tegyem?

- Vagy ne tegye.

- Tegyem vagy ne tegyem? Ez itt a kérdés? – kerülhet-e egy űrcsótány hím hamleti dilemmába, talán mindjárt most ez következne, ám Ugribug még nem nyugodott bele abba, hogy ennyire brutálisan kiszélesítették a munkaköri kötelességeit.

- De hogy öljem meg?

- A lényeg, hogy balesetnek tűnjön.

- És ha ezt nem vállalom?

- Nem muszáj ám kijutnod a csillagok közé…

- Ez zsarolás!

- Az. És?- nem mondhatni, hogy Dzsihádnak úrnak rosszul ám a cinizmus.

Igazság szerint ebben az álcájában semmi nem állna jobban neki. Bár az igaz, neki meg anno nem volt ám muszáj egy szemlátomás életveszélyesen agresszív és hamis rottweiler keverék bőrébe bújnia. Vagyis az a szólás, hogy ruha teszi…, pl. erre a speciális esetre alkalmazva: álca teszi az űrpolipot.

Ugribug mélységes csalódottságban elhallgat.

A beálló csendben Té úr megint magába kezd merülni, ezt látván Hirig

morogja meg. – Magával meg mi van, Té?

- Hogyhogy mi van?

- Punnyadtnak látszik.

- Csodálja?

- Az kiderítette már, hogy a Lidérc honnan került elő?

- Nem.

- Na és azt, hogy azt a műsort hogyan csinálta?

- Azt se.

- És valami ötlete?

- Ha lenne, nem ülnék itt.

- Hanem hol ülne?

- Hajtanám a lidércet a lápon.

- Hol?

- Attól lápi lidérc, nem?

- Ja, hogy ez amolyan űrcsótány humor volt…

- Nem, Dzsihád úr, ez keserű humor volt.

Megint beáll a csend. Té úr eltűnődik azon, mi történne, ha a tiltás ellenére mégis megint pofán dobná Dzsihádot egy kővé keményedett sajtos pogácsával.

Tényleg képes lenne őt rottweiler formájában megharapni? De aztán valami konstruktívabb jut az eszébe. Lenéz a verébre, aki duzzogva ül mellette a padon, a tollát felfújva, amiről másfélszer akkorának látszik, mint különben, de így is elég pici egy brutális gyilkossághoz. Bár például egy vírushoz képest ő is akkora, mint egy fél univerzum. Vagy egy mérges pók? Egy medúza? Vagy vannak azok a majompöcse nagyságú kis sunyi kígyók is. Vigasztalja ezzel

ezt a szerencsétlen verebet? Így öntsön lelket belé? Vagy…

- Ugribug barátom!

- Mi van!?

- Nézze, ha úgy vesszük, maga nagymértékben természeti lény, ugye?

- És? Mi az, hogy nagymértékben?

- A természet része.

- Mindenki az, maga hülye! – morog Dzsihád, de Té úr nem törődik vele.

- Mondja, kérem, magának nincs olyan ismerőse, aki esetleg a lidérc úr ismerőse?

- Mit tudom én? Én rengeteg mindenkit ismerek.

- Utána gondolna?

- Azt megtehetem, hogy érdeklődök.

- Előre is köszönöm. Tudja, eléggé fontos lenne beszélgetnünk

a Lápi Lidérccel.

- Csak nem akarják őt is bántani?!

- Dehogy.

Dzsihád mordul közbe. – Csak azt akarjuk megtudni, hogy mért keveri ő is a szart.

- Hát keveri?

- Meg kavarja.

- De ugye azt tudják, hogy régen ez az egész itt az ő királysága volt?

- Itt a Földön?

- Ó, nem, csak ezen a környéken. Láptól lápig, lábtól lábig, ha az embernek van hozzá egy hétmérföldet lépő csizmája. Mármint a lidércnek.

- Remek. Most már ezt is tudjuk- mosolyog Hirig úr Ugribugra, aki ezen felbátorodik.

- És ha összehozom magukat velem, akkor elengedik a gyilkosságot?

