#maximalistas

[gustavomirabalcastro]

Dua Lipa causa sensación en el desfile de Saint Laurent en la Semana de la Moda

Dua Lipa causa sensación en el desfile de Saint Laurent en la Semana de la Moda. La Semana de la Moda ha retomado sus derechos en París. Para la ocasión, Dua Lipa estuvo presente en el desfile de Saint Laurent. Y su look ha vuelto a causar sensación. Un gran fan de la moda | Dua Lipa causa sensación en el desfile de Saint Laurent en la Semana de la Moda Dua Lipa está muy apegada a la moda. De…

[cuatrotrece]

lo digo aca tmb. never falter hero girl de katie dey.

[avzva]

Soy MAXIMALISTA

O bueno, eso pensaba yo...

Minimalista:

La tendencia a reducir lo esencial.

La simplicidad de las fuerzas invisibles.

La simplicidad de la forma no equivale a la simplicidad de la experiencia.

Saturación visual: maximalismo.

Según un documental de Netflix el minimalista posee lo que aporta valor y significado. Yo guardo todo lo que me recuerda a algo.

Cómo cuando caminabas por la casa de tu abuelo o tu tía y habia vitrinas con puertas transparentes que tenían todo tipo de cositas pequeñas. Muñecos de porcelana, platos, recuerdos de algún viaje. Cosas que incluso daban escalofríos.

El departamento donde vivía tenía una arquitectura peculiar. Unos vitrales de colores brillantes que dividían de la sala a mi recámara y tenía forma de "L". La sala tenía un mueble de vidrio donde había figuritas de Swarovski. Carritos Hot Wheels, unas pequeñas espaditas de Toledo, unos platos de no sé donde, las tazas que no se podían usar. El no toques aquí y no toques allá, solo puedes mirar. Libreros a la izquierda y a la derecha llenos de enciclopedias. Luchadores de plástico colgando de las lámparas. Un avión que giraba alrededor del foco. Retratos familiares hechos a lápiz en la hermosa Paris. La típica televisión en el centro. Tapetes estilo turco. Sala con tapiz. Nada combinaba y era floreado como una película sin orden visual. Entrando a mi recámara otro mueble de madera, literas, peluches e inventos. Tenía un detector de temblores armado con un tenedor. Un telescopio hecho con papel celofán y una cartulina enroscada. Yo dormía en la litera de abajo. Y tenía una tabla de madera a mi izquierda que era parte del vitral. Ahí tenía mi colección de cosas y recreaba el como sería mi casa cuando fuera grande o cuando viviera sola.

Ahora que tengo mi casa existen varias de esas cosas que tenía a mi izquierda. Mi snoopy que tiene cuidándome desde que nací, unas casitas de metal pintadas por dentro, un librito de cartón de una exposición que hubo en CDMX de André Bretón acerca del surrealismo en 1993, viniles, plantas, ofrendas, colores, viajes, fotos. Todo tiene un porqué. Si no veo donde ponerlo, se va a la caja de cartón del segundo cuarto. El cuarto que no tiene nada pero que tiene todo lo que no quieres. Como esa raqueta que electrocuta moscos que odio, me asusta tanto el sonido que hace. Esa caja de cartón ya debe de salir de casa definitivamente.

Si todo tiene significado pero no hay ningún rincón libre, ¿eso me hace ser maximalista o minimalista? Visualmente no hay espacio pero solo tengo lo que quiero.

Más bien soy una coleccionista o bueno, minimalista sin querer.

[nestorleont]

Estilos de Diseño de Interiores: Una Guía Completa

El diseño de interiores es una disciplina que abarca una amplia variedad de estilos, cada uno con sus propias características y principios. Desde el clásico refinamiento hasta la austeridad industrial, pasando por la calidez bohemia y la simplicidad nórdica, estos estilos reflejan diferentes enfoques y preferencias estéticas. Estilo ClásicoEl estilo clásico se caracteriza por su elegancia…

[casaboatem]

[imninahchan]

𓏲 ๋࣭ ࣪ ˖ 𐙚 ⌜ 𝐀𝐕𝐈𝐒𝐎𝐒: 3some, swann!namoradinho, enzo!fotógrafo, fetiche por foto como chama não sei, bebida alcoólica, cigarro (não fumem!), dirty talk (elogios, dumbification e degradação tudo junto) oral e masturbação fem, tapinhas, masturbação masc, sexo sem proteção (proibido entre as sócias desse blog). Termos em francês ou espanhol — petit poète (pequeno poeta), merci (obrigada), pour la muse (para a musa), Sé que más tarde suplicarás por mí, nena, tan lejos que tu gringo no oye (sei que vai implorar por mim mais tarde, nena, tão longe que o seu gringo não ouve), Eres una perra, lo sé (você é uma cadela, eu sei)⁞ ♡ ̆̈ ꒰ 𝑵𝑶𝑻𝑨𝑺 𝑫𝑨 𝑨𝑼𝑻𝑶𝑹𝑨 ꒱ colidindo dois mundos diferentes das girls ─ Ꮺ !

⠀⠀ ⠀⠀

⠀⠀

⠀⠀ ⠀⠀ ⠀⠀ ⠀⠀ ⠀ ⠀⠀ ───── 𓍢ִ໋🀦

VOCÊ NUNCA DUVIDOU DO TALENTO DE ENZO nem por um segundo. Aqui, finalmente apreciando a exposição, seus olhos se enchem ao ver o resultado de tantas horas frente às lentes dele naquele estúdio. Se vê maravilhada com a perspectiva artística do uruguaio, na forma sensível com que te captou. Os seus pezinhos no chão de madeira do apartamento dele. Os seus joelhos manchados de tinta esgueirando por baixo da barra do vestido. O seu olhar perdido, sentada na otomana vintage ao piano, os fios de cabelo bagunçados, na sala da sua casa mesmo. É de uma satisfação enorme se enxergar pelos olhos dele quando a visão é fascinante o suficiente pra beijar o seu ego. É como ler poesia, e não ser o poeta enfim, mas o poema.

“Para o nosso petit poète!”, Swann saúda, servindo a taça do Vogrincic. Champanhe escorre pela garrafa de marca chique, recém-aberta. Já é a segunda rodada de espumante e comemorações, se contar o festejo de taças e elogios cordiais durante a exibição mais cedo. Agora, um pouco mais intimista, só vocês três no conforto da decoração boho maximalista da casa. Merci, Enzo arrisca na língua local, espalmando a mão no peito, por cima da camisa social, e com aquele olhar agradecido. “Pour la muse”, Swann te serve, com um sorriso, e você faz charme, balançando os ombros.

A garrafa retorna para o balde com gelo. O francês puxa do bolso do blazer o maço de cigarro e saca um, guardando o resto. Risca o isqueiro, acende. Depois do primeiro trago, prossegue, “Foi um sucesso. Definitivamente.”, embora o artista latino pareça mais humilde. “Amanhã você vai estar no Le Monde, no Le Parisien, todos os jornais… Todos aqueles críticos de nariz empinadinho pareciam maravilhados.”

