#megyek sírni a sarokba

[lacikaszep]

De nem is vagy szép! (Ha Szép Lászlónak hívnak, akkor elnézést kérek)

[isten-halott]

Az orosz vírus

Dél-Alföld, 1955.

- Az oroszok - suttogta Mihály.

Ketten hajoltak hozzá egészen közel, Jézsi és Jolán. Csendben hallgatták, mit hord össze az osztálytársuk, akinek a véleményére egyébként nem sokat adtak. Megrögzött hazudozó volt ugyanis.

- Az oroszok miatt vagyunk bezárva? - kérdezte Jézsi. - Mit akarnak az oroszok egy egész falunyi gyerekkel?

- Az apám mondta mindig, hogy a párt nem enged semmit, meg hogy miattuk nem szabad még beszélni se, hát, valaki nyilván beszélt közülünk, és most összeszedtek minket, hogy megtalálják, ki volt az.

- Jó, de mit beszéltünk? - kérdezte Jolán. - Én ugyan semmit se mondtam.

- Hát, a jó öreg géplakatos nem tudta kijátszani a rendszert! - Jézsi nevetett. - Akkor jobb, ha mi sem próbálkozunk.

Mihály nem mondott semmit, csak igazgatta a túlméretezett szemüvegét, mint mindig, amikor ideges volt. Ott is hagyták mind a ketten, de mihelyt Jézsi visszament a sarokba, hogy tovább faragja a mogyoróbokor ágából készülő botját, Jolán mellé ült, és tovább kérdezősködött.

- Mi van, ha tényleg igaza van? A Rozál férje besúgó, mindenki azt mondja, a Mihály apja meg állandóan szidta a pártot...

- Hagyj már ezzel a baromsággal te is, a Mihály apja meglépett, disszidált Amerikába, ez fáj neki. Mi azért vagyunk itt, mert betegség van. A felügyelőkön mindig maszk van, nem jönnek hozzánk közel, ha nem muszáj. Nem mennek soha haza, pedig a Rozinak most született gyereke, férje is van.

- De milyen betegség, Jézsi, hát miért nem jön a doktor házhoz, miért nem kapunk oltást? Betegséget otthon is lehet kezelni. Nem is vizsgál minket senki!

- Nem tudom és nem is érdekel – felelte Jézsi, majd a bicskája hegyével lehántolta a körbevágott, vékony kéregdarabot.

Vacsora volt, a védőnők csináltak mindent: ők főztek, ők terítettek meg, és evés közben mindenkinek a hónalja alá dugtak egy lázmérőt. Megkérdezték, folyt-e bárki orrából vér, és a válasz immár tizedik napja ugyanaz volt: nem. A karanténná alakított művelődési házba hetven gyereket zsúfoltak be, mindössze tíz felnőttel. A gyerekek legfiatalabbika hat, legöregebbike tizennégy éves volt. Nem mondtak nekik semmit, csak azt, hogy megfigyelés alatt lesznek most egy rövid ideig, és hogy minden rendben van.

Káposztát ettek, annyicska hússal, hogy néhány gyerek tányérjára nem is jutott belőle. Szaft nem volt, csak híg, fűszeres lé. Mihály kanala elmerült benne, majd ahogy kihúzta belőle, lassan visszafolyt róla a szürkés színű étel.

- Miér' nem eszel? - kérdezte Jézsi teli szájjal. - Megsértődtél, mi? Majd dúsítasz egy kis uránt, aztán lenyugszol.

- Egy hülye paraszt vagy, attól még, hogy apád a vasmű igazgatója - kiabálta Mihály -, egy fostos kis senki vagy, és ha lenne urán, igenis tudnám dúsítani házilag, mert az én apám megmutatta, hogy kell! Álljon bele a szaros botod a szemedbe!

Folytatta volna még, de sápadt szemeibe könnyek gyűltek. Ki nem folyt onnan egy csepp se, de csillogott a neonfényben a szemzuga, mint a pára az ablaküveg alján. Jézsi megsajnálta, és már épp bocsánatot kért volna, mikor Mihály nagy levegőt vett, és enyhén remegő, de korához képest öblös hangján hozzátette:

- Röhögjél csak apámon, de te is tudod, hogy a te anyád is őutána sír! A fél falu megbaszta!