- Majd meglátjuk.

- És mikor költözhetek már a csillagok közé?

- Hová sietsz?

- Dzsihád úr, talán nem tetszik tudni, de egy kanveréb nem él ám száz évekig.

- Te viszont fél percig se, ha még pimaszkodsz velem.

- Juj, mért?

- Mert felpattanok, rád rontok, és végre kettéharaplak.

- Öt húsos disznófarokkal a gyomrában?

- Te meg erről honnan tudsz?

- Az előbb mondtam, nekem mindenhol vannak barátaim.

- Nem ezt mondtad.

- De.

- Én rengeteg mindenkit ismerek, azt mondtad.

- Az ugyanazt jelenti.

- Uraim, uraim, könyörgöm, ne bonyolódjanak szemantikai vitába!- nyög fel Té úr.

- Ugye? Én látom magán, Té, hogy nincs jól.

- Hirig úr, ön remek barát, és éles megfigyelő.

- No! Mi baj van?

- Teodóra asszonyt nem ölné meg nekem valaki?

- Nézze, ha csak ennyi kell ahhoz, hogy visszanyerje a régi kedélyét…

- Hirig! Megtenné?

- Én nem. De ha Ugribug vállalná őt is…

- Én?!

- Ki volt tyrannosaurus előző életében?

- Hirig úr, maga is mindig csak viccel velem.

KÉTSZER HAT: EGY TUCAT

Mátészalka gyászban van, Gacsaj Pesta halva van. Mert hogy a beste sudár legény elcsavarta a bíró feleségét is, az meg szerelemféltésből felbérelt pár

kemény legényt, akik egy este a Keresztcsárdánál megvárták, amíg Pesta beiszogat, azt amikor jött kifelé, kétélű késsekkel jól szíven szúrkálták, aztán pedig néhány rézfejű fokossal fejbe is csapták, de úgy ám, hogy a fülén, szemén orrán folyt ki az agya veleje. Nohát rítak is a mátészalkai asszonyok a Pesta miatt, mivel hogy ő volt ott a Don Juan. Történt pedig ez az Úr 1850-ik esztendejében, vagy akörül, a pontos dátumra már a fene se emlékszik. De akkoriban.

És ebből a dátumból csak az következik, mennyivel szebben is meghalhatott volna a Pesta, minek utána megrontotta volt majd az összes szalkai hölgyet tizennégytől száztizennégy éves korig. Mert ha beáll például Bem apóhoz.

A seregébe, akkor őt is keresztül szúrhatta volna egy muszka tatár a lándzsájával például Segesvár alatt, azt akkor még szebben szólna róla a balladai nóta. Hogy Mátészalka gyászba van, mert Gacsaj Pesta halva van.

És akkor ezt magyarázta ám a Töreki Sütemény Ágnes az ő Matyijának hazafelé jövet. Mármint Matyinak hazafelé, Ágnesnek meg elfelé. A Matyi szinte teljesen vadonat újnak látszó, metálkék, immár tizennyolc éves Honda Civicében repesztve. Mivel nehéz nem észrevenni a Gacsaj Pesta és Vágási Mátyás közötti

megfelelést. A különbség kettejük között csak annyi, hogy Matyit nem egy csárda előtt verték agyon, hanem ha igaz, brutális kegyetlenséggel elevenen megfőzték, aztán húsleves állagában orbitális pályára hajították a másik két halekkal együtt, úgy mint Gábor és Ónagy urakkal, akik akkor szintén a Kannibálok Álma fantázia nevű rézüstben rotyogtak. Ha igaz.

Mert az egy dolog, hogy ők hárman így mesélik el ezt a történetet. Viszont erre, rajtuk kívül senki se emlékezik. Csak azok, akik a Réti Füzetekbe néha belelapoznak. No de abban úgy krónika a krónika, hogy az egyik fele nem igaz, a másik pedig puszta kitaláció.