Enzo faz que não, com certeza ainda incrédulo após um dia inteirinho nas nuvens. “Obrigada pela oportunidade, é a minha primeira exposição assim, numa galeria fora do Uruguai”, explica, “e mostrar o meu trabalho junto com artistas incríveis é… Uma honra. De verdade.”, os olhinhos castanhos brilham. 

Swann não quer levar as flores sozinho, te oferece um olhar de canto de olho, “Tem é que agradecer a ela”, lembra, “está apaixonada pelas suas lentes.”

O uruguaio te mira com doçura, “claro”, diz. Pega na sua mão, trazendo à meia altura, “não poderia deixar de agradecer à minha musa”, e beija, “a maior arte dessa noite era você, nena.”

Você se exibe mais diante o elogio, pomposa. Já sente as bochechas queimando de tanto sorrisos fáceis, tanto regozijo, mas mantém a pose de diva, o que não falha em fazê-los rir. “Sempre quis ser musa”, conta, ajeitando os cabelos, de queixo erguido, “quando eu conheci o Swann, ele já estava trabalhando na galeria, não pintava mais”, os beicinhos crispam, numa adorável tristeza teatral, “ainda bem que a sua câmera me encontrou, Enzo.”

“Impossível não te encontrar quando se destaca tanto”, o tom dele se torna ainda mais terno, “não precisei de muito esforço, só tive olhos pra ti desde o começo”. Leva a taça à boca, prova um gole, “Acho que morreria de ciúmes se você fosse minha”, os dedos correm pelos lábios recolhendo a umidade, enquanto os olhos retornam para a figura grisalha no ambiente. 

Não, ele não sente ciúmes, é você que rebate primeiro, com bom humor, ele é francês. Swann ri, sopra a fumaça na direção do quintal, a porta de vidro aberta. Descansa o braço nos seus ombros, “E não posso ser tão egoísta ao ponto de ficar com uma obra-prima dessa só pra mim, não é?”

Você toma nos dedos o cigarro da boca dele, oui, mon amour, e traga. Enzo te observa puxando a fumaça, o seu batom vermelho marcando o pito. Nota, também, a maneira com que o Arlaud te contempla — os olhos azuis banhados a afeto, cintilantes. Tão rendido, tão vassalo. Não o julga, entretanto. Enquanto te eternizava nas imagens, com certeza deve ter te mirado com a mesma significância. 

“Não acha, Enzo?”, o eco da voz caramelada do outro homem desperta o fotógrafo, ao que murmura hm?, molhando a garganta mais uma vez para escutá-lo. “Quer dizer, olha só pra ela… me apaixonei na primeira vez em que a vi”, Swann confessa. Vai chegando com o rosto mais perto de ti, revelando, “...tão bonita, saindo do mar. Pele salgada. Parecia o nascimento de Vênus, ali na minha frente”, até recostar a ponta do nariz na sua bochecha, rindo quando você ri também, vaidosa. “Não dá vontade de beijá-la?”, a pergunta tem ouvinte certo. Os olhos claros voltando-se para os castanhos. “Eu sei que teve vontade de beijá-la em algum momento durante as sessões. Não precisa mentir.”

Em outro momento, talvez com pessoas diferentes, Enzo não se sentiria tão à vontade feito está agora. É que a energia entre vocês três é singular, entenda. Desde o primeiro momento que conheceu o uruguaio, a sua atração física e pelo cérebro de artista dele foi perceptível — além de mútua. E Swann, ele é francês, e são um casal que foge o tradicional, que experimentam. Não é uma ameaça pra ele saber que um homem te deseja. Na verdade, dá ainda mais tesão. 

Enzo pega o cigarro dentre os seus dedos, leva à própria boca. Traga. A fumaça escapa, nubla a face de traços fortes de uma forma cativante, quase que sensual. “É”, admite em voz alta, “tive vontade de beijá-la… tocá-la… diversas vezes desde que a conheci”, está com o foco das íris castanhas nos seus lábios, “aliás, tô sentindo agora.”

O sorrisinho de satisfação estampado na sua cara é inevitável. 

Swann recolhe o pito de volta para si, das mãos de um latino totalmente indiferente ao tabaco, preso à sua figura. Enquanto traga, a voz do francês soa como um demoniozinho nos ombros do outro homem, encorajando, então, beija, como se a solução fosse a mais simplória do mundo. 

O Vogrincic assiste a sua mão espalmar no peito dele; os anéis dourados, as unhas num tom terroso. Você mergulha os dedos entre os botões defeitos da camisa social dele para capturar pingente da correntinha. O olha. Aquela carinha de quem tá querendo muito ser tomada nos braços, devorada. Uma ânsia à qual ele não te nega. 

Pega na sua nuca, a palma quente conquistando espaço. Firme. Fica mais fácil te conduzir para mais perto, trazer o seu corpo pra colar no dele. Encaixar, invadir, sorver. Sente o gosto do espumante, o pontinho amargo do cigarro na sua língua. Um ósculo intenso, diferente do que está acostumada. É puramente carnal, desejoso. Parece que quer te engolir, verga a sua coluna um bocadinho, sobrepondo o próprio corpo por cima. Estalado, e profundo. Cheio de apetite. A taça por pouco não cai dos seus dedos. 

Quando se aparta, é porque o peito queima de vontade de respirar. Ofegam, ambos. A visão dos lábios dele até inchadinhos, avermelhados pelo seu batom, é alucinante. O uruguaio nem se dá ao trabalho de limpar as manchinhas rubras, como quem sabe que a bagunça ainda vai ser maior.

Swann apanha a taça da sua mão para entornar um gole. Ri, soprado. Bom, não é? A pergunta faz o Vogrincic se perder, outra vez, no deslumbre da sua figura. Um olhar de fome, daqueles que precedem o próximo bote. Vê o francês estalar um beijo na sua bochecha, bem humorado, e depois ir descendo pelo seu pescoço. A forma com que segura na sua nuca, guia a sua boca até a dele. Faz o uruguaio sentir um tiquinho de ciúmes, sabe? Mesmo que tenha plena consciência de que não teria justificativas pra esse tipo de sentimento. Já era de se esperar um nível aflorado de intimidade entre você e o seu homem. O roçar da pontinha dos narizes, o mordiscar implicante que ele deixa nos seus lábios, rindo, feito um menino apaixonado, não deveria surpreender o fotógrafo. Mas surpreende. Instiga. Esquenta. 

Enzo traga o pito pela última vez antes de se apressar pra apagá-lo no cinzeiro da mesinha de centro e soprar a fumaça no ar. Ávido, as mãos viajando em direção ao seu corpo — uma firme na sua cintura, e a outra ameaçando tomar o posto na nuca. Swann o interrompe, um toque contendo o ombro e a proximidade de um certo latino com muita sede ao pote. “Aprecia, mas não se acostuma”, avisa, com um sorriso, “tem que tratá-la muito bem pra fazê-la te querer de novo.”

