#még két hónap

[sztivan]

Kicsit csalódott voltam a Budapest Maraton elején, mert az ígérettel ellentétben napsütés volt, azt meg én csak versenyzésen kívül szeretem. Azzal a tervvel indultam neki, hogy nyugis első 5 km után szép fokozatosan gyorsulva egy pár perccel két órán kívüli első félmaraton lehet, aztán erőnlét függvényében meglátom. Nos, 30 km-ig ment tök jól, akkor még három órán belül tartottam, de ott éreztem, hogy a napsütés kiszívott belőlem elég sokat. Nem baj, B terv ott volt bekészítve, gyors fejszámolással tudtam, hogy ha nem sétálok bele, akkor egy tisztességes 4:10-4:15 közti idő kijön belőle. Mentálisan volt nehéz ez, a lábaim megvoltak hozzá, fejben kellett egyben tartanom magam, de sikerült, 4:12:03 volt a vége. Most gondolkozhatnék azon, mi lett volna, ha nem süt a nap, de nem érdemes, az után, milyen sérülésből jöttem 13 hónap alatt vissza, boldog voltam, hogy újra itt vagyok. És egyébként is, ha majd vissza kell gondolnom arra, milyen menet közben leváltani a B tervre és tök jól kivitelezni azt, ez a nap fog eszembe jutni

[haelhetekevvelakifejezessel]

Ahogy Annuska nem tanult meg síelni és ahogy lófaszra sem megy

(azzal és nélküle)

Mintha nem függne össze a kettő? Nem is igazán, amennyiben nem síoktatónak terveznék állni. Pedig síelni egyébként megtanultam. Motivációs levél mindenre. Eddig a bevezető, köszönjük, ha tovább pörget. Mert ez hosszú lesz.

Az van, hogy kis ambícióval betegre kereshettem volna magam. Kerestem is egy ideig, elég is volt, sok is. Egy időben az jelentette számomra a rangot, és tagadhatatlanul volt ebben kevélység, hogy ha kedvem szottyant, hoztam egy üveg Hennessy konyakot vagy faszom tudja rumot, csak úgy. Mert ahhoz lett kedvünk. Vagy kiegyenlítettem az öcsém bénázásait a hitelkártyáján, hogy majd egyszer megadja, amikor gazdag lesz, vagy bárkinek meg tudtam venni azt, amire szüksége volt ahhoz, hogy létezzen, dolgozzon. Nem kell félni, nem a Diós Istvánnak A szentek életébe kerültem be, meg nem is pályáztam oda. Jó időben, jó érzékkel igazoltam át a Lufthansa IT-tól egy akkor – visszatekintve üvöltően felívelésben lévő (nem, nem az, amelyik a Holdról is látszik) – társasághoz, talán, ha százan lehettünk akkor, fél emelet az irodaházban, abból is, ha öt nő. Profilszakmai oldalon úgy kettő vagy három, magamat is beleértve, meg volt még a Márti a HR-en, meg az Andi a pénzügyön. Pontosabban ők maguk voltak a HR és a pénzügy. Huszonhét éves voltam és leszartam mindent, mert megtehettem. Mert napi 30 kilométert bringáztam, mert kurvajó csajszi voltam, mert nem csak eszes, hanem okos is voltam, és alapos és értelmes, és ezt ott értékelték. (Ott és akkor ezt értékelték – szól belőlem az enyhén dohos, de azt hiszem, jogos nosztalgia.) Egy alkalommal kiszámoltam, és többet kerestem az adott pillanatban, mint a két öcsém és a két egészségügyis szülőm együttvéve. Időnként azt is kiszámoltam, mennyit keresek egy cigarettaszünetem alatt. És akkor elszívtam még egy cigit, csak azért is. Szégyelltem magam, és egyszerre imádtam, hogy mindent lehet: velük, értük és pusztán magamnak is. 

Első kitérő akkor: mi is ez, hogy értékelnek? A magam definíciója, noha elvonatkoztatott, de megvan. Szabolcsnak hívták az első projektvezetőmet (fiatalabb volt, mint én most), akinél néhány hónap után kevés híján felmondtam. Hogy ez élhetetlen, amit ők agilis fejlesztésnek hívnak. Engem, német csecsszopóként földhöz vágott az ottani káosz. Ahhoz a rendhez szoktam hozzá, amelyet az Airport Handling Manual tudomisén, ezer oldala jelentett. Hogy ezt így nem lehet csinálni, mi a faszra is ragadtatam magam, anya, vigyél haza! És a faszi reakciója, amely gesztusáról lassan tizenöt év óta is gyakran megemlékezem: nem? Akkor tessék, csináld meg úgy, ahogyan szerinted jobb! Én meg teleszartam a kis liberómat, hogy ugyanis tényleg akkor mi a fasz. 

És lett mi a fasz (ma már jól értem, és utólagosan tényekből is tudom, hogy jól tudta ő, mit csinál, mert kurvajó vezető volt), sőt, és én akkor éreztem először, hogy önjogomon érek valamit. Volt még szerencsém hasonló szakmai és emberi kvalitású öntvényekhez, nevezzük őket egyéniségeknek, amennyiben azok, és remélem, hogy az ezt követő közel évtizedben talán én is hagytam ehhez fogható nyomot másokban, magam után. Sőt, tudom is, hogy igen. Egynéhány mellélépéssel együtt, természetesen. Ezekkel ma másként bánnék, de kétes, hogy más eredménnyel is járnának. Biztos voltam faszfej vagy hülye picsa, imitt-amott. Ki nem? Még biztos a fenti csávó is.

Szóval síeltem le a pályán tegnap, vagyis most már tegnapelőtt, és eszembe jutott ez az egész egy töredékpillanatra. Annyira nem síelek jól, hogy töredékpillanatoknál hosszabb gondolataim legyenek az adott helyzeten kívül, de időnként kapok egy-egy részeredményt vagy beszámolót a háttérfolyamatoktól. Hogy miért arra büszkék az emberek, amit élvezet nélkül érnek el? A teljesítmény miért az, amit kényszerűen érünk el? Miért eredmény az, amit a kedvünk ellenére viszünk véghez? Miért a szenvedésünk a bezzeg?

Mi a bánatos faszért nehéz annak örülni, ami a másik embernek jó, miközben a mi életünkre talán nincs is hatása? Miért a másik szenvedése okoz elégtételt? Meg aztán: miért ne lehetnék elismerő saját magammal szemben? 

(Ma már sokkal közelebbről értem, miért kellett a fasz tesómból, aki az ülve pisálás tudományát sem volt hajlandó alkalmazni nálam, ekével kirángatni a pénzügyeit.) (Nem, nem volt a tesóm fasz, csak annyira gyűlölöm, hogy azóta már egy fasz.)

Akkor a következő töredékpillanatra, nyilván már a felvonón és közel sem a töredékéhez, semmi elégedettséget nem éreztem, büszkeséget viszont hirtelen igen. Nem sokat, de egy kicsit, és akkor ebből a kis büszkeségből mégis megült röviden az, hogy valamit mintha csináltam, véghez vittem volna. Csak olyan ciki volt, hogy még pofám volt élvezni is.