Szóval Töreki Sütemény igen jól mulat azon, hogy hol a balladát dúdolja, hol Pestának szólítja a Matyit, hol meg a Keresztcsárdánál lezajlott vérfürdőt részletezi. Matyi egy idő után nem annyira. Pontosabban a Matyik a Matyiban, ezt ne feledjük. De bár Töreki kisasszony tudná ezt feledni. Hogy Matyiban ketten laknak. Két önmagával azonos halek. Na, ilyen problémája nem volt Gacsaj Pestának. Bár ki tudja?

Az minden esetre óriási dolog ám, hogy Ágnes hazavitte a Matyit a szüleinek bemutatni. Pedig tizenhét éves korában megesküdött magának , hogy ilyesmi az ő életében nem fordulhat elő. Hogy ő a szerelmét a szüleinek úgymond hivatalosan bemutassa. Akkor ez egyszer, először és utoljára a Gézát.

A gimnáziumi nagy szerelmét. A Kraszna Macsóját. Az MTK FC U 17-es csapatának beton kemény bal bekkjét. A Damjanich János Lövészklub légpuska virtuózát, aki a muslinca szemét is húsz méterről…

Jut erről Ágnes eszébe, hogy Gacsaj Pesta inkább Damjanich seregébe kellett volna beálljon, és akkor Isaszegen halhatott volna hősi halált, a tavaszi hadjárat során, tehát nyertes csatában.

Ja, mert az biztos is, hogy a Géza az valahogy a Pesta leszármazottja, méghozzá egyenes ágon ��k-ük. Még szép, hogy valószínű. Ahány menyecskét megejthetett a Gacsaj Pesta. És akkor nem volt ám fogamzásgátló, se kondom. Tehát Pestának simán lehetett úgy fél sódarból húsz-harminc gyereke. Mint ahogy Matyinak az előző életéből szintén lehetne ennyi zabigyereke, még mielőtt kihajította volt az a Troll az űrbe mélyhűtött húslevesnek.

És talán van is?

No, ez megint remek téma az ifjú Vágási froclizásához, egy pakliba keverve azzal, hogy talán mégse kellett volna Gézát futni hagyni. Mert ő volt az igazi.

Mint bal bekk, és mesterlövész, a Kraszna macsója, és Gacsaj Pesta leszármazottja. Mivel szegény Géza futott, inalt, sunnyogott, amikor a Töreki papa tokás nagy komolysággal érdeklődött a szándékai komolysága felöl, miközben a mama szigorúan fürkészte a fiút, nehogy már félrebeszélni vagy hazudni kezdjen a színük előtt. Ugyan melyik tizenhét éves bájgúnár állta volna ki ezt a próbatételt, még ha kőkemény bal bekk, mesterlövész, Kraszna macsója és legfőképpen Gacsaj Pesta egyenes ágú genetikája. No pláne. Gacsaj Peste ük-ükje nehogy már megnősüljön! Hát még mit?

Hát aztán Töreki Sütemény Ágnes csak addig fűzte a szót, miközben mélyen, torokból eresztett meg különböző hosszúságú és tónusú kacajokat, hogy Vágási Matyik csaknem padlófékkel álltak meg egy benzinkút parkolójában, és fordultak szívük szerelméhez az idegtől remegő ajakkal, és a jobb szemükre elég vészt jóslóan tikkelve.

- Most akkor kiszálljak, vagy mi legyen?

- Mért, puha a gumid, Matyi?

- Nem a gumim puha. Akkor nem itt álltam volna meg.

- Akkor mid puha, Matyi?

De most tényleg mi lelte Ágnest, hogy nem képes a halekok cikizésével leállni?

- Pont az…amire célzol!

- Mert szerinted mire célzok?

- Nem érdekel Gacsaj Géza!

- Ő nem Gacsaj volt, hanem Tóth.

- Úgy se érdekel, hogy Tóth.

- Na jó, ha nem, nem.

Beáll a csend, bámulnak ki a szélvédőn. Töreki kisasszony még mindig vásottan

somolyog, amikor a hallgatást megtöri.

- Akkor?

- Mit akkor?

- Nem szállsz ki?

- Nem!

