#meleg férfiak hideg diktatúrák | Explore Tumblr posts and blogs

kavinton-munkalap-blog · 9 years ago

Text

Arcvonalak | Beszámoló a 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról

2015 minden bizonnyal a menekültkrízis éveként kerül be Európa történelemkönyvébe. A kontinens határain túl zajló háborúk és forradalmak sújtotta vidékekről a nyugati civilizáció demokratikusnak hitt, a tisztes megélhetés mellett nyugodt hétköznapokkal kecsegtető országai felé irányuló népvándorlás ugyanakkor évtizedek óta létező probléma.

In: FILMVILÁG, 2016. január

A célországok, főként Nyugat-Európa jóléti társadalmai azonban a bevándorlás-politikára vonatkozó megoldási módozatok kidolgozását is elodázták, mindaddig, amíg lángba borult a ház és kiderült, hogy tömlő sincs a tűzoltáshoz. Fentiek alapján nem is lehetett kérdés, hogy a 12. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál kiemelt figyelmet szentel a témának, külön szekcióba sorolva a migránsok helyzetével foglalkozó dokumentumfilmeket.

Nyitófilmként kitüntetett helyet kapott a Szíriai love story, amely - túl azon, hogy betekintést nyújt a menni vagy maradni esetenként családokat is szétszakító dilemmájába -, a fesztiválon bemutatott alkotások jó részére jellemző, egyre markánsabbá váló alkotói attitűd kiváló példája. Az eseményeket éveken át követő, a bemutatott szereplők sorstársává, kis túlzással családtagjává váló riporter napjaink dokumentarizmusának egyik legmeghatározóbb „eleme” lett. Ennek oka a filmkészítők azon tudatos szándékában keresendő, hogy a lefilmezettek körében eltöltött minél hosszabb idő olyan fokú bizalmi viszonyt eredményez a kamera két oldalán állók között, amelynek köszönhetően a lehető legintimebb közelségből kaphatunk pózoktól mentes, hajszálpontos képet a megjelenített sorsokról, életekről.

Az Asszad-rezsim eltökélt ellenfele, a már az Arab Tavasz előtt bebörtönzött Raghda (nem mellékesen a szír kulturális elit tagja) és férje, az alaviták által toronymagasról lenézett, palesztin Amer szerelmének történetét mintegy öt éven át követő Sean McAllister olyannyira aktív részese lett az eseményeknek, hogy néhány napra maga is rácsok mögé került egy damaszkuszi tüntetés után. Az elkobzott kameráján talált, Raghdát, Amert és gyermekeiket ábrázoló felvételek miatt a családnak menekülnie kellett, akik először egy libanoni táborban kötöttek ki, majd (a rendező közbenjárásának köszönhetően) lehetőségük nyílott rá, hogy Franciaországba költözzenek.

A folyamatos megpróbáltatások, illetve a nő fanatizmusba hajló politikai aktivizmusa miatt megromlott házasság végül teljesen meghasadt: Amer és a szemünk előtt felnövő és egyre érettebbé váló gyerekek a Nyugatot választották, míg Raghda a Törökországban tevékenykedő szír ellenzéki kormány tagja lett. A kesernyés végkifejletben ugyan egyik fél sem zárja ki az újrakezdés lehetőségét, de a fél évtizednyi folyamatos harc és menekülés okozta sebek helyén eltüntethetetlen heg marad, bármit is hozzon a jövő.

Témáját illetően hasonló alapokra épül az izraeli Nurit Kedar és Yaron Shani munkája. A fesztivál egyik legfontosabb tanulságát nyújtó végkifejlet, a származásbeli vagy vallási különbségekből adódó szemellenző végtelenül kártékony hatása egy zsidó anyától és palesztin apától származó fiatal férfi, Nimer alakján keresztül csúcsosodik ki.

Az Életfogytiglan főszereplőjének sorsába kódolva van a tragédia, ami egy brutális felismeréssel szakítja szét a családot. Napvilágot lát ugyanis, hogy Nimer apja a hatnapos arab-izraeli háborút követően nem pusztán a PFSZ politikai szárnyának aktivist��ja lett, hanem az arab világban köztiszteletnek örvendő terrorista, aki számos, Izraelben elkövetett merényletben vett részt. A traumatizált fiú először Kanadában próbál új életet kezdeni, háta mögött hagyva ortodox zsidó anyja és börtönbe zárt apja „örökségét”, de hosszú távon egyiket sem képes megtagadni. Állást foglalni viszont semmiképp nem akar, hiszen tudja jól, hogy egyik félnek sem adhat igazat.

Nimer naiv humanistaként, a „cselekedj mindig úgy, ahogy azt másoktól is elvárnád magaddal szemben” elve alapján próbálja élni az életét, otthonra viszont - kitaszítottsága nyomán - sehol sem talál. Talán egy másik bolygón nyugalomra lelne, mondja, ahol a minden mást kizáró téveszmékkel átitatott vallások nem vették még el az ott élők eszét.

A filmek szereplőihez, ez által a feldolgozni kívánt témához a lehető legközelebb kerülni szándékozó, fentebb említett módszerre a Magyar vagy a Nemzetközi panoráma válogatásában is akadt remekbe szabott példa. Hörcher Gábor Driftere egy Balaton-felvidéki, félig roma nagykamasz mindennapjait és reménytelennek tűnő álmai megvalósításért folytatott küzdelmét követi nyomon éveken át, eredményeként közel kétszáz órányi rögzített anyaggal.