Második kitérő akkor: nincs másfél éve, hogy én először sílécet láttam élőben, és nincs másfél éve és valamivel kevesebb másodperce, hogy eltaknyoltam volna rajtuk. Egy kibaszott darab lapos talajon, azon. Tényleg. 

Akkor jó ötletnek tűnt. 

Máig nehéz azzal elszámolnom, hogy síelni járkálok, méghozzá nem is keveset. Ezek szerint mégis befér az imperatívuszom mellé, úgy a sporttáskába, vagy a takargatott farzsebbe, vagy mikor egyszer a Pinta lepisálta a kanapét. 

De olyan nagyon élvezem! És eszelősen sok figyelmem és odaadásom van benne, és az van, hogy most, kedden, tehát végül is tegnapelőtt, az biztos, hogy a csúcsélményeim közé tagozódott a reggeli fél nyolcas síelés, és az is, hogy lehetett élvezni az egész napot, és hogy szabad volt kicsit büszkének lenni rá. Illetve megengedtem ezt magamnak. 

És már csak azt nem értem, hogy miért basznak ki, bocsánat, utasítanak vissza mindenhonnan.  Mert oké, hogy pillanatnyilag az egyik halott öcsém tart el, mert ld. följebb, egyszercsak gazdag lett a seggfeje, de én jártam közben fordítószakra meg bölcsészkarra meg minden normális helyre, ami érdekelt, és tudok vágni és bármit leszervezek két nap alatt és irodalomkritikákat szerkesztek és mégis 

- jelentkeztem szervezőnek a Margó irodalmi fesztiválra, indoklás nélkül hagyták a "kösz, nem"-et;

- jelentkeztem a Typotex Kiadóhoz egy szimpla bolti állásra, hátha van elég értékes a szakmai múltam és kulturális otthonosságom legalább ennyihez, ők is lepattintottak;

- jelentkeztem az Utcajogász Egyesülethez kábé mindenesnek, és tőlük is az indoklás nélküli "kösz, nem". 

Nem azért hagytam ott az IT-t, hogy valaha is visszamenjek és a hatalmas márkaneveknek dolgozzak egymillió szelfibotos nyereményjátékok webalkalmazásain, amik mellé nem szívesen írnám a nevem, hanem azért, hogy olyat csináljak, amit szeretek. 

Szóval: Anna vagyok, ezek szerint nem túl eszes, csak a Gauss-görbe jobb csücskében kuporgó. Nem olyan szépen síelek, de kurvajól. Sok mást negyven éve kezdtem már, és az is pont így le van szarva. Síelni legalább klassz. Jövő ilyenkor ugyanez lesz, csak már nem csupán jól, hanem szépen is fogok síelni, és másokról gondolom majd, hogy épp kapják be. A maradékot meg majd kitalálom. 

Látod, a végén mégis az lett, hogy apa, gyere és vigyél haza.

[bukovskikaroly]

Hibázni tudni kell – avagy a nők és a tökéletlenség művészete

Közeledik a nőnap, úgyhogy.

Hibázni emberi dolog, de nőként hibázni… na, az már külön művészeti ág. Ha egy férfi elront valamit, vállat von, és maximum annyit mond: „Hát, ez van.” Ha egy nő hibázik, három hónap múlva még mindig azon rágódik, hogy 2018 áprilisában miért mondott valakinek „jó estét” délután kettőkor.

A női hiba hierarchia

Apróbb bakik Például elfelejted, hova tetted a kocsikulcsot, aztán kiderül, hogy a hűtőben van. Nem nagy ügy, maximum a családod egy hétig „agyhalott” becenévvel illet.

Kínos társasági ballépések Megdicséred egy kolléganődet, hogy milyen szép a ruhája, mire ő közli, hogy ez igazából a temetésre van rajta. Itt két opciód van: vagy azonnal elkölt��zöl egy másik országba, vagy megpróbálsz viccet csinálni belőle – sikertelenül.

A mindent elsöprő katasztrófák Például amikor egy érzelmileg túlfűtött pillanatban úgy döntesz, hogy „csak egy kis frufrut vágok magamnak.” Ilyenkor három hónapig sapkában élsz, és mindenkit meggyőzöl arról, hogy ez egy tudatos divatdöntés volt.

A hibázás és a férfiak reakciója

A férfiak két csoportra oszthatók: azok, akik észre sem veszik, ha valamit elrontottál, és azok, akik nem merik szóvá tenni, mert tudják, hogy abból vita lesz. Például, ha megégeted a vacsorát, a józanabb fajták automatikusan rávágják: „Én amúgy is szeretem, ha kicsit ropogósabb.”

Összegzés: hibázni kell, de stílusosan

A végén úgyis az számít, hogyan adod el a hibádat. Ha már bénázol, csináld profin! Ne mentegetőzz, hanem vállald büszkén: „Persze, hogy direkt csináltam! Ez a francia elegancia új formája.” És ha minden kötél szakad, mindig ott a régi, jól bevált mondás: „Legalább lesz egy jó sztorim róla.”

[southalldiaries]

A Nelson-koktél

Gyerekek, csodálatos történetet hallottam ma egy megbízható történelmi podcastban. Amint az köztudott, Nelson admirális a trafalgari csata közben veszítette életét. Az angoloknál a haditengerészeti szokás akkoriban az volt, hogy a halottakat csata közben simán ledobálták a hajóról a tengerbe, békeidőben viszont belevarrták őket a függőágyukba két ágyúgolyóval, az utolsó öltésnél átszúrva az orrukat, hogy ha arra sem kelnek fel, tuti meghaltak, és úgy kúrták be őket a vízbe. Na most Nelson inkább azt kérte a gerinclövése után haldokolva, hogy ha lehet, angol földön temessék el, de ugye Trafalgar Angliától akkoriban 3 hónapnyi hajóútra volt. Hogy ne romoljon meg szegény öreg, belerakták egy hordó brandybe, de mivel ez nem lepte el teljesen, ráöntöttek még egy kis bort. Aztán hazahajóztak, és 3 hónap múltán eltemették a kis ázott admirálist. Viszont a legénységnek addigra már eléggé tele volt a töke mindennel, úgyhogy a kaland végén megszürcsizték a boros-nelsonos brandys koktélt a hordóból Londonban. Na, erre gondoljatok legközelebb a Trafalgar Squaren, ha arra jártok!

[zeroz2ro]

Magyar állam működése élőben: 1. Szeptemberre át akarták adni a terültet az araboknak. 2. Ehhez az államnak KETTŐ feladatot kell elvégeznie: a, Kármentesítés, fák és növényzet irtása, meglévő épületek, vágányok, vezetékek bontása – mindez nettó 14 milliárd forintért. b, Felszín alatti szennyeződések feltárása, és stratégiai környezetvédelmi vizsgálat – nettó 5,9 milliárd forintért. Kiírták a két közbeszerzést - senki sem jelentkezett. Meghosszabbították 2 héttel a beadási határidőt - továbbra sem jelentkezett senki. A teljesítés határideje - ha lenne nyertes - 24 hónap, de ez 12 hónappal meghosszabbítható. Szijjártó bejelenti júniusban, hogy szeptemberben átadják a területet az araboknak. Majd kiderül hogy az a két feladat, amit az államnak kell elvégeznie 2+1 év. De erre a munkára sem találtak kivitelezőt.