- Én szálljak ki?

- Te se szállj ki!

- Viszont nem is megyünk tovább?

- Nem!

- Mostantól itt fogunk lakni?

- Itt!

- Itt?

- Baj?

- Hát…nem baj, csak…

- Nem tetszik?

- Odébb gurulhatnál húsz métert. Csak hogy közelebb legyen a vécé.

Matyinak maradt annyi humora, hogy teljesíti Ágnes kérését, leállítja a motort, aztán ráförmed.

- Mit mondott anyukád rólam a konyhában?

- Hogy helyes srác vagy.

- Csak?

- Az nem elég.

- Ha Gacsaj Pesta a skálán tíz, akkor én hány?

- Most hőbörögtél, hogy ne Pestázzak.

- Ne Gézázzál!

- Hat.

- Mi hat?

- Ha Pesta tíz, akkor te hat.

- Mennyi?

- Hat.

- Csak? Hát az kevés.

- Kevés?

- Kurva kevés.

- Hülye vagy? Egy félistenhez képest, akiről balladák szólnak?

- Ja. Hogy ahhoz képest hat.

- Úgy elég?

- És apukád mit mondott a nagyszobában, amikor én anyukáddal

csevegtem a konyhában?

- Hogy a tavaszi repcéje el lett baszva.

- Mért?

- Pont ezt nem tudja.

- Rólam mit mondott?

- Ejnye, Matyik, egy kissé feminin tőletek ez a kíváncsiskodás.

- Szóval apádnak nem jöttem be.

- Én ezt nem mondtam.

- Csak?

- Kevés lesz a repce.

- De azt nem mesélted, hogy ketten vagyok?

- Eszednél vagy? Be se engedtek volna a kapun.

- És azt, hogy halek?

- Azt úgy se tudnák, az micsoda.

- És akkor feleségül jössz hozzám végre?

- Hozzád.

Matyi ettől a választól elámul. Habogásra számított, amire ő egy jól átgondolt, és gondolatban eléggé begyakorolt tirádával válaszolt volna. Így egy percig nem is érti Ágnes válaszát.

- Hogy mondod?

- Mit hogy?

- Azt kérdeztem, hozzám jössz-e.

- És én válaszoltam, nem?

- Hogy hozzám? Azt?

- Azt.

- Csak úgy?

- Jó, akkor nem megyek.

- De! Gyere!

- Jó, akkor jövök.

- És…akkor szeretkezünk is végre?

- Majd a nászéjszakán, uram.

- Ne már!

- És addig jó lenne ám, ha eldöntenétek, kinek leszek a felesége.

- Mind a kettőnknek.

- A kizárt.

- Mért?

- Mert én nem olyan lány vagyok.

- Ha nem tudnád, hogy ketten vagyok, észre se vennéd.

- De tudom, Matyi.

- Viszont így tizenkettő.

- Micsoda?

- Hát én. Gacsaj Pestához képest. Egy Matyi hat, akkor kettő az egyben

az tucat.

- Álmodozz.

- Több vagyok, mint egy félisten, asszony. Ehhez tartsd magad!

Szadó Nagyúrnak persze fogalma se volt arról, hogy jobb helyeken az év utolsó hét napját, szakaszát, kurta farkincáját az elmúlt esztendőben történtek rövid összegzésével, aztán pihenéssel, dőzsöléssel és örömködéssel töltik. A csíz hímeknél ez nem így megy. Náluk a történteket nem összegezni, hanem csakis meghaladni ildomos, túlhaladni meg muszáj. Pihenésről, lustálkodásról szó se lehet. Arra ott a sír. Dőzsölés? Az meg mi? Örülni? Minek? Hogy megint eltelt

egy év a csíz hölgyek nélkül? Hányadik? Ki számolja? Itt nincs olyan, mint Jézuska születése. Hogy Krisztus előtt avagy után. Csíz hölgyek előtt, után.

CsHe; CsHau? Négyezer? Negyvenezer éve, hogy elhúztak?

Hát csoda-e, ha egy csíz hímnek az egyetlen öröme az, ha kínozhat valakit?