A román Toto és nővérei rendezője, Alexander Nanau még lejjebb viszi szereplője korát: a 12. Verzió egyik legerősebb filmje egy szülők nélkül maradt, alig tízéves kisfiú és két nővére kálváriáját mutatja meg már-már zavarba ejtő közelségből, a bukaresti szegénynegyed és a börtönbe került anya Totóék szobakonyháját drogtanyaként használó rokonság árnyékában. A két film a feldolgozás módján kívül az ábrázolt karakterek jellemét tekintve is hasonlóságot mutat: Ricsi és Toto egyaránt elképesztő erejű élni akarásról és keménységről tesznek tanúbizonyságot az őket körülvevő anyagi és szellemi pusztaság kellős közepén.

Vitathatatlan: a menekültek, migránsok vagy bevándorlók (a különböző fogalmak valódi jelentését övező tudatlanság Meggyes Krisztina Azok című rövidfilmjében köszön vissza elkeserítően) számának robbanásszerű megemelkedése komoly próba elé állította Európa lakosságának toleranciaküszöbét és emberségét. A jelenség kitűnő indokot adott a nemzeti kormányoknak, hogy országuk állampolgárainak védelmére hivatkozva könnyedén söpörjék le az asztalról az alapvető, demokratikus szabadságjogokat.

Ez az aggasztó helyzet adta a Verzió másik meghatározó témáját: a totalitárius módszerek egyre gyakoribb és kendőzetlenebb alkalmazását a válsággal összemosott terrorizmustól tartó országok megfigyelési, hírszerzési, rendfenntartó vagy épp katonai tevékenységében. A kapcsolódó filmek arra a veszélyre próbálták meg felhívni a figyelmet, amikor az elvben az adott ország lakóinak biztonságára vigyázó titkosszolgálatok a gyakorlatban kontrollálhatatlan hatalommá válnak, gátlástalanul visszaélve személyes adatainkkal, és az állampolgárok privát szférájába betüremkedve élesben tesztelik az orwelli disztópia béta verzióját.

A fenti gyakorlat elleni küzdelem egyik közismert élharcosa Edward Snowden, a Citizenfour című paranoia-mozi főszereplője, aki hacker-tudására támaszkodva évek óta figyeli az amerikai információs hivatal, az NSA, vagy az állam az államban státuszú CIA által elkövetett törvénytelenségeket. A titokban tartott helyszíneken, hotelszobákban rögzített, nagyrészt Snowdennel készített interjúkból felépített filmjével Laura Poitras rendező nem először foglalkozik a világ első számú szuperhatalmának kormányzati szinten elkövetett törvénytelenségeivel.

Más eszközökkel, az interjúk készítése mellett tetszetős, ismeretterjesztő jelleget kölcsönző animációkkal teszi ugyanezt a norvég Drónok című film, amely (egy leszerelt drónpilóta vallomásán keresztül) továbbmegy, és többek között teljesen indokolatlan pakisztáni légicsapásokkal, a civil lakosság gondatlanságból, vagy a légierőnél dolgozók puszta embertelenségéből elkövetett megtizedelésével vádolja az Központi Hírszerző Ügynökséget.

A fesztiválon vetített filmek jelentős része a felvetett témák ábrázolása mellett élesen világítottak rá a dokumentarizmus filmnyelvének folyamatos változására is. Úgy tűnik, az alkotók nem elégednek meg a manapság legdivatosabb, játékfilmes dramaturgiát használó „kreatív dokumentumfilm” nyújtotta lehetőségekkel. Az ok az elitizmusban is kereshető: a televíziós valóságshow-k vagy trash reality-k tulajdonképpen ugyanezen szerkesztési elvek mentén működnek, és aki szeretné magát távol tartani e módszertől, két utat választhat: visszatér a sokak által ódivatúnak tartott, „beszélő fejes” formához, interjúkra és archív felvételek inzertjeire támaszkodva, vagy a kísérleti filmben rejlő végtelen lehetőségekkel színesíti a vásznat, végképp kiradírozva ezzel az alapműfajok közti, tradicionális választóvonalakat (Arctalanul; Akiket megperzsel a föld).

Előbbit persze az ábrázolni kívánt téma is indokolhatja: Nagy Dénes Sebének interjúalanyai olyan fiatal nők, akik az őket ért gyermekkori traumák, a szülők részéről tapasztalt testi-lelki erőszak nem múló folyományaként pengével vagdossák magukat a berögzült fájdalom újraélése végett. A három, letaglózó sors bemutatására keresve sem találhatnánk megfelelőbb eszközt a film nagy részét kitevő, statikus kameraállásból rögzített interjúztatásnál, az arcok rezdüléseire vagy a szemek villanásaira irányított fókusznál.

Ugyanez viszont nem működik egy másik hazai munka, a Meleg férfiak, hideg diktatúrák esetében. A rendszerváltást megelőző idők meleg közösségének egyébként izgalmas (és visszatekintve már sokszor humoros) története az irányított szituációknak vagy a színes, változatos helyszíneknek köszönhetően válik mégis élvezetessé, de a szereplők puszta elbeszélései amolyan sztorizgatós jelleget kölcsönöznek a filmnek, jócskán tompítva annak élét.

A migránskérdés vagy a Nagy Testvér egyre fenyegetőbb jelenlétének bemutatásán túl tehát más, az emberi jogok körébe tartozó témák is helyet kaptak a gombamód szaporodó hazai fesztiválok egyik legfontosabbjának kínálatában. A Verzió tizenkettedik alkalommal is időben figyelmeztetett a még csak a pincében meglapuló, vagy már a nappali szőnyegét sáros csizmával taposó barbárságra.

Címlapon: Sara Najafi (Ayat Najafi: Dalok senkiföldjéről. 2014)

#beszámoló #a syrian love story #life sentences #drifter #toto and his sisters #citizenfour #drone #those who feel the fire burning #seb #meleg férfiak hideg diktatúrák #verzió #dokumentumfilm #filmfesztivál #filmvilág

0 notes