[mukodik]

[greenteaforbreakfast]

2024-es lista

Folytatva a hagyományokat, megint elfelejtettem tegnap posztolni, pedig a szöveg már meg volt írva. Nem voltam igazán formában, de az látszik is. Mindegy, read more után minimál vélemény.

Robert Galbraith: The Running Grave - 4 és fél nap alatt olvastam el az 1200 oldalt, szóval nem volt baja. Mármint a könyvnek, nem az írónak, még mielőtt.

V. E. Schwab: The Fragile Threads of Power - Tök jó, hogy ez idén jelent meg, mert pont tavaly olvastam el végre a trilógiát, amihez kapcsolódik. Nagyon jó kis folytatás volt, találkoztunk régi szereplőkkel is, de nem éreztem erőltetettnek, jó volt velük újra együtt. Hozta az első könyvek szintjét.

Erlend Loe: Doppler - Minden évben olvasok Loe-t, a Dopplert most olvastam talán ötödjére.

Harper Lee: To Kill a Mockingbird - Régen el akarom olvasni, hiszen klasszikus, amiről ódákat szokás zengeni. Megérdemli. Nagyon intelligens könyv.

Margaret Atwood: The Edible Woman - Ez tőle az első könyvem. Olvasás közben is tetszett, de a végén visszagondolva az egészre még jobban. Durva, hogy mindezt a hatvanas években írta.

Kurt Vonnegut: Slaughterhouse-Five - Tizensok éve olvastam utoljára Vonneguttól, olyat akartam, amit még nem. Az értékelések meg az ajánlók szeretik a megrázó, gusztustalan, megdöbbentő jelzőkkel illetni ezt a könyvet, de nekem annyira nem volt úgy kirívóan egyik sem, hogy a végén utánajártam, hogy nem-e valami cenzúrázott változatot sikerült-e olvasnom. (Nem.)

Émile Ajar: Előttem az élet - Újraolvasás. Szép és jó még mindig.

Kazuo Ishiguro: Never Let Me Go - Erről meg már annyi jót hallottam, hogy mondom akkor bepótolom gyorsan. Annyira azért nem mennék messzire, hogy azt mondjam, fölösleges időpocsékolás volt, de hogy semmit nem tett hozzá az életemhez ez a könyv, az is biztos. Nem jött meg a kedvem ehhez az íróhoz.

Haruki Murakami: The Wind-Up Bird Chronicle - Elkezdtem angolul, bár Murakamit legtöbbször magyarul olvastam eddig. Annyira out of place volt az egésznek a hangulata, és annyi félrefordítás-szerű értelmetlenség volt benne, hogy muszáj volt utána járnom (redditen kurvajó beszélgetéseket találtam róla), meg magyarul is elkezdenem, hogy kiderüljön, mi folyik itt. Kiderült: borzalmasan szar az angol fordítása :D

Murakami Haruki: A Kurblimadár krónikája - Magyarul jobb volt :) Nem a legjobb könyve, de könnyen lecsúszott.

Ross Welford: The 1000 Year Old Boy - Ez nagyon aranyos sztori volt. Okos, érzelmekkel teli gyerekkönyv, szerethető karakterekkel. 10-12 éveseknek ajánlják, de szerintem a nagyobbaknak is élvezetes.

Franz Kafka: Metamorphosis - Egyike a rengeteg kötelezőnek, amit még sosem olvastam. Részleteket belőle talán, de azokra sem emlékeztem. Ez is a gusztustalan, gyomorforgató, borzalmas jelzőket szokta kapni, de én már soha többet nem hiszek másoknak. Mondjuk én bírom a bogarakat. Egyébként tetszett nagyon, biztosan el fogom még olvasni párszor.

Jane Austen: Pride and Prejudice - Na ha már olyan jól mentek idén a klasszikusok, próbáljunk rá erre - gondoltam én, balga módon. Kb 120 oldal után feladtam. Fuh te. Ennyi üres, semmitmondó, idegesítő beszélgetést én még sosem láttam egy helyen. Értem én, hogy a maga idejében ez volt A Könyv, és még a lövészárkokban is ezt olvasták, de hát a Fifty Shades of Grey is mekkorát ment már... :)

Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns - A Kite Runner jobban tetszett, ez sokkal kevésbé tűnt valósnak nekem, ami rontott az élvezeti értékén.

Louis Sachar: Holes - Ez magyarul a Stanley, a szerencse fia címet viseli, és az egyik legjobb ifjúsági regény evör. Nem először olvastam.

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale + The Testaments - Megmondom őszintén, én már ezt a két könyvet így 4 hónap távlatából sem tudom ketté választani, egyáltalán nem emlékszem, melyikben mi történt. Az Ehető Nő után, mivel ez kapta mindig a hype-ot, jobbat vártam, de ez legyen az én bajom.

Carlos Ruiz Zafón: The Labyrinth of the Spirits - Azt kicsit megbántam, hogy nem a másik három után olvastam tavaly, így majdnem egy év kihagyás után már fogalmam nem volt, hogy a régi szereplők közül ki kicsoda. De így is nagyon élvezetes volt, pörgött a sztori, és a lezárás sem volt borzalmas. (Az utolsó fejezetet leszámítva, arra nem tudom, mi szükség volt.)

Mark Haddon: The Curious Incident of the Dog in the Night-time - Nagyon ritkán mondom könyvekre, hogy ezt mindenkinek el kéne olvasnia. Na ezt mindenkinek el kéne olvasnia.

Arthur Golden: Memoirs of a Geisha - Már a Hosseinivel is az volt szerintem a bajom, hogy nagyon érezhetően a női közönségnek írták férfiak, ebből meg egyenesen üvöltött. De legalább nem az a fajta, aki teljesen hülyének néz :) Nem volt benne fölösleges, csöpögős romantika (plusz pont), viszont olyan túlzottan hihetőre sem sikerült (mínusz pont, ha már memoárként tálaljuk). Rossz mondjuk nem volt, de azért sokat nem veszít az ember, ha sose kerül a kezébe. 1001 könyves listák ide vagy oda.

Andy Weir: Project Hail Mary - Ezt az embert én nem tartom kifejezetten jó írónak, igazából nem tudom, mit vártam ettől a könyvtől, vagy hogy miért vettem a kezembe. A kis alien haver cuki volt benne, amúgy azért nem az év sci-fije, pedig szokás dicsérni.

Arto Paasilinna: Az akasztott rókák erdeje - Nagyon finn, nagyon sarkvidéki (fun fact: pont azon a szélességi körön játszódik, ahol élek), nagyon vicces kis abszurdum. Kicsit olyan, mint egy népmese, csak nem a legkisebb királyfiról, hanem egy bűnöző és egy alkoholista őrnagy kapcsolatáról szól a finn vadonban, ahol mindenféle váratlan és fura dolog történik velük. Fogok még a szerzőtől olvasni.

Octavia E. Butler: Xenogenesis trilogy - Így kell sci-fit írni. Apokalipszis, fura földönkívüli lények, hiteles emberi karakterek, jól felépített világ, értelmes, komoly, intelligens, váratlan sztori, de sosem wtf. Még csak pár órája tettem le, de már hiányoznak.