És nem kell-e megőrülnie annak a csíz hímnek, akit ebben megakadályoznak?

Pláne belső késztetésre, mintegy meghasonulás miatt? Ami hasadást, belső késztetést, szinte kategorikus imperatívuszt, akit nála, pontosabban benne Bársony úrnak hívnak, aki egy kilós kiszerelésű, pokoli ízesítésű, öntudatra ébredt húskonzerv lelke, mint azt mi rétiek, majdnem mind tudjuk.

Szadó Nagyúr olyan szinten került immár maga alá, hogy az már nem csak az ép elméjét, hanem a fizikai egészségét is súlyosan veszélyezteti. Az önértékelése a negatív tartományban. Nem hogy egy csillagok, galaxisok közt ugráló Űrbéka, de még a kínai licenc által legyártott pálmafás gumicsónakja irányítására is alkalmatlannak érzi magát. Na és ez a viszketés, ami az egész testét szinte lángba borítja? És mindene csupa elvakarás, elfertőződött, gennyes seb, és a pattanás felé gyulladó pörsenés. Kizárt, hogy ez a tengervíztől van csak.

Akkor más mért nem viszket? Például Bélafing első pribék. Ő legalább annyit, ha nem többet tölt a nyakig érő sós vízben, ami persze telve mindenféle apró lénnyel az alig láthatótól a láthatatlanig. És van benne három nagyon is látható. Pontosabban most már négy. A Három átok szirén és a cettaur.

A szirének miatt viszket!

Meg a benne basáskodó Bársony úr miatt.

Igen. Ki kell mondani, akár mekkora szégyen is egy főkínzó mester űrbéka kapitány számára, pszichoszomatikus eredetű az a tébolyult vakarózhatnék.

Pont úgy, mint ahogy az egyszeri gazda bajban van. A kalapját a tarkójára tolja, és a fejét vakarja. Pont úgy, mint Töreki Sütemény Ágnes apja, aki sehogy se jön rá, hol cseszte el a tavaszi repce vetését. Ültetett volna zabot?

No és Szadó Nagyúr hol cseszte el?

Ha ő azt tudná.

Hogy nem végeztette ki régen Bélafingot?

A bajok ott kezdődtek, hogy anno begyűjtötték azt a három visszataszító halekot, akik a fémistenük hátán lebegtek az űrben, valahol a Tejútnak nevezett Galaxis egy isten háta mögötti szegletén, ahová azóta se képesek visszatalálni.

És a bajok ott folytatódtak, amikor beszerezték arról a Sátáni Húsbolygóról a leértékelt, eleve romlott konzerveket, gondolván, a rabok és a legénység élelmezéséhez jó lesz az is.

Igen! Ez a zsugoriság! Ez a felesleges faszariság. Ez minden baj oka!

Így térhettek vissza a három halekok is a húskonzervben.

És ki javasolta, hogy arról a bolygóról faszolják a menázsit?

Na ki?

Hát a Bélafing!

Ó, hogy rohadna meg!

Hát az elejétől fogva ő itt minden baj okozója?

Kinyírni!

Miszlikbe!

Minden élvezkedés, extra kínzás nélkül atomjaira bontani a fúziós máglyában, és az atomjait kifingani a mélyűr leghidegebb pontján, ahol nem hogy a madár, de még a sötét anyag se jár!

De, jaj, nem teheti.

A legénység kilencven százaléka Bélafing mellé állna. A zendülés kitörése

csak és kizárólag az első pribékje kénye-kedvén múlik. Csak egyet pusmog és kettőt csettint, és újra a falra szegezve találja magát – immár a fő kínzóteremben, mivel a magán kínzóterme „fogalt”.

Viszont ha szép csendben nyírná ki? Alvás közben elvágná a torkát, a tetemét meg kisúvasztaná a szemétledobón a mélyűrbe? Azt ha keresik a haverjai, ő mosná a kezeit, mit tudom én, hová tűnt? Mi az a Bélafing, egy lyukas rézgaras, vagy egy taknyos papír zsebkendő, hogy csak úgy lába keljen?