Enzo te olha, analisa. Parece que as palavras estão paradinhas na ponta da língua, porém as engole, prefere te beijar novamente, te tocar novamente. Afinco. Te domina, mostra soberania com o corpo pesando sobre o teu. Você cambaleia, abalada por tamanha intensidade, as costas se apoiam no peito do Arlaud. 

Os beijos escorregam pelo seu pescoço, desenham o decote da sua blusa, por cima do tecido, descendo até a barriga. É crível que vai se ajoelhar, porém acaba tomando outro rumo, retornando com o foco pro seu rosto. “Vou deixar o seu homem te chupar”, diz, com uma marra tão palpável que um sorriso não deixa aparecer nos seus lábios, “porque eu sempre morri de vontade de saber como era meter em ti”, e oferece um olhar ao francês, “deixa a sua mulher molhadinha pra mim?”

Tipo, a construção da frase, a entonação, os trejeitos do uruguaio; tudo faz soar como uma provocação. E, de fato, é. Um homem como Enzo não sabe amar mais de uma vez e muito menos partilhar esse amor. Mas Swann leva tudo com o bom humor de sempre. Faz um aceno com a cabeça, ajeitando-te para que possa encará-lo. Aquele sorrisinho de dentes pequeninos que você tanto acha um charme. O assiste retirar o blazer, fazendo um suspensezinho, além de dar a entender que vai literalmente ‘colocar a mão na massa’. É engraçado como o seu corpo não abandona o estado de calmaria. Poderia estar com o coração acelerado, o sangue correndo nas veias, por diversos motivos, porém tem tanta certeza de que vai sentir prazer ao máximo que não anseia por acelerar nada. 

Swann te conhece muito bem. Cada detalhezinho na sua pele, cada região erógena, cada fio de cabelo que nasce por mais fininho e imperceptível. É um artista que aperfeiçoa a sua arte — dedica tempo, esforço, e não se importa com a bagunça molhada ou com a língua dormente. Antes de se ajoelhar, pede, com ternura, “um beijinho?”, para selar a boca na sua, rapidinho. E afrouxa as mangas da blusa, uma das suas mãos apoiando-se na mesa enquanto a outra mergulha os dedos entre os fios grisalhos à medida que a cabeça dele está na altura da sua virilha. Te liberta da saia longa, da peça íntima, apoia aqui, colocando a sua perna pra repousar sobre o ombro dele. 

Corre as mãos pelo interior das suas coxas, sem pressa. A boca deixa um chupãozinho no seu joelho, mordisca. É louco como ele sabe até o quão forte tem que ser o tapa na sua buceta pra te fazer vibrar e quase perder o equilíbrio. Sorri, sacana, calminha, meu bem, e ainda tem a pachorra de murmurar, é só um tapinha. 

Você até cerra os olhos, prende o lábio inferior entre os dentes praticamente sem notar. O seu corpo se contorce sob o toque, é natural. Swann percorre o dedo de cima a baixo, se mela todinho na umidade que ali já tem, e não vai desistir até que exista muito mais. 

Contorna o seu pontinho doce, te arrancando um suspiro dengoso. Leva o olhar pra ti, “vai gemer manhosinha pra ele ouvir, vai?”, quer saber, “Tem que manter a pose, divina. Não pode mostrar que derrete todinha nas minhas mãos”. Você apenas escuta a conversa suja, já perdida demais no deleite do carinho que recebe, e pior, na visão de acompanhar Enzo se sentando no sofá, com os botões da camisa social desfeitos, e a mão dentro da calça. Aham, é tudo que murmura, alheia. A carícia concentra no clitóris, o dedo circulando mais rápido, mais forte, que a onda de prazer te faz arrepiar dos pés à cabeça. Boquiaberta, por pouco sem babar pelo canto. Swann, você chama, manhosa, me chupa. E ele sorri mais, a língua beira nos dentes de baixo, brincando com a sua sanidade quando só mostra o que tem pra oferecer e demora a te dar o que quer. 

Mas quando te mama, de fato, porra… Chega a ver estrelas, os olhinhos revirando. Ainda bem que aperta os fios dos cabelos dele nas palmas, pois, aí, tem algo pra descontar o nó delicioso que sente no ventre. Quer fechar as pernas, involuntária, no entanto o homem te mantém, faminto, sugando a carne inchadinha. Passa os dentes pelo seu monte de vênus, dois dedos nadando por entre as dobrinhas quentes, ensaiando, parece, até afundar lá dentro e fundo, fundo. Você chia, preenchida na hora certa, na medida certa, pra se sentir conquistada, excitada. Encara Enzo, pornográfica com as expressões faciais, como se quisesse instigar uma prévia do que ele vai provar posteriormente. 

Os lábios de Swann até estalam, tudo tão ensopadinho que escutar a umidade do ato contribui ainda mais pro seu regozijo. O francês bate a palma da mão na sua bucetinha, esquenta a região, antes de voltar a chupar o seu pontinho. A língua dança pra cá e pra lá, também, tão rapidinha, habilidosa. Ai, você chega a sentir uma inquietação, balança os ombros, se contrai, espreguiça. Mas ele quer estar olhando nos seus olhos quando te fizer gozar, porque deixa só os dedos lá e ergue o queixo pra encontrar os seus olhos. As íris azuis brilham, um marzinho cheio e cintilante no qual é fácil querer se afogar. Os cabelos grisalhos estão bagunçadinhos, os lábios finos reluzindo de babadinhos. “Goza pra mim, meu amor”, a voz ecoa numa doçura tamanha, caramelada e derretida feito o seu doce preferido, “quero te beber, você é tão gostosa. Quero chupar você até não sobrar uma gotinha, hm? Vem pra mim, vem. Ver esse seu rostinho de choro quando goza, bobinha, docinha… Daria um quadro e tanto essa sua carinha de puta. Hm?”, e fica difícil resistir. Quer dizer, se entrega sem nem mesmo tentar resistir. É possuída pela ondinha elétrica que percorre seu corpo todinho, eriça os pelinhos e te faz gemer igualzinho uma puta. 

Tremendo, frágil. Quanto mais a boca suga a buceta dolorida, mais você se contorce, mais choraminga. Os olhinhos até marejam, o peito queima, ofegante. 

Quando satisfeito, o homem se põe de pé. Nem se dá ao trabalho pra limpar o rosto melado, sorrindo largo, mas sem mostrar os dentes. Você envolve o braço ao redor do pescoço dele, só pra se escorar enquanto recupera-se, os olhos ardendo sobre a figura do latino masturbando-se no sofá. “Vai lá nele”, Swann encoraja, tocando o canto do seu rosto. Beija a sua bochecha, ganha os seus lábios assim que você mesma vira a face pra alcançá-lo. A saliva misturando com o seu melzinho, um gostinho obsceno. A língua dele empurrando a sua, ao passo que o maldito sorriso canalha não abandona o rosto estrangeiro. 

Ao caminhar sobre os próprios pés, dona de si outra vez, Enzo está com a mão erguida na sua direção. Os dedinhos inquietos até que possam apertar a sua coxa. Vou montar você, é o que diz, num fiozinho de voz, se acomodando sentadinha no colo do fotógrafo. Sustenta-se nos ombros masculinos, alinha-se pra engolir tudo — está babadinha o suficiente pra ser um deslize só. 