Jézsi úgy pattant fel a hosszú padról, hogy kis híján az összes rajta ülő gyerekkel együtt felborította azt. Átnyúlt az asztalon, de mire mellmagasságban megragadta Mihály pulóverét, ott termett mögöttük két védőnő és könnyedén szétválasztották a vézna fiúkat.

Mindenkit visszatessékeltek a fekhelyeikhez, de Mihály, mint egy óvodás, kézen fogva húzta maga után a szép és magas Rozit, hogy segítsen neki átvinni a paplanját és a párnáját a terem másik végébe, minél messzebb Jézsiéktől. Rozi sokkal jobban félt, mint a többi védőnő, de annyira megsajnálta a félárva kis Mihályt, hogy még egy puszit is adott a homlokára, csak ne szipogjon tovább.

Jézsi le se vette róluk a szemét, úgy súgta oda Jolánnak:

- Ma este kiszököm, megnézem, mi van a faluban. Kiderítem, mi ez.

- És én veled megyek – mondta Jolán.

Mikor úgy vélték, már mindenki elaludt, először Jolán, majd kicsivel később Jézsi is megindult a mellékhelyiség felé. Jézsi kinyitotta az ablakot, és átlendült annak másik oldalára. Onnan segített kimászni a különösen sovány, gyenge lánynak. Szinte elvesztek a párás fűben, aminek friss illatát hideg, éjszakai szél vitte kerttől kertig. A bokrok száradó leveleit futkározó egerek rázták, a gyerekek lépteinek hangját pedig szinte teljesen elnyomta a tücsökciripelés.

- Ne haragudj Mihályra – suttogta Jolán. Nem is törődött azzal, mit mond, csak beszélni akart, mert ő még sosem szegett meg semmiféle szabályt és a bűntudattól lassan kényszerképzetei lettek. Jézsi azonban nagyon is ki akarta adni magából mindazt, amit napról-napra el kell fojtania, és ha lányok vették körül, valahogy mindig megeredt a nyelve. A lányok szép kis szíveibe elfér az ő bánata is, minden, amit mond, általuk meghallgatásra kerül. A fiúkban nem lehet bízni - gondolta -, azok olyanok, mint a tükör: bármit mutatsz feléjük, ellened fordítják.

- Tudom, hogy anyám átjárt a Mihály apjához. Nem is egyszer... én nagyon félek, hogy egyszer majd visszajön, és akkor anyám otthagyja apámat, és én leszek a Mihály testvére...

- Ez nem fog megtörténni, nem jön vissza. Ez nem úgy működik.

Jolán elhalkult. Úgy érezte, mintha hatalmas pókok másznának fel a lábán, be a hálóinge alá. Abban a pillanatban, hogy Jolán félelmében megfogta Jézsi kezét, felkapcsoltak tőlük nem messze néhány kültéri lámpát. Már elértek az iskoláig – úgy hallották, oda zárták be a falu többi gyerekét, azokat, akik nem fértek el a művelődési házban. A lámpákat ismét leoltották, de ez a villanásnyi fény elég volt nekik arra, hogy az iskola udvarán megpillantsanak valamit. Egy nagy kupacnyi földet hordtak a füves udvarra, a sár, a fű, és valami édeskés, mégis keserű dolog szaga keveredett a levegőben.

- Jézsi, le fogunk bukni! Ki fognak jönni megint! - nyöszörgött Jolán, de Jézsi meg sem hallotta. Befutottak a bokrok közé, hangosan gázoltak át a susnyáson. Jolán sírni kezdett.

- Eresszél, tiszta vér a lábam, megvágta az akác!