De az se jó.

A három szirén csak az első pribékkel tárgyal. Őt, a nagyurat levegőnek nézik, fingnak se veszik. Mint a Bélát.

Hát hogy juthatott idáig?!

Ő! Szadó! A Nagyúr!

Szegény nagyfejű csíznek összecsikordul a foga tehetetlen dühében, keserűségében, amíg mindezt századszor is átgondolta abban a tömlöcben, amit az a három halfarkú nő, az a három emlős cápa eredetileg „raboskodott”.

Na jó.

Be kell látni.

Férfiasan véget vetni ennek.

Eljött a perc, hogy hívassa az első pribéket és közölje vele a döntését.

Egyik mellső végtagjához nyúl tehát egy másik mellső végtagjával, amiket azért nehéz lenne kéznek nevezni, hogy a kom-kütyüjén magához rendelje a fő

sompolygó művészt és zseniális szarkeverőt. Nem találja a helyén a kütyüt.

Aztán az eszébe jut, hogy azt is lerángatta magáról, mivel ott is rohadtul viszketett. De hová is dobta? Megvan! A műkő szökőkútba, amit a szirének még akkor készíttettek maguknak, amikor megelégedtek azzal, hogy a tömlöcük legyen oly lakájos, mint a szigetük, ahonnan brutálisan elhurcolták őket.

A komot a szökőkút mélyén megtalálja. Mi több, működik. Megnyomja a

hívó gombot.

Naná, hogy Bélafingnak nem sürgős.

Orcátlanul megváratja.

Eltelik öt perc. Tíz. Negyed óra! Fél!

Hát nem fél ez a sötét mocsok már egy kicsit se tőle?!

Szadó Nagyúr dühödten nyomogatja a gombot, amikor Bélafing úszik be

az ajtón a nyakig érő tenger vizében. – Jövök már, jövök már!

- Hogy rohadnál meg!

- Igenis, parancsodra.

- Fél órája hívlak? Szívatsz?

- Rohantam én, nagyúr! Csak…

- Csak?!

- Kilyukadt a gumicsónak.

- Micsoda?! A pálmafás gumicsónakom?

- Az.

- Még ez is.

- Átszúrta egy szálka. Ugyanis abban lebegve piknikeztek a hölgyek.

- Piknikeztek.

- De, jelentem megragasztottam.

- Na.

- Biztos tetszik majd neked is, Nagyúr! Találtam ugyanis még egy olyan darab lasztexet, de neon pirosat ám! És akkor abból kiformáltam egy halacskát, és abban az alakjában ragasztottam be a lyukat. Ugye milyen kis ügyes vagyok?

- Beszélnem kell veled.

- Parancs.

- Csak ne undorodnék ennyire tőled.

- Ne, ne bánts meg ezzel, nagyúr!

- Teszel te arra, hogy mivel bántalak.

- Én kedvellek téged, Szadó.

- Kicsoda?

- Én.

- Nem az a kicsoda, te turha, te! Én kicsoda!

- Te kicsoda?

- Neked! Csak úgy, per Szadó? Már itt tartunk? Úgy vélnéd?

- Megkövetlek, Nagyúr.

- Most még jobban utállak.

Bélafing a víz alatt azt mutatja ám az egyik nyúlványával, hogy akkor kapd be.

Ám ez az egész univerzumban egyezményes jel, már ahol ehhez alkalmas végtagokat viselnek. A kékített vízben nem látszik. Ami meg látszik, az Bélafing álságosan bűnbánó és alázatos ábrázata. Szadó persze átlát rajta, mert csak szerencsétlen passzban van, de teljesen azért nem hülyült meg.

- Döntöttem, te kis patkányfos.

- Igenis?

- Visszamegyünk a Karószemű barátomhoz.

- De előtte még meg kell keresnünk az igazi férfit.

- Leszarom.

- Igenis.

- A karószeműnél én kiszállok.

- Igenis?

- Ott átadom neked a kapitányságot.