O uruguaio suspira, completamente no seu interior, até o talo. Embaladinho lá, no calor divino, delirante. As mãos cravam nas suas nádegas, está pulsando dentro de ti, domado. “Acabou de tirar a buceta da boca dele pra vir sentar no meu pau…”, observa o seu rebolar lento, a maneira jeitosa com que se equilibra bem, não perde nem por um centímetro que seja, “jamais deixaria a minha garota sentar em outro pau senão o meu.”

Então, ainda bem que eu não sou sua, é o que você sussurra. Chega com o rosto perto do dele, a pontinha do nariz resvalando no nariz grande. Enzo aperta o olhar, mascara um sorrisinho. Você sente as unhas dele machucando nas suas nádegas, ele te encara com uma vontade louca de rancar pedaço. Daí, começa a quicar no colo dele, jogando a bunda pra cima no compasso ritmado. Pega nos cabelos negros que se somam, espessos, na nuca alheia, vai me avisar quando for gozar, ordena. É fria com as palavras, mas tentadora, carrega no tom um certo nível de erotismo, que parece deixar Swann orgulhoso, recostado na mesa. Não vou guardar a sua porra porque você não tá merecendo. E o Vogrincic ri na cara do perigo, cheio de si. Abusa da língua materna pra murmurar, “Sé que más tarde suplicarás por mí, nena, tan lejos que tu gringo no oye.”, porque sabe que o francês não vai nem sacar uma palavra que seja, mas você sim, “Não me engana. Eres una perra, lo sé.”

Você maltrata os fios dele entre a mão, como um sinal para que ele pare de falar em espanhol, soltando essas frases riscosas, sujas. Mas Enzo não te compra, não engole essa marra toda. “Faz o que quiser, musa”, fala só por falar, pois o outro escuta, quando quer dizer exatamente o contrário. A rebeldia te excita, faz acelerar os movimentos, torturá-lo com mais intensidade. Lê no jeitinho que ele retesa os músculos da coxa, no ar se prendendo nos pulmões que está logo na beirada, próximo de jorrar. Não o perdoa, não permite que o desejo mais lascivo dele se torne realidade hoje. Finaliza o homem nas palmas das suas mãos, ordenhando o pau duro, meladinho, até que a porra morna atinja as suas coxas, respingue na sua blusa. 

Enzo respira com dificuldade, pela boca. Cerra os olhos com força, parece irritadinho, indignado — uma reação que te deixa com água na boca. Se inclina pra pertinho do ouvido dele, adocica a voz, perigosa, se quer brincar, tem que aprender a respeitar as regras do jogo, okay, bonitinho? 

[ciganyolga]

saját magam hozzátáplálása

Azért jó, ha a hozzátáplálás ügyében is a control-freak maximalista hozzáállást választja az ember (szentírásból lista hűtőre kirakás, pipálás, hogy mi volt már meg), mert így egy éves koráig nem csak a ded találkozik minden új kajával, hanem én magam is.

Például te mikor ettél utoljára endíviát? És csillagtököt? Na ugye.

Töredelmesen bevallom, hogy a paszternákra rá is kellett keresnem, hogy mi a fasz, aztán meg arra, hogy jó, de a fehérrépa, a petrezseyemgyökér meg ez a paszternák nem ugyanaz? Meg azt is meg kellett nézem, melyik a NYÁRITÖK. Meg hogy az endívia is mi. (Egyébként csináltam végül valamelyik fehérrépát, enélkül azért lehet élni, elég szar.)

Ez a téma annyira szét lett tudományoskodva az utóbbi ötven évben, hogy amikor anyád jön azzal, hogy adj neki KIFLICSÜCSKÖT (ez a mániájuk), akkor csak kussolsz inkább.

Aztán öreganyád is beszáll, hogy amikor húslevest főzöl, akkor adj neki a zöldségből, ekkor aztán végképp lapítasz a paszternákos listáddal, különben is, ki akarná kiábrándítani a dédit azzal, hogy bevallja, hogy nem főz minden vasárnap húslevest. :(

[just-a-girl-in-your-dreams]

Levél Nighty-hoz,

Amikor először találkoztunk nem gondoltam volna, hogy az életemnek ennyire fontos része leszel. Pár hét leforgása alatt váltál szinte egyik pillanatról a másikra a legjobb barátommá és egyben a lelkitársammá is. Tudnod kell, hogy előtted nem igazán hittem a lelkitársak létezésében. Nem hittem, hogy van valaki akivel ennyire egyeznénk, de aztán megismertelek és bár ez az egész helyzet egyszerre ijesztő és megnyugtató mégse cserélném el semmiért. Tisztában vagyok azzal, hogy mindenkinek van egy múltja, hogy mindenkinél eljön az az idő amikor kételkedni kezd önmagában, de azt akarom, hogy ha ez veled is megtörténne akkor jusson eszedbe ennek a levélnek a tartalma (már ha valaha megmerem majd egyáltalán mutatni neked). Mert tudnod kell, hogy számomra Te így vagy tökéletes. Szinte látom magam előtt ahogy forgatod a szemed a klisé hallatán, de mindjárt kifejtem bővebben, hogy ezek miért is nem csak légből kapott szavak. Kezdjük a mások számára is látható dolgokkal. Imádom humorodat, hogy szarkasztikus vagy és állandóan a véremet szívod, a kedvességedet, hogy segítőkész vagy és, hogy lehet rád számítani. Azt, hogy képes vagy mindig felvidítani, hogy néha olyan vagy, mint egy rossz gyerek, de közben lehet veled komolyan is beszélni már amikor épp nem kardozol. Azt, hogy okos vagy átgondolt és logikus. Imádom, hogy magabiztos vagy menő ��s egyben baromi szexi is. Imádom a mosolyodat azt ahogy rám nézel miközben csillog a szemed. Azt ahogy vezetsz, hogy keresed a veszélyt, hogy magabiztos vagy, de bújos is ha arról van szó. Azt, hogy érzem, hogy fontos vagyok neked. Imádom a stílusodat, azt hogy motivált vagy, lelkes, maximalista, céltudatos, agyalos, kreatív, gondoskodó, önálló, talpraesett, éjszakázós, őrült. Imádom az illatodat, azt ahogy énekelsz a kocsidban. A kéz mozdulataidat, a pózolásodat, azt ahogy gügyögsz a nyuszidhoz. Imádom ahogy főzöl és azt is, ahogy angolul beszélsz. Imádom, hogy mindig felkapod a fejed mikor motorhangot hallasz. Imádom, hogy mindig összekócolod a hajam és azt is ahogy a félhomályban rám mosolyogsz. Imádom mikor megcsókolsz és magadhoz húzol. Azt, hogy puszit adsz a hajamra, összekulcsolod az ujjainkat vagy épp mikor visszahúzol magadhoz az ágyba. Imádom, hogy nem bírsz nyugton maradni alvásnál mégse engedsz el hanem végig ölelsz még akkor is ha fél percenként váltunk így pozíciót. Imádom, hogy még akkor is mikor hátat fordítasz odahúzod a kezem, hogy átöleljelek. Imádom mikor végig csókolod a nyakamat, vagy mikor puszit adsz az arcomra. Azt, hogy mindig nagyon közel hajolsz mikor sutyorgunk. Imádok veled hívásozni és imádom azt is mikor chaten szívet küldesz. Imádom, hogy számolsz velem a jövőben, azt, hogy azt mondtad nem szabadulok tőled, és azt is, hogy ott voltál nekem mikor kiborultam még ha nem is feltétlen tudtad kezelni a helyzetet. Imádom hogy, azt mondtad biztos döntésed vagyok, azt, hogy melletted önmagam lehetek, hogy gyilkos kombó vagyunk. Imádom, hogy a tiltakozásom ellenére elérted azt, hogy beleszeressek a legjobb barátomba.