2023-as lista

[csakcsiga]

Mivel valószínűleg két ünnep között is dolgozni fogok (nagyon nem így terveztem) és ebbe az évében kb. semmit nem tudok felmutatni magamnak ami számítana és amiről év elején azt gondoltam sikerülni fog...

Azt hiszem zárhatom is az évet így dec 6.án.

Úgy sincs jelentősége.

Mivel munkakeresèsben már egyszerűen nem tudok többet tenni mint amit eddig is beleraktam, ezidáig sikertelenül(kb 7 hónap), nem kellek senkinek.

Igyekszem arra fókuszálni ami hozhat egy kis sikert*(meg talán az önbecsülésem darbkáit).

Szóval back to business**

Legalább a gugi ment***

*néztem sulit is, decemberi fizuból megy is a beiratkozás.

** még van rajtam 2,5 kiló a verseny súlyomhoz képest ezt legkésőbb februárig le szeretném adni.

***ezután mondjuk ki kellet hagynom a mai felhúzást, de vasárnap pótlás.

[sronti]

@sztupy reblogjára kezdtem írni egy reblogot, ami hosszú lett, így inkább legyen poszt. Az eredeti arról szólt, hogy valami futóbolond beadott egy javaslatot az OSHA eltörléséről.

Ezek a House javaslatok meghalnak a Szenátusban, sőt, el se jutnak odáig. Sokmindent meg lehet csinálni executive orderrel, akár még budget reconciliation-be is be lehet csomagolni dolgokat (az az, amit át lehet vinni fillibuster nélkül a Szenátuson de vonatkonak rá korlátozások), ezt nem.

A fillibuster megtöréséhez 60 szavazat kell, a repiknek 53 van, az se mindenre, erre meg egész biztos nem lenne demokrata csatlakozó a Szenátusban. Amikor Biden próbálta átvinni a maga IRA törvényét, aminek ennél sokkal nagyobb támogatása volt, az budget reconciliation-ben volt, akkoriban voltak elég jó összefoglalók arról, hogy ez hogy működik.Egy egyszerű többség kicsinálhatja, vagy akár csak felfüggesztheti a fillibustert. Ha ez megtörténik, akkor az OSHA lesz a legkisebb baj. Az azt jelenti ugyanis, hogy a republikánusok nem tartanak többet a politikai váltógazdaságtól, tehát, hogy a Demokratákra se vonatkozik a fillibuster.

Abból, hogy a republikánusok nem választották meg Trump jelöltjét majority leadernek, látszik, hogy nem lesz ez sima ügy.

Jelenleg négy szálon futnak dolgok:

1, Trump ámokfutása, executive orderekkel, nyilatkozatokkal, egész pályás média letámadás, flooding the zone. Ezeknél látszik, hogy a bíróságok sorra álllítják le őket, az igazi hatásuk kb. annyi, hogy visszafordítják azt, amit Biden csinált executive orderekkel és a külpolitikai káosz, amit okozhatnak.

2. Musk és az államellenes támadás. Szintén sok az olyasmi, amit a bíróságok leállítanak és nem tiszta, hogy végül mennyi gyakorlati és Musk által célzott hatása lesz. A bizalmatlanság és a polarizáció erősítése biztos, a másodlagos hatás lehet, hogy erősebb lesz, mint az elsődleges.

3. A Kongresszus. Ez az, ami nélkül nem lehet igazán komoly hosszantartó policy szintű belpolitikai változást elérni. Az is sokatmondó, hogy Musk ellen nincs fellépés, de mivel ez az intézmény nagyon lassan lép, ezért nagyon messzemenő következtetéseket nem lehet még levonni ebből. Mivel a House nagyon kaotikus és gyenge a republikánusok többsége és a Szenátus se olyan erősen MAGA, mint elsőre látszik, így nem tudni, meddig mernek elmenni. Talán egy-két hónap múlva látszani fognak a nagyobb törvényjavaslatok és akkor meglátjuk mekkora a tényleges fogása Trumpnak a párton. Ha csak egy nagy értelmetlen adócsökkentés a gazdagoknak, abból az fog látszani, hogy azért nem annyira nagy, vagy legalábbis nem akkora, hogy kilépjenek a komfort zónájukból, ha valami tényleg normabontót akarnak átnyomni, az adócsökkentés pedig marginálisabb, akkor az egy kicsit ijesztőbb.

4. A gazdasági elit fűzése. Itt se látszik még, hogy mennyire lesz radikális az áttörés. Amit Trump belföldön csinál az sok szempontból az oligarchák érdeke, másrészt viszont nem szeretik a káoszt. A kérdés az, hogy milyen erősen tudja Trump magához kötni őket.

Mindez nagyon a kezdeti fázisban van. Ugyan borzasztó látni, de még nem dőlt el semmi és egyáltalán nem tudni, hogy mennyire lesz hatékony az adminisztráció bármiben.

[eltiron2]

Hogyan ért gyors véget az Állatkerti pályafutásom? (Kis Magyarország-bemutató)

1991 óta kisebb-nagyobb kihagyásokkal vendéglátóztam, voltam pincér, kocsmapultos, mosogató, ha mást nem találtam, üzletvezető, séf, kutyafasza. 2-3 éve azt mondtam, elegem van a 12-16 órás műszakokból, a feketemunkából, a hamis mítoszokból.

ÉS MOST SZERETNÉM MEGKÉRNI A SOK FOLLOWERREL RENDELKEZŐ ISMERŐSEIMET, HOGY REBLOGOLJÁK EZT A SZART. Tudom, hogy lehetetlenül hosszú poszt.

Szóval szóltam minden haveromnak, hogy aki tud a képességeimnek megfelelő melót, az szóljon. Sok mindent nem tudtam összeszedni: beszélek angolul, németül, meg még pár nyelvet nagyon alapszinten, van egy esti gimis érettségim, meg egy vödör tapasztalatom mindenféle munkákból, a legaljától a legtetejéig.

Idén tavasszal felhívott a legrégebbi barátom (32 éve ismerjük egymást), hogy őt kinevezték a Fővárosi Állat-és Növénykert (innentől: FÁNK) osztályvezetőjének, és megszervez nekem egy munkainterjút. De (innentől GG lesz a neve) borzalmasan rendes, szabálykövető fickó, tehát nem becsempész a hátsó ajtón, hanem írjak rendes pályázatot, menjek be interjúra, ő támogatni fog, mert tudja, hogy jó vagyok a munkára.

A munka nagyon nehéz és felellöségteljes: kapusnak kell lenni, mosolyogva érvényesíteni a látogatók jegyét és azt mondani nekik, hogy "érezzék jól magukat", naponta 2-3 ezer alkalommal. Ezért ajánlottak garantált bérminimumot. Persze az interjú alatt elmondtam, hogy van kereskedelmis múltam is, szóval végül "kapus-jegypénztáros-jegyellenőr" lett a hivatalos státuszom, ez lett rányomtatva a badge-emre is.

A munkainterjún ott volt a "beléptetési csoportfőnök" (innentől legyen a neve PP) is, akinek az volt a két kérdése, hogy 1. Vagyok-e legalább 100 kiló; 2. Tudok-e bánni a cigányokkal?

Igen és igen.