Jézsi eleresztette, és maga mögött hagyva a kis koloncát rohant tovább. A földkupachoz érve a sápatag éjszakai holdfényben kirajzolódott egy sebtében megásott gödör is, onnan jött a különös, szúrós szag, amiről Jézsi ösztönösen tudta, hogy valami nagyon rossznak kell lennie. Több százezer év örökölt tapasztalata végül megtorpanásra késztette. Felülemelkedett a dühén és a Mihály iránt érzett gyűlöletén is, de ahhoz nem volt elég, hogy visszafordítsa. Egészen a peremig ment, és először azt hitte, anyagba csavart, vékony csöveket ásnak el valamiért, mert mindenféle irányba meredeztek egymásra dobált, formájukban hasonlónak tűnő kacatok. Csakhogy ezek nem kacatok voltak. Jézsi letérdelt, még közelebb hajolt. Egyiken mintha ing lett volna, a bolyhos anyag meg egy kislány hajához hasonlított. A csöveknek hirtelen ujjai nőttek, meg lábfejei; papucsos lábfejei.

- Jézsi, jönnek! - hallotta maga mögött Jolán hangját, aki egyszerre próbált kiáltani és suttogni.

Ismét felkapcsolták a villanyt. Két védőnő jött ki, talicskára pakolt testekkel. Maszk és kesztyű volt rajtuk, de még így is hallani lehetett a tiszta, csöndes éjszakában a jajgatásukat.

- Egy nap alatt, egy nap, hát mit fogunk mondani... ezek itt maradnak, itt, ebben a gödörben?

- Itt hát, én nem hiszem el, hogy ez ránk nem veszélyes! Vigyed már innen, mindjárt jönnek az Istvánék vissza ásni.

A talicskát toló megindult előre, de még visszanézett a társára.

- Ha ez ránk átterjed, Irén...

Jézsi még egyszer belenézett a gödörbe. Az egyik lány keze nyílegyenesen meredt az ég felé, mintha jelentkezne. Megfogta az ujjait, a bőre nyirkos volt és hideg. Észrevette, hogy a szája nyitva van, és azt is, hogy a nyaka egy vaskos lábú kisfiú combjai közé szorult. A fiún még rajta volt a nadrág, és annak a zsebéből egy matyóhímzéses szövetzsebkendő kandikált ki. Jézsi kirántotta onnan, és belegyömöszölte az apró fekete lyukba, ami nem rég még egy szájacska volt. Ettek, nevettek és csacsogtak vele. Aztán az öklébe gyűrte az egész zsebkendőt, mintha attól félne, hogy a gyerekek kitépik a kezéből. Beszaladt a bokrok közé, és mire a védőnő odaért a tömegsírhoz, már mindketten messzire jártak.

- Mi volt az? - kérdezte Jolán.

- Semmi, siessünk vissza. Ne fogd meg a kezemet.

Olyan gyorsan futották le a művelődési ház és az iskola közötti távot, mint még senki azelőtt. A mellékhelyiségben megálltak egy kicsit, térdükre támaszkodva fújtattak, Jolánnak a tüdeje is sípolt.  Összerogyott, és a hideg csempén ülve, fulladozva sírt a félelemtől. Azt akarta, hogy Jézsi segítsen neki fölállni, és szerette volna megölelni a fiút, de  mire a szeme hozzászokott a helyiség sötétjéhez, Jézsi már nem volt sehol.

Magára hagyta Jolánt, hogy minél előbb megtalálja Mihály ágyát, hangosan trappolt be a szobába. Mindenkit felébresztett, de ez már nem nyűg volt számára, hanem cél. Mihály vörös, duzzadt szemekkel, arcán értetlen kifejezéssel meredt a semmibe, félig ülve. Már megjöttek a védőnők is, amikor Jézsi megtalálta őt, és felkapcsolták a villanyt. A kába Mihály szájába tömte a matyóhímzéses zsebkendőt, aki egy pillanat erejéig csámcsogott rajta félálomban, mintha nem is zavarná, hogy ott van, és csak azután köpte ki. Rozi megragadta Jézsi alkarját, de amikor látta, hogy az meg sem mozdul, tanácstalanná vált.

- Jézsi, ugye nem akarsz megint verekedni? - kérdezte tőle. - Mihálynak van elég baja.

- Lesz is – felelte Jézsi. - Lesz még mindannyiunknak bőven baja.