[csillagszemumnek-itelve]

Pink a hajam és tetovált a testem nagy része...

Felháborítónak tartom, hogy 2023-ban még mindig fennakadnak a munkáltatók azon, hogy rózsaszín a hajam! Mintha ez bármin is változtatna! A munkámat eltudom látni akkor is ha szőke vagyok, meg akkor is ha pink. Akkor is ha hosszú a hajam, meg akkor is ha nincs hajam. Akkor is ha 100 kilós vagyok, meg akkor is ha 50. Akkor is ha nagy az orrom és akkor is ha kicsi. Akkor is ha van tetoválásom, meg akkor is ha nincs. A külsőm soha nem befolyásolta azt, hogy hogy végeztem a munkám! Kedves vagyok, vidám, udvarias, megbízható, maximalista és gyorsan tanulok. Szánalmas, hogy egyes emberek korlátoltsága miatt, nem kaphatok meg egy munkát. Undorítónak tartom, hogy a külsőm alapján ítélnek meg!

[dedibelyegei]

Törökország debütál a blogon ma, és hát ki mással tenné ezt, mint minden törökök atyjával a nagy Kemal Atatürkkel! Regnálása óta nem nagyon volt olyan év, hogy valamilyen bélyeg (vagy szerintem kb bármilyen) kiadvány ne készült volna vele. Jómagam nem jártam még Törökországban, de több barátom is mondta Isztambulban járva, hogy elképesztő az Atatürk kultusz amit áthatja a környezetet és a mindennapokat. Ez a 100 lírás példány (amúgy kettő, csak meg van hajtva) 1985-ből való, teljesen átlagos mindennapi bélyeg, 125 milliót nyomtak belőle, ahogy a sorozat másik két tagjából is. Ez a legmagasabb névértékű, tíz és húsz lírás készült még belőle, ugyanezen grafikával, csak eltérő színekben. A kisebbik kék, a középső pedig barnás színű. Ez a 100-as kicsit nagyobb értéket képvisel a másik kettőnél, olyan 100-200 forintért mennek, de postatiszta, új példányokért, akár 400 forintot is elkérhetnek. A hármas sorozatot tiszta állapotban, egyben 600-800 forintért vesztegetik.

Mustafa Kemal Atatürk az Oszmán Birodalom Selanik nevű városában született 1881-ben. Rögtön ismerősebb lesz, ha azt mondom ez bizony nem más, mint a mai Szaloniki, Görögországban. Öten voltak testvérek, de a felnőttkort rajta kívül csak egyik nővére érte meg :( Anyja mélyen vallásos volt, így először vallási iskolába íratják, azonban már itt kitűnik büszkesége és öntudattosága, mely a merev szabályokkal szemben problémákat okoz, így apja kiveszi innen és Semsi Efendi iskolájába kerül át, ahol nyugati módszerekkel zajlik a tanítás. Itt is kilóg felnőttes viselkedése és persze metsző kék szeme és szőke haja okán, melyet szláv származású anyjától örökölt. Első traumájaként, édesapja hét éves korában eltávozik, mivel üzlete tönkrement és emiatt alkoholizmusra adta fejét, legyengült szervezetét pedig egy tűdőbaj legyűri. Anyjával vidékre költöznek, nagybátyja farmjára, itt megismeri a paraszti lét értékeit, tanulni azonban nem hajlandó az ottani vallási oktatóktól, így visszamegy Szalonikibe. 12 évesen eldönti, hogy a katonai pályát választja, az ehhez kapcsolódó iskolákban, mint matematikai, mind irodalmi tudásával kitűnik, emellett megtanul franciául. Matek tanárja adja neki a Kemal (tökéletes) nevet, mivel minden kérdésre tudta a választ, sőt őmaga hozott be matematikai problémákat. Francia tudásában is maximalista volt, így kezdte el tanulmányozni Voltaire, Montesquieu, Auguste Comte, Rousseau műveit, és ezáltal kezd el formálódni ellenérzése a vallásos fanatizmus ellen.

1899-ben az isztambuli hadi akadémia növendéke lesz, ahol más kadétokkal együtt gyakran tartanak retorikai vitákat, emellett éjszakánként tiltott, liberálisnak nyilvánított könyveket olvas titokban. 1905-ben végez vezérkari kapitányi rangban. Barátaival gyakran ülnek össze, megvitatni a tiltott művek tartalmát és a napi politikát, ezeken az alkalmakon már nyíltan kritizálják a szultáni politikát. Egyik társuk azonban besúgó volt, ezért néhány hónapra lecsukják őket legjobb barátjával Ali Fuaddal, majd pedig a szíriai Damaszkuszba küldik őket az Ötödik Hadsereghez.

Itt alapít meg egy titkos társaságot, Anyaföld és Szabadság néven, majd hazatértével az ifjútörök mozgalomhoz csatlakozik, mely 1908-ban forradalmat robbant ki. 1909-ben megpuccsolják II.Abdul-Hamid oszmán szultán, ekkor Atatürk már a csapatok élén vonul Isztambulba. Eztán Líbiába megy harcolni az olaszok ellen, itteni érdemeiért 1911-ben őrnaggyá léptetik elő. 1912-ben a Balkán-háborúban ő szervezi meg a Dardanellák védelmét, majd pedig Bulgária katonai attaséja lesz.

Az első világháborúban számtalan csatát vezet, a legkülönbözőbb frontokon, nevéhez fűződik az 1915-ös galipoli győzelem, mely megállította az antant erőket, de sikeres hadjáratokat vezetett a Kaukázusban az oroszok ellen, illetve a szíriai Aleppóban a britekkel szemben. Utóbbi csatákat 1917-ben már tábornoki rangban vívja meg. Kemal nem volt hajlandó elfogadni a háborút lezáró versailles-i béke tartalmát, amit a szultáni rezsim aláírt, minek keretében bizonyos területeket Görögország kapott meg, az Oszmán Birodalom felosztása után. Ankarában saját kormányt hoz létre, és egybekovácsolja a különböző török fegyveres csoportokat, miáltal két jelentős csatában legyőzik a görögöket 1921-22-ben, és többek között visszaszerzik Izmirt. A k��ztársaságot a görög-török háborúkat lezáró lausannei békét követően kiáltják ki 1923 október 29-én, első elnökének Musztafa Kemált választják.