- Ó, Nagyúr!

- Ne éld bele magad, te ganajtúró ürülék. Csak ideiglenesen.

- Természetesen, Nagyúr. Hiszen amíg ön él…

- Élve is maradok, ne reménykedj!

- Én csakis abban szoktam, hogy Ön, nagyúr még ezer évekig…

- Abban biztos lehetsz, hogy te előbb döglesz meg.

- Nem is bírnám ki élve az Ön elvesztését, Nagyúr.

- Nem, mi?

- Én szeretve tisztelem Önt.

- Azt hittem, nem lehet fokozni, de most megint eggyel jobban utállak.

- Ó, jaj.

- Készítsd elő a hajót az ugrásra!

- Igenis. És a hölgyekkel…?

- Mi van velük?

- Nekik meg a cettaúrnak mit mondjak?

- Kit érdekel?

- És azt átadhatom majd önnek, amit ők mondanak?

- Nem! Amíg az Olümposz rendszerbe nem érünk, senki nem zaklathat!

- Értettem!

- Húzzál innen, vagy lehánylak! – fordul el Szadó Nagyúr méla undorral a pribéktől. Bélafing soha vidorabban nem tempózott még ki egy helyiségből.

Az öröm a kutya-úszásába külön stílust vitt: a vidám fröcskölést. Hát így?

Ennyi volt? Erre azért nem számított, hogy a vége ennyire könnyű lesz.

A vén pálpusztai sajt önként és dalolva távozik? Ez az! Az öndicséret büdös ugyan, de Bélafing harsány belső monológgal gratulál magának, aztán szerénykedve tűri, hogy a benne lakó Puzzle úr nemes egyszerűséggel a szarkeverés, művelt európai kifejezéssel machiavellizmus zsenijének nevezze. Aztán lehet, hogy ez így büdös- no de egy pálpusztai sajthoz képest?

VIKTÓRIA KIRÁLYNŐ LEÁNYISKOLA

A Túró Panzió szalonjában az egyenesen a Liptószentmiklós környéki erdőből hozatott, majd három méter magas, szép kövér fekete fenyő illat-aurájában, a reggelihez terített asztalánál ülve Janka nagysága kevergeti a habos kakaóját. Természetesen a Vaterán vásárolt ming-korabeli, valódi kínai műanyag porcelán bögréjében. A bögre mellett ugyanabból a készletből való kistányéron mazsolás kuglóf szelet várakozik arra, hogy mértéktartó igényességgel megvajazzák, aztán áfonya lekvárt kenjenek még rá. Hű, az finom! – gondolhatnánk, és bizony az.

A Túró Panzió egyetlen vendége, Jonatán úr Janka nagyságos asszonnyal szemben ül, ám ő csak egy bögre hosszúkávét fogyaszt cukor nélkül, egy pici tejjel, csak a gyomorsava miatt, és hozzá majd kétszersültet ropogtat, ha Janka elkészül a kavarással, vajazással és kenéssel, és akkor ránéz a vőlegényére, és vélhetőleg mosolyogva azt mondja: jó étvágyat.

De ez se úgy történik, ahogy Erőss úr elgondolja. Pedig igazán nem volt ez merész látomás. De még ez se. Janka nagysád ugyanis a habos kakaó meg és felkeverése után hiába teszi le a kiskanalat, nem nyúl a kenőkéshez, hanem

a bal csuklóján lévő arany karkötőket összecsilingeltetve az állát a bal tenyerébe helyezi, de nem ám a feje teljes súlyát, hanem elegánsan. Ahogy egy igen kifinomult úri nőhöz illik. No és ebben a stílusban is szólal meg.

- Tudja, mire gondoltam, Jonatán?

- Január elején most már komolyan nekilátok.

- Ó, istenem, drágám, minek lát neki?

- Hát a Lépcsőház musicalnek.

- Az remek lesz, de nem ez járt az eszembe.

Jézuskám, akkor mi? Jonatán nyel egy nagyot, megpróbál mosolyogni.