Ez idén áprilisban történt, és aztán elkezdtem élni az áloméletet: kurvaszarul kerestem, de bazi jó helyen dolgoztam, igazából engem a lóvé sosem izgatott.

Aztán bő egy hónap után jött egy koszorúér-görcs, nem sokkal utána pedig meghalt anyukám, de ezekkel együtt is csak 4-5 napot hagytam ki a munkából, mert (figyelem!) SZERETTEM OTT LENNI.

Az állatkerti alkalmazottak közszolgálati státuszban vannak (amit imádtam, és nagyon-nagyon fontos lett volna nekem egy banki kölcsönhöz), tehát nekik nem 3, hanem 4 hónap a próbaidő.

Augusztusban lett időszerű, hogy beszélgessünk a véglegesítésről, GG, aki odavitt, eljött beszélgetni hozzám, hogy bajok vannak, mert a csoportfőnök PP problémázik, hogy én nehezen illeszkedek be és a munkatársak panaszkodnak rám. Nem értettem. Semmi ilyesmit nem tapasztaltam, csak azt, hogy PP kerül velem minden kommunikációt.

Végül a döntés napján (ami megérne egy külön posztot) PP odajött hozzám és közölte, hogy megvétózta a szerződéshosszabításomat, tehát gyakorlatilag ki vagyok rúgva.

Köpni-nyelni nem tudtam - aztán kb két hét múlva GG feljött hozzám és elmesélte, hogy PP-t és vele együtt a fél beléptetési csoportot ki kellett rúgni, mert kiderült, hogy a pénztárosok és a kapusok hosszú idő óta rendszeresen együttműködve LOPNAK. A Modus vivendi lényegtelen, de soksokmillió forinttal károsították meg a FÁNK-ot. Engem pedig azért rúgatott ki PP, mert tudta hogy van egy cimborám a vezetőségben, szóval nem lehet belevenni a buliba, így kockázatos, hogy lebuktatom őket.

Ez még nem a vége a sztorinak. Jeleztem GG-nek, hogy szívesen visszamennék a céghez, mert minden szarsággal együtt igenis imádok ott dolgozni. Egyeztetett az újonnan kinevezett csopfőnökkel, aki felhívott, hogy mennyire örülne ha visszamennék és legyek a helyettese - szóval a bürokrácia miatt újra megpályáztam formálisan a régi pozíciómat, biztosra tudva, hogy visszavesznek.

Pár nappal később hívott GG, hogy nem vesznek vissza, mert a "cég" nem veszi jó néven, hogy favoritizálja a haverját.

Míg ott dolgoztam, rövid negyed évben végig küzdöttem a bürokráciával, lehetetlen sztorijaim lennének még.

De a lényeg az, hogy tökéletesen alkalmas vagyok egy munkakör ellátására, de nem dolgozhatok ott, because fuck you.

Ez a rövid történet.

[pajjorimre]

Viktor&Rolf Flowerbomb

Az egyetlen parfüm amit álmomból felébresztve akkor is felismerek, hogy ha csak látom az illatát, Magyarországon nem forgalmazza senki, legalábbis soha nem láttam még. Lepattant lépcsőház, szakadó eső, a fiatal lány a hatodikról a két hikomat kutyájával, félrebotoxolt szájával meg a műszempillájával egy csapatban támasztják a falat, hátha lesz pár másodpercük, többet amúgy se szokott belefeccölni. Ő volt befújva vele sétáltatáshoz. Baktatok, szimatolok, -Jóreggelt

-Jóreggelt

-Flowerbomb? Kedvelem.

Nulláról 100-ra egy másodperc alatt kerekedő szemek

-Ismereeed??? Honnan????

*insert Vietnam Flashback meme here*

2005, Londonnal, Harrods', a Brompton road felőli bejárattól jobbra óriási stand, akkor volt talán a bemutatója, gúlába rakva az áru, ahol végignéz rajtam a métyhen és közli hogy 80 Font ám, jóvan bazmeg négyet adjál. Egyet Bp-re, Tinának. Luxusescort, a repülőn ismerkedtünk meg, ő borbemutatókat mondott, én meg elhittem hogy havonta 2-5 van belőle, 3-4 napos, mindig közel ugyanahhoz a Kensington High Street-i Mercury hotelhoz. 8-9 hónap, ki számolja, aztán egyszercsak eltűnt, hónapokkal később email, ne haragudjak, nem így akarta, de nem volt ereje másképp. Dehogy haragszom tinaline@, kösz mindent.

A csámpás műszempilláknak inkább csak annyit mondtam hogy ez nagyon különleges illat, nem lehet elfelejteni.

[sztivan]

az első hét sérülten

szóval ugye úgy indult a dolog, hogy múlt hétfő reggel valószínűleg ugyanaz a porckorongom, ami másfél éve már megszívatott, kiugrott újra a helyéből, úgyhogy másfél órára lent maradtam a nappalink padlóján, és hát azóta sem a legszebb az élet. a gerincem legalján van a gond, úgyhogy lefelé, lábba sugározza ki a fájdalmat, szerencsére csak az egyikbe, úgyhogy azért járni és állni tudok

abból a szempontból sokkal jobb ez most, mint másfél éve volt, hogy éles fájdalmat azóta egyáltalán nem éreztem - 2023-ban ugyanennyi idővel a sérülés után necces volt még minden reggel, padlón ne maradjak, amikor felkelek. most nem az, és most nincs is arra szükségem, hogy nagyon-nagyon hosszan mozgassam be magam ébredés után (a reggel sokkal nehezebb, mint bármelyik másik része a napnak), szóval tavalyelőtt felébredtem, mozgattam a derekamat, aztán felálltam, jártam pár kört a nappaliban, és utána általában még vissza kellett feküdnöm és újrakezdenem ezt, amíg biztonsággal tudtam ráállni a lábaimra - na most legalább ez a fölös plusz kör nincs meg, felkelek, derékmozgatás, kimegyek a nappaliba, térdelek kicsit a kanapénál, indulhat a nap

izomlazítót, gyulladáscsökkentőt és fájdalomcsillapítót kaptam az orvostól, annyi haladás már most van a történetben, hogy fájdalomcsillapítót most már 29 órája nem kellett bevennem, úgyhogy ez jó. ülni viszont fájdalmas, a legkényelmesebb térdelni, szóval ahogy tavalyelőtt is, úgy most is a kanapé mellett térdelve dolgoztam. az állással semmi bajom nincsen. sőt, tegnap megvolt az első pár egybefüggő óra, amíg konkrétan semmi fájdalmat nem éreztem, egész csodálatos érzés volt, és jó tudni, hogy 2023-mal ellentétben erre most nem heteket kellett várni

ami zavaróbb a másfél évvel ezelőttinél, az az, hogy most feküdni kellemetlen. egy hete nem tudtam a saját ágyamban aludni, helyette a kemény padló a jó, de az első pár napban elaludni így is alig tudtam, mert nem volt egy normális póz, amiben valami ne fájt volna, aztán amikor szinte elájultam a fáradtságtól, egy-két óránként felébredtem. most már legalább az elalvás megy, de így is 4-5 óra alvás után felébredek éjszaka, egy csomót ébren maradok, mert mindenhogy kellemetlen, majd már a hajnal végefelé alszom el

a hirtelen mozdulatok nem jók, meg a hajolgatás. még jó, hogy akinek kisgyerekei vannak, annak sem hajolni nem kell, sem hirtelen mozdulatokat tenni. mint az közismert.