Tizenöt évig tartó köztársasági elnöksége alatt, olyan meghatározó intézkedések kötődnek hozzá, mint rögtön az elején a kalifátus eltörlése, az ország drasztikus szekularizációja, az európai öltözék szorgalmazása. 1925. december 26-án átáll az ország a Gergely-naptárra, európai mintákra készül új Btk. és Ptk., mely többek közt azt is magával hozza, hogy a törvény előtt egyenlő bánásmódban részesül férfi és nő.

1928-ban bevezetik a latin ábécét, és egyfajta nyelvújítás is kezdetét veszi, mely során megtisztítják a török nyelvet, minden idegen eredetű - legfőképp arab és perzsa - szótól. Némi zűrzavar keletkezett ebből az első időkben, mert nem minden ilyen szónak volt akár 'őstörök' megfelelője, így az embereket arra hívták fel hogy maguk alkossanak új szavakat. Atatürk személyesen is járta az országot táblával és krétával, hogy népszerűsítse, az egyébként kötelezően elsajátítandó új írást.

1934-ben eltörlik a rangokat és címeket (pl. pasa, bej), és minden töröknek családnevet kellett választania. Musztafa Kemál ebben a 'keresztségben' kapja az Atatürk azaz 'minden törökök atyja' vezetéknevet. Emellett mezőgazdasági reformjai hatalmas gazdasági és ökolóigia fellendülést hoztak az országnak, ezért a 'török mezőgazdaság atyjaként' is hivatkoznak rá a mai napig.

1937-ben alkotmányba foglalják a kemalizmus hat alappillérét (a 'hat nyíl'), ezek a republikanizmus, popularizmus (osztályok tagadása, 'egy nép'), etatizmus, reformizmus, nacionalizmus, szekularizmus. Természetesen a gyors és agresszív ütemben történő átalakítások nem nyerték el mindenki tetszését, különösen az oszmán méltóságok és tisztek leszármazottait. 1926-ban fény derült egy pokolgépes merénylet tervére Kemál ellen, a letartóztatott vádlottak jelentős részét felakasztották, a kivégzések másnapján hangzottak el a híres mondatok Atatürktől:

„Én vagyok Törökország. Aki engem akar megsemmisíteni, az magát Törökországot akarja megsemmisíteni. (…) Népemet mindaddig kézen fogva vezetem, ameddig nem lesznek biztosak a léptei, és ameddig nem ismeri útját.”

1930-ban Musztafa Kemál megkérte jóbarátját Ali Fethit, hogy alapítson egy 'álellenzéki' pártot, a Szabad Köztársaság Pártot, hogy az elégedetlenkődet legyen hova becsatornázni. Ebből is eredtek aztán konfliktusok és ugyanebben az évben, komoly zavargás is kirobban Izmir mellett, melyben több katonát brutálisan megöltek, majd ennek megtorlására 27 embert kivégeztettek.

Magánélete is igen intenzív volt, imádta a nőket, és a rakit (török ánizspálinka). Évekig együttélt házasságon kívül egy Fikrije nevű lánnyal, akit aztán súlyos betegsége miatt Svájcba küldött egy szanatóriumba. 1923-ban feleségül vette Latife Ussakit, aki nehezen viselte férje italozó, kicsapongó életét, így 1925-ben elválnak. Gyermeke sosem született, de számtalan örökbefogadással büszkélkedhet, összesen hét lánya és két fia volt ily módon.

Kedvenc szórakozásai közé tartozott az úszás, lovaglás, a tánc és az olvasás. Imádott két állata volt Sakariya a ló, és Fox nevű kutyája. Folyékonyan beszélt franciául és németül, hatalmas magánkönyvtárat tartott fent.

1938 novemberében éri a halál, 57 évesen, egyik nagy szenvedélye okán, májbetegség viszi el. A számára épített monumentális Anitkabir mauzóleumban helyezik örök nyugalomra, Ankarában.

Végzős kép a katonai akadémiáról, 1905-ben, gyilkos bajusszal:

A 30-as években már elnökként:

Az Anitkabir, végső nyughelye:

[csacskamacskamocska]

Változási félelmek

És új dolgok jönnek. Picit olyan ez, mint a válóper. Mire odáig ér az ember, a kapcsolat már kuka, a hivatalos ügyintézés kötelesség, a korrekt viselkedés a másikkal szemben elemi, valójában én pl tök barátságos hangulatban és kommunikációban váltam, de színház volt az egész. Hiszen éveket éltem együtt azzal a másikkal és akárhogyan is volt, belenőtt az elmémbe, a szívembe, a mindennapjaimba. Akkor is, ha elszántam magam arra, hogy ezt leszakítom. Eljátszottam, hogy könnyű. Aztán évekig dolgoztam rajta, hogy ne legyen se lelkiismeretfurdalásom, se semmi, amiért magamat választottam. Félek az üressétől a szívemben ami be fog következni. Egy ideig biztos lesz, mert eldöntöttem, hogy az életemnek ezt a részét leteszem. Már egy éve eldöntöttem és tartottam is magam, ez a visszaesés... hát vitt a nosztalgia. Ma reggel döbbentem rá, hogy marhaságot csináltam. Nem kellett volna beszállnom a kollégám mellé segíteni. Ha nem teszem, akkor szépen kidomborodik, hogy a társaság lófaszt sem csinál, és a projekt némi drámázás közepette elhal. Megspóroltam volna másfél hónap kőkemény pluszmunkát mindkettőnknek. Nem vettem észre, hogy mi lenne jobb. Csak a bennem levő tevékenységi megszállottság meg a nosztalgia vitt, hiszen olyan rég óta ismerem őket. Csakhát ez a srác... ő a szívem csücske. Ha azt mondaná, hogy hajtogassam össze a holdat, én biztos megpróbálnám. Talán azért mert akkor ő meg lefestené az eget kékre. Amit elvállal, megcsinálja. Többnyire többet is. Igyekszik a legjobban. Picit maximalista, picit megszállott, picit autista – na, ő se tudja kiosztani a munkát. Egyrészt van az, hogy mire elmondja az ember, annyi idő alatt meg is csinálja, a másik meg, hogy NEM HISZED EL. Nem hiszed el, hogy felnőtt emberek nem értik mit kellene csinálni, nem látják át, nem alkalmazkodnak, nem hatékonyak. Viszont önérzetük, véleményük, nagypofájuk az van bőven. Szóval, kitolom őket a perifériára. Persze marad űr, és jó dolgokkal kéne kitöltenem ezt a belső hiányérzetet. Tanulás, mozgás, írás, tudatosabb időhasználat. Tényleg olyan mint a válás. Nem jó együtt, de fáj, hogy elmegyek.