És derűsen nézni a mennyasszonyára. Ami ma reggel különösen nem könnyű.

A nagyságos asszony ugyanis egy Intemissimi stílusú, diszkréten testhez simuló, vadító vörös pongyolát rendelt karácsonyra, és bizony azt is viseli. No most ez a méregdrága ruha biztos a szaporodás ősi rítusa űzésére sarkalna valahány heteroszexuális hímnemű egyedet, ha az egy karcsú, az alkatához képest enyhén dúskeblű hölgyön virítana úgy nagyjából viruló nőiségében. Ám az a helyzet, hogy Janka nagyság már kissé túl van ezen. No de ki közölhetné ezt vele?

Karácsony másnapján, pláne? Amikor oly magabiztosan ül a saját panziójában, ahol csakis ő lakik, no meg a személyzet. És időnként Erőss úr, a vőlegénye.

- Nemde olyan a mi kapcsolatunk, Jonatán, akár egy állócsillag.

- Ó…az…feltétlen… - mármint, hogy olyan távoli, olyan idegen, olyan hunyorgó, és az égbolt egészéhez képest jelentéktelen?

- Olyan állandó, nem? – válaszol Janka mintegy a fel nem tett kérdésekre.

- Ja, ja, az már…biztos is.

Janka tekintete egy pillanatra megszigorodik, mit jelentsenek ezek a kurta és bután nyekergő válaszok. Aztán úgy dönt, vagy korán van még, vagy a vőlegénye valamiért zavarban van, tehát nem törődik vele. Hacsak nem a pongyolája teszi őt ilyenné? Mert olyan nagyon furcsán sandítgat, egyenesen pedig alig is mer a szemébe nézni. Istenem! Akát egy gátlásos kamasz!

Hát ezért muszáj imádni Erőss urat! Janka kacér mosollyal nyugtázza tehát

a vőlegénye hódolatát, aztán már nem hagyja magát eltéríteni a témától.

- Ugye emlékszik még arra a napra, amikor megismerkedtünk?

- Lehet azt elfelejteni?

- Önt az unokahúgom iskolájában éppen ünnepelték.

- Az enyhe túlzás.

- De, de, feledhetetlen volt az a Ceglédi beszéd változat.

- Szörnyű volt!

- Csak modern.

- Borzalmas.

- Nézze, maga volt a szerző, tehát nem vitatkozom. De arra emlékszik,

én miért jártam oda akkoriban?

- Mármint az iskolába?

- Jutka kért arra, tartsak ott egy erkölcstan kurzust.

Erőss úr erre nem így emlékszik. Janka nagyság kierőszakoskodta nála, hadd adjon néhány órát az egyik osztályban. Azokat azért nem emlegetik már, mert az a nyolcadik osztály kirepült azóta.

- De nem órákat adni jártam oda. Más volt a célom. Beszéltem róla.

- Az angolkisasszonyok.

- Így van, drágám, az volt a célom. És nem tettem le róla, csak mindig halasztódik a dolog.

- Előbb-utóbb…

- Előbb, barátom, legyen előbb! Mondja, mennyi pénzem van még?

- Ó, hát…

- Tudok venni egy iskolaépületet rajta?

- Egy egész iskolát?

- Elég egy kisebb is, úgy nyolc tanteremmel, tanárival, egyebek.

- Nem, attól tartok, annyi pénze sose volt.

- Hogyhogy nem?

- Az ingatlanárak, pláne itt a Réten és környékén…

- No és vidéken? Egy messzi kis falun?

- Ott biztos.

- És maga eljönne velem oda?

- Én?

- Ó, tudom, hogy magát minden ide köti. A művészete, az állása, a barátai…

- Nos, ez így van.

- De gondolja át! A kedvemért! Ó, falun, falun! Valami csodás, kies környéken!

Mint az én Liptószentmiklósom is! Ott kéne élni, Jonatán! Segíthetne nekem, hogy úri nővé neveljem a paraszt lányokat! Igen! Viktória Királynő LEÁNYISKOLA, az lehetne a neve!

0 notes