és persze ott van a rettenetesen idegesítő tudat, hogy most fogalmam sincs, mikor tudok majd újra sportolni. amikor másfél éve lesérültem, akkor az legalább az ősszel volt, télen már oda tudtam tenni egy alapozást pár hónap kihagyás után, de most ez arról szól, hogy csináltam egy nagyon becsületes, kemény téli alapozást, majd a tavasz első teljes hete után lerobbantam, nem tudom, mennyi időre. futni még biztos sokáig nem lehet. az előzőnél valamivel gyorsabb javulás és a jó alapozás miatt nem engedtem még el végleg a reményt, hogy a nyár végén képes legyek versenyezni, de nyilván ahhoz, hogy augusztus közepén tudjak a megszokott szintem közelében teljesíteni, nem júniusban kell kezdeni az edzéseket. Y generációs férfi vagyok, a mi korosztályunk még abban nőtt fel, hogy ha valami rossz, akkor összeszorított fogakkal kell menni előre, és csak felnőttként tanultuk meg, hogy nem igaz, gyakran pont az segít, ha leállunk és hagyunk időt a dolgokra. ezt kell tudnom most is

nagyon-nagyon frusztrált vagyok

napi rendszerességgel csinálok gerinctornát, amit az első sérülés után tanítottak nekem, ez kell, hogy segítsen hosszú távon. ami igazán zavar, az az, hogy azt gondolom, mindent tisztességesen csináltam az elmúlt másfél évben, hogy kijöjjek abból a szarból, aztán 98 százalékos állapotra ki is jöttem, és aztán egyik pillanatról a másikra újra itt vagyok. és őszintén nem tudom, mit rontottam el. de hát akkor a feladat adott, csinálni kell, lassan, óvatosan, ki kell jönnöm ebből. ki fogok.

[sztupy]

Mivel csak éjfélkor megy a vonatom haza gondoltam így 11 év után újra meglátogatom az első lakást ahol laktam Londonban itt @sronti hoodja mellett.

Volt council housing a terület, ahol talán már az összes házat kivásárolták, vagy legalábbis továbbbérbeadják, még ha illegális is. Londoni Magyaroknak is volt itt 3 lakása is, abból az egyikben laktam.

Mint látható szép biztonságos hely, vaskapu védi mindkét oldalt a bejáratokat, beleértve a játszótért meg a charitys ruhaledobó kukát is, amit nem igazán értek, de gondolom ennek a 10 lakásnak mindig van elég kidobandó ruhája, hogy megérje azt ott tárolni, a tágabb környék meg bekaphatja.

Játszótér sincs sok a közelben, csak itt. Asszem anno csak egyetlen házban laktak fiatalok a telepen a 10-ből, a környékről a legtöbben emiatt átmásztak a kerítésen, hogy hozzáférjenek a kosárpályához a helyiek nagy örömére.

Volt a közelben egy bolt, nagyon imádtam a szezámos kenyerüket, mindig azt vettem munka után hazajövet egy kis sajttal. A bácsi már nincs ott (bár ha ő volt Elif akkor még nyitott három boltot szóval jól megy neki a bolt hihi), de a bolt megvan, belülről kicsit kiegészült és már árulnak lengyel cuccokat is. Szerencsére a kenyér is megmaradt pont olyan ízűnek mint emlékeztem, de tényleg kihozta az emlékeket.

Összesen csak egy hónapot laktam itt. Velünk lakott a Magyarok Londonban helyi helytartója aki szedte a sarcot kéthetente. Mindig adott pecsétes papírt is, hogy átvette. Továbbra is ez volt az első és utolsó hely a UK-ben, ahol céges pecsétet láttam:

A helytartó mellett lakott velünk még egy beszívott gyerek, minden nap elmesélte, hogy úgy 3 órát sétált nyugatra, mert csak ott lehet jó füvet kapni. Buszozni sose buszozott, mert az drága. Volt egy PC-je, egyszer megkért, hogy javítsam meg, mert nem ment rajta a CPU hűtés. Kb. 5 másodperc alatt kiderült csak annyi volt a gond, hogy egyszer valószínűleg kikapcsolt állapotban (mármint a gyerek volt kikapcsolva nem a PC) lehúzta az alaplapról a CPU hűtő tápkábelét, mert túl zajosnak találta. Ettől mondjuk elszégyelte magát, mondta hogy ad £20-at, ha ezt nem mondom el senkinek, de nem fogadtam el, valszeg ennyi pénze volt a héten fűre amúgyis.

A negyedik lakóra nem emlékszem, de asszem ő volt a szobatársam. Sose volt ott, szóval a szoba többnyire az enyém volt egyedül.

3 hétig laktam itt, aztán a helytartó, aki amúgy tökre úgy nézett ki, mint @deadmanrideagain átrakott egy másik lakásba. Pár hónap múlva derült ki, hogy illegálisan, legalábbis a Magyarok Londonban-nál azt hazudta, hogy ezt én kértem. Nem költöztem amúgy messze, és a hely is jobb volt szóval annyira mondjuk nem zavart, de hát na. Itt mondjuk már nyolcan laktunk, Lacika volt a kedvencem, aki talán @lacikaszep volt kinézetre. Talán nem, már a fasztuggya. Az összes pénzét arra tette fel hogy kiköltözzön a Londonba, összesen két hétnyi lakbérre való pénze maradt. Angolul se tudott nagyon, de 4 nap alatt talált mosogatós állást, aztán ott dolgozott míg el nem költöztem fél évvel később saját kecóba. Mondjuk elég nagy fasz volt, kétszer jött haza hullarészegen úgy hogy elkezdett balhézni a többi lakóval, szóval az én 100 kilómra volt szükség, hogy szétválasszam őket. Lacikának amúgy voltak fontos gondolatai, mint például hogy a cheddar egy ízetlen sajt, nem úgy, mint a trappista, aminek van íze.

Volt itt még két csaj is, barátnők voltak vagy mi. Azóta már nem. Az egyik nem volt a legélesebb kés a fiókban. Hamar talált mondjuk munkát a közelben, büszkén mesélte hogy nincs bejelentve, teljesen fű alatt dolgoztatják, és ez neki tökéletes. Mondjuk a minimálbérnek csak a felét adták neki, de hát ugye ő akarta hogy pont úgy dolgoztassák ahogy Magyarországon szokás. A másik csaj amúgy rendes volt, mai napig tartjuk a kapcsolatot, esküvőkön is ott volt meg ilyenek, de persze már rég nem Angliában él.

Lakott még itt egy pár, ők voltak a helyi janik, velük persze mindig a bajom volt, nem igazán viselték el, hogy lakik a lakásban egy másik aki nem balfasz és ért a dolgokhoz (persze elég balfasz voltam amiatt mert Magyarok Londonbanon keresztül költöztem ki, de hát na), szerencsére nem sokáig bírták, és elköltöztek. Rám hagyták a szobájukat, ami a ház legnagyobbja volt, szóval azóta már én voltam ott a jani, vagy mi.