[jgmail]

La cuestión ucraniana y la administración Trump

Por Alexander Dugin

Traducción de Juan Gabriel Caro Rivera

Cuando decimos que la totalidad de Ucrania debería formar parte de un espacio ruso unificado no estamos exigiendo algo descabellado, tampoco estamos siendo maximalistas. La Ucrania actual es incompatible con la existencia de Rusia y si decidimos aplazar la resolución de este problema, incluso incluyendo a los nuevos territorios dentro de nuestro sistema administrativo, no seremos capaces de resolver este problema. Únicamente veremos cómo se rearmarán y volverán a atacarnos en el futuro. Nadie nos puede dar garantías de que no lo harán. Tampoco nadie va hacer una propuesta de alto al fuego por nosotros.

Por lo tanto, las negociaciones con Trump sobre Ucrania deberán llevarse a cabo de la siguiente manera: Ucrania es nuestra, todo lo demás es negociable. ¿Aceptas? Por supuesto, no nos van a regalar nada, porque tendremos que luchar por ello. Liberaremos a Ucrania por nuestra cuenta y usando nuestra fuerza. La única cuestión es si seremos capaces de evitar una guerra nuclear siguiendo este camino o, en el peor de los casos, no. El mejor escenario sería que no llegáramos a estos extremos, pero, de lo contrario, debemos estar preparados para todo. No se trata de una hipótesis, sino de un hecho.

Resulta inquietante que nadie en Occidente comprenda la gravedad de nuestra situación. Los globalistas de Biden han conseguido deformar tanto la ventana de Overton que en lo único que piensan en Occidente es en infligirle una derrota estratégica a Rusia, incluso llegando al punto de que esto se ha convertido en el eje central de su política. Los que son más razonables y más cercanos a Rusia dicen: “tal vez no deberíamos derrotar a Rusia, porque nos saldrá muy caro”. Mientras tanto, quienes son nuestros acérrimos enemigos y propagan la rusofobia proclaman: “inflijamos una derrota estratégica a Rusia, son incapaces de lanzar un ataque nuclear, no se atreverán”. Aunque todo quede claro cuando sea demasiado tarde.

Pero tal mentalidad supone una seria amenaza para la administración Trump en las relaciones con Rusia: la hipnosis de la rusofobia es demasiado fuerte y eficaz. Ese es el cálculo. Trump, con la mejor de las intenciones, puede decir: “Moscú, toma lo que tienes y nada más. ¿Trato hecho?” Pero eso es inaceptable para nosotros, pues puede llevarnos a otra guerra que muy probablemente cause el colapso de Rusia, ya que es una derrota en todos los sentidos del término. Puede parecer que Trump nos da lo que queremos, pero para nosotros será un desafío, un chantaje y un llamado a la rendición. Es una situación muy peligrosa en la que chocan realidades geopolíticas y clichés mentales artificiales que crean una disonancia cognitiva extremadamente peligrosa. Tenemos que hacer que Washington se dé cuenta de que Rusia necesita ocupar toda Ucrania y punto. Y luego diremos «camaradas, las armas nucleares».

Está mal empezar un diálogo con la nueva administración estadounidense, enemiga del globalismo y los valores antitradicionales, aferrándonos a estas ideas. Esta es otra trampa dejada por los globalistas que es probable que Trump no entienda. Nosotros, maniobrando de todas las formas posibles en el plano diplomático, no nos atrevemos a llamar a las cosas por su nombre. Sin embargo, es mejor que hablemos sin rodeos con Trump. (Toda) Ucrania es nuestra y eso no se discute. Seguiremos luchando con armas convencionales hasta alcanzar la Victoria. Los sacrificios que hagamos son nuestro problema y debemos rendir cuentas.

Puede que no se levanten las sanciones, puede que no se renueven las relaciones. Tendremos que discutir eso más adelante. Si quieren, levanten las sanciones, pero toda Ucrania será nuestra, pase lo que pase. Porque sin ella, moriremos. Y no queremos morir. Si tenemos que morir, entonces todos morirán.

De nuevo, esto no es una forma de extremismo, sino únicamente las frías leyes de la geopolítica, claramente descritas por nosotros y por Brzezinski. En general, la separación de Ucrania de Rusia es un imperativo de toda la geopolítica atlantista desde su fundación, desde Mackinder (e incluso desde antes). Se trata de una ley. Para la escuela euroasiática, el axioma opuesto es verdadero: Ucrania será rusa o no existirán ni Ucrania ni Rusia y quizás nadie más.

Ahora está surgiendo una situación muy sutil y delicada. Todo estaba claro con Biden y los fanáticos globalistas. Nos planteaban exigencias inaceptables y a ellos nuestras exigencias les parecían inaceptables. Con Trump, la cosa cambia. Lo que parece un «regalo» a sus ojos será una declaración de guerra contra nosotros. Por eso es muy importante explicarle esto a Trump con claridad y nitidez, sin patetismo ni emoción. Si dejamos que nuestra sexta columna siga el camino de la negociación, entonces cederá todo. Creo que todo esto es claro para nuestra gente, en cambio, en Washington, la nueva administración Trump, que ni siquiera teóricamente puede estar libre de la influencia de los neoconservadores o representantes del Estado Profundo, bien puede tomar todo esto por lo que no es.

Creo que la solución más directa a toda esta situación sería anunciar justo ahora, mientras se prepara la futura toma de posesión de Washington, cuáles son los verdaderos planes de Rusia para Ucrania. Rusia sólo se detendrá después de que Kiev capitule incondicionalmente y tome el control total de su territorio. Ucrania es Rusia. Este es nuestro punto de vista.

[blogaocaos]

A irreverente SOPHIE em álbum póstumo

30 de Janeiro de 2021, o mundo da música perdia uma das artistas mais geniais da história e símbolo queer 

SOPHIE nos deixou dois álbuns (de inéditas e remixes) e uma compilação. Cada obra só faz reafirmar o seu posto como uma das artistas mais transgressoras da história.

Existe ainda uma variedade de demos e músicas não lançadas que circulam na internet, fora seu acervo pessoal; é de conhecimento dos fãs que ela vinha trabalhando em um segundo álbum, especulado Transnation. Um compilado de unreleaseds surgiu na internet e se canonizou como seu “próximo passo”, mas se tratando de uma artista tão imprevisível fica difícil especular quais caminhos ela realmente viria a tomar.

Nota-se que seus últimos lançamentos tiveram um maior foco na “club music”, porém seu último grande projeto (o álbum de remixes do Oil) era predominantemente composto de diferentes tipos de fusões entre a música eletrônica e ambient;

Seu irmão, Ben Long, afirmou em entrevista que era esse o álbum que ela vinha trabalhando, citando também conversas sobre o início de um ciclo de lançamentos pop e experimental sucessivamente.

A partida precoce da produtora colocou um fim em todos esses planos, e agora, três anos após sua trágica passagem, o irmão de SOPHIE finaliza o projeto que ela estava trabalhando e lança sob o nome de SOPHIE.

A recepção da notícia de que ouviríamos um trabalho novo da artista foi mista. Houveram especulações sobre o aspecto ético do lançamento, se não seria só mais um produto criado para lucrar em cima da morte da artista, mas é injusto tratar esse projeto da mesma forma, afinal, Ben Long era um fiel parceiro e colaborador, presente na arte de SOPHIE desde o início.

Devemos também levar em consideração o fato de que esse projeto chega 3 anos após sua partida e com uma tracklist totalmente contrária às expectativas. Se o objetivo fosse mesmo o lucro, não há dúvidas de que reuniria as faixas favoritas dos fãs como Burn Rubber, Taxi e tantas outras que são facilmente encontradas no Soundcloud e lançariam enquanto o luto dos fãs ainda estava fresco.

Muito foi especulado sobre o sentimento de colaboradores próximos, artistas como Charli XCX e A. G. Cook. Mas ninguém pensou em como o irmão, que sempre esteve ao seu lado, se sentia. De algum modo, foi ele quem precisou assumir a responsabilidade de honrar o legado da irmã. A boa intenção em finalizar o projeto é, no mínimo, louvável. Não seria justo permitir que todo esse material ficasse escondido dos fãs.

No caso de SOPHIE que teve um debut incrível, as expectativas eram grandes. O lançamento tem causado recepções variadas que vão desde pessoas que reclamam da produção, até comentários sobre a mixagem/masterização que desconsideram a beleza da obra pelo que ela é. Não venho defender que a obra esteja imune à críticas, mas reconheço que é um projeto especial pelo simples fato de quase nem mesmo existir. 

O álbum é uma progressão do que ela vinha trabalhando nos remixes di primeiro álbum. Nota-se a estética mais “limpa”, o que pode até chocar visto que as produções da artista sempre foram extremamente minimalistas, mas com um foco em design de som maximalista.

Pode não parecer tão inovador quanto em sua estreia, mas não deixa de apresentar momentos fantásticos. As timbragens são belas e nos levam a esse lugar frio e solitário; produções que remetem muito ao Kraftwerk na ideia de colocar só aquilo que é essencial, um baixo, um kick, alguns elementos percussivos e um ou dois synths; não requer muito mais que isso para fazer uma música.

As faixas lançadas como singles parecem crescer dentro do contexto do álbum, enquanto as faixas inéditas tem gostinho de novidade que eu pensei nunca mais ouvir da artista. A mixagem que vem recebendo muitas críticas me parece entender muito bem a proposta mais ambient do álbum, de modo que baixos mais sobrecarregados não fariam sentido.

Ouvir esse álbum me rendeu uma experiência que talvez não fosse a intencionada por SOPHIE enquanto o produzia. Mesmo as faixas mais animadas, soam melancólicas. As letras ganham um outro peso com a ausência física da artista; caso de Just Like We Never Said Goodbye. É como um “liminal space” ou “uncanny valley” que me leva a sentir coisas que eu nunca experienciei antes.

De fato é um álbum da SOPHIE, mas também um esforço louvável do irmão que não mediu esforços em compartilhar as últimas criações da irmã com o mundo. Não é um álbum pop, nem experimental, nem o segundo dela (em vida); mas certamente é uma daquelas obras que serão lembradas pelo seu valor histórico e pela força do amor entre irmãos.

Escrito por: YELL

[ajtostolahazba]

Történt, hogy a lányom a stroke után nagyon nehezen bírta a terhelést, nem fizikailag, de a stresszt és a folyamatos koncentrációt fokozatosan tudta csak felvenni, amúgy ez általános stroke utóhatás, hogy sokkal fáradékonyabbak az ilyen betegek. A kórus, amiben 10 évig énekelt vezető szopránt nem nagyon tolerálta, persze azt mondták tekintettel lesznek rá, de amikor minden próbán ott vagy, erőn felül teljesítesz maximálisan, akkor könnyen rámondják, hogy "de hát teljesen jól vagy, meggyógyultál ". Nem! Kurvára nem! Volt, hogy le kellett ülnie koncert közben, mert az éneklés( túl azon, hogy szellemileg milyen megterhelő), fizikailag is nagyon lemerítette. Aztán tavaly szeptemberben férjhez is ment, közben középvezetőként dolgozik, az egész melója angolul megy, szóval betelt a pohár, érezte, hogy nem bírja már. Szólt a kórusban, hogy nem bírja, alul teljesíteni nem akar ( nem is tud, olyan maximalista), szóval fájó szívvel, de kilép. A kórus vezetője ezt személyes sértésnek vette, majd pár hét múlva küldött neki egy messenger üzenetet, hogy a logós pólót(4 éves), a kapucnis felsőt(3 éves) és a színes cipőfűzős fekete dorkót(2 éves és a méretére lett véve) küldje vissza. Soha azelőtt senkitől semmit nem kértek vissza, a lányom a kórus alapító tagja, a jolly joker volt, aki bármelyik szólamba beugrott, volt, hogy a fellépés előtt blattolt, hogy a hanyós-fosós másik kórustag helyét pótolni tudja egyedül és ne maradjon el a koncert. 10 fős volt a kórus, 1-2 ember egy szólamban, szóval itt nem lehetett tátogni. Én kussoltam, elvégre felnőtt nő, nem pofázhatok, de ezen az adjál vissza mindent dolgon nagyon elgurult a gyógyszerem. Nem szóltam. Erre ma jön nekem egy SMS, hogy tudnám-e vállalni májusban a KÓSZA rendezvény háziasszonyi szerepét... Ugyanazoktól, akik 10 év után annyit se mondtak a lányomnak, hogy kösszépen, fogd meg a f@szom....

Hát írtam. Hogy ráérek, de azok után, ahogyan bántak a lányommal, már nem támogatom a kórust, szóval akire jó a cipője, az legyen a háziasszony... kívántam sok sikert, és nem írtam, hogy amúgy bekaphatjátok... pedig de.

[casaboatem]

[heladodevainilla]

si tuvieramos un depa/casita la imagino bastante colorida y maximalista pero siempre manteniendo lo aesthetic, también con 2 gatos y un golden retriever, seguramente las luces de la casa serían calidas y no frías, mantendriamos latas de coca en la refri, tendríamos regla de andar con unas pantuflas en la casa y no zapatos para salir, habría un sillón color verde olivo, seguramente me robaría tus camisas y suéteres, los convivios y celebraciones serían en nuestra casita, mantendriamos tés de manzanilla para los dolores y seguramente me tendrías un kit de pastillas listos aunq me regañarias por no tomar nada jajsja, en la temporada de frío nos mantendriamos viendo series o cualquier cosa en la tele mientras me quedo bien cerquita tuyo, compraría todos los ingredientes para un postre que viste en tiktok y te dieron ganas de hacerlo, tendríamos tazas con florecitas, personajes o de adornos d viejitas, te obligaría a ver los stages de mis kpop boys, me esperarías hasta tarde y te quedarías dormida jajsja, mientras cocinas te hablaría para hacerte compañía, tendríamos 2 camas pero solo usaríamos una y la otra es por si alguien viene, te obligaría hablar con la señora que es nuestra vecina