Egyszer meséltem a lakóknak, hogy öt perc sétára van egy hatalmas park folyóval, tök szép sétáljunk el oda, teljesen meglepődtek hogy Londonban ilyen is van. Mondjuk térképet sose néztek, hogy hol laknak.

Kb. 3 hónap múlva jöttek a Magyarok Londonbantól, hogy a helyi helytartó lelépett úgy két hónapnyi beszedett lakbérrel (ez lehetett vagy £10k, fasztuggya hány lakásért felelt) a csajával, szóval ha esetleg látnánk szóljunk a rendőröknek.

Na mindegy ennyi, a nosztalgiázás végén egy kis ajándék ablakalattcica. Én addig majszolgatok egy kis szezámmagos kenyeret sajttal. Lehet még elnézek a helyi csirkéshez, hogy mennyi volt az infláció. Anno asszem itt £3.50 volt a csirkés szenyamenü. De lehet csak £2.50?

[csacskamacskamocska]

Szerelem és arcmaszk

Feltettem egy arcpakolást amiből végül ilyen lehúzható maszk lesz és szerintem az a része tesz legjobbat a bőrnek amikor lehúzom, és csípi -húzza a bőrömet. Nade amíg ez van, addig nincs szemüveg, addig meg nem látok. Viszont ráérek. Vakon. Már reggel fogmosás közben is foglalkoztatott ez a dolog, hogy SÉMAKÉMIA Nagyon röviden, ragaszkodunk ahhoz, hogy azzal legyünk, akivel megvan a kölcsönös vonzódás, a „kémia”, szokták mondani, ami alatt azt a megmagyarázhatatlan csodálatos dolgot értjük, hogy.... én nem tudom, hogy KELL? Hogy akarom őt? Megbasznám? Sőt életem végéig vinném neki ágyba a kávét (és megbasznám) vagy akarom nézni, baszki csak legyen itt velem és bámulhassam, néha beszéljen hozzám, legyünk együtt, egymásban, testileg lelkileg. De lehet, csak egy könnyed dolog, egy „hoppá, ő az!” gondolat. Nade a lényeg, hogy tudod, tudom milyen amikor megvan a kölcsönös vonzás. Imádjuk ezt az érzést, akarjuk, nem adjuk alább, szerelem nélkül nem érdemes csinálni az egészet! Erre most azt mondják nekem, hogy e mögött nem a hormonok állnak, hanem a hormonomat befolyásoló gyerekkori vágyképek és traumák, azok a beidegződések, sablonok amiket egymásnak tudattalanul mutatunk és amire minden észérv ellenére cuppanunk rá mint csecsemő a csecsre? Komolyan? Lehangoló :( Azt hisszük, hogy valami szépet meg különlegeset keresünk, de kiderül, hogy tényleg fuss, ha szerelmes leszel, mert a szart habosítod magad körül? Azért volt megrázó ez a sémakémia téma, mert amíg Popper és Müller és Csernus, Orvos, Pál Feri és és a többiek arról beszélnek, hogy hogyan enyhítsd a problémákat a kapcsolaton belül, hogyan legyél jobb partner, kommunikálj asszertíven, ismerd meg a kapcsolat dinamikáját, a változásokat, addig a sémakémia azt mondja: ami szar az azért az, mert volt valami szar a gyerekkorodban. A választásod, a szerelmeid abban gyökereznek. Kész, nincs itt semmi látnivaló, lehet hazamenni! nem a faszod áll fel, hanem az agyadban a kis hóbort, hogy jujj, ez pont olyan geci, mint anyám amikor dolgozott és le se szart, amikor kihasznált, ugráltatott, és már be is indulnak a hormonok, áááááá, anyaaaaaaaaaa!!!! szerelem. Nem kell az odaadás, az elérhetetlen elfogadás indítja be a kémiát. Passzol ez persze a freudi elgondolásokhoz mg sok minden máshoz is, de látom magam előtt, ahogy a pszichológus hallgatja a nyűglődéseinket, magában meg azt mondja, na, ez is a sémakémia áldozata, kurva unalmas az egész, de úgy se értené, valahogy rá kéne vezetni. Mennyi idő az? 6 hónap, 6 év? Egy jó kapcsolatban talán el lehet mondani, hogy nézd, látom ahogy változol, ahogy változtál az évek során. Nem gondolod, hogy ez ezért meg azért van? A társunk nem a pszichológusunk. De a társunk szeret, jószándékkal van, pozitív előítéletekkel irántunk és végtelen sok ideig ingyen hajlandó a beszélgetésre, így sokkal értékesebb, mint egy pszichológus. És naiv vagyok, persze. Alig-alig látok ilyen kapcsolatot. Vagyis... amikor látok két embert, aki harmóniában vannak még akkor is, amikor bevásárolni mennek az autóval, nem a feszkót öntik egymásra, az feltételezi, hogy ilyesféle beszélgetések vannak az életükben. Mert ezek a szigetek biztosítják, hogy még egy lélekvesztővel is elevickél a kapcsolat szigetről szigetre. Fasz se akar egy állandó terápiában élni! De olyanban sem, ahol sosem hallgatják meg az érzéseit vagy a gondolatait magáról meg a másikról.

Szóval simán lehet, hogy a szerelemnek rozsdás szar meg veszélyes, időzített bombákkal teli rakott mozgatórugói vannak amikről fogalmunk nincs, csak vonzódunk az ilyenhez olyanhoz, ezt már tudjuk, aztán rábaszunk. Ezen sokkal kevésbé tudunk változtatni, mint azon ahogy A MÁSIK EMBERT kezeljük. Mégcsak nem is magunkat. Szeretlek. Lehet, hogy nem jól, nem tökéletesen, de szeretlek téged és azt akarom, hogy jól érezd magad az életedben. DE szeretném magam jól érezni a saját életemben és a tiédben is.

Na, leszedem ezt a maszkot, mert már kényelmetlen. Szebb nem leszek tőle, de megvan az érzés, hogy tettem valamit értem.

[munchausenparokaja]

Első – és véletlen – félmratonom története

Azt hiszem, hogy ezt úgy mondják, hogy világéletemben küzdöttem a súlyommal. De valójában úgy kellene mondanom, hogy sokáig voltam veszélyesen elhízott (16 évesen 137 kilós, akkor mentem egy évre cserediáknak külföldre, a háziorvos viszont nem merte a valódi számot a papíromra írni, mert attól félt, hogy akkor nem engednek kiutazni), azóta pedig testképzavaros.

Lövésem sincs, hogy 16 éves korom óta mikor hány kiló voltam, egyszer olyan 18-19 évesen az akkori csajom ráállított egy mérlegre, de az emlékezetem kitörölte a számot, mindig hullámzott, épp hogy érzem magam a bőrömben.

Mindig edzettem, voltak konditeremben járós, voltak úszós, focis, kosárlabdázós időszakaim, hol erőteljesebben, hol csak a lelkiismeretem elfedendő.

Tavaly ősszel épp mélyebben voltam, a munka sok, a kaja is, az edzés kevés, de gondoltam, jön az ősz, pulcsi és kabát megoldja. Megoldotta volna, ha épp össze tudom magamon húzni, azt, amit egy évvel előtte gond nélkül. Reménykedtem, hogy senki nem veszi észre, de amikor a feleségemmel épp El Greco kiállításra mentünk, ahol összefutottunk öcsémmel is, kendőzetlenül elmondta, hogy hát a kabát tavaly még összeért, most meg csak azt hiszem, hogy lazán hordom, de látszik rajtam, hogy feszít – kívül, belül.

Akkor elkezdtem először csak az étrendemen változtatni (mára ott tartok, hogy az esetek 95%-ában tartom magam a napi 1800 kalóriához, és napi két főtt tojást leszámítva vegán vagyok), majd pedig jött a testmozgás rendszeresítése (szintén mára már minimum heti 7, de van, hogy heti 10 testmozgás, aminek a fele kardió, másik fele súlyzós.)

Futni úgy igazából soha nem futottam valami sokat, 5 kilométer simán ment mindig, de 8-nál már azt hittem, én nyugdíjazom egyszerre Usain Boltot és Eliud Kipchogét. A 10 kilométerre gondolni sem mertem.

Idén október elején néztem ki egy jövő tavaszi futást, gondoltam, fél év alatt fel tudok készülni, de már a hónap végén azt vettem észre, gond nélkül megy 10 kilométer, november közepére a 15, a végére pedig egyszer ment 18 is.

Advent 3. vasárnapján reggel benyomtam egy banánt és mondtam a feleségemnek, elindulok futni (aznap focizni szoktam, de valamiért nem jött össze két csapatra való), a tervem csak annyi volt, hogy a Mechwartról elfutok le a rakpartra, el a Szabadság hídig, ott át, majd vissza a Margit hídon át haza, ez kb. 10 kilométer, de még indulás előtt megjegyeztem itthon, lehet, menne a Petőfi hídig is, de mondta a feleségem, okos legyek inkább, ne bátor, meg a cipőm is tízes etapokra van kalibrálva. Mindenesetre mondtam, olyan 1-1,5 óra múlva jövök.

Még messze volt a Szabadság híd, de éreztem, simán fog menni a Petőfi is, csak azt bántam, hogy semmilyen folyadék nem volt nálam, a pesti oldalon visszafelé futva pedig már a Lánchídnál éreztem, hogy ha ráteszek egy Szigetkört, akkor az a 15 nem is lesz rossz mára.

Hihetetlen amúgy, mennyi mindenen nem tud gondolkodni az ember futás közben, nagyon sok ideje van, én amíg nem értem be a Margit-szigetre átalagos dolgokon agyaltam: milyen jó, hogy hétvégén alig kellett dolgoznom, minden étrendem felrúgva de megennék egy tocsogós hamburgert majd (végül helyette erőleves lett és tonhal meg rizs), mi vár rám a kampányban, hétfőn milyen mentingjeim lesznek, stb.

A Szigeten, a hátsó egyenesben éreztem, hogy soha ilyen könnyedséggel nem futottam – pedig ilyenkorra már biztos elszállt annak az egy szem banánnak a hatása, rém ostoba dolog volt a részemről, de tényleg nem ekkora futást terveztem –, talán még egy Szigetkör van bennem, és akkor már az 20 kilométer, ami majdnem egy félmaraton. És akkor már egészen más gondolataim voltak, mint néhány perccel korábban, belegondoltam abba, hogy le fogom írni a feleségemnek cseten, hogy lefutottam egy félmaratont, édesanyám emlékére gondoltam, meg imádkoztam.

Hatalmas szenvedés volt a második Szigetkör, annál már csak az a maradék egy kilométer volt újra a rakpart budai oldalán, hogy meglegyen a félmaraton.

1:54:58 lett a vége a 21,11 kilométernek, ami kicsivel több is, mint amennyi egy félmaraton. Március végén újra megpórbálom. De addig ennyit biztos, hogy nem futok, aznap egész délután, de még kicsit másnap is tök szarul voltam, hiába a nyújtás, a masszázshenger, és -pisztoly, a másnap kora reggeli laza biciklizés, ezt legközelebb csak okosabban fogom tudni csinálni.

[nyeznajka]

No hát ismét ott tartok, hogy jó eséllyel kirúgnak, hacsak nem változtatok rendesen, vagy még inkább keresni fogok valami másik állást persze, csak még fogalmam sincs, hogy mit.

Közben szépen átgondoltam, és asszem idáig szinte az összes állásomból kirúgtak. Na nézzük csak.

Kis magyar informatikai kft, apám ismerőse a vezetője, apám miatt felvettek. Pár év után látták, hogy nem vagyok lelkes és kezdeményező (mint apám), így ugyan nem rúgtak ki, de nagyon szívesen egy ügyfelüknek átadtak, ott dolgozzak tovább.

Utazási szektorban működő multi, itt asszem 2 évet húztam, aztán kirúgtak. Volt egy olyan indok, hogy miért járok teljes feketében, az nem egészséges lélekre vall, és hát mitagadás. De inkább itt is az volt a baj, hogy hát nem voltam lelkes, stb.

Biztosító társaság, itt olyan 3-4 évet voltam, és innen nem akartak egyedül kirúgni, én akartam jobban fizető állást.

Mezőgazdasági cég, a két hónap próbaidő végén viszlát, nem voltam elég jó.

Magyar informatikai kkv, amit aztán megvett pár év múlva a német nagy cég. Mint sokkal később kiderült, a vezető mérnök nem akarta volna, hogy a próbaidő után felvegyenek, de a többiek meggyőzték. Itt 7 évet is elvoltam, de a végére már fenyegettek a kirúgással, mert nem körültekintően és lelkesen dolgoztam, ezt megelőzendő találtam új állást.

Bank, talán itt voltam a legtovább állásban. De itt is volt egy pont pár év után, hogy létszámleépítés miatt vajon kit küldenek el, hát már tudtam akkor, hogy az én leszek, mert nem vagyok lelkes és érdeklődő. De valami kurva nagy mázlival átraktak egy jelentősen kevesebb tudást és kihívást jelentő pozícióba, és ennek ellenére megmaradt az amúgy tök király fizetésem. Ekkor jött életem talán legszebb időszaka, 3 év, tök sok pénz, tök kevés és nem nehéz munka. De ekkor találta ki a volt feleségem, hogy németbe költözik a gyerekkel.

Itt kurvára nem találtam IT állást olyan A2-es szintű némettudással, nem csoda ám ez, így a Ravensburger gyárban pakoltam dobozokat 3 hónapig. Aztán jött egy 2 hetes üveglap szabászat, ott nem várták meg a próbaidő végét, aztán egy keserves, 3 műszakos állás 3 hónap a fúrószár gyárban.

Aztán a Hymer felvett, bár ott sem javasolt a műszakvezető. Nem a csavarkulcs volt a jelem az oviban. A lakókocsi összeszerelés például kurvára nem nekem való munka volt, néhány különböző részén dolgoztam, volt amit nagyon utáltam, volt ami elég nyugis és kényelmes volt, de mint kölcsönmunkaerőt végül nem vettek fel rendes alkalmazottként, mert biztos kitaláljátok, hogy miért.

Most vagyok 2 és fél éve a kis informatikai cégnél, ahol nem tudták nem észrevenni, hogy nem vagyok lelkes és érdeklődő.

miafasztcsináljakmostvajon